Bár hangja elég nyugodt volt, szavaiból mégis ki lehetett következtetni, hogy már megint "önmarcangolásba" kezdett. Mindig mindenhol ott van ahol segíteni kell, mindenkit meghallgat, ott van mint egy támasz. Bár ahogy látom most már ezt nem nagyon élvezi.. Hirtelen elé álltam, és egy lépést már közelítettem is felé. - Hagyd ezt abba de rögtön! Nem vagyok gondolatolvasó, de sejteni tudom min gondolkodsz annyira. - Szóltam rá, de aztán következő mondatom valamivel nyugodtabb volt, és kezem a vállára raktam miközben mondtam a magamét. Már szinte rögtön el is felejtettem a saját problémáimat. Ráérek én velük később is foglalkozni.
- Olyan reakciót kaptam amire számítottam, úgy hogy nem történt semmi komoly... Hagyjuk is ezt! - Vontam össze szemöldökömet, és már el is hessegettem a gondolataimat amik eddig a fejemben jártak. Nem akartam ma már Katie-re gondolni, meg igazából semmire ami a múltamhoz kapcsolódott. Már most elegem volt abból, hogy a múltamon kelljen gondolkoznom. Csak el akartam terelni a gondolataimat, és elfelejteni egy kicsit, legalább egy kis időre. Olyan nagyot kérhetek ezzel? Az elmúlt hetekben csak ezzel foglalkoztam, így már jó lenne elhagyni ezt. Már csak ezért is akarom terelni a témát, Stefan úgyse fog faggatózni, tudja hogy nem fogok ennél többet mondani.

Ahogy kiejtettem a számon Elena nevét, nem éppen úgy reagált ahogy elsőre gondoltam. Kijelentette, hogy hagyjuk a francba Elenát inkább, és közelebb lépve hozzám és már karjai körbefogták is derekamat ezzel még közelebb húzva magához. Talán kissé meglepődött lehettem egy kis ideig, de aztán elvigyorodtam, és kezeimet lazán felcsúsztattam vállaira, és úgy néztem szemeibe. - Én is ugyanezt kérdezhetném tőled, hisz itt vagyok én! - Vigyorogtam továbbra is, és ajkaimba haraptam. Végre úgy tűnik visszatért az a Stefan akit én szeretek. Habár elég gyorsan váltott a rossz kedvről erre, de érdekel is ez engem?! Nem túlzottan, a lényeg, hogy jól szórakozzunk, és most nagyon úgy tűnik, hogy most az következik.
- Na gyere csak ide! - Rajzolódott ki az arcomon egy halványka, de huncut mosoly, és tarkójára csúsztatva kezeimet közelebb húztam magamhoz, és megcsókoltam lágyan, és viszonylag röviden. Elsőre nem pont ilyenre szántam ezt a csókot de végül így sikerült. Inkább nevezném olyan üdvözlő csóknak. Amolyan "rég láttalak, talán már hiányzott is a társaságod" csók lehetett. Elég sok idő telt el a bál óta, vagy nem is olyan sok? Nem tudom, nekem egy kicsit hosszúnak tűnt. Hogy hiányzott-e Stefan társasága? Lehet, hogy igen... nem vagyok olyan biztos benne azt hiszem. Mostanában úgy tűnik eléggé bizonytalanná váltam. Én és a bizonytalanság... ez még szinte nekem is furcsa.

Amint kimondta, hogy hagyjuk Elenát, valahogy máris jobb lett a hangulata, és én ennek örülni tudtam. Nem akartam, hogy Elenára gondoljon miközben vele van. De nemhogy nem akartam, de még utáltam is, hogy rá gondol, főleg most! Bár lehet, hogy egyformák vagyunk, de mégis különbözünk. Az öltözködésünk, a beszéd stílusunk, meg még egy csomó ilyen apróság, így aki jobban megfigyel minket észreveszi, hogy teljesen különbözőek vagyunk, és egy kicsit sem hasonlítunk a másikra.
- Ha nem érném be veled, akkor már rég itt hagytalak volna! - Sóhajtottam fel halkan, de aztán a végén széles vigyorra húzódott ajkam. Még jó hogy beértem vele! Szerettem a társaságába lenni, általában akkor sosem unatkoztam, mondjuk a mi kapcsolatunk nem mindig arról szólt, hogy milyen jól szórakozunk egymással. Mondjuk mikor utált, akkor annyira nem jöttünk ki a másikkal, de az az időszak elmúlt, és most nem úgy tűnik, hogy az az időszak lenne, mikor utál.
Ahogy sejtettem, hosszabb csókra számított, és ennek hangot is adott miután viszonozta nekem ezt a csókot. Utána a szemeimbe mélyedt, és még közelebb húzott magához, ezzel elérve, hogy testünk szorosan a másikéhoz simuljon. Én ezt egy cseppet sem bántam viszont.
Már válaszoltam is volna kérdésére, de ezt nem hagyta már tapadt is az ajkaimra, és csókolni kezdett, én pedig viszonoztam neki kérdés nélkül. - Ez csak a kezdet... - Suttogtam ajkaira a kérdésére a választ végül ahogy elváltam ajkaitól. Bár ez nem egy betervezett találkozás volt, én mégsem bántam! A bálon történteket se bántam meg. Én amúgy sem szoktam sok mindent megbánni, de a bálon történteket se most, se később se fogom bánni. Nincs is okom bánni, jó volt Stefan-al.

Tudtam jól, hogy utált jó ideig. Már csak azért is mert csak úgy előkerültem a semmiből, hogy "héé szia itt vagyok, és élek" Évekig abban a tudatban élt, hogy meghaltam. Anno nem így terveztem ezt a dolgot, de végül így alakult. El kellett mennem, és újra menekülnöm kellett. Csak pár hónapig nyújtott számomra biztonságot Mystic Falls, utána mennem kellett, és ebbe beletartozott, hogy el lett játszva a saját halálom. Damon, és Stefan is úgy tudta, hogy halott vagyok és abba a kriptába rohad a testem, de én ehelyett éltem "vígan" életemet. De csak részben, mert közben figyeltem Stefant titkon legalábbis... Hogy miért? Egyszerű a válasz. Mert szerettem, újra együtt akartam vele lenni, és még mielőtt végleg elhagytam volna aznap éjjel, meg is ígértem neki, még akkor is ha Ő ezt nem hallhatta.
Elég hihetetlennek tűnik, hogy én szeressek... nem sűrűn mutatom ki az érzéseimet, sosem volt elég merszem hozzá, ritka esetekben megtartom inkább magamnak, és nem mondom el az érintett személynek, a többi esetben meg inkább be se vallom magamnak, hogy érzek bármit is. Eddig mindig rosszul jártam, ha bármit is bevallottam. Bár nem sokan gondolják, de igen is tudom milyen a fájdalom. A lelki fájdalom, és nem a fizikai. Az két teljesen más érzés! Míg a fizikai fájdalom kibírható, addig a lelki az sokkal rosszabb. Én pedig utáltam, ha fáj. Nem véletlenül vagyok olyan amilyen. Így sokkal könnyebb... nem fáj, nem vagyok gyenge, és sebezhető. Pedig most ilyen vagyok mégis. Sebezhetőnek érzem magam valamilyen szinten, és ez Stefan számára is feltűnt.
Stefan szerintem nem hitte el akkor a szavaimat. Hogy miatta jöttem vissza a városba, és hogy szeretem. Mondjuk abba az időben szerette Elenát, már csak azért se hitt nekem. A rossz szándékot látta a szavaim mögött, ami részben igaz is volt, mert nem repestem az örömtől, hogy vele volt. Már csak azért is mert ugyan úgy néz ki mint én.
- Telhetetlen vagy... neked sose lesz elég csak ennyi! - Vigyorogtam, és újra ajkaimra tapadt, én pedig hevesen viszonoztam a csókját, és percekig nem is engedtem. Kezei lecsúsztak fenekemre, és markolászni kezdte. Kezem felcsúszott a nyakán, és beletúrtam a hajába, miközben tovább csókoltam ajkait. Minek gondolkozok én a fájdalmon? Most elég kevés esély van arra, hogy fájdalom fog érni... most a szórakozás jön és nem más, felesleges ilyenek gondolkozni. Majd máskor, most itt van Stefan velem, Ő pedig remek gondolatelterelő.

Kiakartam használni a pillanatot, persze ezzel nem azt kell érteni, hogy egyúttal Stefant is kihasználom, mert nem így volt. Egyszerűen csak élvezni az adott lehetőséget. Itt már rég nincs szó kihasználásról... legalábbis az én részemről így van. Mindig is olyan "ember" voltam aki él a lehetőségekkel, amit éppen az élet hozott. Sosem volt olyan, hogy csak úgy elszalasztottam volna egy ilyet, főleg hogy Stefan társaságát élvezhetem közben. Vele mindig is vevő voltam az ilyenre, ez az amit tényleg nem utasítottam volna vissza már csak azért sem mert Stefan-al megvan a magunk közös múltja.
Jó, hogy éppen akkor ebben a városban kötöttem. Azért mégis csak itt ismertem meg a Salvatora fiúkat, ami habár kis ideig de meghatározta az életemet. Én változtattam át őket, mondhatni én tettem azokká amik ők most. Ez így nem teljesen igaz mondjuk, de az mindenképpen a nevemhez köthető, hogy ha akkor nem lesznek vámpírok, akkor most nem élnének, márpedig az nagyon sajnálatos lenne.
Nem akartam másra gondolni most csak Stefan-ra, és arra, hogy éljünk a pillanatnak. Kizártam minden olyan gondolatot, ami eddig zavart, vagy rossz szájízzel gondoltam volna rá. Ilyen Victor, és Katie is... kizártam mind a két nevet a fejemből legalább egy kis időre, amíg Stefan-al vagyok. Tudom mit mondtam Victor-nak de ez nem azt jelenti, hogy akkor most magához láncolhat örökre. Egyszer már összetört, és nem fogom neki hagyni, hogy újra megtegye velem. Nem fogok semmire gondolni csak erre az egy dologra, mert a többi gondolat felesleges, és most nincs rájuk szükségem.
- Az a nagyot sem érdemli meg... - Vigyorodtam el befejezve a mondatát, és újra csókolni kezdtem az ajkait kissé belemosolyogva a csókba a végére. Nem véletlenül mondtam a bálon, hogy ezt megakarom ismételni, mert élveztem minden egyes percét. Régen is élveztem, most is, és talán a jövőben se fogok másképp érezni, ha Stefan társaságáról lesz szó.

Már csak azért is szerettem vele lenni, mert mindig tudta mire van szükségem, és soha semmit nem erőltettet. Ha nem akartam beszélni róla, akkor nem feszegette tovább a témát, inkább elterelte a témát, és már el is felejtettük az egészet. Olyan dolgot tettünk ami mindkettőnk gondolatait elterelte. Az én gondolataim sikerült elterelnie, és ez így is fog maradni amíg vele vagyok, ezért nem csak fél órát akarok most eltölteni vele, hanem annál egy kicsit többet. Gondolom nem fogja bánni, de ha mégis így lenne akkor arról azt hiszem tudni fogok.
Jelen esetben nem is találtam volna olyat aki már csak a puszta társaságával is tud nekem segíteni, szerencsésnek is tartom, hogy pont most sikerült vele összetalálkoznom csak így véletlenül. Persze gondoltam rá, hogy mostanában majd felhívom, de olyan kuszák voltak a dolgok mostanában, hogy végül nem is volt időm rá, még akkor is ha erre időt akartam volna szakítani. Na de most itt az idő, és senki és semmi nem fog félbeszakítani minket. Legalábbis nagyon remélem, az valahogy most nagyon rosszul jönne...
Bele is feledkeztem a csókunkba. Szenvedéllyel csókoltam az ajkait nem tartva szünetet benne, olyan közül húzódtam hozzá amennyire csak lehetett, és kezeim körbeölelték nyakát, így tartottam közel magamhoz, mert nem akartam elengedni. Határozottan jobban éreztem magam, hogy most vele vagyok. Amennyire feszült voltam alig fél órája, most már ennek nyoma sincs, mintha nem is lett volna.
Bár nem akartam, de végül elszakadtam ajkaitól, de csak annyira távolodtam el tőle, hogy szemeibe tudjak nézni elmosolyodva. - Menjünk el valahova... - Vettem egy mély levegőt zöld szemeibe nézve. Vágytam Stefan-ra, de nem itt a híd közepén. Már csak azért is, mert itt megtudnak minket zavarni, így a híd nem a legjobb helyszín lenne egy ilyen dologra.

Mystic Falls. Álmaim netovábbja. Eleinte csakis azért figyeltem fel rá, mert irodalomtanárt keresnek az iskolában, és számomra ez éppen kedvező állás lenne. Régóta élek, elvégeztem már pár egyetemet, mikor unatkoztam, és lássunk csodát, még dolgozni is szívesen kezdenék itt. Imádom az irodalmat, a szenvedélyem mindez, és senki nem tudná azt mondani, hogy ne csináljam, mert.. idegen szemek néha nem tudják megragadni a szenvedélyt, melyet egy-egy vers ébreszt egy oly' idős szívben, mint az enyém. A vers.. tükrözi egy másik ember lelki világát. S akaratlanul is elgondolkodunk azon, vajon mi járt a fejében akkor, mikor mindezeket papírra festette.

Egy erdő mellett haladtam el, nem kerülte el tekintetemet egy híd. A látvány valami egészen csodálatos, így megálltam, és némán gyönyörködtem, a korlátnak dőlve. Egy új élet reményét hozta nekem, azok után, hogy milyen hányattatásokon mentem át.