Egy magányosan kóborló lélek jelenléteként festhettem az éjszakai vonatkoztatásban -, mármint azok számára biztosan, akik engem láttak. Az idő, a sötét, sőt maga a terep... Egy ember számára mindez félelmet keltő jelenségnek hathat, mégis, amikor előre szegett állal rohansz az éjjeli órákban; annak bizony nyomós oka van. Egy; nem félsz megmutatni önmagad, nem rettegsz az éjszaka teremtményeitől és egyéb hasonló tényektől. Kettő; tudatában vagy információknak, ismered a rád leselkedő veszélyeket, vagy csak nincs mitől tartanod. Három; épp' vadászol az áldozatra, de éppenséggel az is megeshet, miként te magad vagy az, aki vadászik az ilyen lényekre. Hogy én melyik vagyok? Jelen esetben egyik sem, avagy mondhatnám, miként nem azért rohanok a Wickery híd irányába, hogy ártatlanokat mentsek meg és szörnyeket tegyek el láb alól. Sokkal inkább nyomok, rejtett jelek, üzenetek, helyszíni adottságok érdekelnek, amikkel úgymond fogást gyakorolhatok az én kis rokonomon. S hogy ki ez az egyed?! Oh, igen... majd elfelejtettem a reggeli szakaszt, amikor is majdnem megölt az az idióta. Kár is rá időt pazarolni, sőt felesleges számba venni. Tehetnék úgy, mintha nem létezne, de az a felismerés, hogy... Nem, ezt nem tudom világosan megfogalmazni. Legyen annyi elég; mielőbb meg kell halnia, mint megmaradt tagnak, ugyanis mi a családi gyűlések - egyesülések - helyett egymást kaszaboljuk. Hát nem szép programjaink vannak? Ámulatba ejtő ez a harmónia, szeretetet és... Oké, ez már túl nyálas! Tehát... híd. Ennél a roppant egyszerű teóriánál maradva pedig; sietek, rohanok, futok... Kissé feszülten közelítem meg a részt, mintha valamitől tartanék, de ez szimplán őrültség.. Nem hiszem, hogy itt várna rám, sőt.. nyilván el is könyvelte, miszerint meghaltam; nem élek és már pezsgőt bontva élvezi azzal a néhány vérkötelékkel a partit, ami még összetartja az amúgy... igencsak csekély létszámunk. Tudni illik, miként ezer örömmel ontom ki a vérüket, ami azt illeti, még trófeának is kiemelném csak emiatt a személyüket. Ők olyanok, mint a paraziták; gyökerestül ki kell tépni a voltukat az élet fogalmából. Én pedig, mint vállalkozó szellemű egyén; megteszem. Ez a munkám, a hivatásom... vagy mondhatni: a személyes bosszúm, amivel elégtételt veszek rajtuk. Egyesével kínozva, s gyötörve a jelenlétük. Megérdemlik? Teljes mértékig és egy percig sem fogok visszakozni soha. Mindenki meghal, miután megszenvedte a maga sorsának jutalmát, s mindezt azért, amit velem tettek. Lazán sétálok végig a korlát menténél, végig a vizet fürkészve, amelyben oly' nagy hévvel úszhattam. Mintha mindig is arra vágytam volna, hogy... oh, igen, élveztem ezt a nyári előfürdőt, igazán kiváló volt, mert kicsit sem emlékszem rá, ami vicces. De nem panaszkodom ám, hisz' nem nyert. Élek és virulok... Önelégült mosollyal állok meg a Wickery híd közepénél, az út szélén, a korlát jobb oldalán. Letekintek az alattam folyó áramlatra, amelyből a sötét miatt nehézkesen vehető ki bármi is tisztán, majd a kabátom belső zsebéből előhúzok egy zseblámpát. Benyomva a gombot, végig futok vele a peremen, majd lejjebb hajolva - guggoló pozícióban - kutatni kezdek a nyomok után. Hajszál, szőrszál, ruhadarab, vér, akármi... S míg ezzel elvagyok foglalva, valahogy ki is megy a fejemből, miszerint erre akárki járhat, sőt kelhet. Így nyugodtan - nem számolva a lehetőségekkel - végzem a felmérést és tádám, aki keres; az ugyebár talál...
Kezdőlap
