Még mindig ott álltam, mint valami barom, talán az arcom is hasonló formát vehetett fel ő meg csak beszélt és beszélt, na meg sündörgött, aztán egy szemvillanás alatt tűnt el a szemem elől. Oké... most akkor hogy is volt ez? - próbáltam valami fényt gyújtani az agyamban. Viszont valami már előre azt súgta, bolond vagy Dimitri, hasztalan próbálkozás...

Hiába néztem a leveleket, azok csak feküdtek, és komolyan még el is hittem volna, hogy rajtam nevetnek, kivigyorogják a tanácstalanságot, a szerencsétlenséget, és úgy unblock... engem. De már megszoktam. Miért nem lepődöm én meg ezen? Akárhová is megyek, a baj utolér...
És ekkor már hallottam is a hátam mögött a hangokat. Namitmondtam!

Nem mondanám, hogy hirtelen fordultam hátra, talán még az előbbi sokk. Vagy még az azelőtti. Vagy az AZ előtti! Ugyan, ki a fene válogatja, és jöjjön aminek jönnie kell alapon lassan fordultam a hang irányába. Valamiért reszkettem. Én nem, de a test emlékezett. Valamire. Ó, bár tudnám mire, vagy ha csak egyetlen csepp eszem lenne, csak egy kicsike, itt mondanék viszlátot, és már húznék is a távolba. De mégsem. Valamiért kővé fagytak a lábaim, ha akarom se tudom megemelni őket, és én csak őt néztem. Azokat a szemeket. Amik mondhatom teljesen... megigéztek. Aztán hosszú néma csönd után jött is az önkéntelen reakció.

- Ismerlek!? - kérdeztem gyanakvón összehúzott szemöldökkel.

Felfigyelt rám, de még mennyire! Megszólalt, és egyből kérdezett. Nem vitte túlzásba, csak egy szó hagyta el ajkait, és erre elvigyorodva néztem végig rajta. Ismer-e? Hm. én ezt majd biztosan el is árulom, mi? Hülyének teljesen ne nézzen. Nem most jöttem le a falvédőről, sőt!
Közelebb léptem, de tartottam a távolságot Tőle, amennyire ez megszükségeltetett. Ravaszul felvontam a szemöldököm. Azt nem tudtam hogy MI zajlik a fejében, de konkrétan nem is érdekelt. Szerettem ezt a játékot, még akkor is, ha nem szoktam az áldozataimat túúúúl gyakran megkeresgélni az igézés után.
- Hmmm... én tudjam, hogy ismersz-e? - kérdeztem rejtélyes hangon, összeszűkölt szemekkel, de még mindig ezerrel vigyorogva. - Erőltesd meg magad, és gyere rá egymagad - vontam egyet a vállamon egyszerűen.

Nem volt túl megnyugtató. SŐT! Egyáltalán nem volt az! Először is valami gyanús volt. Nagyon gyanús! Benne... Másodsorban az én fejem volt az ami ellenem fordult, még mindig kapálózva nyögte az előbbi perceket, ami nem is olyan régen játszódott le előtte, most meg itt a... második feladvány. Vagy épp, hogy az első... Áh, de rohadtul elegem van ebből a városból! - ráztam meg a fejem kissé hirtelenjében összeszorított szemekkel, de ahelyett, hogy kitisztulna, még az agyam is meglöttyent. Naremek!

- Én... nem tudom... - nyökögtem mint valami elmeháborodott, vagy legalábbis, mint valami csökkent értelmi képességekkel bíró, aki alig egy nappal ezelőtt még mondhatni egész jól elevickélt a világban. De most... - Ismerlek! - vágtam aztán rá hirtelen nem is tudom honnan, de összeszűkült szemekkel. - De fogalmam sincs honnan... - csúszott utána az igazság, csak itt már valahol a levegő és a hangerő is elfogyott.

A széles vigyorom megmaradt. Ismer, de nem tudja, honnan. Én se voltam éppen magamnál, még mindig. Nem szoktam játszadozni ha egyszer már igéztem. Tovább kellene állnom, de ez túlságosan is jó ahhoz, hogy csak úgy félbehagyjam. Ez a pasas különbözik valamiben a többitől. Ja, hát igen. Nem tud a természetfelettiről. Ez teszi annyira különössé, és ez tetszik benne!
- Erőltesd meg az agyadat.. Dimitri! - tettem hozzá a nevét ravasz mosolygással, ártatlan pislogással még mellé. - Hm, de talán mégsem ismersz. Talán csak a képzeleted csúf szüleménye vagyok. - rántottam egyet a vállamon.

A szemeit fürkésztem. Vagy inkább az arcát, nem tudom, egyáltalán nem volt tudatos a mozdulat. Valahogy úgy nézhettem ki, mint azokban a hülye filmekben, amikor a földönkívüli azt mondja ufó vagyok a másik meg néz, hogy mi van? Te megbolondultál? Hisz teljesen úgy nézel ki, mint…. én… - csúszott el a gondolat vége, nem is tudom miért maradt meg a fejemben a film ezen jelenete, még a címét sem tudom, csak egyszerűen… az a kép az arcokon… Igen, pont így képzeltem el. Csak most itt én vagyok a balek, az, aki áll bután, és a másik az, aki a markába röhög. Vagyis… valamiért tudtam, hogy ez a lány a markába röhög. Hogy szórakoztatja a zavarom, hogy valamit tud, amit én nem, és… igen, deeee ismerős ez a jelenet még régről, az iskolából, amikor mindig én voltam az átverhető féreg, és a gyönyörű lányok nem is haboztak ezt kihasználni. Igen… A gyönyörű lányok kegyetlenek. Ezt már nagyon rég megtanultam…

Nem tudom mennyi idő telhetett el, mire végre újra hangot fogtam a körülöttünk elterülő csendben, ami érdekesmód, azelőbb mintha nem is csend lett volna. De az emberek… valahogy eltűntek. Te jó ég! Csak nem félni fogok egy nőtől!? Dimitri ezt nagyon gyorsan felejtsd el!

- Honnan… - kellett hirtelen megköszörülnöm a torkomat, hogy erőteljesebben hangozhassék – Honnan tudod a nevemet!? – kérdeztem megállítva a testem mellett reszkető kezemet egy ökölbeszorítással. Mi a fenéért rettegek én tőle? És főként MIÉRT nem tudom miért!?

Nevil

- Jaj, ne haragudj. - néztem a földre, ahogy Nevil görnyedt folyamatosan lejjebb, hogy felvegye a cigijét. Ám mikor felegyenesedett, kezében azzal a sáros szutyokkal, finoman rácsaptam kézfejére, de épp csak akkorát, hogy ismét elejtse azt. Előkutattam a táskámból a saját dobozom, majd felhajtva a tetejét megkínáltam. Ilyenkor mázli, hogy nem vékony cigit szívok, mert legalább esélyt látok arra, hogy elfogadja.

- Undorító, hogy azt még a szádba akartad venni. - fintorodtam el, és nemlegesen ráztam a fejemet. Na igen, ilyen dolog anyáskodni. Ez már szinte ragályos! Jobb is, ha leszokok mások pesztrálásáról. De most na... "szakmai ártalom". - Vegyél nyugodtan! - böktem felé a dobozzal a kezemben - Miattam ejtetted el a másikat!

Yve

Okééé… néztem nagyot amikor ráhúzott a kezemre, én meg újra kiejtettem a szálat. Egy darabig még úgy is maradtam, nem mondom, hogy értettem, hogy mi az isten az amire készül, de vártam. Majdcsak kilyukadunk valahol. Aztán nagy szemeket is meresztettem mikor előttem tornyosult a nyílt doboz, és a szeme állásából úgy tűnt elhatározásra jutott.

- Csak nem attól félsz, hogy megbetegszem!? – feleltem szín komolyan, majd ugyanolyan hirtelen ellenőrizetlen vigyor húzott szét a számon. – Mindig is akartam egy anyukát. – vigyorogtam még ha a gondolat nem is kicsit morbid a lakásomon történtek óta, na még ha nem is az én lakásom, de közben csak kihalásztam a dobozból egy frisset.

- Csak, hogy ne érezd magad megbántva. – kacsintottam rá, csak alig csorbulva a mosolyom és betolva a számba már gyújtottam is rá. Mélyre szívtam a füstjét, de nem mondanám, hogy kedvemre való volt. Olyan… - Ez mentolos!? – fintorogtam színpadiasan köpködve, de persze leszartam én, csak sosem árt egy kis színjáték. Hát hajrá!

(Ősök villája)

Lépteim valahogy a park felé hoztak, szinte önkéntelenül is. Bár olyannyira a gondolatimba merültem, hogy nem is néztem, merre megyek, csak hagytam, vigyenek a lábaim maguktól valamerre.
Vér szagára kaptam fel a fejem, és az éhség azonnal jelezte, hogy csillapíthatnám már valamivel. Körbenéztem, az illat forrását keresve, és elég különös látványon akadt meg a szemem.
A lány, akit a bálon láttam, beszélgetni Tatiával... akiről később azt mondta, hogy a lánya. Épp egy fickót fojtogatott, közben kényelmesen lakmározva belőle, és noha hajnalban jártunk, mikor már van kockázata az ilyesminek, elismeréssel adóztam a bátorságának, és a módszerének.
- Engedd már el a nyomorultat, már alig él - jegyeztem meg kényelmesen, nemtörődöm módon odasétálva, és végigmértem a lányt. - Ahogy így elnézlek, több van benned anyádból, mint képzelnéd.

A kortyok még mindig folytak a torkomon, és senki nem tudott volna rávenni, hogy pont most fejezzem be, de egy férfi hangja mégis megtette. Ekkor éreztem meg az illatot is, amit eddig a vér szaga nem engedett érezni.
Vértől csillogó ajkakkal meredtem a pasas szemébe, és felismertem benne a férfit, aki anyám 'partnere' volt a bálon. Igen, rosszkislány mivoltomhoz hűen hallottam a szavaikat, amiket egymáshoz intéztek. Micsoda fegyvereim vannak!
- Egy: Nem vagyok Tatia, hogy megmondd, mit csináljak. Kettő: ennek a fószernek már amúgy is mindegy. És három: ne hasonlítgass engem ahhoz a nőhöz, különben rosszul jársz, akármilyen hatalmas vámpír is vagy. - köpködtem felé a szavaimat. Nem állt szándékomban pont Vele barátkozni.

Másnak már a nyakát törtem volna az ilyen szemtelenségért, de most csak nekitámaszkodtam egy padnak, és karba fontam a kezem, így néztem nevetve a lányra.
- Meglehetősen felvágták a nyelvedet, ami azt illeti... - jegyeztem meg vigyorogva. - Tényleg olyan vagy mint Tatia. Bár a helyedben én több tiszteletet tanúsítanék az apám iránt - mutattam magamra.

Elengedtem a tetemet, ami puffant egyet a földön. Majd később eltakarítom, csak intézzem el a dolgokat ezzel a pasassal. Csak tudnám, mit akar tőlem...! Nincs miről beszélnünk, legalábbis úgy vélem.
De aztán mindent megrázó nevetés szakadt ki belőlem, és lehunytam a szemeimet pár pillanatig, így néztem vissza Rá utána. - Az apám? Mégis hol látod Te itt az apámat? Esetleg mögéd bújt el? - kérdeztem felvont szemöldökkel. - Nekem van apám. Akárki is vagy Te, hát tőlem ne várj tiszteletet, mert mint mondtam, nekem van apám. Neked semmi közöd hozzám. Az anyámhoz már annál inkább, de neki szintúgy nincsen köze hozzám. - vontam egyet a vállamon hanyag módra.

Kissé türelmetlenül az ég felé emeltem a tekintetemet, aztán sóhajtottam egyet.
- Akkor úgy fogalmazok, én vagyok az ősapád. Minden vámpírok apja. Szóval már csak e jogon is beszélj velem tisztelettel - villant a szemem egyet baljóslóan. - Mellesleg, fiatalabb is vagy nálam, szóval a helyedben nem mennék bele egy erőpróbába. És ami Tatiát illeti... ugyan mire fel van ekkora szád? - kérdeztem, kényelmesen elvetve magam a padon. - Fogalmad nincs a világon semmiről. Oktondi, buta-buta kislány... - csóváltam a fejem.

- Miért érzem azt, hogy ezzel az "ősapásdi" dumával csak nekem hozakodsz elő? - kérdeztem egy apró sóhajtással. - Mert ha ezt nézzük, az anyám őspapija is te vagy. Neki is felvázolod az erőviszonyokat? Az ágyon kívül, persze. - álltam meg előtte, és így mértem végig. Ha nem az anyám ismerőse lenne, talán még tudnám is kedvelni. De hogy ők együtt.. nincs is rá jó szó. Ami biztos, hogy engem ezzel az erősebb dumával nem fog meghatni. Majdnem ezer évig éltem a saját szabályaim szerint, nem Ő fogja nekem most újraírni őket.
- Gondolj, amit akarsz. - rántottam meg a vállamat. - Nem vagyok süket, és talán ha van köztünk korkülönbség, hát engem se most vakartak le a falvédőről. És ha Te annyira tisztában vagy azzal, hogy ki vagyok, tudnod kellene, hogy mire fel van ekkora nagy szám!

- Tudom, ki vagy - biccentettem. - Épp ezért vagy ostoba. Fogalmad nincs semmiről. Hagy találjam ki a történetet, jó? Te vagy a szegény kislány, akinek egész életében azt mesélték, hogy a csúnya anyukája elhagyta, mert nem szereti őt - gügyögtem gúnyosan. - Ha annyi eszed lenne, mint amennyit képzelsz, tudhatnád, hogy minden éremnek két oldala van. Bár tudod, Tatiát is megértem - sóhajtottam. - Ilyen gyerekkel én sem büszkélkednék.

Felnevettem. - Engem nem bosszantasz fel ilyen ósdi szöveggel. - ráztam a fejemet flegma arckifejezéssel. - Az apám mindent megadott nekem, és igen, neki voltak meséi az anyámról, amik nem jó fényben tüntették fel előttem. De utána Tatia szüleihez kerültem, a nagyszüleimhez. És ők éppen az ellenkezőjét mondták el. Szóval ne gyere nekem ezzel a dumával. - néztem rá gyűlölettől villogó tekintettel. - Tatiának többet jelentett a saját szabadsága, mint a lánya, és ez alól se a jó se a rossz mesék nem mentesítik. Nem azért gyűlölöm, mert hallottam róla hideget, és meleget, hanem mert elhagyott, és többé nem is érdekeltem. És tévedsz. Nem vagyok szegény kislány. Vagyok olyannyira gonosz ribanc, mint az anyám. - mondtam mindenféle nyomós érzelem nélkül.

Hallgattam őt síri csendben, csak néztem rá elgondolkodva, és a legvégén hümmentettem egyet.
- Mondd van olyan, akit szívből gyűlölsz? Nem anyádra gondolok - legyintettem. - Hanem valaki más. Egy férfi... engem például ha jól érzem vehemensen utálsz, ugye? - mosolyogtam.

Felszaladt a szemöldököm a holmokomra. Nem értettem, hogyan is jön ide a kérdés, hogy én kit gyűlölök és kit szeretek. Bár utóbbiak száma eléggé minimális.
- Talán kedvelnem kellene Téged? Kösz, inkább kihagyom. - legyintettem nagy sóhajtással, és a hajamba túrtam. - Ha mindenképp a Petrovák kedvelésére vágysz, szaladj az anyámhoz.

- Látod? - tártam szét a kezem. - Képzeld el, hogy velem kellene élned... hogyha a férjed lennék. És tetszik, vagy nem, de össze vagy kötve velem. Én persze állat módjára bánok veled, elvárom, hogy akkor feküdj alám mikor nekem tetszik, és minden létező módon a kedvemre tegyél. Te nem akarnál elmenekülni egy ilyen kapcsolatból? Még akkor is, ha valakit hátrahagysz... - néztem a szemébe komolyan.

- Ezek szerint te nem ismered az apámat. Ő soha nem kényszerített senkire semmit. Legalábbis mivel szerette, vagyis még mindig szereti Tatiát, hát mondhatni, hogy Vele nem is tudott volna erőszakos lenni, vagy kényszeríteni bármire is. De VOLT választása. A házasságuk és a születésem után volt mersze elszökni, de előtte nem? Nem lett volna számára könnyebb gyerek nélkül, házasság nélkül? - kérdeztem, de nem vártam rá választ. - Nekem kellett együttélnem azzal a férfival, akit ő hátrahagyott. És amint nem voltam többé ügyes, engedelmes öt éves kislány, hát rajtam kezdte gyakorolni a hatalmát. És miért? Mert becsapták.. Tőlem szeresd azt a nőt, csinálj vele, amit akarsz.. bizonyára nektek is megvan a múltatok, engem ez hidegen hagy. De elképzelni sem tudod, hogy én mit éltem át, mert én nem szökhettem meg tőle. Védd a drága Tatiádat, ettől még nem tesszük meg nem történtté. Főleg nem színezhetjük át úgy, hogy másképpen érezzek iránta.

- Nem kérem, hogy másként érezz iránta - vontam vállat. - Nem erőltethetem az érzéseket rád. Márcsak azért sem, mert ugyanolyan makacs és önfejű vagy, mint ő. Még akkor is, ha a lelked mélyén érzed, hogy nincs teljesen igazad - tettem fel a lábam is a padra. - Amúgy mi szél hozott ide Amerikába? Bulgáriában már nem maradt elég kiszívni való nyak?

- Még jó, hogy ezt Te is belátod. - néztem a szemeibe, majd nagyot sóhajtottam. Ez most kellett, mert az előbb már az agyvérzés kerülgetett a múlt felidézése, mi több, az érzések felemlegetése miatt.
- Hm. Úgy gondoltam, jó szórakozás lenne egyszer megismerkedni ezzel a hellyel. Bulgáriában kevés vérszívó él, így társaság nuki. És persze... nem utolsó az sem, hogy itt van Tatia. Mint láthattad tegnap este, szeretek meglepetést okozni - vontam egyet a vállamon.

Félrehajtottam a fejem, úgy néztem a lányt, kissé pimasz mosollyal.
- Ugyan áruld már el nekem, hogy miért akarsz annyira Tatia közelében lenni, ha utálod? - kérdeztem negédesen. - Csak azt ne mondd, hogy szeretnél még anya-lánya párost játszani vele valaha.