Nem tudom, mikor laktam jól ennyire. Nem táplálkoztam már jó ideje társaságban, és már elkelt egy ilyen kiadós lakmározás. Főleg hogy nem egyedül kellett ezt megtennem. - Nos.. - köszörültem meg a torkomat, magam után húzva a lányt, de úgy tűntetve fel, mintha csak rosszul lenne, s így nem keltem fel mások figyelmét. - Talán maradt még bennük pár korty. - vigyorogtam Carlosra.
Nem bántam meg az estének egyetlen percét se, mert roppantul jól szórakoztam. Tele voltam vérrel és jelen pillanatban úgy éreztem, hogy az elkövetkezendő pár hétben többet nem is kell innom, de valószínűleg holnap már teljesen másképpen fogom értékelni ezt az egészet. - Az a pár korty az én torkomon, már semmiképp nem csúszik le.. - Azt hiszem, ha megpróbálnám mégis leerőszakolni egy kicsit megutálnám a vért a jövőben.
Ellöktem a testet magamtól, majd egy apró sóhajtást kísérően túrtam bele hajamba, nem érdekelve, hogy talán összekenem magamat vérrel, mely a lány nyakából tapadt az ujjaimra. - Van egy vérfarkas ismerősöm a városban.. - súgtam aztán csendesen. - Tartok tőle, hogy készül valamire. - jutott eszembe Constance. - Mit gondolsz, egy vérfarkasnak lehet esélye ellenünk? - kérdeztem. Nem tettem szóvá, hogy a vérfarkasok összetartóbbak, mint mi, vámpírok valaha is voltunk...
- Egy vérfarkasnak két vámpír ellen elég csekély az esélye. Viszont ott van a meglepetés ereje. De akkor sem igazán tudna mit kezdeni kettőnk ellen, szóval azt mondanám, hogy nem igazán.. Eleve a létszám fölény miatt.. - Azt egy szóval sem állítottam, hogy mind a ketten megússzuk harapás nélkül, mert azt nem lehet belekalkulálni a dolgokba. Vagy megtörténik vagy nem. Vigyáznunk kell, hogy távol tartsuk magunktól a fogait. Elég sok ideig éltem, de még mindig nem eleget a célom eléréséhez és éppen ezért nem tervezem, hogy mostanában meghalok. Még végeznem kell a testvéremmel. Tönkre kell őt tennem.
Felsóhajtottam. - Nem hittem volna, hogy valaha képes leszek egy vérfarkas nőre nőként pillantani, de.. Constance valamiben más.. és lényegében arra gondoltam, hogy ő talán számodra is hasznos lehet. - masszíroztam meg az államat elmosolyodva. - A testvéred ellen. - tettem aztán hozzá. Tudom, hogy nem akarja, hogy bárki beleszóljon, de mégis.. egy vérfarkas, főleg ha feláldozható.. kinek nem jönne jól?
- Nem hangzik rosszul.. És mégis mit is tudunk pontosan erről a vérfarkas hölgyeményről? - Jó ötletnek tűnik, hogy egy vérfarkast küldjek még a nyakába, de ugyanakkor nem is tudom.. Nem szeretek ismeretleneket belevonni, bármennyire is feláldozhatóak. Azt viszont egy szóval sem mondtam, hogy csak úgy egyik pillanatról a másikra bele is egyezem a dolgokba.. Egyszerűen csak végig gondolom és, ha megéri, akkor örömmel meg is ismerem ezt a vérfarkas leányzót közelebbről is.
Tudtam, hogy hasznos lehetek még számára. Én is, és az információim is. Nem volt kedves tőlem harcba küldeni Connie-t a beleegyezése nélkül, de sose arról voltam híres hogy fair játékos vagyok. És most szükség volt pár pofonra, tombolásra, és a többire, hogy megint úgy érezzem magamat, hogy jól vagyok, és vámpír vagyok. Nem akarok elpuhulni. Ez most egy ilyen lépés lesz!
- Eléggé szerény.. ha mondhatunk ilyet egy vérfarkas nőről. De biztos vagyok abban, hogy kiszabadítható belőle az állat. Hisz ha nem így volna, megölt volna egy embert is? - kérdeztem elvigyorodva, széttárt karokkal.
Egy vérfarkas.. Használható. De akkor is a bizalom nálam elég nehezen születik meg.. Az árulás fájdalmas. Én ezt nagyon jól tudom, mert a saját testvérem volt az, aki elárult. Nem csak engem az egész családunkat míg végül, már csak én maradtam. Pontosan ezért esküdtem bosszút ellene. Meg fogja kapni azt, ami jár neki. Egyszer, már elveszítette a „családját” miattam. Most viszont meg fogja tanulni milyen érzés a vér szerinti családtagjaidat egytől-egyig elveszíteni. Ezt fogom tenni a szeme láttára.. Csak, hogy még jobban fájjon neki. Egyiküknek sem adom meg azt a kiváltságot, hogy könnyű haláluk lesz. Nem és kész.
– Mindig is szerettem előcsalogatni egy nőből a vadabbik oldalát.. – Ismét a szőke hajzuhatag jelent meg előttem.. Megannyi ártatlanság.. Megannyi vadság. Két véglet egy lélekbe csomagolva. Tökéletes.
És sikerült! Ezek után nem mondhatja nekem senki, hogy nem jó a meggyőzőképességem, vagy azt, hogy nem vagyok jó semmire így ezer év elteltével. Én egy tökéletes, ámde öregecske vámpír vagyok, erről ennyit! Nem is látszik rajtam a kor, és hát... ez nagyon nagy előnyömre tud válni, ha éppen úgy adódik. Nemde?
- Akkor azt hiszem, megegyeztünk. - csúsztattam a zsebembe a kezemet, hogy előhalásszak egy névjegykártyát a telefonszámommal. Nem dolgoztam ugyan, de mindig tetszettek az ilyen apróságok, és úgy döntöttem, hogy nekem is kellenek. Első dolgom volt ilyeneket csináltatni, és lám, milyen jól tettem, hiszen tényleg hasznos. - Hívj fel, ha alkalmassá válik. - vigyorodtam el, miközben átnyújtottam neki a kártyát. Még rákacsintottam egyet, majd eltűntem a szemei elől. Remek lehetőségeket kíván ez a kapcsolat. Két idős vámpír egy másik idős vámpír ellen... úgy hiszem, hogy ez egy valóban nyerő páros lehet, ha még jobban összeszokik. De nem akarok csalódni. Mert ha valamit utálok, az... ha csalódnom kell.
// Ez volt a zárom, köszönöm, hogy volt ennyi türelmed hozzám
Nem hiszem, hogy különösebb baj lehet abból, hogyha szövetséget kötök egy másik vámpírral. Persze így meg van az esélye annak, hogy elárul valaki, de azért nem fogom minden tervembe beavatni. Ha valamiben segítség kell a legapróbb részletekkel kell beérnie. Nem szeretném, ha bárki idő előtt hátba szúrna. A bizalom nem igazán az én kenyerem, ha most még úgy is tűnik.
– Úgy lesz. – Bólintottam, majd egy darabig még figyeltem a névjegykártyát végül becsúsztattam a hátsó zsebembe és egyszerűen elsétáltam. Nem tudom, hogy egyenlőre hova vezet az utam, de az egyszer biztos, hogy nem hátrafelé. Haladnom kell. Meg kell kezdenem a bosszúhadjáratom, amit már körülbelül 800-900 éve megkezdtem. Az öcsém tönkretétele. Számomra ez az egyetlen dolog, ami még megmaradt. Miatta vesztettem el a családom. A legkevesebb, hogy viszonozom neki ezt a szívességet.
Itt állok Mystic Falls-i grill parkolójában. Remélem eljön ls nem feleslegesen utaztam idáig. Miért is jöttem ide? Hát ez egy jó kérdés. Most elmesélem. Szóval otthon voltam és minden ugyan úgy kezdődött, mint a többi. Felkeltem. Szerencsére nem voltam egyedül a házban hisz ott volt a legjobb haverom Dan is. Szóval felkeltem. Lementem megfürödni. Fürdés után beállítottam a hajam és fogat mostam. Utána felkaptam egy alsógatyát és kimentem a konyhába. A konyhában Dan várt a reggelivel, ami müzli volt. -Kösz Dan. -Nincs mit, hisz legjobb barátok vagyunk és a te házadba lakok, szóval ez jár neked. - Mondta nekem mosolyogva. Én nem tudtam visszamosolyogni, mert nem tudok mosolyogni mióta megölték a családomat. A kezemből kiejtettem a kanalat. Lefelé néztem és az asztalra csaptam. -Mi a baj Edward?. - Nem hiszem el, hogy semmit nem tudok tenni a családomért. Legalább valaki felkészítene. -Várj csak ott van az egyik régi osztálytársunk, aki mindig azt mondta vámpírvadász lesz mi meg kiröhögtük. Beszélj vele Face-en. Azt hiszem úgy hívtak, hogy Jeremy Gilbert. -Meg is nézem.- Mondtam és már rohantam is a gépemhez. Írok neki Face-en, hogy találkozzunk a Mystic Falls-i grill parkolójában két nap múlva délben. Nem várom meg a válaszát kocsiba ülök és már megyek is oda. Szóval így jutottam ide és most itt várom.
Sok dolog tönkretett már az életben, így jobbnak látom, ha abbahagyok mindent. Nem a karok többé vadászt játszani, hanem legszívesebben elszöknék a világ végére, mert tudom, hogy már senkire sem számíthatok. Tudom, hogy Bonnie meghalt, és a legrosszabb, hogy két hónappal ezelőtt láttam őt, beszéltem vele, mellette voltam, de azonban az érzéseit soha nem éreztem igazán; mert halott volt. Azt hitte, hogy mivel meghalt, így már nem fogom őt szeretni, de ő ezt nem tudhatja, de hogy halott volt, minden egyes nappal jobban szerettem őt, mint élőn. Fontos nekem ő mai napig is, de ha nem hajlandó velem szót érteni, akkor sajnos nem tehetek mást, mint tovább állok, és talán a föld másik részére megyek, távol az ősiektől, valamint a Salvatoreéktól, és egyaránt a nővéremtől. Szép kis életet élnék, bár magányosan, hiszen soha nem akarnék magamnak senkit sem Bonnien kívül. Őt szerettem, s szeretem, ameddig élek, és ne várja el tőlem, hogy másért futkossak! Ha tehetném, rózsaszín felhőket kergetnék, bár most csak sötét gomolyfelhőktől menekülök. Nem szép az életem. Egyenest; szörnyű. Csendesen dőlök neki az autómnak, karjaimat feszes mellkasom köré fonva, s fejemet lehajtom, mintha fáradt volnék. Az is vagyok, de nem fizikailag, hanem lelkileg. Az egyik volt osztálytársam kért meg, hogy jöjjek le ide a parkolóhoz, bár fogalmam sincs mit akar, hiszen mióta nem beszéltünk, de szívesen segítek neki, bármi is legyen az.
A szellemlét lehet, hogy éppenséggel elég unalmas egy idő után, de ugyanakkor rendkívül jó információ szerzésre. Főleg, mivel elég sokan unatkoznak már egy ideje a másvilágon és könnyedén megosztanak bárkivel információt arról, hogy az elmúlt időszakban mi mindent láttak már csak azért, hogy valaki végighallgassa őket. Nem mondom hallottam ezer meg ezer teljesen unalmas mesét és valakiket próbáltam faképnél hagyni, de valahogy addig követtek, amíg el nem mondták. Sokat nem árthattam nekik, hiszen szellemek voltak és az, hogy találtak egy olyan személyt, aki képes hallgatni és nem olyan besavanyodott alak, mint ők, mivel még mondhatni újak a másvilágon. Azonban talán a leginkább egy bizonyos személyről szerzett információknak örülök. Talán még annál is jobb, mint mikor Connor-ral és a feleségével szórakoztam. Lehet, hogy szegényt sajnálnom kellene, de egy picit sem érzek bűntudatot. Jól éreztem magam és megfosztottam szerencsétlen feleségest egy nyálas, kis kutyától. Mert Connor egyértelműen az volt. Tipikus papucs pasi. Nem is utálok ennél jobban semmit. Ha valaki férfi, akkor legyen az. Most legalább képes úgy viselkedni, mint egy férfi. Szembeszáll velem, ami tetszik. Legalább csempész egy kis izgalmat az életembe, de nem vagyok ostoba. Tudom, hogyha meg akarna ölni, már bepróbálkozott volna vele. Sokkal nehezebb együtt élni a dolgokkal, mint egyszerűen véget vetni a fájdalomnak a halállal. A grill felé sétáltam, hogy kicsit felhajtsak a garatra. A parkolóban egymás után emelgettem a lábaimat. Nem siettem különösebben. Aztán körülbelül három lépés után megálltam és körbenéztem. Pont a legtökéletesebb személybe sikerült most belebotlanom. Itt az ideje, hogy egy kicsit felkavarjam az állóvizet az információval, amit nem olyan régen sikerült megtudnom. Minden további nélkül előtte termek egy hatalmas vigyorral a képemen. – Helló, Tatia. – A hangomból úgy tünhet mások számára, mintha a legeslegjobb barátnők lennénk ezen a világon. Pedig ez közel sem igaz. – El sem tudom mondani, hogy mennyire örülök most neked.– Kivételesen tényleg örülök a felbukkanásának. Pedig nem szokásom körbeugrálni senkit sem.
Szükségem volt egy italra, bár jobban belegondolva nem biztos, hogy ide kellett volna jönnöm. Túl sok itt a gondtalan kamasz, az élettelen alkoholista és hatalmas százalékban van esély arra, hogy összefutok olyasvalakivel, akivel nem éppen szeretném. Mostanában ez a tevékenység látszólag egyébként is a szokásommá vált, hiszen a férfiról, akit szerettem és évek óta azt hittem, hogy halott egyszer csak felbukkant a városban, találkoztam a volt férjemmel, valamint egy kellemetlen tulajdonságokkal bíró ismerőssel is. Tényleg el kellene költöznöm. Csakhogy túl sok minden köt ide, amit még én sem vagyok képes magam mögött tudni... igazából itt van minden, ami a múltam és a jelenem és amitől szégyen, nem szégyen, érzelgősség vagy nem, de nem akarok elszakadni. Jelenleg még nem... Mindenesetre az a bizonyos ital tényleg jólesett volna. Egyedül, kivételesen szó szerint társaság nélkül. A kinti idő kissé már hűvösebbre fordult és ugyan vámpírként nem kellene, hogy gondot okozzon az időjárás, mégis kellemesebb volt akármilyen benti hőmérséklet egy kintitől. Normális léptekkel közelítettem meg a Grill ajtaját, ám muszáj volt megtorpannom. Valaki elállta az utamat. Valaki? A világ egyik legidegesítőbb személye, pedig van belőlük jó néhány... de hogy már megint találkoznunk kelljen? Ez a város tényleg túl kicsi ahhoz, hogy elkerülhető legyen az agyvizem felforrása. - Azt hiszem én nem tudok örömteli üdvözléssel szolgálni. - Megvontam a vállamat a lányra nézve és szemforgatva sóhajtottam egyet. Ösztönös reakció, amit az az arcán elterülő hatalmas vigyor váltott ki. Én magam enyhe félmosolyra húztam az ajkaimat, de ez is elég volt ahhoz, hogy észrevegye belőle a felé tanúsított összes gondolatomat, ami nem pozitív. - Van valami oka annak, hogy ennyire átlátszóan akarsz valamit vagy csak a szokásos zrikálódásunk következik? - Vontam fel a szemöldökömet, miközben ismét elindultam az ajtó felé.
Nem vártam tőle, hogy örömtáncot járjon azért, mert újra lát. Én voltam az, aki örömtáncot tudott volna járni. Hiszen végre volt valami használható is az elmémben. Nem, mintha olyan ostoba lennék egyszerűen csak olyan információval rendelkezem, ami egy kicsit lerombolhatja az életét. Na, jó talán nagyon is, hiszen a múltja egy hatalmas hazugságra épül, amit nem is tudom miért volt képes elhinni. Na, de mindegy is nem az én dolgom én nagyon jót fogok szórakozni ebben a helyzetben az már biztos. A múltkor is élveztem, ahogy egymás kóstolgattuk, de akkor úgymond neki volt nagyobb előnye azért, mert tudott Tristan létezéséről és arról is, hogy megtaláltam. Persze próbáltam rideg maradni, de ez nem mindig jön össze. Vagyis felesleges volt meggyőznöm arról, hogy nem számít annyit, amennyit igazából. Az egyetlen megmaradt családtagom még szép, hogy érdekel, hogy mi van vele. Csak ezt nem fogom mindenkinek az orrára kötni főleg, hogy semmi közük nincs igazából az egészhez. – Ezt nagyon szomorúan hallom. Pedig igazán örülhetnél nekem. Nem semmi híreket hoztam neked és vagyok olyan kedves, hogy meg is osztom veled. Az igazságot rólad. – Mondom továbbra is vigyorogva és közben egy kört teszek körülötte. Mikor újra szemben állok vele lehervad a vigyor a képemről. – Persze, gondolom egyáltalán nem érdekel, hogy mit akarok mondani, mert mégis miért mondanám el neked az igazságot a múltadról.. Szóval nem is pazarolom az idődet. Azt hiszem mind a ketten azért vagyunk itt, hogy igyunk, szóval a grill két legtávolabbi pontján ezt meg is tehetjük. – Rákacsintottam, majd hátat fordítottam neki és lassú léptekkel indultam meg a bejárat felé. Tudom, hogyan csigázzam fel az embereket. Ha pedig mégsem állít meg, akkor is elültettem egy bogarat a fülében, ami talán napokig is emészteni fogja, de előbb vagy utóbb engedni fogja nekem, hogy elmondjam az igazságot, amit nem lesz olyan könnyű elviselni, mint elsőre tűnik.
A legkevésbé sem volt színlelt bájcsevejt folytatni. Vele pedig főképp nem, hiszen a nem létező szőr is felállt a hátamon miatta. Nem mintha félnem, esetleg tartanom kellett volna tőle, de olyan taszító hatással volt rám, mint kevesen. Persze úgy tartja a mondás, hogy a másikban azt utáljuk legjobban, amit magunkban nem akarunk észrevenni, de én tökéletesen tisztában voltam vele, hogy a mi kapcsolatunk pontosan a két dudás nem fér meg egy csárdában-alapkövön nyugodott. Túl hasonló személyiségek voltunk, akiket egyszer véletlenül egymás mellé sodort az élet és ahelyett, hogy barátok lettünk volna a helyzet úgy hozta, hogy még véletlenül sem szívleljük egymást. Nincs is ezen semmi érdekes. Az ég lássa lelkem, mindenféle meggondolás nélkül hagytam volna az utcán anélkül, hogy még egy szót szóljak hozzá, de elég volt pár hangsor, hogy felkeltse az érdeklődésemet: az igazságot a múltamról? Mindig is utáltam magamban, hogy eszméletlenül kíváncsi vagyok, ám hiába próbálok küzdeni ellene, ez az egyik legnagyobb gyengeségem. Mindenről tudni akarok, arról pedig főleg, ami rólam szól. Teljesen normális hozzáállás és az érdeklődésem jó néhányszor megmentette már a hátsómat is, de abban a helyzetben, amikor egy számomra ellenszenves személyből kell kihúznom információkat azért, mert felkorbácsolta bennem a kíváncsiságot… a pokolra kívánnám magam. - Mégis mi a fenét tudhatnál te a múltamról? – Kérdeztem felvonva a szemöldökömet, amikor úgy sétált el mellettem, mint valami királynő, akinek a világ legnagyobb aduásza van a kezében. Ilyet csak én csinálhatok. – Már bocs, de nem estem a fejemre, hogy egy szó és elhiggyek ilyesfajta hülyeségeket. Tőled azért kicsivel többet vártam egy ilyen figyelemfelhívástól. – Forgattam meg a szemeimet.
Imádok az idegein táncolni másoknak és tudom, hogy még akkor is, ha nem ismeri el, akkor is pontosan ezt teszem. Nagyon is hasonlítunk és innen ered leginkább az utálatunk. Ezért is tudom, hogy az ő helyében én is kíváncsi lennék, de még mennyire. Egy ideig azt hittem, hogy majd simán elenged, mert mégis miért hallgatná meg, amit mondok? Könnyedén hazudhatok, hiszen semmi biztosíték nincs arra, hogy az igazat mondom. Csak annyi, amennyi a fejében lapul. Az emlékeiben. Biztos vagyok, hogy azzal, hogy elültetem ezt a kis bogarat a fülében szépen, lassan visszakúsznak azok az emlékképek a fejébe, s ki tudja talán még hálás is lesz valamikor nekem. De azért ne haladjunk ennyire előre. Nem akarom csak úgy rögtön kiteregetni a lapjaimat. Abban mégis hol a szórakozás számomra? – Olyanokat, amit te talán már elfelejtettél. – Gúnyos mosoly kíséretében fordulok meg a tengelyem körül. Nem fogom olyan egyszerűen tálalni. Nem mondom ki neki kerek perec az igazságot, mert úgy sem hinné el, de azzal, hogy szépen lassan felvezetem talán még fel is csigázom ennél is jobban plusz pedig tényleg elgondolkozik rajta, hogy igazam lehet. – Elhiheted, hogy ez az apró kis információ nem tőlem származik. A szellemlétnek is megvan a maga előnye. Hallottam egy s mást, ami rettenetesen felkeltette az érdeklődésemet.. Főleg, miután meghallottam a neved. – Közelebb léptem hozzá és immár mosolyom vigyorrá alakult. Ó, már lassan teljesen beállnak az arcizmaim ebbe a formába, de akkor sem bírom lekaparni magamról. – Mondd csak mennyire is emlékszel a halálod körülményeire? – Ezzel még igazából nem mondok semmit. Bár közelítek a lényeghez, de szerintem neki fogalma sincs, hogy mégis miért pont a haláláról kérdezgetem. A cserfes szellemek.. Ki gondolta volna, hogy nem mindig olyan unalmas a szellemlét. Mikor senki nem lát olyan dolgokra képesek, amiket amúgy nem tennének meg. S, akiket senki nem lát.. Hát ijesztően vágynak a társaságra és ezért cserébe minden titkukat elárulják.
Előre láttam, hogy ennek a beszélgetésnek csúfolható szódobálásnak nem lesz egyszerűen, főleg nem kellemesen vége. Naomi egyik éltetője az volt, hogyha összefutunk, akkor megpróbáljon kiakasztani. Ahogy én is őt. A két dudás nem fér meg egy csárdában kifejezést minden bizonnyal minket megpillantva kovácsolták, hiszen ha valaki, hát mi ketten tényleg sokban hasonlítottunk. És talán azt utáljuk a legjobban a másikban, amilyenek mi magunk is vagyunk... hiszen nem hordanánk el egymást mindennek, ha nem frusztrálna bennünket az, hogy a másik is megpróbálkozik ezzel. Ördögi kör, amiből nem lehet kikerülni. Bár én személy szerint nem is akarok. - Ó, tényleg, el is felejtettem, hogy eltettek láb alól. Ki is volt pontosan? Meg szeretném köszönni neki és tanítani pár trükköt, hogy legközelebb hogyan tudna hosszabb ideig ott tartani. - Mosolyodtam el negédesen. Jómagamnak szerencsére még nem volt lehetősége arra, hogy a szellemvilágban bolyongjak, de erről szól az evolúció is, nem? Aki rátermett, azt fennmarad, aki pedig nem, azt könnyűszerrel megeheti a másik. - Nem mintha a szellemek szava annyival megbízhatóbb lenne, mint a tiéd. De azért már tényleg kíváncsivá tettél, hogy most éppen mit találtál ki. - Néztem rá, miközben mellé sétálva összefontam a karjaimat a mellkasom előtt. - Viszont nem érek rá arra, hogy az élvezkedésedet nézzem és rosszul lenni sem akarok az önelégült arckifejezéseidtől, szóval ezt a részt tegyük át egy másik alkalomra, oké? - Vontam fel a szemöldökeimet. Ismertem már őt, mint a tenyeremet és szinte megjelent a lelki szemeim előtt az összes lehetséges arckifejezése, hanghordozása, minden verbális és nonverbális jelzője, miközben előadja magát. Legjobban ugyebár az ellenségünket kell ismernünk... - A halálom körülményei? - Kérdeztem vissza. - Azt a sztorit mindenki ismeri, még az is, aki nem akarja. Adott egy erős boszorkány, aki meg akarta menteni a gyerekeit a haláltól, ezért az egyikőjük szíve csücskének vérét használta a varázslathoz, mivel a lány különlegesnek számított a természetfeletti volta miatt. - Ami ha engem kérdeznek inkább kitolás volt a személyem ellen, mint ajándék, de ezt Naomi-nak nem vallottam be. - A lánynak nem kellett volna meghalni, de jött a boszorkány csúnya férje és a nő kénytelen volt megölni a lányt. Tömören ennyi. - Vontam meg a vállaimat. - Mit akarsz ebből kihozni?- Kérdeztem, hátha a lényegre tér.
Bárcsak meg tudnám mondani, hogy mégis miért ilyen jó érzés, hogy piszkálhatom és húzhatom az agyát. Túlságosan is unalmas lenne a kettőnk társalgása, ha ezeket kihagynánk. De most, hogy olyan információ van a kezemben, ami nem kicsit felkavarhatja az életét akaratlanul is háromszorosan termelődik bennem a boldogsághormon, ami miatt nem tudom levakarni a vigyort a képemről. Bármennyire is próbálom, hogy komolyan vegyen nem megy. Azt hiszem sokkal inkább hasonlítok egy őrültre, mint egy igazságot tálaló személyre. Mondjuk nem kell elhinnie minden szavamat. Elég nekem az, hogy bogarat ültetek a fülébe onnantól kezdve pedig már nincsen visszaút. – Elhiheted, hogy nagyon unalmas volt a pali. Az egyszer biztos, hogy pszichológushoz járt. Problémái voltak a nőkkel. De lehet, hogy egyszerűen csak meleg volt. Nem tudom, de sosem akarta venni a poént. Bár már elég közel jártam ahhoz, hogy kiismerjem. Mindig is ki akartam próbálni milyen lehet külső szemlélőként vizsgálódni.. Egy ideig élveztem, de unalmassá vált… Na, de nem kellene ennyire eltérnem a témától. – Ebből azt hiszem csak annyi jutott el az agyáig, hogy blablabla.. Nem is hibáztatom valahogy én is így viszonyulnék ehhez a sok sületlenséghez, amit most mondtam, de húzni akartam az időt. Nincs tökéletes pillanat, mert számomra mindegyik korai. Legszívesebben itt hagynám, hogy főjön a levében, de látni akarom az arcát, mikor megtudja az igazságot. – Igen az a kis pletyka olyan tökéletesen vándorolt, hogy az már egy kicsit furcsa nem gondolod? Nem hallottad senkitől sem másképpen mindenki ugyanúgy mondja el az egész maszlagot, mint valami gépesített szöveget. Senki nem vesz el belőle vagy tesz hozzá többet. Ez rendkívül furcsa, nem gondolod? – Többnyire a meséknek is egy oldala van, de ennek csak egy. Valaki mindent elkövetett annak érdekében, hogy az ő kis története így maradjon fenn az emlékezetekben. – De, mi van akkor, ha te még azután is éltél, hogy a Mikaelson család vámpírrá változott? Mert, hogy így volt kedvesem. Tessék itt az első bomba. Ne higgy nekem, ha nem akarsz. Ha továbbra is a hazugságodban akarsz élni. Bár ezek ott vannak a fejedben csak elnyomod őket. Elhiszed a mesét, mert így sokkal könnyebb. Nem kell megbirkóznod azzal a ténnyel, hogy az igazi gyilkosod nem más, mint.. – Egy kis hatásszünetet tartok és figyelem arcának minden egyes rezdülését. – Elijah.
Minden egyes nap szidom a természetet, a szüleim genetikáját és a nevelésemet, amiért ennyire kíváncsi vagyok. Régen sarkon kellett fordulnom, hogy magára hagyjam elérve,hogy mást untasson vagy simán csak traktáljon a történeteivel, de ahhoz hogy ezt megtegyem valaki mássá kellett volna változnom. Nagy dilemma. Szerettem tudni, hogy mit beszélnek rólam az emberek még akkor is, ha egyáltalán nem adtam a véleményükre. Mégis, ha valahol elterjedt a hírem, a rossz hírem, akkor örültem. - Valószínűleg azért ismeri mindenki így a történetet, mert így történt. A vámpíroknál ez olyan, mint az embereknél a történelemkönyv... szinte kőbe van vésve, hogy hogyan jöttek ténylegesen létre. - Ritka alkalmak egyike, hogy nem akartam sokat beszélni, inkább hagytam őt kibontakozni, amire szerencsére már nem is kellett olyan sokat várnom, mint gondoltam. fel voltam készülve a felettébb idegesítő tiszteletkörökre, ami csakis az agysejtjeim tömkelegének pusztítására lett volna jó, aztán néhány grimaszra majd három óra hossza múlva egy esetleges információforrásra. De talán már Naomi-nak is túlságosan bökte a csőrét a mondanivalója és látni akarta, miként reagálok. Önnön reakcióm engem nem lepett meg. Végighallgattam, hogy... Elijah? Hirtelen mást sem tudtam tenni, mint hagytam előtörni a nevetésemet, mert azt hiszem igazán el sem jutott az agyamig, hogy mivel próbál megetetni. Az tény, hogy nem haltam meg az áldozatkor... csupán majdnem, Oliver mentett meg azzal, hogy megitatott a vérével... de az teljesen abszurd, hogy élve és dalolva sétáltam ki az áldozatról, hogy aztán... Elijah legyen a gyilkosom? - Elijah? - Vontam össze a szemöldökömet még mindig hitetlenkedő mosollyal az arcomon. - Szóval azt mondod, hogy elnyomom az igazi emlékeimet a halálomról, amit Elijah okozott? Akkor mi van a többiekkel? Ők miért ugyanazt a sztorit ismerik, mint én? - Kérdeztem érdeklődve. Elijah-nak ehhez a dologhoz akkor már semmi köze nem volt... volt idő, amikor többet éreztem iránta, mint kellett volna, de ennyi. Tisztáztuk a helyzetet és aztán annyi dolgunk volt egymással, hogy az én vérem tette őt is halhatatlanná.
Láttam rajta, hogy elgondolkodik a dolgokon még akkor is, ha az egész egy apró pillanat töredéke volt és semmi más. Fordított helyzetben én sem hittem volna el neki ezt az egészet. Rosszul emlékeznék a halálomra és mindenki más körülöttem? Ennél nevetségesebb dologgal nem is próbálhatna beetetni. De, ami igaz az igaz. Nem én vagyok az, akinek rá kell vezetnie arra, hogy mégis, hogyan lehetséges ez az egész, meg miért így terjedtek el a dolgok és, miért nem mondott senki semmit az igazságról. Én elvégeztem a feladatomat azzal, hogy rávilágítottam az igazságra. Most már ő az, akinek el kell végeznie a házi feladatot és rájönnie a tényleges igazságra, hogy mégis ki és, hogyan tette lehetővé ezt az egész műveletet. Persze a szellemek tovább magyaráztak, de már pusztán ez a tény, hogy az őrületbe kergethetem ezzel az egésszel teljesen megérte. Mert az egyszer biztos, hogy ilyesmit az ember nem felejt el túlságosan könnyedén. – Szóval szeretnéd, ha ezt is helyetted végezném el? Hogy kiderítsem neked azt is, miért így maradt fel ez az egész? Ez engem cseppet sem érdekel. A válaszok a te fejedben vannak és nem az enyémben. Persze mindenki szeretné boldogan őrizni egykori szerelmének az emlékét nem pedig úgy, mint a saját gyilkosa. Tudod.. Elijah sem tudta kontrollálni magát mindig. Legalábbis nem a kezdetekben. Te pedig.. Magadra hoztad a bajt. – Azt hiszem teljesen mindegy, hogy ezek után mit mondok. Nem tudnám meggyőzni az igazamról. Neki kell megemészteni a dolgokat és elfogadni, hogy van a dolgokban igazság. Vagyis inkább a pontos igazságot mondtam el neki. Nem fog hinni nekem, de remélhetőleg egy kis kíváncsiság lesz benne, hogy utána járjon, amolyan nem lehet igaz, hogy én tudok valamit míg ő nem alapon. – Emészd meg ezt az egészet, aztán értesíts, hogy mire is jutottál. - Rákacsintok, majd hátrálni kezdek és végül pedig eltűnök a semmiben.
A Grillbe tartok. Ide beszéltem meg egy megbeszélést még tegnap este. Rengeteg elintéznivalóm van most, hogy újra élek, s most dől el, hogy kapok-e állást a főiskolán vagy sem. Elena valószínűleg szólt néhány kedves szót az érdekemben az igazgatónál, vagy mi több, talán többet is tett. Mindannyian tudjuk, hogy a vámpírok mire képesek, hogy elérjék a céljukat. Igaz, ezzel a lehetőségek tárházát nyitottam meg Damon számára, hogy minden létező módon pesztrálja a foglalkozásomat. Nyilván nem mindennapi, ha egy vámpír továbbra is dolgozni szeretne. De én próbálok minden követ megmozgatni, hogy a táplálékomon kívül ne kelljen más területen szemesülnöm azzal, hogy valójában már a vérszívók táborát erősítem. Eddig egészen jól haladok. Amikor be akarok lépni a Grill tágas, alkoholt árasztó légkörébe, megpillantok egy hajtömeget, aki szintúgy befelé igyekszik. Arca ismerős, de először nem tudom, hogy honnan. A tegnap éjszaka jut eszembe. Egy üveg Bourbon mellett néztem át a Gilbert család aktáit, nem hagyva ki John Gilbert-ét sem. A féreg lelépett a városból nemrég, ám ezzel az arccal találkoztam a dossziéban. Menyasszony... vagy valami ehhez hasonló állt a papírokon, amelyeket róla olvastam, s csakis a jómodorom miatt nem nevettem fel, mikor megpillantottam, hogy az a féleszű Gilbert egy ilyen szép nőre vetette ki a hálóját. - Helló. - Szólalok meg rövid mosollyal, amivel megállítom őt. - Clarissa, ha jól emlékszem. - Ő semmit sem tud rólam, valószínűleg Johnnak nincs egy Alaric Saltzman mappája rólam. Vagyis, nem volt. Ebből kifolyólag tökéletes támadófelületet biztosítottam a lánynak, hogy azt higgye, csak egy iszákos félbolond vagyok.
Kételyekkel acsarkodva közelítettem meg regenerálódásom következő, de igen halovány pillérét, annak kapuját. Kis kikapcsolódás, megiszogatok egymagam valamit, felmérem a kínálatot, hallok külső zajokat, idegen hangokat, és büszkén, emelt fővel távozom - minél előbb, ha lehet. Bár a hínárzöldre mázolt épület vészjóslóan magasodott felém, a rég megélt emlékek nosztalgikus mosolyt öntöttek arcomra. Itt már megfordultam párszor, igen, még Johnnal. A felköhögött név megforgatta gyomromat, és én mindennemű habozás nélkül vettem hátraarcot. Talán ez túlzás, talán ez még korai. Igen, majd holnap visszatérek... Majd holnap. Ne fogd fel ezt úgy, mint egy kudarcot, Clarissa... Csupán felmérted a terepet, és holnap... Megtorpantam. A menekülés eddigi életvitelem szerves része volt, egy aduász, egy bármikor felüthető, mágikus kártya. De most, hogy harcolni vágyom magamért, már kevésbé tűnik hasznosítható opciónak, csak egy gyáva tettnek, hamis ámításnak. A hangok a fejemben új irányt vettek: Ne legyél ilyen mulya, Clarissa! Szedd össze magad, az Istenért! És én így tettem. Bátran fordultam ismét a kétszárnyú ajtó irányába, elkötelezetten és megtántoríthatatlanul. A cipő sarka kopogott az aszfalton, betüremkedve a honolt csendbe, felverve a járókelők figyelmét. Egy hang akasztott meg. Egy férfi hangja, bizonytalan és félszeg, és a nevemen szólított. A hanghoz hamarosan arc is társult, de az is, mint a hang, idegen volt. Aggasztott. - Elnézést.. Ismernem kellene magát? - szóltam hidegen és tárgyilagosan, homlokom ráncba szaladt. Majd.. erőt véve magamon, enyhítettem arcizmaimon, s bár elég bárgyú módon, de egy finom félmosoly csak fel-feltűnt arcomon. Ki lehet ő? Mit akarhat tőlem?
- Alaric Saltzman. - nyújtom felé a kezem, hátha megszűnik a szemeiben felgyúló, aggodalomra okot adó fénycsóva. Meg tudom állapítani azt, ha valaki fél tőlem, mert nem ismer, ez nem idegen jelenség, főleg tanárként. Megközelítőleg több tucat gyermek rémálma vagyok, s most már fiatal felnőttek tanítása is a feladatom lesz. Whitmore főiskola. Egy újabb próbatétel. - Sajnálom, nem akartam megzavarni. - teszem aztán hozzá, s tudom, hogy meg kell magyaráznom, miért tettem. - A Gilbert család egyik barátja vagyok... mondhatni, a Gilbert gyerekek gondviselője. - sóhajtok fel. - Ismertem John Gilbertet, és mivel jó ideig nyomoztam utána, hát... az aktákban ön is... te is feltűntél. - tegezem le. Nem olyan öreg, hogy magáznom kelljen. Sőt, nem is mondanám öregnek, nálam bizonyára fiatalabb. Lassan én leszek a legidősebb ebben a városban, habár csak a külsöm alapján. - Ez most nagyon veszélyesen hangzott, ugye? - kérdezem kínolódó vigyorral. - Nem nyomozok utánad, ne értsd félre. - fűzöm hozzá rögvest, majd megköszörülöm a torkom. - Sőt, ami azt illeti, kitüntetést adnék, amiért ott hagytad azt a félnótást. - John Gilbert örök ellenség. Nem elég, hogy Isobelhez köze volt, ráadásként még Jenna-val is kavart. Mintha minden nőjét felpróbáltam volna, de csak utána. Ez rossz fényt vet rám. Még jó, hogy a föld színéről is eltűnt.
Kezdőlap
