- A szavaidból kivéve úgy vélem, hogy megjártad már pár szörnyeteggel. - sóhajtottam, s végignéztem magamon. Mi tagadás, én is egy szörnyeteg vagyok, egy a legnagyobb állatok közül. Gondolná bárki is, hogy eme bájos arc egy zord bensőt, s egy rút fenevadat rejteget? Talán a vérfarkasok ocsmányabbak, de míg Ők néha szomjaznak vérre, mi egyfolytában. - Jobb, ha nálad van. - nyeltem egyet, és elengedtem kezét, így mérve végig őt. - Próbált már vámpír bántani... igaz? - kérdeztem felvont szemöldökkel. Szavaiból úgy vettem ki hogy igen.
Csak megadóan sóhajtottam, de felért egy beismerő vallomással is. A szörnyetegek szörnyetegével is... Dariusszal.. Nála, nem hiszem, hanem tudom, hogy nem igen van gonoszabb, rosszabb ember, vámpír... Mindegy micsoda, de borzalmasabb nincs nála. - Ha csak nálam van, azzal nem sokat érek... - nevettem fel keserűen. - Igen.. - bólintottam ismét. - Próbált, nem is egy és nem is egyszer.. De még bírom, még élek... - próbáltam oldani a bennem felgyülemlett feszültséget.
Feszült lett, de nem is gondoltam volna hogy effélét fogok belőle kiváltani. Szégyen hogy egyes vámpírok milyen dolgokhoz vetemednek. Nem szeretek játszani az áldozattal, s úgy tűnt, hogy Megannal épp ez történt. Valaki játszott vele. - Nem tudok segíteni valahogy? Talán ismerem azt, aki bántott, és.. segíthetek akár visszafizetni azt a sok fájdalmat, amit okozott neked. - próbáltam kinyögni valami értelmeset.
Zavartan eresztettem meg egy mosolyt, egy igen apró mosolyt ajánlatára. Nem... Bár jól esett a törődése és a szándéka is, mivel engem akart védelmezni, de sosem tennék ilyet. - Tudod, hogy nem kenyerem a bosszú... - ráztam meg a fejem. Nem most fogom elkezdeni. - Vissza fogja kapni az élettől sokszorosan.. - bölcselkedtem és reménykedtem is elhangzott szavaimban. - De.. Ha megnyugtat, a legnagyobb rosszakaróm már.. Halott... - borzongtam meg az emlékre.
Nem tudom, mióta képesek ennyire heves érzelmeket kiváltani belőlem, de tudtam jól azt, hogy MEgan nem adja olyan olcsón a bőrét. S ez nagyon jó pont egy olyan világban, mint ez! Hisz vámpírok között élünk, én is az vagyok, s példás az, hogy velem barátkozik és nem fél. Vagy.. igen..? - Ugye tőlem nem félsz? Csak mert.. az emberek hajlamosan félni valakitől, ha egy hozzá hasonló bántja őket.. - köszörültem meg a torkomat.
Lassanként, de közeledtünk a hídtól a városhoz, már látszódtak a házak is és fellélegeztem, hogy nem tévedtünk el. Bár Hope valószínűleg jobban tájékozódik, mint én magam.. - Hogy én, tőled? - néztem rá meglepve. Volt benne valami, hiszen alapjában véve két éve minden vámpírtól tartottam, aki csak a közelembe jött. Nem volt ugyan igazságos, hogy a szórás minden fajtabelire kiterjedt, de az alapja indokolt. - Tartok a vámpíroktól.. - fontoltam meg a választ, hogy teljesen őszinte lehessek. - De benned, Hope, bízom.. - mosolyodtam el, és valóban így éreztem. Elsősorban láttam őt barátnak és csak másodsorban vámpírnak.
Szavaival sikerült elérnie hogy megnyugodjak, s nem kellett tovább attól tartanom, hogy netán egy váratlan pillanatban a nyakamnak esik, mert a vámpírok miatti ellenérzetek miatt nem érdemlem meg a barátságát.. vagy ehhez hasonló mondvacsinált indok. - Köszönöm.- mondtam rekedt hangon, s egy apró mosollyal jutalmaztam mindazt, amit mondott nekem, majd nagyot nyelve vettem elő egy cetlit, és egy tollat a táskámból. Nálam mindig minden van, mert praktikus is vagyok. - Ez a számom. Ha bajban lennél.. csak hívj! - mondtam neki egy apró mosollyal. - Találkozunk még, Megan. - mosolyogtam bíztatóan feléje, majd rákacsintottam s egy pillanat alatt tűntem el onnan. - folyt valahol -
Szavaim valószínűleg kicsit meghatották, mert arca rezzenéstelen maradt ugyan, de hangja rekedtté vált, és kissé el is csuklott. De én nem bántam. Valóban őszintén beszéltem, és bátorítóan rámosolyogtam. A szerepek mintha felcserélődni látszottak volna, de még mindig csak látszat. Végigkövettem a mozdulatsort, mikor papírt és cetlit vadászott a táskájából, hogy ráfirkantsa a számát, én pedig újra elámultam, milyen kecsesen és gyönyörűen ír. - Feltétlenül.. - bólintottam ezzel ígéretet téve. - Remélem.. Öhm. Érezd magad otthon a városban.. - búcsúztam tőle, a következő pillanatban pedig.. Már nem is láttam. Ehhez sosem fogok tudni hozzászokni..
Lágy szellő fújdogált és azt a tipikus hajnali illatot éreztem. Olyat, amikor a levegőt még frissebb volt, mint máskor, ehhez igazából csak az esőillatot lehetett hasonlítani. Megvolt a tervem a vadászathoz, addig sem kell rágnom magamat a történteken. Nem mintha Niklaus megérdemelné, hogy egyáltalán rá gondoljak... minden bizonnyal jól elvan az ő kis farkaslányával New Orleans-ban, nekem pedig semmi közöm többé az életéhez, ahogy neki sem az enyémhez. Ezt így eldöntöttem magamban és tartani is fogom ezt az álláspontot. Ez egy igazán érdekes menet lesz, de így kell lennie... így sokkal jobban megéri.
Kész haditervem volt azt illetően, hogyan fogok vadászni. Erre mindig jár valaki, aki a városközpont felé tart és egyáltalán nem érdekes, hogy ismeri-e Mystic Falls-ot vagy nem, egy lánynak mindenféleképpen meg fog állni segíteni. Ha a lány eszméletlenül fekszik a földön, akkor főleg... nem lesznek itt problémák, az évszázadok során rengeteg technikát eltanultam. És most ehhez volt kedvem. Leültem az aszfaltra, majd hanyatt vágtam magam. Nem csuktam be rögtön a szemeimet, felpillantottam az égre és pár pillanatig a csillagokat kémleltem, Még hogy az embernek jobb kedve lesz, ha rájuk néz... a vámpírokra lehet, hogy nem így hat, ezért nem éreztem semmi változást. Hülyeség minden romantikus, életkedv-felrázó duma, ami létezik. Csak a szerencsétleneknek való. Nagy levegőt vettem és becsuktam a szemeimet, szüntelenül koncentrálva az esetleges hangokra. A szemem csukva, a fülem nyitva és bár sötétség uralkodott a környéken és fényvisszaverő mellény sem volt rajtam, biztosan meglátnak a potenciális áldozataim. Ám véget vetettem a gondolataim csörömpölésének, hiszen zajt hallottam... lépteket...
A hozzászólást Tatia Petrova összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Hétf. Aug. 05, 2013 2:21 pm-kor.
Mentem amerre a lábam vitt. Nevetséges, hogy mit képzel magáról. Lehet, hogy ő félig még boszorkány is volt.. De arról már talán teljesen megfeledkezett vagy talán oda sem figyel a vámpír énjére. Pedig igazán erős csak úgy lehetne. Na, mindegy nem azért vagyok, hogy túlélési tippeket osztogassak az embereknek. Nem értem mit gondolt.. Megváltja a világot? Ha az érzékeim nem csaltak, akkor körülbelül majdnem ötször annyi idős voltam, mint ő. Bátor volt, hogy egyáltalán próbálkozott. Nem mondom, hogy nem éreztem az egészből semmit. Egyszerűen csak megtanultam kitartani. Kitartani a legrosszabb helyzetekben is. Volt, hogy már megkínoztak.. Mégis itt vagyok élek és virulok, mintha semmi nem történt volna. Nem mondom, hogy vigyorogva nézném végig megint, ahogy megkínoznak.. Hiszen akkor sem éppen vigyorogtam. De a fájdalom, már az életem részévé vált. A fizikait megérzem.. Ha elég erős. A lelki fájdalom meg egyáltalán nem az én világom. Nem is érdemes vele foglalkozni. Minél többet foglalkozunk vele annál többet árthat. Ezért is van, hogy teszek rá az egészre. Oké, nem rég mondtam Tristan-nek, hogy szeretem.. Hiszen a családtagom. De nem vagyok az a összeborulós típus. Ugyanúgy tartani fogom a távolságot és még csak hangoztatni sem fogom neki ezt többet.. Egyszer elmondtam, majd szólok ha változott. Teljesen a gondolataimba merülve szeltem át az utcákat és mikor feleszméltem éppen egy hídhoz közeledtem. Ilyen is ritkán történik meg velem, hogy ennyire elmerülök a gondolataimban. Bár mostanában egyre több minden van, amin gondolkodnom kell.. Ideje lenne már egy kis kikapcsolódásnak, de tényleg.. A híd közepén egy fekvő alakot véltem felfedezni. Hm, talán pont egy autóra vár, akinek utasait az utolsó cseppig leszívhatja.. Talán nem bánja ha csatlakozom.. Vagy éppenséggel megzavarom a nyugalmát. - Tatia? – Kérdeztem amikor végre tudatosult bennem, hogy kihez is közelítek.
Szüntelenül figyeltem, a léptek pedig egyre hangosabbá váltak. Emberi fül még meg sem hallotta volna őket, de az én érzékeny hallószervem mindenre vevő volt. Ez volt az egyik dolog, ami már úgy hiányzott: hogy mindent ilyen érzékenyen hallhassak, láthassak, érezhessek magam körül. Apró sóhaj hagyta el a számat. Ha egy bolond közeledik felém, aki nem tud aludni vagy csak egy szerencsétlen, aki eltévedt, esetleg egy szánalmas részeg, akkor máris könnyebb dolgom van és annak a veszélye sem áll fenn, hogy elütnek. A léptek egy nőhöz tartoztak, elvégre egy nő sokkal másképpen jár, mint egy férfi. Kecsesebben, puhábban teszi a lábait a talajra, néha az is segít, ha kopog a magassarkúja. Nem nyitottam ki a szemeimet, hagy higgye, hogy eszméletlen vagyok. Ám ez az állapotom nem tartott sokáig, a szemhéjaim úgy pattantak fel, mintha áramot vezettek volna a testembe, amikor az érkező kiejtette a nevemet. Rögtön felismertem a lány hangszínét, elvégre azoknak a hangját mindig megjegyzem, akik méltóak rá. Esetleg még azokét is, akiken bosszút kell állnom vagy akinek tönkre akarom tenni az életét... és ő... - Naomi, drága. - Félmosoly húzódott az ajkaimra és még mindig fekve megcsóváltam a fejem. - Nem is tudtam, hogy a városban vagy. Mystic Fallsba manapság már mindenkit beengednek? - Felé fordítottam a tekintetemet. Ez nagyon hiányzott... nem baj, legalább van, akivel utálkozhatok.
A hozzászólást Tatia Petrova összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Hétf. Aug. 05, 2013 2:20 pm-kor.
Mikor már elég közel értem hozzá megálltam és összefontam a karjaimat a mellkasom előtt és úgy néztem le rá. Ha jól halottam, akkor nem csak ő büszkélkedhet ezzel a pofival. Mennyire idegesítő lehet, hogy valaki ugyan úgy néz ki, mint te. Oké.. Lehet ikertestvéred meg ilyesmi, de számomra ez akkora is furcsa. Gondolom őt is eléggé idegesíti. Párszor talán össze is keverhetik őket.. Bár még igazából csak hozzá volt szerencsém. Szóval nem tudom megmondani, hogy van-e egyáltalán különbség vagy totális klónjai. De ez engem nem is érdekel. Egészen addig nem nyitotta ki a szemét, amíg ki nem mondtam a nevét. Mit gondolt egy áldozat ilyen szépen lassan közelít felé? Mert, ha ember lennék és méghozzá az olyan fajtából akit érdekelnek mások akkor valószínűleg már rég elkezdtem volna rohanni felé, hogy megnézzem jól van-e. Hála az égnek, hogy nem vagyok ember. Meg, hogy nem vagyok ilyen. Annyira ostobák tudnák lenni.. – Ó, szóval megjegyezted a nevem. Ez kedves. – Néztem rá továbbra is, miközben gúnyos mosoly rajzolódott ki az arcomon. – Tudhatnád, hogy igen, hiszen te is itt vagy. Bár nem értem miért nem dobtak már ki innen. Tudod néha a puszta kisugárzásod is zavaró. – Valamilyen módon úgymond "szeretem" Tatia-t.. Ha ő nem lenne az életemben talán lett volna egy hatalmas lyuk, amit az ő iránti utálatom tölt be. Szóval hálás vagyok neki..
Megforgattam a szemeimet és felültem, de a gúnyos mosolyt nem vakartam le az ajkaimról. Mégis mi értelme jópofizni? Utál engem, én is őt, de hogyan is kezdődött ez az egész? Túl rég volt már az, hogy emlékezzek rá... talán ő tudja az okát, hogy miért gyűlöl. Bár engem ki nem gyűlöl? Nem sok okot adtam rá életem során az embereknek, vámpíroknak és egyéb lényeknek, hogy szeressenek. Nem is akartam én senki puszipajtása lenni vagy egy unalmas délutánon egy tea mellett megbeszélni a világ történéseit. Sokkal jobb, ha vannak, akik ki nem állhatnak és velük cseverészhetsz. - Azért élek, hogy a kisugárzásom zavaró legyen. - Vontam fel a szemöldökömet és egy pillanat alatt talpra küzdöttem magam, hogy végigmérjem régen látott ismerősömet. Ugyanaz a barna haj, kék szemek és az a kislányos tekintet. Mennyi idős lehetett vajon, amikor átváltozott? Ez már igazán nem az én dolgom, de azért érdekelt volna az információ. - Megzavartad a vadászatomat. Pont ma, amikor a csendes magányt szerettem volna választani... nagyon illetlen dolog. - Rosszallóan csóváltam meg a fejem és leporolva a nadrágomat a híd korlátjához léptem. Egy pillanatra lenéztem a sima víztükörre és akkor beugrott, hogy miért volt nekem ismerős ez a hely! Itt haltak meg a hasonmásom szülei. Ó, szegény Elena azóta nem hiszem, hogy szívesen járkál erre... vagyis várjunk csak! Elvégre itt lett vámpír... pedig kezdtem megkedvelni ezt az aranyos, omladozó kis hidat, de így... a rosszullét kerülgetett attól, hogy ezen a helyen változott át Elena és emiatt kell azzal a tudattal élnem, hogy vámpír. Nem baj, egyszer a vámpírlét is véget érhet. - Mi szél hozott errefelé? Csak azt ne mondd, hogy te is éhes vagy. - Szűkültek össze a szemeim. - Vagy beálltál a "Vámpírok szégyenei" klubba és nem ölsz, csak nyuszikat? Mondd azt, hogy nem! Nem akarom elveszteni azt a kicsike beléd vetett hitemet, ami megmaradt az évek során. - Rákacsintottam és gondolkozni kezdtem, hogy mit tudok róla, ami nem tűnt egyszerű feladatnak, elvégre sok mindent kellett már megjegyeznem sok mindenkiről. Azt tudtam, hogy mindent összevetve nem egy tüneményes lélek ez a lány.
A hozzászólást Tatia Petrova összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Hétf. Aug. 05, 2013 2:21 pm-kor.
Igazából már fogalmam nincs, hogy miért is utáljuk egymást ennyire. De, ha egyszer már ennyi ideje utáljuk egymást biztos megvolt az oka. Most már furcsa is lenne másképpen viselkedni a másikkal. Megszoktuk az utálatot szerintem mind a ketten. Ami még közös bennünk, hogy nem vágyunk arra, hogy szeressenek. Anélkül is tökéletesen megvagyunk. Mitől lesz jobb? Boldog lesz az ember egy darabig vagy talán hosszabb ideig. De a boldogság is megegyezik egy szép hosszú hullámvölggyel. Amiből, ha kimászol sem biztos, hogy sokáig maradsz a csúcson. Hiszen elég könnyen zuhanhatsz vissza a mélybe, ahonnan jöttél. – Szerintem a halál sem változtatna különösebben a kisugárzásodon. – Tehet bárki, bármit ezt nem veheti el tőle. Csak, ha ő úgy nem akarja. Mert azért biztos belebújt már valamelyik hasonmásának a bőrébe. Vajon ez a lány is ezt csinálja, akit Tristan keres? Nem mondhatnám, hogy felforgat érte mindent, mert egyáltalán nem így van. Hála az égnek, hogy ebben nem hasonlítunk. Ha keresek valakit megtalálom. Követem a nyomát egészen addig, míg meg nem találom. Ha kihűlne újat keresek, hogy megtaláljam. De addig is gondoskodom arról, hogy ne pazaroljam el a napjaimat hülyeségekre. Ha adott volna valami támpontot. Hogy néz ki vagy esetleg hol látta utoljára bármi.. Megkerestem volna.. Addig is elfoglaltam volna magam valami mással nem pedig azzal, hogy egy olyan sebet szerezzek, ami talán soha nem fog eltűnni. – Nem úgy tűnik, hogy a közel jövőben bárki is az áldozatoddá vált volna.. – Hallgatóztam egy picit, de semmit nem hallottam. Mondhatni túlságosan is csend van.. Ami általában nem igazán jelent jót, de most valahogy nem látom értelmét, hogy foglalkozzak vele. – Igazából egy kis kikapcsolódásra vágyom. Túlságosan sok nyakat törtem ki mostanság. – Dean.. Aztán ez a lány is. Ez már szinte a szokásommá vált. Engem mondjuk nem zavar.. De lehet, hogy mást igen. – Tudod én inkább az őzikére szavazok. – Hangomon érezhető volt, hogy nem gondolom komolyan. Nem is értem az ilyen vámpírokat. Ha egyszer vámpír akkor legyen vámpír és ne arra pályázzon, hogy valami romantikus nyálas könyvecske főszereplője legyen, hogy aztán elnyerje sok lány vagy éppen férfi szívét, hiszen olyan ártatlan.. Na, ez az, amitől nekem hánynom kell. – Tényleg és hogy van.. Nicho.. nem.. várj.. Niklaus? És hogy is hívják a másikat? – Hiába töröm a fejemet nem jut eszembe a neve.. Annyit viszont tudok, hogy emberként egy testvérpár idegeit húzta.. Méghozzá nem is akármelyikét.
Ha másért nem, de azért szimpatikus volt, ahogyan beszélt. Felvágták a nyelvét, de hát az ősvámpírok nagy többsége egyébként is rendelkezik a szókimondóság csodálatos tulajdonságával. Mégis ki, ha nem mi mondjuk el a kendőzetlen véleményünket? Tőlünk amúgy sincsenek sokkal erősebbek és bár ő nem a legelső vámpírok közé tartozott, jó néhány évet eltöltött már ebben a világban. Néha jó is ilyen ismerősöket kifogni, aki bár fiatalabb, mint én, de azért méltó egy kis eszmecserére. - Tudok én türelmes is lenni. Még sötét van, ilyenkor csak elvétve jár itt pár ember... de előfordul, hogy lehet fogni egy-két finom falatot. - Elméláztam és arra jutottam, hogy jobb lett volna az erdőben vadásznom, de hajnaltájt nem nagyon szoktak mozgolódni az áldozatok. Inkább nappal, amikor túráznak és úgy érzik magukat, mintha valamelyik túlélő show-ban lennének. Mindig ez jut eszembe, ahogy üldözöm őket... a megfuttatott embernél nincs is finomabb. - Csak nem? Túl sok nyakat? Ki sem nézném belőled, de hát változnak az idők, nemde? - Vontam fel a szemöldökömet kötekedve, majd elnevettem magam. - Ha már itt tartunk, ismerek egy srácot, aki szintén a Bambikra bukik. Vagy bukott, nem is tudom. Össze kellene ismerkedned vele. - Mosolyogtam rá tettetett kedvességgel, ahogyan eszembe jutott a kisebb Salvatore-testvér. Ezeket a díszpintyeket össze kellene gyűjteni, lerakni egy szigetre egy kupacba, aztán vadászgassanak ott maguknak a madarakra, ne a társadalom előtt szégyenítsék meg a vámpírságot. Kezdve a hasonmásommal és a férjével. Elképedtem, amikor felhozta Klaus. Ó, csak nem rá is emlékszik? Ez azért nem semmi, kicsit meglepő is. Vajon mi mindent tudhat még? Nem is jött olyan rosszkor ez a találkozás. - Ő jól van. Biztosan. - Vállat vontam, mint akit egyáltalán nem érdekel, hogy mi van az említettel. - De ha már itt tartunk, hogy van a te... bácsikád, ugye? Még mindig tart az a családi mizéria? - Kérdeztem. Én is tudtam róla egyet s mást, ami azt illeti.
A hozzászólást Tatia Petrova összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Hétf. Aug. 05, 2013 2:21 pm-kor.
Csendesen sétáltam hazafele a munkahelyemről. Egyszerűen nem volt kedvem semmihez és senkihez. Egyedül akartam lenni. Feldolgozni a történteket. A szüleink meghaltak egy merényletben... A bátyám lelépett és játssza kitudja mióta a nagy farkas szerepét. Sosem értettem mire jó ez az öldöklés. Beletúrtam a hajamba, majd a híd korlátjára támaszkodtam. Sötét volt már. Lassan éjfélre jár, jobb lenne menni, de úgy érzem földbe gyökerezett a lábam. Tényleg ennyi lenne az élet? Ha hazamegyek egy szomorú nagymama fogad majd, aki még mindig a halott fiát és menyét gyászolja. Szükségem van nekem erre? Nagyot sóhajtok és idegesen fordulok meg csípőmet a hideg kőkorlátnak támasztva. Karomat egymásba fonom a mellkasom előtt. - Nick.. Hol vagy most? - sóhajtottam az éjszaka hűvösébe. Aztán hirtelen moccanást hallottam és összerezzentem. - Van ott valaki? - kérdeztem riadtan. Nincs mitől félned Liz... Biztosan csak egy macska... de ekkor már rám is tapadt. Egy vámpír! Remek! Gyors leszek! suttogja a fülembe. Már készülnék, hogy védekezzek, de akkor eltűnik rólam a teste és megpillantom Niket.
Hallgatózni kezdtem hátha mégis erre téved valaki. Nem lenne olyan rossz, ha mondjuk egy házaspár vagy egy kisebb család jönne éppen Mystic Falls-ba. Már csak az is jó móka lenne, ha végignézhetném, amit ő művel velük. Hiszen.. Egy örökkévalóságon át tanulunk. Miért ne figyelhetném meg, hogy ő hogyan csinálja? Bár lehet, hogy ő ezt egy kicsit zavarná, de az ilyesmi engem nem igazán szokott érdekelni. Ha őt zavarja, akkor az az ő problémája és még csak véletlenül sem az enyém. – Türelem nélkül mire is mennénk? – Kérdeztem inkább magamtól, mint tőle. Nem vagyok az a típus, aki egy helyben ül és vár, hogy megtörténjen az, aminek meg kell történnie. Én inkább a tettek embere vagyok és szeretem, ha az én irányításom alatt zajlik minden. Természetesen néha türelmesnek kell lennem.. De nem várhatják el, hogy mindig az legyek. Hiszen az képtelenség. Ha mindig türelmes lennék az olyan lenne, mintha beletörődnék abba, hogy úgy haladok mindennel, mint egy csiga. De ezt hamar meg lehet unni. – Tudod.. Néha el kell hallgattatni az embereket vagy éppenséggel a nem embereket.. Kitört nyakkal sokkal szimpatikusabbak a számomra. – Nem fecsegnek feleslegesen és még csak nem is akarják elhitetni mindenkivel, hogy ők a legerősebbek a világon csak azért, mert két faj keresztezéséből jött létre.. – Ismered és még mindig a bambikat kergeti? Hát nem okítottad ki, hogy ez nem így működik? – Kérdeztem, miközben egy picit oldalra döntöttem a fejemet. Nem tudom elképzelni, hogy ő nem szólt volna közbe, hogy azért még sem ez a vámpírság lényege. Állati vér? Fúj. Már a puszta gondolatától is felfordul a gyomrom. Hamar lezárta a Niklaus témát, amiből nem igazán tudtam leszűrni, hogy milyen is lehet a jelenlegi kapcsolatuk.. Bár azt hiszem ez idővel, majd kiderül. – Megvan. Viszont az egyszer biztos, hogy egy életre elegem van a családból.. Csak púp a hátamon semmi több. – Jobb, ha nem tudja, hogy kibékültem vele.. Csak gyengévé tenne a szemében. Meg amúgy sem tartozik rá.
Épp a híd felé tartottam sétámat, hogy beszélni tudjak egyik barátommal De ahogy ráléptem a hídra észrevettem, hogy valaki pillant engem. Nagyon zavart, egyszerűen nem tudtam ki és hogy miért tekint rám, ezért kicsit gyorsítottam a tempót, hogy minél közelebb kerüljek az illetőhöz. Egyre jobban felvetődött a kérdés hogy :Ki lehet az?. Ahogy közelebb kerültem egyből felismertem hogy ki az, és ő pedig a húgom volt. Nagyon rémült arcot vágott, fogalmam se volt róla hogy mi baja lehet. Aztán a semmiből előjött egy vámpír és elkezdte támadni a testvéremet. Gyorsan cselekednem kellet ezért odafutottam, lerántottam róla a vámpírt és elkezdtem ütni. Nagyon erős volt, alig bírtam vele. Úgy tűnt hogy ő fog legyőzni engem, ám előkaptam a jó öreg kést a zsebemből és egy erős mozdulattal levágtam a fejét. Tiszta vér lett a ruhám, amit nagyon nem szeretek de a lényeg az volt hogy a húgomnak nem esett bántódása. Ahogy felkeltem a földről azonnal oda futottam hozzá és kérdeztem: Jól vagy Liz?, aztán egy könnyed mozdulattal átöleltem. Majd felvetettem neki a kérdést : Mit keresel te itt?.
Nick lekapta rólam a vámpírt és püfölni kezdték egymást. - Jézusom! - fordultam el, amikor előkapta a kést. Hozzá vagyok szokva ehhez, hogy vámpírt öl... vámpírt ölök. Mégis annyira régen volt ilyenben részem, hogy már el is felejtettem mire nevelődtünk. Hihetetlen, hogy a szüleink egy hat éves gyermek kezébe karót adtak, hogy azt egy érző lény szívének közepébe döfjük. Undorító. Az arcomra vér fröccsen és tudom, hogy vége. Meghalt. Odafordulok hozzá dühtől égve, amire megölel. Visszaölelem, de nem tudok megfeledkezni a mérgemtől. - Hogy jól vagyok? Hogy jól vagyok? - kaptam fel a vizet és széttártam idegesen a karjaimat. - Még hogy jól vagyok. - sziszegtem, majd az égnek emeltem tekintetemet. - Mondd csak Nik! Te hol a fenében voltál? - hangsúlyoztam ki. - Egyáltalán tudod mi történt a szüleinkkel? Merthogy még a temetésükre sem méltóztattál hazajönni, mert te vámpírokat hajkurászol a világ másik felén. - mondtam mérgesen. - A nagymamához jöttem, hogy ápolgassam a lelkét. Te miért jöttél vissza ebbe a városba, ahol felnőttünk? - vontam kérdőre, majd letöröltem a vért az arcomról.
Kissé összehúzott szemekkel vizslattam az arcát, hogy vajon igazat mond-e vagy játssza itt a nagy kislányt, nehogy feltűnjön nekem, hogy esetleg van egy gyenge pontja. Nem is tudom, miért akartam ennyire foglalkozni ezzel, elvégre nem terveztem semmi rosszat tenni ellene, ami során akármit felhasználhatnék ellene. Mindössze a egészséges kíváncsiságom fűtött. - Hm... tényleg? - Vontam fel a szemöldököm. - Általában nem szokták ilyen könnyen venni a családi ügyeket. Tudod, ha valaki sokat kutatgat a családja után, akkor örül, ha talál egy valamire való rokont. Neked pedig eleged is lett belőle? - Lebiggyesztettem az ajkaimat. - Kicsit nehéz elhinni, de ugyebár semmi sem lehetetlen. - Széttártam a karjaimat és vetettem még egy pillantást a víztükörre, aztán elléptem a híd korlátja mellől. Nem volt szükségem arra, hogyha a kiscsaj esetlegesen bedühödik, akkor megpróbáljon a híd alá dobni. Nem terveztem úszótanfolyamon részt venni. - De ha már itt vagyunk, akkor mesélj nekem, Naomi. - Kezdem el lassan fel-alá járkálni, negédes mosolyt varázsoltam az ajkaimra és így méregettem őt. - Mi történt veled az... elmúlt években? Mikor is találkoztunk utoljára? Nem is emlékszem... Úgy látszik, hogy a kor már nálam is hátulütőkkel jár. - Amolyan viccelődve megvontam a vállamat, elvégre szinte üdítően hatott rám ez a kis találkozás.
Még úgy igazán soha nem volt gyenge pontom ezért most sem tudom, hogy mit is kezdjek vele. Az egyszer biztos, hogy nem fogom nagy dobra verni, hogy megvolt a nagy családi összeborulás. Annyira azért nem hatott meg, de örülök annak, hogy számíthatok valakire. Viszont, ha úgy hozza a helyzet én nem tudom garantálni ugyanezt. Eléggé ön centrikus vagyok ahhoz, hogy előrébb helyezzem a saját életemet másokénál. – Eddig is meg voltam nélküle ezután is megleszek. Hogy őszinte legyek.. Nagyot csalódtam benne.. Kicsit azért többre számítottam.. – Valahogy mindig azt hittem, hogy ő is olyan, mint én. Senki és semmi nem érdekli, hiszen valószínűleg ezért hagyott el. De nem.. Élte az életét aztán rohadtul nem érdekelte, hogy élek-e vagy halok. Nem is értem miért keresett meg most.. Bár mondjuk így könnyebbé tette számomra, hogy megtaláljam, de akkor is. Meg már amúgy is mindegy, hiszen megbocsájtottam neki. Nem érdekel a múlt. Pont azért, mert az már a múlt. Mindig is emlékezni fogok arra, hogy mit tett. Annyira idióta nem vagyok, hogy elfelejtsem. De nem fogom ezért állandóan leordítani a fejét.. Energia pazarlás. – Semmi említésre méltó. Jól éreztem magam, ennyi. – Rántottam egyet a vállamon. Igazából tényleg nem történt velem semmi érdekes. Az életem mondhatni unalmas volt. Eddig azt hittem, hogy Tristan megtalálása után minden megváltozik, de most valahogy mégis úgy érzem egy picit, hogy feleslegesen pazaroltam el az éveket arra, hogy őt kerestem. Szeretem.. De magam sem tudom mit vártam.. Hogy eltűnik az üresség, amit érzek? Lehet.. Bár tudnám egyáltalán miért érzem magam üresnek.. Amikor szerintem mindenem meg van, ami kell. – Inkább mesélj te. A te életed biztos izgalmasabb, mint az enyém.
A hozzászólást Naomi Keighley összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Kedd Aug. 06, 2013 11:12 pm-kor.
- Ennyi? Ezután is megleszel nélküle? Ez nagyon úgy hangzik, mintha feladtad volna. - Szomorodtam el tettetetten. Nem olyan lánynak ismertem, aki fogja magát, aztán rácsapja az ajtót a családjára, mert csalódott bennük. Főleg nem azok után, hogy állítólag sokáig kereste azt az egy családtagját. Így volt, ha jól emlékszem, bár mostanában az emlékezetem is csalni szokott. - Ugyan már, szinte látom, ahogy működnek a fogaskerekek az agyadban. Valamin nagyon gondolkozol, kicsi Naomi. Ki vele, mi az? - Kacsintottam rá. Észrevettem, ha valaki titkolózni akar előttem vagy ha egyszerűen csak nem akar az orromra kötni valamit és kibúvót keres az igazi válasz alól. Én voltam a nagymestere ennek a módszernek. Felnevettem. - Szóval kérdezz-feleleket akarsz játszani? Ennek nagyon olyan szaga van, mintha egy "ismerd meg az ellenséget" című tévéshow-ban lennénk. De azért érdekes a dolog. - Vontam vállat hanyagul. Utálkozhattam volna még jó sokáig, ám jelenleg nem volt semmilyen téma, amit fel tudtam volna dobni és kötekedni vele. És ki tudja, ha szóval tartom, akkor talán akad valami, amivel odaszúrhatok neki még akkor is, ha rólam kérdezősködik.
– Nem szokásom semmit sem feladni. Egyszerűen csak elértem azt, amit akartam. Megtaláltam. Csalódtam.. Lépjünk tovább. – Felesleges ezen rágódni. Nagyon jól tudom, hogy elég egyszer elszólnom magam és ő máris átvált támadó üzemmódba. Most nincs ellenem semmije, hiszen már jó ideje nem találkoztunk így nem igazán van semmije ellenem. Az információ gyűjtés pedig mindig izgalmas tud lenni a maga módján. Ki szólja el hamarabb magát. Ez amolyan „fekete, fehér, igen, nem” játék. Egyesek számára elég nehéz tud lenni. – Csak azon gondolkoztam, hogyan is indult a kapcsolatunk aztán hogyan kanyarodott el egészen idáig. – Nem pont ezen gondolkodtam, de ez is megteszi. Mondjuk ez is eléggé böki a csőrömet. Nem igazán emlékszem már rá, de talán ő, majd megadja a választ a kérdésemre. Legalábbis ebben reménykedem. – Miért talán nem tetszik? Látod? Ha lenne ilyen műsor mi lehetnénk az első vendégek. – Természetesen ezt én magam sem gondoltam komolyan. Még azt kellene, hogy ilyen hülye tévéshow-ba bekerüljek. Ha ember lennék is megvetném őket nem, hogy vámpírként. Kicsit undorodom az egésztől. Nevetséges, ami az ilyenekben zajlik.
Még mindig nem tetszett nekem ez a hozzáállás, amit a családjával szemben mutatott. Na nem mintha én különb módon viszonyultam volna a famíliámhoz, de én nem is kerestem őket soha. Ez eget rengető különbség köztünk, elvégre én csak néha ellenőriztem le a vérvonalamat, hogy nem halt-e ki, hol tart a fejlődésben, kik alkotják, ám szorosabb kapcsolatot nem akartam egyik tagjával sem ápolni. Nem jött össze, de hát ez járt azzal, hogy Mystic Fallsba tettem át a székhelyemet. Tényleg, ki kellene már ruccannom valahová. - Azt ne mondd, hogy te sem tudod. - Meglepetté változott a hangom, szinte felkiáltottam. Szentül hittem, hogy legalább ő emlékszik ellenségeskedésünk forrására vagy ha nem is teljesen emlékszik, akkor az alapokat tudja. - Milyen furcsa! Itt vagyunk és nem tudjuk, hogy miért nem szívleljük a másikat. Bár két ilyen idős lénynél nem hiszem, hogy ez kicsit is számít. - Fintor ült ki az ajkaimra és hiába voltak a szavaim, egyre jobban érdekelt, hogy mi volt a kezdő vitánk oka. - Gondolkozzunk egy kicsit. - Közelebb sétáltam hozzá. - Talán megettem valakit, akit te akartál? - Kérdeztem már ravaszkás mosollyal. - Vagy bántottam az egyik szerettedet? Elcsábítottam a szerelmedet? Vagy csak egyszerűen megutáltál, ha már szó volt s kisugárzásomról. - Ez nagyon érdekesnek ígérkezett, így lehet, hogy fel tudjuk idézni a probléma forrását. Vagyis... miért lenne probléma, ha valaki utál?
Elég kínos lenne a helyzet, ha egyikünk sem tudná, hogy igazából miért is utáljuk a másikat. Bár, már nem hiszem, hogy annyira számít. Kebelbarátok biztos, hogy nem leszünk. Egykor megvolt az okunk arra, hogy utáljuk egymást akkor ezt nem hagyhatjuk csak úgy el. Habár az okát már elfelejtettük, ami szerintem az miatt van, hogy nem igazán találkoztunk az utóbbi évszázadokban így már-már szinte egymásról is megfeledkeztünk. Legalább egymás nevére emlékszünk. Ezért már megéri ünnepelni. Ki gondolta volna, hogy a névmemóriám jobb, mint az, hogy kit miért is utálok.. Bár egy nevet talán még könnyebb azonosítani egy archoz. Ő sem tudja.. Hát remek. Lehetne ennél jobb ez az egész helyzet? Bár mit sem változtat a jelenlegi szituáción. Nem fogok a nyakába ugrani, hogy jaj, de régen láttalak. Amúgy sem szokásom az emberek nyakába ugrálni. Mintha a fejemben olvasott volna.. Őt sem különösebben érdekli, hogy miért is gyűlöltük egymást egykoron. Megvolt rá az okunk és kész. Bár talán jobb lenne, ha kicsit gondolkodóba esnénk és kiderítenénk, hogy mi lehet a kulcsa a mi utálatunknak.. – Na, látod az lehet. – Válaszoltam kuncogva. Bár nem emlékszem, hogy felkaptam volna valaha is ilyesmin a vizet. – Szerettem? Nem igazán volt. Szerelmem? Úgyszintén. Lehet. – Rántottam egyet a vállamon. – Akkor most ez az egész utálat, ami köztünk van a puszta kisugárzáson alapul? – Elég idiótán hangzik, de két dudás nem fér meg egy csárdában vagy, hogy is van az a mondás..
Kezdőlap
