Minden az én hibám...előbb utóbb elmondtam volna, de a helyzet így hozta. És pont tegnap, a lánykérésem napján. Ennek nem szabadott volna így történnie. Boldognak kellett volna lennük, és ünnepelni, de Bayből előtört a sárga szemű szörny, én pedig, megfeledkezve arról, hogy ő félig ember, majdnem megöltem. Arról nem is beszélve, hogy csúnyán összevesztünk, amikor elmondtam, hogy van egy lányom, akit ráadásul kiskorában elhagytam... Aztán ma... ma találkoztam Tatiával, akivel szintúgy nem alakultak jól a dolgok, bár még most is ugyanúgy utálom, mint eddig, ha nem jobban. A karom még mindig fáj, de ez semmi ahhoz képest, amit Nash-sel tett. Kitekerte a nyakát. Szó szerint. Azóta is ez a kép lebeg a szemem előtt, és nem bírom. Szörnyű bűntudat és lelkiismeret emészt, és ez elviselhetetlen. Nem bírom. Csendes helyre vágytam, olyanra, ahol ebben az időben nem tartózkodik senki. A Wickery híd jó választásnak bizonyult, mert egyetlen lélek sem volt itt rajtam kívül. A korlátnak támaszkodva bámultam a vizet. Egy pillanatra megfordult a fejemben, hogy beleugrok, és hagyom magam megfulladni, de pechemre valaki erre jön. -Bay?- suttogom magam elé. Ne, nem akarom. Semmi kedvem, de leginkább lelkierőm nincs egy beszélgetéshez. Nem csak vele nem, hanem senkivel sem.
A tegnapi este borzalmasan alakult. Miután valahogy túléltem a házban történteket a játszótéren belebotlottam egy vámpírba. Még most sem hiszem el, hogy túléltem a találkozást. - ...Selena?... - fordulok kérdőn feléje...Ez meg mit keres itt?
Úgy látszik, tényleg nem úszom meg a beszélgetést. Zsebre tett kézzel elindulok felé, és kb. három méterrel előtte megállok. -Hogy mit keresek itt, és miért nem Nash-el vagyok? Azért, mert miután te és Claudia elmentetek, összevesztünk, nem is akárhogy. Azon akadt ki, amit mondtam neked.- válaszoltam két fel nem tett kérdésére. Meglepődött arcot vágott, de nem tudom miért kell ezen ennyire meglepődni. Itt az a kérdés, hogy kinek az oldalára áll? Bár nekem annyira nem is kell segítség, mert majd megoldom valahogy...
Ember •• A legerősebb vagyok mind közül, ne bízd el magad
Még mindig hihetetlen volt számomra az egész. Mikael letuszkolta a torkomon azt a vért. És... annyira keserű volt, annyira borzalmas. Egyszerűen... nem tehette ezt velem... de vagyok annyira normális, hogy nem ölöm meg magam, míg ki nem ürül a szervezetemből. Az ülésre nyúltam, elvettem a telefonomat, és úgy döntöttem, írok egy üzenetet Damonnek, hogy a programom elmarad... de a részleteket nem sms-ben akartam közölni vele.
Én sem tudom, hogy miért kóboroltam itt. Valami idevonzott. Szerettem a magányt, a csendességet, mindazt, ami most itt körülöttem zajlott. Mígnem egy autó közelítő zaját meg nem hallottam. Ismerős volt már távolról is. És vigyorogva fordultam szembe vele. Elena drágám... de régen is találkoztunk. Viszont sajnálatos módon.. bolond ötletem támadt. És számomra a bolond ötlet egyenlő valami hihetetlen zsenialitással. Az ötlet szerint.. régen találkoztunk. És nem is fogunk többé. Engem egy nő egyszer használhat ki. Egyetlen egyszer. Elena minden lehetőséget eljátszott. Immáron kész, immáron ideje meghalnia. Ez a méltó bosszú. Mert már nem őt akartam büntetni. Hanem a többi családtagját, amiért elragadták őt tőlem. Egy szempillantás alatt termettam az út közepén. A vigyorom még mindig nem lankadt.
Ember •• A legerősebb vagyok mind közül, ne bízd el magad
Még mindig az üzenetet pötyögtem, közben tartva a kormányt, de végül mikor egy pillanatra felnéztem a "küldés" előtt, még az erek is kirajzolódtak az arcomon, annyira megijedtem. Valaki állt az út közepén... Ha valaki tudja, milyen a hirtelen cselekvés, akkor most ő érti, mi az, ami történt velem is... úgy kaptam a kormány után, mintha éppen az életem múlna rajta, de így is volt... és közben olyan hatalmas érzés uralkodott el rajtam, mint még soha. A félelem... EZ az a híd... ez a Wickery híd. Halk sikkantás szaladt ki a számon. Oliver állt az úton, így utólag már felismerem... de ekkor a korlátnak csapódva a fém nem tartotta meg a kocsit, nem akadályozta meg, hogy belezuhanjak a vízbe... ne...
Mindketten tudhattuk, hogy most nincs itt senki, aki megmentené az életét. Nincs egy Stefan Salvatore, nincs Damon, nincs itt az égvilágon senki. Diadalittas vigyor bukott ki belőlem, és így néztem lefelé, látva a kocsit elmerülni a hullámok között, melyeket a lendület okozott. A víztükör már nem volt nyugodt. Még láttam az autó el-elsüllyedő fényét. De pár másodperc múlva már azt sem. Zsebembe nyúlva vettem elő a mobilomat, és tárcsáztam Damon számát, de nem akartam sokat mondani. Mikor meghallottam a hangját, rögtön a lényegre tértem. Mondjon bármit, a közlendőm után leteszem. - Régen hallottam már felőled, barátom. - sóhajtottam. - Rögtön a lényegre is térnék. Először is, remélem, hamarosan viszontlátlak. Másodszor, a feleségednek meg kellett volna tanítanod, hogy vezetés közben nem babrálunk mással, hanem az utat figyeljük. Sajnos, erre már nem lesz lehetőséged. Bízom benne, hogy szeretsz horgászni, mert úgy vélem, a Wickery hídnál eléggé mély a víz, és a feleséged nem fog időben kijutni. Részvétem, barátom. - mondtam még ennyit közönyösen, majd letettem. Ideje innen továbbállnom. Elvégeztem a feladatomat. Bosszút álltam..
Ember •• A legerősebb vagyok mind közül, ne bízd el magad
Számtalan ember foglalkozik azzal, hogy megfejtse: vajon van-e élet a halál után. Számomra ez jelentéktelen. Hiszen tudom, hogy van. Szellemek, vámpírok, vérfarkasok között élek... túlvilág ne lenne? Oda távozott az apám. Onnan jött vissza az anyám. De most egyedül hagytak... most nem voltak itt, hogy megkíméljenek ettől. Figyelmetlen voltam... számomra itt és most... ez volt az utolsó lélegzet. Az utolsó élő emlékem. A jeges víz a lábaimat, és a derekamat érintette. - NE! - mondtam kétségbeesve. A fejem fájt... belekoppant a hátam mögött lévő ülés fejtartójába... a víz egyre több és több lett. És ez a Sors, igaz?! Ott kell meghalnom, ahol évekkel ezelőtt történnie kellett volna. Talán ott kellett volna befejeznem az életemet... ott, ahol igazából minden elkezdődött. Stefannal... ő hozta magukat az életembe. Az egész vámpíros históriát.
Püföltem az ajtót, próbáltam kinyitni, mikor a víz már a mellemig ért, de ismét ismerős érzés csapott meg. Akkor sem tudtam kinyitni... beragadt. Nem láttam a saját hajamtól, ahogy lebegett a vizen, és amit biztosra vettem, hogy Oliver nem fog segíteni. Miért tenné, ha ő "lökött bele" ebbe a vízbe? Ahogy arcomat érintette a víz, hatalmas levegőt vettem, és tovább püföltem az ajtót. Gyerünk már, nyílj ki! Most még lenne bennem elég erő, hogy kiússzak... de nem enged. Nem akar engem innen kiengedni... mi a baja ennek az ajtónak? Nem is adtam magamnak sok időt... - Damon... Damon... - motyogtam halkan, már teljes kétségbeeséssel, ahogyan eszembe jutott a családom... mi lesz a gyerekeimmel? Mi lesz... mi lesz Damonnel? Valami olyasmi fogalmazódott meg bennem, melyet soha nem mertem volna kimondani. Teljes szívemből szeretem Damont... jobban, mint Stefant valaha... jobban, mint bármely férfit, akit Isten képes volt megteremteni... de féltettem őt ettől... féltettem a halálomtól. Hogy mit fog ő érezni... miféle érzések fognak kavarogni a fejében, mikor megtudja... már ha megtudja. Ez egy tó... ha Oliver nem árulja el senkinek, akkor én örökké itt fogok maradni... itt...
***
Korán volt még, nagyon korán. Mégis szólt az ébresztő, és az őrjöngő zene máris üvölteni kezdett a fülembe. Igen, Pink a kedvencem. Letoltam magamról a takarót, megindultam a tükör felé, és egy fáradt mosoly kíséretében kezdtem készülődni. Az ágyam végében ott hevert a szurkolólány jelmezem, és tudtam, amint beérek az iskolába, elszámolással fogok tartozni Caroline-nak, amiért a tegnapi próbát kihagytam. Tudtam, hogy főbenjáró vétket követtem el, de meg kell értenie, az öcsém sötét korszakot él, és néha csak egyszerűen nem lehet őt egyedül hagyni.
Finom illatok csapták meg az orromat. Jenna néni és anya már biztosan a konyhában várnak. Apa talán már dolgozik. És erre mosolyognom kellett. Mindig büszke voltam arra, hogy mi és ki az apám. Mystic Falls legjobb orvosa. Ez nem is vitás. És a legjobb ember, akit valaha csak ismerhettem. - Jó reggelt, Jenna néni - mondtam a nénikémnek mosolyogva, miközben átléptem a konyha küszöbét, és miután szeretetteljesen megöleltem őt, végignéztem a terítéken, valamint a serpenyő kínálata sem maradhatott ki. - Ez istenien néz ki - suttogtam halk kuncogással, majd megfordultam, ahogy újabb lépteket véltem hallani.
- Anya... - jött ki hang a torkomon még mindig lelkesen. Mindig így kellett volna felkelnem. Nyilván ilyen vagyok, ha nem bal lábbal kelek ki. Egy csókot adott az arcomra, majd társult Jenna nénihez, és együtt folytatták a reggelikészítést. Jeremy még mindig a szobában ücsörgött... nem volt sehol... apa már elment dolgozni. Ezen kívül tökéletes volt a családi összhang. Jobbat nem is kívánhatnék...
***
Ahogy újra kinyíltak a szemeim, már csak a számból kiáramló levegőbuborékokat láttam... mondhatni, ez az utolsó oldal a már nem létező naplómban, ami már időtlen idők óta ott hever a fiókomban. Mennyi mindent beleírhattam volna... az életemről. Az érzéseimről... hogy legyen valami Damonnek, ami marad belőlem... a gyerekeimnek. Hogy ne csak egy fénykép legyek... ne csak az legyek, aki elveszítette a szüleit pontosan ebben a helyzetben három évvel ezelőtt. Már nem maradt több levegő... éreztem, hogy lecsukódnak a szemhéjaim... hát ez voltam én... Elena Gilbert. Éltem 19 évet... többé nem hal meg miattam senki... Csak egyetlen dologról feledkeztem meg... a vámpírvérről a szervezetemben...
Összevesztek? Hát nem csodálom... Selena nem éppen az a lány, akire Nashnek szüksége lenne. Én sem az vagyok... Sajnos. Megvontam a vállamat. Ne várja már el, hogy a tegnap esti megalázkodásom után úgy kezeljem, mintha a nagyanyád lenne vagy valami olyasmi. - ...Mondanám, hogy sajnálom, de igazából... - mondom körbetekintve.. - ... egyáltalán nem sajnálom.. - bököm ki végül. Mit akar ez? Azt, hogy sajnáljam? Bocs nem fog menni... Aztán eszembe jutott valami.. - Véletlenül... megemlítettél valakit... aki nagyon ismerős volt nekem a kis sztoridból... Amint észrevetted félig vagyok csak démon... az apám démon volt... kíváncsi volnék, hátha nem... - direkt nem fejeztem be a mondatot. Nem tudtam, hogy mit mondjak. Ekkora véletlenek nincsenek az életben. Bár az azt jelentené, hogy van egy féltestvérem is és Selenát megkapnám mostohaanyámnak. Gyönyörű... Viszont engem az apám érdekelt. Elvitte magával az ikerhúgomat és lelépett.
-Nem várom el, hogy sajnálj. Nem szokásom másokat a saját bajommal zaklatni. Tényleg nem szokásom segítséget kérni másoktól. Maximum meghallgatom a véleményüket, de képes vagyok egyedül megoldani a problémát. Hátammal a korlátnak dőltem, és kezeimet bedugtam a dzsekim zsebeibe, és figyelmességet színlelve -merthogy még mindig meg van a saját véleményem Bay-ről, így nem nagyon érdekelnek a dolgai.- hallgattam bizonytalan mondandóját. -Arra akarsz kilyukadni, hogy talán az én exem, bár nem igen mondható exnek, mert együtt sem voltunk, hogy talán ő lehet az apád, és az én lányom Ariadne pedig a te féltestvéred? Meglehet.- mondtam közömbös arccal. -Nem sok tisztavérű démon létezik, alig vannak tizen, ha jók az információim, közülük egyedül Christian férfi, meg ha jól tudom, még valaki, de őt nem ismerem. Így, nagy a valószínűsége annak, hogy ő az apád, én pedig a...- Mostohaanyád. Így fejeződött volna be a mondatom, de valahogy semmi ápitusom nem volt befejezni. Még a tulajdon lányommal sem találkoztam 24 éve, erre kiderül, hogy van egy mostohalányom, akit mégcsak nem is bírok? Hát ez szép...
A szavaiból ítélve nem ma találkoztak, ezért nem kérdeztem rá fölöslegesen, hogy hol találnám meg. Nem is akarom megtalálni. Ő sem érdeklődött felőlem 16 éve, akkor én miért? Jobban nekikönyököltem a hideg korlátnak. - ...a mostohaanyám?... - kérdem egy kis maró gúnnyal.. - ...még csak az kéne.. - Selena, mint anyuka....nevetséges.. - Hah... te mint anyuka...bocs de nem..kössz..a saját gyerekedet is kidobtad...nem jelentkeznék a következőnek... - mondom kissé felháborodva. Valahogy anya nélkül felnőni nem egy álom. Mindig is Nash tanításait hallgattam, arról, hogy milyen egy jó család. Persze, mint utóbb megtudtam ő sem tudja milyen egy jó család, csak azt, hogy milyen egy "álomcsalád". Kezdtem elveszíteni a hitemet benne. Mostanság igencsak megvadultam. Kezdem megérteni a világot, vagy csak a lázadó koromat élem. Egyenlőre még nem tudom.
Most komolyan, hányan fogják még ezt a fejemhez vágni? A problémák ott kezdődtek, amikor a bál napján megismerkedtem Nash-el. Onnantól folyamatosan gyűltek a problémák, amikor pedig megérte a kezemet...Bay rámtámadt, én pedig majdnem kinyírtam. Meg aztán, Tatia sem volt kedélyes hangulatában...Kezdem azt hinni, hogy nem vagyok Nash-hez való. Oké, hogy mielőtt megismerkedtem vele, még belülről emésztett az Elijah iránti szeretetem -ami mára már neki köszönhetően elmúlt- de ettől függetlenül szabad, problémamentes életet éltem. -Bay, megnyugtatlak...az érzés kölcsönös.- mosolyogtam rá, arra utalva, hogy szintúgy utálom, ahogy ő engem. Kivettem a zsebemből a kezeimet, és az eljegyzési gyűrűt kezdtem forgatni az ujjamon. Habedobnám a vízbe, akkor talán...könnyebb lenne minden. Vagy lehet, hogy vissza kéne mennem Toszkánába, esetleg Párizsba? De...nem tudom megtenni, mert...mert szeretem Nash-t. És tisztázni fogom vele a dolgot, ha belefeketedek, akkor is.
Bay & Selena [justify]Már majdnem belekezdtem a szokásos csúfondáros szövegembe, amikor előkapta a kezét és a gyűrűt kezdte nézegetni rajta. - ...dobd el és akkor minden könnyebb lesz, hiszen úgy is gyenge vagy hozzá, hogy megtartsd őt... - mondom gúnyolódva. Valahogy Selenával nem tudok máshogyan beszélni.
Miután volt időm gondolkodni kicsit Selena után eredtem. Elég nehezen találtam rá, de végül is sikerült. A hídon volt, méghozzá nem egyedül. Jin is vele volt. Remek! Selena éppen a korlátra támaszkodott. Mögé teremtem és hátulról átöleltem. A kezemet én is a korlátra támasztottam és kis kezeit simogattam. Fejemet a vállárára raktam és hátulról a fülébe suttogtam. - Sajnálom - mondom kedvesen majd beleharapok a füle sarkába. - Gondolkoztam és semmi jogom nem volt így bánni veled... - a férfi énem ezzel vitatkozott volna, de leszerettem volna zárni ezt az egészet.
- ...dobd el és akkor minden könnyebb lesz, hiszen úgy is gyenge vagy hozzá, hogy megtartsd őt... - -Igazad van. Ezer évvel ezelőtt elvesztettem Elijah-t, de a tapasztalat...mindegy, hiába is beszélek neked a tapasztalatról, mert csak 16 éves vagy. De ha azt hiszed, hogy az volt a legerősebb fokozat, amit múltkor kaptál, akkor nagyon is tévedsz! Egy olyan démoni lénynek, aki nagyjából semmit nem tud a képességeiről, semmi esélye nincs egy ezer éves vámpír ellen, aki ráadásul tudja, mikre vagy képes. már épp azon voltam, hogy nekiugrok a torkának, és minimum belelököm a vízbe, amikor egy villanást követően valaki elkapott hátulról. Na vajon ki? -Nash...- Nem fordultam meg, csak a fejemet fordítottam hátra, és úgy beszéltem hozzá. -Legközelebb, mielőtt rám kívánod hozni a frászt, előbb légyszi, csapj valami zajt, hogy fel legyek rá készülve, oké?- elmosolyodtam, és ha Bay nem lenne itt, biztosan egy legalább két percig tartó csókkal köszöntöttem volna.
Rohantam, mint az őrült. Hajtott a kétségbeesés, a félelem... nem érdekelt, ki lát, vagy ki nem... vámpírsebességgel futottam át a városon, hogy aztán a híd korlátjára támaszkodva, lihegve pislogjak le a folyó alattam sodródó hullámaira. Ha bárki más hívott volt így... nevetek. De Oliver... tudtam, nem viccel. Ostobák voltunk... csak a pillanatra várt, hogy bosszút állhasson. Fel-alá futkostam a korlát szélén félőrült módon, mígnem... a folyó tetején megtörő napfény valami mást is megvilágított a mélyben. Valami fémesen csillant odabenn.... és ekkor már tudtam. Tudtam, hogy igaz.... És gondolkodás nélkül ugrottam. Nem érdekelt sem a víz, sem semmi más. Tudtam, a folyó messze viszi majd a könnyeimet.
Megláttam az autót... a kéklő víz alatt pihent. És ha nem tudtam volna, mi vár odabenn... még békésnek is tűnt volna. De ez már nem egy kocsi volt. Hanem koporsó. A szerelmem koporsója.
Rángatni kezdtem az ajtó kilincsét, de nem engedett.... láttam odabenn Elenát... a hosszú barna haját, ahogy úszott a vízben. A vízben... ami elárasztotta a kocsi belsejét. Ordítani tudtam volna, üvölteni... de nem tehettem. Kapaszkodtam abba a rögeszmébe, hogy talán még mindig nem lehet túl késő... talán még nem! Egy ökölcsapással bezúztam az ablakot, és ahogy hozzáértem Elenához, szorosan lehunytam a szemem. Mintha így akartam volna visszafojtani a rettegést, vagy a józan gondolatokat, amik elő akartak törni, és azt akarták súgni, hogy már olyan mindegy. Hogy elkéstem. Hogy nem segíthetek már rajta. Végigsimítottam azon az arcon... és azt hittem, a szívem megszakad. Annyira szerettem őt, édes istenem... Mit tegyek, mivé legyek vajon nélküle? Elena, az én édes Elenám...
A következő másodpercben egy hirtelen elhatározással a felszín felé rúgtam magam, kiemelve Elenát is a hullámok közül, és a partra húztam a testét. Magam is alig kaptam már levegőt, de nem érdekelt. Nem számított semmi, csak ő.... - Elena - fektettem a földre óvatosan, és finoman pofozgatni kezdtem az arcát. - Elena, kérlek... ébredj - motyogtam. Nem akartam még most sem elhinni a nyilvánvalót. Visszaszorítottam a tudatom mélyére a gondolatot, ami azt mondta, hogy Elena Gilbert halott. - Elena, ne csináld hallod? - nevettem el magam kínomban. - Elena, megijesztesz... kelj fel, kérlek... - hagytam abba a nevetést.
- Elena... ezt nem teheted velem... - suttogtam. - Kérlek Elena, ne... - borultam a mozdulatlan, hideg testre... és többé már nem tagadhattam magam elől az igazságot. A szív nem vert. A szív halott volt. És halott volt Elena is. - Elena... - tört fel belőlem a zokogás. - Ne menj el... ne hagyj itt! Szeretlek, hallod? Annyira szeretlek! Nem mehetsz el tőlünk... mi lesz a világból nélküled? A gyerekek... és Emma... nem teheted ezt... kérlek Elena... gyere vissza hozzánk... - zokogtam hangosan. - Annyira szeretünk, édesem - emeltem fel fejem, és csókot nyomtam a kihűlt ajkaira. Az utolsó csókot.. Aztán felültem, és az ölembe fektettem Elena fejét, szinte megszállottan simogatva a haját.
- Hazaviszlek - suttogtam lázasan. - Haza... a családodhoz. A gyerekek már biztosan várnak - beszéltem, mint egy őrült. - Aztán elmegyek Estherhez. Ha kell a földön csúszom előtte majd... ha Klaust visszahozta, téged is vissza fog. Biztos vagyok benne... meglátod, nem lesz baj... - igazgattam meg kissé Elena ruháját, ami szétbomlott, mikor... mikor az életéért küzdött. - Nem lesz baj, élni fogsz... élni fogsz - suttogtam, mint egy eszelős, és ahogy a ruháját megigazítottam, hirtelen odavillant valamire a tekintetem. - Elena... - engedtem le őt döbbenten az ölemből. A borzalmas, tehetetlen, pusztító gyászt hirtelenjében felülírta bennem valami más. Döbbenet, meg megkönnyebbülés? Még nem tudtam eldönteni. - Úristen, Elena... - tapogattam végig a testét. Az arcát, a ruhája alatt... még a fejbőrét is megnéztem. Az ujjak, a karok... minden sérülésmentes. Egy csepp vér... egy jó nagy csepp vér viszont beszennyezte a ruháját. Ha ő nem vérzik, akkor ez a vér valaki másról kerülhetett rá. Vagy... VALAKIBŐL MÁSBÓL. Két kezembe fogtam a fejem, kapaszkodva ebbe a halvány reménysugárba, ahogy csak lehetett. Mert ha így van... akkor Elena nem halt meg. Nem halt meg VÉGLEG. - Istenem, add hogy így legyen - fohászkodtam némán. - Megmentelek. Akár így, akár úgy... de megmentelek - hajoltam le, és egy erős rántással a karomba kaptam Elenát. Kikapcsoltam a gyászt, a félelmet, a fájdalmat. Semmi mást nem engedtem most eluralkodni magamban, csak ezt apró, halvány kis reményt.
Nem tudtam, hogy mit mondjak neki még. Viszont megkönnyebbültem, hogy végül is sikerült lezárnunk ezt a témát. Aztán észrevettem, hogy Bay is itt van tőlünk egy méterre. Jobban magamhoz öleltem Selenát. - ...Igazából búcsúzkodni jöttem! - mondom kissé elhaló hangon. - Két hónapra elutazom... - suttogom. Persze Bay is jön velem, nem hagyom itt. Viszont nem tudom, hogy Selena képes lesz e annyit várni rám. Szerettem volna azt hinni, hogy szeret annyira, hogy megvár.
Muszáj volt kiszellőztetnem a fejemet, főleg azután, hogy találkoztam az én drága lányommal! Nem hallgattam meg otthagytam anélkül, hogy figyeltem volna mit is mondott még nekem. Érdekelt, de inkább elmentem a grillből, mintsem hogy meghallgassam még azt amit mondott. Kijöttem a Wickery hídra. Habár sok gondolat járt a fejembe, mégis elvoltam egy kicsit lazulva a sok alkoholtól. Jó pár pohárral megittam, így még ha nem is voltam berúgva, de azért mégse voltam annyira feszült, mint amennyire kéne egy ilyen helyzet miatt lennem. A híd közepén sétáltam és még az sem érdekelt ha jön egy autó, már este van ki akarna erre jönni ilyenkor? Szerintem senki, de azért előfordulhat egy két autós, nem tudhatom.
Ha már újra szabadon mehetek a napra azt hiszem teszek egy nagyobb kört. Jól esett újból érezni a napsütést anélkül, hogy a bőrömet égette volna. Már kezdtem kicsit megbolondulni az egésztől. Úgy éreztem, mintha börtönben lennék és meg lenne szabva, hogy mikor mehetek el. Ha ez az egész hosszabb ideig tartott volna.. Valószínűleg bele is őrültem volna. De hálát adok az égnek, hogy nem így lett. Magam sem tudom, hogy mégis hogyan kötöttem pont itt ki.. Wickery híd. Voltaképpen itt kezdődött el minden. Itt láttam meg először Elenát és mentettem meg az életét. Ezért határoztam el, hogy visszajövök. Talán jobb lett volna, ha soha nem teszem be ide a lábam. Soha nem ismertem volna meg őt. Talán egyszer Damon visszalátogatott volna ide és amúgy is együtt lennének.. Az ő kapcsolatuk már-már sorsszerű. Azt hiszem nekem ilyesmiben nem igazán lesz részem. Ahogy közelebb értem észrevettem, hogy nem vagyok egyedül. - Katherine?
A híd közepe felé jártam mikor megláttam a szélén Stefant. Rám se nézett, de már ki is mondta a nevemet. Egy halványka mosolyt erőltettem az arcomra, ami végül le is fagyott az arcomról, mire odaértem mellé, de Ő ezt nem láthatta, hisz még csak fel sem nézett rám. - Nem gondoltam volna, hogy itt látlak! - Sóhajtottam fel halkan. Azt hittem egyedül leszek itt, nem sokan szoktak erre járni, nem számítottam társaságra főleg nem Stefan-ra. Csak egy pillanatra néztem fel arcára, de aztán én is megfordultam, hogy elém kerüljön a híd széle. - Csak nem nosztalgiázol?! - Vontam fel szemöldökömet a vízre pillantva. Végül is mi másért jönne ide... Itt mentette ki Elena Gilbert-et a vízből. Más nagyon nem köti a hídhoz tudtommal.
Ez a híd. Magában foglalta a múltam. Legalábbis a kezdetét. Nem bántam, hogy megmentettem Elena életét egyáltalán nem. Mert hát azért nem éppen 17 évesen kell véget érnie egy ember életének. De hát az örökkévalóság sem túlságosan a legjobb állapot. Lehet, hogy egy életet szenvednél át ahhoz, hogy elérd a boldogságod. Az én esetemben erre viszont egy örökkévalóság áll a rendelkezésemre. Jobb és rosszabb pillanatokkal. Mondjuk mostanában nem mondhatom, hogy rossz lenne a sorsom. Mert olyan nőket sodort az utamba, mint Katherine, Erin.. Voltaképpen a mennyország egy kapuja nyílt meg előttem ebből a szempontból. - Dehogy.. Csak erre hozott a lábam. Nem gondoltam volna, hogy itt futok össze veled.. - Mondtam miközben egy pillanatra se vettem le a szememet a vízről. Emlékezetes egy pillanat az már biztos.
Eléggé elvolt merülve a gondolataiba, így inkább nem is nagyon zavartam inkább csak apróbb kérdésekkel. Így is nagyon látszott, hogy azon jártatja az eszét, hogy mi történt már ezen a hídon. Engem nem kötött ide semmi, szóval annyira nem is tudtam belegondolni mi történt itt "anno". Stefant kötötte ide, hogy kimentette Elenát mikor a városba érkezett.. inkább hagyta volna a vízbe fulladni. - Ahogy én sem gondoltam volna, hogy itt látlak... - Mondtam még mindig a víz felszínét kémlelve. Egyikünk sem nézett a másikra, és lassan kezdett is beállni a kínos csönd. Mikor utoljára találkoztunk valamivel vidámabb volt, most meg... minden csak az nem! Megfordultam, és a híd korlátjára támaszkodtam félig. Nem tudtam, hogy mit mondjak neki, főleg hogy zavarni akarom. Inkább Ő vessen fel valami témát, most amúgy sem érzem úgy magam, hogy bármi eszembe jutna.
A víz valahogy mindent magában foglalt. Bármi történjék azt hiszem mindig folyni fog. Valami elég komoly dolognak kell történnie ahhoz, hogy ez megváltozzon. Az élet is valami ilyesmi. Mindig megy tovább.. De valahogy mindig azon rágódom, hogy mit rontottam el a múltban. Mindig az a fránya múlt. És az önmarcangolásom. Soha nem leszek az a felszabadult ripper aki voltam.. Azt már jó ideje magam mögött hagytam. Néha visszavágyom, hiszen akkor nem kellett semmit éreznem. Semmi bűntudat az elvett életek miatt. Most meg.. Akkori önmagam árnyékához sem érek fel. - Ez a hely nem voltaképpen nevezhető túl forgalmasnak. - Mondtam immár felnézve rá. Igen.. Valahogy nem tudom elképzelni, hogy aki éppen unatkozik annak az első útja ehhez a hídhoz vezetne. - Történt valami? - Kérdeztem tőle, hiszen jobban megnézve kicsit feszültnek látszott.
Kezdőlap
