Csak egy egyszerű mozdulatomba kerülne, hogy megöljem és még neki áll feleselni. Na nem. Velem ezt nem fogod eljátszani te nyamvadt vérszívó. Azt sem tudom miért segítettem neki. Talán egy pillanatra megőrültem. Ki tudja? De ez biztos, hogy az ilyeneknek nem szabad engedni. - Ha iszol is, meghalsz. Szerintem jobban jársz, ha most abbahagyod. - Fordítottam még egyet erőteljesen a fadarabon.
Vendég
A poszt írója ♛Vendég
Elküldésének ideje ♛Szomb. Márc. 30, 2013 11:57 pm
Megőrült. Egy elvetemült nőszemély ez, és pont vele sodort össze az élet? Nem fél tőlem? - most rögtön húzd ki belőlem... így is... fájdalmaim vannak... - mondtam sziszegve, és összeszorítottam szemeimet, ahogy éreztem hogyan gyűlik a karó köré a vérem. Még egy mozdulat és holtan fogok összeesni.
Nem tudom, hogy milyen fájdalmai lehetnek, de most valahogy nem is tudott érdekelni. Annak az embernek az életét kell szem előtt tartanom. - Rendben. - Kihúztam belőle a fadarabot, de ügyeltem arra, hogy ne túl finoman. - Most pedig hagyod, hogy elmenjünk és te szépen kikúrálod magad bármi is a bajod. - A lényeg annyi, hogy engem nem érdekel.
Megtette, amit kértem, és máris hálás voltam érte, még ha ezt nem is láthatta rajtam. Nyeltem egyet, majd hátrébb léptem tőle, hogy láthassa, eszem ágában sincs bántani. Most már csak el kell innen sétálnia... míg neki nem ugrok viccből, és belé nem döfködök én is egy karót ebbe a nőbe..
Felsegítettem szegény embert aki voltaképpen az én hibámból van ilyen állapotban. - Nem volt olyan nehéz, ugye? - Néztem rá egy vigyorral az arcomon, majd még mielőtt meggondolhatta volna magát arról, hogy elenged minket vagy sem. Szapora léptekkel indultam meg a kórház felé.
Hm, a jó öreg Grill. Itt biztosan találok néhány finom falatot, ha más nem, akkor legalább körülnézek, hogy kit tudok megölni legközelebb. Szinte állandóan marta a torkomat az éhség, de hát ez nem is csoda! Vámpír vagyok, még jó, hogy rá akrok cuppanni minden egyes ember vénájára . Gyalog tettem meg a házamtól idáig vezető utat, nem volt kedvem kocsiba ülni. A friss levegő mindig jót tesz, de a parkolóban álló kocsikból ítélve az emberek többsége nem így gondolja. Kár, pedig lehet, hogy finomabbak lennének, ha egy kicsit mozognának.
Leparkoltam a kocsimmal egy kocsmának kinéző hely előtt. Még csak egy napja vagyok a városban, úgyhogy nem tudtam felmérni a terepet, de elsőként ez megteszi. Egyetlen embernek sem szóltam a költözésemről. Őszintén szólva nincs is kinek. Los Angelesben alig töltöttem néhány hónapot, és senki sem számított annyira, hogy elköszönjek tőle. Egyedül a húgomnak szoktam pár havonta megírni épp merre járok, vagy egy- egy telefont megejtünk. De ez nem olyan nagy probléma, hiszen évek óta így élek, és eddig sem viselt meg túlságosan ez az élet. Végülis én választottam, nem? Ehhez a városhoz sem fűzök túl sok reményt; sanszos, hogy egy két hónap is innen eltűnök. Bár, ki tudja. Az is megeshet, hogy maradok. Lassú, lusta léptekkel sétáltam be az ajtón. Kértem egy sört, és leültem az egyik asztalhoz. Feldobtam a lábam a mellettem lévő székre, és kényelembe helyezve magam vettem szemügyre a bent lévőket.
Éppen be akartam menni a Grillbe, hogy rendeljek magamnak egy italt és kiszúrjak egy potenciális áldozatot, amikor léptek zajára lettem figyelmes. Azért akartam betérni az épületbe, mert senki sem volt kint, de most már semmi sem akadályozott meg abban, hogy feltűnésmentesen táplálkozzam a szabadban. Elvégre ez az én terepem, a szabad levegő, nem egy zárt tér. Ott még a vér sem esik olyan jól, mint amúgy. Visszacsuktam az általam résnyire kinyitott bejárati ajtót és ravaszkás mosoly húzódott az ajkaimra. Vacsoraidő! Kecses léptekkel lépdeltem az áldozatom felé. Férfi volt, maga, izmos és szőke. Hm... pont az esetem és a vére is biztosan nagyon finom. Szinte már méterekre éreztem, hogy mennyire ínycsiklandó lehet, így odaérve hozzá egyszerűen csak elálltam az útját. Bunkó dolog, de ez van. Éhes vagyok. - Ne kapálózz, azt nem szeretem. - Meredtem a szemeibe, hogy megigézhessen, a következő pillanatban pedig már a nyakára is tapadtam.
Alig tíz perce ültem le, amikor megcsörrent a telefonom. A húgom hívott. Már egy ideje nem beszéltünk, és azt sem tudta, hogy már nem Los Angelesben vagyok, úgyhogy nem nyomtam ki, pedig legszívesebben azt tettem volna. Kiittam az üvegből a maradék sört, végül elindultam a kijárat felé, hogy majd kint felveszem. Ha három havonta beszélek telefonon a kis húgommal, legalább ne a kocsmazaj legyen az első amit meghall. Alighogy kiléptem az ajtón, és a fülemhez emeltem a telefont, egy nő állt elém. A kezemet visszaeresztettem magam mellé, és kinyomtam a hívást. Már akkor sejtettem, hogy ez nem egy bájcsevej lesz, amikor a nő szemébe néztem. Volt nálam egy karó a biztonság kedvéért a kabátom belső zsebében, de az nem egy gyorsan hozzáférhető hely. Mikor megszólalt bólintottam, és mozdulatlanul tűrtem, hogy gusztustalan agyarait a nyakamhoz érintse. Nem hatottak rám a szavai, mivel minden nap verbénát iszom, de azzal, hogy eljátszottam, hogy engedelmeskedek; időt spóroltam. Arra, hogy előbányásszam azt a nyavalyás fadarabot a zsebemből. Felszisszentem mikor megéreztem a fogait, de csak a kezem mozdult lassan. - Rossz ajtón kopogtatsz - mondtam halkan, amint az ujjaim rázárultak a karóra, előrántottam és a nő gyomra felé döftem vele, mivel ebben a pózban a szívéhez nem fértem volna hozzá. Ha nem sikerült eltalálnom, újra próbálkoztam. A telefonom újra megcsörrent. Szinte reflexszerűen indult meg a kezem az irányába, ezzel egy pillanatra elterelve a figyelmet a vámpírról.
Ahogy a férfi nyakába haraptam és ittam egy kortyot a véréből rögtön megéreztem azt a félreismerhetetlen keserű ízt a számban... verbéna! Szerencsére rám nem igazán hatott, hiszen az ősvámpír mivoltomból kiindulva nem okozott nagy fájdalmat, de az ízért megéreztem és arra is rájöttem, hogy emiatt az igézés sem működött. A fenébe, mégis mióta tudnak ilyen sokat rólunk az emberek? Mennyivel jobb volt, amikor még azok sem mertek belegondolni a létezésünkbe, akiknek konkrét bizonyítékaik voltak ezzel kapcsolatban... az volt az igazi, vámpírnak való élet! Felnyögtem, ahogy elszakadtam a férfi nyakától. Megszúrt... egy karó majdnem beleállt a gyomromba, de csak éppen hogy felsértette a hasamat a fa hegye. Ezért még megfizet, nem lenne neki is egyszerűbb, ha nem pattogna, hanem nyugton megállna, nem szedne verbénát, én eszek, aztán csókolom? Ezek a mai emberek borzasztóak... - Nyomorult. - Sziszegtem a szemeibe. Én kopogtatok rossz ajtón? Tudja ő egyáltalán, hogy kivel "beszélget"? A fogaimat nem húztam vissza, az erek nem tűntek el a szemeim alól, így markoltam meg a férfi vállát és vámpírsebességre kapcsolva, egy cseppet sem kímélve nyomtam neki a Grill téglafalának. - Ha nem lennél beverbénázva, akkor tudnám hogyan öllek meg... de így más módot kell választanom. - Félrebiccentettem a fejem. Törjem el a nyakát? Uncsi. Tépjem ki a szívét? Na ez már kicsivel stílusosabb!
A hozzászólást Tatia Petrova összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Szomb. Ápr. 06, 2013 11:11 am-kor.
Reflexszerűen mozdult a nyakam felé a karom, amint elszakadtak a bőrömtől a fogai. Gyűlölöm, ha egy vérszívó dög megharap. Fanyalogva vetettem egy röpke pillantást a véremtől mocskos agyarai, de lényegében időm sem volt arra, hogy bármilyen ép gondolat megfogalmazódjon bennem, mert a következő pillanatban nekicsapódtam a falnak. Harmadik nekifutásra sikerült csak levegőt juttatni a tüdőmbe. A lendülettől kis híján kiesett a karó a kezemből, de végül sikerült az ujjaim között tartani. Meglepett, hogy a verbénára szinte a szeme sem rebbent, de ezt betudtam annak, hogy épp csak belém kóstolt. Szavaira kibuggyant belőlem egy zavart kacaj. Még neki áll a feljebb? Megáll az eszem. Ez a dög nézett az imént vacsorának, és még ő van felháborodva. Vámpírok… Majd mindjárt én kérek bocsánatot. - Ha ki akarod tekerni a nyakam, akkor jobbra tekerd, mert menetes, és balra jobban rászorul. Miközben beszéltem próbáltam felmérni a helyzetemet. Csak jönne már erre valaki. Ha el tudnám terelni a figyelmét, talán van esélyem megúszni. Hihetetlen, hogy már nem is kell keresnem a veszélyt; megtalál az magától. A karón kívül egyetlen fegyver volt nálam; egy pisztoly, amiben szimpla golyó volt. Így lesz ami lesz alapon a karóval célba vettem az oldalát, és ha ezzel el tudtam terelni a figyelmét, akkor előrántottam a fegyvert, és a szemeit vettem vele célba. Igaz, hogy vámpírok ellen nem ér semmit a golyó, de már az is valami, ha ki tudnám lőni ennek a rib/ncnak a szemét.
Gúnyolódott velem, ez pedig nem tetszett. Kíváncsi lettem, hogy akkor is ott táncolt volna-e az arcán az a vigyor, ha tényleg jobbra tekerem a nyakát. Nem hinném, olyankor már senki sem játssza a nagyfiút, csak azok, akik tényleg annyira hülyék, hogy azt hiszik, megússzák, ha velem találkoznak. De ez a srác... a karóval... ki járkál a kabátja zsebében egy karóval és ki nem felejti el, hogy minden nap megigya a verbénaadagját? Hát persze... egy vadász! Senki más nincs ilyen elvetemült... a vadászokhoz viszont mondhatni, hogy jó élmények kötöttek, hiszen általában mindegyiket megöltem, aztán otthagytam a testüket, ahol voltak. A sima fakarók és a verbénával bekenegetett cuccaik ellenem semmit sem érnek. Maximum meglepni tudnak velük. Most viszont ez történt, mert a mocsok ismét megszűrt. Ezúttal az oldalamat találta el, aminek hatására felszisszentem a nem várt és hirtelen fájdalomtól. Utólag belegondolva eléggé kellemetlen érzés volt, hogy a karó beleállt az oldalamba, így elengedtem a férfi vállat is összeszorítottam a fogaimat, hogy kihúzzam a fadarabot az oldalamból. De a következő pillanatban ismét támadott... méghozzá meglőtt... egy pisztoly? Na jó, mostantól ilyenekre is fel kell készülnöm. Egy golyó repült a szemeim közé. Meghátráltam, amikor a golyó belefúródott a csontba, egészen a szemközti épület faláig vittek a lábaim. Ki kell szednem onnan a golyót, mert nagyon nyomta a homlokomat... ám ez nem lesz ilyen egyszerű. - Nem vagy kicsit paranoiás? - Nevettem fel kissé keserűen. - Egy kisvárosban pisztollyal járkálni és rálőni egy nőre? Nem szép dolog. - Csóváltam meg a fejem, de abba is hagytam a mutatványt, inkább a homlokomhoz kaptam.
Diadalittas vigyor terült szét az arcomon, amikor a golyó a szemei közé fúródott. Amint elkezdett hátrálni, elléptem a fal mellől. Az egész hátam sajgott, de nem vettem róla tudomást. Az sokkal jobban aggasztott, hogy oda a karóm. Most ugye csak viccel? Akkor sem lennék túlzottan paranoiás, ha az egész testemhez karók lennének rögzítve. Végülis csak telefonálni jöttem ki, és mire feleszméltem már egy vámpír vacsorázott belőlem. Ráadásul abban már biztos vagyok, hogy nem egy fiatal példányról van szó. Megráztam a fejem és értetlenséggel vegyes gúnnyal meredtem rá. - Sosem lőnék rá egy nőre. – Felnevettem, majd rögtön hozzá is tettem: - Élőre legalábbis nem. Szavaim bizonyításaként újra meghúztam a ravaszt, amíg a homlokából próbálta kitúrni a golyót, közben pedig elindultam felé, hogy visszaszerezzem a karót. Hirtelen mozgást érzékeltem oldalról. Csak egy pillanatra fordítottam arra a fejem, ügyelve rá, hogy közben a nőt is szemmel tudjam tartani. Egy fickó botladozott tőlünk jó pár méterre. Leeresztettem magam mellé a pisztolyt, de ahogy szemügyre vettem másodjára is, nyilvánvalóvá vált, hogy annyira részeg, hogy ez magáról nem tud, nemhogy a körülötte zajló eseményeket észlelje. Visszafordultam a vámpír felé, és gyors lépésekkel ott termettem mellette. Vissza kellett szereznem a karót, mert a fegyverrel nem sokra megyek, ráadásul három töltény maradt, azzal meg maximum annyit tudnék elérni, hogy fejbe lövöm magam. Kíméletesebb módja lenne a halálnak, mint amit a vámpír szánna nekem.
- A probléma, hogy nagyon is élek. - Meredtem a férfira dühös tekintettel. Méghogy élő nőket nem bántana? Istenem, úgy nézek ki, mint egy zombi? Hagyjuk már, senki nem mondaná meg rólam, hogy majdnem ezer éve halott vagyok, legalábbis amikor pár perce a tükörbe néztem, akkor még makulátlan volt a külsőm. Most valószínűleg a homlokomba fúródott golyó rontott az összképen, de az arcbőröm ugye nem kezdett leválni vagy hasonló? Hiába próbáltam kiszedni a golyót, nem sikerült és kaptam még egyet a kezembe is. Átfúrta a tenyeremet, de a seb rögtön be is gyógyult, csak pár pillanatig fájt, amíg a bőr és az izmok újra nem egyesültek. Utána kihasználtam az a kis időt, míg ő egy részegen tántorgó emberre figyelt. A karót elrúgtam magam mellől, hogy ne szerezhesse meg olyan könnyen. Más ötletem volt, ahhoz nem volt szükségem erre a fadarabra. Ismét előttem termett, én viszont felgyorsítottam és az előbb letett pisztoly felé száguldottam. Felkaptam azt, felegyenesedtem és nekiszegeztem a fegyvert. Ha egy lépést is tesz felém, lelövöm. Be is fogok szerezni egy ilyen pisztolyt, sokkal jobb móka, mint beszennyezni a kezemet az áldozatom vérével. - Lehet, hogy nekem nem árt, de neked igen. - Vontam fel a szemöldökömet. - Hidd el, tudok úgy célozni vele, hogy rögtön beledögölj és ne csak szenvedj egy kicsit. - Mondtam halálosan komolyan.
- Gyakorlatilag élsz is, de technikailag nem – viszonoztam egy mosollyal dühödt tekintetét. Ha valaki egyszer már kinyiffant, utána pedig csak úgy tud életben maradni, ha emberek vérét szívja, akkor ne mondja már nekem, hogy „nagyon is él”. Egy két lábon járó pszichopata hulla vérrel tuningolva. Ha rajtam múlott volna a maradék három töltényt is a fejébe eresztem, hagy bajlódjon vele, de mire kettőt pislogtam már nála volt a fegyver. Az én fegyverem. Egy vámpírnál. És egyenesen rám fogta. Remek. Tényleg. Ilyet se láttam még. Egy vámpír kezébe minek pisztoly? Megáll az eszem. Zavaromban elröhögtem magam. Elég groteszk látványt nyújtott. Gyorsan felmértem a helyzetet: karó jó pár méterre tőlem, az egyetlen vámpírok ellen egyébként totálisan hasztalan fegyver pedig a kezében. A legközelebbi kocsi pedig még a kib@szott karónál is távolabb. - Tedd le szépen és beszéljük ezt át – böktem a fejemmel a pisztoly felé, de egyébként mozdulatlan voltam. Simán kinézem belőle, hogy egy lépés és lesz egy csinos kis lyuk a gyomromban. Vagy a torkomban. Attól függ mennyire stílusosan akarja megoldani. Ha megmozdulok lelő. Ha nem; akkor is. Úgyhogy amilyen gyorsan csak tudtam el ugrottam előle, és megpróbáltam elérni a földön heverő karót. A következő cél a kocsi lett volna.
Oké, talán tényleg nevetségesen festettem egy pisztollyal a kezemben, de lehetetlen helyzet lehetetlen lépéseket szül,így muszáj volt ilyen módon ácsorognom vele szemben. Legszívesebben szívem lőttem volna... vagy fejen, csakhogy az túl hamar végzett volna vele. Hm... talán a gyomra lett volna a megfelelő célpont vagy a tüdeje. Akkor még szenvedett is volna a mocsok, mielőtt meghal. Láttam rajta, hogy tudja, képes vagyok lelőni. Mennyire jó érzés lenne megölni egy vadászt a saját fegyverével, méghozzá emberi módon! Felemelő, doppingoló, csodálatos érzés. De megölni... á, nem. Hagynom kellene, hogy más vámpírokat is megtámadjon. Utáltam a vadászokat, de addig jók voltak, amíg a kis picurikat elintézték. A nagyhalakra már kevesen mernek támadni. Elugrott előlem, én pedig ebben a pillanatban céloztam. A combján találtam el, pont oda céloztam. Így egy darabig biztos nem fog ugrabugrálni. Magam mellé engedtem a fegyvert és kimért, lassú léptekkel sétáltam mellé. A karót próbálta elérni, én viszont még messzebb rúgtam azt, bár mindegy volt, úgyis távozni készültem. Lehajoltam hozzá és mélyen a szemeibe néztem, miközben gúnyos mosolyra húztam a számat. - Mindig is szerettem nézni, ahogy egy férfi összeesik. - Suttogtam egyre szélesebb mosollyal. - Mindegy, hogy milyen értelemben. - Nevettem el magam és a hasához szegeztem a fegyvert. - Nem kérek tőled nehéz dolgot, csak azt, hogy jegyezd meg az arcomat és nálam ne próbálkozz többet. Úgyis te húzod a rövidebbet. - Kacsintottam rá, mire ismét meghúztam a ravaszt, hogy egy újabb golyóval gazdagítsam a testét. A pillantása és a fájdalmas nyögés zene volt a füleimnek. Az áldozatom szenvedett... tökéletes! Ledobtam a pisztolyt a földre és vissza sem nézve rá vámpírsebességre kapcsoltam. Ideje hazamenni és kioperálni a golyót a homlokomból.
Miután elhagytam Lucy lakását, semmi kedvem nem volt haza menni. Egyrészt mer a falak vékonyak nekem pedig vámpír hallásom van. Másrészt ki szerettem volna engedni a gőzt, hisz amióta visszatértem a régi étrendemhez nem is igazán sikerült. Közbe szólt az a sok dolog, ami ennyi év után csak most derült ki. Már sikerült megbékélnem velük, de azért még mindig nehezen tudom felfogni. Sosem gondoltam volna, hogy nekem egyáltalán lesz gyerekem. Nem igazán vagyok egy apa típus, hisz fogalmam sincs milyen felelősnek lenni valakiért. Az eddigi életem nagy részét az érzelmeimtől megszabadulva töltöttem. Ezért sosem igazán érdekelt mások élete vagy épp halála. Többnyire csak magam jártam a világot a vérbe és az élvezetekbe temetkezve. Persze voltak fontosabbak személyek a múltamban, de irántuk sem mutattam igazán érdeklődést. Most pedig, hogy már érzelmeimmel együtt élek. Bár nem tudom milyen apának lenni, azt igen, hogy a legfontosabb, hogy lássa rám számíthat. Ezek a gondolatok jártak a fejemben ameddig el nem értem az egyik szórakozóhely parkolójáig. Bár már kiderült, hogy valaki apja vagyok, ez még nem változtat azon, hogy egy vámpír is. Még ugyan az vagyok aki régen voltam, annyi különbséggel, hogy már nincs szükség arra, hogy kizárjam érzelmeimet. Már nem érzek bűntudatot, ha elveszek egy szánalmas emberi életet. Arra gondoltam, hogy beülök egy italra, de amikor megláttam egy ártatlan lányt egyedül ácsorogni nem messze tőlem. Jobb ötletem támad, odasétáltam hozzá, most nem volt kedvem a már szokásommá vált igézet nélküli elcsábításhoz. Azt valahogy mindig is jobb mókának találtam... Most azonban csak a szemébe nézve igéztem meg azzal, hogy jöjjön velem és ne sikítson. A lány pedig így is tett, elvittem egy eldugottabb helyre, hisz a lebukást nem akartam megkockáztatni. Ezt követően pedig a falhoz nyomva vájtam belé fogaim, majd elkezdtem szívni belőle a vért.
Kikapcsolódásra vágytam. Meg egy ki vérre, bár nem szerettem a részegeket, de úgy gondoltam itt is lehet olyat találni aki tiszta . Zsebre dugott kézzel sétáltam a parkolóban, valaki csak idekerül , és remélem nem tud ellenállni a két szép szememnek. Természetes, hogy nem, az áldozatomat már ki is szúrtam a magamnak, a kulcsával szerencsétlenkedő férfi tökéletes ilyen szempontól. - Oh, segítek.- vettem fel neki széles mosollyal, a kezébe nyomtam, őt meg a kocsinak. - Most jött el az a pillanat, hogy te nem fogsz sikoltozni, sem kiabálni, semmilyen hangot nem adsz magadból ki.- igéztem meg, aztán persze elvonszoltam onnan, nem akarok egy karót a mellkasomba, tönkretenné a ruhámat, meg a kedvemet is. Arra azért nem gondoltam, hogy esetleg más is lehet itt, no, mindegy is. Engem ugyan nem zavar, azt is reméltem, hogy én se zavarom a táplálkozását. Így hát kénytelen voltam társáságban enni, óvatosnak nem mondható mozdulattal haraptam a nyakába, s elégedetten szívtam ki a vérét, nem az összeset még később jól jöhet. - Most menj haza, és otthon meg aludj el. - kértem egy apró mosollyal. - Hm..szép estét. - mértem végig a mellettem lévő vámpírt, persze nőies ügyességgel semmit nem vett belőle észre. Képesek vagyunk úgy megbámulni valakit, hogy észre se veszik, ez egy női áldás, a pasik ilyet nem tudnak. Talán meg is lesz az esti szórakozásom..ki tudja..
Csak vadul szívtam ki a nőből a vért, most szimplán a táplálkozás miatt. Most a hely, sem az idő nem volt alkalmas, hogy eljátszadozzak áldozatommal. A múltban rengetegszer csaltam el gyanútlan hölgyeket pusztán sármommal. Szerettem ahogy lelkes, talán szerelmes tekintetük hirtelen halálfélelemmé alakul. Ez a múltam azon része, amikor érzelmektől mentes volt az életem. Számomra maga az is élvezetes volt, ha fájdalma okozhattam nekik. Ha kezemben tarthattam az életüket, majd egy szempillantás alatt elvehettem azt. Már azonban már nem találom annyira jó mulatságnak. Persze hidegen hagy az emberek szánalmas élete, de többé már nem élvezem pusztán az ölést. Egyszerre egy másik vámpír jelent meg mellettem, ami kissé fura volt. Ő is egy emberből táplálkozott, majd el is engedte. Amiből azt gondoltam, ő életének azon szakaszát élheti, amit én is 25 éven keresztül. Azok az idők, amikor hosszú idő után újra érzelmekkel kell élned. Én 25 éven keresztül szenvedtem ebben az életmódban, a bűntudat miatt nem voltam képes elvenni még egy emberi életet. Ezért minimális vérrel húztam ki ezt az időt. Úgy táplálkozva, hogy véletlenül se öljem meg őket közben. De az nem volt élet, hisz egy pillanatát sem tudtam élvezni. Ezt követően odaköszönt, de nem igazán mutattam irányába érdeklődést. Csak miután végeztem a lecsapolandó lánnyal, ekkor csak a földre dobtam majd a még mindig ott álló vámpírra néztem. -Magának is. mondtam neki miközben visszaváltozott az arcom, véres szájjal.
Két-három hónapja még simán ment volna, hogy megöljem őket. Most meg, elengedem. Utálom ezt, ennek így semmi értelme. Abban biztos voltam, ez a valaki nem én vagyok. Sőt mi több, nem is akarok ilyen lenni, de valahogy nem bírok kitörni ebből a kalitkából. Reményeim szerint sikerül, mert nekem minden szokott. A hullára pillantottam, nem az én dolgom, majd eltünteti. Halkan felsóhajtottam és indulni készültem, aztán megtorpantam. - Fogalmam sincs mi ütött belém..de, ha nagyon szeretné akár segítek is . - ajánlottam fel elgondolkodva. Most már biztos voltam benne, tennem kellett valamit, vampwitch vagyok és a boszorkány felem egyáltalán nem akart segíteni, a vámpír felem..nos, ő kicsit mást szeretett volna, de ezzel nem is foglalkoztam. - Mindegy is, nem akarok zavarni . - pillantottam fel rá egy mosollyal.
Már nagyon is szükségem volt egy ilyesféle jó lakomára. Eszem ágában sem volt életben hagyni a lányt. Egyrészt ez többé már nem az én stílusom, másrészt szükségem is volt az összes vérére. Ez után az a vámpír lány felajánlotta, hogy segít eltüntetni áldozatom hulláját. Erre csak fura tekintettel néztem rá. Nem igazán volt szükségem ilyesfajta segítségre, elvégzem én magam. Amikor észrevette, hogy nem tartok rá igényt sarkon fordult majd elindult. Ekkor eszembe jutott, hogy ha ebben nem is, másban talán még hasznomra lehet. Bár nem tudom ki ő, de ez nekem sosem volt probléma. Úgy döntöttem megállítom, szóval csak elé suhantam. -Héj várj csak... léptem közelebb hozzá.. nem tudom ki vagy és te se, hogy én. De valami azt súgja ugyan arra gondolunk ebbe a pillanatban. mondtam neki kacér mosollyal az arcomon. Ezt követően pedig egy csókot nyomtam ajkaira. Tudtam, hogy nem fog tudni ellenállni, sőt valami azt súgta neki is megfordult ugyan ez a fejében. Csakhogy vele ellentétben én cselekedtem is. Hisz veszteni valóm nem volt, tudtam, hogy nem utasít el, ha mégis.. azt inkább hagyjuk...
A hotelszobám fele indultam, hogy kipihenhessem magam mielőtt még látogatást tennék a Gilbert és a Davis házban. Kíváncsi vagyok, drága, jó barátaim, hogyan fognak reagálni az ittlétemre. Remélem sikerül majd meglepnem őket!!! Éppen a Grill parkolója mellett haladtam el, közben lelki szemeim előtt persze meg is jelent egynéhány emlék, mikor pontosan itt kezdtük el társalgásunkat a kedves Kollal, mikor egy hangosan nyegődözö, elég rossz állapotban levő sérültet pillantottam meg a szórakozóhely előtt. Az a nagy szívem képtelen volt elmenni anélkül, hogy megtudja, mi lett azzal a szerencsétlennel.. így hát közelebb sétáltam hozzá, majd elkerekedett szemekkel méregettem az ismerős arcot. - Vincent? - tört fel belőlem a kérdés. - Te meg mit keresel itt? És mi történt veled? - kíváncsiskodtam tovább, majd reflexszerüen segítettem neki felállni a földről.
A lábamba hasító éles fájdalomra hangos nyögés szakadt fel a torkomból. Térdre zuhantam, és magamban már összegeztem ennek az egésznek a végkimenetelét. De aztán a helyzethez mérten kellemesen csalódtam, amikor elértek a tudatomig a szavai, és már akkor számítottam a következő golyóra, úgyhogy nem ért váratlanul. Ez a pszichopata mocsok egyszer még nagyon meg fogja ezt bánni. Nem érdekel mikor, nem érdekel mibe kerül, és nem érdekel milyen áron. Feltéve, ha most túlélem. Mikor ujja mozdult a ravaszon, el tudtam tudtam ugrani annyira, hogy a második golyó csak az oldalamba fúródott, és mivel elég közelről lőtt átszakította a bőrt, és mérhetetlen fájdalmat hagyva maga után távozott. Az oldalamra szorítottam a kezem, és összeszorított fogakkal próbáltam kontrolálni a légzésemet. A fegyveremért nyúltam, és visszacsúsztattam a tokjába. A pólómat már átitatta a vérem, a nadrágomat szintén. Megpróbáltam felkelni, de azzal a lendülettel vissza is csúsztam a földre. Mély levegőt vettem, és újra próbálkoztam, de ekkor lépteket hallottam. Hátrébb vonszoltam magam a fél méterre lévő falig. Az utcai lámpa fénye ideáig nem jutott el, így takart annyit, hogy az erre tébláboló ne azt lássa meg először, hogy beborít a vér. Nagyon nem vágytam rá, hogy bárki is meglásson így. Hazamegyek és kiszedem magamnak azt a kurv/ golyót. Már akkor gyanús volt, mikor meghallottam a hangját, de nem akartam elhinni, hogy ő az. Pont ő! Ebben a városban! És pont most! Inkább jönne vissza a vérszívó mocsok és lőne fejbe, minthogy ebben a helyzetben kelljen találkoznom vele. - Rory - néztem fel rá leplezetlen döbbenettel, majd megköszörültem a torkom. A kérdéseit figyelmen kívül hagytam, és ellöktem a felém nyújtott kezét. - Fel tudok állni egyedül is. Ez nem volt teljesen igaz, de így is elég megalázónak érzem a helyzetet, nem kell még rátenni egy lapáttal. Mi az istent keres a városban? Levettem a kabátomat és ledobtam magam mellé, majd nehézkesen ugyan, de talpra kecmeregtem. A falnak támaszkodtam, a kezemet pedig az oldalamra szorítottam. - Hogy kerülsz te ide? - kérdeztem nyersen, miközben levettem a pólómat is. Szorosan a bal lábam köré tekertem . Így talán eláll a vérzés. Nem voltam túl kedves vele, de mióta szakítottunk nem beszéltünk, erre most felbukkan a semmiből ebben a roh@dt városban, ráadásul meglőtt egy vámpír a saját fegyveremmel. Úgyhogy nem igazán vagyok csevegős hangulatban.
Hátráltam egy-két lépést mikor csak úgy elém suhant. Azt hittem ennyi volt és kész, de nem. - Valószínű, hogy igen. - bólintottam egy apró mosollyal aztán a csókját is viszonoztam, ujjaimat a hajába fúrtam. Nem ismertem, na és? Engem sosem zavart ez , sőt könnyebb is volt utána lelépni. Nos, ez van. Ajkaimat a nyakára tapasztottam, és kicsit megszívtam a bőrt. - Szóval..hova is megyünk? - kérdeztem egy széles vigyorral, közben végigsimítottam a mellkasán. Megvan az esti programom, aminek nagyon örültem. Még szép, hogy nem tiltakoztam, na jó az is benne volt a pakliban, hogy sokkal idősebb volt nálam, és nem akartam felbosszantani, aztán meg hullaként végezni, egy parkolóban, ennél azért finomabb halálra vágytam.
El nem tudtam képzelni, hogy hogy kerülhet ide? Pont Ő? Pont itt, ebben a városban, ahol az ember minden percében éber kell maradjon, ha nem akarja, hogy egy vámpír megharapdálja?! És a jelenlegi helyzetéből adódóan vele is valami hasonló dolog történhetett.. A teste szinte minden négyzetcentiméteréből folyt a vér..Szent ég, ki tehette ezt vele? Talán egy vámpír? Atya ég, dehát miért is aggódom én Őmiatta? Már semmi közöm hozzá.. csak két idegen vagyunk, akik egykoron jóban voltak... khm, ilyenkor gáz, hogy nem tudok hazudni, pláne saját magamnak nem. - Oké nagyfiú, akkor állj fel egyedül - húzódtam el tőle flegmán visszaszólva neki, közben hagytam, hogy ügyetlenkedjen, ha annyira akar. Valahogy sikerült feltápászkodnia, majd a falnak támaszkodva igyekezett elállítani a vérzést. Szent ég, borzalmasan festett! - Az mellékes, itt inkább az a kérdés, hogy Te hogy kerülsz ide és kinek ártottál annyira, hogy így ellássák a bajodat? Vagy legalábbis kinek álltál az útjában? - javítottam ki utólag magamat, mivel ebben a városban már ártani sem kell senkinek, elég ha az útjában vagy és máris neked szökik. Értsd, a vámpírok. - Amúgy, meg szerintem el kellene menned a korházba.. ezek nem fognak valami hamar begyógyulni - javasoltam, mivel most inkább tudomást sem akartam venni a korábbi flegma viselkedéséről. Mert ha tudomást vennék róla, akkor talán itt hagynám... ÁÁ, az én idióta tündérszívem.. Képtelen lennék most itt hagyni.. Múlt ide vagy oda.. Nem lennék képes rá.. Úgyhogy inkább megmakacsolom magam és addig eszem a fejét, amíg el nem jön velem a korházba!!! Vagy egyedül.. nekem mindegy, csak nézesse meg magát egy orvossal.
Kezdőlap
