Még csak figyelmet sem fordítok a nevetésére, ez legtöbbször annak a jele hogy az illető nem tud semmi frappánssal visszavágni ezért így próbálja lerendezni az ügyet, mintha ő nyert volna. De egye fene, hagy érezze így. Amúgy is most már jobban szeretnék ezen a már már kínosnak számító csevej sorozaton túl lenni és rátérni a tárgyra. -Hát majd pont egy vadásznak mesélem el hogy hány embert és mást öltem meg és azt hogy miért... nem lenne túl abszurd? - Ha most szórakozni szeretnék vele akkor elmesélném neki, hogy mennyi áldozatot szedtem az első pár évem alatt, és miért féltek az egyetemisták kimenni egy állítólagos medve méretű farkas miatt éjszaka. -Ha pedig már természetellenes, mi van ha az ember az? - remélem hogy már elgondolkodott ezen a kérdésen mert nem szívesen várnék órákat rá. De az is lehet hogy rögtön rávágja hogy "áhh lehetetlen, csak az ember a természetes!". De ez csak egy naiv feltételezés, mint az is, hogy van értelme akár egy vallásnak is. A védelem, ha csak ellene is szól akkor is tökéletes, nem akarok egy vadásszal a nyakamon rohangálni. Az pedig hogy lehet gyermekem, mosolyt csal az arcomra. A mai napom már be van aranyozva, úgy érzem. Nagy felüdülés hogy ezt legalább megtudhattam ennyi idő után. -Rendben a védelemért cserébe... - beálltam terpeszbe és karba tett kézzel elkezdtem vicsorogni. A szemeimet nyitva tartottam, hiába nem akartam látni a tűt, egy vadászt a közelemben nem szívesen veszítenék szem elől. Igazából nem tudom hogy miért kellene megbíznom benne. Egy újjal sem engedhetném hogy hozzám érjen, de valamiért nem érzem már magam veszélyben mellette.
- Tisztában vagyok, hogy nem vagy ártatlan bárányka, de jó eséllyel, akit én akarok még inkább nem az. Néha... nehéz döntéseket is kell hozni a cél érdekében. - rántom meg a vállamat egy félmosollyal. Így van ez, tudom én, hogy ölt már, és ezek szerint nem is keveset, ha nem akar beszélni róla és pont nekem nem akar beszélni róla, de nem számít. Nekem most csak a méreg a fontos, semmi más nem érdekel. Kell, hogy megoldjam a saját ügyemet, és ha ehhez az kell, hogy nem ártok neki... hát legyen így. Persze ettől még ha épp a szemem előtt akarna széttépni valakit, akkor nem fogom majd vissza magamat, remélem ezzel azért tisztában van. A védettség nem él arra az esetre, ha embereket cincál szét és ártatlanok vérét ontja. Abban az esetben én ugyanúgy neki fogok esni és nem fogom engedni, hogy végezzen egy ártatlannal. - A vámpír vagy a vérfarkas az emberből jött létre, nélkülünk nem lennétek... mitől lenne akkor természetes egy ilyen kifacsart élet? Ha az lenne nem lennének hátrányaid. - neki sem, meg a többinek igaz? De van. A vámpír nem képes meglenni a napon, szüksége van a vérre, a gyilkolásra, a vérfarkas függ a holdtól, fájdalmas az átalakulása és még ha jó ember is alapjáraton, akkor is vérszomjas vadállattá válik állati alakjában. Ez lenne a természetes? Ne nevettessen már. Lehet, hogy a hibridek minden előnyt összefognak és elveszítették a hátrányaikat, de attól még ugyanúgy ezektől a korcs fajoktól származnak. Végül csak bólintok, a táskámból hamar előkerül a még steril fecskendő és ez kis zárható kémcső is. Nem kell nekem sok a mérgéből, egy kevés is épp elég hatásos lehet, hogy végezzek azzal, akivel kell. Közelebb lépek hát, a tűt finoman szúrom az ínyébe, hogy aztán a szinte áttetsző folyadékot kiszívjam onnan. Aztán mehet is a kémcsőbe. A tűt visszacsomagolom, hogy majd olyan helyen dobjam el, ahol nem találják meg gondatlan kezek, a kémcsövet pedig szépen elpakolom a táskámba. - Köszönöm! Remek volt... üzletelni veled és ha adhatok egy tanácsot, akkor óvakodj az esetlen nőktől. Hibrid létedre nagyon naiv vagy. - erős férfi, se simán át lehet ejteni, de persze nem az én dolgom kioktatni igaz? Elmosolyodom, aztán már csak biccentek neki egyet, ha nem akar minden áron szóval tartani, és csak aztán tűnök el a szeme elől, vissza a kocsim irányába. Ha netán neki nincs és el kéne vinnem, hát majd szól... esetleg átgondolom.
//Amennyiben te is úgy érzed, akkor köszönöm a játékot! ^^ Ha még írnál, vagy folytassuk, vagy ilyesmi, akkor sikíts pmben. //
Ki tudja hogy az emberből jött létre a vámpír és a vérfarkas? Nem nagyon ismerem ezeknek a történetét, de annyira nem is érdekel hogy utánaolvassak. Csak néha szeretek rajta elmélázni. Mi van ha először csak vámpírok és vérfarkasok voltak, és mondjuk az egyik vérfarkaspárnak született egy gyereke aki valahogy nem örökölte a vérfarkasgéneket, aztán még egy ilyen és ők egymásra találtak stb. Elgondolkoztam már rajta egy párszor és mindig ilyen hülye történeteket találok ki ezzel kapcsolatban. Egy pillanatra lehunyom a szememet amikor a tűt az ínyembe szúrja. Egy kicsivel élénkebb fájdalomra gondoltam, de ez semmi nem volt. Kíváncsi lennék rá hogy miképpen akarja felhasználni a mérget, de úgy vagyok vele hogy nem tartom fel tovább. Éppen elég volt ennyi időt eltölteni egy vadásszal. A naivságom pedig, lehet hogy igaz. Egy részem mostanság tényleg egy kicsit elpuhult és ha jól tudom a hibridek megérzik ha valaki hazudik, szóval jobban kellene hallgatnom az ösztöneimre, de még nem vagyok olyan rég az ami, szóval majd idővel kiforr minden. -Én is köszönöm! - motyogtam majd a nyelvemmel megpiszkáltam a helyet ahová a tűt szúrta. Egy darabig még néztem ahogy a kocsijához sétál aztán felvettem a táskámat és a drágalátos könyvemet és visszaindultam a város felé, remélve hogy nem fog követni és hátba támadni. Nem lenne szép húzás tőle ezek után, hiszen nem mindig szerezhet hibridmérget egy ember...
Imádtam ezeket az üres ígéreteket. Mi történt, most már talán a jövőbe is lát, vagy mi a szösz? Mi az, hogy bele fog törni ebbe a bicskám? Vagy majd valamibe beletörik... eddig is tisztában voltam ezzel a lehetőséggel, ám nem szükséges, hogy még ő is erre emlékeztessen. Ki ne tépjem a nyelvét a helyéről... kicsit kezd zavarni, hogy még mindig ilyen tudálékos, és mi több, totál zakkant. Talán ideje lenne alapítanunk egy Totál Zakkantak Klubját. Ha Elenán és Damon-ön múlik, rögtön tagságot váltatnak nekem legalább száz évre. - Köszönöm ezt a kedves jóslatot, édesem. Igazán remélem, hogy első sorból fogod majd nézni, ahogy valamibe beletörik a... bicskám. - fintorodtam el a mondat végére, majd játékosan felnevettem. - Óh, pedig maximálisan tudok szeretni! Csak akit szeretek... mást szeret. sóhajtottam fel. Ez így igaz. De mindig tudtam választani. Nekem mindig az kellett, ami Klausnak. Először Tatia... életem első és igaz szerelme volt, akinek soha nem vallottam meg érzéseimet.. majd Katherine... mondjuk őt nem szerettem, csupán birtokolni akartam, mert Klaus is így akart tenni vele. Majd Elena... nos, nála már végleg eástam minden esélyemet. Ha Salvatore lenne az, akibe beletörném a bicskám, még úgyse lenne semmi esélyem... ahhoz minimum a fél életét kellene kiigéztetnem belőle. Sanyarú sors... nagyon is az. - Nem többet, mint te. Mellesleg egészen csinos pincéket ismerek. Egyszer megmutatom neked az egyiket, ígérem! - tettem a szívemre a kezem. Márpedig tudta, hogy ha valamit, hát az ígéreteimet sose szegem meg. - És te menj el... látni akarom, ahogyan elsétálsz. Ne hidd, hogy most találkoztunk utoljára. látni akarom, ahogyan továbbállsz innét! - sziszegtem majd összekoccantak a fogaim. Félő, hogy előbb-utóbb tényleg megfújtom, ha itt marad. Tényleg be kell fejeznem mindenféle édesgetést. Nem fog bedőlni nekem.
♪ Love runs out ♪ Istenemre mondom nagyon meg fogom nehezíteni az életét, minden erőmmel ezen leszek majd! Mert megérdemli. Lehet, hogy képtelen vagyok megölni, talán nem vagyok ehhez elég erős, nem vagyok még elég kegyetlen, de még az az idő is eljöhet nem? Az is megtörténhet még, hogy elég sok érzés tűnik el belőlem és végül úgy döntök, hogy elég volt, hogy megpróbálom, mert máshogy nem leszek képes tovább lépetni. Már most sem akarok tovább létezni egy a nagy helyzet, de egyelőre nem tudok tenni ellene, ő pedig már miért is lenne annyira kegyes, hogy segítsen nekem? Esély sincs rág igaz? Akkor igenis az a legegyszerűbb, hogy eltűnik és majd elérem azt, hogy ne legyen képes csak úgy tovább élni az életét, hogy lássa milyen is az, amikor nem hagyják nyugodni, amikor... nem lesz egy perce sem, hogy azt tegye, amit akar. - Az első sorból fogom nézni Oliver hidd el... és én leszek majd az, aki a legjobban szórakozik, amikor rájössz, hogy van, ami neked sem sikerül. - a következő szavak viszont mintha csak tőrdöfésként érnéne. Szeretett valaha is igen, volt talán aki meg tudta dobogtatni a szívét, persze nem én... valaki más. Nem mondom, hogy irigy vagyok, sőt lassan az a kellemetlen érzés is eltűnik a mellkasomból ami most szorongatja, a helyére pedig valamiféle megelégedés telepszik, miközben mosoly szökik az arcomra. - Legalább tudod, hogy milyen, és... nagyon remélem, hogy elég kellemetlen érzés, és hogy nagyon sokáig fog kínozni, hogy... lassan múlik majd el. - én csak tudom, hogy milyen ez, hiszen számomra ő okozott ilyen fájdalmat. Balga voltam és fiatal, képes volt megszeretni csak azért, hogy aztán eldobhasson, hogy végül ne legyen szüksége rám. De legalább most már ő is tudja, hogy milyen ez, hogy mennyire fájdalmas az, amikor akit szeretsz nem érdeklődik irántad, a legjobb esetben is csak játszik veled. - Naiv vagy, ha azt hiszed, hogy bezárhatsz, vagy hogy bármilyen módon megállíthatsz. - sok idő telt már el azóta és igen ő egy vámpír, aki erős, de... én se vagyok már gyenge. Nem vagyok naiv, mint régen, ellenben sokkal több a mágia bennem, mint amit el tud képzelni és ez csak napról napra növekszik. Nem tehet ellenem semmit, majd idővel szépen felfogja ezt, ha egyelőre még nem is sikerült. Kicsit közelebb hajolok hozzá, amikor az utolsó szavai is elhangzanak. Nagy levegőt veszek, és épp csak egy pillanatra, de a mutatóujjam a ajkaira siklik. Csak egy alig érintés az, amit kap, aztán hátat fordítok neki, de a kezem még egy pillanatra ökölbe szorul, csak hogy érezze a szíve tájékán a törődést... ami persze jelen esetben elég kellemetlen fájdalmat jelent. Nem szólok semmit, nincs értelme búcsúnak, mert ahogy ő is sejti, találkozunk mi még és az rá nézve egyáltalán nem lesz majd kellemes találkozás...
//Köszönöm szééépen a játékot, egy élmény volt! //
Vámpír •• a legrosszabb rémálmod vagyok egy sötét utcasarkon...
Két dolog miatt lehet egy vámpír egy hídon ilyen késői órában. Legalábbis szerintem. Az egyik ok, hogy leugrik, de mivel nem halunk meg ettől, ez így kizárva, marad a másik ok. Éhesek vagyunk, engem pedig nem érdekel, hogy mégis kicsoda ül az autóban, hány gyereke van, esetleg hány felesége…bár szerintem az már beteges, de persze ez csak egyéni vélemény. A lényeg, hogy az utóbbi időben kissé… rám járt a rúd, főleg Rosette-tel kapcsolatban, mégis hogy gondolta az a nő, hogy szétszedi a motoromat? Most kénytelen vagyok gyalog járni és gyalog kellett ide is eljönnöm. Mintha kés és villan nélkül étkezne egy ember,szörnyű. Nem kell sokat várnom, hamarosan feltűnik az éjszaka sötétjében két fehéren izzó fényszóró, én pedig elégedett mosolyra húzom a számat, ahogy megállok az útközepén, hogy még csak véletlenül se tudjanak elmenni mellettem. Vacsora idő van, senki nem szereti azt, ha a vacsorája meglép. Az autó lassítani kezd, ahogy közeledik felém, míg végül teljesen meg nem áll, de először nem száll ki belőle senki, gondolom most mérlegelnek, hogy mit is tegyenek, mert csak úgy emberek nem állnak meg szórakozásból az útközepén. Még nem találkoztak velem…én imádok enni. Mivel nem száll ki senki, így hát én kezdek el feléjük sétálni, majd megunva a lassú totyogást, inkább csak egy pillanat alatt ott termek az autó ajtaja mellett,kirántva a nőt az anyósülésről, a férfi pedig a volán mögül egyből kipattan, hogy megvédje szíve hölgyét. Milyen aranyos…kár, hogy semmit nem ér el vele, mert a torkánál fogva ragadom meg és hajítom fel az útszakaszt megvilágító lámpapóznára. Majd leszedem onnan, de előbb hadd végezzek a szíve hölgyével. Persze, megint felhangzik a szokásos „könyörgöm ne bántosn”, de engem ez már rég nem tud meghatni, nem érdekel, éhes vagyok, és egy vadász nem könyörül meg a prédáját látván, és én sem teszem. Felemelem a nőt, majd egy könnyed mozdulattal vájom a nyakába a fogaimat, az utolsó csepp véréig szívom, majd miután végeztem, egyszerűen csak odébb hajítom és felnézek a férfira, akinek az élettelen teste a lámpáról lóg le. – Már megint túl nagyot dobtam…. – morgolódom magamban, de persze olyan nagy nehézséget nem okoz a fickó lehozatala, körülbelül…öt másodpercembe telik, majd az ő teste is élettelenül és…vértelenül immár, koppan a földön, én pedig elégedetten sóhajtok fel, ahogy a kezemmel letörlöm a számra ragadt vért.
A kölykök biztonságban vannak és így nyugodt szívvel indulok meg Mystic Falls-ba. Informátoraim szerint Darius ideje nagy részét ott tengeti és rontja a levegőt meg a szép lányokat. Ahogy ez lenni szokott. Rég találkoztunk már, talán három vagy négy éve, de lehet az több is. Mondjuk az idő telik, mintha zsinóron rángatnák. A gépem leszáll Virginia repülőterén én pedig pakk nélkül már fogom si az első taxit és egy darabon ezzel szándékozom menni. Nem ettem két napja és nos azt hiszem ha Darius-szal szándékozom találkozni akkor nem fog ártani ha erőm teljében vagyok. Lehet, hogy barátok vagyunk vagyis emlékezetem szerint azok voltunk, de mostanság ha jól hallottam elszaladt vele a ló. Régen talán legyintettem volna efelett vagy csatlakoztam volna az őrült mészárlásokhoz egy-egy evésnél,d e mióta meg vannak a kölykök valamilyen szinten visszafogtam magam, persze a vad énem ami a ragadozóval jár együtt soha nem fog kihunyni, lehet visszafogottabban, szeíden élni, de mindig ott lesz bennünk a gyilkolás utáni vágy. Ezt nem tudjuk kiölni magunkból. Ilyen a természetünk. Lehet, hogy értelmes lények vagyunk emberi mivoltunkra visszatekintve, de már nincs meg bennünk a könyörület. Kihunyt az emberi életünkkel együtt. A Wickery-híd közelében megérzem az erős vér szagot. Mélyet szippantok belőle és meg is jelennek a szemfogaim és az erek az arcomon, hát persze, két nap táplálkozás nélkül megvisel. Leállítom a kubai származású sofőrömet és megkérem, hogy a híd elején parkoljon le, amint megtette előrelendülök és a nyakába mélyesztem a fogaimat, jó pár nagyobb korty után elengedem, nem vesztette életét és még eszméleténél is maradt. Egyre jobban megy ez a "ne öld meg az uzsid" program. Kitörlöm az emlékezetét majd odadobok neki egy rongyot, hogy csináljon a sebekkel valamit én pedig már ott sem vagyok. Másodpercek tört része alatt ott állok már a fickó és a nő holtteste mellett. -Darius, sose tudtál civilizáltan enni, most ezen a kompozíción lepődjek meg? - Jegyzem meg csak úgy minden köszönés vagy egyéb helyett. Hát mit mondjak a cimborám egy centet sem változott, a halálos ragadozó még él, legalább kettőnk közül egyikünk még érti a dolgát. -Hagyhattál volna nekem is, te irigy szélhámos. - Lépek oda és veregetem meg a vállát úgy, mintha nem halottnak kellene lennem egy ideje.
Vámpír •• a legrosszabb rémálmod vagyok egy sötét utcasarkon...
Soha nem fordult meg az a gondolat a fejemben, hogy esetleg vissza kéne magamat fognom. Miért is kéne? Nem vagyok ember, vámpír vagyok, a csúcsragadozó, én is csak a létfenntartás miatt ölök… na jó, azért ebben a szórakozás is bizony derekas szerepet vállal, de az ember is öl csak úgy szórakozásból, nemde? Ők állatokat ölnek, én embereket, de mégis a mi különbség? Az ember is csak egy állat, méghozzá a legrosszabb. Kegyetlen, számító, és vannak érzései, amik hol ebe, hol abba az irányba terelik lépteit. Azt mondják ölni bűn, de minden bűnt a szenvedély táplál, és ha innen nézzük a dolgokat, akkor bizony minden embernek a Pokolban a helye, igaz? Túlságosan lefoglal a táplálkozás, hogy kiélvezzem a vér édeskés ízét a számban. Ki hitte volna, hogy ennyire egyszerű nem meghalni? Régen annyira más volt minden, emberként élni, korlátok között, valódi szabadság nélkül, de mióta vámpír vagyok az életem… egy véget nem érő mese, egy több száz oldala könyv, aminek még messze nincsen vége. Megtehetek bármit, több száz évig élhetek még, nem létezik olyan dolog, amit ne kaphatnék meg. Ha kell erővel veszem el, vagy megigézek valakit… olyan egyszerű dolgom van, mint még soha. Megéri ezért meghalni. Van élet a halál után, ha szerencsések vagyunk. - Chibs? Neked… neked halottnak kéne lenned. – kéne, mert láttam őt meghalni, vagyis… nem, egész pontosan azt láttam, ahogy ellepik őt az ellenségeink, ahogy a vadászok űzik őt, miután rajtunk ütöttek és kettőnk közül ő húzta a rövidebbet. Jó baráthoz mérten felkerestem mindegyik nyamvadt vadász, aki aznap éjszaka a nyomunkban volt, és egyenként, egymás után végeztem őket ki. A bosszú egy nagyon szép dolog, büszke lehet magára az, aki kitalálta, mert az élet egyik legnagyobb motivációs ereje bizony a bosszú. – Hogy élted túl? – még azok a rohadékok is azt mondták, hogy megölték… hát akkor mégis hogy van ez? A szavaira csak elmosolyodom és pár pillanat múlva már nem egymagam állok előtte, hanem a sofőrrel, akit nem is olyan régen még megigézett, hogy ne emlékezzen erre a kis szerencsétlen vámpír esetre. – Tessék itt van ez! Az már döghús volt, az élő sokkal jobb! – utálok halottakból táplálkozni, így oda a vadászat érzése, az élő préda finomabb, jólesőbb érzés az, hogy azt eszed, amit, vagy akit te magad ejtettél el. Nekem fontos, hogy éljen a préda, hogy lássam a szemében azt a jól ismert rettegést.
A természetünkkel harcolni olyan mintha az ellen akarnánk harcolni, hogy kedd van szerda helyett vagy tavasz helyett tél. Értelmetlen és lehetetlen. Aki mégis megpróbál szembe szállni ragadozó énjével az egyszerűen bolond, lehet mértéket tartani, lehet akadályokat, határt felállítani, de megszüntetni azt amik vagyunk, soha. Darius élő példája annak, hogy egy vámpír hogyan használja ki ragadozó énjének minden porcikáját, vadságát, éhségét. Ám azért még mindig lehetne csiszolni rajta, legalább az evési szokásain, tekintve, hogy az egész hídrész teli s teli van vérrel és persze a két hullával, nem szép látvány. Úgy jelenek meg a pazar vacsora után mintha minden napos volna, holott évek óta halott lennék. Látom a haverom arcán a megdöbbenést, de hát ezen nincs mit meglepődni, elég szép lelépőm volt a múltban. Elakartam tűnni, lezárni egy fejezetet, másként megoldhatatlan lett volna. A vadászokat napok az előtt a vadászat előtt kaptam el, nem volt könnyű, de mégsem szerezhettem volna újoncokat, ott megbukott volna a tervem. Megvártam míg a verbéna kiürül a szervezetükből majd megigéztem őket és innen indult a buli. Számítanom kellett arra, hogy Darius megbosszulja a halálom és nem kockáztathattam meg, hogy valamelyik kis pondró elkotyogja, hogy meglógtam. Itt a nagy kérdés, ha azt a részt leakartam zárni akkor most miért vagyok itt? Darius miatt, mintha a "halálom" óta kissé vadabban űzné a játékait, mivel a barátom nem akarnám holtan látni, de ha így folytatja könnyen lehet az. -Szívesebben látnál holtan, igaz? Úgy éltem túl, hogy túl jártam az eszükön, nem volt nehéz, hiszen csak emberek. - Vonom meg a vállam. Idővel majd elmondom neki, hogy valójában leléptem mert ráuntam az életem azon részére és megpróbáltam kissé másként élni amiből persze nem lett semmi sem, de hát ez már csak így van. Ha ezzel most előállnék szerintem őrültnek is tartana amiért nem tudnám hibáztatni. Megjegyzésemre amit csak úgy mellékesen vetettem oda, reagál és előhúzza a nem rég meglékelt kubait. Nem vagyok én finnyás, dehogyis, de van egy fő alapszabályom, sose iszom kétszer ugyanabból a forrásból. Mindenkinek vannak szokásai, nekem is. -Jól hangzik, de ezt most kihagynám, percekkel ezelőtt kóstoltam meg, nem rossz évjárat, benne van a korban, de tudod, hogy kétszer nem iszom egyazon kútfőből. Vagy elfelejtetted? - Nézek rá vigyorral a képemen, talán ha egyszer említettem neki a múltban az is soknak számít. -De ha van egy felesleges szivarod azt kérnék. - Ezzel le is telepszem a kocsi motorházára.
- Nem fogok hazudni. Megfordult a fejemben, hogy én magam öllek meg most. Tudod te ,hogy hány embert öltem meg mert azt hittem te meghaltál? Miért léptél csak úgy le? – gyerünk öreg barátom, győzz meg arról, hogy itt helyben ne essek neked és akarjam kitépni azt a nyamvadt szívedet! Velem senki nem játszhat így, mégis mi oka volt arra, hogy csak így lelépjen és itt hagyjon engem? Tán a szokásaim nem tetszettek neki? Majd valaki letakarítja a vért, erre vannak azok a hülye közmunkások, nem? Nem én leszek az, aki elveszi tőlük a pénzszerzés lehetőségét. Sikálják csak le mielőtt újra vérrel festem vörösre a rohadt hidat. – Csak emberek….emberek, akikből táplálkozunk. Akiket darabokra tépünk. Akiket megöltem azért, hogy téged bosszuljalak meg, miközben te a seggedet napoztattad valami rohadt tengerparton! – szerintem teljesen jogosan vagyok dühös, mert nem az bánt, hogy megöltem néhány ezek szerint ártatlan embert. Ugyan már, kit érdekelnek? A miatt vagyok ideges,hogy a barátom, legalábbis akit eddig annak hittem, csak úgy lelépett minden szó nélkül, mint aki tőlem akart volna megszabadulni. A rohadt anyját, ha ez igaz, akkor itt helyen fogok neki esni és karókkal teletűzdelni a képét. Velem senki nem játszadozhat! Főleg nem ilyen pofátlan és aljas módon, mint Philip! - Nem, emlékszem rá, mintha csak tegnap mondtad volna. De mondd csak, mióta hagyod csak úgy abba félúton a táplálkozást? – na mi van, megszelídült? Hallottam én már olyan vámpírról, aki nem akart embert ölni, de ezeken mindig csak jókat nevettem, mert mégis mi visz rá arra egy vámpírt, hogy ne öljön? Mi értelme megkóstolni valakit, ha aztán abba kell hagyni? Röhejes, én nem fogok soha így élni, sem most, sem később, és komolyan meglep, hogy ő ilyen lett. – Szerencsére én még nem kóstoltam. – vigyorodok el, pillanatokkal később pedig már a nyakába mélyesztem a fogaimat, és csakis akkor engedem el a fickót, mikor teljesen megcsapoltam annak a vérét. Most már három halott. Haladunk. - Szivarom nincs, de itt van ez. – nyújtom felé a cigarettás dobozt és a kezébe dobom a zsebemből közben előbányászott öngyújtót. Nem vagyok valami nagy dohányos, de ha már halhatatlan vagyok, akkor miért ne élhetnék minden olyannal, ami egy átlag embert megöl? – Szóval… ott tartottunk, hogy mégis a francért is vagy te életben? – pillantok rá, a cigaretta füst mögül, amit közben kifújok, mert ha már ő rágyújt, akkor én sem fogok másként tenni. Itt az ideje annak, hogy válaszokat kapjak. Vagy így, vagy úgy, de válaszokat is fogok kapni.
-Mit aggaszt téged hány embert mészároltál le, mind a ketten tudjuk, hogy anélkül is megtetted volna. - Világítok rá a lényegre. Itt nem csupán az én halálhírem volt az okozója a mészárlásának, Darius természetéből adódóan így is úgy is lemészárolta volna őket. Nem kell az érzelgőség, nem áll jól neki. Viszont tisztában vagyok vele, hogy ezúttal valódi magyarázatot vár tőlem és mivel barátságunk évekre vezethető vissza tartozom is neki ennyivel. -Darius, leléptem, mert így láttam jónak, változásra vágytam, más környezetre és több lehetőségre, hosszú ideje élek már, beleuntam a monoton életembe. - Ennyi, röviden és tömören, nem vele volt én nekem bajom, nem, Darius akármit is tett mindig mellette voltam, ez nem róla szólt csak is rólam. -Meddig akarsz még ezen a témán lovagolni? Ami megtörtént az megtörtént, felejtsd el és lépj tovább. - Mondom lesajnálóan. Nem gondoltam volna, hogy Darius ennyire a múltban él. Nem voltunk sohasem sziámi ikrek, mindig is a saját fejünk után ment, és ha én teszem ugyanezt akkor már szentségtörést követek el. Nem Őt akartam eldobni magamtól, egyszerűen ez is benne volt a pakliban, szükséges rossz. -Mert előtte táplálkoztam és ez csak egy kisebb nasi volt, de mióta is vagyok kihallgatáson? - Vonom fel a szemöldököm. Utálom a kérdezősködőket. Darius igen is tudhatná, hogy nem szeretem a kérdéseket, ennek ellenére folyamatosan azokkal bombáz, ha így folytatja kihoz a sodromból, rég verekedtem egy kiadós vérre menőt. Tudom mit akart kihozni a kérdéséből, nem szelídültem meg, lehet, hogy már nem rendezek orgiákat amikor emberek vérében fürödve élvezem azt, hogy halhatatlan vagyok, ám ez egyáltalán nem jelenti azt, hogy nem szeretek gyilkolni. Ohh, nagyon nem ezt jelenti. Imádom látni a rettegést a halandók szemében, ahogy rájönnek a könyörgés mit sem ér, mert így is meghalnak. Csak bólintok felé, hogy ne is húzza az időt, ölje csak meg a kubai fószert. Nekem már nincs rá szükségem. -Nagyon mohó lettél Darius. - Elkapom az öngyújtót és kiveszek egy cigarettát a dobozból. Ismerem Darius-t, talán még nála is sokkal jobban, régebben megelégedett kevesebb emberrel is, úgy látszik azóta fokozódott az éhsége. -Megrendeztem az egészet haver, nem volt nehéz, megigéztem azt a pár szerencsétlen kezdő vadász palántát, egész hihetően küzdöttek szerintem, aztán ahogy eltűntem, ők csak arra emlékeztek amit beléjük tápláltam, úgy emlékeztek, hogy megkaróztak és nekem végem is lett. De fáj, hogy elhitted, több, mint 350 éves vagyok haver, szerinted pár vadász kitudott vonni a forgalomból, azt hittem nem hiszed majd el, de elég hamar ráharaptál, nem vagy formában. - Jegyzem csak meg úgy mellékesen. Kifújok egy füstkarikát. Körülöttünk vér és hullák, lehetne ennél idillibb?
-Nem azoknak a senkiknek az élete érdekel! Hanem az, hogy félrevezettél engem! – nem érdekel hányan haltak meg, sok embert öltem már és még többet fogok, de egyvalamit nagyon tudok utálni. Ha átvernek, márpedig ő ezt tette, és csakis azért nem estem még ezért neki, mert régi… jó barátom. Legalábbis eddig az volt. Ha most akar ezen változtatni, akkor nagyon elszúrta az időpontot. - A monoton életbe? Mondd, mit akartál? Feleséget és kölyköket? Látni ahogy felnőnek és meghalnak? Ember helyett inkább szarvast ettél? – a mi életünk nem monoton, meg volt a maga értelme, és mégis ki vagyok olyan halandó semmiségekre, amik aláásnák a létét? - Ameddig akarok! Majd én eldöntöm, hogy mit felejtek el és mit nem! – csattanok fel dühösen. Ő nekem csak ne mondja azt, hogy lépjek tovább, mert még a végén elvesztem a fejemet és az… az övét is vonja maga után. Velem csak ne beszéljen így senki, főleg ne ő! - Mióta megvezettél engem! – ez a legkevesebb, a kérdések,a legtöbb pedig, hogy itt helyben készülök majd kitépni a szívét, ha megint csak hazudik. Tudhatná, hogy utálom, ha hazudnak, ha átvernek, ilyenkor mindig előtérbe kerül a sötét oldalam, és olyankor…nincs azaz isten, amelyik megmenti tőlem az áldozatomat. Elvégre mi vámpírok vagyunk a tökéletes vadászok. – Kisebb nasi… olyan nincs. Megölöd. Ezért vannak ezek itt nekünk! – kopogtatom meg a fogaimat. Nem hagyunk életben nem embert, ha mi támadunk, az végzetes, nincs olyan, hogy túlélő. Mi vagyunk és ők, vadászok és prédák, márpedig a vadász nem engedi el a prédát ha elkapta azt. - Mit mondhatnék? A stressz kikészíteti az embert. – vagy kivégzi az embert, erről a három szerencsétlenről inkább ez mondható el. Nem baj, így legalább van munkája a rendőrségnek és nem kell fánkon növelniük a seggüket. Meg kéne inkább köszönniük, hogy adok nekik munkát. Az ember meg… imádkozzon, hogy legyen akkora szerencséje mint nekem volt, mikor meghaltam. - Megöltem mindet! Megöltem ezeket! Fogalmad sincsen arról, hogy mire vagyok képes! Ne akard megtudni, hogy mennyire vagyok formában! – ha eddig nem voltam elég dühös, hát most mást sem láthat az arcomon csakis a dühömet. Ő csak ne becsméreljen engem! – Na és megérte? – döntöm oldalra a fejemet. Legalább ne a semmiért akarjam kitépni a rohadt szívét, nemde? Még, hogy monoton élet… pont ellenkezőleg, az embereké az, a miénk maga a mennyország, a halhatatlanság, az erő… mi vagyunk azok, akik igazán élnek, nem ők. Soha nem hasonlíthat rájuk. Soha nem lehet ember. Ő ragadozó. Akárcsak én.
-Félrevezettelek? Ez baromi magas labda testvér! Úgy gondolom nem tartozok neked semmilyen magyarázattal sem, leakartam lépni, megtettem, ennyi. Az én döntésem volt egyedül amihez neked semmi közöd nem volt. - Kezd a beszélgetés rendesen elkanyarodni. Darius úgy viselkedik, mint egy menstruáló nő. Nem gondoltam volna, hogy ennyire felbosszantja majd a visszatértem, na meg a remek színházi darabom amikor leléptem. -Mi bajod van haver? 0-ás helyett AB+-t ittál, higgadjál már le! Nem, nem akartam kölyköket meg nőt, a szarvasok meg kimentek a divatból a Bambi óta. - Nem tudom mi ütött belé, nagyon is jól tudja, hogy szeretek ölni, na meg vámpír vagyok, a természetem ellen nem harcolhatok és nem is akarok. A két kölyök nem változtat semmin sem, ettől még nem leszek egy kezes bárány nyakörvvel a nyakamba meg csengővel. Egyszerűen csak nézem ahogy kifordul önmagából. A vádjai jogosak, elismerem, de a kirohanása nem éppen. Elmentem, na és? Itt vagyok, ahogy látom boldogult nélkülem is akkor meg mi a franc baja van? -Világos, de csak mert egyet életbe hagyok még nem azt jelenti, hogy nem ölök. Lényegtelen a számomra az életük, mulandó tényezők. Nem tudom miért akadsz fent mindenen. - Egyszerűen ma nincs jó napom nekem se, ha tovább folytatja a torkának ugrok, nem érdekel a hosszan a múltba nyúló barátságunk, ha felbőszít legyen szó bárkiről akkor legyen hozzá irgalmas a mindenható vagy ki a franc, mert nem állok jót magamért. -Stressz? Ez igen vicces, mi gondod lehetne? Úgy látom a város a tenyeredből eszik, te meg a vénájukból. - A mai három halott épp elég bizonyítéka annak, hogy igencsak a környék ura. -Ezek emberek, rohadt nagy formában kell lenni hozzá, hogy pár rongybabát leteríts. - Tapsolom meg enyhe gúnnyal, kezdek nagyon dühös lenni pedig hát igen nagy nyugalommal jöttem ide. -Megérte-e? Meg. - Mondom halkan, minden düh és érzelem nélkül, van valamim ami neki soha nem lesz és igen, százszor megérte ez a kis kerülő. A kölykök lehet emberek, még, de csak idő kérdése, hogy csatlakozzanak hozzám. -Ez a múlt Darius, mindenképp azt akarod, hogy beverjük egymás képét? Felőlem oké, de nem tudom ezzel mire jutnánk. - Ha nem hajlandó lenyugodni akkor mehet felőlem az élet-halál harc, nem lesz lelkiismeret furdalásom ha kitépem a szívét vagy leválasztom a fejét a nyakáról, mert megadtam a választási lehetőséget, ha Ő ölne meg akkor ennyi, megtörténik, de ha mégis úgy dönt, hogy tudunk civilizáltan is beszélni abban is benne vagyok.
-Semmi közöm? Gondold át a szavaidat, mielőtt kimondod őket, mert nagyon rosszul fogsz járni! – még hogy semmi közöm… francokat, nagyon is volt hozzá közöm, mert a barátomnak vallottam, és egy barát megmondja, hogy ha tetszhalott akar lenni, igaz? A kis rohadék, azt hiszi, hogy neki mindent szabad? Hogy nem fogom majd akarni letépni a fejét? - Nem? Akkor mégis miért váltottál? Hiányzott a kicsi kis életed? Újra törékeny, szánalmas, gyenge ember akartál lenni, legalább egy kicsikét? – az ember gyenge, ezért is nem volt soha bajom azzal, amivé lettem. Gyenge voltam emberként, korlátok közé szorultam, de mióta vámpír vagyok…nincsenek határok, elmosódtak, eltöröltem őket! - Minden kicsiben kezdődik? Először még életben hagyod, másnap már inni sem fogsz belőle. – mert ilyen az ember, és ő az eddigiek szerint nagyon ember akart lenni, így hát azt hiszem teljesen jogos az, amit mondok. A farkasból nem lehet bárány. Fordítva ez lehetséges, de a vadász…a vadász soha nem lesz préda. - Több, mint neked. Veled ellentétben, én hű maradtam magamhoz. Te… elárultál mindent, ami voltál. – a helyébe visszafognám magamat, mert ha felidegesít, akkor nem fogom magamat visszafogni, én nem az a fajta vámpír vagyok, akiknél hatnának az észérvek. Én jobb szeretem az ilyet elintézni, mondjuk úgy…örökre. - Mit mondtál? – nézek rá ismételten, de az arcomon nyoma sincsen semmi barátságos gondolatnak, vagy érzésnek. Nem ajánlom, hogy sértegessen engem. Kettőnk közül csakis ő az, aki képtelen elvenni egy ember életét, aki elfelejtette azt, hogyan is kell rendeltetésünk szerint táplálkozni. Előbb nézzen magába,és csak aztán szólaljon meg, mert rosszul fog járni! - Meg ne szakadjon érted a szívem… na és akkor mit keresel itt, ha ennyire megérte eljátszani az embert? – nevetséges, mi nem vagyunk emberek, soha nem is lehetünk azok, vadállatok vagyunk, vadászok, a mi számunkra az ember táplálék, nem pedig egy barát, vagy segítségre szoruló nyomorult. Mi megöljük őket, nem segítünk rajtunk. - Ez a múlt? Vicces… - csóválom meg a fejemet, ahogy közelebb lépek hozzá. Mit is mondott Rosette? Hogy kicsinyesen imádok bosszút állni minden egyes kis elejtett szóért? Nos… azt hiszem ideje, hogy ezt bizonyítsam is. – Derítsük ki! – mosolygok rá, de ekkor már lendül is a kezem, hogy egy irgalmatlanul erős jobb horoggal képen találjam. Megmondom én mi értelme lesz majd ennek. Levezettem a feszültséget, és ő is megtanulja azt, hogy nem beszélhet így velem. Ragadozó vagyok, ő is az lenne, ha nem lép le akkor, ha megölte volna azt az embert.
-Ez rohadt szórakoztató haver, esküszöm, barátok voltunk, az én döntésem csak az én életem befolyásolta, ugyan mi közöd lett volna hozzá? Amúgy is, te is tudod, hogy nem engedted volna, hogy lelépjek, mellesleg nem kell semmihez sem az engedélyed. - Darius-ban valami elszakadt már évekkel ezelőtt, átlépte a normális értékeket. Mindig is azt hitte, hogy uralkodhat minden felett és ebből nekem elegem lett. Tudtam, hogyha felhozom mire készülök képes lett volna szíven döfni egy nyárssal csak, hogy biztos ne mehessek sehová. Nem tartozom neki elszámolással semmiről sem. Tisztában vagyok vele, hogyha akar akkor bármikor képes lenne letépni a fejem, sőt, lelkifurdalás nélkül. Ő Darius és soha nem fog megváltozni. -Semmiképp sem, az emberek gyűlöletes pondrók. Elegem lett abból amit műveltél, rád untam, a tetteidre, az irányításmániádra, arra, hogy próbáltál rávenni, hogy tegyem amit te akarsz, meg akartam szabadulni tőled! - Nem egészen így van a sztori, mert mindig is a barátomnak tekintettem és most sem azért vagyok itt, mert ehhez van kedvem. Megakarom menteni a seggét, mert ha így folytatja akkor biztosan karóval a szívében fog egy gödör mélyén megrohadni. -Nem is várom, hogy te ebből felfogj bármit is, ahhoz túl csökött agyú vagy, elvakít a hatalomvágyad és nem látsz át a szitán. - Kissé már a fejembe szállt a vér, dühös vagyok rá és legszívesebben beverném a képét úgy, hogy a jó édes anyja se ismerne rá! De egyelőre nem teszem, erre is meg lesz a megfelelő alkalom. -Elárultam? Ez érdekes, nem én festek úgy, mint aki megőrült, kettőnk közül éppenséggel neked csorog vér a ruhádról és már ne is haragudj, szánalmas látványt nyújtasz, a régi Darius legalább tartotta magát! - Keményen vágunk egymás szavába, a barátságunk mintha gyökerestül meghalt volna. Érzem, hogy rohadt nagy fal van köztünk, ami egyelőre talán nem is nagy probléma. Nem azt terveztem, hogy visszatérek és szét rúgom a seggét, de ha neki ez kell ahhoz, hogy észhez térjen akkor ám legyen. -Szerintem nagyon is tisztán hallottad mit mondtam, vagy ismételjem meg? - Mindig is hirtelen jött dühbe és az indulatait soha nem tudta kezelni, de most? Olyan akár egy bomba, bármikor robbanhat. Igazuk van egyes vámpíroknak abban, hogy az idősebb vérszívók megtébolyulhatnak a korral, Darius-nak kijárna egy gumiszoba. -Oda megyek ahová nekem tetszik, vagy kérjek engedélyt előtte, hogy beléptem ebbe a sz@rkupacba? - Vonom fel a szemöldököm. Szerintem ismételten nem tartozom neki magyarázattal. Egyre jobban rászolgál arra, hogy kétségbe vonjam épelméjűségét és egyre jobban érezzem úgy, hogy a lelépésem egy remek terv volt, szükséges. -Igen, ez a múlt! - Állok meg előtte és tudom mi következik, számítok rá. Nem is kell sokáig várnom, hogy egy jobb horoggal a kocsinak repítsen. Meg kell hagyni az ütéseiben van kakaó. Megtörlöm a számat ahol felrepedt az ajkam, vigyor ül az arcomon majd a kezeimet megropogtatva, pillanatok alatt előtte termek és gyomorszájon vágom, úgy, hogy a híd korlátjának repül. Lehet, hogy erősebb nálam, de a taktika és a gyorsaság mindig mellettem szolgált.
-Ebben nagyon tévedsz….barátom. A te kis rohadt színjátékod miatt kellett lelépnem onnan. Ha megakarsz halni…egyszerűbb, ha szólsz nekem inkább. – vigyorgok rá, de nem vidáman, inkább, mint egy ragadozó a prédájára. Ha annyira hitelesen elakarta játszani a halálát, akkor miért nem szólt nekem? Én aztán letéptem volna a fejét, főleg azok után, hogy így beszél velem. - Amit műveltem? Mit műveltem? Táplálkoztam, megmutattam mindenkinek azt, hogy kivel van dolguk! Tiszteletet vívtam ki! Hatalmam volt felettük, féltek tőlem! Szerinted ez olyan rossz? Valld csak be, hogy mindig féltékeny voltál rám! – oh, mert nem így volt? Én voltam kettőnk közül az, aki először cselekedet, én tettem amit kellett, ő… lelépett. - Mit mondtál? Azt hiszem nem vagy tisztában a helyzeteddel. Túl kevés dolog szól amellett, hogy ne öljelek meg. – mondom neki, ahogy kissé oldalra döntöm a fejemet. Mégis mit hisz, hogy majd csak úgy hagyom, hogy sértegessen engem? Mégis ki ő, hogy ilyet tegyen? – Te már csak tudod, nem? A hatalom…ez az, ami mindig is nekem volt meg. Ki vagy te? Az őrangyalom? – mit akar, tán engem is megváltani úgy,ahogy tette azt saját magával? Sajnálom, de engem nem érdekel az emberi élet. Meguntam. Gyerekek? Munka? Ugyan, kinek kell ez? Én túlnőttem már rajtuk! - Vér… ez az, amit megtagadsz magadtól, igaz? Hadd mondjak neked valamit… vámpír vagy! Vérben kell fürödnöd! A régi Philip tudta ezt… - az új pedig megfog halni, ha ezt így folytatja. Velem nem beszélhet így senki, aki megmerte tenni, azt megöltem. Vámpír vagyok, meg van a hatalmam, hogy végezzek az ellenségeimmel. - Vágyod a halált, igaz? – vicsorítok rá. Nagyon úgy tűnik, hogy megakar halni, különben nem beszélne így velem, különben tudná, hogy soha nem voltam jó az indulataim kezelésében, és manapság sem erről vagyok híres. Persze,e zt tudhatná, ha nem szökött volna el még régebben…sebaj, élete utolsó hibáját készül elkövetni. - Nem engedélyt, inkább egy kis tudást kellett volna kérned mielőtt idejössz. – vigyorgok rá. Mert bizony most úgy beverem azt a rohadt képét, hogy azt nyögni fogja örökké. Visszajött ide, mintha a halál kapujába akart volna besétálni… nevetséges, de nem baj, megkapja amit akar, ha ennyire megakar halni, hát legyen! Ezek után csak természetes az, hogy neki vágom az autónak. Ő se hiheti azt, hogy ezek után majd csak úgy elsétálok. Azonban szinte egyből kapom is a válasz csapást, és nevetve tápászkodom fel a földről, miután találkoztam a korláttal. – Te aztán nagyon bátor vagy…vagy inkább bolond. – nevetek rá, még mielőtt a torkánál fogva emelem őt a magasba és vágom az autónak, az öklöm pedig már lendül is, hogy kidekoráljam az arcát.
-Ki mondta, hogy a sírba kívánkozom kerülni barátom? Lelépned? Csak nem megfélemlítették a nagy Dariust? - Vigyor szélesedik az arcomon, de csupán csak azért, hogy felvigyem benne a pumpát és kiakadjon. Békülni jöttem és, hogy megmentsem a seggét saját magától, erre odáig jutottunk, hogy hergelem, hogy kiakadjon és a torkomnak ugorjon, verekedni akarok. Csak egy pillanat kell hozzá, hogy a haverból egy ellenséget lássak akinek szívesen kiverném a szemfogát a helyéről. -Féltékeny? Max a nőkre akiket az ágyadba vittél, de arra semmiképpen sem amit műveltél. Lehet nem vetted észre magad, de kezdtél inkább őrültté válni mintsem valami veszélyes uralkodóvá. - Jegyzem meg csak is azért, hogy észhez térjen na meg talán egy picit azért is, hogy kikeljen magából. Izzik az öklöm azért, hogy gyomorszájon vághassam a haveromat. Lehet, hogy kettőnk közül mindenben Darius volt a jobb, de nem is akartam én versenyre kelni vele. Néha talán, de az sem volt komoly fellángolás. A hatalomra ki ne vágyna úgy igazán? Ez mindenkiben benne van, igen, irigykedtem Darius-ra nem egyszer emiatt, de most mégsem azért vagyok itt, hogy hallgassam ahogy kioktat, mint egy 8 éves kölyköt. Visszajöttem, hogy rajta tartsam a szemem és, hogy ne hagyjam karó általi halálra ítélve. lehet, hogy most szívesen megölném és Ő is engem, de barátok vagyunk, voltunk és leszünk is, ha sikerül tisztázni a helyzetet. -Mert szerinted nekem nincs egy listám azokból az okokból, hogy miért kellene megöljelek? - Hát ez kész, nehogy már azt higgye, hogy Ő a magasságos tökéletesség. Ez nevetséges. Ha neki oka lenne arra, hogy el tegyen láb alól, nos nekem is lenne okom ugyanerre. Mind a ketten ástunk már vermet a másiknak az évtizedek alatt. Igazából a barátságunkat sok lyuk övezi, de valahogy mégsem nyírtuk ki egymást, fura nem? -Ne sértegess engem és hasonlítgass egy tollas idiótához. A hatalmadat meg igazán feldughatod magadnak ha nincsenek akik behódoljanak neked, míg itt voltam jó volt, mert volt kire lenézned mi? - Dünnyögöm. Már csak azért is felhozok mindent mert látni akarom tombolni, erre van szükségem és ahogy elnézem neki is. Forr bennünk a düh, nem is biztos, hogy egymás iránt, de bennünk van és jobb lesz ha hagyjuk kitörni. -Nagyon is téveszmékben élsz Darius. Nem tagadom meg a vért, sőt, élvezettel fogyasztok egyre többet és többet, viszont vannak céljaim és nem vakít el a utálatom minden iránt és nem pusztítok el mindent, az a baj veled, hogy vak vagy. - Köpöm a szavakat. Ideges, mérges, dühös és feszült vagyok. Vagy egy jó szexre lenne szükségem vagy arra, hogy végre lépjen és addig verjük egymást míg már mozdulni se tudunk a törött csontok miatt. -A halál az útitársam, honnan veszed, hogy nem volt belőle már elegem? - Vigyorgok. Látom, hogy idegei pattanásig feszültek, jó, pont így jó. Tudást? Nevetséges, tudom miért jöttem, mit akarok és mire készülök. Ő nincs tisztában azzal mit akar. Majd megtanítom neki. Ahogy első ütéseinket bemérjük, jön a második menet. A torkomnál fogva emel meg, mint egy senkiházi korcsot, vicces, ez édes kevés a győzelméhez. Elvigyorodom, nem törődöm az oxigén hiánnyal, ennyivel nem tud megölni, sőt, olyan dolgot vesz el tőlem amire lényegében semmi szükségem nincs, csupán berögződés nem több. Vigyorom után felhúzom egy gyors mozdulattal a térdem és egyenesen tökön térdelem. Kezei azonban továbbra is a nyakam köré van kulcsolva és ezzel még erre megoldást nem találtam, ha elkaphatnám a torkát akkor komolyabb sérülést okozhatnék neki, de vajon akarom? Hmm, lehet, de lehet, hogy nem.
- Mit mondtál? Megfélemlíteni? Azért jöttem el onnét, mert nem akartam egy hadseregnyi vadászt kapni a nyakamba. De nem hinném, hogy neked kéne ezt mondanod. Te, aki megijedtél a puszta létedtől, Te, aki fogta magát, és a természetét meghazudtolva elment papás-mamást játszani. – döntöm oldalra a fejemet, arcomon pedig önelégült vigyor ül. Engem nem nevezhet senki sem gyávának, főleg nem ő, mert ő volt az, aki lelépett, én ott maradtam, öltem,harcoltam, éltem az életem,ahogy minden vámpírnak kell, és végül ő lépett le, megijedt, úgyhogy nekem csak ne jöjjön ezzel. Ő a legutolsó ember ezen a világon, aki kioktathatna engem bármiről is. - A nők… hát persze, de azért olyan sokan nem voltak, és ha az emlékezetem nem csal, jutott neked is éppen elég belőlük. – ugyan már, attól, hogy egyszer még elkövettem azt a hibát, hogy gyengéd érzelmeket tápláltam valaki után, még nem kell papnak állnom, igaz? Főleg úgy, hogy azt hittem megöltem azt a nőt. – Soha nem akartam uralkodóvá válni, és azt hiszem összetéveszted az őrületet az erődemonstrációval. – azért haltak meg olyan sokan, vámpírok, emberek, vadászok, mert azt hitték, hogy képesek lehetnek majd csak úgy elüldözni. Tévedtek, rám támadtak, én pedig cserébe végeztem minden második családdal, aki ott élt. Ebből már tanultak. - Az a különbség közted és köztem, hogy én tényleg meg is ölnélek. Tudod, kettőnk közül én vagyok a vadász. – ő pedig a préda is lehet akár, mert nem volt többé vadász mikor elment, abban a pillanatban, megszűnt létezni. Azt hittem meghalt, erre idejön, és azt hiszi, hogy bármit elnézek neki? - Látod, itt hibádzik a dolog. Szolgának hitted magad, pedig nem voltál az soha. A hatalmat pedig nem követőkben mérem, sokkal inkább hullákban. – abban pedig én vagyok az egyik legjobb, régen is az voltam, és azt mondja ezért ment el? Csak mert jó vagyok abban, ami vagyok? Vámpír vagyok, mit kéne tennem, ha nem embert ölni? - Céljaid? Mit akarsz? Házat? Feleséget és gyerekeket? Hadd ábrándítsalak ki, hogy vámpír vagy! Nem lehet feleséged, sem gyereked, mert mi nem ilyenek vagyunk! Mi ölünk, elvesszük az életet, nem pedig óvjuk! – szeretetszolgálat lennénk, amiért ebben a téveszmében él? – Inkább te vagy a vak a barátom! Azt hiszed, hogy azért lettél vámpír, hogy családot alapíts? – azért lett vámpír, hogy családokat tépjen szét, hogy végezzen az összes emberrel, az összes vadásszal, aki ártani mer neki. Még vámpírral is, ha úgy hozza a sors. De még véletlenül sem kéne egy család közelébe kerülnie úgy, hogy nem széttépni akarja azt. - Mert még én nem akartalak megölni. – adok vigyorogva választ a kérdésére. Egészen eddig még csak a halál közelébe sem volt! Végül csak elkezdődik a harcunk, és jól tudhatja rólam, hogy amennyi ütést kapok, annyit is adok, sőt, többet is, ösztönlény vagyok, ha veszélyben érzem magam, akkor még erősebben küzdök, és így van ez most is, de mikor a lábaim közé térdel, egy dühös pillantást vetek csak rá. Nem volt ez valami férfias lépés. Én nem gondolkodom, fordítok egyet rajta, és a nyakát illetve a lábát megragadva emelem a fejem fölé, hogy tovább is hajítsam a híd másik oldalára. – Még bocsánatot kérhetsz! – ordítom neki, miközben a mellettem lévő közlekedési táblát kitéptem a földből. Nem fakaró, de megteszi. – Akkor talán csak szenvedni fogsz. – ezt már magamnak mondom inkább, miközben elindulok felé kezemben a fémrúddal.
-Héé, azt hiszem ha kettőnk közül valaki gyáva az te vagy Darius, nem mersz változtatni, megragadtál ebben a sárfészekben és játszod a kakast a szemétdombon, mondhatom vagány, így kell ezt csinálni haver! - Az, hogy leléptem, részben a változást szolgálta, menni akartam, kiszabadulni ebből a nyomott, mindennapos életből, nem vált be, ennyi, de ne nevezzen gyávának az, aki fél változtatni, aki fél elhagyni a bevált helyet, aki fél élni, nekem egy olyan ne magyarázzon! A nők kérdésére már nem találom érdemesnek a választ, nem fogunk ezen a témán lovagolni, számomra jelentéktelen. Ha akarunk bárkit megkaphatunk, belénk van táplálva a ragadozók iránti vonzalom, minden préda olyannak tart minket, mint valami csodás jelenés, nem hiába, elcsábítunk, iszunk és ölünk. Ez így van elrendelve. -Igen? Szerintem neked a kettő kissé összecsúszott haver. Szerintem már nem tudod mi hol kezdődik és fejeződik be, de ha így folytatod nem is kell sokáig ezen gondolkodnod, jön majd valaki aki úgy dönt ezért a szarkupacért is megéri birokra kelni és holtan végzed majd a nagy elbizakodásodban. - Nem kívánom a halálát, de mindig is egy keményfejű vámpír volt, túlságosan elbízza magát, pedig nem Ő az egyetlen akinek hatalomra fáj a foga. Lehet most a csúcson van, de ez sem lesz örökké így, reménykedhet, bizakodhat, de hatalmasat fog hasalni. -Igen? Vadász? Mert kezdtem félni, hogy a barátom vagy, az lett volna aztán a végső csapás, de megnyugtatlak, kettőnk közül én vagyok a könyörületesebb, ha kivertem belőled a sz@rt is lehet meghagyom az életed. - Vigyorgok rá úgy, hogy a szemfogaim tisztán látszanak, megnyúltak az izgalom hevében, a haverom vérét kívánják, megakarok neki fizetni azért, mert gyávának nevezett, engem, aki legkevésbé szolgált arra, hogy gyávának titulálják. -Soha nem voltam az? Tévedés, követtelek, takarítottam utánad, szerintem a barát, haver kifejezés éppen nem illik a dolgokba. - Szerintem kettőnknek más-más fogalma van arról mi az a barátság. Haverok voltunk, nem tagadom így volt, de a mostani állás szerint már nem tudom mik is vagyunk, legszívesebben kitekerném a nyakát a pofátlanságárt, csak úgy barátilag, törődően. -Semmi ilyesmit nem mondtam, megint a tévképzeteiben vagy, szívesen kirángatnálak onnan. - Ropogtatom meg a kezem. Már nem tudok higgadtan beszélgetni vele, mert vele ez lehetetlen. Úgy terveztem ide jövök, valahogy tálalom az egészet, megdumáljuk, de erre kapom azt, hogy idegrohamot kap, mint valami őrült és nekem esik, hát legyen, én sem vagyok rest állni a pofonokat és természetesen visszaadni is. Kisebb halálos tánc veszi kezdetét kettőnk között, mind ketten beleadunk apait-anyait küzdelembe, de ez pont így jó. Végül a híd másik oldalán kötök ki, a fejem egy nagy reccsenéssel verem be a híd korlátjába, a vér az arcomba folyik, de cseppet sem érdekel, kerültem én már szarabb helyzetekbe is. -Miért kérnék bocsánatot? Azért mert el elhagytam Őnagyságát? Egy frászt! - Ha ez a szemét megölne a kölyköknek úgysem eshet bajuk, mindenre felkészültem. Ez egy halálig tartó küzdelem lesz, ha csak egyikünk úgy nem dönt, hogy felesleges megölni egy barátot akit évtizedekig ismertünk. Szédülök, alighanem a koponyám betört egy helyen, ha most halandó lennék már nem lennék. Meglátom a táblát a kezében, elvigyorodom, ez jó lesz. A letört híd deszka megfelelő karónak, szilánkos, hegyes, remek karónak. Jöttem, hogy megvédjem a seggét a haláltól, erre én akarom kinyírni, ez kicsit sem ironikus, áhh, dehogy. Eltűnök majd megjelenek mögötte és hátulról a szívének szegezem a rögtönzött karót, nem érzem úgy, hogy fölényben lennék, biztos vagyok benne, hogy Darius tartogat még valamit.
- Nem merek változtatni? Vicces, hogy ezt mondod…mégis min kéne változtatnom, Philip? Ha valami jól működik, azt nem kell megváltoztatni. Te is jól működtél, de nézd most magadra. Egy báránybőrbe bújt farkas… - aki fél engedni az igazi énjének. A ragadozónak, a gyilkosnak, annak aki mindig volt, és aki mindig is lesz. Nem értem, hogy miért tagadják meg egyes vámpírok az igazi énjüket, az élet igazi arcát maguktól. Vámpírok vagyunk! Ha mondjuk egy hamburgertől elmúlna az éhségem, akkor azt mondanám, hogy rendben, menjél csak játszani a családapát. De vérrel táplálkozunk, emberi vérrel, arra vagyunk teremtve, hogy öljünk. Miért ne tennénk? - Azt hiszed, hogy nekem kell itt bármi is? Mi vagyok én, valami modern király? Nem, Philip, rosszul látod. Nekem vér kell, az érzés, hogy élek. Én nem érem be azzal, hogy az embert játsszam napi 24 órában, mint egyesek. – mint ő, természetesen. Nekem ez nem az otthonom, és igen, szeretem a hatalmam, de nem azt a fajtát, mikor másokat ugráltatok. Hanem azt, mikor félnek tőlem. - Milyen nagylelkű vagy… mondanám, hogy viszlát a pokolban, de attól tartok te annál sokkal rosszabb helyre fogsz jutni. – meghagyja az életem? Ez komoly? Mégis mit hisz, hogy ki ő? Elment, becsapott, ezek után még neki áll feljebb? Örülhet, hogy még életben van. - Én aztán nem kértelek erre. Ha szolga voltál, hát magad miatt voltál nem miattam. – bár most nagyon szívesen lépnék rá arra az ok nélkülien nagy pofájára. Mégis mit hisz, hogy majd csak úgy eltűröm azt, ha sérteget engem? Ne legyen nevetséges. A beleivel fojtom meg. - Csak nehogy otthagyd a fogadat. – vigyorgok rá. Már közel sem barátságos mosoly ül az arcomon. Nem, legszívesebben most kitépném a szívét és megetetném vele, ezt szerintem láthatja rajtam. Nem szeretem, ha felidegesítenek, ő pedig most pontosan ezt teszi. Ez nem igazán okos ötlet, őis tudhatná. - Azért is. – mosolygok rá. Felkészült… hát legyen, rajtam ne múljék, megkapja a harcot, amit annyira akart mióta idejött, mert eddig mást sem csinált, csak ezt erőltette. Harcolni akar? Rossz ellenfelet választott, tudhatná,hogy milyen vagyok ,ha dühös vagyok. Olyankor nem gondolkodom és általában – mindig- az ellenfelem húzza a rövidebbet. - Ügyes… te gyakoroltál Philip. – nevetek fel, mikor megérzem a karó érintését a hátamon. – Meséltem már neked, hogy miként haltam meg? – kérdezem tőle miközben megfordulok, hogy szemben legyünk egymással. – Mi tart vissza Philip? Szúrj! – szúrjon csak szíven, hadd lássam, hogy mennyire dühös.
-Gyáva vagy Darius, csak a büszkeséged az, ami nem hagyja, hogy bevalld. És inkább leszek egy báránybőrbe bújt farkas, mint bárány aki farkas bőrben tetszeleg Darius, mert az vagy te, kívülről mutatod a kemény fenegyereket, de belülről gyáva vagy és rohadt magányos. - Nem vagyok olyan kedvemben, hogy lélekdokit játszak, de Ő kezdet és óvodás módszerrel én csak folytattam. Egy percig sem veszítettem el a vámpírságom. New York király vagyok. Szinte minden alvilági, mocskos dolgot én irányítok, fejet hajtanak előttem a kis söpredék vámpírok. Nem tunyultam, puhultam el, egyszerűen csak változtattam, egyedül Darius volt akitől megváltam, na nem mintha ez olyan könnyű lett volna. Napokig gondolkoztam más megoldáson, nem volt. És tessék túlélte, nem? -Darius, ha csupán a vér kellene neked, akkor nem ebben a kócerájban ragadtál volna meg. És közöm sincs az emberséghez, mióta elmentem és hátra hagytam mindent többen hullottak el, mint azt gondolnád. De nem tartozom én neked magyarázattal, dehogyis. - Egyedül magammal kell elszámolnom ami évekkel ezelőtt megtörtént. Nem várok én megváltásra, a pokolba kívánom az ilyen szarságot. Egyszerűen csak nem folytatok semmit úgy, mint régen. Az én életemről beszélünk, én döntöm el, hogy hol és mikor szúrom el. Darius a barátom (volt) de semmi több, beleszólása ebbe egyenlő a semmivel. -Ohh, nem hinném, a pokol már rég előkészített nekem egy helyet, de magammal viszlek cimbora. - Veheti ezt ígéretnek. Na persze ez jócskán ellen mondása annak, hogy tulajdonképpen megmenteni jöttem. De ha egyszer felbosszantják a vámpírt, nos akkor megesik, hogy meggondolatlanul a barátjának esik, és ha jobban megnézzük, Darius nagyon megérdemelné, hogy kihúzzák a lába alól a talajt. -Valóban, ez lehet, hogy az én saram, de akkor ez megmagyarázza miért nem voltunk soha barátok. - Valahogy mintha nem ugyanaz a vámpír állna előttem, mint akit elég nehezen hagytam itt. Megváltozott, tudja a fene mi okból, de olyan hatalmas fordulatot vett, hogy a folyamat visszafordíthatatlan. Bunkóból egy pöcs lett. -A fogaimat szeretem a helyén tartani, de kösz, hogy figyelmeztetsz, már azt hittem minden jó kiveszett belőled barátom. - Már fogalmam sincs minek húzzuk az időt, legszívesebben a betonba verném már azt a nagy képét. Szinte bizseregnek a végtagjaim, hogy elverhessem, mert megérdemli. Néhány jobb egyenest követően magamhoz ragadom a karómat és most már a mellkasának szegezem, a szíve alatt egy centivel talán. -Nem mesélted még Darius, hogyan is haltál meg? - Na nem mintha érdekelne, én sem kötöm az orrára. Még akkor sem tettem mikor a barátomnak neveztem. -Azt hiszed nem teszem meg? Téged csak úgy lehet kijózanítani, ha péppé vagy zúzva. - Ekkor belenyomom a mellkasába tövig a karót, úgy, hogy átszúrja és a hátán keresztül távozik, de nem a szívét szúrtam át, alatta, de épp, hogy súrolja a ketyegőjét. -Szerintem befejezhetjük ezt a kisded óvodás verekedést, mert unalmas, nincs nekem időm arra, hogy veled szórakozzak. - Ezzel elengedem akarót és hátrébb lépek, indulni készülök. De azért ez nem jelenti azt, hogy nem figyelek a mozdulataira. Tudom, hogy akár sérülten is halálos. ismerem, mint a tenyerem, hogy ez jó-e vagy rossz-e? Magam sem tudom meghatározni.
- Mit mondtál? A helyedben meggondolnám, hogy mit mondok, mielőtt még úgy találnám, hogy megfosztalak attól a ronda pofádtól! Vajon mit szólna az új kis családod, ha beállítanék és… feldíszíteném velük a szobádat? – engem ő csak ne merjen becsmérelni, mert letépem a fejét. Rám a gyáva a legkevésbé elmondható szó, és jobb ha ezt a fejébe vési. - Nem hinném, hogy neked tartozom beszámolóval arról, hogy miért vagyok itt. Szeretem ezt a helyet, finomak itt az emberek és még nem merítettem ki ezt a vadászhelyet. Tehát, te mégis mi a francért vagy itt? Azon kívül,hogy megakarsz halni. – mert azzal, hogy csak sérteget engem egyfolytában, ezt fogja elérni. Hogy fogom őt és apró kis darabokra tépem, aztán egyenként fogom őt visszaküldeni az újdonsült kis családjához. - Csak én onnan ki is jövök. Ellentétben veled. – már egy párszor átvertem a halált, mióta az emberséget felcseréltem az öröklétre, és egy pillanatra sem bántam meg a döntésemet, még mindig imádom azt, ami vagyok, és azt, aki vagyok. - Akkor váltunk barátokból ellenségeké, mikor te úgy döntöttél, hogy lelépsz családosdit játszani. – nem mintha érdekelne, de átvert, és utálom, ha átvernek, mert a halálát megtoroltam, könyörtelen évek voltak azok, vadásztak rám, csakis miatta és most kiderül, hogy felesleges volt? - Lassan elvéreztem, közben pedig néztem a családomat, ahogy karóba húzzák. Tudod, jól állna neked egy karó… - mondom vigyorogva, de tényleg el is gondolkodva a dolgon néhány pillanatig. Milyen szép látvány is lenne, már csak elképzelni is felemelő, hát még akkor meg is tenni…bár, ha így folytatja…. Meglep. Nem hittem volna, hogy szúrni fog, bár az már nem lep meg, hogy élek. Mosolyogva rogyok térdre, ahogy egy fájdalmas kiáltás kíséretében kihúzom magamból a karót. – Tudtam, hogy nem ölsz meg… Philip, Philip…te aztán nem változol! – nevetek fel, ahogy kissé nehézkésen de felállok a földről, kezemben a karóval. - Nézz rám, Philip! Azt hiszed, hogy ezek után csak úgy hagylak elsétálni? – most szúrt le, szerinte csak úgy hagyom, hogy elmenjen? Ha ezt hiszi, akkor aztán tényleg megérdemli, hogy ezzel a karóval ne csak a szívét, de a fejét is átdöfjem, ha már úgy sem használja.
-Mégis miről beszélsz Darius? Milyen új család? - Nézek rá a leghihetőbben megdöbbenve. Az a baj, hogy Darius mindig a legjobb helyzetfelismerő volt. Ám ettől még fogalma sincs ki vagy kiket keressen és azt sem, hogy hol. Az embereimet meg aztán kifaggathatja, egyik sem mer vallani, inkább meghalnak, mert tudják, hogy a családjuk vagy bármi fontos értékük az én kezemben van, valahogy be kellett biztosítanom magam. Ettől függetlenül a gyáva szót nem szívom vissza, nem változtatok a véleményemen, tudom, ez kiidegeli, de pont ez a célom, felakarom hergelni, hogy nyugodt szívvel rúghassam szét a seggét. -Darius nem vagyok kíváncsi a napi programjaidra és az életcélodra, mint mondtam, azért vagyok itt, hogy megmentsem a segged, de sanszos, hogy ezen gyorsan változtatok. - Vicsorítom ki a szemfogaimat. Barátság ide vagy oda, most akkor is kitépem a torkát. Azért vannak határok, csak, mert megtettem egy szerintem igen ésszerű dolgot és eltitkoltam azt, hogy életben vagyok, még nem jogosítja fel rá, hogy játsza itt a tökös gyereket. -Mert szerinted félem a halált Darius? Ha így gondolod nevetséges vagy. Nincs mit veszítenem tehát kész vagyok bármire barátom! - Valóban nincs vesztenivalóm, a kölykök még túl kicsik ahhoz, hogy bármit is észrevegyenek abból, ha eltűnök az életükből, főleg a legkisebb, elintéztem nekik mindent a jövőjükkel kapcsolatban, ha meghalnék akkor sem lesz semmi gondjuk a rövid kis életük során. -Leléptem, de egy szóval nem mondtam, hogy családosdi miatt, elegem lett belőled haver, ez az igazság, kellett egy apró szünet, hogy kiheverjelek! - Vágom oda minden érzelem nélkül. Nincs kedvem gyerekes módon civakodni, de valahogy mégis ez történik. -Ohh, nekem aztán minden jól áll, semmivel nem lehet melléfogni. - Villantom ki a szemfogaimat. Majd nem sokkal később már belé szúrom a saját magam által alkotott kis rögtönzött karót. Hát persze, hogy nem ölöm meg, akarnám, ebben a pillanatban semmi nem lenne üdítőbb, mint a halála, de tudom, hogy később keserűen megbánnám. Mégiscsak volt barátságunk valamikor, régen..a franc tudja már mikor. -Nem öltelek meg te Seggfej, örülj neki most pedig húzz a francba! - Intek még hátra úgy, hogy nem is fordulok felé, biztos vagyok benne, hogy két lehetséges folytatás történhet, egy: túlságosan forr a feje így nekem ront és vagy meghalok vagy hárítom a támadást. kettő: úgy dönt felesleges rám több időt szánnia és elhúz végre a francba, ez az amiben kevésbé hiszek, Darius nem ilyen. Valahol kész vagyok rá, hogy reflexből hárítsam a támadást, de nem vagyok biztos benne, hogy tényleg ezt akarom-e, ha megakar ölni ennyivel nem úszom meg úgysem. Na lássuk mi lesz!
- Ugyan, tudom, hogy vannak, Philip. Egy… vagy kettő gyerek? Talán még egy kis feleséget is beújítottál? Mondd csak, mi a véleményük arról, hogy arra születtél, hogy megöld őket? – jól gondolja, nem tudom hol keressem őket, de a jeleket látom. Más lett, ráadásul a szaga…öltem már gyereket, tudom milyen a szaga. - Mitől mentenéd meg? Úgy nézek ki, mint aki bajban van? – mert nem hinném, egyáltalán nem, jelen pillanatban csak ő fenyegetőzik, de én nem hívom ezt bajnak. Nem hívok semmit se annak, tudom, hogy amint akadály gördül elém, azt darabokra töröm, és soha többet nem látom aztán viszont. Ilyen vagyok. - Bolond vagy, ha nem féled. Egyszer már meghaltál. Nem volt egyszer elég rossz? – nekem igen, és miután az a kölyök belém mélyesztette a fogait…nos, az kell, hogy mondjam még kevésbé akarok meghalni, mint eddig. Épp eleget éltem már, hogy még többet éljek, nem halhatok meg, nem lenne… valami szórakoztató. - Úgy mondod, mintha szerelmesek lettünk volna… kiheverni….na és hogy sikerült? – a családja megnyugtatta a lelkét? Lélek… ugyan már, először is hatalmas baromságnak tartottam mikor hallottam. Akkor még ember voltam, de a lélek üdvözlése a legkevésbé sem érdekelt. Most még annyira sem. Annyi a különbség a régmúlt és a jelen között, hogy most már megölhetem azt, aki untat. - Nem ölhetsz meg, Philip. Ezt már megtanulhattad volna az évtizedek során. – mondom egy fájdalmas nyögés kíséretében, ahogy kirántom magamból a karót, majd felállok a földről és közelebb lépek hozzá, nem téve semmi fenyegetőt. – Fegyverszünet? – nyújtom ki felé a kezemet mosolyogva. Ha elfogadja, akkor megszorítom és megrázom, de hirtelen magam felé is húzom őt, hogy azt a karót pont oda szúrhassam belé, mint az előbb ő belém. – Na, az egyik feltétel már meg is van. Most kvittek vagyunk! – mondom, ahogy elengedem és hátrébb lépek. Nem öltem meg, nem is állt szándékomban, de ő sem hiheti, hogy csak úgy megtorlás nélkül hagyom, hogy leszúrt. Nem ilyen vagyok.
-Darius, ha már ennyire jobban tudod, hogy nekem mim van, akkor had világosítsalak fel arról, hogy neked mid nincs. Életed, hamarosan a saját arroganciád fog a sírba vinni, az lesz az a nap, ami már a nyakadon van, remélem várod. - Nevettem el magam, de valahogy ez igen keserves örömnek sikeredett. Akármennyire egy egoista barom a haverom, attól még barátok vagyunk, vagyis voltunk, a halála számomra sem lenne üdülés, na persze ha én ölném meg az más. Akkor nem éreznék semmit, sem bűntudatot sem semmiféle más érzelmet, hiszen akkor rászolgált volna az általam kiosztott halálra. -Az elsőt nem különösebben gyászolom, a második meg végleges lenne, nem fájna semmi, mert nem léteznék többé, nem, egyszerűen nem félek. - Ettől nem lehet félni, sőt, talán nincsenek is félelmeim. Ott van a két kölyök, talán őket féltem, de ez sem megy át tyúkanyós stílusba, azt tesznek amit csak szeretnének és nem akarok beleszólni az életükbe. -Pompásan Darius, és ez a szerelmes pár dolog, nem én reagáltam a másikunk visszatérésére úgy, mint egy hibbant nőszemély. - Nem tudom mikor fejezzük be a szurkálódást. Úgy érzem, hogy ez már csak tárgytalan civakodás, semmi értelme. -Megülhetlek, az más dolog, hogy eldöntöm akarlak-e megölni vagy sem. - A kettő között van némi különbség úgy vélem. Ahogy közelebb lép már sejtek valamit, a túl hamar arcára fagyott mosoly és a fegyverszünet már magában nem azt jelenti, mint aminek szánta, ennek ellenére elfogadom a felém nyújtott kezét és megrázom..ám hamarosan karót találok a mellkasomban. Vigyorral a képemen húzom ki magamból a karót. Gondoltam, Darius nem az a fajta aki megtorlás nélkül hagy bármit is. -Kvittek vagyunk Barátom! És innen hova tovább? Mert én a részemről megyek diáklányokat riogatni és kissé felfrissíteni a környéket. - Tőlem ez egy burkolt meghívás volt egy vámpíros kiruccanásra ahol vér is folyni fog.
Kezdőlap
//
//
|| --- || 
|| --- || 
|| 
|| --- ||