- Hogy miii? - vett a hangom valami véletlenszerű magas ütemet. - Egy szóval sem mondtam, hogy ne tetszenél, csak... - nyeltem egy következőt, de egyre inkább éreztem, hogy egyre masszívabban magukba rántanak azok a szemek. Annyira... megnyerő és mégis olyan veszélyes. Annyi... rettegéssel tölt el, valami ismeretlen félelem, ami érzem átjárja a csontokat és mégis... valahonnan ismerem. De honnan!?
Megint nyeltem, de már csak alig centiméterek választottak el tőle. Egyenesen az arcát néztem. A szemeibe. Az az illat teljesen betöltötte a tüdőmet, és...

- Azt hiszem... borzasztóan kíváncsi lennék rá, mennyire vagy kedves... - beszéltem már egész közelről a szemeibe és csak egy pillanatba telt, csak egyetlen lökés, amíg minden érzést hátrahagyva, félelmet... tartást... azt hogy talán nem kéne, legyőztem azt a néhány centimétert.

Erre a válaszra számítottam.Legalábbis tőle. Mert valahogy a szemeiben volt, hogy nem kaphat meg minden nap egy "ilyen" nőt. Pedig nem neveztem magamat valami különlegesnek. A szavai pláne ezt igazolták, merthogy őt ilyen lányok nem szokták ilyen ajánlatokkal "kínálgatni".
- Akkor most itt a lehetőség rá. - vigyorodtam el, mikor kis teketóriázás után átlépte a saját határait, és nem vártam tovább magam sem, az előbbi stílusban tapadtam szájára, a tarkójánál tartva magamhoz.

Éreztem, hogy még suttog az ajkamon, de aztán ő is erősebbre vette. Ahogy azok a követelő ujjak végigcsúsztak a tarkómon minden egyes érintésre hideg futott végig a hátamon. Ez igaz lehet? Tényleg? Ne szenvedj már Dimitri, hát nem érzed!?? - hurrogtam le saját magam és igazat adtam neki. Hát hogyne érezném! Az ajkai.. az íze! Az az édes illat, ami csak úgy körbelengi. A kezeim ellenőrizetlenül futottak fel a hátára, ahogy hirtelen rántottam közelebb. Egész szorosan, rá a mellkasomra. Isteni volt érezni a testét a testemen és csak csókoltam.. csak csókoltam és nem is akartam többet abbahagyni, mikor hirtelen...

- A hotel? - téptem el magam egyik pillanatról a másikra tőle, és erőszakkal tartva magam távol, csak néhány centire, már jócskán megemelkedett lélegzettel néztem a szemeibe.

Nem maradt sokáig olyan tartózkodó és ez őrjítő módon tetszett nekem. Köddé váltak a gyanakodó szemek, és csókja mindenről árulkodott. Csak kérdezgetni tudtam magamat, hogy mit művelek, mert ez már tényleg nem megszokott tőlem, de kit érdekel most, hogy mi a megszokott?!
- Igen, hotel... - mondtam helyeslőn és egyetértőn, még mindig a szájára. Bár jobban belegondolva, én ott még nem vettem ki lakást. Csak terveztem, de mindig vadászattal töltöttem az estéket. Meg amúgy is! Ő a férfi, ugyebár. De ezt ma este sokféleképpen bizonyíthatja. Nem lenne képes nemet mondani. Már nem!

- Akkor a hotel... - futott végig hirtelen mosoly az ajkamon, de nem volt kedvem elszakadni tőle. Mi van ha meggondolja magát!? Mi van ha... De kit érdekel mi lesz!?? - győztem meg azonnal magam és még mindig az ajkamon tartva, kezem csak nagy nehézségek árán indult el a hátán vissza le, hogy valahol látatlanul a teste mellett, de belekapaszkodjon a kezeibe. El nem engedem...

- Gyere! - vigyorodtam fel megint a szemeibe, és hirtelen tépve el magam tőle, a kezét még mindig szorítva, talán túlságosan is, - erre most nem jutott érzékem - elkezdtem húzni magammal a hotelbe. Hogy mi lesz ebből!?? A jó ég tudja! De épp itt az ideje, hogy végre valami hirtelent tegyek! Valami veszélyeset! És ez a lány... azt hiszem elég hirtelen.

(Hotel; Dimitri szobája)

(Damon és Elena háza)

A Damon-ék házában rendezett kis játékomat követően igazából nem tudtam hova menjek. Hova mehetnék, ha egyszer kb. senki nem lát? Nem tudom vannak-e még itt szellemek... és nem tudom ki láthatna még... Talán Stefan igen, de Ő vajon hol van most? Esetleg elnézhetnék majd a Salvatore birtokra, végülis anno ott lakott... Vagy a hotelbe... bár nem tudom mit keresne ott... de próba szerencse..

Viszont mielőtt ezeket megtenném, azért nekem is jólesik kicsit csak lenni. Itt lenni. A városban. Vagyis inkább élőföldön. Még ha én hulla is vagyok... Jó lenne élni is, de... hát ez van.

/Katherine búvóhelye /
Eljöttem Katherinetől, és megéheztem. Pont erre jött , két fiatal, így hát bekebeleztem a vérüket, majd otthagytam a testüket, valahol , az egyik bokorba, majd sétáltam tovább a parkban, és leültem egy padra.

Egy rövid kis nézelődést követően, végül úgy látszott alakulni a szitu, hogy haszna lesz annak hogy ide jöttem lazítani. Ki tűnt fel hirtelen? Hát Stefan! Először elmosolyodtam amikor megláttam... de akkor már kevésbé, amikor épp rajtakaptam két fiatalka kölyök elfogyasztásán. Ejj-ejj, már megint a rosszfiú... ez soha nem tanul? A nem létező nyakam mertem volna tenni rá, hogy nő van a dologban...
Követtem Őt pár méteren át, de nem siettem el a feltárást, megvártam míg leült. Akkor odaballagtam elé, és először amolyan kísérletképp meglengettem az orra előtt a kezem. Hát... reakció nulla... vagyis megint gyakorolnom kell, okéééé... Először próbálkoztam a megérintésével, de nem jött be, a kezem átsiklott a vállán, reakció semmi... Próbálkoztam még kétszer a legyintgetéssel, de nem volt válasz. Egy nagy sóhajjal álltam meg előtte, és végül a kommunikáció egy harmadik verziójára esett a sor.
- Stefan! - szólaltam meg fennhangon, próba cseresznye, hátha meghall engem... - Stefan, hallasz?

Ahogy nézelődtem, kicsit szellősebbnek vettem észre, a helyet..Közben továbbra, és néztem ki a fejemből, majd egy ismerős hang hallatszott....Ismerős....Lexi!Pattant ki egyből a fejemből.-Lexi?-kérdeztem hirtelen..Ez hogy lehet? Hol vagy?-kérdeztem ide-oda nézve

Jeeee! Meghallott! Na, ez már haladás! Bár az kicsit elkent, hogy látni nem lát, de... már félsiker, ha hall, az már nyerő játék!
- Itt az orrod előtt - feleltem, hangomban bujkáló mosollyal. Bár elvileg nem lát, de... bizakodni attól még lehet. - Szellem vagyok. És remélem tudod, hogy csúnyán lebuktál az előbb - koppintottam VOLNA az orrára, ha nem siklik át az ujjam az orrán, de... legalább képletesen megvolt a mozdulat.

-Értem...akkor Szellem vagy, hát ez annyira nem jó.-mondtam egy fél mosollyal.-Szóval, az előbbi kis vacsimra gondoltál?-kérdeztem egy apró gonosz mosollyal.-Hát tudod, nekem is ennem kell.-nevettem-Na, és milyen szellemnek? Jó ott ahol vagy?-kérdeztem kedvesen-Hiányzol.-suttogtam

- Hát nem az. Köszönhetően a bátyádnak... - sóhajtottam gondterhelten, miközben leültem Stefan mellé a padra. Kész sikerként könyveltem el, hogy ültem rajta, és nem átestem.
- Arra, a vacsorádra. Már nem emlékszel arra, amikor évekig téptem a szám, hogy miért nem eszünk embereket? - kérdeztem megrovón. Mérges voltam, ami azt illeti. Így elhagyni magát... most kezdhetem elölről megint... Jajj de öreg vagyok már. Bár könnyebb lenne ha közben kupán is csaphatnám... Na, azt majd még gyakorolom.
- Milyen szellemnek? Hát rossz... Nem igazán jó, bár jobb mint mikor itt se voltam. Most legalább jelen vagyok. Bár... nem lát szinte senki, és nem is hallanak. Eddigi sanszom egy Miranda nevű szellem, Elena anyja, meg Te... Mások egyáltalán nem érzékeltek eddig, szóval elég rossz így... de gondolom megszokás kérdése. Hiányoztál nekem Te is, de ha nem is élőn, azért már itt vagyok újra. Ha nem zavarlak, néha meglátogatnálak - mosolyogtam Rá, habár Ő ezt nem láthatta még...

-De, de emlékszem rá, csak hát rákaptam erre a kis dologra.-nevettem-Tudom, hogy nem akarod, hogy ezt tegyem, de nem fogom meg állni! Elég volt a diétás kajából, ez friss, élettel teli vér.-mosolyogtam rá-De mivel szellem vagy, ezért nem tudod megakadályozni, szóval folytatni fogom.-mondtam egy kis gonosz mosollyal.

- Nem? Na majd meglátjuk! - feleltem komolyan, s azt hiszem épp eléggé dühített hogy így látom a barátom, és ilyeneket mond, mert ahogy ismét lendítettem a kezem ösztönösen, ezúttal épp beletalált abba az okos buksijába. Jeeee! Sikerült kupán csapnom! És ezért most rém büszke voltam magamra. - A barátod vagyok, szóval én azért igenis próbálkozni fogok! - jelentettem ki sziklaszilárdan, hangomban bujkáló büszke mosollyal.

Nevil

Kissé sem megsértve boxoltam vállba haveri alapon az anyukás megjegyzésre. Mit mondhatnék, szeretem a szerepem, de ne essünk ki a darabból egy kis udvariasság miatt. Szerintem kedves dolog volt tőlem, szóóval... toll a fülébe, ha valami nem tetszik!

- Nem érezném, de szerintem egyértelmű, hogyha már neked köszönhetem az életem, akkor... hát, na már, ez a legkevesebb, érted? - mosolyogva néztem rá, bár tökéletes arckifejezésemet megtörte a szél, aminek egy bazi nagy grimasz lett az eredménye. Hunyorítottam, és talán, bár fáj bevallani, de mintha vicsorítottam volna. Mindenesetre örültem, hogy kitudtam lapátolni a hajamat a számból. Aztán felkaptam a fejem, és úgy döntöttem nem érdekel továbbá ez a szél-mizéria.

- Először is: egy balek vagy. Nem mentolos a cigim. - feleltem határozottan. Ennél csúnyábbat még sosem mondtak nekem. Én sem egy adag orbitra vágyok, ha rágyújtok, hanem cigire. A mentolos cucc csak a bazári majmoknak jó. - Másodszor pedig nem tudok számolni, mivel csak egyetlen pontot akartam mondani. Tehát, ha lehetne inkább lépjünk tovább. - hajtottam le a fejemet szégyenlősen, de mégis vigyorogva. Nevil-Yve 1-0, öngólból eredően.

(Bennett-ház)

Muszáj volt egy kicsit kiszabadulnom a ház falai közül. Kellett egy kis feltöltődés így a legmegfelelőbb helynek a parkot találtam. Egy ideig csak sétálgattam és élveztem ahogy szél simogatja az arcomat. Nem voltak sokan a parkban..Tökéletes...legalább nyugiban lehetek egy kicsit. Leültem az egyik padra és behunytam a szememet. Próbáltam átérezni a természet energiáit. Jól esett.

- Valahonnan -

Idefelé jövet egyre inkább törtem a fejemet azon hogy keresek valami boszorkányt. Szükségem lenne valakire aki.. tesz az ellen hogy ne tudjanak engem csak úgy harapdálni. Merthogy ez olyan.. rossz. Mindenhol csak harapdálnak. Ma az a Jenna nevű nő harapott meg, aki egy újszülött vámpír... ez annyira bonyolult.
De végül megpillantottam valakit itt a parkban. Erősen boszorkány szaga volt. Legalábbis innen nézve. Mert... bevillant az arca egy korábbi bálról. Bennett... és ha Damon egykori sztorijai helytállók, hát a Bennettek a város legerősebb boszorkái. Ő kell nekem... de nem rohanhatom le.

Lassan kinyitottam a szememet és egy mélyet szippantottam a friss levegőből. Máris jobban éreztem magam..Teljesen átjárta a testemet a frissesség..Talán ez nekem olyan mint éhezőnek a kenyér.. Nem kell más csak ez...a természet..
Ahogy körbenéztem észrevettem, hogy egy vörös hajú lány közeledett felém.. Először csak arra gondoltam, hogy nem is erre jön csak én hiszem azt..

Egy ütés szerű érzés éreztem..-Hééé Lexi! Ez nem fog így menni.-mondtam komolyan, és egy mosoly kíséretében néztem, ahol "ült".-Mesélj egy kicsit, mit csináltál eddig.?

(Stefan)

- Nem? Na majd meglátjuk - feleltem kuncogva, és biztos ami biztos, míg kitart az indulatom, belecsíptem a lábába. - Azért próbálkozni lehet - nevettem el magam.
- Meséljek? Nem tudom mit mesélhetnék. Eddig halott voltam - vontam meg a vállamat töprengve. - Vagyis most is az vagyok, csak most... itt vagyok. Hogy ezelőtt hol voltam, azt homály fedi, nem nagyon emlékszem semmi konkrétra. Bár sajna bárányfelhők se rémlenek fel előttem, szóval tuti nem a Mennyben voltam - néztem felfelé az égre. Hát ott tuti nem voltam... vámpír szerintem oda nem jut be. - Inkább Te mesélj. Hogy jutottál... ilyen mélyre? - utaltam fejemmel abba az irányba bökve, ahol az előbb megölte azt a kettőt.

*Bonnie*

Nagyot sóhajtottam. Ideje lesz odamenni. Igen, mert szükségem van a segítségére. Talán nem keverem össze senkivel, és tényleg őt láttam., Istenem, de az már majdnem két éve volt! Akkor még együtt voltam Damonnel, és jegyesek voltunk.. most meg.. hát, mondjuk úgy hogy ez mind-mind köddé vált. Nekem szükségem van valakire aki megvéd. Pontosabban.. a véremet kissé biztosabbá teszi.
- Elnézést! - álltam meg előtte kedves mosolygással. - Bonnie? Bonnie Bennett? - kérdeztem tőle.

[Saltzman lakás.]

A park felé sétálgatva sok embert megláttam egy újságos bódénál el is időztem kicsit hátha találok valami olyat ami lekötné a figyelmemet. Vettem egy újságot amiről úgy gondoltam lekötheti a figyelmemet, majd a parkba érve egy üres padot kerestem amire gyorsan le is ültem és elkezdtem olvasgatni, lapozgatni az újságot. Közben azért figyeltem a zsebemben lapuló telefonra. Hiszen Izi bármikor felhívhat.

Már szinte el-el kalandoztam, hiszen jobban lekötött ez az újság, mint azt gondoltam, hogy lefog. Megrezzent a telefonom amit rögtön a kezembe is kaptam és elolvastam az SMS-t Izitől, majd zsebre vágtam. Bármennyire is érdekelt az újság összehajtottam és szépen lassan elindultam. Végül is otthon is el tudom még olvasni.

[Saltzman lakás]

(Lexinek:D)


-Tudod Lexi, már meguntam a jó Stefan szerepét, aki mindenkinek csak jót akar.Elegem lett, és hát így elkezdtem embereket falatozni..Ami nagyon jó..-mondtam gonosz mosollyal-Ez vagyok én , a gonosz Ripper, és nem , nem fogoka jó Stefan lenni! ÉN RIPPER VAGYOK, AKI NEM FOG LE ÁLLNI.-mondtam fel állva, és nagyon hangosan mondtam, majdnem az egész park hallotta.-Látod Lexi, és még nem is tudsz semmit sem! Főleg a tervemről.-vigyorogtam gonoszan

(Stefan)

Megkövülten hallgattam a szavait, és elborzadva néztem mit parádézik itt nekem össze-vissza, mint egy elmeháborodott. Körül-belül így nézhet ki valaki, akinek elment az esze. Az biztos hogy nem viselkedett kulturáltan. Atyám, hova tűnt az én Stefan-om??
- Ugye tudsz róla hogy most épp égtelenül nagy f*szkalapnak nézel ki? - kérdeztem, bár igyekeztem hogy a hangom higgadt maradjon, de legbelül elég pipás voltam...