- Na ugye. - jegyeztem meg, mikor Ő maga is elismerte, hogy nem vagyok mumus. Rosszul is állna az nekem. Akkor inkább a Sátán nevet aggassák rám, az sokkalta... öhmm.. csábítóbb megnevezés.
A kérdésén elgondolkodtam. Tegnap este.. bejött vízért a Grillbe. Majd kiment. És a kocsijánál kaptam el. IGen, így történt. De ezt nem oszthatom meg vele, rossz lépés lenne. Ezért csak sóhajtottam egy hatalmasat, ahogy az tőlem már jócskán megszokott.
- Igen, találkoztunk. De ez a fogalmazás talán kissé túlzás. - tettem hozzá mint egy normális ember, lassan és elgondolkodva. - Láttalak a Grillben és Te is láttál engem. Ha ez nevezhető találkának... - vontam egyet a vállamon egyszerűen. És még nem is hazudtam! Nagyot...

Warren

Annyira belemerültem a gyerekek labdajátékába, hogy először fel sem tünt, hogy valaki megállt előttem. Pont előttem, ráadásul engem nézett. Engem, teljesen döbbenten. Azt hittem képzelődöm. A francba, megint kezdődik elölről! Miért van az, hogy folyton Őt látom? Gyorsan megráztam a fejem, hátha kijózanodok és rájövök, hogy aki előttem áll csak egy vadidegen, de sajnos nem igy történt. Amikor meghallottam a hangját, a szivem mintha kihagyott volna pár ütemet.
Ijedten néztem szembe azzal a férfival, aki miatt ilyen messzire utaztam, hogy elfeledhessem.
- Warren? - szólaltam meg némi fáziskéséssel. - Hát te? Hogy kerülsz ide? - kérdeztem összezavarodva.

Igen... a hangja teljes egészében biztossá tette... Ő az... Ő... életem asszonya volt... álmaim csillagfényes tündére... az volt... míg el nem váltak útjaink, s ide nem jöttem...
- Én... én itt lakom - feleltem némi fáziskéséssel, s egy zavart intéssel legyintettem arra amerről jöttem. - És Te? Te hogy-hogy... hogy kerülsz ide? - néztem rá még mindig teljesen megdöbbenve, egy apró lépéssel lépve közelebb hozzá.

Ó, te jó ég! Tényleg ő az! Ezt nem hiszem el!
- Tényleg itt élsz? Mióta? - értetlenkedtem. Hát igen, ez az én szerencsém.
- Hát, mostantól én is itt lakom - magyaráztam, közben a hajamba túrva. - Én vagyok a város legújabb gyermek orvosa - mutattam büszkén magamra.
- Leülsz vagy végig állni fogsz? - kérdeztem, közben megpaskolva a helyet magam mellett.

Hát pont úgy éreztem magam mint akit elgázolt a legújabb hadi fejlesztésű vadászrepülő... Már eleve úgy voltam mint akin kétszer átment egy tehervonat, de most... hát ez rendesen ütött rajtam még egyet... Ő... és épp itt... és itt lakik..??? Egyre jobb, istenem...
- Öhh... persze, leülök, ha nem zavarlak... - böktem ki végül, s torkom köszörülve, zavartan mosolyogtam rá, miközben leültem mellé.
- Gyerekorvos? Ejha! Az igen... lesz dolgod bőven, itt mostanában sok a gyerek - jegyeztem meg, zavartan kapirgálva vissza hogy felfogjam, miket is mond. Még mindig alig tértem magamhoz. - Én itt élek már egy pár hónapja. Már több mint fél éve, ami azt illeti... - gondoltam vissza rá, mikor is volt már az...

Most, hogy leült mellém vettem csak észre, hogy úgy nézett ki mintha valakinek nagyon nagy borsót tört volna az orra alá. Vajon mi történhetett vele? Töprengtem.
- Ha már úgyis összefutottunk miért ne .... különben sem szeretem ha lenéznek - nevettem fel, arra gondolva, mikor még előttem állt.
- Hát igen, hisz tudod, mindig is szerettem a gyerekekkel foglalkozni - vontam vállat. - Igen? Az jó, legalább nem fogok unatkozni - folytattam zavartan.
Mit ne mondjak Katie, te aztán jól eltaláltad hova kell jönnöd!! Egyenesen az oroszlán barlangjába!
- Különben mi történt veled? - váltottam témát az arcára mutatva.

Elmosolyodtam a viccelődésén, s körül-belül 10 másodpercig úgy éreztem magam mint a régi szép időkben, amikor még együtt voltunk... Uramisten, de régen is volt már az...
- Tudom. Az biztos is, unatkozni nem fogsz - bólintottam. És megfordult a fejemben hogy hozzátegyem, hogy a gyerekek itt is aranyosak, csak a szüleikkel van itt-ott egy kis gond. Némelyik a szomszéd nénit szolgálja fel vacsorára... De nem akartam elijeszteni, valami különös eredetből jó volt újra látni, és persze, jó volt, hogy is ne lenne, hisz egyáltalán nem azért mentünk szét mert már ne szerettem volna... vagy Ő engem... gondolom... bár én biztos szerettem... Na de végülis ezeket az infókat inkább elhallgattam.
- Hogy velem? - kérdeztem vissza, ahogy visszakormányoztam ismét magam a szemeibe, s ahogy leesett mit kérdez, óvatosan simítottam végig a saját fél orcámon. - Hát mondjuk úgy, rossz ajtón próbáltam meg bemenni - vontam meg a vállam, burkoltan kifejezve hogy szerelmi háromszögbe botlottam, ahol én húztam a rövidebbet... vagyis a legrövidebbet. A nőmet is elszedték, a majdnem gyerekem is, és még el is vertek. Asszem nálam nagyobb vesztes nem is élt még a városban...
- De mesélj inkább Te, veled mi történt mióta nem találkoztunk? Hogy-hogy otthagytad a várost...?

Egy darabig csak álltam és bámultam magam elé. Próbáltam felfogni a szavakat, na meg valahogy összeegyeztetni az emlékekkel... az álmokkal.. a fikcióval és a valósággal,de valahogy sehogy sem jött össze a dolog.

- Akkor tegnap... - beszéltem újra a szemeibe - amikor töltöttem a kocsi hűtőjébe a vizet... - folytattam egész lassan, vontatottan - Akkor nem is voltál ott, igaz? - kérdeztem valami segélykérő pillantás kíséretében, de nem is tudom minek örültem volna jobban. Ha azt mondja, nem, nem volt ott, és kiderül, hogy tényleg én kattantam be.. vagy ha azt mondja hogy de, ott volt, aztán csináltunk ezt vagy azt, amire meg ÉN nem emlékszem. Ergo: megint csak én kattantam be. Nem is tudom létezik jó megoldás? Meglepne...

Warren

Valami csoda folytán úgy éreztem magam, mintha visszerepültünk volna az időben, jó pár évvel ezelőttre. Nem tudom honnan eredt ez a hirtelen jókedvem, de vissza kellene fognom magam. De egyszerüen jó vele. Mintha nem is váltunk volna szét. De aztán hirtelen az is eszembe jutott, hogy mi volt a szakitásunk fő oka. És az egy lényeges ok, amit nem lehet csak úgy félválról venni.
Gyorsan megráztam a fejem, hogy eltünhessenek belőle ezek a fertőző gondolatok és figyelni kezdtem a mondanivalójára. Tényleg érdekelt, hogy mi történt vele. Nagyot néztem, mikor megtudtam, hogy szerelmi háromszögbe keveredett. MI van? Pont Ő? Visszafolytottam a lélegzetemet, mielőtt még kikivánkozna belőlem a nevetés.
- Hát jól ellátták a bajod az biztos - jegyeztem meg együttérzően. - Jobban tetted volna, ha be sem mész azon az ajtón - folytattam a hasonlatát használva.
Annyira nem tudtam sajnálni, mint amennyire mutattam. Biztos Ő is tett valamit, amivel kiérdemelte, hogy igy elverték. Mikre nem képes ez a szerelem. Egyesek képtelenek kiverni a fejükből az exüket, mig mások szerelmi háromszögbe keverednek. Furcsa ez a szerelem. És szivás is egyben.
- Nincs sok mesélni valóm - feleltem, elforditva a tekintetem. - Minden időmet elvette a tanulás. De megérte. Elismert orvossá váltam!! - mutattam magamra büszkén. - Rengeteg helyre beküldtem a jelentkezési lapomat , de végül magam sem tudom miért, Mystic Falls mellett döntöttem. - Most már tudom. Ez csakis a sors fintora lehet.

Az első komment, ami eszembe jutott, hogy 'Kérdezz kettőt, és könnyebbet." Mert belementem ebbe a színjátékba. Aztr mondtam neki, hogy nem találkoztunk, csak láttuk egymást. Ebbe a képbe nem passzolna az, hogy "De, nagyon is ott voltam. És képzeld, még meg is haraptalak. Jó ízed volt!" -szöveg.
- Nem. Nem voltam ott. Talán összekeversz valakivel. - vontam egyet ártatlan arccal a vállamon. Hát nem rólam mintázták az ártatlanság szobrát, és a közelébe se kerülhetek ennek a megnevezésnek, de.. már magam sem értettem. Fogalmam se volt róla, miért jó ez nekem. Etetem ezt a szegény srácot egy csomó hazugsággal. Bár abból a szempontból tökéletes hogy nem tudja meg, ki vagyok. És nem is tudja szétkürtölni. Ám azon nem múlna, két pillanat alatt törném ki a nyakát, ha ezt megpróbálná. Most mégis befogtam, és tartottam a saját titkomat.

- Értem... - ráncoltam még mindig a szemöldököm, de enyhe bólintással kísérve végül én is próbáltam elhinni. Nincs mese. Láttam... megragadt... valahol tudat alatt, és én meg újból gyártom a kényszerképzeteket. Akárcsak régen. Remek! Na de ekkor ugrott csak be a többi. Csupa vér voltam! Vagy mégsem!? Talán azt is én képzeltem? Lehet... hogy ott se volt az egész? - nyeltem nagyot valahogy ellenőrizetlenül, de hatalmasat, és közben az is biztos hogy elfelejtettem rendbe szedni az arcberendezésemet. A hangja volt ami visszarángatott.

- Nem... jól vagyok. - győzködtem újra inkább saját magam, most jó lenne... jó lenne kicsit összeszedni magam. Hát igen, jó lenne. Mentőkötél kell! Mentőkötél... mentőkötél... mentőkötél... - forgattam valami biztos pontot keresve a fejemet, valami megszokottat, valami régit, de semmi nem volt. Akkor valami új kell! Ami kizökkent! Csak egy pillanat alatt volt, hogy a szemeibe néztem, talán még észre sem vettem, hogy mozdulok, és már a szájára is nyomtam az ajkamat. Határozottan ott volt. Tényleg. Nem csak képzelem. Most... nem. Azt hiszem...

Katie

- Ebben egyetértünk. Hülye voltam... - bólintottam lassan, s egy keserves mosoly futott át az arcomon. Bele se menni... igen, könnyű utólag okosnak lenni. Bele se kellett volna bonyolódni. Ugyan mit értem én egy őstulok ellen? Semmit... eleve veszett fejsze nyele volt ez a Liz-ügy... Kár volt törni magam az egész ügyért. Ennyire jutottunk, én pépes lettem, Ő meg visszament a vadbaromhoz... erről ennyit. Mindenki nyert, csak én nem. Ajjj... a hóhér se érti a nőket... - gondoltam magamban nagyot sóhajtva. De nem is volt értelme törni az agyam se a témában, hát már úgyis mindegy... Inkább kéne... tudom is én, tovább lépni.
Példának okáért itt ül mellettem az állam legszebbje, rá figyelni lényegesen értelmesebb lehet. Még akkor is ha Ő már az exem...
- Azért ez elég nagy mesélni való - mosolyogtam Rá. - Szép dolog is a siker, és látom nincs benne hiány. Sikeres orvos vagy, azt csinálod amit szeretsz... és gyönyörűbb vagy mint valaha... - tettem még hozzá a végén, aztán zavartan szegtem félre a fejem, miközben a halántékom kezdtem vakargatni. - Bocs, biztos a nosztalgia... De tényleg szép vagy - néztem vissza a szemeibe. - És Mystic Falls amúgy tényleg jó hely. Én legalábbis szeretek itt élni. A magánéletem romokban, de a város jó, a legtöbb ember rendes, meg minden - meséltem, ezúttal is jótékonyan mellőzve a "varázsadalékot."

Warren

Leritt róla, hogy szavaimmal sikerült feltépnem a sebeit. Hát, nem direkt volt, de ez az igazság. Jobb később rájönni mint soha.
- Ha te mondod - pirultam bele a bókjába. Közeledni kezdett felém, gondolom reflexből, de később észhez tért és elhajolt. - Ahha.. a nosztalgia - motyogtam halkan, hogy ne hallja.
- Tényleg szép a város - helyeseltem bólogatva. - Meg ez a park is - néztem magam elé. - A többit még nem volt alkalmam megismerni, de időm mint a tenger - tettem hozzá mellékesen.

Csak méregettem Őt tovább, az alsó ajkamba harapva közben. Mit is vártam? Nem tudom. Már így is elég bolondnak tűnt szegény, szóval... ez érdekes lehet még. Legalábbis ha az érzékeim nem csalnak. Most jócskán összezavartam, és minimum bolondnak kell képzelnie magát. Talán egy kicsit sajnálom is érte, de ilyen az élet, mindannyian játékszerek vagyunk.
Ám amire NEM számítottam, bekövetkezett. Egyszer csak ott volt. Az ÉN számon! De hamar megszoktam. A smárolás még soha nem nyírt ki senkit. És nem vagyok a horrorfilmek kedvenc sztárja, hogy szétharapdáljam a kedves kisfiú szájacskáját. Inkább... tovább élem, amit megteremtettem magamnak. Ritkán akad ilyen szórakoztató lehetőség. A pasas eléggé.. hm.. szokatlannak tűnt hozzá.
Nem löktem arrébb, helyette vadóc módra vándoroltak ujjaim a hajába, és beletúrtam a szőke fürtökbe. Hogy szereti-e a hevességet? Kit érdekel?

Elhúzódtam. Volna... , hisz csak arra volt szükségem, hogy bebizonyosodjon, hogy ez.. itt.. most tényleg a valóság, én itt vagyok, és ő sem csak a képzeletem szüleménye, de ő egészen másképp reagált. Számítottam rá, hogy jön egy hatalmas pofon, lekiabálja a fejemet, ahogy néha egyesek, és én megsemmisülve csak állok ott, ahogy a lány, még mindig morgolódva elviharzik előttem. De ő nem! Meglepett, ahogy újra rám kapott, belelendült, és kezei a hajamba futva rántottak közelebb. Meglepődtem. Igen, azt hiszem talán ez a jó szó, de aztán minden ösztön dolgozott, sőt még a fejem is, ez egy gyönyörű lány, egy olyan igazi, elérhetetlen és ő... és ő engem csókol éppen. Nem haboztam beadni a derekamat.

Fogalmam sincs a kezem mikor csúszott a dereka mögé, sőt, hogy egyáltalán akartam e, még mindig ott rezegtek belül azok az érzések, a feszültség, a tartás, a veszély érzete, de én egyöntetű pofont adtam nekik. Most... nem! Most nem érdekel a fejem, minden hülye kényszerképzet, most csak élvezzem a helyzetet! Nem sokszor adatik meg ilyen... Pláne nekem. Ebben az életben...

Katie

Hülye, hülye, hülye! - veregettem gondolatban a saját fejem. Még jó hogy csak gondolatban, mivel fizikálisan tuti kellemetlen élmény lett volna. Na meg eléggé baromul is festett volna. Így is bazári majomnak nézek ki, szivárvánnyal a képemen, nem kell ezt még tetézni is...
Elvigyorodtam amikor elpirult, mindig is tetszett amikor bepirosodik az orcája, attól csak még... gyönyörűbb lett...
Khm... na ezt itt kéne abbahagyni, Warren - mondtam magamnak fejben. - Nem kell elkezdeni. Ne flörtölj vele, még gondolatban se. Tudod mi lett a vége, és te még mindig kutya vagy, szóval FÉK!
- Igen, a park is szép - helyeseltem bólogatva, és mint aki nem is az előbb húzta be gondolatban a kéziféket, megvontam a vállam, és így folytattam. - Ha épp ráérsz, beülhetnénk valahova. Ha gondolod, megmutatom a legfelkapottabb helyet a városban, és addig is nézelődhetsz míg odasétálunk... - vetettem fel a lehetőséget, gondolatban végig a saját fejem csapkodva.

Mintha némi habozást véltem volna felfedezni a mozdulataiban, és cselekedetében, miután viszonozni kezdtem ezt a 'gesztust'. De hát.. ez vagyok én, vessenek rám követ. Ha elém táncol a lehetőség, hülye leszek kihagyni. Ámbár.. tegnap este is megtehettem volna hasonlót. Ez vagyok én, mindig csak utóbb kapcsolok, a lehetőség meg már régen elúszott.
- Nos Dimitri.. - szakadtam el szájától pár másodperccel később. Vagy talán percek voltak? Nem tudom, rossz az időérzékem. Én élveztem, és ha ránézek, hát neki se élete legrosszabb élménye voltam. Legalábbis éppen most. - Nem haraptam le a fejedet. Most már kedvesebb fényben is lefesthetsz. - kacsintottam rá. Igen, valószínűleg a fejében valami szörnyetegként élhettem tegnap este óta. Hm.. félig jogos.

Okééé.. vége volt. Azt hiszem. Kb. akkor kaptam újra észbe, amikor egész közelről a szemeimbe nézett és magyarázni kezdett.

- Igen... - lihegtem zavartan - igen... - nyeltem nagyot - Azt hiszem... - engedtem el lassan a derekát - khm... egész... kedves lány vagy. - nyeltem újra nagyot ahogy eltávolodott. Meglepőőőőő? Igen, határozottan! Mint ahogy ez nekem is ingoványos terep, sosem volt még részem ilyenben. De istenemre mondom TETSZIK! - vigyorogtam fel valahogy ellenőrizetlenül, csak magamnak örülve. Hogy a félelmek? Kit érdekel!??

- SŐT! Borzasztóan kedves! - vigyorogtam még mindig, talán mert az a furcsa köd, még mindig beterítette a fejemet. Ki gondolta volna, hogy ez a mai nap még ilyen meglepetéseket tartogat?

Elengedte a derekamat, végül hebegni meg habogni kezdett, mikor még a levegőt is lihegve szedte. Mit is kellene nekem ezzel a helyzettel kezdenem? Átfutott az agyamon egy-két kósza ötlet, amik tetszettek. És határozottan biztos voltam abban, hogy ezután a csók után.. hát Ő se igazán ellenezné. De.. mennyire szerencsés a tegnapi vacsival összeszűrni a levet másnap? Mert ott vagyok a fejében mint egy gonoszkás kis ördög. Vagy valami ahhoz hasonló. De okéééé, elég a gondolatokból. Ideje a tettek meg a szavak mezejére lépni.
Az én arcomon is megjelent egy vigyor, és töprengve néztem a szemeibe. Ritkán aggatták rám a 'kedves' jelzőt. Ezek szerint isteni színész is vagyok. Vagy.. belőlem jön? Ez az, amire most megint nem kell kitérni a fejemben sem.
Végül megmaradt egy mosoly az arcomon, mikor eltelt egy pár másodperc. - Hát... másképpen is meg tudnám mutatni, hogy kedves vagyok... Sőt...! - vigyorogtam rá kihívóan.

Nah, EKKOR... volt, hogy a vigyorom bennakadt! Valahogy megsült úgy félúton, mintha örök időre ottragadna a képemen, amolyan se előre, se hátra kifejezéssel. Próbáltam gondolkodni. Mekkora annak az esélye, hogy arra gondol amire gondolok!?? Sőt! Mekkora egyáltalán annak az esélye, hogy egy ilyen lány, idejön, és nemcsak hogy szóba áll velem, és lecsókol, hanem egyenesen felajánlkozik? NULLA! Egy kő kemény és kövér nulla, ezt biztosan éreztem. Vagyis a gond, valahol nálam lehet, nem pedig az ő szemeiben.

- És ezt... - köszörültem óvatosan torkot - szóval hogy is kéne értenem? - hagytam meg a hangszínben a biztos kétkedést, de az esélyét is annak, hogy ha mégis...
akkor... Akkor lehet én itt helyben meghalok. Oké, ez baromság. Ezt én is tudom, de az én fejem... Istenem, ha ez a mai lenne szerencsenapom...!?

Tetszett az arckifejezése. Bár momentán - ha már ajánlatot tettem felé - úgy egészében véve tetszett. Persze nem úgy, ahogy azokban a nyálas filmekben lenni szokott. Ez olyan jövő, majd később távozó valami. Éreztem már párszor az elmúlt évszázadokban.
- Mégis mit gondolsz, hogyan kell értened? - kérdeztem felvont szemöldökkel, még mindig széles mosolygással, és közelebb léptem hozzá... újra. Így mélyedve el a tekintetében. Ugyan, megteszi igézés nélkül is.

Warren

Gondolatban majd' felsikitottam örömömben, mikor felajánlotta, hogy megmutatja nekem a város legfelkapottam helyét. Ez volt eddig a legjobb ötlete, de ugyanakkor a legrosszabb is. A fenébe, hisz igy se tudsz rendesen gondolkodni mikor a közelében vagy, hát akkor mi lesz ha vele kell sétálnom?
Igyis elárultam magam, azzal hogy elpirultam a bókja hallatán. Szedd össze magad, parancsoltam magamra. Muszáj szem előtt tartanom a célt. Dolgozni jöttem ilyen messze és felejteni, nem felszedni az exemet. Szerencsére nem mutattam ki semmilyen érzelmet, fapofával ültem egy helyben.
- Rendben, benne vagyok - néztem a szemébe, közben az arcomra kiült az a pimasz mosoly. Miért is ne? Hé! Ezzel csak elárulom magam.. - Gyerünk! Mutasd meg nekem azt a helyet! - szöktem fel a padról, akár egy kislány. Kb annyira is izgultam, mint egy kisgyerek az első iskolai napján. Ezután persze elkapott egyfajta nevetőroham, amit 1 percig abba sem hagytam.
- Na jössz? - kéreztem rá, miután viszonylag lenyugodtam.

Katie

Olyan faarccal ült mellettem, hogy már-már azt hittem rosszat szóltam. Persze az én agyam már tovább kombinált mint kéne, de nem kell ezért azt hinni, hogy Ő is... Hisz Ő gyönyörű, nyilván van valami szerencsés tökfilkó, aki a karjában tarthatja ezt a csodás nőt... Vagy otthon, vagy akár itt vele, vagy... ilyesmi. Na meg a múlt ismeretében tuti biztos hogy még csak esélyem se lenne nála. Jobb nem is gondolkodni efféléken. Kár. Csak újabb csalódás lenne.
Ennek ellenére mégis elmosolyodtam amikor rábólintott a dologra. Főleg hogy Ő is mosolygott már. Tuti direkt hozza a sors elém a mosolyát, annál olvasztóbb nincs... mint a tűz a vajnak...
Amikor felpattanva nevetni kezdett, körül-belül úgy nézhettem fel Rá, akár valami futóbolond. Mint egy mezei turista a múzeumban. Mintha a világ legszebb műkincsét csodálnám... egy tökéletes szobrot vagy festményt... Nem tudtam róla levenni a szememet. Majdnem megint kicsúszott a számon hogy mennyire gyönyörű, de erőnek erejével tartóztattam magam, s mikor rám szólt hogy jövök-e, bólintva pattantam én is fel.
- Persze, jövök - bólogattam, s mintegy indítványozásul tártam ki karom az indulási irányba, mutatva merre is megyünk. - Akkor irány a Grill - mosolyogtam végül még bátortalanul Rá.

(folyt. köv. Grill)
(Ha gondolod kezdhetsz.. )

Nyelnem kellett. Úgy igazán. A fejem, valahol ott hátul értette, de a tudatos tudat mégsem merte elhinni. Ugyan.. hányszor volt már, hogy hülyére vettek, hogy szórakoztak velem, megvárták míg ugrom, majd kinevettek, de... Ugyan már Dimitri, ez itt most az ÉLET! Már rég nem iskola.. Már rég nem az egyetem, és hiába, a lányok kegyetlenek, már rég nem Európa! Az amerikai lányok... azt mondják vérmesek. Vajon tényleg igaz lehet? Úgy tűnik...

- Hát... - kezdtem valahogy újabb hápogásba. Most ez komoly? Kapd már össze magad! Itt lenne az ideje! - Khm... szóval azt mondod.. - köszörültem torkot, és rávettem magam, hogy én is előrébb lépjek. Csak egész közelre, és onnan néztem egyenesen a szemeibe. - Az ilyen lányok... szóval nem szoktak nekem ilyeneket mondani. - hebegtem tovább, már némileg magabiztosabban, egész mélyen fúrva a tekintettem a szemeibe. Szerettem volna megfejteni. NAGYON! Mégis mi az amit láthat bennem? És vajon mi az amire készülhet?

Egy határozott sóhaj részemről, és... ennyi. Igen. Most gondolkodnom kellett, mit is tegyek. Noha nem akartam megfutamodni, az fordult meg utoljára a fejemben! Már túlságosan is élveztem ezt a játékot.
- Az ilyen lányok nem tudják, hogy mit akarnak... - vontam egyet a vállamon mosolyogva, még mindig ott állva majdnem szorosan előtte, és kutatva tekintetét. - Én azonban tudom. És... semmi kedvem lemondani róla. - beszéltem őszintén, és határozottan. Ez igaz volt! Már túl sokat szórakoztam itt, hogy lemondjak a továbbiakról. Aztán... khm... hát én se tartós kapcsolatra vágyom, és Ő se. Holnap minden visszasétálhat a rendes kerékvágásba. Elviekben.
- Vagy nem tetszik az ötlet? - kérdeztem végül ennyit, de a mosolyom nem hervadt le.