Szinte köhögő roham kapott el és éreztem, ahogy a tüdőm vérbe ázik, és nem tudok megszabadulni tőle, fullasztó volt s félelmetes. Kevésszer tudok megijedni, de most igen is paráztam. A lány mikor hozzám ért, a kezét azonnal a számhoz vettem és erősen megharaptam, nem tudok beszélni, nem tudok válaszolni a feltett bugyuta kérdésére, inkább csak azt akarom, hogy érezzem, hogy a testem felélénkül, és végre megszabadulhatok a karóktól. De a vére nem volt olyan, üde, friss és meleg. Szerencsétlenségemre, nem embert, hanem vámpírt fogtam ki. Nagyon fújtatva toltam el a kezét. - Vedd ki őket. – húztam fel a pólómat, a hasam merő vér volt, abban sem volt biztos, hogy láthatóak azok a hülye karók. Megtenném, mert elérem, csak, hogy erő nincs bennem, amivel ki tudom szedni magamból. - Kérlek. – nem kenyerem a kedvesség, de a szőke eléggé elveszettnek tűnt, és nem a legjobb lenne, egy lelkisértült vámpírral összefutni, aki nem hajlandó segíteni. Ha nem teszi meg, kénytelen vagyok valamelyik exet felkeresni, vagy a bátyámat. csak, hogy arra sincs erőm, hogy fel kelljek, nem ám, hogy elmenjek hozzájuk.
Meglepődtem mikor megharapta a csuklómat, egyből gonosz lett a tekintetem. Utálom ha belőlem isznak vért. Miért ne használják a hülye érzék szerveiket?! Hm?! Nem érzi, hogy nem ember vagyok?! Nah, de mindegy, ezzel inkább nem foglalkozom, tapló és kész. Gonoszul felnevetek halkan mikor segítséget kér, hát ez hülye. Iszik belőlem és még segítséget kér. Látszik, hogy nem él itt. Nézem ahogy felhúzza a pólóját és végig nézek rajta, hasa csupa vér, de még kivehetők a karók helyei és nyomai. - Bocs, hogy emberi vérrel nem szolgálhatok. - mondom neki gúnyosan. Aztán végül megszánom és kiveszem belőle a karó nyomokat. Nem voltam vele kíméletes, nem érdekel, hogy fáj neki. Vigyázzon jobban magára. Mikor kivettem a hasából az összes karó darabot belenyúlok a táskámba amiből kiveszek egy palackot és oda dobom neki. - Nem olyan jó, mint a friss, de neked most megteszi. - nézek le rá.
Megtöröltem a számat, valami fanyar íze van a csajnak, bár mit is vártam, a kenyere. Bár kész felüdülés volt, nem valami kedves kis csajjal találkozni, aki szinte a karjaimba vetette magát. - Bocs, ha ilyen állapotba lennél, te sem tudnád elővenni az ösztöneidet. – mordultam fel, ahogy kiszedegette a fadarabokat. Olyan volt, mintha a testem lángra akart volna lobbanni. És, hát az sem mellékes, hogy szinte úgy turkált bennem, mintha a táskájába tenné. Mikor végzet, csak nekidőltem a hídtartó pillérének és elvettem az üveget, letekertem a kupakot róla és hosszan kortyoltam belőle. Nem ittam meg az összeset, de legalább legyen erőm, ha már ennyire ki szolgáltattam magam úgy nagyjából mindenkinek. - Köszönöm a segítséget. – köhintettem egyet és oda dobtam neki az üveget, amit persze először alaposan lezártam. Nem akarom, hogy a véres ruhája miatt hisztizzen. Úgy is olyan régen hallottam, a női hisztit. - Dex. – mutatkoztam be, micsoda udvarias vagyok, még a nevemet sem tudja, de már egymás vérét szívjuk, nem szó szerint, de már az élcelődés megvan minden mondatunkba. Ahogy jobban szemre veszem, a szöszke nem is olyan elveszett, sőt egészen tetszetős volt, és a nagyszája még jobban vonzóvá tette.
Őszintén szólva nem nagyon izgat, hogy fáj neki. Nekem is sok mindent fájt, és ki foglalkozott velem? Ki foglalkozott azzal, hogy bármi bajom van? Senki! Senki nem foglalkozott velem, mindenki magasról tett arra, hogy mi a bajom, mi történik velem. És talán pont ez az ami miatt eljutottam arra a szintre, hogy kikapcsoltam az érzéseimet. Mert elegem lett ezekből az érzésekből, dolgokból. - Szívesen. - felelem "köszönetére" röviden a válaszomat. Nem nagyon vagyok ma beszédes kedvemben, vagy legalábbis nincs mit mondanom. Meg amúgy is, nem egy vadidegen fiatal vámpír lesz az akinek elmesélnék bármit is. Pluszba még nem is látszik nagyon beszélgető társnak. Nézem ahogy iszik az üvegből, majd elkapom mikor vissza dobja nekem, és elrakom. Leülök mellé, fejemet neki döntőm a pillérnek és az eget nézem. - Chloe vagyok. - mondom meg neki a nevemet. Hamár ő volt olyan kedves, hogy egy idő után bemutatkozott, én is megtettem. Mondjuk nem látom értelmét, hisz így is eléggé furcsán állunk a másikhoz. Érzem magamon ahogy végig néz rajtam, de rá sem hederítek, azt csinál felőlem amit akar.
Vagy totál őrült csajba sikerült belefussak, vagy szimplán ilyen a stílusa. Ránéztem és beletúrtam a hajamba. A vér már szinte rám száradt, de nem volt mit tenni. Sehol nem látok egy fürdőszobát, ahol rendbe szedhetném magam. Igazán szép neve van, amolyan nem tudod eldönteni, hogy milyen idős is. Hiszen vannak olyan nevek, amik egyértelműen feltárják előtted, hogy mikor kaptad, melyik évszázadban. A Chloe név nem olyan régi.. de nem becsülhetem le. Mivel lehet, hogy olyan okos vámpírral sikerült találkoznom, aki nevet változtatott, hogy ilyen fortélyosan játssza ki a gondolkozó egyedeket. Aztán szinte ennyi is volt a beszélgetésünk nagyrészt. Bemutatkoztunk és ücsörgünk egymás mellett. Ja, ne felejtsem el, hogy adott a vérből, amitől kicsit összeszedhettem magam. Úgy tűnt a kicsike nem egy beszédes. Lehet hálát kéne, adjak érte, végre nem egy szószátjárt emberrel futottam össze. Kész csoda! Mivel díszes társaságom nem vágyott beszélgetni, így én sem szólaltam meg.
Mondhatni, hogy Dex és köztem kínos csönd honolt. Alig ismerem, sőt nem is ismerem. Akkor még is mi a fenét tudnék mondani? Mindig is utáltam az ilyesfajta csöndet, épp ezért agyalok, hogy mit is tudnék mondani. - És mond csak, mennyi idős is vagy? - teszem fel a kérdésemet, aminek a válaszára már régóta kíváncsi vagyok.Olyan megérzésem van, hogy fiatalabb nálam. Nem tudom miért hiszem ezt, valahogy lerí róla, hogy nem lehet idősebb 300-nál. Hisz aki idősebb, az jobban vigyáz magára. Most nem azt mondom, hogy "huh én milyen jól csinálom ezt az egész vámpírságot, mert még nem volt soha balesetem." Nem! Igen, voltak incidenseim, de amennyire tudok figyelek és próbálom elkerülni a felhajtást. Felálltam a földről majd leporoltam a ruhámat és megfordulva nézek le a hídról.
Van az, az érzés, mikor valakivel találkozol és tudod, hogy semmi értelme. Mármint, nézz rá, szerencsétlen lányra, olyan akár egy lelkinyomorék, na nem megbántani akarom, de most vagy eleve ennyire lelketlen, és kiölte magából az érzéseket. Vagy kikapcsolta, mert nem bírt tovább hordani a szívén azt, hogy egy mocskos gyilkos. Mint a legtöbb vámpír. Én egyszer tettem meg, pár hónapra, életem legrosszabb hónapjai voltak, nem érdekelt mit teszek, vagy mit sem, csak tettem, amihez épp kedvem volt. Nem kívánom a legrosszabb ellenségemnek sem. Aztán jött a korkérdés, na persze, valami kezdőnek nézhet, hogy valaki így helyben hagyott. Bezzeg, azért a másik sem úszta meg sokkal kevesebbel. Neki szerintem pár foga is bánta, de harapást nem kapott, mert nem akarok megmérgeződni, vagy épp felmaratni a nyelőcsövem. - Idősebb, mint gondolod, de fiatalabb, mint hinnéd. – vigyorodtam el és felpattantam. Már kezdtem regenerálódni, így szinte meg sem éreztem a mozdulatot. Bezzeg, ha még bennem lennének, a tüskék nem ficánkolnék ilyen fitten. - Maradjunk annyiba, hogy én sem érdeklődöm a te korod után, főleg, hogy eleve nem illik, egy szép hölgytől megkérdezni mennyi idős is. – hajoltam meg tisztelettudóan és neki támaszkodtam a kezemmel annak a gerendának, aminek ő dőlt neki.
Félig ránézek majd újra a tájat nézem. Hallgatom a madarak csiripelését, és a természet meseszép hangját. Hm...furcsa gondolatok egy érzéstelen vámpírtól... Felnevetek mondatán, illedelmes, akarom mondani jó álcája van. - Igazad van, hagyjuk a kor kérdést. - mondom neki mosolyogva. Mióta találkoztunk, talán most az először nevettem el magamat és csalt mosolyt az arcomra. A furcsa az, hogy kezdem jól érezni magamat, habár nem sokat beszélgetünk, de még is jobb mint egyedül itt lenni, de ez csak az én szerény véleményem. - Nah, de hogy ne legyen kínos csönd; mesélj magadról. Kíváncsi vagyok rád. - mondom neki érdeklődve, egy kis huncut mosoly kíséretében. Igazat is mondtam, tényleg kíváncsi vagyok arra, hogy ki ő, milyen ő.
Most már kezdett érdekelni, hogy miért is érdeklődik ennyire felőlem. Remélem nem Enzo valamelyik exébe sikerült bele botlanom, aki így akar visszakerülni a bátyám közelébe, mert akkor most essünk túl azon, hogy kitépem a szívét és apró darabokra rakom össze. Nem akarok semmi problémát. Főleg, hogy valami sógornőről is dumált. Szóval, ha csak megemlíti a bátyámat, az volt az utolsó szava. Amikor azt mondta, hagyjuk én csak bólintottam felé. Mondjuk, érdekelne, hogy hány éves is, de nem akarom, hogy lelepleződjek. Aztán ismét kérdésekkel bombáz. Micsoda furcsa dolog, hogy lány és nem bír csendben maradni. - Dex vagyok, ennyi, amit rólam lehet tudni. – mondtam semleges hangon. Majd pont a szöszinek mesélek magamról, mikor még a bátyám sem tud sokkal többet rólam. Na, nem. Nem fogok itt lelkizni. - Most mennem kell, köszönöm a segítséget. – paskoltam meg a hasam, amiből kiszedegette a szilánkokat. aztán elindultam a kocsim felé.
Eléggé furcsa modora van azt meg kell hagyni, eléggé unszimpatikus számomra, és most belegondolva nagyon nem örülök, hogy találkoztunk. Alig ismerem, de már most meg tudom róla állapítani, hogy elviselhetetlen egy egyéniség. Szavaira nem mondok semmit, elköszönni sem köszönök el tőle, hisz minek tegyem? Ő sem köszönt el tőlem, de nem is várom el tőle, hisz csak pár órát töltöttünk együtt. Bár számomra még ez is túl sok volt. Őszintén szólva örültem, hogy elment, nagyon nem akartam tovább a társaságában lenni, inkább örüljön, hogy segítettem neki. Mikor eltűnt a fák között, én össze pakoltam a cuccaimat majd még egy kis ideig néztem a természetet, és hallgattam hangját majd vállamra kaptam a táskámat és elindultam be a városba, hisz fontos találkozóm van egy régi "baráttal" amiről nem akarok elkésni.
Az arc évszázadokkal ezelőtt agyamba égett. Ezer körül felismerném, ha látnám egy hatalmas tömegben. S tudnám, hogy menekülnöm kell. Nem tudom elhinni, hogy megtalált... egyáltalán miattam jött? TIsztában vagyok a lány értékrendjével. Tudom, hogy a szemében bűnös vagyok, de mégis, mit akar tőlem, ha megvet? Hangja hidegen cseng az amúgy is hideg hídon. Talán ideje lenne ismét kocsiba pattannom, és eltűnni innen, hiszen bárhogy is nézem, ebből nem jöhetek ki jól. A nő egy boszorkány. Én egy vámpír vagyok. Nem értek a csodatrükkökhöz, s ami azt illeti, Serah mindig is tudta, hogy miként és hogyan "vegye le az embereket a lábukról". Sajnos szó szerint. Erős boszorkány... kire egykoron mindenkinél jobban számíthattam. De mióta továbbálltam... nem is nagyon gondoltam rá, hisz könnyebb volt. Könnyebb volt elfeledni kettőnk furcsa kémiáját, mely annak idején minden idegszálamat perzselte, mint valami forró tűz. - Persze, hogy emlékszem rád. Nem lehet olyan elfelejteni egy ilyen nőt. - nyeltem egyet, de úgy, hogy ne láthassa azt, hogy egy pillanatra elbizonytalanodom, s nem tudom, hogy mit kellene tennem. Bántani nem akarom. Túl sokkal tartozom neki ahhoz, hogy kitörjem a nyakát. Mellesleg ha majdnem hétszáz év után itt van, minden bizonnyal semmire sem mennék, ha kitörném a nyakát. - Szóval erről fúj a szél. - bizonyosodtam meg végre érkezése valódi szándékáról, melyre már amúgy is gyanakodtam. Sejtettem, hogy ez áll a háttérben. De miért csupán most érkezett? Gonosz vigyor jelent meg ajkaimon. - Tudod, kedvesem. Közted és köztem annyi a különbség, hogy én szeretem nézni, ha az emberek szenvednek. Ha szenvednek, én nevetek. És még nagyobbat szúrok oda nekik. - sóhajtottam, és férfiasan megigazgattam az ingem gallérját, mely talán még jól jöhet, ha kedve támadna nekem rontani. Akkor már én sem fogom türtőztetni magam. - Mentségem nincs. Gondolom nálad nem működik az érv, hogy ha valaki pszichopata, felmentik őt a súlyosabb vádak alól. - kacsintottam rá.
És még ha tudná, hogy én már jó ideje figyelem, hogy már többször is a nyomár akadtam, csak talán mindig volt valahol a lelkem mélyén egy balga remény, hogy nem feleslegesen mentettük meg, hogy nem volt hiába való az egész, hogy a nagymamám nem tévedésből csinálta ezt az egészet velem... velünk. De minél többet láttam az életéből, egyre biztosabb lettem benne, hogy itt bizony nagyon-nagy tévedés van, hogy a nagyi egyszer az életben rosszul látta, hogy nem kellett volna egy ilyen varázslatot bevetnie, hogy e volt élete legnagyobb hibája, amivel az enyémet is véglegesen tönkre tette. Fogalmam sincs, hogy mi a kiút, de mindent meg kell próbálnom, hogy végre vége legyen. - Egy ilyen nőt... Ugyan Oliver, hagyjuk ezt, mindketten tudjuk, hogy az köztünk a lehető legnagyobb tévedés volt! - igen, nem is jó szó rá, hogy hiba. Nem, az egész egy fatális tévedés volt, olyasmi, amit az emberek életükben csak egyszer követnek el, és általában elég komoly következménye van és életük végéig kíséri őket. Nekem az a legnagyobb gondom, hogy az életem vége nem akar eljönni, pont e miatt a ballépés miatt. Elég lett volna megmenteni és kész, bár már az is nagyon-nagy hiba volt, de még butább tett volt tőlem az, hogy belegabalyodtam valamibe, amibe nem szabadott volna. - Sokkal több különbség van köztünk, és a pszichopatákat be szokták zárni, de neked az túlságosan enyhe büntetés lenne. - nem tudtam, hogy képes lennék-e tényleg ártani neki, azért nem tettem eddig semmit, és csak arra is mostanság jöttem rá, hogy köze lehet ahhoz, hogy még mindig életben vagyok. Ezért vagyok most itt, mert ha ez az egyetlen lehetőség, akkor mindenképpen meg kell tennem, méghozzá szemrebbenés nélkül. Én ölöm meg, vagy ő engem, nem igazán látok más lehetőséget. Még most is olyan nagyon magabiztos, de... rá fog jönni, hogy ez hiba. - Ha szeretnél még meggyónni valamit... akkor épp ideje lenne. - nem moccanok meg egy tapodtat sem, de ő tökéletesen érezheti, hogy ez még nem jelenti azt, hogy nem történik semmi, hogy nem teszek semmit, hiszen szorul a hurok méghozzá a szíve körül. Erős a szorítás, amit természetesen én okozok. Minek fojtogatnám? Vámpír, amúgy sincs szüksége levegőre, de a szíve... az a leggyengébb láncszem.
Az ég felé fordítottam pillantásomat, ajkaimon lemondó sóhaj bukkant elő, majd egy mozdulattal bevágtam a kocsi ajtaját. Úgyis hosszú beszélgetésnek tűnik a dolog. Ne hűljön ki teljesen ezen a hideg estén. Zsebre vágtam a kezeimet, és megindultam felé, arcom pedig nem tükrözte felé irányuló félelmemet. Ki ne félne egy ilyen idős boszorkánytól, hogy csesszék meg?! De jobb, ha nem is érzi. És nem is látja. Nem értem, miért pont most jött. Miért most?! Vagy ez azt jelenti, hogy az elmúlt négy évben rosszabb voltam, mint az azelőtti ezerben? Hm, érdekes, de lehet benne valóság. Elég disznó módszerekre kényszeríti az embert a szerelem és a hatalomvágy. - Te sem változol soha. - forgattam meg a szemeimet, majd megálltam előtte, és elvigyordtam újfent. - Sajnos a mai törvényhozás eléggé... másfelé összpontosul. Nem sok esély van arra, hogy az engem megillető helyre kerülök. Tekintve, hogy engem már évek óta próbálnak mások is eltenni láb alól. Nyilván van oka annak, hogy nem sikerül nekik. - vontam egyet a vállamon, bár inkább volt rántás, majd előhúztam az egyik kezemet és végigsimítottam alsó ajkamon, ezzel jelezvén, hogy gondolkodom. Mit is kellene meggyónnom? - Hát... mennyi szabadidőd van? Ha belekezdek, nem végzek holnap estig sem. - vált ördögivé a vigyorom, ahogy ránéztem, és játszott ebben millió más érzelem is. Lenézés, bár ez nem is rá irányult, inkább azok felé, akik azt hitték, kifoghatnak rajtam. Gonoszság. Mert anélkül nincs Oliver Lambrick. Ravaszság, mert... hm, ezt nem tudom megmagyarázni. Ez vagyok én. A mosolyom akkor kezdett el hervadozni, mikor megéreztem a mellkasomból jövő szorító érzést... nem kellett sokat gondolkodnom, hogy rájöjjek, mi okozza. - Ezek az... ósdi boszorkány... trükkök. - suttogtam fojtottan, miután a mellkasomhoz kaptam a tenyerem, és tekintetébe mélyülve éreztem, hogy egy pillanat kell ahhoz, hogy kitépjem a szívét. - Mit szólnál inkább egy italhoz? Kandallófényhez? Vagy ez mostanában már nem játszik nálad? - jegyeztem meg, szándékosan szurkálva őt. Nem szűnt meg a fájdalom, és tisztában vagyok vele, hogy a szívem szó szerint az ő "kezeiben" van, de nem tudtam megállni, hogy ne folytassam azt, ami egész életemben éltetett.
Dühös vagyok rá, el sem tudom mondani, hogy mennyire, de ez most nem látszik rajtam, nem látszik annyira, mint kéne. Nem tudom, hogy képes lennék-e megölni, még csak abban sem vagyok biztos, hogy lehetséges-e. Nem tudom, nem próbáltam, de ki tudja, hogy ez a nyomorult bűbáj nem teszi-e vele is ugyanezt, nem védi-e őt ugyanúgy, mint engem? Egyáltalán nem biztos, hogy csak rám hat, de persze az is lehetséges, hogy csak annyira nagy az életösztöne, hogy akárhány ellenséget szed össze, így is képes életben maradni, így is tovább tudja folytatni a szánalmas kis életét, ami nem áll semmi másból, mint hogy másoknak ártson. Ha megölném, ha képes lennék rá, akkor azzal mindenkinek jót tennék, a világnak, a leendő áldozatainak... magamnak. - Nincs szükség rá, hogy változzam, de... nem tudsz rólam sokat Oliver. Változtam és nem olyan irányba, aminek örülnél. - azt akarom, hogy igenis érezze a fenyegetést a hangomból, a pillantásomból. Nem tudtam volna ártani neki évekkel ezelőtt, akkor rég, amikor találkoztunk, de ma már... ma már más a helyzet, neki legalábbis ezt kell most hinnie, akkor talán én magam is elhiszem. - Bizonyára gondolkodás nélkül használsz ki a mai napig is másokat, hogy megúszd. - vetem oda. Tudja, hogy miről beszélek, mert hát mi lett volna az, amit művelt velem, ha nem kihasználás? Úgy tett mintha érne valamit, mintha számítana, de aztán csak simán tovább állt, miután segítettünk neki. Csak ez kellett neki, csak a támogatás, semmi más, és ezt képtelen vagyok csak úgy semmisnek tekinteni. Sok rosszat tett ez tény, de számomra akkor is ez a legrosszabb. - Gyűlöletes alak vagy még mindig... így is túl sokáig vártam, és kétlem, hogy lenne bárki aki meg tudná neked bocsátani azokat, amiket tettél. Neked már... nincs feloldozás. - nincs, nem tudná senki sem azt mondani neki, hogy azok a gaztettek, amiket véghez vitt nem olyan nagy dolgok, mert azok. Rémes dolgokat tett, és meg kell kapnia a büntetését. Az is kész csoda, hogy eddig még nem kaptam meg. Így kellett volna pedig történnie, fájnia kéne neki épp annyira, amennyire azoknak, akiknek ártott. - A trükkök nem fájnak ennyire... - állom a pillantást és nem engedek a szorításon. Nem lep meg, hogy nem tudja most sem jól kezelni a helyzet. Képes még hergelni, pedig nagyon jól látja, hogy így sem vagyok épp jó kedvemben. - Eszem ágában sincs veled italozgatni! - komolyan csak direkt hergel, én pedig ennek hála csak erősebben szorítom a szívét, de mintha valami akadályozna. Nem tudom, hogy én magam vagyok, vagy az a nyomorult varázslat, de valami mégis akadályoz abban, hogy összeroppantsam, hogy darabokra szaggassam, hogy kitépjem a helyéről, pedig ezt érdemelné. Ezt kéne tennem! Bármilyen boszorkány, aki a jó oldalon áll képes lenne rá, nekem miért nem megy? Koncentrálok, észre sem veszem, hogy erősebben emelkedik a mellkasom, mint eddig és azt sem, hogy az orromból vékony csíkban indul meg egy aprócska vérpatak. Meg akarom ölni, tényleg meg akarom tenni, akkor talán vége lenne ennek az egésznek, még miért nem megy?
- Tudod, eddig kételkedtem abban, hogy valaki ennyire képes megváltozni, és lényegében... átállni a teljesen másik oldalra... vagy nem is vagy annyira gonosz, csak velem szórakozol? - vontam fel kérdőn a szemöldököm, miközben elvigyorodtam. - Ha már egy bizonyos illetőre ártalmas vagy, nem lehetsz te annyira jó. Én legalább tisztában vagyok azzal, hogy velejéig romlott vagyok. - vontam egyet a vállamon, majd széttártam karjaim ismét. Mit akarnék mondani neki? Nem éreztem magamban semmi megbánást... Jelenleg az egész ténye fenyegetés rám nézve. Majdnem elfelejtettem, hogy ez a nő még talán létezhet. Vagy... a fenébe is, még szép, hogy biztos voltam a halálában! Mi a pokol folyik már itt?! Ez a nő akkor jelenik meg, amikor nem készültem rá, s van elég bajom nélküle is. És még fenyeget... nem az én napom. Nem az én évem. - Tényleg nincs. - rántottam meg a vállam. - De nem is kérem senki bocsánatát és nem is kell senki feloldozása. Felőlem megdögölhet az egész világ. Veled az élen, szépségem. Még sosem kívántam ennyire a halálodat, te átkozott boszorkány. - sziszegtem dühösen, majd igyekeztem úgy kinézni, hogy nem érintett meg egyetlen gondolat sem, mely elhagyta száját. - De az megnyugtat, hogy ha megölsz, te sem leszel jobb nálam. Vagy azzal fogod nyugtatni magad, hogy egy naaagy és gonosz vámpírtól szabadultál meg? - nevettem fel...
Nem engedett abból a bizonyos fájdalomból, melyben engem részesített... mit is vártam tőle? Nyilván több kell ahhoz, mint pár szó. - Áh, és ezzel akarod elvenni a maradék józan eszemet? - kérdeztem, még mindig a mellkasomon pihentetett kezeimmel, és próbáltam még mindig nem kimutatni, hogy ez a fájdalom már tényleg súlyos, és régóta nem éreztem már ilyesmit. - Akarsz még mondani valamit, vagy most rögtön megölsz és felnégyelsz? - vetettem oda neki foghegyről, majd mélyet szippantottam a levegőből, és ezzel próbálván feltölteni magam energiával, egyszerűen a háta mögött termettem, és nyakát karjaim ölelésébe vettem. - Állj le! Most mondom utoljára, vagy kinyírlak, banya! - súgtam sziszegve a fülébe.
- Neked köszönhetem, hogy ilyen vagyok, csak neked... legyél bátran büszke magadra! - tény, hogy a bűbájt a nagymamám helyezte el, nem ő, de miatta tette. Merő... balgaságból, mert hát mi értelme volt ennek az egésznek mégis? Semmi az ég világon! Csak kínzás, hogy egy ilyen alakkal kötötte össze a sorsomat, mintha direkt akart volna rosszat nekem, pedig nem lehet, a nagyanyám szeretett, miért tette volna ilyenné az életemet? Egyetlen magyarázat van csak, hitt valamiben, ami nem igaz, hiába nem szokott, de most az egyszer tévedett, nagyon-nagyot tévedett! Én pedig helyre fogom hozni valahogy ezt a hibát. Még nem tudom, hogyan, de valahogy akkor is megoldom. - Milyen kedves, hogy így aggódsz a lelki üdvömért Oliver... - gúnytól csöpög a hangom, nem kicsit. Furcsa lehet neki ez, amit most lát belőlem. Nem ilyen voltam régen, nem erre a lányra emlékszik, nem ez a lány védte meg és óvta, hogy ne essen baja, nem ez a lány... szerette. Aki most előtte áll, annak a szemében haraggal perzselő lángok lobognak, az a nő úgy érzi bármit megtenne azért, hogy végre felszabaduljon. Nem tudom, hogy képes lennék-e megölni, egészen más a célom, egész mást akarok, egész másban reménykedem. Hátha ő teszi meg, hátha ő képes lesz rá, hogy megtegye, ami eddig nem ment senkinek sem. - Ne hidd, hogy nem öltem meg még soha senkit. Évszázadok teltek el, már nem vagyok az a jó boszorkány, az a naiv kislány, akit pár kedves szóval át lehet ejteni. - csak, hogy tisztában legyen vele. Nem ilyen egyszerű már az élete, nem ilyen könnyen mennek a dolgok, nem fogom csak úgy útjára engedni és megveregetni a hátát, hogy élje szépen az életét úgy, ahogyan eddig. Nem... nem leszek ilyen kegyes. - A józan eszedet? Ha van ilyesmid az csak arra utal, hogy velejéig romlott vagy, ha pedig nincs, akkor sem vagy emberek közé való. - nem érdekel, hogy miket mond, egy árva szó sem. Nem több ez csak szócséplés, felesleges, csak az időt húzza, az enyémet, a sajátját és ere igazán nincs szükség. Nem érdekel, hogy az orromból a vékonyka vércsík megindul. Túl erősen munkál bennem a düh, a remény, a kétségbeesés, a harag, a régi emlékek... túl sok ahhoz, hogy rendes kontrollt tudjak tartani, egyszerűen nem megy. Talán ezért képes egy szemvillanás alatt a hátam mögé kerülni és az újabb szavakat már a fülembe sziszegve ejti ki, miközben a nyakamat szorongatja. Engedek a szorításon, főleg azért, mert ezt akartam, ez az a helyzet, amit el akartam érni. De akarom, hogy érezze, még a kezemben van, kell hogy tudja nem adtam fel, hogy meg legyen a motivációja, hogy elég erős legyen benne a gyilkos ösztön. - Hát gyerünk! Ölj meg! Talán te képes vagy rá, talán te véget vethetsz ennek. - szinte csak szűröm a szavakat a fogaim között. Még csak meg sem fogom a két karját, még csak nem is próbálok ellenállni, egyedül a szíve az, amit láthatatlanul kézben tartok, egyedül az az, amin érezheti, hogy ha nem lép, akkor én lépek. Sejtelmem sincs, hogy tényleg képes lennék-e rá, de neki ezt kell hinni, neki úgy kell gondolnia, megölöm, ha rajtam múlik.
- Büszke vagyok. Határtalanul. Engem nem kell buzdítanod. - kacsintottam rá. - Főleg mikor egy nő mondja, hogy legyek magamra büszke... hm. El sem hiszed, hogy mindez mennyire... fényezi az amúgy is nagy egómat. - vontam egyet a vállamon. Nem volt mit ragozni ezen, imádtam, ha a büszke szót használják a nevemmel egy mondatban. Sokan tudhatják, hogy milyen vagyok. Nem tervezek megváltozni. Minek tenném? Azért, mert betoppan évszázadokkal a találkozásunk után, és azt mondja, hogy megbüntet, mert egy... állat voltam? Ezt is vehetném bóknak, mert nem sokan képesek ilyen hatalmas és rettenetes szörnyűségeket elkövetni. Én pedig egyiket sem bántam meg. Ez hiányzik a génjeimből. Szemem ismét végigkalandozott alakján. Nem mutattam ki ugyan, de tisztán láttam, hogy ennek a lánynak volt hová fejlődnie, és élt is a lehetőségével. Csak nem a jó irányba, legalábbis velem kapcsolatban. - És mondd, önnön ötleted volt utánam jönni, ééééés... kinyírni? Vagy netán valamelyik rohadék még mindig életben van, és ő beszélte tele a fejed, hogy nekem halnom kell? - kérdeztem költőien, bár jelen helyzetben tényleg nem tudtam, hogy ő vajon honnan szerzett tudomást a trükkjeimről és rémtetteimről. Ennyire jó nyomozó nem lehet. Főleg hogy egy apróbb névváltozáson már túlestem azóta. Pontosabban, jópárszor, mióta anyám a világra szült. De az Oliver állandó maradt... ugyebár. - Nos, még sosem alázták le ennyire az önérzetemet. - suttogtam a fülébe, mikor kezeim a nyaka köré fonódtak, és ismét beszippantottam illatát. Semmi sem változott. Talán valami mai parfümöt sikerült kivennem belőle, de még mindig az a régi illat uralta testét... amit nagyon imádtam. De nem erről van most szó. Nem tudtam hová tenni, hogy meg sem próbált a testével védekezni. De miért tette volna, Ugyanúgy a kezében tartotta a szívemet... képtelesen és szó szerint is. - Nem foglak megölni, ahhoz túl sok szép emlék köt hozzád. - ejtettem még ki eme szavakat ajkaimon, miközben a karjaim szorítása is enyhült, de tudok cselekedni, ha szükséges. - Tényleg csak azért vagy itt, hogy megölj?
Egészen vékonyra préselem ajkaimat, miközben a szavait hallgatom. Büszke magára... büszke magára! Ha nem lennének sokkal jobb módszereim, ha engedném, hogy csak a düh irányítson, akkor legszívesebben puszta kézzel esnék neki. Az ő hibája, hogy ilyen lettem, az ő hibája, hogy itt vagyok. Nem kellene... nagyon nem. De mi van, ha a nagyi azért tette mindezt, hogy végezzek vele, ha eljön az ideje? De akkor miért nem tettem meg akkor? Nem hiszem, hogy így lenne, félek tőle, hogy reménytelenül romantikus volt, vagy csak már túl öreg és szenilis, talán inkább ez a második. Nem is értem, miért gondolta, hogy ez jó lesz bárkinek is, nekem legalábbis nagyon nem az. - Nem kellett senkinek sem győzködni, tudom, hogy milyen vagy. Mindig is ilyen voltál. Életem legnagyobb hibája volt, hogy megmentettünk téged. Rengeteg élet menekült volna meg később. És... ha hibákat követünk el, akkor ki kell őket javítani, még ha ilyen soká is. - megtehettem volna már eddig is, igen, de valami visszatartott. Nem akarom átgondolni, hogy mi. Azzal magyarázom, hogy talán csak reméltem, hogy változik, hogy valami egyszer lesz, ami értelmet ad az életének, ami megmutatja neki, hogy ez így nem jó, de nem. Nem jött semmi és senki, akárhányszor nézem rá, hogy mit művel. Csak minden sokkal rosszabb lett és már nem engedhetem, hogy tovább pusztítsa a világot. Fogalmam sincs, hogy meg tudom-e ölni, talán nem, talán ez a bűbáj erre is hat, de talán ő engem igen, talán ez valami kiskapu, hiszen mi értelme a varázslatnak magának, ha ennyire távol állunk egymástól? - Úgy sajnálom... - gúnyos hang, amit tőlem soha nem hallhatott még, de pár száz év alatt megtanulsz felvenni olyan gesztusokat is, amik régen nem voltak rád jellemzőek. Az pedig csak még rosszabb, hogy a fülembe suttog, hogy bizsergető az érzés, hogy szinte libabőrös leszek a közelségétől. Nem szabad, nem akarom! Gyűlölöm, undorodom tőle, nem érdekel már egy kicsit sem.. nem! Elfordítom a fejem, de csak ennyi, ennyi elég, de amúgy továbbra sem ellenkezem, hogy kiszabaduljak. Nem is kell, hiszen tudok neki ártani így is, ha akarok. Az pedig egy cseppnyi félelemmel sem tölt el, hogy ő is nekem. - Ezen segíthetek, könnyedén elvehetem az emlékeidet és akkor már nincs akadály. - nem engedem a szívét, de ő nem cselekszik. Pedig... meg kéne tennie. Azt akarom, hogy megtegye, hogy fogja fel, hogy meg tudnám ölni, ha akarnám, érezze a fenyegetettséget. - Csak azért és meg is öllek, ha... Megöllek Oliver, ha te nem teszed meg! - erősítek a szorításon, hogy nyomatékosítsam a szavaimat, csak a hangomban ne más lenne, csak abból ne hallatszana, hogy ez már szinte kérés, nem fenyegetés. Nem voltam soha sem igazán jó hazug, hiába gyakorlom már jó ideje, de vele szemben valahogy minden nehezebb. Miért kell megbonyolítania? Miért nem képes csak megtenni?
Ahogy pillantását követtem, szinte világok, gondolatok harcát láttam fényleni azokban az egykoron is, most is, de gyönyörű szemekben. Azt semmiképpen nem érzem helytállónak, hogy vágynál és vonzalomnál többet éreztem iránta... sőt, ha nem így bánna velem, talán egészen máshogy is történhetett volna ez a viszontlátás, de az már majdnem biztos, hogy semmi nem lehet a régi. Amíg a megölésem a cél, addig számomra a védelem, s ha kell, bármi áron, de megteszem, és védelmet biztosítok magamnak. - Tudod... azokra is felfigyeltél, amik jó cselekedetek voltak? Talán jogos... talán több a bűnöm mint az, amit szeretni lehet bennem, de vannak olyan tetteim, amelyek egy kis elismerést igazán megérdemelnének! - suttogtam rekedten, hiszen az, amit éppen okozott nekem.. a fájdalom és a kín.. már kezdte legyőzni azt a bizonyos pajzsot, amelyet magam köré burkoltam. A nő átjárt az eszemen, tudja, hogy hová kell "nyúlnia" ahhoz, hogy ezt elérje. S mi több... nem. Nincs semmi több. Nem tudom, mit éreztem rajta. Már az is ostobaság, hogy egyáltalán érzek. Akkor, mikor hangja gúnytól csepegett, már tudtam, hogy valami réges régen megváltozott. Egyrészt sosem hallottam még így beszélni, másrészt... egyszerűen nem értem. Nem tenné meg a két kezével, hogy megöl. Az erejét használja.. tehát az ő pajzsán is van egy apró lyuk, melyet ki lehet játszani. - Nem foglak... megölni! - bukott ki belőlem indulatosan, de hangom már az elfojtott fájdalom jele is volt, hiszen melllkasom egyre jobban feszített. Szinte szó szerint a kezébe került a szívem. Nagy nehezen elengedtem, és ugyan a fájdalom nem csillapodott, de szembefordítottam magammal, és már verejtéktől fénylő arccal meredtem pillantásába. - Hagyd... abba! Serah... te nem ilyen vagy. - nyeltem nagyot, mikor torkomban egy egész gombóc jött létre. NEm tudom, honnan jött. Talán most kezdtem felismerni, hogy ez a nő tényleg képes lenne engem megölni. De nem hagyhatom. Túlzottan szeretem az életem.
Változtam sokat, amit neki köszönhetek, ha ezen köszönni való, mert igazából egy cseppnyi sincs. Nem kéne itt lennem, jól gondolja. Már rég a föld alatt kéne nyugodnom, már rég békét kellett volna találnom, de nem. Csak próbálom a földi létet kitölteni valamivel napról-napra, próbálok emlékekbe és elmúlt napokba kapaszkodni, hogy ne veszítsem el végleg önmagam, de mégis minden egyes reggel úgy érzem, hogy kevesebb lettem. Mintha csak lassan elfogynék, mint a túl kevés vaj, túl nagy kenyéren. Túl sokat tettem, egyszerűen elforgácsolódtam és nem tudom, hogy képes lennék-e összeszedni a részeket, amik eltűntek belőlem, azt sem, hogy akarom-e. Csak szeretném, ha végre abbamaradna ez az egész, ha vége lenne, ha... ha ő képes lenne véget vetni neki. - Az a baj Oliver, hogy ha túl sok a rossz, akkor elveszik közte a jó, és nagyon nehéz kiszűrni... és talán már nem is számít. - és nem is szabad, hogy számítson. Semmi nem, semmi, amit éreztem akkor réges-rég. Már az is rég elveszett, mint minden más belőlem, útközben valahol elkallódott, el kellett hogy kallódjon. Ő pedig úgysem érzett soha semmit igaz? Akkor nem lesz nehéz megtennie, nem kérek sokat, csak egyszerűen azt, amit már így is sokszor megtett. Gonosz... kegyetlen, annyit hangoztatta, hát akkor hozza a formáját, csak ennyit várok. Összeszorítom a szám, amikor kiejti azt a pár szót. Nem jó... nem jó így, meg kéne tennie, azért vagyok itt, hogy megpróbálja, mert ha ő sem képes rá... ha ő sem tud megölni, akkor más megoldás kell, akkor talán sokkal rosszabbul áll a helyzet. - De ilyen vagyok, miattad vagyok ilyen! - határozottan szólalok meg, legalábbis nagyon igyekszem határozottnak tűnni, még ha nem is sikerül tökéletesen. Látom, hogy szenved, könnyebb volt nem látni, de így... ahogy a homloka gyöngyözik, ahogy a szemében ott táncolnak a égő kín lángjai. Nem szabad, hogy ez zavarjon, nem szabad, hogy tudja, hogy képtelen lennék rá, főleg, hogy közben a szemébe nézek. Pillanatok telnek el, amíg csak a szemeit nézem, aztán végül enyhül a szorítás, mintha csak leereszteném a kezem. Ha nem hiszi el, akkor nem fogja megtenni és ennél többet mégis mit tehetnék, hogy elhiggye? - Gonosz vagy és kegyetlen igaz? Akkor... csak annyi a dolgod, hogy megpróbálj megölni, mert... mert ezt kérem tőled. Az elég? - bököm ki végül, és hiába próbál reszketni a hangom, minél többet próbálok ebből elnyomni és csak felszegett állal nézek a szemeibe. Nem szívességet kérek csak... enyhülést, csak segítséget. Ha bármit is jelentett neki az, hogy egyszer régen megmentettük az életét, most viszonozhatná a szívességet.
Eleinte nevetni akartam, de ebben a helyzetben - s ilyen fájdalmak közepette - egyáltalán nem tűnt jó ötletnek. Felesleges a levegőt ilyesmire pazarolni. - Látom, tényleg agyomosottá váltál. Szívesen összefutnék azzal, aki ezt csinálta veled. - suttogtam halkan, mint valami rekedt öregember, de a fájdalom már szinte a torkomig hatolt. - A jóság... talán nincs olyan lény a földön, aki ennek annyira híján lenne mint én.. de az a kicsi is számít.. és azt a kicsit más már képes volt szeretni bennem. - motyogtam, de végül elhalkultam. A szívem szúrt, ki akart szakadni a helyéről, és mondhattam vagy tehettem bármit, ez nem úgy van mint a filmekben. Nem a tekintetével irányít. A tudatával okoz fájdalmat. Tehát ha nem tekerem ki a nyakát - vagy nem sikerül normális belátásra bírnom -, akkor gyászolhatom magam. De talán az a normális belátás, hogy ezt akarja tenni velem. Jó páran akarják a halálomat, Klausszal és Elenával az élen, talán ez a nő egy kész imateljesítő számukra. Bár ahogy ismerem őket, az lesz a problémájuk, hogy nem ők kaparhattak el valahová a föld alá. - Nem miattam, magad és az ostoba családod miatt vagy ilyen! - rivalltam végül rá teljes torkomból, de rögtön viszsa is akartam szívni, hiszen az indulatok újabb fájdalmas hullámot váltottak ki belőlem. Nem akarom hallani, hogy mit tud rólam, milyennek tart, s hogy mit tettem én vele. Az már nem fér bele a lelkiismeretem szerény zugába. A szorítás végül enyhül... nem sokkal, de mégis érezhetően, ő pedig as szemembe néz, s én az övébe. Másodpercekig nem történik semmi, majd végül megszólal, és erre nagyot nyeltem. - Nem fogom megtenni! Ajánlom, térj magadhoz még most, vagy megszegem a szabályt, miszerint sosem ütök meg nőt! - ráztam meg kissé a vállát ismét figyelmeztetésképpen, hogy nem viccelek. Bár ezt a nőt nyilván az élet pofonjai nevelték, nem fog megijedni egy emberi - vagy épp vámpíri - pofontól meghátrálni. - Serah, ennek nemcsak valamelyikünk halálával lehet vége.. - fűztem még aztán hozzá, továbbra sem eresztve vállait.
- Nézz tükörbe Oliver... csak nézz tükörbe. - jó talán nem szó szerint miatta lettem ilyen, de lényegében miatta tette ezt a nagymamám, miatta élek még most is, pedig nem kellene, pedig nem akarok. És most is kínoz, pont e miatt próbáltam minden áron más megoldást keresni. Bármit, bármit ami jobb ennél, bármi ami segít, ami kiment ebből a rémes életnek nevezett örökkévalóságból. Képtelen vagyok reagálni a szavaira, képtelen vagyok rá nézni, mert most hogy itt vagyok túl sok a régi emlék. Épp ezért nem vállaltam ezt eddig, épp ezért nem jöttem a közelébe, mert túl sok régi sebet szakít fel. - De csakis miattad! Ha nem segítünk neked, ha én nem... nem... - összeszorítom a szám. Nem és kész, nem voltam szerelmes! Nem lehettem és nem is akartam az lenni, a nagyanyám egyszerűen rosszul gondolta ezt az egészet, hatalmasat tévedett. A mi családunk egyébként sem alkalmaz erre, mi nem élhetünk úgy, mint mások, de legalább egyszerűen élhettem volna úgy, mint ők, egyedül, de családdal, miért nem volt az úgy jó? Miért kellett mindent tönkretenni, miért kell egyedül senyvednem helyette az örökkévalóságig? - Miért nem? Miért nem vagy képes rá? Öltél már eleget nem? Plusz egy már annyira nem számít, és én csak ezt kérem tőled, aztán békében mehetsz tovább, tombolhatsz városokon át. - miért nem képes rá?! Hát az kell, hogy még tovább menjek? Nem tudnám megölni, képtelen lennék rá, vagy menne, ha... ha nagyon akarnám, ha már nem látnék semmilyen más utat? Az kicsit sem riaszt el, hogy meg akar ütni, hát tegye, hátha elég erősen teszi ahhoz, hogy legalább érezzem, hogy hatása van, hogy tudjam, hogy tényleg végezhet velem. - De igen, csak így lehet vége. Én nem akarom már ezt... nem akarom! Kérlek... - mégis hogy jutottam ide? Hogy jutottam el addig, hogy már szinte könyörgök neki, hogy öljön meg, hogy végezze be? De ha máshogy nem megy, akkor így kell. - Ha valaha is számítottam neked... ha számított, hogy segítettünk, akkor most viszonozhatod. - igyekszem, tényleg igyekszem meggyőzni, hiába nem tudom, hogy van-e rá bármi esélyem is, de nem látok más megoldást. Nem tudok és nem is akarok már tovább szenvedni, nem akarok még tíz évet, még százat... nem!
Égbe kiáltóan gagyi pop zene ordít a rádióból, miközben oldalra nézek alkalmi vérbankomra, aki vezet. Ebből kifolyólag eszembe sem jutott megölni se annyira leszívni, hogy elfáradjon. Nincs kedvem vezetni, inkább szórakoztatom magam és őt is. - Taposs bele, öreg! A férfi nyugodt, mert megigéztem, szemüveget visel, valószínűleg hazafelé tartott a munkájából, hiszen az öltözéke a szokásos, kék ing, fekete nyakkendő, fekete hosszú nadrág és fekete fél cipő. Az összképen parányit rondít, hogy azért szívtam belőle és véres lett a bal vállánál az inge anyaga. Hátul van a táskája, és a telefonja, amit kedvesen összetörtem neki ripityára, így ha úgy döntök hogy elengedem és hazaér, lesz mivel lekötnie magát: legózhat egyet a telefonnal. Vagy jól dühbe jön és levezeti valakin. Még a vasútállomáson kaptam el a fickót, és én is onnan jöttem idáig. Érdeklődve hajolok előre, rajtam egy sötétkék hosszú farmernadrág, fekete rövidujjú poló és sportcipő. A lábaimat felraktam a kormányfalra és kényelmesen hátradőltem az ülésen, de most persze normálisan ülök, mert szórakozottan tekergetem a rádió gombját. A fazon mintha élvezné, még vigyorog és rázza a fejét. Nagy nehezen találok egy kevésbé zajos Verdi dallamot, itt hagyom. Elégedetten hátradőlök megint. Megszólal a GPS: forduljon balra. Erre kapom fel megint a fejem, körbenézek, de hát itt már majdnem ráhajtottunk a hídra. Ezt hívják extrém útba igazításnak, poénkodok magamban, de most inkább az utat nézem. - Oké, állj, stop. Meggondoltam magam. Több emberöltőnyi idő után most hogy megpillantottam a hidat és közben fel is hajtottunk rá, inkább még is gyalog mennék innentől. Félre húzódunk az út közepéről, én kiszállok, az ember meg követ. Kinyitom a hátsó ajtót, kiveszem a csomagom, ő meg ezek szerint késztetést érez hogy segítsen nekem. - Kopj le. Leteszem a földre a lábaim elé és megragadom a fazont. - Nem személyes. Most mit szépítsem, én annyira szerethető egy teremtmény vagyok a sajátjaim közül is, hogy bizony neki itt reszeltek. Miután végeztem nemes egyszerűséggel elengedem, hadd hulljon a földre mint a megpakolt krumplis zsák. Felkapom a földről a csomagom, ami egy nagy utazótáska, rántok egyet rajta hogy feljebb húzzam a fogóját, és így megdönthetem. Majd gurul a kerekeken és huzom magam után kaján vigyorral a képemen, ami inkább rémisztő a vér miatt. A zsembemből előhúzok egy zsebkendőt, szépen letörlöm ezt a vért, a zsebkendőt meg íves csukló mozdulattal ledobom a hídról, biztosan a vízben fog kikötni. Mi vámpírok elég gyorsan mozgunk, hamar magam mögöm hagyom ezután a hidat és ezzel a tett helyszínét is, de nem sprintelek végig. Emberi tempóval számolva a birtok egy óra járásra van innen. Ki nem hagynám ezt a lehetőséget. Már jócskán este van, lehet 10 óra is talán, ezért sötét van, csak a lámpák világítanak az út mentén is. Csodával tölt el mennyit változott a város az évszázadok folyamán.
Séta közben, sokszor körbenézek. Van némi tudomásom arról, hogy nem én vagyok az egyetlen ragadozó itt. Akad elég fura teremtmény, rajtam kívül is. Régen itt ugyanúgy erdő állt, most meg autóút megy végig, a belváros felé. Az előnye a kisvárosoknak hogy nincs nagy forgalom, mire megtalálják annak a szerencsétlennek a tetemét, már reggel lesz. A gondolatra megint ördögi mosoly telepedik az arcomra és sokkal fürgébben lépkedem. A terv lassan kezd körvonalazódni: elérni az Aston birtokra, megigézni Tackery-t, elfoglalni a villát, ami az enyém is. Tackery megölése nem szerepel a repertoárban, de csak azért, mert annyira elmebeteg még nem vagyok hogy kiírtsam a saját vérünket, vagy egyszerűen csak nem akarom Gabriel példáját követni, igazából ezt magam sem tudom. De a határ mindenesetre meg van húzva. Hogy is volt? Jah igaz, Tackery még főiskolára jár, ami azt illeti hozzám képest egy pelenkás, nem tudom mi történt a szüleivel, de nem is érdekel úgy isten igazából. Tulajdonképpen annyira nem ismerem ezt az új képét Mystic Fallsnak, így a további zavarkeltés helyet szinte biztos hogy meghúzom magam. Megpróbálok elvegyülni, és alaposan körbenézni a lakói közt. A körültekintő jövő tervezés véget ér, én meg újra sprintelek egy kicsit tovább, így senkinek sem fog feltűnni hogy merről érkeztem, azon kívül hamarabb odaérek, ahová menni akarok. Gyorsan magam mögött marad a híd látványa, hamarosan megpillantom a belváros kezdetét.
Igazat megvallva, nagyon sok ideje lakom már Mystic Fallsban. De még egyszer sem jártam kimondottan gyalog a Wickery hídon. Most sem ezért jöttem, csupán csak erre vezetett az utam, hátha másvalakit is erre sodor, akinek éppen az erei pumpálják a friss vérét. Mondjuk nemrég ettem, de Emily miatt időben haza kell érjek, és nem mehetek ki vadászni, úgy, mint Emma. Attól, mert az én életem valamelyest megváltozott, nem szükséges, hogy az ő háztartása is felboruljon. A nap lassacskán lemegy, az ég pirosba borul. Én a híd alatti vizet bámulom, semmi kedvem tovább menni, hazamenni meg most főleg. Jó itt. Nyugalom, béke, csönd. Felülök a híd korlátjára. Egyedül a víz suhogását hallom odalentről. Tényleg kihalt ez a környék, nem csodálom, hogy még nem jártam erre. Amióta itt vagyok, egy autó sem ment el a közelben, bár ez lehet, hogy csak a hétvégének tudható be, és holnap már nagyobb lesz erre a forgalom. Halk zajokat hallok a híd végéből. Valaki szintén sétál, bár én már majdnem a másik végében vagyok, így szinte lehetetlenség kihallani, hogy dobog-e a szíve. Mindenesetre úgy döntöttem, hogy kivárom. Ha vámpír is, max elmegy mellettem, vagy kitöri a nyakam. Najó, ez viccnek is rossz, Emilynek még (habár kényszerből), de szüksége van rám. Biztos nem hagynám Emmára, inkább anyámnak adnám. Em túlságosan is elkényeztetné Őt. Túlságosan. Anyám, meg hát.. Belőlem kiindulva inkább életben maradok. Leugrok a híd pereméről, keresztbetett kézzel lesem, hogy ki is fog felbukkanni velem szemben.. Abban reménykedem, hogy gondolataim nem látszanak szertefoszlani azzal, hogy egy farkast vagy egy vámpírt tol elém a sors. Hanem valami finomabb vérűt, aztán pedig elhagyom a tett helyszínét és hazamegyek. Ha ez nem jön össze ma beérem a tasakokkal, vagy elküldöm Emmát, hogy hozzon nekem fel valami friss husit a lakásba, amíg Emily alszik. Morbid, de ha nem jön össze, az lesz...
Kezdőlap
