- Mintha kinéznéd belőlem, hogy kellenek nekem az összeborulások... - fintorodtam el, míg én is belebújtam a kabátomba, de legutolsó kérdésére megvontam a vállam, mahd szinte rögtön meg is ráztam a fejemet.
- Nem, kösz. Szerintem ezt passzolom. Azt hiszem, a békés italozás ezek után nem fog menni - kacsintottam rá rettentően pimaszul, majd egy sóhajjal indultam meg kifelé.
- De figyelmeztetlek, nem akarok hajtépő barátnőket a küszöbömön látni - utaltam a drága szívszerelmére. Vagyis... azt hiszem, hamarosan már cska ex-szívszerelme.

(Mila lakása)

- Szíved joga kihagyni a levezető piálást - vontam vállat, de már szinte csak a semminek. Még egy pillanatra láttam, ahogy vámpírsebességgel eltűnik a Grill parkolójából, majd megrángattam magamon a ruhákat. Nekem szükségem volt még néhány italra. Sőt, igazából... nagyon sokra.

(Grill)

http://M.F. Grill//

Dúlva-fúlva rontottam ki a szabad levegőre. A parkoló kihalt volt. Pont jókor, minden bizonnyal megölöm, aki most az utamba kerül. Egyszerre éreztem bánatot, utálatot, ürességet, zavartságot. És még egy érzés kerülgetett, amit nem tudtam hova rakni. Ismerős volt, mégsem tudtam megnevezni. Ekkor felvillant szememben a felismerés fénye, de nem akartam hinni neki. A hír úgy hatott rám, mintha gyomorszájon rúgtak volna, az ügy bosszúért kiáltott. De nem csak kés a lábba, fájdalmasabb, keményebb áldozatra. Azért is viseltem ilyen rosszul, mert talán az egyetlen igaznak vallott barátnőm volt az, aki megtette, nem egy ismeretlen. A ribanc! Nem sokkal később már ő is kint volt, a pasassal karöltve, majd még mindig ugyan azzal a tekintettel végignéztem, ahogy megkóstolja.
Jó kifogások voltak, de mégis mit kellett volna tennem?! Azt felelnem: "Ó semmi gond, végül is csak az utolsó élő rokonaim voltak, semmi egyéb!".
- Csak annyi közöm volt hozzájuk, hogy ők voltak a családom, akik megmaradtak. A pokolba. - furcsa volt, hogy kimondtam
Család! De ez volt az igazság. Bár nem ismertem őket személyesen, csak a távolból figyeltem őket. Nem kellett volna így alakulnia. A fenébe is! Azt hittem azzal óvom meg őket, hogy távol tartom magam tőlük, de bebizonyult, hogy nem.
- Feltételezed? Komolyan? Ez a minimum, amit kaphattál, te ringyó. - üvöltöttem neki.
- Te is tudod, az alattomosság tárháza végtelen. Megnyugtató volt látni, hogy egy egyszerű halandó ember ilyen egyszerűen elbánik veled. - köpködtem oda neki a szavakat, megtartva persze a tisztes távolságot.
Akármennyire is lett volna természetes, nem jött könny szemeimre, hogy megsirassam őket. Nem ismertem őket, annyira, hogy visszaemlékezzek a szép időkre, nem voltak közös élménnyink, semmi nem volt. Belegondolva ez volt az, ami annyira feldühített sok más mellett. Mélyeket sóhajtozva próbáltam lenyugodni, és lassan elé sétáltam. Nem tudtam, mit gondoljak. Végül is ő is a családom része. Vagy mégse?!
- Jó tudod mit? Felejtsük el.. - túrtam bele a hajamba, majd öntudatlanul megragadtam állát, és egy határozott mozdulattal kitörtem a nyakát.
Nem éreztem a felszabadulást, mégis így éreztem helyesnek. Meg kellett torolnom a hallottakat. Végül is ő nem halt meg.
- Nincs harag. - néztem, ahogy teste összerogyik.
Egy darabig járkáltam még fel s alá, majd észbe kapva megfogtam egyik kezét, hogy elvonszoljam az út közepéről. Az egyik fa mögé fektettem, én pedig vele szemben álltam, és vártam, hogy magához térjen. Reméltem ez már jobban elnyerte a tetszését, mint a késes mutatványom.

Amíg ő "szunyókált" azon morfondíroztam, mit fogok neki mondani, ha magához tér. Igaz, hogy dühös voltam, és a hirtelen harag eluralkodott rajtam - ezért is törtem ki a nyakát - de számomra ő is a családom tagja volt. Mióta meghalt a nővérem, talán vele próbáltam pótoltatni a helyét, annak ellenére, hogy teljesen más személyiségek. Mellkasom előtt összefontam karjaim, közben pedig ügyeltem arra, hogy senki ne zavarjon meg. Elég volt mára ennyi meglepetés. Komoly, idegesnek tűnő arcvonásaim kisimultak, szám széle pedig lassan felfelé görbült kijelentésére. Ez rá vall.
- Ha csak nem ölöd meg a többi rokonom, és nem kritizálod a módszereimet, legyen. - feleltem még mindig mosolyogva, de hamar le is hervadt arcomról.
Bár egy vámpírral szemben, nem éppen kielégítő bosszú volt, egy időre megteszi, ha pedig egy nap belém hasít ismét ez az érzés, ezekkel a gondolatokkal párosulva, nem csak egy kis nyakropogtatást fog kapni. Egy pillanatra szöget ütött fejemben az a tudta, hogy már túl is tettem magam rajta. Ilyen gyorsan, könnyek nélkül. Ezek szerint mégsem igaziak azok az érzések, csak azt akartam, hogy igaziak legyenek?! Ha ez így folytatódik tovább meg fogok őrülni, azt pedig senki sem akarhatja.
- Várjunk csak. - parancsoltam megálljt, pedig az égvilágon semmi nem történt.
Matatni kezdtem a zsebemben a mobilom után, majd előrántottam, és az SMS-ek között kezdtem böngészni, mert eszembe jutott egy nagyon lényeges dolog. Clarissa! A bennfentesem arról számolt be, hogy itt tanyázik egy ideje! Meg kell keresnem, meg kell ismernem, és ami a legfontosabb meg kell védenem. Ő az utolsó, senki másom nincs, ha ő is meghal. A tetű apját már meg sem említem. Egy képet is kerestem róla, majd Rose felé mutattam.
- Ő itt Clarissa Morgan! Az utolsó vér szerinti rokonom. Csak azért mutatom meg, mert ha megtudom, hogy megölted őt is, az lesz utolsó tett az életedben. - hangom egyszerre kioktató és gúnyolódó volt.
Nem fenyegetésnek szántam, hanem baráti ígéretnek. Minél előbb meg kell találnom. Úgy hiszem nem túl nagy ez a város, ahhoz, hogy ne fussunk össze.
Ez után az "incidens" után már nem akartam visszamenni a Grillbe, felkeltenénk magunkra a figyelmet, ráadásul ez az átkozott cipzár a dzsekim folyton szétjön, láthatóvá téve azt, aminek nem lenne szabad látszódnia egy rendes nőnél. Vérfoltos pólóm a kocsiban hever, ruhám pedig még nincs hiszen, a farkasoktól való elszökés után, a váltóruha volt a legkisebb gondom. Biztosra veszem, hogy Rosie, megszán addig, míg be nem szerzek saját ruhadarabokat.

Azt hiszem egy ideig, nem fog eltűnni hanglejtésemből a gúny, és csipkelődés, de ez érthető is. Azért ilyen könnyen nem bocsátottam meg neki. Miután jól megnézte a képet, egy újabb gombnyomással elsötétítettem a képernyőt, és a kis készüléket visszasüllyesztettem oda, ahonnan az imént elővettem. A gyomorfelfordulós beszólására elnevettem magam. Bár ő nem szórakozott olyan jót rajta mint én be kell látnia, hogy elég vicces szituáció. És még annál is viccesebb és élménydúsabb lett volna, ha valóban gyereke lenne attól a vámpírtól. Talán a sors iróniája lenne, vagy ki tudja mi.
- Előbb nézzünk be a temetőbe, látni akarom a sírjukat. Gondolom az önkormányzat biztosított számukra megfelelő temetést, ha már a hozzátartozók nem tudtak. - jegyzem meg szinte csak magamnak, és mivel Rose nem nagyon ellenkezett, igaznak tudtam be állításom, bár nm hittem, hogy egyszer is kiment volna virágot dobni a sírkövük elé.
És ha minden nap nem is, de legalább egyszer el akarok látogatni a sírjukhoz, és nem ám lelkiismeretből. Egyszerűen látnom kell és kész, nincs különösebb oka. A kocsimhoz sétáltam előkereste a slusszkulcsot, és kinyitva az ajtót, Rose felé intettem. Büszke voltam, hogy ilyen autóval mutatkozhattam, annak ellenére, hogy nem volt a sajátom. Egy erdei villa tulajának garázsából vittem el, miután megkóstoltam őt.
- Gyere, huppanj be. - szólok oda neki, majd én is beülök a volán mögé, és becsukom magam után az ajtót. Vártam, hogy Rosie is helyet foglaljon mellettem, elforgattam a kulcsot a helyén, és fék csikorgatva a temető felé indultam meg.
Csak azért tudtam hol helyezkedik el, mert idefelé vezető utam rajta keresztül vezetett. Hogy elüssük az időt, gondoltam beavatom, milyen napom volt, és mik történtek velem, már az első nap ebben a városban. Visszagondolva magam is meglepődtem, hogy ilyen hamar rám talált a kaland. Végtére is ezért jöttem ide nem?!
- Képzeld kivel futottam össze először! Egy tündérrel. És most nem ugratlak, egy igazi élő tündérrel. Igen elég nevetséges kimondani, de igaz. A vére jobban vonzott, mint bárki másé, de a lotyó vérében verbéna volt, így nem kóstolhattam meg. És aztán alakultak a dolgok, megkíméltem az életét. - kellett egy kis bevezető, mielőtt beszámolnék Elijahval való kalandomra.
Vagy mégsem kéne elmondanom?! Inkább várok még a bejelentéssel, ki tudja, mik jutnak még tudomásomra.

//Külváros/A város temetője//

Fájt a fejem. Talán azért, mert nemrég eléggé közeli kapcsolatba kerültem egy vérfarkassal, aki szíves örömest piszkált és kóstolgatott, már a szó szószoros értelmében, és jelenleg nem tudtam hogy mitévő is legyek, ami azonban garantált, hogy talán nincs túl sok időm hátra.
Körülnéztem. Táplálkoznom kell. Muszáj, mert különben itt ér el a vég.. nincs kiút, nincs fény az alagút végén. Itt csak a halál van, a sötét halál.

(Olivia lakása)

Hosszú sétám végpontjaként egy Grill nevű helyre akartam betérni. Hátha megismerkedek kevésbé erőszakosabb személyekkel. Vagy legalább tényleg sikerül belefutnom egy emberbe. Talán nem volt túl jó ötlet idejönni és felkeresni őt.. Habár ez a keresés dolog még mindig eléggé bénán halad. Lehet a legjobb lenne, ha itt hagynám a várost és visszamennék és csak a munkámmal foglalkoznék. Megpróbálnék tovább lépni az életemmel és nem leragadni itt. De ez lehetetlen túlságosan is szükségem van arra, hogy megtudjam pontosan mi is történt azon az éjszakán és leginkább meg szeretném köszönni az illetőnek, hogy legalább az én életemet megvédte.

A levegő felért valami tömény borzalommal. Ez olyan volt, mint az embernek a szén-monoxid mérgezés. De nem tudtam egyelőre hová tenni hogy mik ezek a fura érzések magamban.
Mély levegő, de ekkor emberi vér illatát hozta magával ez a borzalom és arra kaptam a tekintetemet.
- Vacsora-idő. - szólaltam meg, majd ott termettem a lány előtt, és befogtam a száját.

Épphogy csak a hely parkolójában voltam, de az egész testemet átjárta egy megérzés miszerint nekem most nem kellene itt lennem. Hülyeség volt egy ilyen városban az esti séta.. tudom jól. Viszont nekem erre volt szükségem és pont. Amúgy is remélhetőleg olyan nagy kárt nem tudnak tenni bennem. Legalábbis a vérem megmarad az már más kérdés, hogy a fejem is a helyén marad-e.
Egyik pillanatról a másikra egy nő termett előttem, majd befogta a számat. Hogy miért nem tudok a megérzéseimre hallgatni.. Már rég elfuthattam volna, de azt hiszem nem lesz számára túl kellemes a verbénával teli vérem.

Csak tartottam őt ujjaim között. Éhes voltam és az Ő vére jobban vonzott, mint bármi más mint eddig. A vérfarkasharapás miatt történik ez velem? Teljesen kétségbe vagyok esve, nem akarok még meghalni de azt sem tudom, hogy ki az az illető, aki megharapott, és mérget juttatott belém..!
- Adj a véredből! - mondtam kegyetlenül majd nem vártam választ, úgy haraptam belé mintha az életem múlna tőle, de rögtön el is hajoltam és fulladozva, köhögve löktem arrébb. A verbéna végigmarta a torkomat, és úgy néztem őrá. mint valami időzített bombára.

Úgy nézett ki, mint aki beteg. Bár a vámpírok nem hiszem, hogy betegek lehetnének mégis olyan volt. Mintha nem gondolkozna tisztán. Az egész olyan zavaros. A véremet akarja ami ellen sokat nem tehetek esetleg annyit hozzáfűzhetnék a dolgokhoz, hogy nem jár vele túl jól, de azt hiszem erre az információra ő nem volt kíváncsi.
A következő pillanatban már éreztem ahogy szemfogai felsértik a bőrömet és erre halkan felszisszentem. Nem kellett több körülbelül két korty vérnél és máris el lökött magától. Nem tudtam, hogy mos elfussak-e vagy ne. De felesleges volt ezen gondolkoznom, hiszen a lábaim nem engedelmeskedtek. Valamilyen oknál fogva úgy éreztem, hogy maradnom kell.

Köhögtem még mindig, miközben láttam hogy még ott áll mindig előttem. Ilyenkorra mások már elmenekültek de rájöttem, hogy ez úgy ahogy van, nem az én napom. És az ok olyan egyszerű hogy... megharap egy vérfarkas.. most egy verbénával teli lány.. kész bolondok háza!
- Vérrre.. van... szükségem.. - nyögdécseltem folyamatosan, szinte fuldokolva nézve a szemeibe.

Vér kell neki. Ezt mondhatni már az előbb is határozottan kifejezte. De mégis én, hogyan szerezzek neki a vért? Az enyém szokás szerint tömve van verbénával. Egyáltalán én miért akarok segíteni egy vámpírnak? Hiszen egy ugyan ilyen szörnyeteg mészárolta le a családomat.. Már rég el kellett volna tűnnöm.
- Én mégis mit tehetek ennek érdekében? - Kérdeztem, hátha képes valami ésszerű megoldásra.

Megtámaszkodtam az egyik falnál, és abba kapaszkodtam, hogy ne szédüljek el. Vér lebegett a szemeim előtt, vér kellett...
- Hívj ide valakit. Hívj valakit... onnantól már elintézem én.. - köhögtem még mindig, ekkor azonban már vér csillant meg tenyeremen.

- Rendben.. De ha megölöd.. Én téged öllek meg. - Mondtam határozottan. Amilyen állapotban volt nem lenne olyan nehéz meglepetésszerűen egy karót a szívébe juttatni. Elsiettem, majd az első embertől segítséget kértem. - Kérem segítsen a barátom rosszul van. - Nem is kellett több követni kezdett. Annyira segítőkész. Nem foglalkoztam velük túlságosan inkább valami élesebb fadarab után kezdtem keresgélni. Szükségem lehet rá.

- azt hiszed, hogy ebben az állapotban képes lennék ölni? Csak éhes vagyok.. most több nem is menne.. - suttogtam elhagyatottan, ami meglepett, hogy miután elsétált, kis idő után újra felbukkant, egy emberrel karöltve, és nem tudtam fékezni magamat.
Ott termettem az idegen előtt, és belemélyesztettem fogaimat nyakába, hogy lefolyjon édes vére a torkomon és ez valami iszonyatos erővel töltött fel engem.

- Fogalmazzunk inkább úgy, hogy figyelmeztettelek. - A keresgélésem során sikerrel jártam találtam is egy hegyesebb fadarabot. Hasznát veszem, ha úgy alakulna a helyzet. Nem hagyhatom, hogy szerencsétlen ember halála az én kezemen száradjon. Hiszen én voltam az aki idecsalogatta.
Mögéjük álltam és figyeltem a tekintetét. Láttam ahogy egyre kevesebb lesz benne az erő. - Ennyi most már elég lesz. - Szóltam oda neki kezemben határozottan tartva a fadarabot.

Nem érdekelt a fenyegetés. Hagyjon békén, most éhes vagyok. A karót dobja a francba, nem látja, hogy így is haldoklom?
- Nem elég.. - mordultam rá, csak ennyi ideig engedtem el a lány nyakát, majd visszahajoltam és tovább kezdtem őt tépni, lehunyt szemekkel nyelve a vérét. Olyan édes volt... olyan tökéletes. Bódító...

Nem nagyon izgatta amit mondtam így hát mi mást tehettem volna? Hagyjam, hogy megölje ezt az embert csak úgy, mint a családom többi tagját egy másik vámpír nem.. Egy határozott mozdulattal beleszúrtam a fadarabot, de direkt nem a szívébe. A gyilkolás még mindig messze áll tőlem. De éppen elég közel hozzá, hogy fájdalmat okozzak neki.
- Azt mondtam elég. - Mondtam határozottan egy kicsit fordítva a fadarabon.

- Á! - ordítottam fel, ellökve magamtól a nőt, akinek éppen szaporán szívtam a vérét, és úgy néztem arra a másikra, mintha valami tornádó lenne egyenesen. - Te ribanc! - sziszegtem felé, miközben elfordította bennem a karót, de próbáltam utána kapni, hogy kihúzhassam.
- Azonnal húzd ki belőlem, különben.. a fejed lesz a következő, amit lehúzok a helyéről! - néztem bedühödten rá.

Jól esett a kezemben tartani az irányítást. Nem is értem miért hoztam ide szerencsétlen nőt. A legkevesebb, hogy ezután beviszem őt a kórházba vagy valami.. De akkor elmondaná.. Most hagyjam itt, hogy megölje? Nem.. Semmiképpen sem. De valamit tennem kell.
- Szerintem egyáltalán nem vagy olyan helyzetben, hogy bármit is követelhess.. Most pedig szépen elfeledtetted vele, hogy mit csináltál én pedig beviszem a kórházba. Cserébe nem szúrom ezt a fadarabot egyenesen a szívedbe. Szóval.. mit szólsz? - A szavaimmal még önmagamat is megleptem.. Azt hiszem nem is lesz ez olyan nehéz.

Még mindig azt hitte, hogy Ő a főnök! Milyen gyerekes badarság már, mindenki tudja hogy soha nem engedem át másnak za irányítást, ha ilyen helyzetbe keveredünk.. és most is így lesz. Hiába van mérgezve a vérem, hiába ér több oldalról is egyfolytában támadás, most rögtön ki fogom tekerni azt a csinos nyakát.
- Ha nem iszom belőle, akkor meghalok! Nem vagy képes felfogni? - ordítottam a képbée mint valami hisztéria.