A megszokottnál is messzebbre merészkedtem, egészen a város határáig. Itt eltévedni sem tudok, ez az én nagy szerencsém. Nem kifejezetten élvezném a helyzetet.
A nap most feltűnően erősen sütött, simogatta a bőrömet a finom sugaraival. Egy fa tövében ültem a folyó partján és csak élveztem, hogy végre minél több D-vitamint szívhatok magamba. Szeretem a nyarat... Kikapcsolja az érzékszerveimet és megnyugtat. Vagy csak bebeszélem magamnak...
A közeli hídon felsejlett egy halvány alak. Messze volt, így nem tudtam helyesen ítélem-e meg, de mintha ismerős lenne. Valahol már biztosan láttam...

Mikor elindult felém, már biztos voltam benne, hogy nem tévedtem. Ismerjük egymást. Ezt pedig csak alátámasztotta, hogy a nevemen szólított. Közeledett felém, így mikor alaposabban szemügyre vehettem vonásait, rá is jöttem. Hát persze.. Még Bostonból ismerjük egymást. Abból az időből, mikor anyám élt... Talán két évvel ezelőtt találkoztunk először..
- Hope.. - mosolyogtam rá, biztosítva ezzel, hogy pontosan tudom, hogy ki ő. - Itt élek.. - mutattam körbe. - Vagyis nem itt. Hanem a városban... - magyaráztam zavartan. - Nem rég költöztem ide. - válaszoltam nagyvonalakban, elvégre a 'menekülök, mert ki akarnak nyírni', nem lenne túl kedves téma a számomra. - Na és te? Mi szél fújt erre?

Néha még mindig meg tudok lepődni, hogy milyen aprócska ez a világ, és ha tudni akarta volna bárki, hogy miért, hát soha nem kapott volna erre a kérdésre választ. Eléggé zavaros tud lenni a dolog, legalábbis szerintem. Vagy... nem?
Felsóhajtottam, és nem tudtam, mi ütött belém, de odaléptem, és magamhoz öleltem a régen látott arcot.
- Nem gondoltam, hogy látlak azóta még. - mondtam széles mosolygással, és szemeibe néztem, hogy vonásait megfigyeltem. - nem változtál semmit... igaz, nem telt el olyan sok idő azóta. - sóhajtottam fel, és elengedtem.
- Én.. egy tanári állást szeretnék itt majd betölteni. - köszörültem meg torkomat. Biztosan nem nézi ki belőlem hogy gimis tanár akarok lenni. De tudta a kis titkomat.. miszerint nem vagyok ember.

Kissé meglepett,hogy elém lépett és megölelt. Vagy talán nem is olyan kicsit... Olyannyira, hogy mire észbe kapva sután visszaöleltem, már el is távolodott tőlem.
Vámpír volt ugyan, és anyám halála óta előítéletes vagyok a fajtájával szemben, de ő mindig barátságos volt velem és sosem mutatott felém ártó szándékot...
- Te sem változtál! - nevettem fel végre jóízűen, de én ezt sokkal inkább a viselkedésére értettem, mintsem a kinézetére, tekintve vámpírságát. - Egy rakás tini?! - lepődtem meg. - Lesz velük dolgod bőven... - bólogattam hevesen. - Én lejjebb adtam.. - céloztam a kisgyerekekre. - Tudod, hogy imádom a kicsiket, óvónő lettem... - néztem rá büszkén, hiszen örömmel töltött l, hogy a gyerkőcöket részben én is nevelem, tanítom...

- Rakás tini, igen. Nehéz lesz, mert ha rám néznek, bennem sem láthatnak mást, mint egy friss diplomás lányt. - sóhajtottam fel. Igen, ez egy buktatója a hosszú életnek. A külsőm nem változik. De megélni viszont többet megéltem már, mint ők.
- Kicsik? Jó ég, el sem tudom képzelni, hogy abból a lányból, aki voltál, most egy óvónő lett. - mondtam lelkes mosolygással. Amikor egyedül voltam, nem voltam képes mosolyogni, nem örültem semminek sem, és ha őszintén akarok szólni, nem is volt hangulatom ahhoz, hogy így legyen. De társaságban megváltozom.
- És hogyan, mikor döntöttél így? arra emlékszem, hogy szereted őket, de akkor még nem festett úgy, hogy ez is leszel. - vigyorodtam el.

- Nem félek én attól, hogy nem lesznek feléd kellő tisztelettel.. - mosolyodtam el bátorítóan, hiszen ha valaki, hàt én maradéktalanul a szívemen viseltem a felcseperedő nemzedék érdekeit. Az pedig jobb esetben a tanulás... - Igen határozott tudsz lenni.. - biztattam. - Nos nem igazán találtam màs hozzám illő foglalkozást, és ez kézenfekvő volt. Bár több teszten kellett átmennem, mint azt bárki gondolná, de itt vagyok... - álltam kissé zavartan egyik lábamról a másikra. - Bár helenleg nem dolgozom... Egy kicsit élvezem a csendet a nagy hangzavar előtt..

- A tisztelettől én sem félek. Talán egy picikét. - mutattam az ujjammal pár centit, egy vigyorgó arckifejezéssel, majd felsóhajtottam, és legyintettem. - Kikövetelem magamnak egy szempillantás alatt. - mondtam rekedten, eléggé szépen célozva arra, hogy nem vagyok egy sima ember.
- És.. dolgozol már? Vagy még nem vettek fel? Nem igazán vagyok jártas munkaügyben.. nemigen adtam még a fejemet eddig dolgozni, csak most akarok. Próba szerencse. - sóhajtottam fel fejcsóválva.

- Semmi kétségem felőle.. - hunyorítottam rá, de azt nem tudtam róla elképzelni, hogy bárkinek ártani is tudna.. Legalábbis teljes tudatában annak, amit tesz, biztosan nem. - Nem, még nem.. Még nem igazán találom a helyemet a városban. Kicsit idegen itt minden, tudod hogy megy ez.. Meg kell szokni. Ráadásul én sokkal nehezebben alkalmazkodom az új helyhez, mint bárki más.. - magyaráztam türelmesen. Végre valaki, akitől nem tartok, akivel tudok úgy beszélgetni, hogy közben nem félek... Azt hiszem... - Mesélj, mi történt veled, mióta nem találkoztunk? - kérdeztem kíváncsian.

- Igen. Sejtettem hogy te is csak nemrég érkezhettél - bólintottam. Nem tűnt olyannak, mint aki pár hónapja már itt lenne, vagy legalább egy éve. Nem, még.. volt az arcán valami idegenkető érzés, ami nem a szeretetét kérdőjelezte meg, hanem.. sokkal inkább azt, hogy még nem találta meg a biztos pontot.
- Nem sok. Lediplomáztam.. - jutott eszembe, és vigyorodva gondoltam bele, hogy hosszú idő után ez már a nagyon sokadik diplomám. - Nem tudom, hogy mi tartozna még a sima pletyik közé. - kacsintottam rá. - Férjem, szerelmem, egyéb ilyen jellegű kapcsolatom nincs. Gyerekem sem, de tőlem ne is várja el senki se. - vigyorodtam el szélesebben. - De talán van ez a város olyan szerencsés, hogy itt leljem meg az örök szerelmet? - tettem fel a költői kérdést.

Vigyorogva hallgattam, ahogy beszélt. Vele valahogy felszabadult voltam, még abban a tudatban is, hogy pontosan tudtam róla, miféle... Hogy utálnom kellene, mégsem teszem. Valami nem hagyja és ez azt hiszem, jó dolog. Akkor sem tettem, most sem teszem. Hagyománytisztelő ember vagyok, vagy mifene.. Olyasmi..
- Ki gondolta volna... - forgattam a szemeimet. Okos volt, neki nem nehéz megszereznie a diplomát, nekem sosem ment volna. Meg az igazat megvallva, nem is akartam... - Talán... - válaszoltam sejtelmesen mosolyogva. Bár tudtam, hogy ezzel lebuktatom saját magamat, de úgy sem fogok beszélni róla, mindaddig, amíg nincs tisztázva, hogy mi is van Xavier és köztem. Mert valami van, az holtbiztos... - Keresgélj... - kacsintottam rá. Bár nem tűnt annak a fajtának, aki úgy lohol a boldogság után. Ebben talán hasonlítunk..

- Nem hiszem, hogy túlzottan fontos lenne számomra a szerelem. - rántottam egyet a vállamon, majd elvigyorodtam, és tovább gondolkodtam, pörgetve a gondolataimat, de semmi olyan vágyat nem találtam, amely azt súgta volna, hogy nekem annyira lényeges lenne ez a féle érzelem.
- De te... erről nem beszélsz... - mértem végig. - Van valami különös oka a hallgatásodnak? - kérdeztem felvont szemöldökkel.

- Halhatatlan vagy... - mutattam rá a lényegre. - Egy idő után te is vágyni fogsz rá... Legalábbis úgy gondolom. Nincs olyan élő, aki ne vágyna rá.. Még a legelvetemültebbek is, hidd el. A szerelem... - nem folytattam. És természetesen rákérdezett, pedig én... Nem, még nem akarok erről beszélni, Clarissával sem akartam. Túl friss ez a dolog ahhoz, hogy elfecsegjem a részleteket. - Nincs, azt hiszem.. Nem azért nem beszélek róla, mert el akarom hallgatni, csak, éppen még én sem tudom, hogy állnak a dolgok.. - sóhajtottam nagyot. - Talán nekem szerencsét hozott a levegőváltozás..

IGen, talán úgy lesz, ahogyan Ő mondja. Egyszer talán én is igényelni fogom a szerelmet, de egyelőre olyan idegennek tűnik mindez, mintha soha életemben nem éreztem volna valami szeretethez hasonló dolgot.
- Hééé... - szólaltam meg végül furcsa lelkesedéssel a hangomban, és rákacsintottam. - Hát ha neked... ez összejön... akkor biztosan lesz egy biztos pont, amiért szeretnél majd itt maradni. Vagy nem így van? - vontam fel a szemöldökömet. Ha összejön valami, akkor nem utazunk tovább, hogy biztos elhagyjuk egymást, mint utasok a bőröndöket.

Nem akartam neki kitáltalni jelen kilátástalan heyzetemről, de faggatózása nagyban megnehezítette ezt. Mégis befogtam a számat. - Öh... Ez bonyolult.. - hagytam ennyiben a dolgot. - Nem tőlem függ a dolog. Ennyi az egész. - És igazat mondtam. Valóban nem tőlem függött. Egyedül attó kell félnem, hogy egyszer megtalálnak, de nem csak itt. Bárhol. - De bízok a legjobbakban... Tudod, a pozitív hozzáállás előnyt jelent. Azt hiszem.. - rántottam vállat és elmosolyodtam. Jó lenne, ha olyan könnyű lenne, hogy az valóban elegendő is lenne.

- A pozitív hozzáállás nem tanítják meg az egyetemeken. - vigyorodtam el kissé szélesebben, majd felsóhajtva úgy véltem, itt és most jobb hga nem a férfiakról beszélgetünk tovább, mert hát.. van egy olyan gyanúm, hogy ez egy idő után lehet nagyon kínos is.
- Sajnálom, nem feszegetem tovább ezt a határt. - mondtam egy ártatlan mosollyal, majd a vízre néztem, mely áthullámzott a híd alatt.
- Talán ideje lenne továbbállnunk... nem túl biztonságos. Még a végén valaki elcsap, és belepottyanunk. - kacsintottam rá.

- Na igen.. rengeteg egyetem nem azt tanítja, amire valóban szükség is van. - forgattam a szemeimet elégedetlenkedve. Azt hiszem ebből a szempontból mázli, hogy én nem jártam, bár kétségkívül ki is rúgtak volna az első adandó alkalommal. Hangosan ugyan nem mondtam ki, de hálás voltam, amiért nem kérdezősködött tovább. Ha valamivel biztosabb talajon állnék, nem zavarna, de így, hogy elég kétséges a helyzet... Biztatására neki is indultunk, mondjuk elég lassú tempóban, de haladtunk a város felé, csendben, meghitt hallgatásban, ami felettébb jól esett. - Nem hittem, hogy foglak még látni.. - mosolyogtam rá félszegen, de őszintén. - De örülök neki...

- Mindannyiunk életében vannak váratlan dolgok. És ez most kétség kívül azok közé tartozik. Én sem számítottam rád, de.. a sors már csak ilyen. S én örömmel állok elébe újra és újra, ha képes ilyen meglepetéseket okozni nekünk. - mondtam kis mosollyal. Megannal soha semmi bajom nem volt életem során, még ha nem is olyan gyökeres az ismerettségünk, mint másoknak, s nem mélyültünk el annyira a barátságban, mint más nők. De csupán nem volt rá szükségünk.
- Szeretnék még kérdezni valamit.. - jutott eszembe valami, s közelebb hajoltam hozzá, hogy nagy nyeléssel kibukjon belőlem. - Itt tényleg sok a természetfeletti lény?

- Kiszámíthatatlan... - érettem egyet. Hiszen én sem gondoltam volna, hogy pont itt fogom úgy érezni, hogy otthonra találok. Ide csak azért érkeztem, mert könnyű elvegyülni a magamfajta szerzetek között. Ebből a szempontból minden más másodlagosnak bizonyult. A cél a beolvadás, semmi kihívó, semmi paranormális... Csak a nyugalom...
- Persze.. - néztem rá kíváncsian. Fogalmam sem volt róla, mégis mi az, amire ő maga nem tudja a választ, így valóban érdekesnek ígérkezett. - Igen.. - válaszoltam apró bólintással, miután mérlegeltem. Nem, eszembe sem jutott, hogy tagadjam, miért tenném?! - Farkas, vámpír, boszorkány, tündér... - rántottam vállat. - Mintha amolyan főváros lenne... - nevettem fel. A természetfeletti fővárosa.

- Hm. -tűnődtem el, majd megakadt a fülem egy apró szón, és teljes mértékben kitágultak a szemeim.
- Hogy tündérek? Vagy... mi a pokol? - sokkolódtam le teljesen, majd nagyot nyeltem, és rázni kezdtem a fejemet, ekkor már nevetésben kitörve. - Ezt nem tudom elhinni. Tündérek? Ők nem valami meselények? - nevettem még mindig, de Megan tekintetét látva lassan rájöttem, hogy ez nem vicc.

Egy pillanatra, mintha a szava is elállt volna, én pedig nem tudtam miért. Mondtam valami olyat, vagy..?! De nem kellett rákérdeznem, szóvá tette ő maga. - Igen. Ne úgy képzeld el őket, hogy pirinyó kis lények, akiknek szárnyuk van és gonoszak... - mosolyodtam el megértően. - Bár kétségkívül az is egy alternatíva. - Ugyanúgy néznek ki, mint mi mindannyian. Talán a boszorkányokhoz tudnám őket hasonlítani... - gondolkoztam hangosan. Igen, mostanában ez szokásom volt. - De... Mi mind mesebeli lények vagyunk, nem?! - forgattam meg a szemeimet. - Elvégre igen nehéz elhinni, hogy léteznek vámpírok. Mindaddig, amíg nem tapasztalod.. - komorult el a hangom.

Még mindig rázott engem a nevetés, de végül felfogtam hogy lehet, nem is olyan nagy vicc ez és teljességel komolyan beszél itt a tündérekről.
- Bocsáss meg de számomra ez még mindig olyan hihetetlen és.. - akadt bennem még a hang is. - A tündérekről nekem mindig azok a lények jutnak eszembe kik ott repkednek az emberek felett, csillognak és.. nem tudtam elképzelni hogy emberi testbe is bújhat ilyen lény. És ők miben mások mint az emberek? Mert ezek szerint repülni nem tudnak. - tettem fel a világ leghülyébb feltevését. Nem láttam még repkedő embereket. Ez akkor csak így van, nem?

Elnézően pillantottam rá, amiért továbbra is nevetett. Talán ezt az egészet nem tőlem kellett volna megtudnia.. Hiszen mit tudok én róluk? Nagyjából csupán ennyit.. - Én kevésbé lepődtem meg, mikor tudomást szereztem a létezésükről... - rántottam vállat, mintha egy olyan apró dolog lenne, ami felett szemet lehet hunyni. - Nem igazán ismerem őket, de az biztos, hogy valamivel erősebbek, ravaszak és gyorsabban is gyógyulnak.. Sokkal. A vérük vonzó a vámpírok számára, azt hiszem.. - bizonytalanodtam el a végére, elvégre nem vagyok én olyan szakértőféle. - De nem, repülni nem tudnak... - nevettem fel én is. - Legalábbis eddig még nem láttam, hogy tudnának.. - folytattam nevetgélve.

- Elképesztő, hogy a természet milyen furmányos. Ilyen különleges lények, mint a tündérek.. mintha mesekönyvből pattantak volna ki. Igaz, ugyanezt elmondhatnánk a vámpírokról is. - gondolkodtam hangosan, majd megfogtam a táskámat, és belenyúlva egy kis fiolát vettem elő, amit Megan felé nyúhtottam.
- Kérlek, vedd el. Ez verbéna. Jobb, ha minden nap iszod a teádban, vagy kávédban. Addig biztonságban vagy. - mondtam barátságos mosollyal. Jobb, ha ez ott van nála. Hszen ő az egyetlen, akire barátként tudok nézni.

- Inkább nem is gondolok bele, hogy mennyi mindenről nem tudunk... - forgattam a szemeimet, hiszen igaza volt. És tudtam meglepetést okozni. De biztos vagyok benne, hogy nekem is épp elég hiányos a tudásom, minden téren ahhoz, hogy érhessenek kellemetlenségek. Továbbra is lassan sétáltunk a város felé, és talán most először éreztem, hogy nyugodt vagyok. Annak ellenére is, hogy tudom, Hope vámpír. Értetlenkedve figyeltem, ahogy a táskájába túr, aztán felém nyújt valamit. Elvettem, hiszen mellette nincs félnivalóm, így kezdtem méregetni a kis sötét üvegcsét, amiben kétségkívül valami folyadék van. - Köszö.. nöm. - hálálkodtam akadozva, de megilletődtem, hiszen. Nem számítottam rá, hogy pont egy vámpírtól kapok olyan szert, ami méreg a fajtájának. Ironikus nem?! - Talán így sikerül elkerülnöm, hogy a véremet vegyék.. Volt már részem kellemetlen találkozásban és csak a csoda mentett meg.. - borzongtam bele.