- Jaj Naomi, mi az, hogy lehet? - Forgattam meg a szememet jókedvűen kötekedve és járkálni kezdtem. Fel és alá, mint egy rossz keselyű, pedig most egyáltalán nem ez volt a szándékom. Naomi nem az általánosságban vett áldozatom volt, inkább úgy vettem észre, hogy ezekben a pillanatokban csak kóstolgatjuk egymást. - Őrjítő ez a bizonytalanság. De várjunk csak... - Szűkültek össze ravasz módon a szemeim. - Nem fogom elhinni, hogy te még senkit sem szerettél a kis családodon kívül. Ez olyan lehetetlen. - Csaptam össze a kezeimet, aztán megálltam pár lépésnyire tőle. Az ellenségeimnek van egy olyan része, aki éppen azért utál, mert elvettem tőlük a szerelmüket, de valamiért olyan érzésem volt, hogy Naominak igaza van és ő kiesik ebből a körből. Akkor más lehetőséget kell találnunk. - Mindketten tudjuk, hogy mekkora ereje van a kisugárzásnak. - Vontam vállat. - Az első benyomás és ilyenek... Mindketten idős vámpírok vagyunk, egyikőnk sem az az elnyomott-típus, talán ezért is nem lettünk kebelbarátnők. - Na igen, sohasem szerettem az olyan lényeket, akik csak egy kicsit is hasonlítanak rám valamiben. Akárhányszor ránéztem Naomi-ra, mindig az jutott eszembe, hogy ez a csaj képes megállni a saját lábán és nehéz rajta fogást találni. - Fura helyzet ez. - Sóhajtottam színpadiasan és Naomi-ra néztem.
– Hát az, hogy lehet. Biztos nem volt annyira fontos, hogy megjegyezzem. – Utáljuk egymást. Ennyi az egész. Felesleges indokokat keresni. Ha egyikünk se tudjak akkor talán jobb is ez így. Amúgy sem szeretnék a múltban kutakodni.. Bőven elég volt az a kis nosztalgiázás Tristan-nel. Sőt bőven elég a múltban való turkálás a rokonaimmal. Mármint az egyetlen élő rokonommal. Legalábbis én csak róla tudok. – Miért lenne lehetetlen? Attól még, hogy te talán halálosan is szerelmes vagy másnak nem muszáj.. Sőt lehet, hogy valaki képes ezt az egészet kiküszöbölni. Felesleges önkínzó érzelem.. Semmi több. – Nem azt mondom, hogy nem éreztem már hasonlót vagy kezdtem.. Csak még mielőtt bármi is kialakulhatott volna belőle elhúztam a csíkot. Ez az egész nem az én asztalom. Több fájdalommal jár, mint amennyi jó származik belőle.. Az én véleményem legalábbis ez. Tönkretesz mielőtt igazán boldoggá tehetne. – Egyikünk sem szereti, ha más mozgatja a szálakat, nemde? – Szeretek irányítani. Főleg az embereket utána pedig végignézem, ahogy egymásnak ugranak és két legyet üthetek az egésszel egy csapásra. Nevetséges, hogy milyen könnyen egymásnak esnek egyesek.. Legyen szó emberről, vámpírról vérfarkasról.. – Eléggé. – Forgattam meg a szemeimet.
Halkan, röviden felnevettem. - A halálosan szerelmes kifejezés nagyon erős. Olyan ne dobálózzon vele, aki nem tudja, hogy milyen. - Mondtam kis komolyságot erőltetve a hangomba. Fogalmam sem volt, hogy tényleg nem volt-e még szerelmes, de jobban belegondolva én tényleg átéltem már ennek az érzésnek a halálos oldalát. Szó szerint, hiszen azért áldoztak fel, mert szerelembe estem. És még a mai világ furcsa, mi? Éltek volna a mostani emberek ezer évvel ezelőtt. Nem akartam leragadni ennél a témánál, mert egyáltalán nem volt kedvem ahhoz, hogy Naomi azt higgye, érzékeny pontomra tapintott. És eleve nem hiányzott az sem, hogy olyan butaságokon járassam az agyam, mint a szerelem és társai. Az elmúlt napok után inkább hanyagolnám az ehhez hasonló érzelmeket. - Ez igaz. Utálom, ha valaki azt hiszi, hogy okosabb, mint én és még bele is szól a dolgaimba. Attól nincs idegesítőbb. - Pillantottam rá jelentőségteljesen. - Érdekes, hogy pont te mondod ezt, hiszen sokszor hallottam már rólad, hogy milyen kedves, aranyos, mégis bevállalós voltál emberkorodban. Vámpírként ez felerősödött... a rossz sokkal jobban munkálkodott benned, vagy tévedek? - Kérdeztem kis szünetet tartva a mondandómban. - Talán nem is hinnéd, hogy kicsit még hasonlítunk is egymásra. - Kacsintottam rá. Elvégre én is jó kislány voltam, aki egyszer csak megelégelte az eddig élt életét és csapot-papot maga mögött hagyva indult útnak, hogy néhány év múlva már semmi és senki ne emlékeztesse arra, milyen volt régebben.
– Igaz fogalmam nincs, hogy milyen érzés lehet átélni. De azt nagyon is jól tudom hogyan viselkednek mások mikor igazán szerelmesek.. – Ott van például Tristan. Ő sem éppen arról híres, hogy megmarad egy nő mellett. Legalábbis ezt beszélték róla. Aztán tessék.. Mikor találkozok vele pont kikötött egy nő mellett. Bár kérdéses, hogy meddig.. Én nem adnék nekik olyan hosszú időt. Van az az érzésem, hogy Tristan hamarosan új nőcske után néz.. De lehet, hogy nem ismerem eléggé.. Igazából ezek pusztán csak találgatások. Szerelem.. Talán ez lehet Tatia egyik gyenge pontja? Felidézi a régi pillanatokat, de ezek általában nem úgy sülnek el, ahogy ő szeretné. Ki tudja.. Talán még nyúznom kellene ezt az egész szerelem témát.. Hátha kibukna. – Az élet azért van, hogy éljük és nem azért, hogy megpróbáljunk megfelelni mások igényeinek. – Természetesen próbálták már megszabni, hogy mit mikor és hogyan csináljak.. Szerintem mondanom sem kell, hogy ez a személy nem élt túl sokáig.. Döntse el, hogy mit akar a saját életében, de az enyémbe rohadtul ne szóljon bele. – Ó, szóval most azt a játékot játsszuk, hogy te annyira kiismertél? – Kérdeztem felvont szemöldökkel. Az ég világon semmit nem tud rólam.. A látszat néha csal.. – Lehet, hogy van bennünk hasonlóság, de azért erre nem tenném fel a vagyonomat. – A vagyonom persze teljesen képletes.. Nincs szükségem pénzre.. Hatalmam van és általában ennek köszönhetően meg is kapom amit akarok.
- Hmm, de bölcs vagy. - Kuncogtam fel. - Mégis igaz, amit mondtál. Szerencse, hogy a hozzánk hasonlóknak még véletlenül sem kell azzal foglalkoznia, hogy akárkinek megfeleljen. - Ami igaz, az igaz, mi általában azt érjük el, hogy mindenki más nekünk akarjon megfelelni. Hogy miért, az már az áldozat dolga. Azért, mert félti az életét, a családját, a szeretteit vagy egyszerűen csak nem akar kikezdeni az olyasfajtákkal, akik sokkal erősebbek és kegyetlenebbek nála. - Ezért is ilyen szép a vámpírlét. Ha már itt tartunk... belőled hogyan lett vámpír? Ez kimaradt a gyűjtőmunkámból. - Tettem hozzá. Kíváncsi voltam, hogy ki volt az egyáltalán, aki átváltoztathatta, hiszen abban a korban még nem sok vámpír szaladgált a világban. Nem ismertem személyesen az össze ősinek mondható vámpírt, de elég sok tartozott az ismeretségi körömbe. - Ugyan már, Naomi, úgy csinálsz, mintha nem tudnád, hogy milyen könnyű kiismerni az embereket. - Megforgattam a szemeimet. - Mérget vennék rá, hogy nem tévedtem olyan sokat, legalábbis erre merek következtetni abból, ahogy nézel. - A tekintetével szinte meg tudott volna ölni, a felvont szemöldökei elárulták, hogy nem járok messze az igazságtól.
– A bölcsességem az évek édes termése. – Mondtam kuncogva.. Én meg a bölcsesség. Oké.. Már elég sokat megéltem és nagyjából kiszámíthatóvá váltak számomra a dolgok. – Nevetséges is lenne, hogy egy ember mellett sétálnánk, mint egy pulikutya. Sőt, ha már kutyák akkor a nyakörv kihagyhatatlan kiegészítő. – Természetesen ezt én sem gondoltam komolyan. Soha nem hódolnék be egynek sem. Ezért is tartom otthon a saját kis vérbankomat. Akinek a nevére nem emlékszem.. Várjunk.. Kérdeztem én azt egyáltalán? Nem hiszem, hiszen lényegtelen tényező. – Tudod a hagyományos módon. – Semmi köze nincs ahhoz, hogy ki, mikor és miért tett engem vámpírrá. Az vagyok és ennyi az egész, ami tudnia kell. Ez egy olyan dolog, amit még senkinek nem árultam el.. Nem fogom pont egy ellenségemmel először megosztani. – Egy szóval sem mondtam, hogy tévednél. Csak egyszerűen nem szabad elhinni mindent, amit látsz.. Ilyen egyszerű. – Rántottam egyet a vállamon. Végül is mondhatni, hogy elég sokoldalú vagyok. A viselkedésem attól függ, hogy kivel állok szemben. Ha az ellenségemmel akkor ne várja, hogy úgy bánjak vele, mint akit szeretek. Ha pedig egy olyan személlyel állok szemben, akit szeretek.. Hát az jobb, ha nem vár semmit, mert az biztos, hogy nem azt fogja kapni, amit szeretne.
- Milyen titokzatos vagy ma. És gonosz is. Hát hogy hagyhatsz engem ebben a tudatlanságban? - Egy vámpírt képes az befolyásolni, hogy hogyan alakult át, ezért is kérdeztem rá, hogy ő mégis milyen módon, ki által, pontosan mikor változott át. Nem létfontosságú információ, de jól jöhet, ha ki akarok szúrni vele. Vagyis jól jöhetett volna, de nem volt dalos pacsirta kedvében. Sebaj, mint már említettem, annyira nem is lényeg, elvégre jelenleg semmit sem tervezek, amiben neki is része lenne. Van ennél jobb dolgom is. - Hidd el, ha valakinek, hát nekem pont nem kell ezt elmagyaráznod. - Megforgattam a szemeimet. Utáltam ezt a látszat néha csal-dolgot. Miért nem tudja mindenki magát adni? Én speciel csak vadászatkor használom néha a bajba jutott kislány szerepét vagy éppen a kedves nőét, egyébként rövid időn belül mindenki megtudja, hogy milyen vagyok. Még a végén megkopna a hírnevem, ha kedvesen beszélnék egyesekkel. Azt pedig, hogy sokan a meglepetés ereje miatt titkolják igazi valójukat, inkább nem is kommentálnám. Eléggé meglepő tud lenni a valóság is. - Meddig is maradsz a városban? - Kérdeztem hirtelen.
- Köszönöm a bókot és azt hiszem, ha nehezen is, de valahogy túl fogod élni. – Minél kevesebbet tud rólam annál jobb. Nem tudja felhasználni ellenem. Bár nem tudom, hogyan tudná felhasználni ezt az egészet ellenem. Azt viszont most már tudom, hogy Ő is a városban van meg kell tartanom a távolságot Tristan-től. Ha kell megint beletiprok a lelkébe és ellököm magamtól, minthogy azért essen baja, mert úgy gondolják, hogy ő a gyenge pontom. Nem adom meg ezt az örömöt senkinek. Az ég világon senkinek. Soha nem volt egyetlen egy gyenge pontom sem.. Nem most kezdem el begyűjteni őket. – Reméltem, hogy sikerült felfognod, mert nem igazán van kedvem most leülni ide és elmagyarázni. – Nem volt az a tipikus idióta. Mindig is jól igazgatta a szálakat. Természetesen, hogy neki legyen a legjobb. Ezért is kell odafigyelnem.. Mit mondok és hogyan reagálok mondatokra vagy éppenséggel kérdésekre. Egy kis apró testbeszéd is felfedheti minden titkom. Nem, mintha lenne titkolni valóm, csak nem akarom nagy dobra verni, hogy újra egy család vagyunk. Már amennyire.. Mert mostantól kerülni fogom.. Az biztos. – Még nem döntöttem el. – Rántottam egyet a vállamon. Nem vagyok itt olyan régóta, hogy megunjam.. Szóval még csak meg sem fordult a fejemben, hogy tovább álljak.
- Naomi, Naomi... miért nem vagy egy kicsit lazább? Olyan vagy, mint aki karót nyelt. - Néztem végig rajta cinikus mosollyal. Mintha valamiért túl komolyan venné ezt a helyzetet, pedig most még nem is vérre megy köztünk a küzdelem. Mondhatni mindössze mindketten felmérjük a helyzetet... hogy mennyit változott a másik, éppen ezért futottuk ezeket a tiszteletköröket és beszélgettünk viszonylag normálisan egymással. Így belegondolva eléggé furcsa a hangnem, amit az elmúlt percekben megütöttünk a másikkal szemben: túlságosan is normális. Persze barátinak nem mondhatnám, mivel az apró csipkelődések jelen vannak, de... talán majd legközelebb jobban szívni fogjuk a másik vérét. - Szóval még nem döntötted el. Akkor bármikor és bárhol összefuthatunk. Ez érdekesnek ígérkezik. - Rákacsintottam és hátat fordítottam neki, hogy lefelé kezdjek sétálni a hídról, de mégis megtorpantam és a vállam fölött pillantottam vissza rá. - Ó és üdvözlöm a bácsikádat. Lefogadom, hogy ő is itt van.. egyébként nem tanyáznál egy ilyen városban. - Lazán megvontam a vállam. - Hamarosan látjuk egymást. - Mondtam még, aztán szépen, ráérősen elsétáltam. Jaj, Naomi... megakadályoztad a vadászatomat és most nagyon éhes vagyok. Legközelebb ezért kapni fogsz.
| köszönöm a játékot. remélem, hogy mihamarabb újra sort kerítünk egyre. |
– Csak nem felcsapsz még a végén életmód tanácsadónak? Esetleg egyek több zöldséget? – Kérdeztem nevetve. Tudom, hogy ez az egész még nem komoly. Sőt.. Közel sincs ahhoz, hogy komoly legyen ez a helyzet. Normálisan beszélgetünk. Most legalábbis. A következő alkalommal azt hiszem egyikünk részéről sem lesz ilyen nyugodt ez az egész. Kíváncsi vagyok rá, hogy mivel fog előrukkolni a kis szerelmes madár. Annyira gyorsan elterelte a témát az egészről, hogy ez már.. Túlságosan is feltűnő. Szóval szerelmes. Ezt még valamire felhasználhatom a jövőben. De még mennyire.. – Pontosan. – Bólintottam, majd eszembe jutott, hogy a kis utódom is a városban van. Legalábbis azt hallottam. Peter. Hmm, egy pillanatra se bántam meg, hogy átváltoztattam. Bár őt is fel kellene keresnem, ha már ilyen találkozókat tartok. Család, ellenség és akkor egy barát féleség is jöhet a listámra. – Add át neki te magad. – Forgattam meg a szemeimet. Nem vagyok én posta galamb, hogy emberek üzenetét közvetítsem. Meg amúgy is. Ezzel csak engem akart felhúzni.. Hát nem sikerült.
Ha bárki megkérdezné, pontosan miért is sétáltam a Wickery-híd felé, nem tudnék rá pontos választ adni. Pontosabban tudnék, de olyan őrültségnek hatna, hogy maximum a nálam is őrültebbeknek titulált emberek hinnének nekem. Egyébként is, még sosem jártam erre, hiszen csak pár napja érkeztem a városba miután Mr. Ludwigot finoman szólva is elküldtem melegebb éghajlatra, mikor sokadjára sem hitt nekem. Ennek ellenére pontosan tudtam, mi ez a hely, hogy hívják, sőt, mikor ideérkeztem, olyan érzésem volt, mintha jártam volna már itt... Déja vu. Sokszor előfordul velem, de nem mindig kísérik pozitív töltetű dolgok. Most viszont itt kell lennem, ezt erősebben érzem, mint általában. ÉS... befejeztem volna a gondolatmenetemet, de váratlanul éles, tűsúrásszerű fájdalom hasított a nyakamba, majd egy erős marok szorított közel magához... nagyon közel, nagyon szorosan, és mindenekelőtt rendkívül fájdalmasan. - Eressz el, te! Eressz el! - sikoltottam minden erőmből, bár kötve hiszem, hogy bárki is meghallotta, mert a környék kihaltabb volt, mint egy temető éjfélkor, mert ott legalább kísértettek a halottak, itt meg még ők sem.
És íme, itt is volnék! A városban, ahol legnagyobb reményeim szerint ismét viszont láthatom a legjobb barátnőmet, Laylát. Hiszen mi más célom is lehetne, ezen kívül? Mi másért jöhetne egy lány - vagyis vámpírboszorkány -, egy poros, kis városkába, amikor ehelyett inkább simán bulizhatna a pezsgő New Orleansban? Ha nem Én lennék az a bizonyos lány, szerintem erre a kérdésre nem is tudnék válaszolni. Mindenesetre Én vagyok, így azt is tudom, hogy Layla megtalálásán kívül mi mást is várok el Mystic Fallstól. Egy újrakezdést. 73 év után talán most jött el erre a legmegfelelőbb pillanat! Hogy mindent újrakezdhessek.. és ezuttal jól is csináljam azt. Bár, a családot senki sem képes helyettesíteni. Ilyesféle gondolatok keringtek fel-alá a fejemben, egészen addig a pillanatig, míg szemtanúja nem lettem valami borzalmasnak.. Olyat láttam, amire legmerészebb álmaimban sem számítottam volna, hogy látni fogom. Nem messze tőlem, a híd kellős közepén egy idióta vérszívó egy ártatlan lányba mélyesztette bele éles szemfogait és kegyetlen módon még az esetleges szemtanúkkal sem számolva, csapolta le annak vérét. Ha akartam, se lettem volna képes tovább hajtani.. De nem is próbálkoztam vele, hanem inkább leállítottam a motort, majd kipattanva az autómból siettem közbeavatkozni. - Ereszd el a lányt, te szemétláda! - üvöltöttem teljes torkom szakadtából, majd bevetve az agyzsibbasztó kis trükkömet, a földre döntöttem a vérszívót.
Már komolyan azt hittem, hogy itt a vég... hogy meghalok, ahogy hónapokkal ezelőtt is meg kellett volna halnom, és hiába is hadakoztam volna... azzal talán csak neki okoztam volna örömöt, neki, a támadómnak... Szóval épp készültem feladni, amikor egy váratlan rántásnak köszönhetően eltűnt rólam a súlyos teher, én pedig a megkönnyebbüléstől a földre rogytam. Tekintetem homályos volt, alig láttam, ami körülöttem történt... csak egy lány hangja tűnt fel, ahogy élesen rászól a vámpírra... A vámpír pedig ott térdepelt előttem, kezeit a fejére szorítva, mintha hatalmas kínjai lennének... Féltem , még mindig féltem, de tudtam, hogy most képtelen ártani nekem. Kutató kezeim pedig rátaláltak egy faágra... célnak talán megteszi, igaz, még sosem öltem vámpírt, és nem tudom, működni fog-e, de egyenesen a szívére céloztam, és döftem. A vámpír felüvöltött, vonaglott egy sort, majd élettelenül a földre rogyott... Reméltem örökre. Most már tudtam a megmentőmmel is törődni, aki ugyan nem tudom, mit tett, de az ösztöneim azt súgták, nem egy közönséges ember. Erre csak rásegített, hogy a távolból is tudott ártani a vámpírnak. - Ki vagy te? - kérdeztem gyanakodva. Nem tűnt ártalmasnak, noha én sem tűnök normálisnak, pedig annak érzem magam.
Per pillanat nem igazán izgatott a külvilág, csak és kizárólag arra tudtam gondolni, hogy ez a vámpír átlépte azt a láthatatlan határvonalat, melyen túl már büntetést érdemel! És mivel nincs itt senki más, aki kioszthatná rá a jól megérdemelt pofonját, nekem kell ezt megtennem. Míg én a vérszívót fegyvereztem le, a lány sem tétlenkedett. Bár, lehet jobban tenné, ha inkább csendben meghúzná magát.. gondoltam először, míg el nem jutott a tudatomig, hogy mire is készül. Felkapott egy faágot, majd elindult a vámpír fele, hogy.. belédöfje? Hát errefele már mindenki tudja, hogy hogyan kell megölni egy halhatatlant?? Ezt nem hiszem el.. Pedig ez a lány első pillantásra ártatlannak tűnt, illetve olyannak, aki mit sem sejt a természetfeletti világunkról, és erre most ledöf egy vámpírt! Plusz, még szíven is találja, ami hát.. még egy profi vámpírvadásznak se mindig jön össze. Ezt a komédiát! Mindenesetre úgy döntöttem, hogy egyelőre hagyom ezt a dolgot későbbre és inkább meggyőződöm arról, hogy a vámpír valóban kinyiffant. Tettem pár lépést a lány, és a halott vámpír teste felé, akiről ekkora távolsából már képes voltam megállapítani, hogy halott. Nem lélegzett. - Szia! - köszöntem, közben egy apró mosolyt is villantva feléje. - Arabelle vagyok - mutatkoztam be, de gyorsan fel is tettem a következő kérdésemet, ami már egy ideje nem hagyott nyugodni. - Mondd, te honnan tudtad, hogy így lehet őt megölni?
Egy gyerek vagyok.. nem több, és mégis meg kell azzal a ténnyel birkóznom, hogy természetfeletti világ, és ha nem lenne elég még én is egy vagyok ezek közül.. egy vérfarkas. Immáron a népes vérfarkas tábort erősítem, de hogy ki igézet meg, vagy hogy kinek állhatott ez a fajta tett szándékában nem tudom.. a lényeg egy.. ez lettem. Egy farkas, egy vadállat, egy.. egy.. nem is tudom szavakba önteni. Gyermek létemre ilyet kell megélnem? Ennek kell lennem, de mégis miért? És ha már ott tartunk, hogy gyerek.. akkor minek kellett szembesülnöm a természetfeletti dolgokkal? Érthetetlen kérdések millióit próbálom megfejteni, míg lassú léptekkel haladok az úton valamerre.. el a városból.. el messzire. Baileytől megszöktem miután jól kikeráltam őt, és azóta gyalogolok, és gyalogolok, de hogy merre az kérdéses. Nézem a tájat, a környéket, és az embereket, akik egyre csak fogynak elfelé, miközben haladok az utamon. Nincs célom, csak gondolkozom, miközben próbálom elfelejteni a telő napok eseményeit immár több napja sikertelenül, ha képes lehetne kitörölni ezt a fajta érzést, dolgot, eseményt, vagy nevezzük emléket, akkor mindent elkövetve megtenném, hogy mielőbb a feledésbe menjen, és újra tudatlan gyermek legyek, akinek a legnagyobb gondja az iskolába való járás. Nos én nem szeretem az iskolát, de még mindig jobb lenne problémának, mint ez az egész, ami most történik.. napról napra. Enyhén megrázom a fejemet, miközben kikötök egy hídnál, a korláthoz megyek. Előveszem a fegyveremet, nos igen.. rengeteg fegyvert hoztam magammal mielőtt még Baileyhez kerültem volna. Apám tanította meg a használatát, és mai napig tudom. Pontos célzás, akármit képes vagyok eltalálni, még ha nem is vagyok felnőtt.. Oldalra fordítva a fejemet megpillantok egy homályos alakot.. rögtön oldalra fordulva tartom felé a fegyvert, és célzásra készen várom, ahogy közeledik egyre közelebb, és közelebb. Nem félek meghúzni a ravaszt, ebben a városban állítólag természetfeletti lények vannak, szóval.. nem kizárt, hogy ő is egy közülük!
Ki akartam ereszteni a gőzt már, mert tele volt az agyam mindenfélével, így jobbnak éreztem azt, ha egy kicsit sétálok egyet, vagy futok éppenséggel. Most az utóbbihoz volt kedvem, így hát sportosabb ruhába öltöztem, és felvettem egy kényelmesebb sportcipőt is. És elindultam zenét hallgatva. Ezután lesz egy kis energiám mindenre, legfőképp a kórházban való sok betegre. Nem igazán volt célállomásom, csak futottam egy keveset, és kész. Közben azonban állandóan gondolkodtam pár dolgon, és kicsit elbambultam. Nem figyeltem semmire, ámde a híd felé tartottam, amikor is észrevettem, hogy valaki ott van. Nem tűnik felnőttnek, sokkal inkább egy gyerek az. Mit kereshet itt egyedül? És egy fegyver van a kezében... Na, erre aztán már nem tudok mit mondani. - Tedd le azt a fegyvert... - nyögtem ki, és egyre csak közelítettem feléje, hirtelen csak ennyi jutott eszembe, mert azért bármikor elsülhet az a fegyver, de nem szeretném, ha nekem vagy akár neki is baja esne.
Bemutatkozott, és ez valamilyen szinten megnyugtatott, nem tudom miért, talán a hangja miatt, amiből áradt az, hogy nem akar ártani nekem, csupán érdekelte, hogy honnan is tudhattam, miként kell végezni egy hozzá hasonlóval. Ha szarkasztikus akarnék lenni, azt mondanám, hogy megérzés volt, de ő nem ismeri ezt a furcsa képességemet, meg ezt különben sem onnan tudom, hanem hosszas kutatómunkám eredménye, meg hát a babonákban is ott van a karót a szívbe módszer. És... azt hiszem, ő hinne nekem, ha azt mondanám, a szüleimmel egy vámpír végzett, hiszen épp most öltem meg egyet, mégsem tértem egyből rá életemnek erre a szörnyű tragédiájára. -Ismerem a természetfelettit - néztem fel rá. Szóval Arabella. Közelebb léptem volna egy lépést, de mivel sötét volt, én meg időnként szerencsétlen vagyok, a lábam beleakadt a hullába, és nemes egyszerűséggel átestem rajta. Ebben talán a vérveszteség is ellenem volt, hiszen szédelegtem tőle rendesen. - Öhm... egyébként Lena vagyok, és segítenél felállni? - érdeklődtem, egy halvány mosolyt megeresztve. Ez egy remek bemutatkozás egy vadidegen előtt.
Teljesen nyugodtan emelem meg a fegyvert, és egy percig sem kételkedek abban, hogyha kell, akkor használom is azt. Figyelem, ahogy a nő egyre közelebb, és közelebb jön felém. Lehet, hogy csak egy ember, de persze nem zárhatom ki azt a tényt sem, hogy természetfeletti lények egyike is lehet ő. És ha megint megigéznek engem, és őrültséget csinálok, akkor nekem annyi. Már így is egy nyamvadt vérfarkas vagyok, mert egy vámpír megigézett, és ezáltal azt sem tudom, hogy mi is történt valójából. Hirtelen annyi gondolat cikázik a fejemben, hogy azt sem tudom.. melyik valós, és melyik nem. Belezavarodok ebbe, és némileg már őrültnek is érzem magamat emiatt, de persze nem vagyok az. Minden egyes hallott szituáció, esemény, és történet igaz.. Természetfeletti világ létezik! A nőt nézem, aki megszólal, de még mindig csak felém tart. Szavai annyiból állnak, hogy tegyem le a fegyvert. De minek? Ha ő is egy azok közül, akkor mivel védem meg magam? Nincs másom.. csak ez! Mondjuk nem mintha félnék, de azért jó a védelem. -Nem teszem le..-Rázom meg a fejemet erősen, miközben hátrálni kezdek, de fegyvert rászegezem még mindig lövésre készen.-Ha kell meghúzom a ravaszt.. nem félek!-Szavaim határozottan csendülnek fel.-Te is egy vagy azok közül? Te is őket népesíted?-Pillantok felé komolysággal, miközben várom a válaszát, és megállva várok végül.
Elképzelni sem tudom, mi forog jelenleg a fiú agyában, hogy erre vetemedjen... Egy fegyverrel járkál kint az utcán, hát ez már rég rossz. De vajon hol vannak a szülei, vagy bárki. Elég makacsul ragaszkodik a fegyverhez. - Akkor ne tedd le, de kérlek... fordítsd el másfelé... - próbáltam határozottabban beszélni, de azért bennem volt az a bizonyos ''mi lesz, ha...'' dolog. - Elhiszem, hogy nem félsz, de nem kell meghúznod azt a ravaszt - kicsit távolabb léptem én. Aztán hirtelen elkezdett beszélni, hogy én is egy vagyok -e közülük. Hm, nos, hirtelen nem tudtam, mire fel kérdezi ezt tőlem, és miért, de rájöttem, hogy ezzel a természetfelettiekre célozgat. - Nem, én csak egy húsvér ember vagyok... Nem vagyok természetfeletti, ha erre gondolsz - nyögtem ki gyorsan, mert jobb lenne, ha inkább eltenné vagy lerakná azt a valamit a kezéből. - Nem szeretnék bajt, oké? Csak azt kérem, tedd le azt a fegyvert - kérleltem őt ismételten.
Gondolataim zavarosak teljességgel, és szinte nem tudok koncentrálni arra, hogy mi a helyes, és mi a nem. Talán túlzás volt a fegyvert előhúznom, és erre a nőre szegeznem, de nem tehettem mást. Egyszerűen védekeznem kell, mert lehet, hogy ő is egy azok közül.. de persze lehet, hogy tévedek, és csak egy ártatlan ember, aki nem érti, hogy egy ilyen hozzám hasonló gyermek kezébe, hogy kerülhet fegyver. Megrázom kissé a fejemet, és úgy tekintek a nőre elszántan, miközben nem remeg a fegyver a kezemben, hanem pontosan tartom azt felé. -És honnan tudjam, hogy nem akarsz bántani, vagy pedig nekem esni?-Vonom fel kérdőn a szemöldököm, hisz védekezni mindenki tud.. hogy rakjam le a fegyvert, és a többi, de ha ő is egy vámpír.. akkor mit tudok tenni? Vasfű nincsen nálam, csak ez a fegyver, ami nem hiszem, hogy sokat ér... de több, mint a semmi. -Egy ember vagy csak?-Próbálok leolvasni valamit a nőről, de nem igen sikerül.. na jó kicsi vagyok még ehhez, és eléggé sokat kell tanulnom az életről.-Rendben, leteszem.-Válaszolom végül megvonva a vállamat, és a fegyvert elrakom.-Nem akartam kellemetlenséget okozni, de amióta tudok róluk.. változott egy-két dolog.-Mondom őszintén, miközben a mellkasom előtt összefonom a karomat.
- Nincs nálam fegyver... - körbeforogtam egyet, lássa, igazat beszélek neki. - Nem foglak bántani, sosem tenném - fűztem még hozzá hirtelen. Aztán kérdezte a srác, hogy tényleg csak egy ember vagyok -e, és a szavaiból rájöttem, hogy nem igazán kedveli a természetfelettieket. Mondhatnám, hogy még csak egy gyerek, mit tudhat egyáltalán még... De ilyet nem teszek. Inkább megnyugodtam, amikor letette a fegyvert. - Köszönöm, hogy eltetted... - megköszöntem egy apró mosollyal az arcomon, mert nem lett volna szép halálom az biztos. - Miért vagy itt kint? Főleg... egyedül - kérdeztem tőle kicsit közelítve hozzá. - Az én nevem Meredith... Megtudhatnám a tiédet? - böktem ki gyorsan a nevemet, majd vártam, hogy válaszoljon a kérdéseimre.
Egyszer azt hiszem álomvilágban élek, máskor pedig ebben a szörnyű világban találom magamat, és miért? Azért, mert meg kellett tapasztalnom a valós életet. Ideje volt ezek szerint eme természetfeletti világot is megismernem, de ez a teher.. amit el kell viselnem teljesen kikészít engem! Belülről úgy érzem túl sok ez, míg kívülről mutatom, hogy minden rendben van, de nincs.. az hogy én vérfarkas vagyok katasztrófa! Egyszerűen képtelenség, hogy már ki van váltva az átkom! Felsóhajtok végül, és úgy nézem az ismeretlen nőt. -Elhiszem..-Felelek végül az egészre csak ennyit. Emberinek tűnik, szóval csak nem a természetfelettiekhez tartózik, ha meg mégis, akkor bajba sodortam magamat, és így jártam.. sok mindent kell még megtanulnom, hisz egy kölyök vagyok.. egy fiatal gyermek, pedig nem, de ezt a felnőttek képtelenek belátni. -Nincs mit, hisz azt mondta ember.-Vonok vállat egyszerűen, miközben a kérdéseivel találom magamat szemben.-Eljöttem otthonról sétálgatni a város környékén.. és eközben gondolkozni kissé.-Válaszolom az első kérdésre, aztán persze jön a bemutatkozó rész..-Daryl vagyok. Ez a város nekem még új, de annyi biztos, hogy tele van természetfeletti lényekkel.-Mondom közelebb lépve a nőhöz, miközben bizalmas vagyok hozzá.
- Igen, ember vagyok... - mondtam el újból, de erősítésképpen, majd mikor elmesélte, hogy csak eljött otthonról sétálni, kissé meglepett, hogy egyedül bóklászik ezen a környéken, ahol könny célpont bárki. - És miért... épp ide? Rengeteg hely van errefelé, ami sokkal biztonságosabb - nyeltem egy nagyot, mert végül is jogosan tettem fel a kérdésemet ezzel kapcsolatban. - Én Meredith vagyok, bátran tegezz engem... Oké? - mutatkoztam be nagyon gyorsan, mint aki sietne valamerre, közben pedig nem. - Tudok róluk én is, és azt hiszem eleget is... - mondtam el neki.
Az élet rejtélyes, és mint gyerek a legnagyobb gondomnak a tanulást kéne betudni, vagy pedig a hisztit, mert nem kaphatok meg valamit, de nem, az élet nem engedi meg ezt nekem. A szüleimet elvesztettem, s hamar fel kellett nőnöm, így mint felnőtt kell szemléljem az életet, ha pedig nem lenne elég ott van a misztikus lények sokasága, akikről tudomást kellett szereznem, és nem mellesleg én is egy vagyok közülük. Az élet ugye rejtélyes? Megadom a nőnek a lehetőséget, és hiszek neki, miszerint ember. El is dugom jól a fegyvert, és nyugodtan kifújom a tüdőmben lévő levegőt. Nem félek semmitől sem, sem tőle, sem mástól.. Óvatosan pillantok fel a nőre, akit észhez térve már magázok udvariasságból, aztán szavait hallgatom. -Lehet, hogy sok hely van, de ez valahogy nyugodtabb, mint a többi.. itt lehet gondolkozni, és a természet vesz körbe.-Mintha lenyeltem volna egy természeti filmes dolgot, de nem, csupán csak nem vágyom sok-sok emberre, amikor épp olyan problémáim vannak, mint a vámpírok.. -Rendben, ahogy szeretné.. szeretnéd.-Mondom javítva magam, mert még mindig magázni szeretném őt, hisz hozzám képest felnőtt.-Elhiszem. Ezekkel tele van az egész város, és nekem nem rég kellett az egésszel szembesülnöm.. egyszerűen.. elegem van ebből! Gyereknek kéne lennem, nem? Erre pedig az egész természetfeletti dologról tudnom kell.-Sóhajtok egyet, és úgy pillantok Meredithre, hisz mindösszesen csak ennyit vagyok képes most mondani.
- Értem... itt valóban más minden... - utaltam arra, hogy elég nagy a nyugodtság itt jelen pillanatban, pedig bizonyára most is leselkedik ránk valami kisebb veszély, de ez másodlagos most. Először ismét magázott, végül áttért a tegezésre, ennek csak örülni tudok, komolyan. - Valóban... neked, mint gyermeknek nem ezt kellene átélned, és megtudnod... hanem teljesen más dolgokat - halványan mosolyogtam Daryl felé, mert próbáltam valami okosságot is beszélni. - Én régóta ismerem ezt a világot, túl régóta is - megemészteni nem igazán volt könnyű, de azért meg lehet, ha akarja az ember. - Hát, bizony... ez az egész egy gyereknek nem könnyű, felnőttnek sem, ha azt vesszük - mondtam neki gyorsan. - Szereted a természetet, ugye? - kérdeztem tőle hirtelen.
Kezdőlap
|
| 
