- Majd meglátjuk, Philip. Egyszer már meghaltam, nincs valami nagy kedvem még egyszer. – ráadásul úgy haltam meg, hogy tényleg azt hittem nyakamon a vég, de… végül is minden más lett, az élet átírta a forgatókönyvet, és végül úgy alakult, hogy… életben maradtam. Vagy akárminek is nevezzük a vámpírlétet. Elvégre jobb, mint az emberi lét. – Amúgy meg… ha nincs semmim, nem is veszthetek semmit, nemde? – ellenben vele. Na nem mintha elakarnék tőle venni mindent. Ugyan, úgy nézek ki, mint aki kisgyerekeket ölne? Nem… maximum ha nőnek még egy kicsit. Tartsa csak meg magának az idilli kis életét, ha ennyire akarja. Az ő dolga. - Akkor hülye vagy. – hagyom rá a dolgot. Mi lehet erősebb, mint a túlélési ösztön, nem igaz? Semmi, az égadta világon semmi, ezt jól tudom, mert már ezerszer éreztem, és mindig kihúzott a bajból. Ha van miért, hát élni fogsz. Ha nem féli a halált, akkor hülyébb, mint volt. - Ha úgy reagáltam volna, akkor most nem élnél, drága barátom. – mindig is hirtelen természet voltam, és hallani, hogy csak úgy lerázott és átvert? Téved, ha azt hiszi, hogy csak úgy eltudok menni e mellett. Nem, ez sérti a büszkeségem, és ami sért, azt… tönkreteszem, ilyen vagyok már, mióta csak az eszemet tudom. - Legközelebb kicsit gyorsabban dönts. Ha én megakarlak ölni… jó eséllyel meg is öllek. – én nem hezitálok, nem gondolkodom, nem hallgatok az észérvekre, és ne jöjjön nekem senki sem azzal, hogy hallgassak a szívemre. Azt teszem, amihez éppen kedvem van, a következményeken ráérek később is bosszankodni. - Hagyd a diáklányokat, egyik sem ijedne meg, többet szívnak, mint egy porszívó. – forgatom a szemeimet. Na igen, így veszít kicsit a humor faktorából az, hogy a frászt hozom rájuk. De ettől függetlenül még finomak, bár soha nem voltam oda az olyan vérért, ami tele van droggal. Elrontja az aromáját. – Azonban van egy fickó… akit megakarok ölni. Ha segítesz, tied lehet a csaja. Egész pofás kis teremtés. – tényleg az, a fickó pedig gyönyörű hulla lesz, amint találkozom vele.
-Az ilyesmi nem kedv kérdése Darius, mintha nem tudnád. - Ha így volna akkor mindenki maga választhatná meg, hogy mikor haljon meg vagy hogyan. De ez nem így működik, a halél kiszámíthatatlan mindaddig míg önkezűleg nem akarunk véget vetni az életünknek. De Dariust ismerve ilyenről szó sincs. Ő nagyon is élvezi az életét még ha pokolian unalmas is ebben a koszfészekben. És azt hiszem egyelőre nekem sincs kedvem találkozni a kaszással, jó itt nekem, ha megunom majd elválik mi lesz. -Valóigaz, tehát az életedet is bérbe adtad már? - Egy apró kis élcelődés a részemről mint anno, de csak ennyi, itt abba is marad a nagy nosztalgikus cimbizés. Már régen nem úgy állnak a dolgok, talán haverok lehetünk még, de nem vagyok benne biztos, hogy valaha is úgy, mint régen, mindig köztünk lesz egy karó amit ha valamelyikünk elér a másikba vágja. -Kösz, erre vártam mikor mondod ki. - Vágok vissza. Nincs igaza, a haláltól nem minden esetben kell félni, én például nem tudok tartani tőle. Nincs benne semmi riasztó, éreztem már a halál közeledtét, de akkor is csupán csak nyugalmat sugárzott, egy olyan ígéretet amit hülye lettem volna visszautasítani, ezért vagyok most itt, mint vámpír, a halál torkában voltam és egy részem magával is vitte. Egy újabb, ám a végleges halál, nem lesz rosszabb. [color=#674F4B]-Az már pozitív előjel, ha drága barátomnak hívsz, nem: Ne vidd túlzásba, még azt hiszem minden rendben van. - Na jó, azt hiszem az élcelődés mégiscsak tovább kitart, mint gondoltam. Mondhatni talán ez az a bizonyos vihar előtti csend. Kettőnknél sohase lehet tudni mikor vagyunk barátok és mikor ellenségek. Nekünk mindig is így épült fel a barátságunk. De ha azt nézzük, hogy gazember vámpírok vagyunk akkor ez még egész normálisan is hangzik. [i]-Tudom Darius, ismerlek, ha nem vetted volna eddig észre. - Legyintek. Lehet, hogy 2 év kiesett az ismeretségünkből, de Darius egy cseppet sem változott azóta. Ő mindig is ilyen volt, nem nehéz ezt észre venni, kiismerni már persze annál inkább, mákom van, hogy nekem ez azért már sikerült. -Igen, a mai diáklányokkal több a nyűg, mint az élvezet. - Sajna ebben igaza van, bármilyen kis koszfészekbe is megyek mindegyiknek tele van már tömve a feje vámpíros regényekkel, mint az a bizonyos csillámfasz gyerek is, az az Edward Cullan vagy ki, tudja a franc, a kölykök dadája olvasta. A filmekről már ne is beszéljünk. Egy diáklánytól másra már nem lehet számítani, mint őrjöngő dicshimnuszra és könyörögnek, hogy változtassuk át őket és legyünk életük szerelme....basszus, mekkora baromság már ez? -Benne vagyok. Ha végeztél a fickóval osztozhatnánk a nőn, mint régen. - Bajtársi felajánlás. Hátha elássuk a csatabárdot.
Time changes everything except something within us
Követtem őt, vártam a megfelelő percet, órát arra, hogy szembe tudjak vele nézni, míg újra és újra szemrebbenés nélkül hagytam, hogy életek elvesztése tapadjon a kezemhez. Túl sok időt töltöttem el azzal, hogy nem nézek szembe az egyetlen dologgal, ami még a földön képes tartani, emberként, s nem vesztem el az utolsó esélyt is arra, hogy megmaradjak annak, aki régen voltam. De változtak az idők, láttam, ő mivé lett, tudtam, én mivé lettem, és az idő, amikor zökkenőmentesen mentek a dolgaink, távolinak tűnt, a múlt homályába veszve. Már nem volt olyan, hogy mi, nem létezett a mi gyerekünk. Mind-mind miattam halt meg, miattam vált semmivé. Viszont nem tudtam, ki vagy miért hozott vissza azok után, hogy szenvedésem a túlvilágon teljes mértékben és megkérdőjelezhetetlenül jogos volt. A városban már rég leszállt az est, amikor újabb nyomra bukkantam egy sikátorban. A feladatom az volt, hogy gyilkoljak, a megfelelő embernek, megfelelő juttatások fejében. Vámpírként nem számított, hogy élő vagy holt, bizonyíték kellett arra, hogy az illető már nem árthat senkinek. Erre az évek alatt több módszert is kitaláltam. Mégis hasztalannak tűnt most. A vércseppek egy idő után eltűnnek a földről, de megmarad az illat a levegőben, és követve azt, egészen a külvárosig jutok. Túl nagy a csend, ez feltűnik. Mikor a cipő kopogása fülembe cseng, az illathoz társulva, tudom, kivételesen nem lesz örömöm benne, hogy jó pénzt fizettek a gyilkolásért. Mert a nyom téves volt, agyam pedig egy nyomot volt hajlandó most követni, tudván, hogy a városban van. Az övét. -Legalább engedd, hogy elmagyarázzam.-dünnyögöm az orrom alatt, hisz jó eséllyel meghallja amit mondok. Hacsak az őrület fel nem emésztette annyira, hogy már ez se számítson neki. Érzem, ahogy eremben forrni kezd a vér, de nem törődök vele, arra fordulok, ahonnan érzem, az erő felém árad, próbál felemészteni, és összeszorított fogaim között kiszökő levegő segít abban, hogy szemem nyitva tarthassam. Előlép a sötétből, melyben beleolvadt eddig, le se tagadván, hogy teljes valójában vonzódik valamihez, ami már lényének egészét végleg és visszavonhatatlanul uralma alá gyűrhette.
Lépteim kopognak az utcakövön, véres lábnyomokat hagyva maguk után. Mindig így volt. Mióta elveszítettem a fiamat, az éhségem csillapíthatatlanná vált, s mióta megölték a férjemet, én magam lettem a gyilkos. Vissza akartam adni a világnak azt, amit én éreztem, mikor elvették őket tőlem. Csak nőket gyilkoltam. Senkitől nem akartam elvenni a fiát, vagy a férjét. Megszabadítottam az asszonyokat attól, hogy később nekik is fájjon. A híd felé haladok, fejemben csupán egy gondolat villog; öngyilkosság. Nevetséges vagyok. Mintha képes lennék rá. Nem azért, mert nincs elég erőm megtenni, vagy, mert, félek a haláltól, á dehogy. Szó szerint nem vagyok képes rá. Csupán a napfény gyilkol, vagy a karó a szívbe, az veszi el tőlem silány életem, mégis, a híd valahogy jobban vonz magához. Minden nap lefekszem és felkelek, eljátszom, hogy irányítani tudom az életem. Reggelizek, ebédelek, vacsorázok, mintha még mindig ember lennék, pedig nem vagyok, rég nem. A lelkem már nem fáj, de a bússzú hajt, az emlékük, akkor is, ha jelen pillanatban nem érzek irántuk semmit, emlékszem arra, hogy volt idő, mikor ők voltak a mindenem. Sok-sok éve vagyok már kikapcsolva. Olyan régóta nem éreztem, hogy már arra sem emlékszem milyen érzés szeretni, milyen érzés gyűlölni, vagy éppen izgatottnak lenni. Mindent ugyanolyan arccal olvasok el, semmi nem képes megrendíteni pedig emlékszem, régen érzékeny voltam. Sírós, követelőző és hisztis. Most pedig semmi vagyok. Mikor meghallom a hangját gyökeret ver a lábam. Tudtam, hogy itt van, valahogy éreztem a jelenlétét, de hát ő nem élhet. Ő meghalt. - Szellem vagy? – teszem fel a kérdést, bár inkább hangzik kijelentésnek. Mikor meglátom, elgyengülök, remegnek a lábaim. Meg akarom érinteni őt újra, csókolni, szeretni, de nem lehet, ez is csak a tudatalattim gonosz játéka. Egyre biztosabb vagyok benne, hogy kezdek megőrülni.
Time changes everything except something within us
Túl sokáig éltem egyedül, túl sokáig voltam távol a valóságtól. Tíz év, sok mindenre jó volt odaát.Többek között arra is, hogy elérjem, ne kapcsoljak ki, amikor visszatérek, de elég volt ahhoz, hogy érzéseim, a lelkemben ülő feketeségbe taszítsam, s úgy elrejtsem, hogy soha ne érezzem őket. Viszont minden nyom hozzá vezetett. A női holtestek, melyek szárazra, de legalább vérszegénységben voltak, várták, hogy a túlvilág jön, vagy a purgatóriumba illő két világ között ragadnak e meg. Figyelem őt, mégis úgy érzem, ő figyel engem. Nem vagyok többé szellem, vagy az, aki makacsul ragaszkodik a múltjához, de bocsánatot kell kérnem, vagy legalább újra a karjaim közé zárni, még ha az is lesz életem utolsó cselekedete is. Tudnia kell, hogy mit érzek. Tudnia kell, hogy amit tettem miért tettem. Viszont könnyebb arra támaszkodni, hogy undorral nézzek rá. Miért? Mert olyanná vált, amilyenné nem akartam tenni, amivel tudtam, kínok kínján lehet valamit kezdeni. -Óóó, nem.-ingatom meg fejem kérdése hallatán, látom, hogy remegni kezd, mint a nyárfa levele a nyári szellőben. Közelebb lépek hozzá, ilyennek még nem láttam. Nem emlékszem, hogy valaha félt volna így bármitől, hogy valaha ennyire elveszettnek, mégis erősnek tűnt volna. -Mikor meghaltam három évszázada, mikor te vámpírrá változtál az én véremnek köszönhetően, én szellem lettem. Nem akartam, hogy láss, hát nem engedtem, hogy érzed, mindig figyellek.-lépek hozzá még egy lépéssel közelebb, végül egészen közel állok meg hozzá, arcom semmit mondóan csillog szemében, mely tükörként mered rám.-Tíz évig voltam szellem, majd valami, valaki visszahozott. Azóta eltelt több évtized, mint amennyit két kezünkön megszámolhatunk. És most itt vagyok. Valaki pedig azért bérelt fel, hogy megkeresselek, de végig tudtam, hogy merre jársz. A hullák szinte kikövezik utad. Én pedig...nos... itt vagyok, láthatod.-vonok vállat, hangom semleges, akárcsak arcom, tekintetem viszont számára ismerős lehet, hisz tudom jól, előle sose tudtam elrejteni a bennem rejlő zabolázhatatlan vágyat, ami hozzá húz.
A hangja megöl, érzem, ahogy karóként fúródik már régen nem dobogó szívembe, és minden szavával a fiunkat juttatja eszembe. Az egyetlen dolgot, amit a világon a legjobban szerettem, és ő, ez az alak, rémlény, aki most itt áll előttem, nem hagyta, hogy megmentsem. Megvédhettem volna. Mindhármunkat megmenthettem volna, de nem, ő átváltoztatott, s elvette a lehetőséget, hogy valaha is megajándékozzam magam egy gyermekkel. Többé nem lehetett családom, s ezt tudtam, és tudta ő is, hangja mégis olyan közömbös volt, hogy legszívesebben lekevertem volna neki egy pofont. Már nem éreztem a fájdalmat, ami annyi ideig mardosott, az elvesztésük miatt. Nem éreztem semmit, és csak elmosolyodtam. - Abel, Abel, nem tudom, miért tetted ezt, de igazából nem is érdekel. Aki most vagyok, milliószor jobb annál a gyenge nőnél, aki akkor voltam, mikor elmentél, és ezt te is tudod – lassan elindulok, és körbesétálom őt. Megnézem, alaposan, testének minden pontját átvizslatom, mert érdekel, hogy hogy fest most. Semmit nem változott. Ugyan olyan, mint régen, amikor meghalt. Amikor még a férjem volt. - Látlak, bár tudod, igen, biztos tudod, ha tényleg figyeltél. Egészen picit beleőrültem a halálotokba. Tudod, a fiunkéba, és a tiédbe – a hangom ostorozó, próbálom fel szaggatni a szívében lévő sebeket, s csak reménykedem benne, hogy ő egyáltalán úgy érzett utána, mint én. Hogy neki is annyira fájt-e az elvesztésünk, még ha az enyém annyira nem is, a fiáé legalább, aki vér volt a véréből és hús a húsából. Aki a miénk volt. - Miért jöttél most? Miért mutatkoztál meg végül, ennyi év után? Miért? – kérdezem. Tényleg érdekel, tudni akarom, hogy miért pont most libbent elém, mint égi messiás, megváltó – talán azért jöttél, hogy bekapcsolj? Arra csak egy valaki lenne képes, és az a valaki meghalt – jól megnyomom az utolsó szót. A fiamra gondolok. Nem könnyezem meg, nem sírok már érte, igazából már el is felejtettem az arcát, azt, hogy hogy nézett ki, csak halovány körvonalak maradtak nekem belőle. De hiányzik.
Time changes everything except something within us
Nem éreztem a késztetést, hogy érezzek, hogy tovább ostorozzam magam, azon már túl voltam. Mivel hoztam volna vissza a fiam? Semmivel. Ő is semmivé lett azon a napon, ahogy én is, engem valami mégis itt tartott a földön. Talán a tény, hogy én vámpír voltam, a fiam pedig akkoriban maximum a génjeim hordozhatta, átkát, melyet a vér tört volna meg, kizárt, hogy megtörte volna. Erre a tulajdon anyja még rajtam is túltett. És szinte undorodtam a gondolattól, hogy épp őt kell megölnöm. Vagyis kellene. Ő már így is olyan volt, mint egy azok közül, akik halottak. Semmi nem kötötte a földre. -Őszintén? Nyoma sincs annak a nőnek, de nem is keresném, nem is érdekel már.-a szavak jeges őszinteséggel hagyják el szám, az egész pedig elvész, ahogy az éjszaka csendjét megtöri egy mennydörgés hangja, amitől arcomon semleges mosoly szalad át. A természet ma este épp annyira zavaros, mint mi. A vihar előtti csend állapota a kedvencem. A megnyugvás jele, amikor mindennek ellenére érezni azt, készül valami, hogy feszültség van a levegőben. Érzem, ahogy tekintete végigjár, és hasonló módon mérem én is őt végig. Egy csepp szemérmetlenség nélkül, hisz voltaképp a férje voltam, ismertem minden porcikáját. Ennek az emléke úgy csap meg, mint a fákat a szél, és ha nem edződtem volna vassá, meghajolnék előtte és kegyelemért könyörögnék. Ez viszont nem az az este, nem az a játék, nem az az élet, ahol ez megengedhető lépés. -Egy egészen picit.-a hangomban merő gúny csendül meg, mert valóban ezt éreztem most felé. Nem gondoltam, hogy ilyenre képes, de néha meghazudtolja magát az ember, akiről azt hisszük, a velejéig láthatunk. Így is volt, mert mindig volt benne egyfajta vonzalom a sötétség felé. De kiben nincs? A kárhozat pedig mind a kettőnk életében előtérbe került a jelek szerint. Elnevetem magam, az erőteljesen mély hangom egy újabb mennydörgéshez hasonlítható, és vállat vonva meredek a folyó sötétlő vizébe. -Meglep vagy sem, de nem minden szól szól rólad drágám. De ez biztos rosszul esik. Nem akartalak megbántani, de szándékosan tettem.-arcomon olyan sötét mosoly csillan meg, hogy az már szinte gyilkol.-A fiúnk sem tudna visszakapcsolni drágám. Téged gyanítom már az ördög örök rabságba ejtett.-reagálok szavaira, feltépve a sebeket, amiket hordozunk, és érzem, az összeszoruló szívem. Egy valami hat rám évek óta. A fiunk emléke.
Az út hosszadalmas. Ugyan nem voltam kímélve soha, hiszen már gyerekkorom óta a magam útját járom, de egyhuzamban még sosem vándoroltam ennyit. Vicces ez a szó. Thomas jutott eszembe, és elmosolyodtam, de talán cseppnyi keserűség vegyült ebbe a gesztusba, hiszen ő nem jött velem Párizsból. Pedig mennyire ígéretes lett volna az útja velem... tudhatta viszont, hogy számomra mindez nem egy egyszerű játék. Életekbe kerülhet elérni azt, amit én akarok. Soha nem voltam egyszerű eset. Már a szüleimnek is meggyűlt velem a baja, de nem azért, mert loptam a boltból, éppen ellenkezőleg. Annyira visszahúzódó alkat voltam... majd egyik napról a másikra pontosan így veszítettem el gyermeki ártatlanságomat, és öltem először embert. A düh, mely napok alatt tört utat magának, magyarázatot kapott. Farkas gének munkálkodtak, és ezek tehettek arról, hogy embert öltem. A híd jöbb része teljesen sötét, én pedig nem tudom, mit tehetnék... félek, és ráz a hideg. Nem akarom, hogy azt higgyék, gyáva vagyok, nem akarom, hogy ha visszatérek egyszer oda, ahonnan elindultam, azt kelljen látnia bárkinek, vagy azt kelljen mondanom, hogy csak féltem... de talán nem az itteni szörnyetegektől. Inkább attól a lehetőségtől, mely bennem rejlik. Nem is lehetőség, ez egy ostoba nagy hazugság. Attól a démontól, amely ott lakozik bennem, a gyomromat zsigereli. Percek teltek el. Arra kaptam fel a fejem, hogy a kezemet meleg folyadék érinti, és azt sem értettem, hogy honnét került oda. Kiesett pár perc. A fejem úgy sajgott, mintha msot hajtott volna át rajtam egy vonat, és... a szívem is úgy vert, hogy kis híján kiugrott a torkomon. A kezemet áztatta valami... de leginkább a nyöszörgés az, ami felkeltette az érdeklődésem. Ami a térdeim előtt heverő lány száját hagyta el. - Ó, ne... ne... mit tettem?! - bukott ki belőlem hirtelen, és aggodalom költözött az arcomra. - Ne-ne-ne! - ráztam a fejem, és kezemet újra a sérülésre nyomtam, amelyet a nyakán ejtettem. A kés még mindig ott hevert a lábaim mellett. Autó zajára lettem figyelmes... azt sem fogtam fel, hogy megállt mellettünk, arcomról eltakarítottam egy tincset, a vér rögtön rátapadt hófehér bőrömre, és próbáltam ráismerni a körvonalzódó alakra. - Hedwig? - bukott ki belőlem. Sokk ér sokk hátán. Anyám egykori barátnője állt előttem. Talán ő az, akire legkevésbé vágytam most, tudván hogy... ő pontosan tudja, milyen hálátlan voltam a szüleimmel.
Sokszor eszembe jutott a lányom, Care és a többiek, akikre vigyáznom kellett volna, de még se mindig ment. A lányomat már nem menthettem meg, de a féltestvérem gyermekére még mindig vigyázhatok. Nem fogom hagyni, hogy Care-nek valami baja essen. Nem vagyok vénséges boszorkány, de azért sokaknál azért idősebb vagyok és ennyi évtizeddel mögöttem már én is tudok meglepetést okozni egy-két vérszívónak. Nem vagyok olyan, aki csak úgy bánt másokat, de aki megérdemli, annak nem kegyelmezek. Szeretem fenntartani az egyensúlyt, de hiszek abban is, hogy nem minden vérszívó vagy farkas gonosz, ahogyan nem minden boszorkány jóságos vagy önzetlen. Mindenkit más vezérel, de egy dolog közös bennünk, hogy senki se veheti el azt tőlünk, akik valójában vagyunk. Ma is későig bent kellett maradnom, de ezt egyáltalán nem bánom. Szerettem a kórházban dolgozni és megmenteni mások életét. Legyen szó egyszerű emberről vagy nem. Boszorkány voltam, így sokkal több mindenre voltam képes, mint egy egyszerű gyógyszer, de ritka volt az, amikor a természeterőivel bele avatkoztam az élet menetébe, vagy talán a halál és az élet harcába. Miután végeztem a kórházba még sietve ugrottam el egy virágboltba is, mert úgy terveztem, hogy elmegyek a temetőbe is, ahol a lányom sírja található. Egyre gyakrabban jöttem ide, beszéltem hozzá és hagytam, hogy a könnyeim újra elárasszanak mindent. Nem gondoltam azt, hogy ez a gyengeség jele lenne, de ugyanakkor minél többször voltam itt, annál jobban hiányzott és egyre gyakrabban kívántam azt, hogy bárcsak a karjaimban tarthatnám őt. De már nem értem el oda, hiszen alig, hogy a híd felé vettem az irányt észrevettem két alakot. Éreztem, hogy nem egyszerű emberekről lehet szó, legalábbis az egyikük nem az volt. Sietve álltam meg, szálltam ki a kocsiból, a világítást felkapcsolva hagytam, hogy legyen valami fény, majd elindultam feléjük. De amikor meghallottam a nevemet, akkor egy pillanatra a vér is megfagyott az ereimben, mert egészen addig azt hittem, hogy csak képzelődöm. - Gillian? - szólaltam meg sietve, majd odarohantam hozzá, de a látványtól még én is picit leblokkolódtam. - Te tetted? - kérdeztem sietve, majd a kezét lassan elvettem a sebről, de csak azután, hogy meggyőződtem arról, hogy már elkéstem én is... Nem tehettek már semmit se, mert a halál angyala már magához ölelte a lányt. - Hééé, gyere ide. Nincs semmi baj.- szólaltam meg kicsit barátságosabban, majd magamhoz húztam őt. Láttam rajta, hogy nem akarta, egyszerűen csak nem tudja uralni azt, ami. Mindenkinek időre van szüksége, de hol van a teremtője?
Az idegesség a gyomromban csak nőttön nőtt. Nem volt menekvés, az elmém egyetlen perc alatt kebelezte be minden önuralmamat. Ha nem így történik, a lány nem feküdne itt előttem... nem vágtam volna át a torkát, elvégre ... az a kés az én kezemben volt az előbb, mielőtt még el nem dobtam. Megöltem egy embert... záros határidőn belül ő volt a második, bár az első teljes mértékben önvédelem volt. A lány még próbált párszor levegőt venni, de vér buggyant ki a torkán. - Ne haragudj, kérlek, ne... - ráztam meg a fejem, éreztem, hogy a könnyek forró ólomként suhannak át az arcomon. Nem voltam felkészülve arra, hogy ideje korán látogató érkezik, és megpillant bennünket. Engem. Hedwig jelenléte azért is aggasztott, mert féltem, hogy ha ő itt van, akkor nincsenek messze a szüleim sem. Bár tény, a barátság nem azt jelentette, hogy mindehová görcsös ragaszkodással követik egymást... ő valami nyugtató fényként próbált hatni rám, miután láttam, hogy észrevette a lány élettelen testét. Már csak én próbáltam azt elhitetni magammal, hogy él, hogy még ver a szíve... - Én... én voltam, de... nem emlékszem... - motyogtam, a véres késre böktem, és tudtam, hogy látja a véres kezeimet is. Olyan volt ez, mint a le nem mosható mocsok, az, ami megbélyegez, és tudtam, tisztában voltam vele, hogy itt és most két dolog következhet... vagy rendőrségre visz, vagy nem. Első esetben tisztes polgár, második esetben bűntárs. De nem akartam ölni, én... azt hiszem, segítségre lenne szükségem. Az elmém játéka, hogy pár perc totálisan kiesett, és mire ismét észbe kaptam, már megvolt a baj. Mikor maga felé intett, nekem sem kellett kétszer mondani. Mikor átöleltem, kicsit olyan volt mintha anyát öleltem volna, de ennek semmi értelme nem volt. Dühös voltam a szüleimre, amiért sosem figyeltek rám igazán. És ezt Hedwignek is észre kellett vennie, látnia kellett, hogy szenvedek... - Én nem akartam... valami... valami nincs rendben, én... - Kicsi választott el attól, hogy ne adjam ki a gyomrom tartalmát. - Mi lesz most? - kérdeztem halkan. Nem tudtam gondolkodni. Egyedül biztosan nem tudom megoldani...
Nem értettem, hogy miként lehetséges ez. Elveszítettem a lányomat, de a másik két lány meg állandóan bajba kerültek. Care is nem olyan régen kikapcsolt, de szerencsére őt sikerült észhez térítenem. De Gillian-t már régóta nem láttam. Reménykedtem abban, hogy az élete jobbra fordult és nincs semmi komolyabb baja, erre elég egy kicsit hátborzongatóbb este és egy kicsit nosztalgiába esni és már is pont őt találom az út közepén. Sose lettem volna képes egyszerűen tovább hajtani, vagy úgy tenni, mintha mi sem történt volna. Mindig is szerettem másoknak segíteni, ha nem így lett volna, akkor nem lennék orvos. De ennek ellenére is életemben egyszer olyan döntést kellett meghoznom, amire sose leszek büszke, amire sose akarok gondolni, hiszen kudarcot vallottam, de talán pont emiatt küzdöttem még inkább Care-rt is, illetve most Gillian-ért is fogok. Ő is a családom része és úgy szeretem őt is, mintha a saját lányom lenne. A család nem mindig a vérszerinti köteléket jelenti, legalábbis számomra. Sokkal inkább azt, amit a szív súg, ami a szívem apró dallamai mondanak. - Shhh, nincs semmi baj… - suttogtam neki és gyengéden simítottam végig a haján, majd egy apró csókot leheltem a feje búbjára. Bár ez nem volt teljesen igaz, mert nagyon is nagy baj volt. A lány meghalt és nem hozhatom őt már vissza. A kezeire pillantottam és a késre, majd megráztam picit a fejemet. – Minden rendben lesz, ki fogjuk találni, hogy mi történt és nem vagy egyedül… Nem vagy egyedül. – ismételtem el a dolgot, hogy még inkább tudatosítsam benne, mert tényleg nem volt egyedül. Nem fogok elrohanni. Inkább segíteni fogok neki és amint kiderült, hogy a másik lány halott, akkor tényleg elfogadtam azt a tényt, hogy megint elkéstem, de ez még nem a vég, hiszen a mágia itt van még és megpróbálom helyrehozni, illetve kitalálni azt, hogy mi is történt. – Tudom, hogy nem akartad életem. – öleltem magamhoz úgy, ahogyan egy anya tenné a lányával. – Majd együtt kitaláljuk, hogy hogyan is tovább, de először is gyere velem. Hazamegyünk, és ott megbeszéljük a dolgokat, és ha szeretnéd, akkor mágiával megpróbálhatjuk előcsalogatni a történéseket. – sose titkoltam előle, hogy boszorkány vagyok. Miért is tettem volna, hiszen ő meg farkas. Ez a világ tele van a természet fura tréfáival. Lassan felsegítettem őt, majd elindultam vele a kocsi felé, s remélhetőleg nem fog ellenkezni. Amint beültünk az autóba és kellő távolságban leszünk felhívom a rendőrséget, s mire elérnek hozzánk, addigra Gillian-t is képes leszek megfürdetni, hogy ne úgy nézzen ki, mint aki most lépett ki a hentes üzemből…
A tudat mindig is ott időzött a fejemben. Nem voltam normális teljes egészében. Ennek millió oka lehetett, sosem fejtegettem igazán... féltem attól, hogy mi történik, ha kiderülne, hogy nem az vagyok, akinek hittem magamat. Nem gondoltam azt, hogy a személyazonosságommal gond lehetne, hiszen ismertem a szüleimet. Olyan hasonlóság volt közöttünk, hogy le sem tagadhatták volna, hogy egy vér csörgedezik az ereinkben. A szemeimet anyától örököltem, míg orrom és szám ívét az apámtól. Kettejük tökéletes keveréke voltam, ennek ellenére kívülállónak éreztem magam közöttük. Olyan voltam, mint egy apró kis folt, legyen szó családi portrékról, kirándulásokról... volt anya és apa. ÉS voltam külön én, mint valami kis különc, aki azt sem tudta, hogy csöppent bele abba a képbe vagy szituációba. Előfordult már, hogy nem emlékeztem bizonyos időszakokra... de sosem gondoltam volna azt, hogy ezek többek lehettek holmi álomnál, elvégre... mindenki normálisnak gondolja magát, vagy nem? Én az akartam lenni. De úgy tűnt, hogy sosem voltam az. CSak hinni akartam valamit, de... de hinni nem itt kell. Úgy kapaszkodtam belé, mintha az életem múlna rajta. Nem tudtam megnyugodni, de szívem heves zakatolása némileg visszafogottabbá vált, mikor suttogva nyugtatni próbált... és apró csókot lehelt a fejem tetejére. Mindig is ilyen volt. Ugyan sosem kerültem hozzá túlontúl közel, de láttam, hogyan bánt a saját gyermekével, aki... talán ha az ő családjába születtem volna, jobban megbecsülték volna az életemet. Nem úgy, mint a szüleim. - Ez... ez az én bűnöm, nem szabadna belekevernem téged. - leheltem halkan a szavakat, a könnyek szinte a szemeim alá fagytak a mínusz fokokban. Nem kellett volna kimozdulnom otthonról. Hatalmas hibát követtem el. De nem élhettem le az életemet négy fal közé zárva... - Haza? - Ez az egy szó megmaradt. Minden mást felfogtam, de ez mindig is nagy jelentőséggel bírt... mikor ezt a szót hallottam, kandalló jutott eszembe. Melegség, kanapé, forró csoki, anya és apa. Család. Nekem sosem volt igazán... - Igen... igen... haza - bólintottam, mikor végre képes voltam kinyögni valamit, de hirtelen ugrott be valami, és ismét ledermedtem. - Nem a szüleim küldtek... ugye? Nem miattuk vagy itt? - kérdeztem. Nem, ha miattuk jött vagy ők kérték rá, már nem is akarok vele menni. Semmit nem akarok tudni a szüleimről. Aljas árulók voltak.
Sose voltam olyan, aki csak úgy képes a szeretteit magára hagyni. Ezért küzdöttem a lányomért is, amíg volt rá lehetőségem. De olyan áldozatot kellett meghoznom, amit egyik anyának se kívánok és azóta is arra törekszem, hogy többé ne kelljen. Egyszerűen képtelen lennék még egy ártatlan lelket megölni Legyen szó Care-ről, vagy éppen róla, eme aprócska teremtésről a karjaim között. Szorosan öleltem magamhoz az autólámpájának a fényében. Nem mozdultam meg miután magam is tudtam, hogy a földön fekvő személyt nem menthetem meg. Inkább arra kezdtem el koncentrálni, hogy Gillian-t megmentsem és segítsek neki kicsit kizökkeni abból, amibe belekeveredett. Ismertem már annyira, hogy tudjam, sose akarna senkit se megölni, de amilyen őrült világban élünk balesetek simán történnek… sajnos… Amikor éreztem, hogy egyre inkább kapaszkodik belém, akkor még inkább magamhoz öleltem, gyengéden simítottam végig a hátán, s közben próbáltam megnyugtatni őt. Varázslattal könnyű lett volna, de úgy éreztem, hogy azzal csak rontanék a helyzeten. – Shhh, nem a te hibád. Balesetek mindig történnek tündérem. S nem keversz bele semmibe se. Tudok vigyázni magamra. – próbálom megnyugtatni őt, majd egy apró puszit is nyomok a fejére, hogy hátha az segít benne. Nem mozdulok meg, csak ott ülök a földön vele, miközben anyai szeretettel ölelem magamhoz. Amikor pedig úgy érzem, hogy esetleg elindulhatunk a kocsihoz, akkor lassan állok fel, de továbbra is magamhoz ölelem és vele együtt indulok el. Végül pedig a szavai állítanak meg. Sietve fordulok vele szembe és a kezem arcára siklik. - Igen, haza, de az én otthonomba, ami most már a te otthonod is. – mondtam neki szeretetteljesen. Nem akartam megijeszteni, de talán sikerült. Tudtam jól, hogy a szüleivel nem éppen jó a viszonya, így biztosan nem vittem volna oda. – Nem, nem ők küldtek. A lányomtól tartottam hazafelé, amikor rád bukkantam. Nem foglak odavinni, olyan helyre viszlek, ahol biztonságban leszel. – mondtam neki el újra a dolgokat, de egyáltalán nem türelmetlenül. Türelmes voltam és ha rábólintott, akkor folytattuk az utunkat a kocsihoz. – Nem akarok neked ártani Gillian, csak segíteni szeretnék. – súgtam neki eme szavakat, majd egy újabb puszit kapok a feje búbjára.
Felesleges lett volna tagadnom, hogy jólesett, amit most tőle kaptam. Úgy éreztem, mástól ezt nem kaphatnám meg, pedig ha úgy néztük, még csak vérségi kötelék sem volt közöttünk. Hát ez a nagy különbség anya és anya között. Az egyik képes törődni a másikkal, eleve erre született, erre rendeltetett, míg van a másik kategória, akinek kutyát sem adnánk a kezébe, mert még annak is tönkretenné az életét, és tisztán vérebbé nevelné. Velem is ez történt... bár az én szám nem habzott, és nem szedtem szét a berendezést lázadásom jeleként, de nem egyszer vesztem össze a szüleimmel. És mindig én húztam a rövidebbet, soha nem lehetett nekem igazam, mindig az övéké volt az utolsó szó, és mikor kiderült, hogy megöltem valakit, még ők voltak megsértve, hogy el kellett mondaniuk a családi átokról szóló történeteket. Csak hogy ne lepődjek meg, ha egy telioholdas éjszakán azon kapom magamat, hogy roppannak a csontjaim, és elveszítem a józan ítélőképességem minden apró szikráját. Ezek voltak ők. Kegyetlen, ocsmány fajzatok. - Nem tudom, mivel köszönhetném meg. - suttogtam csendesen. A saját anyám sosem nevezett tündérnek... minden becéző szó eltűnt a süllyesztőben, de most megint úgy éreztem magam, mintha esélyt kaptam volna valakinél. Talán végre valakit érdekelni fog, hogy mi van velem? Letöröltem a kigördülő könnycseppeket, majd nagyot nyeltem. Már közel jártunk az autóhoz, bár nem igazán fogtam fel azt sem, hogy mikor álltunk fel a járdáról. Ami biztos volt, hogy mindvégig magához ölelt, éreztem teste melegét, és... tudtam, hogy biztonságban vagyok. Még sosem éreztem ehhez hasonlót. - Nem leszek... teher? - kérdeztem. Azt mondta, a saját otthonába visz... ami az én otthonom is. Tényleg így lenne? Ő tényleg ilyen? Miért nem dönhetjük el mi, kinek a családjába akarunk tartozni? És nem tudtam mivel viszonozni... csak azzal, hogy hálásan pislogtam felé, annak ellenére, hogy a könnyáradat nem akart csak úgy alábbhagyni. - Maga olyan kedves. Azt hittem, hogy... utál. Sosem beszélgettünk. - vallottam be csendesen. Készen álltam arra, hogy tényleg vele tartsak, és oda vigyen, ahová kigondolta. Már nem voltam teljesen tisztában azzal, mit is kellene csinálnom. Nem akartam belekeveredni egy újabb gyilkosságba, de a nőnek nem árultam el, hogy három héten belül már ez volt a második esetem.
A sötétszürke aszfalt felületén megcsillan a mellettem elhaladó autó lámpájának a fénye. Hangosan, és mégis gyorsan tovább áll, mit sem mutatva fel azonkívül, hogy élénkvörös színben tündököl. Talán egy perccel ezelőtt lehetett azon tény, hogy előzni fog, és most már ismételten elveszetten kóborlók az útszélen, mint valamely vándorlólélek. Egykoron túl sokra tartottam a magányt, s azt, hogy időm egy-egy szegmentumát a természetben tölthettem, de az akkori világ koránt sem hasonlítható a mostanihoz. A természetrendje nagyban felborult, a világban szinte csak nyüzsögnek a különböző lények, s már az sem biztonságos manapság, ha egymagadban sétálsz a sötét éjszakába zártan. S mily ironikus gondolatsor is ez, amikor is pontosan ugyanezen helyzetbe kerültem. Ám, mindenesetre én magam nem aggódom a létem kérdése felől, hisz tökéletesen tisztában vagyok azzal, hogy a holnapi napot is megfogom élni. A Hold ékesen ragyogja be az égboltot, és a milliónyi apró kis csillag a társául szolgál. Gyönyörű ilyenkor az égi paletta, hisz egyszerűen lenyűgöző látványt nyújt. A sötétség befedte a tájat, a fák egyenletes mozgással jelzik a lágy szellő jelenlétét, míg a lépteim hangosan verődnek vissza az aszfalt felületén. Az idő már régóta későre jár, ám engem mindezen tényező, nos nem igazán hat meg, sőt eleve annak a tudatában léptem ki az utcára, miszerint hátha belebotlok egy olyasvalakibe, aki szórakozást kínálhat nekem eme éjjelre. Úgy hiszem, miszerint kellő mértékben akadnak majd jelöltjeim, de a legjobb megoldás az lenne a számomra, ha azon személy egyúttal információval is szolgálna. Némi mértékben ugyanis nem ártana tájékozódnom; legyen az akár egy teljesen új faj jelenléte, avagy csak szimplán egy információ arról, hogy Caroline milyen trükkel is fésüli a haját. Lelkem sötétebb az éjjel leplénél, szívem már régóta elfeketedetté vált, s az, hogy még most is dobban, nos csak szimplán képletes értékűvé teszi. Egy éltetőszervem, melytől nem szabadulhatok, és melyet nem téphettek ki magamból, hisz akkor létezésem is jócskán véget érne. Érzelmeket koránt sem táplálok, sőt tán már azt sem tudom, hogy mik azok. Üressé vált mellkasomban nem szolgál funkcióként, hogy bármit is érezni véljek. A kétezer éves egyedüllét gyökeresen belém ültette, hogy mindent elviseljek, s hogy ezáltal megszüntessem azt, ami számomra felesleges. Tőlem a reményt várni pontosan olyan, mint Istenhez imádkozni a megváltásért, hisz ahogy maga az Úr nem létezik, s nem is vált meg, nos úgy én magam sem vagyok reményértékű, hisz inkább jelentem a végzetet, mintsem az életet. S hidd el nekem, hogy nem szeretnéd azt, ha én okoznám számodra a végzetet, hisz az ördög is ezerszer kegyesebb ajándék eléd, mintsem én magam. A remény mellettem elhanyatló, s az élet kárhozattá váló.. Könnyedén közelítem meg végül a Wickery hidat, ahogy a jobb kezemben szorongatott Jack Daniel's-es üveget az ajkaimhoz emelem. Mélyen kortyolok a whisky-ből, ahogy megállva középtájt, nos lenézzek a patakra. Az égbolton szereplő összes kollekció tükröződik a felszínen, s már éppen távolabbra néznék, amikor is megérzem, hogy valaki közeledik felém. Észlelem az elméjét, látom a gondolatsorait, s ezáltal sikerül is kiszednem egy olyan személyt kinek rögtön felölthettem az alakját. - Calder Sachi. - Nem ápolnak éppen túl fényes kapcsolatot, de kellően megfelelő személy mindahhoz, hogy szórakozzak e éjszakán. Tekintettemet az égre emelem, az üveget a vízbe ejtem, és komoly, ám mégis kíméletlen pillantást veszek elő. A megtévesztés egyetlen tökéletes mestere vagyok, hisz senki se rendelkezik ugyanezen adottsággal. Épp ezért is szenvedhetett anno miattam Niklaus Mikaelson maga, hisz tökéletesen elhitethettem vele mindazt, amit csak akartam. Megtörlöm ajkaimat, és lassan megfordulok, majdan pedig könnyedén helyet foglalok a korláton. Pillantásom a hívatlan érkező irányába siklik. Nincs éles hallásom, mint a vámpíroknak, de warlock-ként érzékelem az élet jelenlétét, hiszen mégiscsak kétezer éve élek. Teljesen kifinomultak az érzékeim a bezártságom alatt, igék sorait idézhettem fel önmagamban, és sokszerűen terjeszthettem képességeim. Nem mondom magam legyőzhetetlenek, de ismerek bőven trükköket, ahogy sejtéseim szerint, nos elég önmagamat adnom a szokásos stílusban, és máris megkapjuk a kívánt hatást. -Hát már eme éjszakán se lehet nyugtom?-Kérdezem meg, miközben ironikusan az égre tekintek. S bár még remélhetően folytatnám a sort, de nem akarok túlzásokba esni, így inkább csendben maradok, mintsem újabb szavakkal illessem az érkező hölgyeményt.
Ez az első napom itt, ebben a poros kisvárosban. Nem tudom mégis mit gondoltam, mikor egyetlen bőrönddel a kezembe ide rohantam. Minden munkát lemondtam, ami New Yorkhoz kötött. Sűrű bocsánatkérések közepette szereztem másik modellt a fotózásra, az irodába telefonálva jelentettem felettesemnek, hogy hol találja a vállalkozót és persze a kulcsokat. Legnagyobb bánatom, hogy ugrott a pénz, amit érte kaptam volna, pedig mennyit dolgoztam, azért, hogy elcsábítsam azt a férget. Egy látomás miatt képes voltam erre? A francba is! Az érzéseim megint eluralkodtak rajtam, nem figyeltem oda eléggé. Most már nem számít, meg fogom tudni mi hozott ide. Nem véletlen, hogy felizzott csuklómon a jel és megmutatta a várost. Szobát vettem ki egy kellemesnek tűnő panzióban, majd útnak indultam körbe járni a várost, hátha hallok valamit drága mesterem felől. Mindenáron meg akarom találni, megfújt ez az érzés. A bosszú, ami nem teljesedhetett ki. A belvárosban semmit sem találtam, így elindultam az érzékeimet követve a természet felé. Hiszen mindig ott érezte legjobban magát druida lévén. Míg céltalanul sétálgattam beesteledett, csillagok milliója ragyogta be az eget. Síri csend honolt körülöttem, minden olyan békésnek tűnt, mint a vihar előtti némaság. Hallom a víz csobogását, így haladok tovább egyenesen, reményeim szerint találkozok valakivel. Megérzem a lény jelenlétét, mintha mi sem történt volna a hídra lépek, magas sarkúm halkan kopog a fán. Még éppen látom sziluettje vonalain keresztül, ahogy tekintetét az égre emeli, kezében lévő üveget vízbe ejti és megfordulva helyet foglal a korláton. Alakja felsejlik előttem, határtalan méreg fog el, ahogy megismerem. Régen találkoztunk mégis képes érzéseket kiváltani belőlem. Szíves örömest kitépném a torkát, mégsem cselekedhetem így. Megérdemli, hogy kínok között gyötrődjön, a halálért könyörögjön nekem. Fejben már azon gondolkodtam miként fogom darabjaira szedni előbb lelkivilágát, majd testét is. Ezzel szemben nyugalmat tettetek arcomra. Szavai rosszul érintenek, éles kést forgat meg belsőmben. - Nem hinném, hogy olyan fontos ez az éjszaka. Tudtommal nincs ünnepnapunk - vágom hozzá egyből, miközben arcát fürkészem. Szidalmak sorát tudnám rázúdítani, de még nem teszem. Halk sóhaj hagyja el ajkam, apró mosolyt erőltetek magamra, miközben mellé ülök a korlátra. - Régen találkoztunk Cal - suttogom, miközben felnézek az égre. A ragyogó fényes pontokból próbálom kiolvasni a jövőt reménytelenül. Mégis mit mondhatnék neki? Sajnálom? Nem! Azt sem értem mit vártam ettől a találkozástól, hiszen tombol bennem a gyilkolás utáni vágy, bosszú és valami megmagyarázhatatlan hiány.
Érzések, amelyek mit sem érnek, és érzések, melyeket eltemethetsz.. Ha valaha is azt merted volna gondolni önmagadban, hogy egy szép napon majd értelmet nyer mindaz, ami benned él, akkor kérlek nagyot tévedtél. Ugyanis holmi üres reményfoszlány, és némi értelmetlen érzelmi skála, nos kétleném, hogy világ megváltást okozna. Ám, ne aggódj, hisz a pokolt még koránt sem ismered, és az égető érzés, mely elfog tán nem hasznavehetetlen. Esetlegesen van még esélyed arra, hogy elnyerd jogos jutalmadat, de ha velem kerülsz szembe, akkor az egyetlen kiutad, nos az csupán csak maga a végzeted lehet. Oh, mily ironikusan is cseng ama tényező, hogy mindenki könnyed módon kijátszható, s hogy az elméje olyan előttem, mint egy nyitott könyv. Míg mások előtt meglapulhat, és az elméjébe temetheti bele mindazt, amit gondolni vél, addig nálam mindez lehetetlen megvalósításnak minősülő próbálkozás. Ugyanis akárkivel is álljak szembe, nos túl könnyű kiismernem, túl egyszerű lelepleznem, és oly simán átverhetem.. Minél közelebb érkezik a nő, annál könnyebben hálózom be, és minél inkább belőle olvasok, oly annyival egyszerűbbé teszi mindazt számomra, hogy hitelesen adjam vissza eme jelenetet. Gondolatai csak úgy áramlanak belőle, ahogy a puszta méreg egyvelege is. Úgy érzem sokkal érdekesebb lesz Caldert alakítanom, mintsem elsőre vélni mertem. Bár már kezdtem hozzászokni a tükörhasonmásom alakításához, ám ez alkalommal ideje volt élesen pályát váltanom. Az ifjúnak tűnő fiatal srác, nos rossz fát tett a tűzre még évekkel ezelőtt, és éppen ezért is lett elzárva ennek a nőnek köszönhetően. -Pedig szerintem bőven van mit ünnepelni.-Bal kezemmel megfogom a korlát peremét, míg a másikkal pusztán a hajamba túrok, hogy hátrébb simítsam hajtincseim.-Oh, Aingeal. Komolyan azt hitted, hogy örökre elzárhatsz, s hogy majdan sosem látsz ismét?-Teszem fel kérdésem költői éllel, melyre választ nem várok, ahogy pillantásomat az immáron mellettem ülő vámpírboszorkányra szegezem. Milyen faj már ez is, kérem szépen! Meggyalázzák mindazt, ami kétezer évvel ezelőtt oly tisztának minősült. Mágia egy olyan személy kezébe, aki közben félvér ágon vámpír... a lehető legnagyobb viccet csinálják magukból a természetfelettiek! Ám, nem panaszkodom, hisz a múltkori varázslópartnerem is egy ezen fajból, de mégsem értek egyet azzal, hogy létezik. -Túl régen ahhoz, hogy igaznak legyen vélve eme találkozó.-Jegyzem meg sejtelmes hangszínen.-Ám, mégis itt vagy mellettem, és lám színjátékot űzöl, mintha mi sem változott volna azon idő óta.-Nézek rá komolyan, majdan pár pillanattal később tekintettemet ismételten az égre emelem. Az arcvonásaim nem árulkodnak érzelmekről, ahogy a szemeimben is merő érzéstelenség, és kíméletlenség tükröződik. Én magam nem érzek, s tán egyszer-kétszer mások kedvéért ugyan eljátszom egy-egy szimpla vonását, de ettől eltekintve, nos bennem semmi ilyesmi sincsen. Ezért is vagyok tökéletes alkat mindahhoz, hogy romba döntsem eme világot, és annak mindenféle értelmű létezését.
Ahogy közeledek felé egyre furcsább érzés fog el, valami megmagyarázhatatlan, mintha a gondolataimmal nem csak egyedül lennék. De lehet, hogy csak beképzelem magamnak, hiszen ez a hely pezseg a természetfeletti energiáktól, biztos csak a halott boszorkányokat érzékelem. Határtalan düh van bennem, amit szívesen rá zúdítanék. Ha engednék a vámíprságomnak egyetlen másodperc alatt nyaki ütőerére támadhatnék és kiszívnám undorító druida vérét. De elget büntettem azzal, hogy oly sok évre elzártam, hagytam meghalni Alaska-val együtt. Valaha családomként tekintettem rájuk Calder valami apa-fivér keveréke volt számomra, míg Alaska a felesége a nővérem. De mindegyikük átvert, becsapott, ami nem maradhatott megtorlás nélkül. - Ünnepeljük meg a visszatérésed akkor - mosolygok rá, miközben ő a hajába túr. Szavai hidegvizes zuhanyként érnek, hiszen nem úgy gondoltam. Mérges voltam, ahogy most is, de van bennem egy másik érzés, ami nem hagy nyugodni. Talán hiányzott? Nem tudom... Minden egyes hang, ami elhagyta torkát, még nagyobb haragra gerjesztett. Olyan erővel markolom a korlátot, hogy kezeim elfehérednek, a fém már nem bírja sokáig, ezért inkább elveszem róla ujjaimat. A csillagokat bámulom és megbocsájtásért könyörgök feléjük. Miért? Azt még magam sem tudom, talán a múlt hibái miatt, talán a jövőben elkövetett bűneimért. Hszen a napnál is világosabb számomra, meg fogom ölni egykori mesterem, de most véglegesen. - Láthatod itt vagyok, ahogy te is. Színjáték? - kérdezem nevetve, majd megrázom a fejem, mire fekete tincseim arcomba szöknek. Éppen ez baj, túl sok minden változott az idők során. Megváltoztam, ahogy ő is. Már nem az a fiatal lány vagyok, akit egykor megmentett, ahogy ő sem az a védelmező, tanító, akire annyira felnéztem. Már csak egy férfit látok benne, aki képes volt a boldogságát és a családját félre lökni csak, hogy lehessen neve. Undorodtam tőle, megvetettem és elítéltem. Arcvonásait kémlelem hajzuhatagom alól, zöld szemeit, ráncoktól gyűrt homlokát. Halk sóhaj hagyja el ajkaimat. - Túl sok minden változott azóta. Mégis miért jöttél vissza? - teszem fel az első kérdést, ami eszembe jut. Próbálok vele értelmesen kommunikálni, miközben a belsőmmel hadakozok, azzal a szörnyeteggel, aki ölésre teremtetett. Arca kőkemény, amitől ideges leszek, hirtelen cselekszem. Gondolkodás nélkül állánál fogva magam felé fordítom az arcát. - Nézz rám Calder! Tudom, hogy engem láttál utoljára, mielőtt meghaltál - erővel tartom úgy a fejét. Ennyit a nyugalomról és a békés beszélgetésről. Bárhogy is fog alakulni ez a találkozás tudnom kell az igazat. Mit keres itt? Hogyan éledt fel újra? A két méregzöld szemeimmel láttam, ahogy a boszorkányok jó mélyre temették a föld alá, ahova később az idők folymán egy betonépületet húztak fel a modern kor emberei. Nem is értem miért érdekel a válasza, ha úgy is végzek vele kínok között, mert ezt akarom mélyen legbelül. Megölni végleg.
Amikor megtudtam, hogy a küldöncöm holtan végezte, rájöttem, nem folyamodhatok állandóan harmadik személy segítségéhez: Delmar úgyis megölte volna, akárkit küldök magam helyett elöljáróban azért, hogy kissé megpuhítsam. Nem érdekelt, hogy Mytic Falls valószínűleg druidáktól hemzseg, akik lehet, hogy már rájöttek, ki vagyok én és mit csináltam, de őszintén szólva, egyáltalán nem érdekeltek. Csakis az számított, hogy Delmar-ral találkozhassak... hosszú, hosszú évszázadok óta nem láttam és fogalmam sem volt arról, mit fogok neki mondani abban a másodpercben, ahogy megpillantom, ám bíztam abban, hogy van olyan jó a beszélőkém, hogy valami majd csak a számra jön. Bár ki tudja, az is előfordulhat, hogy levegőt sem fogok kapni és minden egyes gondolatom lefagy. Elméletben fel voltam készülve a találkozásunkra, vele ellentétben én leéltem az a több tíz életet, aminek a megéléséről együtt beszélgettünk. Ő az én hibámból végigaludta az elmúlt majdnem ezer évet. Hogy bántam-e a döntésemet? Nem. Megvoltak az indokaim, amiket elő is adok majd neki abban az esetben, ha nem tépi ki az én karjaimat is. Reménykedtem abban, hogyha nem is nyugodtan, de megmaradt végtagokkal vihetünk végig egy beszélgetést. Nem titkoltam, hogy a városba jöttem, szinte ahogy átléptem a határt, üzenetet hagytam arról Delmar-nak, hogy hol fog megtalálni. Nem láttam értelmét annak sem, hogy felesleges, titkos köröket rójak az utcákon, mindent tudtam, amit tudnom kellett, a küldönceim a haláluk előtt még képesek voltak arra, hogy tájékoztassanak. Direkt azt a helyet választottam a találkánkhoz, amit fiatalként is sokszor birtokba vettünk, mondhatni a törzshelyünk volt. Azóta a folyó felé felhúztak egy hidat és természetesen számtalan dolog megváltozott, a körvonalak mégis maradtak a régiben: pontosan ott álltam, ahol nem csak terveket szövögettünk, hanem ahol végül a társaimmal nyélbe ütöttük a varázslatot, aminek köszönhetően a druidák álomba zuhantak. A szívem belesajdult a régi emlékbe, viszont amint meghallottam néhány faág reccsenését, megpróbáltam rendezni az arcvonásaimat. - Régen láttalak. – Megpördültem a tengelyem körül, szembe találtam magam Delmar-ral és örömmel, kíváncsisággal, bizonytalansággal vegyült mosolyra húzódott a szám. – Jó színben vagy.
Kissé talán elszaladt velem a ló. Fura egy mondás. Régen kevés bajom volt a boszorkányokkal. Ignotus kis bosszúhadjárata miatt természetesen én is ellenük harcoltam, azonban én nem azért, hogy megbosszuljak egy halott nőt. Nem, én csak a többiek erejét akartam. Ha sikerült volna megszereznem, ha nem árulnak el, akkor megszabadítottam volna a társaimat a börtöntől. Tulajdonképpen nézhetjük úgy is, mintha értük tettem volna. Persze, Ignotus nem hisz nekem, sajnos ennyire nem ostoba, de nem is kell, hogy az legyen! Szükségem van rá, valamiért az ő érzéstelen ábrázatában egyesek jobban megbíznak, mint az enyémben. Neki pedig azért kellek, mert, ha megöl a bosszúja késik. Megint. Nem szép dolog a holtakat várakoztatni. Nem kis meglepetést okozott az, hogy Kayla képes volt maga helyett valaki mást küldeni. Visszaküldtem neki. Azt nem tudom, hogy megkapta-e, de gondoltam ez elég egyértelmű kifejezése annak, hogy… tartsa távol tőlem a kifutó fiúit. Na és a helyszín! Ismertem. Hát persze, hogy ismertem és emlékeztem rá. A híd új volt, de annyi új dolog van a világban, hogy már rég nem foglalkozom velük. Ki hibáztathatna azért, hogy csapdát sejtek? Kicsit megvárakoztattam. Sikerült szereznem egy távcsövet, ezzel pedig alaposan végig mértem a környéket. Nem találtam mást, de… ez nem jeleneti azt, hogy nincs ott más. Megigazítottam a csokornyakkendőmet, miközben felé haladtam. Lassú, kimért léptekkel, hogy tehessek valamit, ha esetleg ő is tenni akarna. Hirtelen torpantam meg, mikor megfordult, reméltem, hogy halálra ijeszthetem majd. A szavait hallva egy halk, de azért hallható ”ha” hagyta el a számat, miközben végig mértem. – Te is. Ahhoz képest, hogy vénlány vagy már. – vontam meg a vállamat, ahogy elkezdtem körbejárni. Kicsit közelebb hajoltam, mikor a háta mögött voltam, hogy megszagolhassam. Morfondírozva érkeztem meg vissza a kiinduló helyemre, majd mielőtt bármit is mondtam, kétszer lassan megböktem a homlokát. – Hm. Valódinak tűnsz. – húztam el a számat. – Reméltem, hogy legalább elhízol majd. – ez lett volna a minimum, miután a lánybandájával egy koporsóba zártak évszázadokra. Ráadásul még csak el sem intézték, hogy átaludjam ezt az időt. Hétszáz év kicsit sok volt magammal. Habár, megtudtam dolgokat, amikről eddig sejtésem sem volt. Önismereti leckének tökéletes volt, csak hát… én nem kértem önismereti leckét. – Szóval! – csaptam össze a tenyeremet. – Miért hívtál ide? Ha annyira vágytál volna a beszélgetésre, eljöhettél volna a síromhoz. Tudod, ahová bezártatok. Azt hiszem elfelejtettek valami szépálmokat port szórni rám, mert nem úgy tűnt, mintha álmodnék. – ha álmodtam volna, akkor biztosan láttam volna valamit. Így viszont csak a sötétség volt és én. Meg az a kis hely, amiben nyomorognom kellett. Hétszáz évig nem bírtam megvakarni a talpamat rendesen. – De lehet, hogy túlreagálom. – vontam meg a vállamat, most már inkább magammal beszélve. Mostanában szokásommá vált. – Habár… Ignotus kapott abból a porból, nem? Pedig ő miatta volt az egész. Tudom, meghalt a szerelme. A szerelmi sztoriból egy szellem sztori lett! – kissé cinikus vagyok. Soha nem értettem, hogy miért kell ennyire nagyfeneket keríteni annak, hogy meghalt valaki. Az emberek meghalnak, ez a szokásuk. Ez az egy, amit az emberről biztosan ki lehet jelenteni. – De még annak a két szerelmes madárnak is sikerült előbb szabadulnia, mint nekem. Ők annyira aranyosak voltak, hogy már csak ezért ezer évet érdemeltek volna! De én… morogva ráztam meg a fejemet. Szerintem ő is tudja, hogy mire gondolok. Ha már megbüntettek volna, tehették volna igazságosan is. – Nincs nálad véletlenül egy Tic Tac? – imádtam a Tic Tacot. Apró finom kis bigyók. Imádom az apró finom kis dolgokat. Ami azt illeti az apró szót is. Kitűnő melléknév, de nem olyan jó, mint a szónikus. Annál egyszerűen nincs jobb. – Tudod, nemrég találkoztam valakivel, aki úgy nézett ki, mint te. Kicsi, vicces kerek arca van és fura orra. De te nem lehettél az, igaz? Ha paranoiás lennék és nem bíznék benned, azt hinném, hogy ez is a te műved… oh, várj. – grimaszolva gondolkodtam néhány pillanatig majd mosolyra húztam a számat, mikor ránéztem. – Nem bízok benned. És talán paranoiás is vagyok. – a másodikban nem voltam biztos. Nem paranoia, ha tudom, hogy megakarnak ölni. És naná, hogy megakarnak ölni, ha már egyszer így elbántak velem.
Kíváncsi voltam, vajon eljön-e vagy inkább arra fog játszani, hogy most én rágjam a kefét, míg ő vígan hátradőlve a jó ég se tudja, mit csinál. Az volt a helyzet, hogy mindkét variáció kinéztem volna belőle: Delmar fejében képtelenség volt tökéletesen olvasni, hiába ismertem őt úgy, mint a tenyeremet, mindig képes volt meglepni. Vagyis régebben, ami azt illeti, hosszú évek óta nem volt lehetőségem élvezni a társaságát. Igen, az én hibám, moshatnám is kezeimet, írhatnám a transzparenst, hogy nem én voltam és bocsánatkérő levelek ezreivel, könnyekkel tűzdelt, térdre borulva elszavalt beszédekkel bánhattam volna a bűneimet, mégsem tettem. Ehelyett az édes viszontlátás bennem lézengő érzésének arcomra való kivetülésével vizslattam, hogy később rezzenéstelen tekintetet magamra erőltetve állapíthassam meg, hogy nem sokat változott. Sem külsőleg, sem belsőleg, annak ellenére, hogy minden bizonnyal egy teljesen új oldalát készült reprezentálni előttem. Azt, amelyet eddig az őt elárulóknak és az általa gyűlölteknek mutogatott. - Vénlány? Kikérem magamnak! – Követtem őt, arra fordultam, amerre ő ment, egy röpke másodpercig nem akartam szem elől téveszteni. – Kettőnk közül neked nem volt lehetőséged kibontakozni ezen a fronton. – Felemeltem a mutatóujjamat és az arcához érintettem. – Persze, hogy valódi vagyok. Mit vártál? – Alkalmazhattam volna most is számos boszorkánytrükköt, de nem rontottam volna el egyikőnk szórakozását sem azzal, hogy ismét mást vagy éppen egy illúziót küldök magam helyett. Szemtől szemben ugyan sokkal torokszorítóbb a találka, mint elképzeltem, mégis valóságos, ezt az ajándékot semmi se pótolhatta volna. - Ó, szóval rögtön a közepébe is csapsz? – Nem várta túl hosszú előjátékot, fel is készülhettem volna, hogy körülbelül a harmadik percben felhántorgatja a múltat és nem arról fog kérdezősködni, hogy megy sorom, de azért kíméletesebb is lehetett volna. Mintha nekem olyan jólesett volna lakatot zárni egy szinte sírként funkcionáló börtönre, amiben ő feküdt. Mégis, lőjem le a poént, amit ennyi évig őrizgettem magamban? – Tényleg túlreagálod. A lényeg, hogy kiszabadultál, nem? Örülnöd kellene a szabadságodnak, akár meg is halhattál volna. – Vagy aszalódhatott volna több ezer évig a föld alatt, csakhogy a kisvárosban munkálkodó erők úgy döntöttek, hogy ideje megrepeszteni a betont és kiengedni azokat, akik eddig a lazítós hétvégéiket töltötték. Őszintén, hiába próbáltam rájönni, vajon miért most nyílhatott meg a föld, halványlila sejtelmem sem volt. Pedig jó lett volna, ha csak az alapokat közli velünk a természet, ha már akkora nagy barátok vagyunk. – Ignotushoz és a barátnőjéhez tényleg nem volt közöm, az ő sorsukat nem vetheti senki a szememre. – Védekezést szimulálva magam elé emeltem a kezeimet. Az akkori főnöke teljesen más lapra tartozott. Nekem is megvoltak az úgynevezett feletteseim, a felsőbb kör, aki a másik oldal krémjével foglalkozott. A hierarchia már abban az időben is nagy úr volt. - Tic Tac, csokornyakkendő és bizalmatlanság? Kezdesz beletanulni ebbe a korba, bár a nyakkendő manapság már nem divat. – Sokkal jobban érdekelt az, amit a lányról mondott, mégsem haraphattam rá egyből a dologra. Találkozott vele? Hogy? Miért? Nem is egy városban élnek, az esélyének se kellett volna meglennie, hogy összefussanak. – Talán annyira hiányoztam, hogy valaki másra képzelted az arcomat. Ez nem lehetséges? – Vontam fel érdeklődve, apró mosoly kíséretében a szemöldökeimet. Dehogy képzelődött, a lány létezik és ha elszólom magam sokkal több mindent lesz muszáj megmagyaráznom, mint az évszázados pihenő okait.
Nem is értem, miért jöttem el. Azt kellett volna, hogy várok, amíg ő jön el hozzám. Úgy illene. Elvégre, íratlan szabály, hogy miután egy nő évszázados fogságra ítél egy férfit, ő keresi fel, nem pedig fordítva. Igaz, soha nem voltam valami hagyománytisztelő, úgy gondolom, hogy a hagyományok sok esetben csak púpok a hátamon. Nyolcszáz…sok éves vagy, a te korodban az emberek sokszoros ükszülők és… halottak. – de ő elég élőnek tűnik. Persze, tudom. A mágia. Boszorkány, így bármeddig el tud élni. Nem, ez így nem igaz, de leegyszerűsítve mondtam csupán. A boszorkányok fura egy népség, nem igazán bíztam meg bennük régen sem, azok után pedig, ami történt… nevezhetnek bizalmatlannak egész nyugodtan. A szavait hallva elhúztam a számat. És kinek köszönhetem, hogy nem volt rá lehetőségem? Na igen, itt ugrik a majom…akárhova, ahova ugrik egy majom. Fára, gondolom. – Trükköt, csapdát… tudod, valami boszorkányosat. – vontam meg a vállamat és még egyszer körbe néztem. Kell legyen itt valami furfangosság. Talán rejtőzködnek. A legkevésbé sem éreztem magam jól ebben a helyzetben. Kitudja hány boszorkány volt a környéken. Az, hogy druida vagyok, rendkívül jól hangzott, de az erőm igen csekély így egymagamban. Sajnos rá vagyok kényszerülve a modern világ meglepően okos szúró- és vágóeszközeire. Oh, bocsánat, a koporsómban hagytam a modorom! Amúgy jól vagy? – kissé cinikus voltam, de ez talán érthető. Jól tápláltnak tűnik, nem büdös, tehát valószínűleg mindennap mosakszik. Él és virul, nem hinném, hogy rosszul menne a sorra. Na persze, tévedhetek. De ott van még az is, hogy boszorkány. Mi gondja lehet egy nyolcszáz éves boszorkánynak? – Ki. De… nem miattad. – böktem a mellkasa felé sértetten. – Biztos berozsdásodott a varázslatotok. – vontam meg a vállamat. – A szabadság pedig tényleg remek! Leszámítva, hogy kihagytam az elmúlt… jó pár száz évet. A tárgyak beszélnek, Kayla! Az emberek naponta mosakodnak! Nincsenek rabszolgák! Mindenhol világít valami fény, de láttam világító embert is! Tudod te milyen nehéz ezt mind bepótolni? – nem, mert még én sem tudom. Elkezdtem ugyan utánanézni, de… túl sok minden történt. Talán jobb, ha nem is tudom őket, elvégre a lényeg, hogy vannak, nem igaz? Csak hozzá kell szokni. – Sors? Olcsón megúszta. És engem tart árulónak! Hallottál te már ilyet? – tudom jól, hogy bizonyos értelemben az áruló jelző tökéletesen illik rám. Azonban én csak magamat védtem, nem akartam meghalni egy nőért, akit még csak nem is ismertem. Ignotus szerelme volt, úgy gondoltam az ő feladata, hogy meghaljon a bosszú miatt. Én beteljesítettem volna. Amint összegyűltünk, szívesen öltem volna meg mindannyiukat. Így nem kerültem volna börtönbe, én pedig erősebb lennék, mint képzelnék. A csokornyakkendő király! – bólogattam, ahogy megigazítottam. Egyből tudtam, mikor megláttam. Nekem találták ki. Egyszerre vicces és elegáns olyan… én. A szavait hallva nevetni támadt kedvem, de végül csak hangosan hümmögtem, ahogy gondolkodóba estem. – Minden lehetséges. Csillagok születnek és halnak meg. Talán pont most. Talán nem ilyen sorrendben. bólintottam aztán végül. Én nem hiszek a véletlenekben. – Az univerzum hatalmas, azt mondják. Hatalmas, bonyolult és nevetséges. És néha, nagyon ritkán, történnek dolgok, amiket úgy hívnak, hogy csoda. Ez az elméletem. Egy ezeréves elmélet. Csoda, hogy kiszabadultam. Csoda, hogy itt vagyunk? – felemeltem a mutatóujjamat és mosolyogva mozgattam jobbra-balra. – Nem hinném! Te, Kayla Wraith, akarsz valamit. – és nem csak azért, mert nő. Na jó, kicsit azért is. A beszélő dobozban azt mondták, hogy a nők mindig terveket szőnek. – Az én Kaylám mindig bátor volt, mindig vicces. Mindig olyan jó, amilyennek szükségem volt rá. Tökéletes. – halkan felsóhajtottam. Pont ezért is fájt annyira, hogy elárult engem. – De először elárult, most pedig kettő lett belőle. Mi a terved, Kayla? – pillantottam rá kíváncsi mosollyal. Mert van terve, nem igaz? Kell, hogy legyen.
- Túl vagyok a nyolcszázon, de szerencsére nem kellett megélnem, hogy ükszülő vagy éppen halott legyek. Inkább átugrottam ezeket a fokozatokat, nem hibáztathatsz érte, hogy nem élek teljes, évszázados múltúakhoz hasonló életet. – Nem mondom, próbálkoztam én a társadalmilag elfogadott, normális élettel, csak soha nem jött össze. Nem olyan nagy baj ez, soha nem voltam rosszul emiatt és úgy érzem, jelenleg is értékes a létezésem, ha én nem lennék, ki oktatná az elkövetkezendő nemzedék kis lurkóit és boszorkányait? Karitatív munkában jeleskedtem, talán a bűntudatomat igyekeztem palástolni ezekkel a tevékenységekkel. - Feleslegesen keresgélsz, semmit nem fogsz találni. Csak te és én, nincs csapba, varázslat, még egy asztal sem, amihez le tudnánk ülni. – Nem azért jöttem, hogy visszategyem a koporsójába vagy bármilyen más bűbájt hajtsak végre rajta. Mondhatni vizitelni vagyok itt, megnézi, mi lett vele, hogyan viselte a több évszázados bezártságot és hogy tényleg megsértődött-e rám az árulásom miatt vagy ez is csak a jól kigondolt terveinek egy része. Kettőnk közül ő volt a ravaszabb és neki volt minden eshetőségre egy elgondolása, bár az évek folyamán nekem is sikerült nagyjából felvenne ezt a tulajdonságot úgy, hogy Delmar nem is volt mellettem. Elegendő időt töltöttem vele régebben, azt hiszem, ez elég volt a változások kivitelezéséhez. - Jól, persze, jól vagyok. – Butaság lett volna visszakérdezni, ő hogyan lehetne? Be volt zárva és az elmúlt percekben amúgy is annyit fecsegett, hogy rájöttem, semmi baja némi sértettségen kívül. Fizikailag ugyanolyannak tűnt, mint régen volt, talán a haja kicsit rövidebb lett, ám nem is ez volt a lényeg. – Majd meglátod, nem olyan jók ezek az új dolgok. Talán hivatalosan nincsenek rabszolgák, de az emberek ugyanolyan kizsákmányolóak, mint voltak és már észre sem lehet venni az igazságtalanságokat. A beszélő tárgyak csak elvonják a figyelmet, ha rám hallgatsz, kerülöd a videójátékokat. – Megforgattam a szemeimet. – De a világítás tényleg jó, nem kell a gyertyával vacakolni. – Vállat vontam. Átélni a dolgok fejlődését lehetséges, hogy könnyebb volt, mint hirtelen belecsöppenni egy teljesen másik világba, viszont én érezhettem, hogy mennyire eljár felettem az idő, Ha nem tudtam volna, hogy egyszer kinyílik Delmar sírja, akkor már én sem lennék az életben, nem húztam volna le a hátam mögött lévő rengeteg évet. - Találkoztál Ignotus-al? És még életben vagy? A nagyfőnök elpuhult. – Állapítottam meg közelebb lépdelve hozzá. Azt hittem, hogyha a druidák kiszabadulnak háború fog kitörni, olyan, amilyet még keveset látott a világ, elvégre mindegyikőjüknek megvolt a diliflepnije. - A csokornyakkendő béna, de neked jól áll. – Meghúzogattam a nyakába kötött anyagdarabot, majd megpaskoltam az arcát. – És bókolni sem felejtettél el. Tényleg ennyire nehéz elhinni, hogy mindössze kíváncsi vagyok arra, hogy vagy, mi van veled, mit szeretnél csinálni a jövőben? Vagy hogy csak ismét a te Kayla-d akarok lenni? – Delmar nélkül teljesen más volt az élet, nem volt olyan nap, hogy ne hiányzott volna. Persze, hogy szerettem volna visszakapni őt. Ehhez feltétlenül szükséges lett volna beavatni a múlt és jelen minden egyes részletébe?
Szerencsére? A halottat még megértem, de, hogy ükszőlő se? Nálatok nem pont, hogy tovább kéne örökíteni a géneket? Vigyázz, mert kifogtok halni! Milyen gyönyörű világban élnénk, ha nem lennének boszorkányok… hm, belegondolni is fáj. – persze, csak megjátszott sajnálkozás volt ez részemről. Mióta évszázadokra bezártak abba a koporsóba, igen erősen megváltozott a véleményem. Egészen addig nem utáltam őket annyira, mint Ignotus, vagy épp a többiek. Megöltek közülünk párat, de… na és? Mi is közülük. Leginkább Ignotus miatt. Azonban az, amit tettek velem, annak ellenére, hogy én segítettem nekik… fáj. Még akkor is, ha a helyükben én is ezt teszem. De csak a saját helyemben lehetek. A csak te és én is lehet csapda! – emelem fel a mutatóujjamat, emlékeztetve, hogy pár évszázaddal ezelőtt is így volt. Mégis, egy koporsóban ébredtem évszázadokon át, míg ő… kitudja mit csinált. – Nem szeretsz állni? Helyes, akkor állj csak! – bólogattam. Ennyit megérdemlek. Mondhatni, ez a minimum. Én sem szeretek feküdni, de egy koporsóban nem igazán volt más lehetőségem. Igaza volt, felesleges lett volna visszakérdeznie. Szívesen meséltem volna arról, hogy milyenek voltak a sötétben töltött napok. Az elsők, mikor azt hittem, hogy ez csak a terv résez és majd eljönnek értem. Az azutániak, mikor körvonalazódott a fejemben az árulások. És minden azutáni, amit magammal beszélgetve töltöttem, hogy ne örüljek bele a már túlzottan is kínos csendbe. – Szeretem a gyertyákat. – nem kell őket azzal a billegő kapcsolóval szabályozni. Csak meggyújtod és égnek, aztán maguktól el is alszanak egy idő után. Ráadásul a gyertyát lehet fegyvernek is használni. Az a fura körtealakú izé silány fegyver lenne. – A dolgok változnak, nem az emberek. – vontam meg a vállamat. – Az igazságtalanságot eddig sem vették észre. Khm. – köhögtem egyet véletlenül, persze. Eszem ágában sem volt arra célozni, hogy mit tettek velem, teljesen igazságtalanmódon. Nem hát, én nem olyan vagyok! – De az ágyak! Azok a rúgok! Az ágymesterek értik a dolgukat. – van lakatosmester, van kovácsmester, van.. boszorkánymester, biztos van ágymester is. Ez lenne a logikus. Habár van már tapasztalatom azzal, hogy manapság a logika nem annyira mérvadó, mint anno. Miért ne lennék? – ráncoltam értetlenül a homlokomat. – Ignotus csak Ignotus. Belehalna, ha a barátnője után engem is elvesztene. – amennyit gondolt rám… talán a fele sem volt annak, amit bevallott. Biztos nagyon szeretne holtan látni, csak hát a halálom nem segítené a kissé idejemúlt ügyét. Mindünket bezárták, kétlem, hogy maradt olyan, aki még harcolni akarna. Azaz… remélem fognak, úgy egyszerűbb dolgom lesz. Nem béna! Te vagy a béna! Fogd be! – az eladó is azt mondta, hogy király. Nem is értem, hogy miért nem vette senki. Sokan voltak abban a boltba, de csak én vettem csokornyakkendőt. Fura, az emberek úgy látszik elfelejtettek öltözködni. Nem baj, annál több marad nekem! – Há! – csaptam össze a tenyeremet, ahogy fordultam egyet a tengelyem körül. – Szóval ezt szeretnéd, mi? A terveimet! – mutogattam mind a két kezemmel felé. – Szeretnék enni pudingot. Venni egy olyan repülő valamit. Láttam egy boltban, ahogy irányítja Mary. Mary volt a kis táblácskájára írva. Okos ötlet, hogy ne felejtsd el a nevedet. Néha tényleg előfordul. – vonom meg a vállamat. Én is egyszer-kétszer, talán többször, de elfelejtettem a nevemet, amíg raboskodtam. Akkor csak úgy hívtam, magam, hogy A Jóképű. Lehet megkellett volna tartani ezt a nevet. – Utána szerzek egy szemüveget. Eltört az olvasó szemüvegem. Valaki rá ült. – én, de nem akarom ezt mondani, ha valaki megkérdezi. – Csupa egyszerű dolog, semmi druidás! Teljesen biztos vagyok benne, hogy semmi druidás! Ha kérdezi valaki, akkor így mondd! Semmi druidás, tutkóra! – felvilágosított egy fiatal úriember, hogy a tutkó szleng szó, amit a tuti biztos helyett mondanak, amit pedig a teljesen biztos helyett. Ez tetszik. – Mit szólnál, ha játszanánk? Találósdit. Kitalálósdit. – helyesbítek, ennek így több értelme van. – Azt szeretnéd, hogy minden olyan legyen, mint régen? Állok elébe! Első kérdés: Mi a kedvenc színem? – még mielőtt válaszolhatott volna közbe szóltam. – Eszedbe se jusson csalni! És csak, hogy tudd, változott a koporsóban eltöltött évek alatt. – sőt, ami azt illeti, kitaláltam néhány teljesen új színt.
Kezdőlap
|| 
Nem ülhetlek meg, de miééért? 
|| szószám || 
/ Zene: 
de szeretés van 
