Ismeri a természetfelettit.. - csendült fel a válasza néhány másodperc múlva. Az az igazság, hogy én ezen már meg se tudok lepődni. Manapság már az lenne a meglepő, ha valaki nem tudná, mi folyik körülötte.., hogy hány természetfeletti lény szaladgál fel-le az ő imádott kisvárosában. Létezik még egyáltalán ilyen, normális emberi lény köztünk? Hát, csak reménykedhetek az igenlő válaszban.. egészen addig míg össze nem futok egy ilyennel. - Értem - mondtam elmosolyodva, majd segítség kérése hallatán oda sétáltam hozzá és a kezemet nyújtottam, hogy felsegíthessem a lányt, mint kiderült Lenát, a földről. Érdekes, pedig erről a lányról meg nem mondtam volna, hogy tud a természetelettiekről. Annyira normálisnak tűnik. - Amúgy meg, miért jöttél pont egy ilyen kietlen helyre, mint ennek a hídnak a környéke? - néztem rá őszinte kíváncsisággal, hisz valóban érdekelt válasza. Ez a város.. érzem, csak úgy bűzlik a vámpírszagtól. Talán itt az ideje, hogy egy magamfajta végre rendet teremtsen.
Szeretném azt hinni, hogy csak egy átlagos gyerek vagyok, akinek a legnagyobb gondja a suli, na meg a szüleim.. vagyis a családom halála, de nem, mert eszembe kell jutnia a természetfeletti lényeknek. Most komolyan miért léteznek? S ha léteznek is, akkor nekem miért kell egynek lennie közülük? Komolyan mondom, hogy nekem ebből elegem van.. nem csoda, hogy fegyvert tartottam erre a nőre. -Hát nem, de mégis meg kellett, és nem is akárhogy.-Mondom sejtelmes hangszínen, utalva a farkas génjeimre, és arra, hogy kiváltottam a drága átkom, de ez már a múltté, vagyis nem.. még nem dolgoztam fel.-Mióta ismered?-Teszem fel a kérdést egyből.-Igen.. bár gyerekként nehezebb.-Teszem hozzá a mondandója után. -Részben.. nem rajongok értük, de szeretem, ha úgy egymagam akarok lenni. Szép meg minden, de egy természetfilmet nem néznék meg róla.-Mosolyodom el halványan.
- Valami sejtelmességet éreztem a hangodban az előbb... nem tudom, lehet, csak képzelődtem - vontam meg a vállamat, majd inkább figyeltem. - Elég régóta ahhoz, hogy mindenről tudjak - nem szívesen taglaltam volna tovább ezt, mert bár ő egy gyerek, de értelmesnek és okosnak tűnik, és nem kell neki mindenfélét magyarázkodni... - Á, értem... Én sokat járok sétálni vagy futni, mint most... De néha azért kétszer is meggondolom magamat, hogy jöjjek vagy se - utaltam a körülményekre, és a természetfelettiekre.
Vannak érdekes helyzetek, mint pl. most is, hogy egy felnőttre fegyvert fogtam, és ha pedig nem tud a természetfelettiekről, akkor aztán hülyének lettem volna nézve.. kissé vissza kellesz ebből vennem szerintem, mert senkinek sem lenne jó, ha elmondanám mindenkinek, hogy miről tudok.. Nyilván vannak olyan emberek, akik megölik ezeket a fajokat, de most nem akarok a részletekre gondolni.. elég mára. -Tényleg volt benne némi sejtelmesség.-Felelem a megállapítására, és nem tagadom, hogy volt a szavaimban olyan, hisz ugyebár vérfarkas vagyok, de ezt szerintem neki nem kell tudnia. Nem hiszem, hogy tapsikolna, hogy egy vérfarkassal áll szemben, aki ráadásul gyerek is.-Értem, mondjuk nem könnyű ezzel együtt élni szerintem.-Mondom ránézve. -Igen alaposan meg kell gondolni a mai világban, főleg akkor, ha az ember tud is ezekről a lényekről.-Mondom félre pillantva, majd a korláthoz lépek a lehető legközelebb, hogy a vizet kezdhessem el nézni.-Mystic Falls szép természeti adottságokkal büszkélkedhet.. biztos régebben még szebb volt.-Mondom Meredithnek, és egy pillanatra mosolyogva rá is nézek, aztán tekintettem ismét visszasiklik az alattunk lévő vízre.
- Elég jó vagyok ilyesmiben... - utaltam arra, hogy felismerem, ha valaki sejtelmesen vagy titokzatosan beszél hozzám, hiszen orvosként sokan el sem mondják panaszaikat, s rá kell jönnöm néha, mi az igaz vagy nem, így ebben már van egy kis tapasztalatom. - Valóban nem könnyű ezt felfogni, megismerni... Kell egy kis idő, mire valaki megemészti az ilyen hírt - válaszoltam gyorsan, mert tényleg nem a legkönnyebb ezt befogadni. A korláthoz lépett, és nézte a vizet, majd rám nézett, és hallgattam őt. - Igen, biztosan... Szeretem nézni a vizet - mosolyogtam, ezután már én is a korláthoz mentem, és én is a folyót figyeltem. - Valaki tudja, hogy itt bóklászol? - kérdeztem tőle kedvesen.
Kezdett elegem lenni a belvárosi nyomasztó érzésből, ezért jöttem ide, és nem számoltam azzal semmikép, hogy veszélybe is kerülhettek. A fegyveremre támaszkodtam, arra hogy ez majd segít, de mostanra rájöttem, hogy nem hiszem, hogy ez lesz a pontos meggoldás. -Megnyugtató, ahogy az ember csak figyeli csendben.-Mondom a vizet kémlelve, és két kezemmel erősen fogom a korlátot, bár nem mintha leesnék, de jobban érzem magamat, ha "kapaszkodhatok". -Nem tudja senki sem, hogy itt vagyok..-Figyelek egy pillanatra Meredithre.-Majd haza megyek, és akkor beszámolók róla, hogy merre voltam.-Mosolygom.-Mond csak mindennapos tréning ez a futás nálad?-Teszem fel az első kérdést, ami eszembe jut.
- Igen... valóban van egyfajta nyugtató hatása az egésznek - mosolyogtam egyet, mert ezzel egyet kellett értenem. Nagyon szeretek elmélkedni az ilyen szép helyeken, ahol gondolkodni, pihenni lehet. - Oh, értem. Tudod, nem szeretnék beleszólni, meg semmi, csak egy ártatlan kérdés volt - mentegettem magam, de nem volt erre szükség szerintem. - Nem, nem mindennapos, de azért elég sokszor szoktam edzeni kicsit... Jót tesz - mosolyogtam el ismételten. - A munkahelyemen is sokat futkosok olykor, szóval így kiegyenlítődik az állás, s nem bánt az, ha kicsit pihenésre adom a fejemet - fejeztem be mondatomat. - És te? Sportolsz valamit? - odafordulva kérdeztem tőle.
Néha csinálok irgalmatlan nagy hülyeségeket, mint pl. most is, hogy csak úgy minden szó nélkül eljövők valahová. Jelen esetben csak az elmém kitisztítása érdekében tettem, hisz már kezdtem meghülyülni a bezártságtól.. És ki ne hülyülne be gyerekként, amikor kiderül róla, hogy egy vérfarkas? Néha már azt érzem, hogy ennyél bonyolultabb nem is lehetne ez az egész helyzet. -Egyetértek.-Bólintok rá a szavaira, hisz elismerem, hogy tényleg nyugodt hatása van az egésznek. -Nem kell mentegetőzni, hisz szívesen válaszolok.-Mosolyodom el halványan.-Értem, akkor ez egy néha napján valamikor levő sport, és mond csak mit dolgozol, ha szabad tudnom?-Nézek rá kíváncsian, hisz tényleg érdekelne, hogy hol kell annyit rohangálni, hisz nem ismerek ilyen munkát.-Amikor van hozzá kedvem, akkor igen, de sportoltam én már eleget az életemben.-Gondolok vissza a rengeteg sétára, amit megtettem egészen otthonról ideág.. Mystic Fallsig, és még sorolhatnám...
- Akkor rendben van - böktem ki hirtelen, mert nem mindenki szereti, ha feltesznek neki valamiféle kérdést olyanról, ami nem tartozik a másikra. - A... a kórházban dolgozom... mint orvos - feleltem a kérdésére, majd egy kicsi idő után mosolyogni kezdtem. - Szeretem a hivatásomat, szerintem jobban, mint bármi mást az életben... - fejeztem be az eszmefuttatásomat és a munkamániámról szóló kis beszédet. - Ó, az nagyon jó... És most mit szeretnél tenni még a mai napon? Van valami programod? - kérdeztem tőle, mert ugyan még ráérek, de hamarosan dolgozni kell mennem.
Előbb-utóbb haza kellesz mennem, de egyenlőre még nem szeretnék, inkább lennék még a levegőn, vagy bárhol máshol csak ne kelljen újra visszatérnem a gondok közepébe. Hallgatom Meredith szavait, amire csak egy mosollyal felelek. A szakmája kissé meglep, hisz nem számítottam arra, hogy ő pont ebben dolgozna, de hát vannak véletlenek. -Biztos szép szakma lehet, és hát azt mondják, akkor élvezetes melózni, ha az ember szereti is azt, amit csinál.-Na igen "ember", ez nem leszek én már sosem, hisz egy vérfarkas vagyok, és ki van váltva az átkom.. és ez most miért ilyen bonyolult? Nem is akarok most ezzel törődni úgy igazság szerint. -Nincs különösebb programom.-Vonok vállat.-Egyenlőre szeretnék itt maradni, vagy bárhol lenni, csak ne kelljen mér haza mennem egyenlőre.-Pillantok Meredithre, de ezt már nem mosolyogva mondom, hisz azon nem tudok vigyorogni, hogy egy farkas vagyok..
- Igen, az... jó dolog megmenteni valaki életét... - kissé magamba fordultam ezután, majd folytattam. - ... de elveszíteni már nem igazán jó érzés - mondtam kicsit fura hangulatban, mert utáltam, ha valaki meghal a kezeim között. - Nos, az jó... vagyis, most még ráérek, de nemsokára mennem kell dolgozni, de addig még van sok időm, és beszélgethetünk, oké? - próbáltam mosolyogni. - Majd hazakísérlek, ha szeretnéd - most már valóban mosolyogtam egyet.
Néha el sem hiszem, hogy egy ilyen világba kelletett belecsöppennem. A sorsom eleve tragikusnak mondható a szüleim elvesztése miatt, de hogy még pluszba farkas vagyok, nos az minden határon túl menő volt.. S hogy ezek után épp elméjű maradjak? Na ez egy jó kis feladat! -Értem, akkor ez egy ilyen kétséges dolog.. hol jó, és hol rossz.-Pillantok fel Meredithre miközben beszélek. Nem hiszem, hogy jó érzés elveszíteni egy életet.. nem, nem az, én tudom! -Csak nyugodtan, addig is még elvagyunk itt, és inkább én kísérlek el, mert nem akarok haza menni még..-Mondom komolyan, és nyugtalan tekintettel kezdem el figyelni a vizet.
- Igen, kettős dolog az egész... Egyszer jó, máskor pedig... nem az, egyáltalán nem - mondtam neki őszintén, mert igazából sosem tudhatja az ember, mi vár rá éppen a következő műszakjában. - Oké, rendben... - szólaltam meg arra a mondatára, amelyben mondta, hogy elkísér engem.. - És... a szüleid hol vannak? Van testvéred? - kérdezgettem tőle kicsit, hogy meséljen magáról.
Tudom jól, hogy nem könnyű az élet, hisz láttam a szüleimet, hogy mit meg nem tettek egy-egy probléma túllépésén, de ez már oly régen volt.. azóta nem élnek, és az én nyakamba, mint egy gyerek, nos.. gondok szakadtak. Örülnék neki, ha a legnagyobb dolog az lenne az életemben, hogy iskolába járás, vagy pedig a rossz jegyek, de nem.. nekem másról szól az életem, és az egész létem. Egy vérfarkas vagyok; egy természetfeletti, egy szörny, és egyben egy vadállat, aki széttéphet bárkit, aki él, és mozog.. Mély levegőt véve hallgatom Meredith szavait, miközben a vizet nézem. -Nem lennék orvos, hisz nem tudom, hogy hogyan lehetne elviselni azt, hogy a kezedhez vér tapad; az ölés által..-Szavaim ellentmondásosak, hisz megöltem valakit; valakit, akinek a halála a lelkemen szárad, míg önmagam egy farkassá váltam, hisz megtörtem az átkomat, amelyről nem is tudtam. Miért olyan bonyolult eme lét? Ez a mindenség? Ez az érzés, amely belém égett? -Család?-Kérdezem vissza nagyot nyelve.-Halottak.. halott mindenki.-Mondom úgy, mintha ez a világ legtermészetesebb dolga lenne.-Sem szüleim, sem húgom nem él.. más lett a gyámom.-Pillantok komolyan Meredithre, és ezzel le is zárnám eme témát, hisz nem éri meg erről beszélni..
- Mindenkinek saját magának kell tudnia, mit szeretne csinálni az életében, ha felnő... Én mindig orvos szerettem volna lenni, nem tudnám magam máshol és más hivatásban elképzelni sem - mondtam el neki, talán kicsit gyorsan is, mint ahogyan kellett volna, de majd megérti, ha nagyobb lesz. - Ó, sajnálom. Ezt... ez nem tudtam - sóhajtottam, mert nagyon nehéz szülők nélkül, és nem is tudtam mit mondani neki erre, mert körülöttünk minden olyan csendes volt, és most még mi sem beszéltünk. Csak a vizet kezdtem el bámulni, mert nem tudtam szóhoz sem jutni.
Átlagos életem nem lehet, hisz mint tudjuk vérfarkas vagyok, ezen által pedig nem is vágyhattok átlagosságra, avagy jó életre, mert az egy fenevadnak, vagy mondjuk úgy farkasnak nem adatik meg. A vizet kémlelem, mintha attól várnék megváltást, vagy nem is tudom. Gondolataim zavarosak, kószák, fürgén suhannak át az agyamban, de az emlékek mégis maradandóak. Szüleim, és a húgom halála, aztán most ez.. ez a nyamvadt természetfeletti-s dolog. Már kezd unalmas lenni, sőt azt kívánom, hogy bár ne tudnék erről semmit, akkor minden könnyebb lenne. Az egész életem új irányt vehetne, de nem fog, mert létemre rápecsételődött a vérfarkasi bélyeg záloga, mint valami útmutató, avagy helyes tanács? Egy örök bélyegkör, melytől szabadulni nem lehet egy könnyedén. -Igen, értem.. és akkor mindenki saját magának adja meg az életcélját? Bármi lehettek?-Kérdezem meg Meredithre pillantva, de hamarosan újból a vizet kezdem kémlelni, mintha ez adna nyugalmat, megváltást, békét, avagy áldást.. vagy mit tudom én.. -Nem kell sajnálni, ami megtörtént az megtörtént.. nem lehet ez ellen mit tenni. Nem lehet visszafordítani az időt, avagy semmisé tenni, ez már megmarad, mint örök élet lefolyás. Sokan ezt mondják.. és én meg elhiszem.-Vonok vállat, és tekintettemet még mindig a vízen tartom, nem akarom róla levenni azt.
// Bocsánat a késésért! Legközelebb hamarabb írok!
- Bármi lehet még belőled... És erre majd ráérzel, nem most, mert ilyenkor még sok minden szeretne lenni az ember... - kezdtem el mondani valamit, ami remélem nem lesz egy anyáskodó beszólás. - De még van időd kitalálni, és elég ezen gondolkodni pár év múlva majd. És van valami, ami érdekel már most? - mosolyogtam egyet a srácra. - Te értelmes vagy, és úgy gondolom, sokat el fogsz érni az életben... - bólintottam egyet. - Az élet tényleg nem egy meseszerűség - kimondtam ezt a szót, hiszen ami igaz, az igaz, és ez ellen tenni nem igazán lehet.
Az élet nem éppen a legkegyelmesebb fajta, na de se baj, ami megtörtént az megtörtént, és még ha nehezen is fogadom el, akkor is előbb-utóbb el kellesz. A vizet kémlelem, és úgy érzem ideje valamit kezdenem magammal, mert hogy folyton csak ugyanazon töprengem annak semmi értelme sincsen, viszont hogy mit is tegyek? Egy igazán jó kérdés! -Értem.. amúgy is még fiatal vagyok.-Mondom ki egyszerűen, de ez a fiatalság máris a farkaslétemből áll.. Istenem.. miért kell farkasnak lennem? Mély levegőt veszek, és úgy mondom a következő szavaim.-Egyenlőre ezen még nem gondolkoztam igazán, majd még meglátom.. ezt magával hozza az élet.-Nézek Meredith szemeibe immáron, és felé is fordulok egyúttal.-Sosem képzeltem mesének, de ennek sem.-Mutatok körbe utalva a természetfelettiekre ezzel, majdan hátrálva egy lépést újból megszólalok.-Azt mondtad menned kell.. és talán nekem is ideje haza mennem.-Úgy sem fogok, de ezt neki minek tudnia?-Szóval.. hagylak, majd hátha találkozunk még. Jó munkát kívánok neked! Szia.-Köszönök el tőle egy mosollyal az arcomon, majd hátat fordítva neki elkomolyodok, és elindulok előre, hogy mehessek valamerre.. bármerre, csak ne legyen ott ember!
Játék Vége! // Köszönöm szépen a játékot Illetve elnézést a késésért, de nagyon nem tudtam, hogy mit írjak.. ez sem jó, de remélem azért megfelel
- Igen, minden eldől évek múlva majd mondtam neki, mert bár én eleve orvosira készültem nagyon pici korom óta, és mit sem változott az évek során. - Igen, az élet nem épp egy mese... - egyetértően bólintottam az élettel való kapcsolatos mondatára. Ezután pedig jött egy a búcsúzás ideje, ugyanis nekem mennem kell dolgozni, és ő pedig haza. - Talán még összefutunk a városban valamikor - mosolyogtam a fiúra, majd a fülhallgatót újra a fülembe tettem, és elindítottam valami kis pörgősebb dalt, és hazaindultam.
Furcsa, mert minél biztosabb vagyok benne, hogy mi a megoldás, annál bizonytalanabbá válok, hogy vajon tényleg jól gondolom-e, ilyen létezik? Fogalmam sincs, hogy hatásos lenne-e, de még azt sem tudom, hogy vajon megteszi-e, amit akarok. Tudom milyen lett, túl sokszor láttam már, hogy az az ember... vámpír, akit megszerettem milyenné vált. Azt hiszem, ha akkor tudtuk volna, hogy ez lesz belőle, akkor soha az életben nem mentettük volna meg, de akkor még ez nem volt nyilvánvaló. Egyszerűen csak segítettünk neki, mert úgy éreztük, hogy ezzel teszünk jót, de visszagondolva... Áh nem számít, a múlton így se úgyse lehet változtatni, ahogy azon se, hogy mi az, amit érzünk. A sors az egyetlen, ami befolyásolható és én azon vagyok, hogy ezt megtegyem, hogy alakítsam az életemet, ahogy én akarom. Nem szeretnék tovább egy bűbáj hatása alatt maradni, amit a nagymamám mondott rám... ránk, azt hiszem. Tévedett, akármennyire okos is volt, igenis ő is tévedhet és ez most megtörtént! Figyeltem már napok óta újra, és tudom, hogy erre jön majd el. Nem akartam zsúfolt helyen beszélni vele, bárban, vagy akárhol, ahol mások is vannak. Nem akarom, hogy véletlenül másnak baja essen, mert mi van, ha ugyanúgy bekapcsol majd az a nyomorult védekezés bennem, mint eddig minden alkalommal? Veszélyes lehet. Szaporán kalapál a szívem, amikor meghallom a motort, ahogy a kocsi áthalad a hídon, majd nem sokkal később már az úton állok, kilépve a fa takarásából. Nem fog elütni, nem tud elütni, hiszen képes vagyok rá, hogy megállítsam a kocsit, amennyiben ő nem lép reflexből a fékre. Vajon megismer, bő hétszáz év távlatából? Egyáltalán emlékszik még rám?
Micsoda zűrös este! - fordult meg a fejemben, miután volán mögé pattanva hajtottam el. Egy kellemes kis este, melyet csak a szórakozásnak kívántam szentelni, de sokan még mindig nem találják a helyüket. Én magam nem vagyok az a típus, aki könnyen elviseli, ha belékötnek. Azóta nyilván többen is rájöttek erre, de a fickó, ki ezt megmerészelte tenni, már nem fog gondolkodni rajta. Nem, és nem is véletlenül hajtottam a híd felé. Felsóhajtottam, miközben rátapostam a gázra. Minél előbb oda akartam érni a hídra. Nem volt bennem félelem, hiszen miért és kitől félnék? Klaus Mikaelson, az egyetlen komolyabb ellenségem már régóta nincs a városban. És ha ő nincs itt, hát... miről is beszélünk? Salvatore-tól nem félek, hiszen Damon Salvatore nem ugrik bele a mélyvízbe az utóbbi időben. Nem hát. A póráz rövid, ha szabad így fogalmazni. Ezek a gondolatok időztek fejemben, mikor a hídra értem, de rögtön rá kellett taposnom a fékre. Egy szőke hajzuhatag szálldogált a szélben, s tulaja ott áldogált az út kellős közepén. - Mi a...! - bukott ki belőlem, s miután sikerült megállítani az autót, úgy pattantam ki az autóból, mintha valaki egy villámmal akarna rám támadni. - Serah? - kérdeztem ledöbbenve, ahogy a kocsi ajtaját markolászva megpillantottam az arcot, melyet régóta nem láttam már.
Még mindig nem tudom, hogy kezdjem. Vajon vágjak a közepébe, csak mondjam el a lényeget, hogy tegye, amit kell és kész? Vagy inkább vegyem rá más módszerekkel? Sose voltam jó abban, hogyan kell másokat manipulálni, bár azért sokat fejlődtem már azóta, hogy régen ismert. De ettől még ugyanolyan bizonytalan vagyok még azokban a pillanatokban is, amikor meghallom a közeledő kocsi hangját. Lassan ki kellene találnom, hogyan indítsak, lassan ki kellene találnom mit tegyek, vagy mit mondjak neki. És, ami a legfontosabb... nem szabad semmit sem látnom benne abból, akit évszázadokkal ezelőtt éreztem. Minden alkalommal ez volt a legnagyobb gond, akárhányszor a nyomára bukkantam, akárhányszor láttam őt távolról, vagy figyeltem, hogy miket tett eddigi élete során, hogy elvonatkoztassak. De nem... nincs benne már semmi abból, akit mi akkor megmentettünk, vagy talán eleve már akkor is félreismertem, félreismertük mindannyian, csak kihasználta a lehetőséget, hogy volt aki megvédi attól, aki fél, aki egy időre befogadja és ennyi. Nem számít, most csak a céllal kell foglalkoznom, semmi mással! A kocsi csikorogva fékez, én pedig továbbra is szilárdan állok a helyemen. A kabátom szélébe néha belekap a szél, élénk piros sálam a hátam mögé csapódik egy-egy pillanatra, de nem érdekel, most nem foglalkozom azzal, hogy visszaigazítsam. Az arca és az elhangzó nevem is azt bizonyítja, hogy nagyon is emlékszik rám. Nem is tudom, hogy meglepődjem rajta, vagy pozitívumként fogjam fel. Ráérek még eldönteni. - Szóval még tudod a nevem Oliver. - hideg hangon szólalok meg, már amennyire egyáltalán képes vagyok rá, de nagyon igyekszem. Nem akarom, hogy bármit is leszűrjön a reakcióimból. Még arról is gondoskodtam egy speciális gyógyteával, hogy a testem reakciói se áruljanak el, a heves szívverés, vagy a gyorsuló légzés. - Azt hiszem túl sokáig élvezted azt, amit a családomtól kaptál és... túl sokszor éltél vissza a jóindulatunkkal. - egy moccanás nélkül állok a helyemen, mint egy ősi görög szobor. Még talán stimmel is, hiszen a bőröm a mai napig is olyan falfehér, mintha én magam is vámpír lennék, mint ő. - Fel tudsz hozni bármit is a mentségedre? - igen, ez lesz a megoldás. Fenyegetés, ha úgy érzi, hogy ártani akarok neki, akkor nagyobb esély van rá, hogy védekezni fog majd. Tudom, hogy milyen lett, nekem fog esni, meg akarja majd védeni magát minden áron és talán sikerül neki. Remélem, hogy sikerül neki!
Most jöttem vissza Mystic Fallsba, mert eddig körül néztem a világban. Voltam én mindenhol, Las Vegasban, New Yorkban, és még L.A.-ben is. Csoda szép minden, főleg ha az embernek ki vannak kapcsolva az érzései. Egész nap csak buliztam, és kedvem szerint csapoltam az embereket, hisz olyan kis bugyuták, hogy nem isznak vasfűvet. Úgy látszik a világban nem mindenki tud a vámpírokról, bezzeg itt Mystic Fallsban... Minden második ember vagy vámpír, vagy más természetfeletti lény, vagy verbénát iszik. Ezért is mentem egy kicsit világot látni, elegem volt tasakos véren élni, és ez a félév... Nagyon jól éreztem magamat, szinte körbe utaztam a világot. Viszont hiányoztak a régi barátok - akik valljuk be, nincsenek túl sokan, hiszen nincsen szükségem barátokra, jól elboldogulok egyedül is - és hiányzott a pörgős kis élet amit itt tapasztaltam évek alatt. Úgy, hogy vissza jöttem. Nem sok minden változott, de valami még is más. Hazamentem és körül néztem a házamba, minden a régi, úgy van minden elhelyezve a szobámban mint bő félévvel ezelőtt. Kipakoltam a cuccaimat aztán ledőltem az ágyamra és a plafont néztem. Így lehettem már fél órája mikor úgy döntöttem, hogy átöltözök és elmegyek kicsit sétálni. Felöltöztem, és elindultam valamerre a külváros felé. Áthaladtam az erdőn és a Wickery híd felé, majd megálltam a tetején. Régebben sokat időztem itt, ez a hely annyira megnyugtató számomra, nem sok ember jár ilyenkor errefelé, és egyedül jól kitudom szellőztetni a fejemet.
Az erdő. Most már nem az a hely, ami egy vámpír biztonságát jelenti, hemzseg a vadászoktól és a farkasoktól. Borzalmas mennyire elfajzott ez a világ. Épp ezért is éreztem, hogy azonnal ki kell, meneküljek, mert a sebem nem gyógyult, tele voltam vagdosással és karó nyomokkal. Az a kis ribanc nem bízott semmit a véletlenre, örülök, hogy a fogam nem hagytam ott. Mikor végre kiértem az erődből a híd felé mentem nem messze parkolok és legalább a kocsiig el kell jussak, vagy az első emberig. Nem beszélve arról, hogy lehet, hogy az a ribanc belém törte pár helyen a karóját és tele vagyok szálkákkal, ezért nem gyógyulok. Botorkálva mentem és láttam, hogy a vérem áztatja a földet. Kell valaki, aki segít, de a bátyámat most kihagynám ebből, mert tuti neki állna fejet mosni, de esküszöm az égre, nem én kezdtem, sőt el is akartam menni, de a nő nem hagyott. De megkeserülte s már régen halott, ami csak az egómat simogatta, de a testem ugyan annyira szenvedett. Már alig láttam, mikor egy ismételten női alak rajzolódott ki tőlem nem messze. Legalább jussak el hozzá, most már csak az a célom a kocsim még ráér. De a lábaim feladták a harcot és pár lépésnyire tőle összecsuklottam, akár egy marionett bánú és vérző sebekkel hullottam a porba. - Segíts. – ennyit bírtam kinyögni neki. HA ember akkor a vérével és talán az életével fizet a kis kirándulásáért. Erre mondják, hogy rosszkor, rossz helyen.
Nézek ki a fejemből, úgy nézem a tájat. Magával babonáz, csoda szép ez a hely, nyugodt és békés. És talán ez az a hely, ahol elszoktam azon gondolkodni, hogy vissza kapcsoljam e az érzéseimet?! Habár érzékelem a jó dolgokat, és gyönyörködök, de még is más érezni. De aztán minden gondolat menetemnek az lesz a vége, hogy nem! Nem kapcsolom vissza, mert nem fogom hagyni, hogy megint bántsanak. Nem akarom, hogy újra fájdalmat okozzanak nekem. Meg amúgy is; jól el vagyok én érzelmek nélkül is. Felerősödött a szél, úgy hogy kisimítottam az arcomból a hajamat és tovább néztem a tájat. Gondolataimból és férfi segítségkérése ébreszt fel. Fejemet egyből felkapom rá, és nézem ahogy össze rogy a földön. Csupa vér, és alig van ereje. Egyből leguggolok mellé, és megfogom a kezét. - Mi a fene történt?! - kérdeztem hitetlenkedve, hisz nem tudtam elképzelni, hogy mi történhetett ami miatt így néz ki. Ahonnan jött az út csupa vér.
Kezdőlap
