( Mosoda )

Nem tudom miért jöttem a park felé. Talán csak hogy legyen hol kiszellőztetni a fejemet, vagy csak egyáltalán nem akartam összefutni Gabe-el. Még egy dolog amiért lapíthatok. Nem elég hogy a nőjét meghúztam Charlottsville-ben - nyeltem közben önkéntelenül nagyot - de most már a szívbarátosnőjét is sikerült elkapnom. Bár ha jobban meggondolom egyetlen rossz szava sem lehet. Azt mondta nem nyírhatom ki. Hát akárhogy is nézzük, él és virul! És ahogy elnézem a köztünk lévő... hát konfliktus is el van rendezve. Vagy legalábbis ha mázlim van, legközelebb nem harapja át a nyakamat. - dörzsölgettem meg a tarkómra futva a kezem és próbáltam inkább elvonatkoztatni. Nem ment túl jól. Pláne mikor újra az eszembe jutott Vick, és az a mesés pillanat, azonnal összefutott a nyál a számban. Cseszed meg Nev fogd már vissza a f*rkadat! De aztán valami azt súgta, most nem a f*rkam volt ami irányított.

Lassan lépkedtem, egyesek azt mondanák tengtem- lengtem, csak hogy ne kelljen haza érni. Ekkor volt hogy valami ismerős szőkeség ütötte meg a szememet. Nem is tévedtem nagyot. Táskák tömkelege, na oké, csak egy, de az nekem már tömeg, és a félig-meddig búsuló ábrázata a semmibe. Nem tudom miért, nem töltöttem vele túl sok időt, de ez az egy megragadt a fejemben. Mosollyal akasztottam a vállamra a sporttáskát, húztam elő az útközben vásárolt újabb doboz cigimet, és letépve a fóliát már dugtam is a számba egyet.

- Bocs kislány, van tüzed? - léptem oda elé, élvezettel lepve meg a gyanútlan alakját. A távozása anno elég... viharos volt. Kíváncsi voltam, hogy azóta bírja e már a pofámat...

Fogalmam sincs, hogy mi ütött belém. Itt ülök a parkban egy padon ahelyett, hogy bármi értelmeset csináljak. Hurrá, Yve, gratulálnom kell neked. Az életed nem csupán értelmetlen, de ha esetleg bármi történne veled, senki sem könnyezne meg. Ez nem az önsajnálat, hanem a valóság. Ennyire nincs életem? Teljesen elvakultam, amióta Delilah megszületett.

Belefeledkezem a külvilágba, s élettelen pillantásokkal bambulok magam elé. Minden gondolatom akkor szakad félbe, amikor tüzet kérnek tőlem.

- Persze, adom - nyúltam egyből a táskámba, minden előbbi nélkül. Mit kell itt haverkodni, ha csak tüzet adok neki? Miután előkotortam az eszközt, felé is fordultam. Arcomra kiült az őrült vigyor, amint beazonosítottam az illetőt, aztán átnyújtottam neki amit kért. - Tudod, ha pár perccel később érkezel, tutira lelépek. Egyszerűbb lett volna, ha válaszolsz az sms-re. - átkarolva a padon pihenő holmimat csúsztam arrébb, jelezve, hogy üljön csak le.

Dimitri James

- Igen, sajnálom, hogy egyáltalán felhoztam, ne haragudj. - ráztam a fejem. Igen, hülyeséget csináltam. De ez már annyira nem is új.
- Dimitri, ami biztos, hogy nem vagy őrült. Ez... túl valós mindez, hogy őrültségnek vegyük. - Fogalmam nem volt, hogy magyarázzam el neki. Mindent amit érez, amit lát, teljes mértékben lehet igaz! Ki tudja, mi van, ha a csaj egy vámpír?! De erről nem beszélhetek neki.... Még ha megvédeném ezzel akkor sem. És amúgy sem sokkolnám tovább szerencsétlent.

Hirtelen megálltunk, és felém fordult. Kérdését át kellett gondolnom. Nem tudtam a választ rá. Nekem mindig ott volt Peyton, Lucas. De... Valamit nekik sem mondok el. De miért? Tudom, hogy bennük teljes mértékben megbízhatok, és mégis, miért nem mondok nekik el valamit? Aggájaim vannak. De miért? Nem tudom, de vannak. És egyszerűen... Fogalmam sincs.
- Igen... - talán most jöttem rá erre? - Tudom, mire gondolsz. - kezdtem el mellette sétálni, a cipőmet fixírozva - De ez miért van? Nekem, megvannak a tökéletes barátaim, miért nem...? - azt sem tudtam, mi a legmegfelelőbb kérdés.

Yve

- Sms? - csúszott össze a szemöldököm értetlenül - Na várj! - toltam a számba az égő szálat, és veszettül kutatni kezdtem a hátsó zsebemben. Meg is volt. Kissé viharosan, a kijelző betört, de azért él. Nagyjából. És ott is volt rajta a kicsi jel. - Üdv, idegen! Volna kedved (és időd) leugrani hozzám a parkba? Van friss péksütim is! - olvastam fel hangosan. - Nos... akkor itt vagyok! - tártam szét a két kezem vigyorogva, és kitépve a számból a cigimet már le is raktam magam mellé a padra. - Mindig is szerettem mindent ami friss... finom, és ropogós... - húztam össze kajánul a szemeimet. - De hogy idegen? Most meg vagyok sértve. - kacsintottam rá játékosan. Rövid csönd, de aztán mégis belekezdtem.

- Mi van veled!? - szippantottam bele kényelmesen a cigimbe. - Nagy bajban lehetsz ha már rám van szükséged. - mosolyogtam kedvesen.

Peiper Ann Miller

- Ha én azt tudnám... - vágtam bele egy újabb eget rengető sóhajba, de most már végképp nem tudtam mit is higgyek. Ő azt mondta nem őrültem meg. Én azt, hogy meglehet. De akkor ott.. ha valóban láttam amit láttam, mi lehetett? Valóban akarom én ezt tudni? Hiányzik még egy defekt az életembe? Nem elég nekem önmagam megfejtése és megismerése? Ki tudja! Ha talán mások nyűgje vésődik az eszembe, talán kevésbé foglalkoztat a magamé. Vagy egyszerűen csak újra a feje tetejére állítom az egész életem, és még tanácstalanabb leszek, még nagyobb semmitmondó senki, mint aki most vagyok. Elgondolkodtató volt az ötlet. De aztán döntöttem. Nem érdekel! Muszáj előrébb jutnom! Megtudnom! Akármi is lesz...

- Elmondanád nekem, mit láttam ott benn? - torpantam meg hirtelen, és minden bátorságomat összeszedve néztem a szemeibe. Igen, ettől jobb lesz... igen, ettől jobb lesz... - szajkózta a fejem, és én próbáltam is elhinni azt, amit sipákol nekem. Különben ez az egész nem menne. Az élet!

Yve

- Igazad van. Nem tudok. - mosolyodtam el szelíden és nagyot szippantva a cigiből a szemközi szökőkutat néztem. Ja, hát tényleg meglehet, vagyis... ugye csak sebtében dobtuk össze amink van, egy időre, de akkor úgy nézett ki elég jól kijövünk egymással. Miért lenne ez másképp!? Azután viszont tényleg úgy tűnt, nem mese, itt gondok lesznek, nos attól még mindig meglepett, hogy mi a fene az amiben pont rám van szüksége, de aztán... mindent megértettem. Újra széles vigyor terült el az arcomon.

- Hát... azt hiszem ezen könnyen segíthetünk. - mosolyogtam még mindig a szemeibe. - A legjobb embert hívtad! - Na, hogy menne e? Miért ne menne!? Elég hosszú futam áll a hátam mögött, de sosem voltam az a nyápic féreg, aki akár egyszer is nemet mond egy felkérésre. Pláne, ha még egy ilyen nőről van szó! Nem tűntek ám el a fejemből az emlékek, és bár a csajok jöttek-mentek, Yve azért lazán megragadt. Talán a stílusa miatt, vagy csak mert Gabe-bel kavart... és akkor már vissza is jutottunk az eredeti problémához. - Khm... szóval állok rendelkezésedre. - szelídült mosollyá a vigyorom széttárva a kezeimet, bár Gabe emléke azért egy kissé bezavart az elméletbe. Mit számít!? Megoldom. Mint minden mást az életben.

Nevil

- Na ugye... ! - mosolyodtam el én is mondatára, de leginkább szilárd és már-már ijesztő vigyora hatására. Nagyon megkedveltem Nevilt az utóbbi időben. Vagyis, persze... nem találkozunk minden nap, de kivel találkozok tényleg nap mint nap a lányomon kívül? A pasim, vagy én már nem is tudom, hogy mi is nekem, szóval Viventem-nek kötelező túrái vannak egy jóleső gyilkolásra, és ennyi... Itt ért véget a lista.

- Most is segítesz. - feleltem, de roppant fura volt a hanglejtése. Ha nem lennék biztos az ellenkezőjében, úgy gondolnám, hogy ő abban a hitben él, hogy én egy konkrét dolog miatt hívtam ide. Vagyis tulajdonképpen egy konkrét dolog miatt hívtam, de az csupán annyi, hogy nem akarok otthon ülni és unatkozni. Az ezután következő ártatlan szavai csak még inkább megerősítették az előbbi feltételezésemet. Végül is... én benne vagyok egy kis játékban. A rossz az, hogy ennek sírás lesz a vége, és biztos, hogy nem ő fog könnyeket ejteni.

- Volna kedved elmenni? - kérdeztem, majd magam is felfogtam, hogy akarva-akaratlanul hagytam ki egy szót a mondatból, és így már túljátszom a szerepemet is. - Mármint.. - kapkodtam -, el, innen a parkból. Helyszínt változtatni.

Yve

Felnevettem a szavaira, de nem is tudom, hogy a hangsúly, vagy inkább az azt követő zavara szórakoztatott. Talán mindkettő egyszerre.

- Oda megyek veled, ahová csak akarod. - vigyorogtam még minidg - És annyiszor ahányszor csak akarod. - fújtam ki az utolsó füstömet és elkotorva a csikket a pad kartámaszán, hátra dobtam a fűbe. - Ráérek. - szelídült mosollyá a vigyorom és feltornáztam magam a padról.

- Hová akarod? - nyújtottam ki felé a kezem és néztem mélyen a szemeibe. Oké, kényelmesebben is el tudnám képzelni a dolgot, kicseszett vizes ruhák nélkül a vállamon, de nemigen fülőtt hozzá a fogam, hogy most hazamenjek. Viszont... Yve tökéletes választás. Ha csak el akarom terelni a gondolataimat. Akárhogy!

Nevil

Felém nyújtott kezébe helyeztem a sajátomat is. Húzzon csak fel, nem árt neki, ha gyúr. Bár a mostani súlyommal már nem lehet annyira, mint amikor még pocaklakóm volt. Mindegy, ez van most, ezzel gyúrjon.

- Hát... - néztem körbe, mintha a megoldás ott lakozna valahol eldugva a környezetemben, de rá kellett jönnöm, hogy sajnos nem így van. Nem segített a drogos fiatalok látványa sem a megoldásban.

- Mit szólnál a ... - akadt el a szavam. Bevázoltam volna, hogy menjünk a cukrászdába és együnk jó sok sütit, de akkor eszembe jutottak korábbi események... na igen, a cukrászdába már biztosan nem fogunk menni, legalábbis az édes álomba... Ha mégis, biztosan nem Godfrey fog kiszolgálni... Szegény pára.

- Hagyjuk. Csak simán csavarogjunk. Van jobb ötleted? - kérdeztem, hátha ő tud valami jobb elfoglaltságot, mint ez.

Határozottság? Nem volt erős oldala. De nem is baj, úgy szép az élet ha zajlik, nem igaz? - tartottam még mindig a szemeit mosolyogva, mindez csak a fejemben játszódott le.

- Hát akkor csavarogjunk. - vágtam rá egyszerűen bár a vizes ruhát a nyakamból szívesen beraktam volna valami csomagmegőrzőbe. Vagy csak lazán itt hagyom a fa tövében, csak nincs olyan csöves errefelé aki elviszi és ebben parádézna. - vigyorogtam el a gondolatra Gabe milyen boldog lenne, ha hazamegy és egyetlen szál gatyája maradna. Én már megszoktam. Mindig is az ő ruháit hordtam.

- Ezt betuszkolom ide.. - magyaráztam, miközben már tömtem is be a sporttáskát a pad alá - és a tiéd vagyok. - sóhajtottam fel végezve a szemeibe. - Jobbra... Balra... - mutattam a két irányt egymás után.

Dimitri James

Megálltunk. Ó, ne ez rossz jel, nagyon rossz jel!
- Dimitri, hidd el, nem akarod tudni! - fordultam vele szembe - Ez így nem lesz jó, tényleg, bízz bennem, nem lett volna szabad már ennyit is mutatnom, oké? Az a legjobb, ha elfelejted, és soha, SOHA többet nem gondolsz rá! Nem tehetem ezt veled, nem ronthatom el a még igen jó állapotban levő életedet. - ráztam a fejem - Nem akarod, hidd el. - fejeztem be, és csak reménykedtem, hogy sikerült meggyőznöm.

Már szóra nyílt a szám, amikor inkább csak ácsorogva közelebb hajoltam, hogy jobban szemügyre vehessem, hogy mégis mi a jó fenét csinál. Édesen oldalra is billentettem a fejem is a mozdulatsorhoz. Bár ettől nem láttam túlzottan jobban, de azért egy kicsivel, tényleg csak egy apróval több betekintést nyertem a varázslatos látványba, hogy ez a szerencsecsomag a pad alá rejti a táskáját. Hááát oookkkéééé.... nem szólok. Arról meg főleg nem, hogy a közeli autóbusz pályaudvaron vannak ilyen szekrénykék, amibe fillérekért betehetné a táskáját. Így viccesebb... főleg, ha majd esetleg 'ne adj Isten' ellopják a pakkját.

- Amerre neked megfelel. Felőlem aztán mehetünk jobbra is meg balra is, csak ez éppenséggel nem kivitelezhető egyszerre - vigyorogtam, ám még mindig az előbbi látvány sokkja alatt voltam. Bolond ez a Nevil... tényleg nem fogok vele unatkozni, ha továbbra is ilyen mutatványokkal rukkol elő.

- Menjünk erre. - mutattam előre, enyhén jobbra. Úgyis arra vezetett az ösvény, vagy járda, vagy mi is ez a rettenet itt az út kellős közepén. Eléggé szétszórt vagyok, hogy megfejtsem ezt a fenemód egyszerű rejtvényt. Na, de mindegy is, a lényeg a határozottság, meg persze az is, hogy legalább elindultunk valamerre. Egymás mellett haladtunk, mint az idegenek, akik véletlenül mennek csak egy és ugyanazon irányba megegyező tempóban.

- Mesélj már, unalmas ez a süketítő kussolás. Nem ehhez szoktam, ha együtt lógunk. - néztem fel magam mellé, egyenesen a szemeibe. Meg is lepett, hogy még sosem vettem észre, milyen szép színe is van a szemeinek... majd megemlítem neki később, ínséges időkben, mivel alapjáraton nincs gondja az önbecsülésével, legalábbis azt hiszem.

- Oké, akkor egy jobbos. – bólintottam nagyot a szavaira, láttam én a zavart az arcán, de egyszerűen csak megmosolyogtatott. – Kisasszony… ? – nyújtottam felé a behajlított karom, hogy belekaroljon. Neeem vagyok én olyan parasztgyerek amilyennek látszom, illetve de. Csak éppppeen … Gabe-től már ellestem egy-két trükköt, meg néhány arckifejezést amit kiváltott a nők arcán. Nos, hát néha legalább kamatoztatom, merthogy egyébként nem volt szükségem rá, hogy ilyen kicsinyességekhez folyamodjak. Most viszont mégsem vált be, mert csak egy mosoly volt a válasz, és elindult a kiválasztott irányba.

- Oookééé.- nyugtáztam enyhén gúvadó szemekkel, de aztán pótolva a kezeim céltalanságát, inkább rázendítettem a következő cigire.

Ez darbig döcögtünk. Néma csendben, de végülis neki van problémája, én sosem voltam az a szószátyár, szájkoptató fajta, mégis én kerültem kereszttűzbe.

- Meséljek? – ugrott hátra a szemöldököm – Mit meséljek? – mosolyogtam hozzá – Inkább te mesélj, miért pattantál meg legutóbb olyan gyorsan. Már azt hittem miután megkaptad ami kellett, már nem is bírod a fejemet. – vigyorogtam – Vagy csak nem tetszett a műsor, de pénztártól való távozás után ugye… - kacsintottam rá kajánul, habár tökéletsen biztos voltam benne, hogy a szexuális teljesítményemmel sosem volt probléma. Egyéb eset viszooont…

Peiper

Csak futtattam a szemei között a tekintetem. Oké, ennek nem így kéne kinéznie. Valahogy úgy képzeltem el, hogy rám néz és elmosolyodva ezt mondja: "Látom bedőltél Dimitri. Meglepetééés! – felnevet – Csak egy jókis trükk volt az egész. Te voltál a balek a mai napra. Vagyis ne ijedj meg, nem őrültél meg!" és komolyan, hozzáképzeltem még azokat a szépen mosolygó szemeket is, ami, ugye nem tudom milyen amikor mosolyog, még nem volt hozzá szerencsém, de úgy alapból remek a képzelőerőm. De aztán mégsem ezt hallottam. És igen, talán mondhatom, hogy megingatott az elhatározásomban, nagyon is, de aztán mégis megyőztem magam – újra – hogy ugyan ne hagyjuk már ennyiben ezt a dolgot.

- Az én életem… már rég messze van a "jó… állapottól" - szótagoltam lassan, továbbra sem eresztve a szemeit. Deee szó ami szó, azért előtte egyetlen pillanatra muszáj volt lehunynom a szememet. Talán csak valami önmegerősítés féle, vagy csak afféle seggbe rúgás, hogy CSINÁLD! Ahogy mindig is tettem, ha ingoványos volt a terep. – Vagyis elő vele! – szólítottam fel, még mindig feszesen tartva az állkapcsomat.

Pearl - előzmény az előző fórumon
- Akkor gyerünk a cukrászdába - ajánlottam fel. - Mit gondolsz, milyen sütinek örülne a kis Lucy? Ebben az esetben nem fogok doktorbácsiként viselkedni, és nem mesélem el, melyik a legegészségesebb - kacsintottam rá Pearlre. Kedveltem őt, sokkal jobban is, mint azt ő hinné.

- Oh, ez igazán kedves Tőled - nevettem el magam a szavait hallva, ahogy megindultunk a cukrászda felé. - Nos, hát... azt hiszem Lucy a francia krémesnek örülne a leginkább, amit szétkenhet kedve szerint az arcán, és fülig ragadhat tőle - kuncogtam, kislányomra nézve, aki kíváncsian forgatta a fejét mindenfelé, hogy most vajon hová indulunk.
- Te milyen sütit fogsz enni? - kíváncsiskodtam mosolyogva nézve Noah-ra.

Dimitri

Oké - vettem nagy levegőt. Megmutatom neki mégegyszer, és nem mondok neki többet, csak ami nagyon muszáj! Vagyis, semmi vámpírok, farkasok, a városról, stb. Csakis azt, hogy én mi vagyok, és hogy ÉN vagyok az EGYETLEN!! Ebből már úgysem jöhetnék ki jobban.

- Rendben, de emlékezz, én előre szóltam! - mondtam - És ne akadj ki. - suttogtam, és ki is találtam az új "mutatványt". - Jól figyelj, mert többet nem vagyok hajlandó! - simítottam hátra a hajamat, és neki is kezdtem.

Körbesandítottam, ahogy mindig is kell, minden varázslat előtt. Felmerült bennem, hogy elővarázsolok egy érmét a füle mögül azzal, hogy " Hé, humorista és bűvész vagyok!" de nem tudtam volna most komolyan előadni. Na mindegy... Volt egy mások pár a parkban, szóval nem lehet nagystílű dolog...

Az utat falevelek lepték el. Én egyetlen gondolattal szétfújtam a leveleket az útról, ki az avarba, majd a széllel azt is felkavartam kicsit. Mintha ember magasságú örvények lettek volna az út két oldalán. Meglepő módon, tényleg könnyen ment. Peytonnek igaza volt... De mindegy is. Befejeztem a varázslatot, és Dimitri arcát fürkésztem.

Peiper

Ja, hogy az állam leesett és valahogy ott is maradt, szerény vigasz. Egyre inkább beigazolódott a dolog, hogy nem én őrültem meg... teljesen, vagy legalábbis ha mégis, nem én vagyok az egyetlen. Persze lehetnék szőrszálhasogató is, mondhatnám, hogy véééletlen, bármikor előfordulhat, de ugyan, legyünk már reálisak. Mikor fordul elő a természetben hogy két, embermagasságú levéloszlop szinte visszaköszön nekem, én meg csak nézek ki a fejemből bután és.. igen, azt hiszem nyelni sem mertem.

- Ezt... te csináltad? - kérdeztem miután végre sikerült, de hasztalan volt a kérdés, egyszerűen csak a szemébe kellett néznem. Engem fürkészett. - Mi van!? - rivalltam rá talán kicsit hangosabban, de csak a feszültség. Biztos csak a feszültség... - győzködtem magam, és újra le kellett hunynom a szememet.

- Hogy a fenébe csináltad... - kérdeztem monotonon és nyitottam meg újra - Mi vagy te... - futkosott a szemei között a tekintetem. Bután éreztem magam? Meglehetősen! - valami... va... varázsló... ? - kérdeztem óvatosan, várva percet, hogy kinevessen. Hát peeeersze, Dimitri mondjál még ilyen okosakat, hátha nem néznek még hülyébbnek.

Igen, a reakció általában ez szokott lenni. De még igen hamar felfogta, és meg tudott szólalni! Elismerésem!
- Nem tudom, valami olyasmi. - közelítettem a magyarázattal csak óvatosan. Nem többet, csak ami szükséges! - Még gyerekkoromban kezdődtek ezek a dolgok velem, és a mai napig nem értem, és nem találkoztam senki hasonlóval. - magyarázkodtam - Csak kérlek, ne ijedj meg! Nem vagyok valami szörnyeteg, vagy ilyesmi... - játszottam le egy esetleges gondolatmenetet magamban.

Majd a zsebemben dudorodó telefonom kezdett szirénázva rezegni. Előkaptam, le nem véve szememet Dimitriről. A kijelzőre pillantottam, majd ki is nyomtam, és visszasüllyesztettem. Jesszus, máris számon vagyok tartva...

A kamerákat kerestem. Komolyan, ez nem lehet más, mint kandi kamera! De sehol nem találtam egyet sem. Piszkosul jól el vannak rejtve...

- És most jön az... hogy hozod a pezsgőt... - tettem valahogy önkéntelenül hátra egy bizonytalan lépést. Hogy valahol éreztem, hogy itt nincs valami egészen rendben? Meglehet. Sőt! Egyre inkább pedzegette valami a fejemet, de én továbbra is tartottam magam az ÉN... verziómhoz! - és vigyorogva a képembe nyomod.. ? - következett a következő lépés hátra, és észre sem vettem ahogy lassan, de biztosan távolodom. Oké, Dimitri, ezt most jól megcsináltad. Magadnak. Kellett ez neked? Hát peeeersze, hogy nem kellett! Remek érzéked van ahhoz, hogy mindig belenyúlj! A kelllllős közepébe...

Oké, én mondtam, hogy nem szabad neki elmondani! - futott végig az agyamon, de már késő.
- Igen, Dimitri, csak nem volt tervben, hogy kijövünk a Grillből, így nincs pezsgő. - húztam el színpadiasan a számat. Jól van, jobb ötletem nincs! Játsszuk ezt, pedig mindketten tudjuk az igazságot...

- Dimitri, én előre szóltam. - sóhajtottam - Nem akarod tudni. - mondtam. Itt merem hagyni? Nem, de muszáj lesz, a telefonom szüntelenül csöng.
- Én visszamegyek a Grillbe, ott parkol a kocsim... - bogarásztam ki a slusszkulcsokat a táskámból, majd elővettem egy tollat - Erre szükséged lehet, hidd el! - vettem el a kezét, és már írtam is a tenyerére a számomat - Hívj, ha feldolgoztad! - mondtam, majd otthagyva Őt, mint egy idiótát állva a kocsihoz indultam, onnan pedig haza.
/Miller ház/

Pearl
- Ó, biztos nem fogja majd egy idő után - mosolyogtam, miközben egyre közelebb értünk a cukrászdához. Ezt az előbbit nem úgy jelentettem ki, mint orvos, hanem mint egy gyerekközpontú barát. - Én egy kávés mignonra szavaznék, na és te? - érdeklődtem, miközben beléptem a cukrászdába.
/Édes Álom Cukrászda/

Nevil

- ...hogy mi? - kérdeztem hirtelen csattanva fel, ugyanis elbambultam. Mégis mit kellene az akkori eseményről mesélnem? Na meg miért érzem belül mélyen azt, hogy hiba volt? Vagyis... oké, persze, egy rohadék riherongy vagyok, de most mit tehetnék, eméssze magát a rosseb rajta, változni nem fog, mivel a múltam része. Nem volt jó műsor, de most na... megtörtént és kész, akárki akárhogyan veri magát a földhöz, ez így marad. Persze van egy részem, ami nem bánja...

- Nevil, te valami iszonyatos nagy kretén vagy - tettem finoman, de mégis határozottan a kezem a vállára, közben hangosan nevettem. "Pénztártól való távozás után..." meghalok a tagon.

- Már nem is emlékszem. Pedig tudom, hogy nem volt rég... - dobtam hátra a fejem. Az fel sem merült bennem, hogy eltaknyolok valami kavicsban, csak mentem mint valami hűdelaza csajszi, aki olyan vagánynak képzeli magát, hogy a lába elé sem kell néznie. Pedig kellett volna, mivel ugyan el nem estem, de megbotlottam. Ha Nevil nincs ott, hogy visszarántson, akkor tutira elfekszem az út kellős közepén. Így viszont érdekes formáéció született abból, ahogy elkapott és megrántott, mivel gyakorlatilag akkora erőt használt, hogy majdnem kiszakadt a kezem a helyéről... Na oké, kicsit túlzok, de rendesen hozzásimultam ennek hatására.

- Őh... nos, hát... köszi - beszéltem tagoltan, ahogy lassan húzódtam el tőle. Kellemetlen pillanatok elkerülésében sosem voltam valami ügyes.

Yve

- De te így szeretsz! Nem igaz? – vigyorogtam miközben egy újabb szálat halásztam ki a dobozból – láncdohány? Kit érdekel!? Ha egyszer nem döglök bele – és ugyanaezen mozdulat közben felé is tartottam a dobozt. Ő viszont… nem tudom épp a nem létező csillagokat bámulta, vagy csak épp színészkedett előadva az Opheliát vagy mi a jó istent, de valljuk be, ő Yve, mindig benne van valami zűrben, ahogy most is egy pillanat alatt adta meg magát az enyészetnek. Vagyis adta volnaaa, ha één, kérlek szépen nem vagyok résen, és pattanok a dereka alá, mielőtt elvágódna a durva aszfalton.

- Látom, te soha nem tanulsz! – vigyorogtam rá egész közelről a szemeibe – Más se hiányozna, mint hogy összetörd azt a csinos kis pofikádat. – tartottam még mindig a szemeit, sőt! Már lehet, hogy közöttük futkározott a tekintetem, én ezt a részét úgy egyébként észre sem veszem, ahogy most sem. Mégis időbe telt ahogy elhúzódott.

- Nem tesz semmit… - vigyorodtam el, persze csak úgy kedvesen, és mikor végre biztosan állt a talpán, és meteor sem közeleg, megengedtem magamnak azt a luxust, hogy lehajoljak az időközben a számból kiesett cigiért. Seeemmi baja. Jó lesz az! Mit nekem a bacilusok!?