- Miért akarod mindenáron, hogy bármit is tovább örökítsek vagy azt bökjem ki, hogy vannak leszármazottaim? – Összeszűkültek a szemeim, nem mintha túlságosan komolyan vettem volna a témát. Elkezdhettem volna beszélni arról, hogy ne aggódjon, nekem is volt férjem és gyerekem, de mivel az már a régi múlt része volt, inkább hanyagoltam. Mi értelme lett volna beszélni róla? A tagadás sem jó ötlet, nem akartam elbagatellizálni a dolgot, elvégre meghaltak, elveszítettem őket, ám jelenleg nem tartottunk ott a beszélgetésben, hogy ezt közöljem Delmar-al. – Ott még nem tartunk, hogy kipusztuljunk, ne kezdj el máris könnyeket hullajtani értünk. Sőt, képzeld, amikor úgy tartja kedvem, akkor fiatal boszorkányokat tanítgatok. Megnyugodtál? – Bevallom, tanárnak nem voltam a legjobb, legalábbis az első időkben nem, azóta nagyjából belejöttem, mint kiskutya az ugatásba. Igazából jól is esett átadni a tudásom egy részét azoknak, akik keresték az útjukat, nem tudták, mihez kezdjenek magukkal. Nem mintha követendő példával álltam volna elő, leginkább elhallgattam a múltbeli tetteimet és próbáltam a jó irányba terelgetni a keresgélőket. Azért csak próbáltam, mert én maga sem tudtam, mi is a jó irány. - Mikor volt az csapba, amikor csak mi ketten voltunk? Ennyire te sem hiheted, hogy gonosz vagyok. – Nem voltam az, tényleg nem. Semmi más nem lebegett a szemem előtt akkoriban, minthogy védjem őt: nekem nem volt szükségem a társaim erejére, normális, átlagos életet akartam, amibe nem fért bele az, hogy Delmar meghaljon. A társaim, akit családomnak tekintettem, ölésre készültek, egyetlen druidának sem terveztek kegyelmezni. Ők azóta meghaltak, én pedig akár azt is mondhatjuk, hogy rendesen kivártam az időt, ami az ötletemmel járt kéz a kézben. Volt időm átgondolni néhány dolgot, de a tetteimet nem másítottam volna meg semmi pénzért, létezésért, hatalomért. - Az emberek is mások lettek, majd meglátod, ha kicsit többet megkaparintasz a világból, mint pár napnyi tudás. – Fel sem vettem a célzását, fel voltam készülve az ehhez hasonló megjegyzésekre. Igaza volt, teljesen jogos volt minden szava és talán a szívének is könnyebb lesz, ha kiadja magából, amit évszázadokig nem tudott. A vélemény megtartása megbetegíti az embert, csoda, hogy nem őrült meg teljesen annyi bezártság után. Az én első utam biztosan a diliházba vezetett volna, nem hiszem, hogy elég erős lettem volna az ép ésszel való túléléshez. - Mit vártál, mi mást szeretnék tudni? Azt, hogy vagy? Lenne értelme megkérdezni? A múltad nincs olyan izgalmas, mint amilyen a jövőd lehet. – Ismét szívesen feltettem volna a kérdés, mi értelme az elmúlton rágódni, de ebbe inkább nem mentem bele. – Puding? Meghívlak egyre, ha nem használod többé a tutkó szót. Repülőmodellt is kapsz, ha megígéred, hogy nem defektes kamaszok között kezded el a szocializációdat. – Megforgattam a szemeimet. Kihozta belőlem, hogy ezt tegyem. – A kapcsolatunk alapját a kedvenc színed fogja képezni? Miért nem játszunk inkább kérdezz-feleleket? Sokkal érdekesebb lenne. – Elfordultam tőle, a hídhoz sétáltam és egy lendülettel felültem a korlátjára.
Akarom? Nem, én nem akarom. Mármint… ha akarod, akarhatom, de nem tudom, hogy akarom-e. – vontam meg a vállamat a végén, mikor már én magam sem tudtam, hogy hol is tartok. – Próbálsz belemászni a fejembe, de nem fog menni! Átlátok rajtad! – ráztam a mutató ujjamat. Volt időm gondolkodni néhány játék között, amit magammal folytattam a koporsóban. – Tanítasz? Van valami… tanulókörötök? Imádom a tanulóköröket, hol lehet belépni? – persze, nem lépnék be. Szeretem a tanulóköröket, de nem a boszorkányokból állót. El sem tudom képzelni, hogy miféléket taníthat. Biztosan a hátbaszúrást, abban nagyon jó! Én több mindent tudnék tanítani. Király lennék a tanításban. Hát… ami azt illeti… hétszáz évre egy koporsóba zártál a lánybandáddal. Ez elég gonosz. Ki tudja mióta tervezgettétek a dolgot. Félre ne érts, nagyon okos ötlet volt téged felhasználni ellenem, gratulálok, de… nem szeretem a sötétséget. – már pedig abban éltem jó ideig, így kénytelen voltam hozzászokni. Emlékszem mennyire fájt a szemem, mikor kiszabadultam és fényt láttam. – Hétszáz évnyi gonoszság van benned, Kayla! – csóváltam meg a fejemet. Először dühöngtem, próbáltam kiszabadulni, aztán rájöttem, hogy nem fog menni. Majdnem megőrültem, közel álltam hozzá, de sikerült épelmével kihúznom, amíg ki nem szabadultam. Bármi is lesz, én nem fogok oda visszamenni, ezt a kis boszorkány barátai is megtudják majd. Hát, rosszabbak nem lehetnek, mint régen voltak. – vontam meg a vállamat. Ezzel persze rá és a kis vándorcirkusz kovenjére céloztam. – Voltam könyvtárban, sőt, használtam azt a… kinyithatós kis kézi tudástárat. Elképesztő, hogy milyen sok tudás fér egy ilyen pici dologban el. – Vivienne használta, nem én, de ez már részletkérdés. Meg sem próbálom érteni, hogy miként működhet, már a nevére sem emlékszem annak a kütyünek. Szóval beismered! – csaptam össze a tenyerem, majd kissé értetlenül néztem rá. – Miért ne lehetne izgalmas? Nem voltál ott, honnan tudhatnád? – azt hiszi, hogy csak mert bezárt, nem lehetett elütni az időt izgalmasan? Igaza van. De eszeveszettül izgalmas és érdekfeszítő beszélgetéseket folytattam a másik énemmel. Ő volt a társam a sötétben, az egyetlen ember, aki meghallgatott, és mivel ő én vagyok, ezért néha még válaszolt is, már, ha éppen nem sértettem meg valamivel. Fura, hogy mennyire könnyen képes volt megsértődni dolgokon. A mélytengeri koporsó szürkeféle sötét. – dünnyögtem kissé sértődötten. Csak azért nem akart játszani, mert nem találta volna ki. Tudom én, hogy mire megy ki a játék! – Kérek hozzá halrudacskát is. – a puding nem az igazi anélkül. Nem is értem, hogy Alaska miért nem kóstolta meg. Biztos fél, hogy nem tudna betelni vele. – Meg névtáblát is! – egyrészt, nem kell attól tartanom, hogy elfelejtem a nevem, másrészt pedig megspórolhatok több, mint ötmásodpercet, amit bemutatkozással töltenék el. Már, ha bemutatkozom, felvilágosított erről egy deszkás srác, bizonyos Nagyszerszám. Fogalmam sincsen, hogy miért ez a neve. Én a Galaxis Mindenható Császárát választottam volna a helyében. Jó, legyen! Legyőzlek az általad választott játékban! – már, ha lehet győzni benne. Ha nem, akkor is találni fogok rá egy módot. – Mivel én voltam koporsóban, engem illet a kezdés joga. Az első kérdésem… miért nem kaptam saját sírt? Egy olyat, amire rá van írva, hogy Delmar, aki örökre a szívünkben él és a többi. – mikor kiszabadultam, kissé fájt, hogy egy katakombában vagyok. Azt hittem, hogy legalább kicsit megerőltették magukat és készítettek nekem egy saját sírt.
Elmosolyodtam, amikor sikerült arra a megállapításra jutnom, hogy a bezártság miatt fellépő oxigénhiányt minden bizonnyal nagy hatással volt az agyára. Sebaj, én elviseltem, sőt, a jókedvemet is feljebb tornázták a szavai és a viselkedése. Biztos voltam benne, hogy sok száz év elteltével is ilyen hatással lesz rám, meg sem kellett volna lepődnöm. – Átlátsz rajtam? Tényleg? A fejedet tennéd rá? – Nem voltam titokzatos, érdekes személy, csak próbáltam úgy tenni, mintha lenne bennem valami különleges. Néha sikerült, néha nem és ami azt illeti, eléggé berozsdásodtam, jó ideje lemondtam már a játszmákról. - Ha szeretnél beülni közénk, miközben kántálunk, akkor várunk szeretettel. – Vicceltem, kettőnk közül az ő fajtája volt a kántálós típus. Ránk tényleg sokkal jobban illett az általa is használt lánybanda kifejezés, vérszerződéssel, testvéri kötelékkel és minden egyébbel. Nem volt mit ferdíteni az igazságon, ők voltak a családom és a család olyan dolgokra veszi rá az embert a nagyobb jó, de legalábbis az ideiglenes egység ígéretével, amelyeket normális esetben nem tenne meg. Ilyen volt számomra az, hogy engedtem Delmart bezárni abba a sírba. Még ha ez a jobbik verzió volt, akkor is. - Ne hidd azt, hogy ellened irányult az egész. A boszorkányok kollektíve akartak lakat alatt látni titeket, legfőképp azokat, akik telhetetlenek voltak és minden hatalmat maguknak szerettek volna. Ezek között a személyek között te bőven elöl jártál, Delmar. – Nem tagadhattam, mindig is éltette az erő és a hatalom, nem Ignotus volt az egyetlen, akiknek nem voltak tiszták a szándékai. Tökéletesen látszott, merre ment volna a történet, ha valaki nem húzza meg a határokat. Ezzel nem menthettem fel magam a bűnöm alól, mégis, próbáltam a számomra jobb oldalát nézni a mesének. Megtehettem volna, hogy az ő érdekei felé sem nézek, de a szívem nem hagyta meghalni, biztosan belehaltam volna én is a veszteségbe. - Semmilyen gonoszság nincs bennem, nemhogy hétszáz évnyi. Úgy ismersz, mint aki képes lenne elviselni annyi sötétséget? – A feltételezés is sértő volt… vagy mégis, gonosz lennék? Sosem éreztem magam annak, legfeljebb kissé igazságtalannak, rossz döntéshozónak, buta kislánynak, ám ördöginek? – Talán a könyvekből tettél szert arra a tudásra, amivel megállapítottad, milyen rossz vagyok? – Tetszett, örültem annak, hogy kezdte felfedezni a mai világot, hogy nem őrült bele teljesen a bezártságba és nem tette tönkre az igazi sötétség. Ülhetne egy fotelban és nézhetne maga elé, hogy mit keres ebben a korban és hogy nem tud magával mit kezdeni, de ő feltalálta magát. - Az ízlésed érdekes irányba alakult. Puding és halrudacska? Végülis te tudod, ami csak jólesik. – Húztam meg a vállamat. Rajtam nem múljon, ebbe aztán nem fogok belekötni. Sokkal jobban érdekelt a kérdése, bár azt már eleve haladásnak és jó kezdésnek könyveltem el, hogy egyáltalán szóba állt velem. Az apró sértéseket megérdemeltem, ezen nem fog múlni az ügyünk. - Miért kaptál volna saját sírt, amikor tudtam, hogy úgyis el fogod hagyni? – Kérdeztem vissza, aztán egy mélyebb, kissé tovább tartó lélegzetvétel után folytattam. – A többiek bíztak abban, hogy örökké a föld alatt lesztek, de én nem gondoltam volna, hogy ilyen sokáig fog tartani a száműzetésetek. Legalábbis a tiéd nem. – Vallottam be egyszerűen.
Gyerekként féltem a sötétben. Anyám mindig a szekrénybe zárt, mikor jött hozzá egy vendég. Biztos nem akarta, hogy lássam, mit is csinálnak. Ha kicsit okosabb lett volna, talán eszébe jut, hogy nem süket a gyereke. Ő mondta mindig azt, hogy nem kell félni a sötéttől, mert nélküle fény sem lenne. Okos nő volt, a maga módján. – Nem, a fejemet nem. De a kezemet igen! – ha tévednék, csak a kezem bánná, anélkül tudnék élni, na de a fejem nélkül? Anélkül kissé nehézkes lenne a dolog. – Engem nem manipulálhatsz, én… én manipulálok másokat! Bizony! – bólogattam, hogy jobban megerősítsem a szavaimat. Korábban kell felkelnie, ha engem átakar verni. Annak a dörzsölt öreghölgynek sem sikerült, aki a parkban pénzt kért tőlem. Régen nem volt divat, hogy ilyen nyíltan pénzt kérjünk, nem is értem, hogy miként terjedt el ez a szokás. Lekántálnálak benneteket. Én vagyok a kántálás királya. – ami azt illeti, nem hazudok, tényleg nagyon jól kántálok. Ha én valamit sokszor elmondok egymás után, ahogy repül az idő, nem lesz érthetetlen, nem változik meg a szó jelentése. Megtanultam, hogy miként kell úgy beszélni, hogy ne nyáladzak közben. Néhány embernek megtanítanám, szörnyű nézni, ahogy egyesek még beszéd közben is köpködnek. – Na és… tanítasz rólam valamit? Mondjuk… hogy milyen megnyerő példánya vagyok a fajomnak? Tudtad, hogy én tudom a legtovább visszatartani a levegőt közülünk? – Ignotus meg sem próbálta, mikor kihívtam őt. Nem is értem, hogy miért volt ennyire karót nyelt. Akkor még talán lehetett arra fogni, hogy friss volt a szerelme halála. Na de most? Volt ideje továbblépni. Mármint, képletesen, felteszem nem egy ugrálóvárba volt bezárva. Hogy mi? Úgy ismersz engem, mint akinek hátsó szándékai vannak? Hát tudd, hogy tévedsz! Én csak… ne nézz így, mert tévedsz! – próbáltam szigorúan csóválni a fejemet, aztán megadóan felsóhajtottam. – Jó, talán meglehet, hogy a többiek halála hasznos lett volna rám nézve. Ez nem jelenti azt, hogy én ezt akartam volna. – vontam meg a vállamat ártatlanul. – Na jó, talán eljátszottam a gondolattal! Most örülsz? – abba kéne hagynia ezt a nézést. Szörnyen ijesztő, mikor ilyen komoly arcot vág. Az ő kerek arcával és fura orrával ez ijesztő. Hát… ha nem veszünk róla tudomást, nincs is sötétség, igaz? Elég okos vagy, hogy megtaláld a módját, miként könnyíts a lelkiismereteden. De ne szállj el magadtól, én okosabb vagyok, mint te! – a végén még azt hinné, hogy ő itt a legokosabb. Fenéket, én vagyok az. Talán a múlt nem engem igazol, de… az okosak is néha tévednek. – Igen, de azok a könyvek nagyon vastagok, és sok van belőlük. Használtam azt a bigyót, vagyis… más használta, én pedig néztem. Én is akarok egy olyan bigyót. – ahogy láttam, nagyon sok mindenre lehet használni. Az emberek beszélnek egymással rajta keresztül, meg olvasnak rajta, sőt, ha jól láttam, valami játék is volt rajta. Mindig is bolondultam a játékokért. Mi baja van mindenkinek a pudinggal és a halrudacskával? – ráztam meg értetlenül a fejemet. Már Alaska-tól is megkaptam azt, hogy fura az ízlésem. Sőt, a pincérnő is úgy nézett rám a múltkor, mintha először látna embert halrudacskát és pudingot enni. Na jó, talán tényleg először látott. Alsónadrágot is veszek, pedig tudom, hogy egyszer lefogom venni. – vontam meg a vállamat. Bizony, elmagyarázta az a kedves nő, hogy manapság az emberek hordanak alsónadrágot és jobb esetben naponta cserélik azt. – Honnan tudtad, hogy elfogom hagyni? Az a válasz, hogy „tudtam, mert te nagyon okos és kreatív vagy” nem elfogadható, csakhogy tudd! – a hízelgéssel most nem fog semmire se menni. – Na jó, halljam a kérdésed! – tárom szét a karomat. Szabályosan fogok játszani, és most ő jön. Habár szabályokat nem fektettünk le.
- Én nem vagyok jó a manipulációban, miért pont rajtad, a mesteren kezdenék el gyakorolni? Butaság lenne. – Azt be kellett látni, hogy ő nagyon értett az emberek félrevezetéséhez, igazán sokat tanulhattam volna tőle, ha bennem is meglett volna az erre való hajlam. Az idő folyamán kiderült, hogy bennem is lappang valami hasonló képesség és biztos voltam benne, hogy Delmar azt hiszi, őt is félrevezettem, pedig… nem. Vagyis nem teljesen. Részletkérdés. - Akkor, ha kántálni támad kedved, csak hívj fel. A telefonhoz már volt szerencséd, ugye? – Egyébként is sokat tudott beszélni, elképzelésem sem volt arról, mit művelhet egy olyan készülékkel a birtokában, ami szinte megszünteti a távolságot két vagy több személy között. De hát erről szól a modern világ, minél közelebb, egyben távolabb kerülünk egymástól. – Sajnos nem vagy benne a tananyagban, úgyhogy nem kivételezhetek veled. Pedig bele sem merek gondolni, mennyi ideig tartott kifejleszteni a levegővisszatartási képességedet. – Szerettem tanítani, átadni a tudásomat és reménykedni abban, hogyha már ilyen hosszú életem van, akkor ha csak egy kis darabját is, de tartalmasan és érdemlegesen tölthetem. Nem terveztem mentorkodni és hasonlók, egyszerűen jött és élveztem, hogy ezt csinálhatom. Talán kompenzáltam, ebbe nem igazán akartam belegondolni. - A hátsó szándék a második neved, előttem nem kell azon gondolkoznod, hogy tudnál félrevezetni. – Ismertem őt, mint a tenyeremet, vagyis évszázadokkal ezelőtt így volt és abban a hitben éltem, hogy nem tompultak a róla való ismereteim. Mégis mennyi mindenben változhatott volna egy kősírba bezárva? Maximum az agyára mehetett az egyedüllét, más nem igazán jutott eszembe. – Te csak jól jártál volna, ha a többiek meghalnak. Egyedüli druidaként senkire sem kellett volna hallgatnod és valljuk be, neked problémáid vannak a szabálykövetéssel. Meg úgy magukkal az emberekkel is. – Nem szerette a társait és hazudtam volna, ha azt mondom, hogy nem tudom megérteni, mert a druidák nagy része felettébb idegesítő tudott lenni. Sőt, jobban belegondolva én is hasonló cipőben jártam, megpróbáltam eltéríteni a sajátjaimat az eredeti terveiktől, ami sikerült is, aztán elég rosszul érezhettem magam miatta… ám azóta a többiek halottak, egyedül én viseltem a druidák bezárásának terhét, nekem kellett Delmar-al is szembenéznem. De hát ezért maradtam életben. - Ne legyél velem gonosz és igazságtalan. – Keresztbe fontam a karjaimat a mellkasom előtt. A saját sötétségem nem ellene irányult, sőt, szinte csak az ő érdekeit vettem figyelembe akkor, amikor segítettem bezárni. – Jobb volt bezárva lenni, mint meghalni vagy tévedek? – Kérdeztem őszinte választ várva. Ő sem akart meghalni, én sem szerettem volna holtan látni, itt már csak az önérzet kalimpált a kezeivel, annak a fránya kisördöge nem hagyta őt nyugodni. Viszont a kérdésére nem válaszoltam, megadtam neki a lehetőséget, hogy a következő körben feltegye, erről szólt a játék. - Arra vagyok kíváncsi, mit gondolsz arról, ami történt és amiért történt. A bezárásodról, hogy miért csináltam és hasonlók. – Fontos volt számomra, milyen kép él a fejében, mindig is szerettem tisztában lenni azzal, mit gondolnak mások. Az pedig csak a hab volt a tortán, hogy ő maga is fontos volt nekem.
-Tényleg butaság lenne, igaz? – kérdeztem vissza, igazat adva neki. Elvégre, túl nagy falat lennék neki. Viszont, az is igaz, hogy amíg én koporsóban voltam, ő nekiállhatott gyakorolni. Kitudja, hogy az elmúlt évszázadokban mi minden csinált. A boszorkányokból nagyon sok mindent ki tudok nézni. Veszélyes egy népség, akikért nem különösebben rajongok. – De figyelek rád! Csak semmi próbálkozás, kisasszony! – a mutatóujjammal és a középső ujjammal a szemeimre mutattam, majd az övéire. A figyelmem nem fog lankadni. Ha valamit megtanultam a koporsóban eltöltött időből, az nem más, mint az óvatosság. Az ember nem tudhatja, hogy ki fogja hátba szúrni. Megoldás, ha senkinek nem ad rá lehetőséget. -Nokiának hívták. Fura egy név, biztos japán. Megnyomtam a gombot rajta, de… kódot kért. – még dolgozom rajta, hogy miként fejtsem meg. Azt írta, csak három próbálkozásom van. Ha tudtam volna, hogy ez ilyen bonyolult, megpróbálom életben tartani azt, akitől elvettem. Lehet keresnem kéne egy új telefont, csak most a tulajdonost is életben tartom, hogy megmondja azt a fránya kódot. – Na és… csak úgy hívjalak fel? Mi van, ha … valamelyik társad veszi fel? Vagy… a szüleid! Egyáltalán, hogy kell felhívni bárkit is? – próbáltam figyelni az embereket ezeknek az érdekes eszközöknek a használata közben, de én hiába nyomogatom a képernyőt, nem történik semmi érdemleges. Fogalmam sincsen, hogy ők miként nyomogatják, hogy mégis működjön. Láttam az újságban, hogy már mindenféle tanfolyam van, keresnem kell egy telefonkezelő tanfolyamot. Vagy egy idős nénit, az idős nénik ebben a korban meglepően segítőkészek. És könnyű tőlük elvenni a telefont. – Négy évig, anyám mindig azt mondta, mikor jött hozzá valaki, hogy: „halkan, levegőt se vegyél!”. Szerintem ő még soha nem próbálta ezt ki, rájött volna, hogy lehetetlenség nem levegőt venni. – akkoriban tehát sokat gyakoroltam ezt, és egyetlen egyszer sem tűnt fel senkinek az, hogy én a szekrényben voltam elbújtatva, míg anyám és a vendége… játszottak. -Ez nem is … oké, van benne valami. – vontam meg a vállamat, miután felháborodottan kezdtem bele a mondatba. – Na de Kayla! Ha minden szabályt betartasz, minden jóból kimaradsz! Ha betartottam volna a szabályokat, mi ketten – lóbáltam a mutatóujjamat kettőnk között – soha nem is beszéltünk volna! Eltudnád képzelni nélkülem az életedet? – költői kérdés volt persze, nem vártam rá választ, de azért egy „nem”-ben reménykedem. – A családom pedig… tudod, megkedveltem őket, amíg be voltam zárva. El se tudod hinni, hogy mennyire hiányzott Ignotus hűvös, érzelemmentes ábrázata. Na és Alaska! Oh, a drága Alaska… úgy fest, hogy szegénynek nem jött össze a távkapcsolat. – csóváltam meg lemondóan a fejemet. Jót szórakoztam rajtuk. Régen úgy néztem rájuk, mint… akadályra. Most inkább eszköznek látom őket, akik egyfolytában olyan képet vágnak, mintha vizelési problémáik lennének. – Te pedig… ha én az egyetlen druida lettem volna, te az egyetlen boszorkánnyá válhattál volna. – kilépett volna a lány bandájából és szólkarrierbe kezdhetett volna. Pont úgy, mint az a fiú, aki kilépett a bandájából. Ennyit tudtam felfogni abból a szinte már fülsértő csacsogásból, amit a múltkor mellettem ülő lány csoport adott ki magából. -Nem. – lógattam az orromat. – Jobb volt bezárva, mint holtan. – mondtam a földet bámulva. A fenébe, ezzel most jól megfogott! A kérdését hallva viszont ráncolni kezdtem a homlokomat. Kissé más kérdésre számítottam. -Ignotus barátnőjéből felvágottat csináltak, úgyhogy elkezdődött a kis bosszúhadjárata. Nektek ez nem tetszett, nekem se, alkut ajánlottam, és ti elárultatok. – dióhéjban ennyi történt. – Tudod, sokat gondolkodtam azon, hogy miért csináltad. Először azt hittem ez egy trükk. Hogy majd jössz és kiszabadítasz. Aztán, úgy… tíz év után elkezdtem gyanakodni. Mi van, ha mégsem jön? De hát az nem lehet, nem árulna el engem! Nem, nem, esélytelen, nem árulna el, biztosan nem, nem, soha! – sokáig győzködtem magamat. Főleg hangosan, féltem, hogy beleőrülnék a csendbe. – Aztán, úgy száz év után, már nem vártam rád. Kitudja miért tetted. Talán ez volt végig a terv. Talán… féltél, hogy ritka fajjá avanzsáltok. Megjegyzem, ebben az esetben jól érezted. – egészen addig nem volt olyan mélyreható gyűlölet bennem a faja iránt, amíg el nem árultak. Addig csak azt akartam, hogy féljenek tőlem és eszükbe se legyen ellenkezni. – Na de, ha ez mind megtervezett volt, akkor miért élek még? Tudod, hogy utálom a befejezéseket. Ha tudtál róla, miért nem szóltál? – annyi kérdés. Kívülről tudom őket, hétszáz éven át ismételgettem magamban ezeket. Ez a baj a kérdésekkel. Ha egyre nem kapsz választ, újabbak születnek.
- Nem árulok el nagy titkot azzal, ha elmondom, hogy néha még engem is megleptél. – Hajlamos voltam naivan azt hinni, hogy ismerem őt, sőt, még inkább, hogy teljesen kiismertem, aztán szépen lassan rájöttem, hogy vannak emberek, akik működése felfoghatatlan egy átlagos személy számára. Máshogy működött az agyuk, különlegesek voltak, legyen szó rossz vagy jó értelemben vett különlegességről… én a legkiváltságosabb esetben is csak egy töredékét tanulhattam volna meg azoknak a képességeknek, amelyekkel Delmar veleszületetten félrevezette az embereket. - Finn. A Nokia finn, de teljesen mindegy. És igen, a telefonok általában kódot kérnek, mindenki ezekben a kis készülékekben tárolja az életét. Szerezz be egy sajátot! – Legyintettem egyet, nem ez volt a lényeg, csak minden annyira furcsa volt: visszatér és már nem abban a világban éltünk, ahol elkezdtük, hanem évszázadokkal később társalogtunk viszonylag jelentéktelen dolgokról. Visszatekintve gyorsan elrepültek az évek. Túl gyorsan, anélkül, hogy bármi komoly, maradandó történt volna velem. Mondhatni, Delmar volt az egyetlen, aki anélkül hatással volt rám és akire attól függetlenül is figyeltem, hogy nem volt szorosan mellettem. – Nem mindenki volt olyan szerencsés, mint én. Komolyan azt hiszed, hogy a szüleim vagy a régi társaim még életben vannak? – Bolondság volt a részéről, ha ebben a hitben élt. Egyedül nekem és nekik jutott a kiváltság, hogy találkozzunk ebben a régen még távoli, elérhetetlen jövőnek tűnő valóságban, a többieknek elképzelésük sem volt arról, hogy én egyszer olyan varázslathoz fogok nyúlni, ami biztosítja a hosszú távú túlélést. Mióta a druidák felébredtek biztosan forognak a sírjukban vagy üvöltenek a túlvilágon, amiért keresztülhúztam az örökkévalóságra kalibrált terveiket. - Anyád nem volt normális. És a druidák nagy többsége sem. Már régen is meg akartam kérdezni, hogy nálatok a megalománia felvételi követelmény volt? – Csúszott ki a számon sóhajtva. Mesélt róla, arról, hogy mit csinált, amikor ő még kicsi volt és semmi sem változtathatta meg a véleményemet, miszerint egy anyának a gyerekét kell előtérbe helyeznie minden körülmények között, nem pedig egy szekrénybe bezárni, mert éppen zavaró tényezővé vált. A többiek pedig… külön történet, megérdemeltek volna egy szép, vaskos könyvet. - Ismersz, én sem vagyok oda annyira a szabályokért, hogy tűzön-vízen átszaladjak azért, hogy betarthassam őket. – Meglóbáltam a lábaimat, kezdtek zsibbadni attól, hogy csak csüngtek a semmibe. Nem tehettem róla, aprónak születtem, akár tériszonyom is lehetett volna a korlát magasságában. Szerencse, hogy nagyot tudtam ugrani, a felfelé út nem volt bökkenős. – Ha el tudnám képzelni nélküled az életemet, most itt lennék? – Kérdeztem szintén olyan módon, ahogy ő tette fel a saját kérdését. Persze, idejöttem volna, ha nem lenne fontos nekem, miközben tudtam, hogy a küldöncömet feldarabolta és valószínűleg haragszik rám… talán nem látszik, de ennyire nem vagyok ostoba. – Szegényes világ lett volna, ha csak mi ketten maradtunk volna benne. – Én szerettem a társaimat, ezért nem akartam őket elárulni. Ugyanakkor Delmar jelentette nekem a legtöbbet, így őt sem hagyhattam meghalni… két tűz közé kerültem és amennyire nem akartam egyedül maradni, éppen annyira jól sikerült mégis kiharcolnom az egyedüllétet. – De nem bántam volna. Aláírom, elárultalak, viszont azt már nem láthattad, hogy elmentem hozzád. Nem tudtam pontosan, hová zártak be és ha sokáig is tartott, de megtaláltalak. Csak semmit sem tudtam tenni. – Vallottam be és ugyan egy ideig képes voltam tartani a tekintetét, kellett egy másodperc, hogy feltöltsem magam, ezért elfordultam és a sötét víztükröt kezdtem el bámulni. – Nem voltam elég erős és amikor elkezdtem győzködni Ayana-t, hogy segítsen, megfenyegetett, hogy feldob a többieknek. – Elhallgattam, nem voltam büszke arra, hogy megöltem a lányt. Nem szerettem bepiszkítani a kezemet, főleg nem a barátaim, hozzátartozóim, szövetségeseim vérével, mert ahhoz még a bűntudat is kapcsolódik a tényen kívül, hogy gyilkos vagyok. – Nem tehettem mást, mint kivártam.
-Imádok meglepetéseket okozni! Nincs is rosszabb, mint egy unalmas, meglepetések nélküli élet. – csóváltam meg a fejemet. Általában én vagyok az, aki ezeket okozza. Nincs nekem bajom az emberekkel, egyszerűen csak sokkal hasznosabbak, ha azt hiszik, hogy azt csinálják, amit akarnak, miközben nekem segítenek. Az önzetlenség régen se volt divat, az önzés viszont igen. Én csak ezt használom ki. -Finn? A Mikulás is finn. Ezek a finnek elképesztők! – a ma emberek rendkívül sok ünnepet tart meg. Mikor felfedeztem a Mikulást, valósággal megszakadt a szívem, hogy az én időmben nem jött senki sem szánnal, hogy ajándékot adjon nekem. – Neked is van? Biztos jó nagy, ha belefért nyolcszáz év. – még mindig nem tudom felfogni, hogy egy ilyen pici dolog, hogyan tudhat ennyi mindent. Varázslatnak fogom hívni. Már lemondtam arról, hogy megértsem a technikát, sokkal egyszerűbb úgy felfogni, hogy csak van és kész, mint valami csoda. Azokat sem lehet megmagyarázni. Ha meg mégis, olyankor halnak meg a csodák. – Nem? – ezt inkább kérdeztem, mint mondtam. – Az enyémek életben vannak, szóval… kitudja. Ti boszorkányok rafináltak tudtok lenni. – ezt a saját bőrömön is sikerült már megtapasztalnom. Alábecsültem a kis csapatukat, ezért pedig több száz év magány lett a jutalmam. Ha nem élnek, hogy álljak bosszút? -Úgy mondod, mintha ti olyan mások lennétek. Mi megalománikusabb dolog, mint kiiktatni azokat, akik veszélyt jelentenek a hatalmatokra? – engem nem vezethet meg, magát becsaphatja, de engem soha! Ők épp úgy hatalmat akartak, mint mi. A mi kiesésünkkel pedig az övékké lett mind, igaz? – De igazad van, a többség tényleg nem normális. Még szerencse, hogy én tisztán látok! Te viszont elfogult vagy. – bizony, a saját fajtájával szemben. Azt hiszem, ez végül is akaratlan dolog részéről, de attól még igaz. A boszorkányok nem sokban különböznek tőlünk, ugyanúgy öltek és ölnek, ha épp arra van szükség. Ignotus is azt hitte, hogy jobb náluk. Oh, dehogy! Nem ez az igazán lényeges. -Nekem úgy tűnik ez nem okozott neked gondot. – vontam meg a vállamat. Elvégre, amíg én a föld alá voltam temetve, ő élte az életét. Igaza van, jobb, mintha meghaltam volna. De csak annál jobb. Hétszáz évig egyedül voltam, nem láttam fényt, nem hallottam semmit, csak magamat. Nem volt olyan jó, amennyire annak hangzik. – Én feláldoztam volna őket érte. – sok minden szerepet játszott az árulásomban. Erősebb akartam lenni, megakartam menekülni, és levetni magamról a sok buta szabályt. Az úgynevezett családom egyenesen utálta a gondolatát is annak, hogy én egy boszorkánnyal találkozom. Elejét vettem volna annak, hogy tegyenek is ez ellen valamit. -Hogy aztán a nyakamra küldj valakit? – nem hinném, hogy ő küldte a többit. Valószínűleg nem csak ő tud arról, hogy a fajom ismételten él és virul. – Na és… mi vagy te most? A kisfőnök, a nagyfőnök, az… Ősmágus, talán? – nyolcszáz éves, ugyan nem vagyok bennfentes a köreikben, de nem hinném, hogy sok nyolcszáz éves boszorkány rohangálna a világban. – Mi a következő lépés? Elvégre… én és a társaim, legalábbis a többségük biztosan neheztel rátok. Hogy állunk, Kayla? Ugyanott, csak hétszáz évvel később? – elvégre, a helyzet változatlan, nemde? Csak az idő változott. Ha akkor nem árulta el őket, most miért tenné?
- És értesz is hozzájuk. Milyen szép párosítás! – Engem már az is meglepetésként ért, hogy amikor kiszabadultak, nem kerestek fel mindenkit, akinek köze volt a bezárásukhoz és álltak rajtuk bosszút azonnal. Sőt, ha nem lettem volna 100 százalékig biztos abban, hogy Delmar túléli a büntetést, akkor azon is csodálkoztam volna, hogy ennyi évszázad után nem fáradt el annyira, hogy teljesen feladja. Ha az kilátástalannak ítéli meg a helyzetét és feladja a reményt, abba könnyedén bele lehet halni, ám úgy tűnik, Delmar ugyanolyan stramm volt, mint régen. - Hiszel a Mikulásban? – A mi időnkben még annyira nem volt elterjedt ez az ünnep, azóta persze ez is megváltozott. A gyerekek elképesztően lelkesek tudtak lenni, ha szóba jött a piros ruhás, nagydarab, ajándékokat osztogató öregember, de ki hibáztatná őket? Ajándékot kapni mindig jó. A csoda a mai világban is létezett, mindenki igényelte a felbukkanásukat. - Ne aggódj, frissítgetem a memóriát, csak az elmúlt száz évet tartogatom benne. – Egy külön könyvtár kellett volna, hogyha minden egyes eseményt le szerettem volna írni, ám szerencsére eddig még senki nem támasztotta elém azt az igényt, hogy szeretne bepillantást nyerni az életem lefolyásába. Őszintén, nem is engedtem volna a kíváncsiskodásnak, maximum az előttem állót avattam volna be a titkaimba. Legyen bármi, benne mindig meg fogok bízni és szükségem lesz arra, hogy beszéljek vele. Ezért volt igazán nehéz, hogy be volt zárva. – És a családról tényleg nem kell sok mindent tárolnom. Voltak, akik meghosszabbították az életüket és úgy döntöttek, hogy soha nem akarnak meghalni, aztán valahogy mégis sikerült nekik. Nem tudtak gazdálkodni azzal az ajándékkal, amit saját maguknak adtak. – Ezért nem ütöttem én bele az orromat olyan dolgokba, amelyek miatt elveszíthettem volna a fejemet. Az üzleteléstől, bajkeveréstől fontosabb volt az, hogy továbbra is lélegezhessek: ez nem azt jelentette, hogy ne lettek volna meg a magam keresztjei, csupán tudtam, mikor és mit kell meglépnem annak érdekében, hogy jól járjak és nagyjából egészben kijöjjek a necces helyzetekből is. - Lehet, hogy elfogult vagyok, de azt se felejtsd el, hogy nem azért kellett bezárni titeket, mert saját magunkat és az erőnket féltettük, hanem azért, mert mindenki tudta, hogy felforgatnátok a világot, ha csak egy kicsivel több hatalmat kapnátok! – A végső megoldás a teljes kiirtásuk lett volna, de azt nem hagyhattam és szerencsére volt még egy-két jobb érzésű társam, aki szintén nem a gyilkolásban látta a gyógymódot. A druidák csapata veszélyes volt és bár Delmar-nak igaza volt, a mi vezetőnk sem volt kutya, mégis… ezt a csatát valakinek muszáj volt elveszítenie. - Ha csak rajtam múlott volna, nem töltöttél volna hétszáz évet a föld alatt. Kihoztalak volna, nem akartam, hogy ennyi ideig legyél bezárva. – Vallottam be. Egyedül mit tehettem volna? Próbálkoztam, viszont sem a természet, sem semmi és senki más nem segített nekem. – Szerinted az volt a lényeg, hogy kisfőnökké váljak? Ma már szabadúszó vagyok. – Nem voltam az a tipikus vezető alkat. Ha muszáj lett volna, akkor beleegyezek a főnökségbe vagy ha látom, hogy a többieknek kicsúszott az irányítás a kezéből, de mivel régóta nem tartoztam egyetlen kovenhez sem, így főnök sem lehettem. - Engednéd, hogy megöljenek? Vagy félnem kellene attól, hogy te fogsz bosszút állni rajtam? – Reménykedtem a nemleges válaszban, megsajdult volna a szívem, ha Delmar-nak a halálommal kapcsolatos gondolatok jártak volna a fejében. Ennyire nem fordulhatott ki a sarkából a világ… bár ki tudja, én hogyan viselkedtem volna ilyen hosszú bezártság után.
-Gondolod? – árulkodó félmosolyt villantottam. Nem is kell, hogy válaszoljon, ez inkább amolyan költői kérdés volt. Mindig is éltem-haltam a mókáért és a tréfákért. Ignotus soha nem értékelte eléggé ezt, ő a … ”minden sötét és minden megakar ölni” fajta világnézetet vallja. Nem értette meg, hogy néha mennyivel könnyebb, ha a világot egy kicsit mókásabb hellyé tesszük. -Hinni? Én találkoztam vele! – fogalmam sincsen, hogy miért jött ebbe az országba, és miért pont egy vásár kellős közepén volt, de ott volt. – Kissé csalódott voltam, azt hittem ő teljesíti a kívánságokat, nem pedig biztonsági őröket hív az emberre. – húztam el a számat. Én csak azt kértem tőle, hogy hadd álljak bosszút mindazért, ami történt velem, a magam sajátos kis módján. Erre neki állt feljebb, mikor elmagyaráztam, hogy tulajdonképpen idősebb vagyok, mint ő. Csalódtam kissé benne, azt hittem, ha valaki, akkor a Mikulás meg fog érteni. Nem ez lenne az úgynevezett ünnep lényege? -Nem félsz, hogy valaki ellopja? – volt szerencsém egy előadáson részt venni, ahol a személyes információk biztonságáról beszéltek. Véletlenül keveredtem ugyan oda, de egész hasznos kis tévedés volt. Megtudtam, hogy manapság a tolvajoknak be se kell törni valahova, ha lopni akarnak. Elég leülniük egy olyan számítógép elé és nyomkodni a gombokat. – Mind történetek vagyunk, a történetek pedig egyszer véget érnek. A nyughatatlan lelkek, amúgy sem halnak meg. Ott lebegnek valahol élet és halál között, nem? Mikor hal meg valaki igazán? – van erre egy szavuk, de mivel nem vagyok boszorkány, fogalmam sincs mi az. De azért tudok néhány dolgot. Visszatudnak jönni a halálból. Tehát, feltételezem, van köztes állapot a két véglet közt. - Ugyan már, a világnak jót tett volna egy kis felforgatás! A változás nem rossz, a változás törvényszerű. Ha valami nem működik, muszáj közbe lépni. A világ nem működött, de kedvezett nektek. Tudod, a druida is boszorkány, végül is. Annyi a különbség, hogy egy druida nem titkolja, amit egy boszorkány igen. – a mágia hatalom, a hatalom lehetőség. Nem hinném, hogy olyan rosszat tett volna a világnak egy kis felfordulás. Amúgy is, miért dönthetnének pont ők arról, hogy jót tesz-e neki, vagy sem? Ennyi erővel dönthetnék róla én is, vagy akár a Mikulás is. - Miért én kaptam a legtöbbet? Ignotus előbb szabadult, mint én, ez… kissé fáj. – Ignotus volt a felbujtó, én csak az áruló, miért nekem kellett több időt töltenem abban az átkozott sírban? Nem született valami igazságos ítélet, annyi már bizonyos. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy ez nem esik rosszul. – Nyolcszáz éves vagy, személyesen ismertél druidákat… logikus lenne. – vontam meg a vállamat. Gondolom ezért olyan idős, minden politikus. Nem láttam még egyetlen huszonéves elnököt sem, de ötven, hatvan évest már annál inkább. A korról azt mondják, hogy tapasztalattal jár, de ez nem igaz, ez egy nagy félreértés! A kor évekkel jár, nem tapasztalattal. Nem feleltem egyből a szavaira, helyette felültem én is mellé, és a lábamat lóbálva gondolkodtam. – Elárultad a bizalmamat. Elárultad a barátságunkat. Elárultál engem, cserbenhagytál! – hétszáz év alatt sikerült ezekkel valamelyest megbirkózni, de attól még fájt. – De azt hiszed, olyan kevéssé vagy nekem fontos, hogy számít bármit is az árulásod? – pillantottam rá, de most nem mosolyogtam. – Dehogy engedném, hogy megöljenek! Dehogy állnék rajtad bosszút! – csóváltam meg a fejemet. – De… ez csak te vagy, Kayla. A többieknek veszniük kell. – ha maradtak még társai, akik benne voltak abban, ami történt velem, nos, nekik meg kell halniuk. Ez ugyanúgy igaz az úgynevezett családomra is. Nekik már hétszáz éve halottnak kéne lenniük.
- Jobban ismerlek, mint te saját magad. – Enyhe túlzás, sőt, mégis, voltak dolgok, tulajdonságok, amiket a vak sem tudott volna eltéveszteni, ha csak egy kis időt is együtt tölt egy személlyel. A mi esetünkben túl sok időről volt szó: legalábbis az ő és az én családom szerint, akik miért is nézték volna jó szemmel, hogy egy druida és egy boszorkány barátkozik. Tökéletes példái voltunk a napokban rasszizmusnak nevezett megkülönböztetésnek. Akár a történelemkönyvekbe is bekerülhettünk volna. - Pont egy szinten vagy azokkal a hatévesekkel, akik a hasonló élményeiket mesélik fűnek-fának. – A gyerekek nagyon aranyosak voltak, leginkább azért, mert lehetett látni a tekintetükben, hogy ők még hisznek a csodákban. Bíztak abban, hogyha valami rossz, akkor karikacsapásra jóvá változhat, a világot meg lehet váltani és némi láthatatlan alakokhoz elrebegett imádsággal előrébb lehet mozdítani bármit. Sokban emlékeztettek magamra, arra az énemre, aki szinte még kislányként szintén azt hihette, hogy nagy befolyása van a történésekre, aztán valahogy mégsem úgy alakultak a dolgok, ahogy eltervezte. - Ahhoz képest, hogy a történetek egyszer véget érnek, mi elég jó formában vagyunk, pedig régóta írjuk a meséinket. – Ő viszonylag hosszabb szünetre vonult, de nem vettem volna rá mérget, hogy a bezártsággal töltött évszázadok alatt nem állt rá az agya valamilyen újabb ötletre. Arról nem is beszélve, mennyi dolgot kellett bepótolnia… talán a többségüket én át is éltem, ám ezekkel hencegni szemét dolog lett volna. Miért is tenném? Hogy mélyebb gödröt ássak magam alá? Így is alig tudok kifelé pislogni a lyukból, amibe kezdtem elsüllyedni. - Neked a világuralomra törés egy kis felforgatásnak számít? És csodálkozol, hogy bezártunk titeket? – Régebben én is szerettem volna megváltani a világot, azt hittem, hogy következmények nélkül többek lehetünk, mint amik voltunk. Csak hát, nem igazán volt olyan lehetőség, ami helyesnek tűnt volna és valószínű, hogy ez a régi nyomás most kívánkozott ki belőlem. - Nem volt időzár a koporsóitokon, fogalmam sincs, miért Ignotus jött ki előbb. Lehet azért, mert őt zártuk be leghamarabb. – A varázslatnak számos rejtélye volt és van, nincs ember, boszorkány, druida, bármilyen természetfeletti lény, aki meg tudta volna oldani mindegyiket. Én sem voltam mindentudó, hogy válaszoljak ezekre a kérdésekre. Viszont a saját érzéseimet felismertem, hallva a szavait bénító zsibbadással járó szomorúság vette át felettem az uralmat. Igaza volt, elárultam őt és bántam. Nagyon, borzasztóan és azt még jobban, hogyha jobban belegondoltam, nem tudtam volna teljes meggyőződéssel állítani, hogy nem tenném meg ismét. Ugyanakkor felkaptam a fejem, amikor elhessegette azt az úgy tűnik tévképzetemet, hogy bántani tudna. Ő nem mosolygott, de nekem felfelé görbültek az ajkaim: ő is hiányzott nekem, elmondhatatlanul. – Senki nem él már… csak én maradtam. – Sóhajtottam egyet, de nem a gyász szólt belőlem. Sőt, örültem is, hogy a többiek a föld alatt vannak, gonoszság vagy nem. – Ti mindannyian megvagytok?
-Ha jobban belegondolsz, ez egy kicsit… ijesztő. Könnyen kiismerhető lennék? – kitudja. Régen ez nem volt olyan fontos, nem voltam kapcsolatban olyan sok emberrel, az elmúlt időt pedig egy koporsóban töltöttem, és akármilyen meglepő, ez idő alatt sem volt szerencsém egyetlen emberhez sem. Pedig igazán értékeltem volna, még akkor is, ha Ignotust kellett volna hallgatnom, ahogy dühöng. Mert mi mást tenne, csak arra képes. -Nem hiszel benne? Pedig… a csodákat is a hit élteti. A reménykedés. Így enyésznek el a dolgot, hogy már nem hiszünk bennük. Csodák csak azokkal történnek, akik hisznek is bennük, Kayla! – nem mintha azt mondanám, hogy majd meglátogatja őt a Mikulás, de… az még egy év, messze van, kitudja. -Nos, kétségkívül jó írók vagyunk. Habár… te kissé előrébb tartasz sejtésem szerint, mint én. Erre kicsit féltékeny vagyok. Az én történetem félbeszakadt jó időre. – neki és a barátainak köszönhetően. Azonban nem lett vége. Talán, ha lett volna lehetőségem valamilyen módon meghalni… de nem volt. Elintézték, hogy ébren töltsem minden napját a rabságomnak, ez pedig… kissé őrjítő volt. De nem sikerült a tervük, ép ésszel másztam ki abból a koporsóból! -A világuralomra törés kissé erős kifejezés. Úgy hangzik, mintha valami… elnyomást akarnék. Nem akarok elnyomást! Csak azt akarom, hogy… senkinek ne legyen hatalma felettem. Ez olyan nagy baj? – hisz akkor én volnék a legerősebb. Kell a fenének a világ, hétszáz évre kimaradtam belőle, mégis hogy érezném magam, ha felülnék a trónra? Nem, a világ megúszta. Nekem csak a tudat kell, hogy bárki jön én… egy tüsszentésemmel elpusztíthatom őt. -Akkor ezt elrontottátok. Tudod, én csak egy dühös óvodás vagyok Ignotus mellett. Ő olyan, mint egy bomba. Csak a bosszúja érdekli. – a kis barátnője miatt. Mikor újra találkoztunk, talán mondanom kellett volna neki, hogy kezdjen ismerkedni másokkal. Talán, így több száz év elteltével valaki képes lesz megértetni vele, hogy nincs sok értelme annak, amit csinál. De inkább ne legyen így, jelen helyzetben hasznomra van. -Csak néhányunkkal találkoztam. De, felteszem igen. Van pár… alvó druida is. Gondolom, ha egyikünk meghal, ők a helyünkre lépnek. De remélem egyikük se halt meg, így is elég nehéz lesz őket összegyűjteni. – régen könnyű volt, Ignotus miatt együtt voltunk, de most… Ignotus elbukott, évszázadokig szenvedtünk, miért akarna bárki is újra belekezdeni az egészbe? – Nem tudsz véletlen valami… helymeghatározó varázslatot, amivel megkönnyíthetnéd az életemet? – tudnom kéne párunkról, hogy hol vannak éppen. A Föld, mint kiderült a kiszabadulásom után, szörnyen nagy. Mikor bezártak, azt hittem negyed ekkora.
- Régebben nem akartál annyira megközelíthetetlennek tűnni, mint most. Legalábbis, azt veszem észre, hogy egészen zárkózott lettél. – Nem csoda, elvégre őt magát is bezárták. Majdnem ezer év börtön után én hozzá sem szólnék senkihez. Vagy ha igen, folyamatosan ordítanék és meg sem akarnám hallgatni, ki mit akar mondani… úgyhogy Delmar még viszonylag jól viselte a bezárással és kiszabadulással kapcsolatos tortúrát. - A hitem megvan, csak a Mikulásra nem terjed ki. Boszorkány vagyok, pont én ne hinnék a csodákban? – Vontam fel a szemöldökeimet egy halvány mosoly kíséretében. Csoda, hogy itt voltunk, csoda, hogy hajlandó volt beszélni velem és napestig sorolhatnám még, hogy az életem során mennyi minden történt velem, ami csodaszámba megy. A hitem sohasem hagyott el. Ha így lett volna, mentem volna utána… Delmar-nak igaza volt, hit nélkül az egész létezés semmit sem ér. - Itt az idő, hogy újrakezdd. Sokkal érdekesebb lesz, ha a hosszú megszakítás után beszámolsz a téged ért újdonságokról. – Én végiglépdeltem az összes kor változásainak lépcsőit, a dolgok nagyjából letisztultak bennem és úgy tudtam viszonyulni a mai világ termékeihez, mint azok, akik pár évtizede születtek. Delmar esete más, mögötte több évszázadnyi sötétség áll, ami nem igazán segíthet az alkalmazkodásban. – Talán írnod kellene egy könyvet. A mai népek mindenféle történetre kaphatóak, ne tudd meg, mennyire lelkesek, ha valami furcsasággal találkoznak. – A mostani emberek sokkal szabadabbak és nyitottabbak voltak, mint a mieink. Nagyon szépen példázta ezt, hogy az elvileg közös alapból táplálkozó druidák és boszorkányok még arra sem voltak képesek, hogy leüljenek egymással szembe és normális, emberi lényekhez méltóan megpróbálják megoldani a gondjaikat. Rögtön le kellett öldökölni egymás. Manapság az a módi, ha beszélünk a problémákról, nem pedig azelőtt cselekszünk, mielőtt jól megrágtuk volna az elképzeléseinket. - Bajnak nem baj, de elég sokat kellene teperned ahhoz, hogy ez megvalósuljon, nem? Sok idő, sok élet, sok járulékos veszteség. Biztos vagy benne, hogy így a legjobb kezdeni az új életedet? – Az eredeti baj is ebből az elképzelésből adódott. Mindenki magának akarta a világot, vagy ha nem is, de azt a hatalmat mindenféleképpen, amit birtokolhattunk volna, ám a természet törvényei szerint meg kellett osztanunk. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy én nem gondoltam már arra, hogy mind az enyém legyen… egy kis részét meg is kaparinthattam, amikor meghaltak a társaim, de nem vágytam többre. Ezzel is alig bírtam, a lelkiismeretem nem engedte, hogy rendeltetésszerűen használjam. - Nincs sok kedvem összefutni Ignotus-szal. – Az a férfi egy mániákus őrült, eszem ágában sincs a közelébe kerülni. Gondolni sem szeretnék ennek a lehetőségére. – És valószínűleg az sem fog tetszeni neki, hogy ha a többiek eddig nem másztak elő, akkor ezután sem fognak. Ezek szerint nem mindenki volt olyan erős, hogy kibírja a bezártságot. – Sóhajtottam egyet. – Megkereshetjük a társaidat, de azokat nem fogom megtalálni, akik meghaltak. Az erejük átszállt másokba, a rátok vonatkozó helymeghatározó varázslat pedig az erőtöket keresi, nem a kifejezett személyeket. Úgyhogy ha találunk is valakit, az friss hús lesz.
-Zárkózott? Nos… talán. Azt hiszem a rossz tapasztalatok miatt van. – vontam meg a vállam. Sőt, egészen biztos vagyok benne. Hogyha évszázadokra bezárnak valahova, az emberben kifejlődik egyfajta… hatodik érzék. Nehezen bízik utána meg másokban, nem akarja engedni, hogy lássák, amit látni akarnak, mert oda a bizalma, amit korábban beléjük fektetett. Én is így vagyok ezzel. Régen sokkal inkább bíztam. Na és mi lett a vége? -Igazi ünneprontó vagy. Nem karácsonyoznék nálatok. – ingattam meg a fejemet mosolyogva. Habár, a nálatok nem tudom kiket takar. Talán nincs is többes szám. Jó pár év eltelt, kitudja, hogy kivel és mivel élt, vagy él épp most is. Az én esetemben erre sajnos roppant könnyű rájönni. Jó sok karácsonyt töltöttem el egyedül. -Nem is tudom. Nem láttam sok könyvet az emberek kezében, mióta kiszabadultam. – aztán felvilágosodtam, vagyis… elmagyarázták, hogy miért is van ez így. A technika. A technika az, ami miatt a könyvek kiszorultak az emberek kezéből. Most már mindenki olyan kis izét nyomkod ahelyett, hogy ovlasna. Habár, álszent vagyok, én se olvastam sokat, az én koromban elvétve akadt csak egy-két könyv. -Új élet? Nem, Kayla… nincs új életem. A régi van, amit jó időre elvettek tőlem. – nem nagyon tudnék boldogan élni, abban a tudatban, hogy minden, amit előttem volt, elveszett. Olyan közel volt, és most mégis … olyan távolinak érzem. Az embernek vannak álmai, nekem is, és miféle ember lennék, ha csak úgy hagynám őket eltűnni? – Időm van bőven. Akiknek pedig meg kell halniuk… már így is túl sokat éltek. – vontam meg a vállam. Az én úgynevezett családom… csak rájuk kell találnom. Ezt akarták a boszorkányok is, nem? Egy druidák nélküli világot. Nos, én megadom ezt nekik, annyit kérek csupán csak cserébe, hogy viseljenek el engem, mint egyetlen képviselőjét a fajomnak. -Valószínűleg egyből megakarna ölni téged – értettem vele egyet. Ignotus a bolond bátorságot testesítette meg. Jól szórakoztam rajta, és bár egy pontig ugyanazok a céljaink, a megfelelő pillanatban teszem, amihez a legjobban értek. Túljárok az eszén. – Annál jobb. A régiek annyira… makacsok. A meggyőzés részével lehet gond, de… kiváló meggyőző vagyok! – mosolyogtam rá. Ez talán annyira nem igaz, de… Ignotust is meggyőztem, hogy ne akarjon megölni, igaz? Legalábbis ne egyből. Egymásra vagyunk kénytelenek támaszkodni, ugyanis nem érhetjük el a célunkat a másik nélkül. Ez aztán roppant ironikus, ha jobban belegondolok. – Szóval… segítesz nekem? Mit fognak szólni hozzá a barátaid? – a többi boszorkány aligha örül, hogy segítene nekem. Ha nem is aktuális a druida kérdés, biztosan vannak keménykalapos kis barátnői.
Boszorkány •• a mágia hatalom, a hatalomért pedig nagy árat kell fizetni
- Nagyon szép metaforákat lehetne gyártani a bezártsággal való kapcsolatodról. – Mire kimondtam, rájöttem, milyen szemét dolog ezzel viccelődni, de mivel Delmar humora alapjáraton szintén eléggé morbid volt, annyira nem is zavartattam magam. Bár illetlenségből így is jeles voltam, tekintve, hogy azoknak a csoportjába tartoztam, akik bezárták őt… mindig eszembe jut, mit tettem, nem tudtam szabadulni a gondolattól. - Lehet, újra megszeretném a karácsonyt, ha egyszer velem ünnepelnél, úgyhogy az ajánlat áll. – Mosolyodtam el halványan. Régen nagyon szerette azt az ünnepet, ám az évek előrehaladtával elmúlt a lelkesedésem. Főleg azután, hogy szinte mindenki kihalt mellőlem, aki fontos volt. Delmar-ral kezdődött, aztán szépen sorban jöttek a többiek, akik vagy eredendően számítottak vagy az idő folyamán teljesen természetesen szövődtek bele a mindennapjaimba. Belegondolva, biztosan érdekesebb és mókásabb lett volna az életem, ha Delmar is mellettem van, de ez már késő bánat. - Pedig egyszerűbb lenne újra kezdeni. Nem venné el az energiádat a bosszú igénye, a régi sérelmekkel való foglalkozás és azon sem kellene gondolkoznod, hogy ölöd meg, akiknek már rég halottnak kellene lenniük. – Direkt az ő szavait használtam. – Hagyhatnád, hogy a természet intézze el őket. Hidd el, mindenki megkapja a maga büntetését. – Arról fogalmam sem volt, rám miért nem rótták még ki a sajátomat. Nagyon régóta éltem és attól, hogy mi jó ötletnek tartottuk a druidák bezárását, a természet még nem biztos, hogy ujjongott ettől a megoldástól. Előre féltem, mi vár rám, ha meghalok… ezért is próbáltam minél többet tenni annak érdekében, hogy életben maradjak. A túlvilág nem kecsegtetett sok jóval számomra. - Látod, ezért kerülöm el őt és a többi feléledt druidát. Nem szeretném, ha elválasztanák a fejemet a nyakamtól. – Megvontam a vállam. A druidákhoz való felvételi követelményben tuti benne volt, hogy őrültségre hajlamosnak kell lenniük… bár bagoly mondja, mi sem voltunk és nem is vagyunk jobbak. Csak szerettem magam azzal nyugtatni, hogy megérdemelték, amit kaptak, még akkor is, ha a számomra szint mindent jelentő Delmar is annak a bagázsnak a tagja volt. - Terveid vannak az újakkal? – Kíváncsi voltam, mit forgat a fejében és már előre tudtam, hogy nem fogom hagyni a válasz elodázását. Nem szerettem volna egy újabb háború kirobbanásához asszisztálni, elég volt egyszer végigcsinálni a „válassz oldalt” mizériát. – Csak akkor segítek, ha megígérjük egymásnak, hogy ezentúl őszinték leszünk. Nincs titkolózás, kiskapuk, kerülőutak, csakis a színtiszta igazság. – Felé nyújtottam a kisujjamat, kérve, hogy tegye le az esküt. Régimódi, de még mindig cukibb módja az ígérettevésnek, mintha drámaian vérrel pecsételnénk meg az adott szó hitelességét.
-Hát ez tőled… különösképpen kegyetlen! – húztam el a szám. Tekintve, hogy ő volt az egyik boszorkány, aki miatt bezártak. De igaza van, az évszázadok alatt, amit abban a koporsóban töltöttem, én is sok mindenen gondolkodtam, hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem találtam ki néhány igazán frappáns metaforát egykori helyzetemre. -Hm… gondolkodtam el hangosan, és kissé ráhunyorítottam, mintha csak a csapdát keresném a dologban. – De csak akkor, ha van fa, szánkó, ajándék és … puding. Puding és halrudacska. – legutóbb ettem egy reggelizőben valami…. isteni volt! Az emberek nem értették ugyan, de betudtam a szűklátókörűségüknek. Amit nem kóstoltak, nem ismerhetnek. Biztos csak irigykedtek, tipikus emberi dolog lenne. -Most már remélem tudod, hogy micsoda szerencséd van velem! Az egyetlen normális fajtámbelivel hozott össze a sors! – ennek ellenére ő mégis segédkezett abban, hogy jó néhány évszázadra kivonjanak a forgalomból. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy ez nem fáj. Fáj, nagyon is, de rég volt és én megtanultam a rabságom alatt, hogy vannak dolgok, amik ellen nem lehet mit tenni. – De ne aggódj, inkább csak ugatnak, mint harapnak. Habár… harapnak is. Ignotus egyértelműen harap ő nem kutya. Ő olyan, mint egy cápa. Csak rá kell ütni az orrára! – még mutattam is a kezemmel, hogyan. Egy határozott mozdulat, ahogy azok a résszemű szerzetesek ütik szét a téglát. Nem semmi pacákok azok, mikor láttam, el sem akartam hinni! Nekem nem ment, tudom, mert sokat ütöttem a koporsómat, de kiszabadulni sajnos azt nem sikerült. Nem ártana eltanulnom ezt a technikát, kitudja, talán a jövőben is bezárnak, akkor pedig szükségem lehet rá. – A fejed miatt pedig ne aggódj, tökéletes helyen van a nyakadon. Ott is marad, ezt garantálom! – Ignotus nem tud róla, és ez így is fog maradni, a legutóbb is belekotnyeleskedett és mi lett a vége? Bezártak minket, mielőtt megölhettem volna mindannyiukat. Még egyszer ilyen nem lesz, törődjön csak a saját dolgával. -Nincsenek. De vannak. Talán, néhány. – vontam meg a vállamat. Őszintén, annyi minden kavargott a fejemben, hogy én magam sem tudom pontosan, hogy mit is gondoljak. Tervek… igen, vannak, olyasmik. Ők újak, nem voltak évszázadokig bezárva, ami nagyban megkönnyíti azt, hogy kijöjjek velük. – Csak a színtiszta igazság.. – ismételtem meg amit mondott, bár kissé letörten. – De én szeretek ferdíteni. Tudhatnád. Mindig hazudok. Ez az első szabályom. – de soha nem rosszból. Legalábbis… nem neki. Tényleg változnak az idők. Régen nem szerette volna mindenről tudni az igazat. Oda lett volna a meglepetés! – Kayla Wraith, megfogadom, hogy mindig a színtiszta igazságot mondom majd neked. Az igazságot, amit tudnod kell. – ragadtam meg kisujjammal az övét. Én nem vagyok oda a kerülőutak és féligazságok elhagyása miatt. Szeretem őket, a meglepetés így lesz meglepetés. – A kérdés csak az, hogy… hiszel-e nekem. – bólogattam grimaszolva. Ez itt a nagy kérdés, bizony… ha a helyében lennék… nem, nem, jó nekem a saját helyem.
Boszorkány •• a mágia hatalom, a hatalomért pedig nagy árat kell fizetni
- Kegyetlen? Én? Ne sértegess! – Mímelt sértődöttséget varázsoltam az arcomra, még a kezeimet is összekulcsoltam a mellkasom előtt. Én és a kegyetlenség… távol álltunk egymástól, legalábbis szerettem ezt hinni. Persze, ha elmesélném egy kívülállónak, hogy mit csináltam a legjobb barátommal és lelki társammal, akkor biztosan nagyot nézne és lelketlennek, bolondnak titulálna. Biztosan nem tudnám elmagyarázni, hogy megvoltak az indokaim. Hosszú és bonyolult történet ez, amit nem három perces előadásra terveztek. - Puding és halrudacska? Finom volt? – Akaratlanul is széles vigyor húzódott a számra a képzeletemben megjelenő képtől, amiben Delmar egy útszéli étkezdében ülve tömi magába a pudingba mártott halrudacskát. A két lehető legegészségesebb ételt választotta mixelésre, de hát ha neki ez kellett a mai világból, hát legyen. Valószínűleg én is magamba tömnék minden hülyeséget több évszázadnyi éhezés után. Igazából, akár most is ölni tudtam volna egy jó hamburgerért. - Mindig is tudtam, hogy te vagy az egyetlen normális a fajtádból. Bár őszintén, a normálisság nálatok csodaszámba megy. – Lehet, hogy a druidáknál felvételi követelmény volt a különcség, pont úgy, mint nálunk a vérvonalbeli egyezés. Mire megjött a magunkhoz való eszünk, addigra már a saját kis csoportunk tagjai voltunk, legalábbis esetembe így történt. Esélyem sem volt visszakozni vagy esetleg vitatkozni. – És mi van a terveddel, miszerint megölöd a többieket? Vagy az már nem aktuális? – Az agresszió csak nagyon szükséges esetben volt a barátom, de Ignotust színesen láttam volna holtan. Veszélyes volt, több társamat is megölte, arról nem is beszélve, hogy főkolomposként leginkább miatta lett rossz híre a druidáknak. Igazán maradhatott volna a sírjában, de úgy tűnik, a rossz pénz még mindig nem vész el. – Köszönöm az ígéretet! De ha mégsem tudnád betartani, csak annyi kérésem lenne, hogy ne te tegyél el láb alól. – Őszintén? Nem akartam ugyanazt átélni, mint Delmar, az árulásába egyszerűen belepusztultam volna. Felőlem bármennyi idő eltelhetett, míg nem találkoztunk és el volt zárva tőlem, akkor is ő volt nekem a legfontosabb. - Helyes! – Megráztam az összefonódott kisujjainkat, aztán sóhajtottam egyet. Nem mondanám, hogy hatalmas öröm bujkált bennem hallva, hogy igenis vannak tervei és nem puszta családlátogatási célzattal keresné meg a druidák új generációját, de… tartoztam neki. A legkevesebb, hogy segítek neki megtalálni a társait, a többi pedig majd kialakul. Jó vagy rossz irányba, majdnem mindegy, csak… ne legyen világméretű katasztrófa. – Segítek, ha végül beavatsz mindenbe. Hogy tervezed? Elmondom, hol vannak és te bekopogsz az ajtajukon azzal, hogy „Helló, Delmar vagyok, szintén druida?” Mire kellenek neked?
-Igaz. – vontam meg a vállam, egyetértően bólintva. – Túl alacsony vagy, néha főnökösködő és az orrod is túl vicces, hogy kegyetlen legyél. – köröztem a mutatóujjammal az orra körül. Tény, ami tény, Kayla nem egy túlzottan ijesztő látvány, na de… ijesztő dolgokat tud csinálni, azt meg kell ám hagyni. Ezt pedig meg is hagyom neki. -Oh, nem finom volt. – csóváltam meg a fejem. – Fantasztikus volt! A fantasztikus szó minden értelmében, egyszerűen fenomenális! – az egyik legjobb dolog, ami történt velem, mióta kiszabadultam a koporsóból, ami több százéves szobafogságom helyszíne volt. Úgy kellett ez az ízkavalkád a metaforikus ébredésem után, mint egy falat… nos, nem, nem kenyér, hanem halrudacska. Pudingos halrudacska. – Kapsz majd egyet. Tudok egy jó helyet… bár, az emberek folyton néznek. Nagyon… bizalmatlanok, azt hiszem. Vagy szeretik egymást nézni. – kitudja melyik, igaz? A mai világban olyan könnyen elhidegülnek egymástól az emberek, ebbe pedig szinte beleszakad a szívem. Szinte, nem teljesen. Még szerencse, mi lenne velem, ha mindenki sorsát a szívemen viselném, igaz? -Különleges vagyok a különlegesek között. Anyám is mindig ezt mondta… bólogattam szaporán. Oh, az én anyám. Érdekes egy nő volt. Érdekes egy anya volt, és ha már itt tartunk, embernek is igencsak érdekesnek bizonyult. Soha nem tudtam eldönteni, hogy mit is érezzek, mikor eszembe jut. Reméltem, hogy kilencszáz körül már nem fog. A fene enné meg azt a fránya jó memóriám! Bezzeg én nem lettem szenilis! – Tudod, vannak dolgok, amik nem mennek ki a divatból. Például a … skót duda! Vagy a csokornyakkendő. Ezek menő dolgok. – egyszer meg kell tanuljak skót dudázni. Keresnem kéne egy skótot hozzá…vagy ez már rasszizmus? A világért sem becsülném le skót barátainkat. – Meg kell halniuk. Nem akarok újabb… családi – ujjaimmal megrajzoltam a macskakörmök helyét, hogy nyomatékosítsam a család szót. – botrányt. Biztos paprikás hangulatukban vannak, nem kockáztatom meg. – Ignotus példának okán mindent megtenne, hogy szőnyeget csináljon belőlem. Akármilyen hízelgő is, hogy velem díszítené a nappaliját, nem áll módomban szőnyeg lenni. Még nem. Egyszer, talán, egy szép, kandallós erdei viskóban. Na ott szívesen lennék szőnyeg. – Olyat soha nem tennék. Szeretem, ha a lábam alatt vagy. Úgy értem… biztos érti, hogy értem. Ha nem, akkor… elmagyarázhatom neki, esetleg később. Most nem. Nem vagyok magyarázós kedvemben. De ismerve magamat, hamarosan abban leszek. -Két dologra. Egy: keresni. Kettő: társaság. Te leszel az én… kompániám! – egy darabig nem csak a világ elől, de az emberek elől is elzártak, nem nagyon tudtam kiélni a kommunikációs késztetéseim, egyetlen beszélgetőpartnerem saját magam voltam, és úgy vettem észre, hogy időnként nem vagyok valami… túlzottan kapható egy kis vitaindító csevejre. Magában pedig ugye csak az őrültek beszélnek… nem vagyok én őrült. – Vihetnénk nekik virágot. Azzal lekötelezzük őket és kénytelenek lesznek meghallgatni. Ha nem hisznek… megtanultam baseball-ozni. – dörzsöltem össze a tenyerem mosolyogva. Oh, a srácok a parkban azt mondták, hogy gyilkos egy lendítésem van!
Boszorkány •• a mágia hatalom, a hatalomért pedig nagy árat kell fizetni
- Mi bajod van az orrommal? – Költői kérdés. Tényleg vicces volt, de hiába lett volna rá lehetőségem, eszembe sem jutott volna változtatni rajta. A plasztikai műtétek távol álltak tőlem és igazából szerettem volna saját magamat látni, ha belenézek a tükörbe. Azt a lányt, akinek az életét éltem és akinek megvoltak a maga hegyei és hullámvölgyei… hogyan emlékezhetnék ezekre, ha nem a saját arcomat látnám viszont? - Lehet, hogy inkább passzolom. – Nem volt kedvem gyomorrontást kapni. Lehet, hogy Delmar szervezete még nem állt át a normális étkezésre, ezért bírja az összevisszaságot vagy csak… egyszerűen önmagához híven nem jó neki az, ami normális, megszokott, tradicionális. Túlságosan régen voltam már a közelében ahhoz, hogy a személyisége minden részletére emlékezzek. Elvégre évszázados szeparációról beszélünk. Azt viszont nem tudtam megakadályozni, hogy elmosolyodjak, mert… igaza volt. Ő egészen különleges. Nem ismertem hozzá hasonlót, ha valamit, ezt nem tagadhattam. A személyisége, a gondolkodásmódja, még az is, ahogy a levegőt vette… különleges volt. Csoda, hogy amint megtudtam, felnyílt a sírja, rögtön útra keltem? Hirtelen nem is tűnt annyira hosszúnak az idő, amit külön töltöttünk, annak az igénye, hogy ismét mellette lehessek, ködöt vontak az emlékeimre. Az volt a lényeg, hogy életben van, lélegzik és talán egy kicsit pipa rám és morogni fog egy darabig, de ismerve őt, nem fog rám huzamosabb ideig haragudni. Pedig arra is fel voltam készülve, hogy a nyakam bánja a találkozást, abból kiindulva, hogy a küldöncöm holtan végezte, nem számíthattam sok jóra. Mégis, itt voltam, nem ijedtem meg, hanem reménykedtem. - És úgy látszik, a családi viszálykodás sem megy ki a divatból. Nem tanultál a saját példádból? Ha egy druida erőszakos halált hal, annak beláthatatlan következményei lehetnek. – Legszívesebben fejen csaptam volna. Történetesen azért zártuk be őket, mert nem kockáztathattuk meg, hogy a természet erői felbolyduljanak és kiszámíthatatlan jelenségek kapjanak talajt a gyilkosság miatt. Persze, időbe telt, míg ezt megpróbáltam elmagyarázni a társaimnak: szerettem volna a lehető legmeggyőzőbb lenni, mert a mészárlás azt jelentette volna, hogy Delmar is odavész a többiekkel. – Egyedül nem tudod őket elintézni, készíthetem neked az újabb sírt. Nem sokáig élvezheted, hogy a láb alatt vagyok, ha ilyen agymenéseid lesznek. – Megforgattam a szemeimet és egy sóhaj kíséretében összekulcsoltam magam előtt a kezeimet. A fejemet csóválva néztem rá, szinte megfájdult a nyakam a bámulásától. Hozzá képest – és amúgy is – eléggé apró voltam, nem tűnhettem valami fenyegetőnek akkor sem, ha a tekintetem rosszallást sugárzott. - Szívesen leszek a kompániád addig, amíg nem csinálunk mészárszéket abból a helyből, ahová megyünk. – Ki tudja, milyen ötletei vannak, akár félhette is volna tőlük, ám bíztam abban a képességemben, hogy jobb belátásra tudom bírni. Mint régebben is. – Oké, akkor… én kiválasztom a virágcsokrokat, te pedig hozhatod a baseball-ütődet. Mikor akarsz kezdeni?
-Nem egy kegyetlen orr. – vontam meg a vállamat. Na persze kiakarna kegyetlen orrt? Micsoda csapás lenne, ha az emberről már az orra elárulja azt, hogy miféle ember… -Az orr sokat elárul egy emberről. Olyan, mint a szem, csak ez … kevésbé feltűnő. – mert ugyan kinézi egy ember orrát, mikor az beszél? A szemét nézik, keresik a hazugságot, de valójában … valójában rossz helyen keresik azt, ami talán ott van, talán nincs. Ha nincs, nincs mit keresni, ha pedig ott van … nem figyeltek eléggé. Annyifélekép lehet hazudni, főleg manapság, a lényeg mindig a legapróbb részletekben rejlik. Minden ott van az arcunkon. -Mi? Nem! Kizárt. Meg kell kóstolnod Kayla! Teljeséggel lehetetlen, hogy passzold! Nem, nem! Soha! – mutogattam, miközben ráztam a fejemet. Ugyan nem vagyok még otthon a szleng használatában, de amit mondott azt ismerem, és hatalmasat hibázna azzal, ha úgy döntene, hogy kihagyja ezt a forradalmiasan új gasztronómiai ínyencséget. Egy igazi csoda, akárki is találta fel a pudingot, egy igazi zseni volt! -Nem szeretem, mikor ilyen racionálisan és logikusan mondasz nekem ellent. Ez nem tetszik. – húztam el a szám. A családi viszály egy olyan dolog, ami … hm, igaza van, tényleg nem megy ki a divatból. Ettől még engem elárultak. Az a cél segített átvészelni a koporsómban töltött időt, hogy egy nap majd kiszabadulok és befejezem azt, amit elkezdtem. – De ők nem halálnak erőszakos halált. Ők csak úgy … meghalnának. A természet azt biztos nem bánja. – nap, mint nap halnak meg csak úgy emberek, mit számít, ha azok most majd druidák lesznek? Egyébként is, szívességet teszek ezzel a világnak, Ignotus mindenkit kivégezne, akinek tartalmasabb a szerelmi élete, mint neki. Tekintve, hogy Ignotus egy évszázadok óta halott nő miatt szeretne bosszút állni, úgy érzem minden ember veszélyben van miatta. Sőt, minden kutya és macska is, de még talán a kecskék is. – Most … ijesztő vagy? – pillantottam rá kíváncsian. Nem igazán tudtam eldönteni mi a célja ezzel. Felettébb kényelmetlen pózt vett fel, egy olyan pici valakinek, mint ő, könnyen megfájdulhat a nyaka attól, hogy sokat néz fel. – De én szeretném őket megölni! Erre várok hétszáz éve! – eresztek meg egy felettébb felnőttes nyavalygást. Azt mondja nekem, hogy az álmok elévülnek hétszázév után? Nem igazság, hogy nem ölhetem meg őket. - Most akkor … ölhetek, vagy nem ölhetek? – kezdtem belezavarodni abba, hogy mit tehetek és mit nem. A mészárszékkel nem tudom, hogy mire célzott, nem hangzik valami barátságos helynek, de… bízom az emberiségben, csak nem találtak ki egy külön szót ilyen kegyetlenségre. Embertelen egy dolog lenne. – Ebéd után! Kelleni fog egy térkép és egy olyan bólogató izé. – nagyon szeretem azokat a bólogató kis fickókat. – Nincs valami … tudod, boszorkány dolog, ami kell neked? Seprű, vagy egy kalap … - a kalap nagyon menő. Egy ideje nem voltam szabad, kitudja mennyit változtak a boszorkányszokások azóta. Habár, a seprűt valamiért már akkor se repülésre használták. Micsoda pazarlás!
Kezdőlap
•
