Matthew && Chantele

i don't wanna be a monster again

Késésben voltam. Ami egyáltalán nem jellemző rám. Bár mostanság elég sok olyan dolgot csinálok, ami egyáltalán nem jellemző rám, köztük az, hogy munka után pár kollégával beülök egy Grillhez hasonló helyre, és megiszom pár koktélt. Sőt. Eddig nagyjából azt sem tudtam, hogy ilyen koktélok léteznek. Volt annyi józan eszem, hogy alkoholmenteset kérjek ezekből is, és azt elkortyolgatva érezhettem különcnek magam a többiek mellett. Ha Ebony itt lett volna, minden másként történik, vele még szívesebben is szórakozom ilyen helyeken... képes oldani azt a bizonyos feszültséget bennem, és ráadásul most annyi minden történt... Henry felbukkanása, és itt van Jonah is, aki végett alig akarok bemászni az irodámban. És Mark... ez az a pont, amire már végleg nem akarok gondolni, talán ezért is akarok mindig minél később hazaérni. Bár bennem a félelem, hogy egyszer arra érkezem, hogy a bőröndök eltűntek, a vendégszoba üres, és... de valószínűleg megérdemelném, szép szöget vertem a barátságunk koporsójába ezzel az egésszel. Megtanultam egy életre, hogy miért nem iszom, csak túl későn.
- Ó, bocs-bocs! - bukott ki belőlem hirtelen, mikor nekirohantam valakinek a parkolóban, és rögtön el is ejtettem a kulcsaimat. Ezért nem kellene mindig mindenhová rohannom, de most még okom sem volt arra, hogy siessek. Talán tényleg egy javíthatatlan, pörgő, mérgezett egér vagyok, és ezt aztán csak fokozta az, hogy vámpír is lettem. Ezt még mindig nem emésztettem meg teljesen, és a mai napom is arra ment el, hogy megpróbáljak ne arra gondolni, hogy pár napja megöltem azt a lányt... aki csak azért jött hozzám, hogy jobb életet kapjon. Én bíztattam, hgy képes meggyógyulni, kigyógyulni a vámpírságból... de helyette megöltem.  
Leguggoltam, majd felkaptam a kulcsokat, de mielőtt tovább indultam volna, egy pillantást vetettem az arcra. És elég is volt ennyi ahhoz, hogy ne induljak tovább; egyenesen odafagytam arra a négyzetméterre, és arcom leginkább egy tátogó halra kezdett hasonlítani, amikor felismertem annak a férfinak a vonásait, akinek köszönhetően az ötvenes években vámpírrá váltam. - Matt... Matthew? - kérdeztem remegő hangon. - Nem, csak... képzelődöm - fordítottam hátat hirtelen. Igen, bizonyára csak képzelgek. Annyi szarság történik velem az utóbbi időben, már csak az hiányzott, hogy elkezdjek hallucinálni is.

Kicsit béna, ne haragudj.

 

Chantele & Matthew

Egyik város ugyan olyan volt, mint a másik, ráadásul sosem voltam az a típus, aki sokat van egy helyen. Elindultam hát a misztikus, sokak szerint rejtélyektől izgalmas város volt ez. Eddig mit láttam belőle? Pár járőrt az utcán, pár farkast a bárban, diákokat, ergo volt iskola. Legjobb hely lett volna, ha valódi szórakozást keresem volna, de nem annyira ez hozott ide. Hallottam pár pletykát arról is, hogy erre nem olyan ritkák a különlegesebb egyedek. Az biztos, hogy a felhozatal már most tetszett.
Valakit elintéztem, hogy kutakodjon nekem egy kicsi, hátha akadnak erre olyanok, akiknek köze lehet hozzám. Nos, nem igen járt sikerrel, s válaszok helyett pár ügyefogyott, túl magabiztos vadászt kaptam a nyakamba, akik szerint én is oka voltam a város züllésének. Én? Pont én, aki most érkeztem? Ugyan már, kit akarunk nevettetni. Mi lett vége? Gyanítom a mai újságban, már, ha ez errefelé létező dolog, benne lesznek, akár szalagcímet is kapok. Az igazán simogatná a lelkem.
Fogalmam sem volt, merre mentem, de egy lány úgy rohant belém, mintha azt hitte volna, hogy szellem. Az ismerős illat úgy csapott meg, hogy nehezemre esett ne felnevetni, hogy ekkora szerencsém van. Így viszont hagytam neki egy kis időt, hogy összeszedje a földre eső kulcsokat és feleszméljen annyira, hogy összerakja a tényeket magában. Eszem ágában sem volt, hogy újra a szárnyaim alá vegyem, sőt, őt inkább elkerültem volna. Pontosan olyan volt, mint az ötvenes években. Ugyan az a kíváncsi, kételkedő szempár, ugyan az a hajszín, de állítom az öltözködési stílusa sem sokat változott ez idő alatt. Nem szólalok meg, mikor bocsánatot kér, ellenben széles vigyort erőltetek arcomra, mikor rám néz. Aztán mielőtt a bólogatásomból szavakban is helyeslést formálhatnék, már el is fordul tőlem.
-Nem, nem képzelődsz. Hacsak nem egy álom ez az egész, és én vagyok a rémisztő része.-arcomra pont ilyen mosoly szökik, ellenszenves, nyájas és cseppet sem kedves vagy biztató.
Elé szökkenek, mielőtt megmozdulhatna, vagy eltávolodhatna tőlem és mivel nem áll szándékomban feltűnést kelteni, nem ragadom meg karját, hogy tényleg ne menekülhessen.
-Téged is jó újra látni Chantele, drágám. Hova ilyen sietősen? Nem örülsz egy régi barát viszontlátásának?-érdeklődöm, hangom pont olyan, mint mosolyom, hízelgő, de visszataszító, hisz kihallik belőle, ez amolyan kényszeres beszélgetés, és az a célom vele, hogy kihozzam őt a sodrából. Ahogy másnál is ez a célom. Az ő határait már ismerem. Egy félénk kislány volt, és lám-lám, még él. És ezt kinek is köszönheti? Ja, hát persze, nekem, ki másnak?

Matthew && Chantele

i don't wanna be a monster again

Volt az a bizonyos időszak... még annak idején... egy állapot, amelyre már nem nagyon emlékeztem. És ez az emberlét volt. Olyan hirtelen történt az, hogy átléptem azt a vékony vonalat... hogy először vért ittam. És ennek a férfinak köszönhettem azt, hogy megtettem ezt a lépést. Egy meggondolatlan döntés volt, amelynek köszönhetően rögtön vér áztatta a kezeimet, és bemocskolta azt a hitet, mely szerint nem vagyok képes még egy légynek sem ártani. Matthew elérte, hogy vér tapadjon ujjaimhoz... életem legrosszabb élményéhez kötöttem őt. Pedig nem ismertem sokáig, mondhatni, ha ez az egész nem történik meg, már valószínűleg emlékezni sem emlékeznék rá. De belevéste magát a történetembe, az átváltozásom mellett ott szerepel a kacaja, a neve, az arca... amit ha megtehettem volna, még aznap este elcsúfítok, hiszen emlékeztem arra a tehetetlen haragra, elkeseredettségre, amelyet kiváltott belőlem. Az élettelen test összeesett... azt hiszem legalábbis, hogy már nem élt. A szívét nem hallottam verni. Nem tudtam ott maradni mellette, muszáj volt mennem, és akkor életemben először éreztem azt, hogy gyorsabb vagyok bárminél és bárkinél.
- Mindig mindennek a rémisztő része voltál - bukott ki belőlem hirtelen, meg sem gondolva, hogy mit is mondok neki, habár talán nem ártott volna, ha vigyázok arra, mit is mondok neki. Már nem egy sebezhető kislány vagyok, már okkal látna bennem ellenfelet, és ha valaki, hát ő egyáltalán nem féltene kitörni a nyakamat. És most nincs itt senki, hogy megvédjen tőle, elvégre hiába vagyunk körülvéve emberekkel, mire lennének ők képesek Matthew-val szemben?
Már előttem állt, nem hagyta, hogy mozduljak, mire ismét nagyot nyeltem. - Nem haltam volna bele, ha még pár évszázadik nem látlak - vallottam be teljesen őszintén, és némileg még a levegő is a tüdőmben maradt, lélegzetvisszafojtva fürkésztem arcát, hátha leolvasom onnan, vajon mit is akar tenni, mi lesz a következő lépése, de semmit nem sikerült megállapítanom. - Nem tartozunk egymásnak, Matt. Talán jobb lenne, ha... ismét úgy élnénk, ahogyan eddig. Tudomást sem véve egymásról. - Ismét nagy nyelés, amiről tudtam, hogy tetszik neki, elvégre volt olyan beteg elme, hogy élvezze mások félelmét.
 

Chantele & Matthew

Nem különösebben szerettem az álszent embereket, vagy azokat, akik elhiszik magukról, hogy acélból vannak, közben pedig gyengék, mint a harmatos nádszál. Ő is ilyen volt, legalábbis régen, amikor elhitte, van esélye ellenem. Meg tudtam törni, hisz itt volt és élt. Mellékesen ezt nekem köszönhette. Életben hagytam, plusz megakadályoztam, hogy most nyolcvan évesnek nézzen ki, ha egyáltalán még élne, annyinak nézzen, ki amennyi. Az olyan negyven és ötven közöttinek tűnt, de az öregedés nem volt való egy ilyen tündéri pofinak. Nem olyan sanyarú sors ez, amivel ne lehetne megbirkózni olyan könnyen.Kérdem én, hol itt a probléma?
Tudtam, hogy azért messze nem fog repesni a gondolattól, hogy újra láthat, de belegázolt a lelkembe, hogy ennyire lekezelően fogadta a rég nem látott ismerősét. Nem emlékszem kellemetlen emlékre, ami hozzá fűzhetne, bár nyilván ez is csak nézőpont kérdése volt. Várhatja, hogy bocsánatért esedezzem, amiért lényegében az élete felett döntöttem, de nem fogom tenni, ezt ő is tudja, már akkor tudta, mikor először találkozott velem.
-Ennyi? Rémisztő vagyok?]-vonom fel szemöldököm értetlenkedve, azért többet vártam, mosolyom viszont ördögivé változik, hisz annyira még sem volt olyan rossz ez a rám aggatott jelző. Sőt, kifejezetten tetszett, de nem ezt a hatást akartam elérni nála.-Nem számítottam rá, hogy a nyakamba borulsz, de azért azt hittem, többet kapok tőled ennél. Most csalódtam benned kislány.-vallom be, ezen nem volt mit tagadni, kicsit rontott az elképzelésemen, meg az összképen, ami róla bennem élt. Bár ha a fejem venné egyből, hisz én "döntöttem romba" az életét, akkor kénytelen lennék más módszerekhez folyamodva kihasználni a korom adta előnyöket és elkerülni vagy inkább megelőzni a készülő bajt.
Fölé magasodom, nem meglepő, már a múltunkban sem volt egy égimeszelő, bár én sem vagyok az, ha már arról van szó. De így sem menekülhet, hisz keresztülhúzhatom az össze tervét, plusz a nyílt utcán egyikünknek sem tenne jót, ha jelenetet rendezne. Keresztbe fonom mellkasom előtt a kezeim, és úgy nézek le rá.
-Ugyan már, örülhetnél is. Hisz pár évszázadról beszélsz, nem pár nyamvadt évről. Egy köszönöm mondjuk kezdésnek megtenné, ha már itt tartunk, hisz a selymes bőröd semmit nem változott.-simítok végig bőrén, arcom érzelemmentes, pedig szinte röhögök magamban, amiért ennyire fél tőlem. Nevetséges, nem értem, mi a fenéért áll hozzám így.
Látom, ahogy izmai megfeszülnek és belé fagy a szusz, nagyot nyel, amivel szinte feldob.
-Valóban élhetnénk úgy, de az unalmas lenne, nem?-csapok le egyből a lehetőségre, hogy ismét velőjébe láthassak, vagy legalábbis ezt érezze, ahogy rá nézek.-Hisz se egy ránc, sem egy ősz hajszál, tökéletes maradtál, de ahoogy látom, a jó kislány szerepét nem tudtad még kinőni. Sajnálatos.-vágok fanyar fintort, de bármit is vált belőle ki ez a mondat, haragot vagy sem, biztos vagyok benne, hogy ő is tudja, bármit képes vagyok ellene használni. Bármit érez, pont olyan fegyvert ad a kezembe, amit csak el kell sütni. -Újra látsz, nem fogsz tőlem ilyen könnyen megszabadulni. Én nem vagyok egy olyan, akinek a vérét kiszívva hátra hagyhatsz egy sikátorban. Chantele, ne légy naiv!-kérem, és mosolyogva tűröm füle mögé az arcába hulló tincset. Tényleg semmit nem változott volna? Létezhet ez? Kizárt... de akkor mutassa meg, hogy nincs igazam és tévedek.

Matthew && Chantele

i don't wanna be a monster again

- Ha arra számítottál, hogy az egekig magasztallak, amiért ilyenné tettél, valószínűleg nem engem keresel. - Elég furcsa gondolat volt belegondolni, hogy egyre többen vannak azok, akik felbukkannak a múltamból... kihez jó, kihez keserű emlékek fűznek, de rá kellett döbbennem, hogy majdnem egyiküknek sem tudtam teljesen örülni. Van egy életem, benne Ebonnyal, van egy munkám, vannak barátaim, mindenem megvan, ami annak idején az anyám miatt nem lehetett... és sorban bukkannak fel azok, akik régen is árnyékot vetettek a boldogságomra. Itt van Henry... aki valami csoda folytán ismét a bátyám akar lenni... de vele kapcsolatban azt bevallhatjuk, hogy még akkoriban is kész volt megváltozni, és nem egyszer védett meg anyám pofonjától. Talán tényleg felnőtt lett, és megérett arra, hogy ne csak magával foglalkozzon. Jonah-t nem tudom hová tenni, talán nem is akarom, mert bízom benne, hogy itt van, aztán már megy is tovább oda, ahol eddig volt. Vagyis valahová tőlem távol. De ennyi volt azoknak a listája, akik hajlandóak voltak változni, képesek voltak törődni velem, Matthew-val kapcsolatban semmi ilyesmi nem jutott eszembe, hacsak nem arra gondolunk törődés alatt, hogy engedte hogy ilyen szörnyeteg legyek. Nem ismer, nem tudja, mennyire utálom ezt az egészet, és néznék ki inkább hatvan évesnek, mintsem hogy örökre egy fiatal teste legyek zárva, arra várva, hogy mindneki, aki fontos nekem, meghaljon körülöttem.
A tény, hogy csalódott bennem, nem hatott meg, ezt valószínűleg szóvá is tettem volna, ha nincs megfagyva minden csepp vér az ereimben. Kegyetlen játékot űzött, kihasználta azt, amihez értett, és ebben nagy eséllyel nem vetekszik vele senki.
Ott állt előttem, a kezeit összefonta a mellkasa előtt, és próbáltam lazítani az arcizmaimon. Komolyan mondom, én vagyok az, aki mindenkinek lyukat dumál a hasába még egy illetlen helyzetben is, és most minden szót kimos a fejemből? Nem, ezt a játékot nem vagyok hajlandó elkezdeni vele. Van elég bajom enélkül is, és késésben vagyok. Vagyis... nem. Nem vagyok késésben. Lényegében nem vár senki.
- Tényleg köszönetet vársz ezért cserébe? - kérdeztem feléledő hanggal, és érezhette benne azt, hogy ha magasságra nem is nőttem, de a hangom kicsit színesebb és hangosabb lett, bár ezt ismét a munkámnak köszönhettem. És Marknak, elvégre valamelyest ő is belém "nevelte", hogy kiálljak magamért, nem véletlenül volt jó mentor. Elfordítottam az arcom, mikor megérintett, de ezúttal már inkább düh kezdett éledezni a gyomromban, kiírtva a fagyos rémületet... ami minimális szinten, de még ott volt bennem. - Az én életem nem unalmas. Ha a tiéd igen, keress még egy olyan instabil, magányos kislányt, amilyen én voltam, és hozd ki belőle az állatot. Talán nagyobb sikerrel jársz, mint nálam. Megtanultam együtt élni azzal a vámpírral, ami itt van bennem, de sosem leszek hálás érte.
Nagy levegőt kellett vennem. Azt nem mondhattam, hogy már nem vagyok instabil, hiszen a napokban egyre inkább utat tört bennem az éhség. És tudtam, hogy ha úgy alakul, az első adandó alkalommal le fogok csapni valakire, aki kihozza belőlem ezt a dühöt és csitított kétségbeesést. Túl nagy volt bennem az éhség, az, ahogyan vágyódtam valami iránt, amit nem akartam megismerni még egyszer... egészen azóta, hogy megöltem azt az embert, méghozzá Matthew szeme láttára. Összeesküdött ellenem a világ. - Nem vagyok naív! - kaptam el hirtelen a csuklóját, amivel a hajamat tűrte a fülem mögé. - És nem vagyok gyenge! - Talán ez a kettő volt, amit a legjobban utáltam, ha rám aggatták. Talán mert volt benne igazság, és az igazság fáj a legjobban. Azt viszont még ennek ellenére is észrevettem, hogy az, amit el akartam titkolni, most utat tört az arcomon, a szemeim vörösbe fordultak. De volt itt egy apró bökkenő... nem akartam bántani senkit. Még őt sem, pedig ehhez tényleg nagy akaraterő kell. Azt akartam, hogy menjen el, mielőtt olyat teszek, amivel örök életre megpecsételem a saját bűntudatomat. Mert ha nem őt bántom ma este, még ha tudom, hogy erősebb mint én, hát mást fogok.  

Chantele & Matthew

-Nem, azért ezt így, ilyen formában nem vártam. Bár legalább egy jól nézel ki, vagy valami kezdésnek megfelelt volna, de látom, túl nagyok az elvárásaim.-legyintek, mert most is játszotta a durcás kislányt, mint akinek elvették a játékát. Ez a hozzáállás régen is megvolt, látom, most sem sokat változott. Lehetetlen egy nőszemély...
Bármit is várt, hát azt hiszem, mostantól a tökéletes élete, már ha létezett neki ilyen, biztos nem lesz tökéletes. Én ugyanis nem húzódom vissza a sötétbe, s leszek a múltja egy része, na azt már nem. Mindenkinek kell egy szórakozás, hát most az enyém duplán megvan. A rejtélyes lány a még rejtélyesebb kastélyból, most meg ő. Arany élet.
Mellkasom előtt összefonva kezeim, úgy nézek le rá, mint apa a lányára, csupán most azt a szerepet játsszuk el, amikor nincs rendben a családi kapcsolat. Én vagyok az, akitől félnek, ő az, aki fél, és bárhogy erőlködik, minden vonása olyan éles, hogy látom szinte, ahogy ereiben cseppenként hűl meg a vér. Azért vicces is volt, mert nem értettem, mitől tart. Nappal van és a nyílt utcán vagyunk. Bár igaz, régen nem volt ez sem akadály, de túl kevés ideje vagyok még itt ahhoz, hogy egyszerűen keresztülhúzzam a jövőbeli terveim, hisz csak övéit akartam kicsit megkeseríteni.
-Miért ne várhatnék? Jobb szeretnél egy ráncosodó nő lenni? Azt hittem élvezed az örök életet, vagy legalábbis azt, hogy kicsit meghosszabbítottam. Vagy legalábbis elértem, hogy meghosszabbítsd magadnak.-válaszolom kérdésére, mintha csak az időjárásról beszélgetnénk, csupán ő kezd el kiabálni. Nem értem, mire ez a nagy hűhó. Nem a kezét kértem meg, csak egy "Köszönöm"-öt vártam.-Értem én, hogy minden csontod remeg tőlem, bár jobban szeretném, ha nem a félelemtől remegnél, de attól még nem kell kiabálni. Meglepő, de még ennyi idősen sem vagyok süket.-csitítom atyáskodva, megjegyzésemben bujkáló utalással, remélve, hogy ettől csak még jobban kirázza a hideg és még inkább kiborul. Furcsa életcél, más nyomorán vagy dühén élősködni, de nekem bejött. Eszem ágában sem volt hát kinőni belőle, ezt mind a ketten pontosan tudtuk.
Tapsra emelem kezeim, mikor elfordul tőlem, látom, hogy szavai nyomán szemében felizzik a tűz és szinte ápolgatja lelkem, hogy ennyire meg akar győzni róla, hogy igenis megváltozott. Na persze, akkor nem remegne a puszta ténytől, hogy élek és épp farkas szemet nézek vele. De igaz, legalább elkezdte kimutatni a foga fehérjét, amit valahogy régen elfelejtett használni a közelemben.
-Zseniális alakítás, kezdesz meggyőzni. De nem értem, mit kell megtanulni ezen. Eszel, alszol, mint más. Semmi sem változik. Az meg nem az én bajom, hogy szeretted régebben szárazra szívni az áldozataid. Talán még most is néha sikerül túllépni a hülye határokat, amiket magadnak szabsz. De gyanítom ezekről nem szeretsz beszélni.-ha valóban ő volt a fajunk legtökéletesebb tagja, aki tökéletes kontrollal éli az életét, és mindenkor képes hideg fejjel gondolkodni, akkor én szent vagyok, aki a földre szállt. Kit etet? Azt hittem jobban tud hazudni, de teljesen ő sem hiszi el, amit mond.
Szemébe mondom, amit gondolok, hátha végre előbújik a kisördög, aki benne él, s lám, sikerrel járok. A szeme vörösbe fordul, és arca egyszerre olyan lesz, mint egy könyv. Mindent leír, amit gondol. A félelmet, ami átcsap haragba, hogy az erősködés, ő aztán tudja, mit csinál, semmit sem ér, és ha így haladok robbanni fog. Ennyit arról, hogy nem vagyok jó emberismerő. Pontosan azt értem el, amit akartam, pontosan úgy, ahogy akartam. Elégedett mosolyom ezt elárulja, tudtára adja, hogy épp azt teszi, amit én akartam, hogy tegyen, hogy szinte marionett bábuként rángattam percekig, és rángatom most is.
-Valóban, nem vagy gyenge. Legalábbis nem jobban, mint egy átlagos ember.-rántom ki kezem a szorításából, amit megéreztem ugyan, de nem oly mértékben, hogy bármiben befolyásoljon. Közelebb hajolok hozzá, hogy közte és köztem alig pár centi legyen, és úgy nézek szemébe. -Üss meg, próbálj meg megölni. Tudjuk jól, ha nem teszed meg most, akkor később meg fogod, de az nem fogja túlélni. És majd állsz a véres hulla felett, zokogva az éjszakába, s senkit nem fog érdekelni, hogy mi történt veled. Egyedül leszel, mint a kisujjad. Nem vagy te erős, csak egy kislány, rengeteg kifogással, hogy miért kellenek a szabályok. Egy élettel, amit nem is igazán élsz. És nekem akarod bebizonyítani, hogy jól vagy és minden tökéletes? Nem vagy naiv? Hát elárulom csillagom, nevetséges vagy.-lépek el mellette, a parkolóból nyíló sikátorba lépve, eltűnök a szeme elől, de onnan figyelem, s mikor elhalad egy ember a fal mellett, megragadom karját és feltépem a torkát, hogy a levegőt a vér jellegzetes szaga töltse el, épp annyira, hogy ő is érezhesse.

Matthew && Chantele

i don't wanna be a monster again

- Mindenki azt kapja, amit megérdemel. - Ennyit tudtam még lényegében hozzátenni az igényeihez. Nekem ugyan nem hiányzott, és egész nyugodtan le tudtam volna élni a hátralévő életemet nélküle is. Hát még ha megtudná, hogy milyen törekvéseim vannak a vámpírlétet illetően... ő maga gondoskodna arról, hogy beleöljön egy kanál vízbe, bár talán a sósav egy frappánsabb, stílusosabb megoldás lenne. Valójában talán már nem is bántam volna, ha véget érne ez az egész fejezet. Az életem annyira szerte ágazódott... voltak barátaim. És eddig azt hittem, hogy ellenségekből vagy nem jutott, vagy olyan jelentéktelenek, hogy nem érdemes rájuk szavakat pazarolni. De íme itt van előttem az, akit miondennél jobban el akartam kerülni, aki igenis méltó arra, hogy szívtelen piócának bélyegezzék, és igen, legalább annyira utáltam, mint ő engem. Mert nekem aztán nem meséli be, hogy puszta szeretetből vett rá arra, hogy kiváltsam ezt az átoknak nevezhető valamit. Ez egy állapot, és egyetlen pillanat elég volt ahhoz, hogy az örök életet ilyen állapotban éljem le. Nem vágytam rá... féltem tőle. Attól, hogy olyan leszek, mint a soha nem ismert apám. Egy szívtelen szörnyeteg, akinek annyit ért az élete, hogy nőket ejtett fogva.
- Nem a ráncokról van szó, Matthew - szólaltam meg aztán, ekkor már minden erőmmel megpróbálva összeszedni magam, és nem itt mindenki előtt osztani le valószínűleg hiába. Ő az a fajta volt, akinek az egyik fülén be, aztán rögtön ki a másikon. Nem volt értelme szavakat áldozni rá. Arra azonban máris büszke voltam, hogy nem vált párássá a tekintetem. - Engem nem érdekeltek volna a ráncok. Az sem, hogy egy idő után kétszer ekkora lettem volna, és hogy ha férjhez megyek, akkor a férjem a kapuzárási pánikjában már kétszer megcsalt volna. Te tudod élvezni az életet, amivel megátkoztak téged. De én nem tudom élvezni azt, amivel te átkoztál meg engem. - Nem tudom, hogy ha Matthew nem jön velem szemben, akkor valaha kiváltottam volna-e ezt az egészet. Talán nem. Talán már régen az unokáimmal játszadoznék. De talán máshogyan alakult volna akkor is... a sorsot nem tudtam volna elkerülni. - És semmilyen értelemben nem akarok remegni tőled - tettem hozzá. Igen, ezt annyira görcsösen hozzá akartam még tenni. Éreztem egy hűvös fuvallatot, amely megérintette a vállamat. Végigfutott rajtam a hideg, de ez már nem a jelenlététől, sokkal inkább tényleg az időjárásnak volt köszönhető.
Nem nagyon tudta véka alá rejteni azt, hogy mi is a valódi célja. Fel akart húzni, csak hogy neki legyen igaza. Hiszen ha egy magamfajtát felhúznak, annak jó vége nemigen lehet. Így is alig tudom visszafogni magam. Néhány napja majdnem rátámadtam Henryre is... és akkor sem a józan eszem fogott vissza. Akkor az érzéseim diktáltak, mert szeretem a bátyámat. De Matthew-t nem szeretem. Nem lenne rám hatással érzelmileg, ha neki akarnék esni. Összetörve éreztem magam, egyedül, ahogyan ő mondta. Egy kislánynak, aki megint túl messzire merészkedett. És annyira kihasználta ezt az egészet... azt, hogy sebezhető vagyok... nem is értettem, hogy miért nem süllyedt még el azoktól, amiket mondott, miközben én csak nagyokat nyeltem, és éreztem, ahogyan a tekintetem egyre inkább sötétebbé válik, ahogyan a fejemben egyre inkább fekete köd kezd képződni.
- Nem... nem vagyok nevetséges - buktak ki belőlem a szavak szinte remegve, főleg mivel már eltűnt a szemeim elől. Eleinte azt hittem, hogy elment, és itt hagyott. Ez lett volna a könnyebb. De nem kellett, csak két másodperc ahhoz, hogy az orrom szimatot fogjon, és már tudtam, hogy ennek a férfinak esze ágában sincs hagyni, hogy úgy éljem az életemet, ahogyan eddig tettem. - Nem. Ezt nem fogom megtenni - ráztam meg a fejem, oda sem nézve. Már nem volt a parkolóban, egy közeli sikátort választott. Nem akartam követni, valahogy mégis ott termettem tőle nem túl távol. - Hagyd elmenni. Nem ártott neked semmit! - Az illat csábított, a vér illata élénk volt, szinte már éreztem a torkomban az ízét. Mégis... inkább játszottam egy lefagyott szobrot, mintsem hogy odamenjek és táplálkozzak belőle.  

Chantele & Matthew

Nem veszem fel egy szavát sem. Bármit is mond vagy gondol, tudjuk jól, hogy hazugságban élt addig a napig, s ha kell, magam nyitom fel a szemét. Egész haditervem van, mindig alkalmazkodom, de ezt tudhatja. Hisz akkor este sem volt eltökélt célom, hogy előhozom belőle az "ördögöt", de úgy alakult, hogy megtettem. Magának köszönhette, hisz bebizonyította, hogy a saját kis életében igencsak felesleges, egyszerű és unalmas. Kalandot adtam neki, amit ha kihasznált volna, még értékelte is volna. De helyette mit csinált? Írta a saját szabályait, újra és újra próbálta nem megszegni azokat. Kár, pedig ígéretesnek tűnt az elején. Most kezdek benne csalódni, az ő kevésbé nagy örömére, hisz így elkezdek még jobban az idegein táncolni. Ismét magának köszönhette a helyzetet, és én voltam a vállán csücsülő kisördög, aki a rosszra csábítja majd ismét. S próbálkozzon bárhogy, ha egyszer bedőlt nekem, ismét be fog, ez ilyen egyszerű tény volt. S ő egyre csak harcol a természetével...unalmas. Még az is az volt, ahogy a sarkában járva néhányszor figyeltem, mit fog tenni bizonyos helyzetekben. Nevetséges lett, ilyen egyszerűen. Egykor lehetőséget láttam benne, most csak egy zsákutcát. Kedves gondolat, vagy sem, ez volt az első, amikor most ránéztem. Viszont a saját szórakozásom kihasználtam annyira, hogy kicsit élvezkedjek minden szaván, mielőtt az utolsó nagy tesztre kihívom, vagyis mikor a szó szoros, vámpírok által használt értelmében megrontom.
Kezeim magasba emelve tapsolok párat.
-Lenyűgöző alakítás kedvesem, pazar, bámulatos, szavakba nem is igazán önthetem, amit érzek.-mosolyom továbbra is idegesítő mértékben terül el arcomon, hangom viszont vidámság helyett arrogáns és megvető. Miért? Nem, nem mintha megérintettek volna szavai, hogy ismét ördögnek állított be, mikor igazán angyali személyiség voltam. Pusztán az nem tetszett, hogy még mindig bizonygatni akarja az ő igazát. Makacs, önző alak voltam, és nem szerettem a falakba fejjel történő ütközést, pláne olyantól, akinek a háláját kellett volna élveznem. -Drágám, megátkozhatsz tőlem, hívhatsz boszit, hogy öljön meg, nem érdekel. Akkor is be fogom bizonyítani az igazam, ahogy egyszer már megtettem akkor, mikor azt mondtam, nem fogod megállni egy korty után, hogy ne igyál többet. És így is lett, nem? Ne kételkedj bennem.-veheti figyelmeztetésnek, intelemnek, vagy magas röptű bizonygatási mániának, nem mozgat meg különösebben.
Elnevetem magam, harsányan, és megrázom a fejem, szemeim a magasba emelem, aztán vissza rá.
-Kérlek. Tudod hányan mondták már ezt? És ennek -mutatok itt arcomra-senki nem állt még ellen.-ahogy kabáton keresztül érintem bőrét, akaratlan eszembe jut a múlt azon része, amikor közelebb kerülhettem volna hozzá, mégsem tettem. Nem mondom, szerettem megrontani a romlatlan virágokat, ez amolyan perverz fétisem volt, ahogy vele is megtettem volna, hisz tündéri arca volt, csillogó szemekkel.
Nem erőltettem, hogy rejtegessem, mik a céljaim, és leszűrte ezt ő is, de nem érdekelt. Szerettem direkt más képébe vágni, mit is akarok tőle, van, aki alkalmazkodott, más kicsit dacolt és bedőlt, megint más... nos, valahol máshol végezte, ahonnan már nem lehet visszatérni.
Ahol lehet, szembesítem a véleményemmel, erre meghallja, amit meg akar. Remek, megint nagyon megérintette a lényeg. Aztán eltűnök a sikátorban, és még mielőtt tehetne mást, elkapom egy idegen fiú nyakát. Jobb szerettem volna, ha egy csinos nő az, de nem feltétlen az én élvezetem most itt a lényeg. Sokkal inkább az ő kiborítása. Feltépem a bőrt, megízlelem a vérét, egész zamatos, bár érzem rajta, hogy ma már ivott valami kevésbé tiszta, de annál szeszesebb italfélét. Férfiak...ma már egyre kevesebb ismeri és viseli el a töményet és iszik ilyen kutyult löttyöt.
Szavain elnevetem magam ismét, és elengedem a fiút, véres szájjal mosolyogva Chantele-ra, aki nem, hogy lefagyott, de még a szívverése is kihagyott egyet. A győzelem édes ízének zamata kezd kibontakozni számban. Nevetségesen egyszerűen ment. Közelebb lépek hozzá, a fiút kezébe lököm, és lenyalom a számra ragadt vért.
-Nem, valóban. Nekem nem. De tuti, hogy valaki örül, hogy tettem róla, ne sokáig rontsa a levegőt. Mindenkinek vannak ellenségei. Kinek maga, kinek más. Egyeseknek, a vér. Tudom, hogy csábít. Hallom a lélegzeted, a szívverésed, szinte a gondolataid is, ahogy győzködöd magad. Szánalmas próbálkozás. Neki már mindegy, nem segíthetsz rajta. De még vannak itt páran, el tudok szórakozni velük, és közben veled is.-mondom, válla felett elnézve egy közeledő lány csapatra terelve a tekintetem, aztán ismét vissza nézek rá. A fiú vére már szinte ömlik a nyakából, köszönhetően, hogy jó helyen nyitottam meg a "csapot".

Matthew && Chantele

i don't wanna be a monster again

Egyáltalán nem tetszett, hogy művészi előadásnak titulálta a törekvésemet. Nem is törekvés volt, inkább... a valóság. Másokkal ellentétben annyira könnyen el tudtam vlna viselni az öregedést, a halál gondolatát, amely ha nem változom át, már régen ott lebegne a fejem fölött. Vagy már régen elvitt volna valami véletlen baleset, esetlet valami betegség... nem akartam olyasvalamivel együttélni, amit nem tudtam teljes egészében kezelni, mert akadtak olyanok, mint Matthew, akik megpróbálnak kizökkenteni ebből a megszokott menetből. Most sem azért jött, hogy valaki rám nyissa az ajtót, hanem hogy megpróbáljon levinni a számomra helyesnek tartott útról... a gyomrom is forgott a gondolattól, elvégre nem tudtam volna megmondani, hogy mikor táplálkoztam utoljára emberből úgy, hogy annak dobogott a szíve. Hullagyalázó sem voltam mondjuk, ez igaz. Inkább kortyolgattam papírpohárból tasakos vért, úgy téve, mintha egyszerű málnaüdítő lenne, és könnyebb volt ebben a hitben élni, mintsem elkönyvelni, hogy a szörnyetegeknek csak vér jut, nem más. Keserű íz kelt életre a számban, ahogy újra és újra visszaemlékeztem arra az első alkalomra... csak vele éppen nem azt az "első alkalmat" éltem át, hanem egy másfajtát. Így utólag már talán könnyebb lett volna az előbbit végigcsinálni, talán akkor hagyott volna megöregedni. Nem tudtam értékelni ezt a nagylelkű adományt. - Nem kételkedem benned. De már magamban sem akarok kételkedni. - Nagyot nyeltem. Semmi jót nem éreztem a levegőben. Rá tudna-e venni, hogy újra emberből táplálkozzak? Valószínűleg... de én nem akartam, hogy eljusson odáig.
- Hát, én még nem akartam rád vetni magam, szóval elég jól bírom a strapát. - Megforgattam a szemem, csak hogy addig se kelljen a szemeibe néznem. Egóból neki sosem volt kevés, de hát ez már megint az én véleményem. Az pedig, hogy sosem vetett rám szemet, nem bizonyult soha hátrányomnak, éppen ellenezőleg. Még csak az hiányzott volna, hogy ne csak az átkom kiváltója, hanem valami egészen más is legyen az emlékezetemben. Arról nem nyitottam volna vitát, hogy igaza van. Egy ilyen arcnak senki nem mond nemet, mert... akinek van ízlése, annak van annyi esze is, hogy ne baltázza el ezt a lehetőséget.
Lehunytam a szemem. Eddig nem vettem tudomást, mikor hozzám ért, ahogyan arról sem akartam, hogy eltűnt a sikátorban... a rossz érzés még erősebb lett, és nagyot kellett nyelnem. Mit mondott Mark, mit mondott Mark? Már nemcsak magamnak okoznék csalódást, ha táplálkoznék valakiből, hanem... nem tudom. Mindig is ott volt ez a megfelelési kényszer, és ha most átkorcsolyázom rajta, egyszerűen örök életemre azt fogom érezni, hogy bárki megteheti ezt velem... hogy bárki pár csepp friss vérrel rá tud majd venni arra, hogy... ne tiszteljem azt a döntést, amit meghoztam.
- Nem segíthetek rajta... - bukott ki belőlem az, amit ő mondott az imént. Akkor sem segíthettem azon, akit több mint ötven éve megöltem... rajta sem tudtam segíteni, és még inkább a halál torkába löktem, majd... nem, nem akarok erre emlékezni. Fájó, maró gondolat, és annyira nagy bűntudatom volt miatta a mai napig.
Lehunytam a szemem, miközben megráztam a fejem, de már az is ezerszer lassabban ment, mint eddig bármikor. Annyira kellett koncentrálnom arra, amit akartam és arra, amit nem akartam. Aztán ahogy az én fülemet is megcsapta a nevetés, a közeledő alakok kacaja, majd Matthew szavai, hogy ő még tud találni magának szórakozást, olyan nagyot kellett nyelnem, mint eddig még soha. Vívódtam, vívódtam... ha a férfi nem elég neki és rátámad azokra a lányokra is... mindannyian tudtuk, hogy kinek van esélye kikerülni győztesen. A szívem már a torkomban dobogott, és közben próbáltam fülelni a megsebzett férfi irányába... már alig vert a szíve... rajta már semmi nem segít. De azoknak a lányoknak még volt esélye. Talán ha beadom a derekam, és kortyolok párat abból a vérből... talán elvonom a figyelmét, és nem esik neki senki másnak.
Egy pillanat alatt álltam ott mellette, ezidőre már előbújtak a fogak az ínyemből, és éreztem a kiduzzadó ereket a szemeim alatt... a nyak azon pontjára tapadtam, ahová az imént ő is, hogy ne kelljen máshol felsértenem a bőrét. Olyan volt, mint semmi más... semmi köze nem volt ahhoz a vérhez, amin eddig éltem, és már el is felejtettem, hogy milyen a valódi vér zamata. Belül ostorozni kezdtem magamat, de abban bíztam, hogy el tudom vonni Matthew figyelmét addig, míg azok a lányok valamerre eltűnnek a közelből.
  

Chantele & Matthew

Akkor, mikor eldöntöttem, segítek neki azzá lenni, ami épp annyira gondoltam gyengének, mint amilyen gonosznak tartott ő engem. Az ellentétek tudni illik, vonzzák egymást. Ha úgy vesszük hozzám képest ő egy angyali személyiség, ellenben én maga vagyok az ördög, aki szíves örömest játszadozik, még vele is. Sőt, vele akkor is szerettem, legalábbis egy éjszaka, amikor elértem, hogy megízlelje a vért. az, hogy azóta is ekkora drámát csinál mindenből, már nem az én hibám. Sosem fogtam vissza magam, de mikor a sarkában voltam, s figyelemmel kísértem, hogy mit csinál... na akkor igencsak csalódást okozott. Semmi öldöklés, semmi véres éjszaka, semmi olyan, amitől úgy érezném, hogy jó tanítványom volt. Sőt. Csupán szégyent hozott rám. Már-már reménykedtem, hogy elfelejtett, mégis egy kicsit egoista részem úszott az érzésben, hogy még ma is összerezzen attól, hogy egyszer csak képes vagyok felbukkanni az életében.
Elnevetem magam, mikor a kételkedésről beszél, és hajamba túrok. Ő nem akar kételkedni magában...valaha tényleg eljöhet ez az idő? És komolyan hisz benne?
-Győzködd csak magad kedvesem, az sosem árt. A strapabírást meg meglátjuk még... minden csak idő és tettek kérdése.-vetem oda félvállról, sejtelmesen, és sokat sejtetve, hogy azért nem céltalanul jöttem ide, és nem céltalanul akartam tenni, amit teszek. Mindig is szerettem másokkal szórakozni, ezen nem változtatott az sem, hogy ő mit akart, s mit nem. Nem voltunk egy súlycsoport régebben sem, és valahogy nem néztem ki belőle, hogy komolyan ki akarna valaha nyíratni. Ha mégis, igen jól tud csendben munkálkodni. Pedig igazán aranyos arca volt, olyan szende, mégis a szemében ott lobogott valami megfoghatatlan tűz... sajnos ennél többet nem igazán akarok, amit akarnék tőle, azt úgy sem kapom meg, talán annyira nem is használnám ki. Ugyan már, kit tetetek ezzel, most komolyan? Én ne használnám ki? Pláne őt...
És szavaimnak igazat adva kapom el a sikátorból leskelődő alakot. Nem épp a legtisztább és legjobb szagú zsákmány volt, a célnak viszont tökéletesen megfelelt. ahogy elismétli szavaim, csak elmosolyodom. Még mindig képes vagyok hatni rá, rángatni, mint egy marionettbábút, és még csak nem is ellenkezik sokat. Hallom szívverését, légzését, ahogy megérzi az imént fogammal feltépett bőr alól csörgedező vért.
Figyelem, ahogy mellém lép, fogai előtűnnek, látom ismét a vámpír arcát, semmit sem változott ez sem, emlékemben élénken él az az első este, mikor így láttam. Ha olyan mohó lesz, mint akkor volt, a srác nem, hogy a reggelt nem fogja megélni, de a következő pár percet sem.
-Jó kislány. De még sokat kell törlesztened. Elmesélnéd, ha ezzel végeztél, hogy azzal a boszival mit akartál elérni? Gondoltad, hogy amíg nem figyeltél, semmi sem vettem el tőled, aminek köszönhetően aztán később megtalállak? Chantele, te voltál a kedvencem. Sőt, igazából csak téged hagytalak életben, mert te vagy az egyetlen, aki makacsul harcolsz az ellen, ami vagy. Még mindig. Milyen kár, hogy ez nekem semmire sem ad ösztönzést, ellenben éhessé tesz.-suhanok el az egyik lányért, mire a többiek szétszéledve sikongatnak, rohannak, a piától azt se tudják mit láttak, vagy mit nem. fogam a lány nyakába vájom, szomjam oltani kezdem. Mit fog lépni? Kitöri a nyakam? Megfenyeget? Ismerem minden mocskos titkát a múltjából, kizárt, hogy kóstolgatni próbálna éppen engem... annyira azért még ő sem nőhetett fel. Ha mégis? Akkor azt hiszem ideje lesz többször zaklatnom a lelkét.

Matthew && Chantele

i don't wanna be a monster again

Szerettem volna befejezni azt, hogy egy remegő nyárfalevél vagyok, de valamiért nem jött össze. Ahányszor megszólalt, megmozdította a száját vagy csak egyszerűen pislogott, attól tartottam, hogy a következő lépése az lesz, hogy esetleg megfoszt a fejemtől. Rosszabbik esetben a szívemtől. Erre egyáltalán nem álltam készen, mármint... a találkozásra. Ha tudtam volna, hogy ennyire közel van, fogtam volna magam, és beiratkozom valami tréningre, hátha az fel tud készíteni valami ehhez hasonló helyzetre. Bár ez már csak sarkítás volt, semmi esélyem nem volt... ellene nem. Erősebb, tapasztaltabb, bátrabb... minden, ami én sosem voltam. Nem is leszek, ha rajtam múlik, akkor sem akarok a babérjaira törni, ha csalódásában tényleg megöl. Rossz volt belegondolni abba, hogy egykoron valamiért szóba álltam vele... már nem emlékeztem arra, miként is futottunk össze, de az azóta is tisztán élt bennem, hogy ismeretségünk minden percét átkoztam és bántam. Ezt tudta ő is, ezért élvezte a helyzetet. A fölényét, azt, amit fölöttem arathatott le, mert... én nem tudtam vele harcba szállni. Erőtlen voltam, gyenge... nem méltó ellenfél egy olyannak, mint ő.
- Csak egy aljas patkány vagy, de még belőled sem nézem ki, hogy nőket molesztálj - tettem hozzá a strapabírással kapcsolatban. Önként sosem kezdenék vele, rámerőszakolni semmit nem tud, meg nem is néztem ki belőle, hogy képes lenne rá. Van különbség szadisták és erőszaktevők között, ő pedig inkább az első kategória. Bár ez ismét tanúbizonyosság arról, hogy még mindig egy lehetetlen alak.
Már nem tehettem semmit a férfiért, akit szinte a karjaimba lökött. A táplálkozás volt az utolsó lehetőség... ahogy kortyoltam a vérét, éreztem, hogyan tapad az ajkamra, és hallottam Matthew szavait. Én voltam a kedvence... csak engem hagyott életben... pedig tehetett volna egy szívességet, hogy engem is megöl még idő előtt. Vagy ehhez már nem volt elég nagyfiú? Ha mindenki mást megölt, nyilván pontosan akkora nagymenő, mint amit el akart hitetni magáról.
Azt hittem, az, hogy végre megadom magam, elég lesz... hogy el tudom terleni a figyelmét azzal, hogy táplálkozom egy élő - vagyis majdnem - emberből, de amikor elhangzottak az utolsó szavai, már tudtam, hogy semmit nem értem el vele. Nem állt le. És mikor ellöktem magamtól a férfit, hiába éreztem kezeimen és ajkaimon is vért, csak azt láttam, hogy elkapja az egyik lányt. Azok közül, akiket éppen hogy... védelmezni akartam ettől. Normál esetben nem érdekeltek volna, elvégre voltak vagy tizenhét évesek, de nagyjából a nevüket sem tudták volna elmondani. De ebben a helyzetben... életek voltak. Emberek. - Ne! - bukott ki belőlem hirtelen, és ott termettem mellettük. A vér megfagyott az ereimben, arcomra kiült mindaz, ami a fejemben kavargott, és úgy próbáltam elszakítani tőle a lány nyakát... de felesleges volt, mert mire ez megtörtént, a lányban semmi élet nem maradt. - Te... te szörnyeteg! - mordultam rá hirtelen Matthew-ra, és éreztem, hogy a dühöm és a készülőfélben lévő sírógörcs összekeveredik bennem.
Nem tudtam, honnan jött a löket, aminek segítségével előtte állva a mellkasánál fogva lökni kezdtem, nem érdekeltek a mögöttem sikítozó áldozatjelöltek, ekkora haragot még sosem éreztem magamban, és tudtam, egyetlen mozdulata elég ahhoz, hogy ne taszítsak többet a mellkasán. Ezért is hagytam abba, helyette inkább ott ütöttem ahol értem, majd pár másodperc múlva éreztem, hogy könnyek készülnek kibukni belőlem, éppen emiatt álltam le. - Gyűlöllek - szűrődött ki a fogaim között.

Chantele & Matthew

Valami megmagyarázhatatlan ösztönöm volt ahhoz, hogy tudjam, hogyan tudok félelmet kelteni akkor is, ha semmit nem teszek. Rá volt írva. Sütött az arcáról, hogy szinte retteg tőlem és bárhogy próbálkozik, képtelen más érzésre. Nem akartam megölni, akkor miért is mentettem volna meg egyszer? Sokkal inkább azt akartam, hogy ha tükörbe néz, akkor se legyen biztos benne, hogy ő uralja a látását, hogy ne gondolja azt, ő a Naprendszer közepe. Miért éreztettem ezt vele? Miért akartam, hogy féljen? Fogalmam sincs. Mindenkinek kellett egy játékszer. Valaki, aki akkor is ott lehet neki, amikor más nincs. Na, nekem ő pontosan ilyen volt. Csakhogy nem is próbáltam elrejteni, míg mások az efféle, nevezzük perverzióikat mindennél mélyebbre el akarták ásni.
A kislányos báj egyszer megfogott. Beleszeretni nem szerettem bele, de ezt elkerülendő nála is bevetettem a bájos mosoly után jövő ragályos agybajt, amitől kirázza a hideg. Már, ha ennek így volt értelme egyáltalán.
-Jó, mert nem is teszek ilyesmit.-vigyorodom el aljasan, ennyi azért még volt bennem. Nem molesztáltam én senkit. Igaz, ami igaz, nem is tettem ellene, hogy -nagyzoló kifejezéssel élve- tapadjanak rám a nők. Ha gy tartotta kedvük, tőlem. Az már más kérdés, hogy akadt egy-kettő, aki idegesítő természeténél fogva kihúzta a gyufát nálam... és megesik, hogy nyakukat szegte valami csúnya állat vagy sajnos rosszul léptek a lépcsőn és a végén egy koppanás után elhallgattak. A gyilkolási módszereim tárháza kifogyhatatlan volt, ő pedig még csak a bemutatóm egyik részét ismerhette. Ez viszont elég motiváló erő volt ahhoz, hogy azt tegye, amit én akarok, hogy tegyen. Mint egy kezes marionettbábu.
És amikor végre előbukkant a dacos természet, az igazi harcos...na akkor lettem valahol büszke magamra. A férfit feláldozta, hogy a többit hősiesen megmentse, mégis mikor azt hitte, hogy sikerrel járt, keresztülhúztam a terveit és a rideg valósággal szembesítve egyszerűen kiválasztottam egy bárányt a nyájból. Ennek hatására igazi tűz lobbant benne, ellenem szegült, mellkasom, karom ütlegelte, míg elnevettem magam végül, pár ütés után elkaptam a kezeit és a falnak taszítottam hátát, míg kezeit két oldalán a falhoz szorítottam.
-Megütöttelek én valaha? Nem. Elviselem, ha egy nő megüt? Nem. Viszont látod drágám, épp erről beszéltem. Nézz magadra. Egy ragadozó így viselkedik, ha el akarja pusztítani az ellenségét. Nem bújuk más szoknyája mögé, nem retten vissza a cselekvéstől.-hagyom, hogy a lányok sikoltozva rohanjanak el, nem hiszem, hogy a szervezetükben lévő pia ne adna akkora hatást a testüknek, amitől elfelejtik az éjszakát, s csak homályos emlékképekre emlékszenek majd. Egész testemmel hozzá simulok, mindenféle menekülési lehetőséget elvágva előle.-Én csak segítettem, hogy belásd, nem vagyunk egyenlő ellenfelek, de lehetnénk azok, ha akarnád. De jobban teszed, ha visszahívod a kis boszidat és megfontolod a lépéseid, mielőtt legközelebb azon is elgondolkodom, hogy a te szíved a helyén hagyjam-e vagy sem.-lépek végül távol tőle, majd még egy utolsó pillantást vetek rá és eltűnök a sötét sikátorban, mintha sosem lettem volna ott. A hulla, amit ő szívott szárazra az ő baja marad. Én részemről elég világosan kifejeztem, hogy mik a terveim vele, ha legközelebb valamiért az utamat keresztezi a kis játszadozása, amiben szintén én alakítom a játékszabályokat, mert ő nem tudja befolyásolni a dolgokat. Igaz, a kis boszi barátnőjét megismerném és elbeszélgetnék vele erről-arról.