Próbálok elsiklani a tény felett, hogy valószínűleg megsértettem, viszont nem kell sok és máris rendezi felhős ábrázatát, így én sem foglalkozom vele.
- Nem igazodom ki rajtad.. - vallom be, miközben visszafészkelem magam ölelésébe és újra közelről érezhetem bőrének illatát. - Változékony vagy, mint az időjárás.. - gondolkodom el hangosan. - Azt várom, mikor ugrasz a torkomnak valami miatt, amit mondok vagy teszek.. - húzom el a számat. Vele ellentétben én nem tudok megfeledkezni arról, hogy ő vérfarkas, én meg vámpír vagyok. Természetes ellenségei egymásnak. És bizony nagyon túlteng bennem az életben maradási ösztön, nem kétlem, hogy megvédeném magam, minden áron.
- Rémesen rossz vagyok szívügyekben.. - nézek fel rá, és könnyedén végigsimítok álla ívén. - Te még nem ismersz engem, de én tudom, hogy ha megkaparintom a szíved, össze is fogom törni. - sóhajtok nagyot. Vannak azok, akik arra születtek, hogy végtelenül szerelmesek legyenek, és vannak olyanok, mint én, akiknek egyáltalán nem való.
- Én jól érzem magam veled, de nem hagyom, hogy a gyenge pontommá válj. Nem tehetem meg.. - rázom meg a fejem felkészülve arra az eshetőségre is, hogy most fog kirakni az éjszakába. - Két napja még minden gondolatom az volt, hogy ne találjanak rám. Nem véletlenül vagyok ott, ahol a part szakad. - utolsó mondatom elharapott sóhajnak hat csupán, és kissé talán sejtelmes is. Valószínűleg minden könnyebb lenne, ha ez nem lenne eleve elvetendő dolog.

- Mert ez az egyetlen mód.. - sziszegek. Hiába nem vádaskodó a hangja, valamiért úgy érzem, ideje körülbarikádoznom magam, mert nem fog rám hallgatni. - Az egyetlen olyan, amit el tudok fogadni. - folytatom, mielőtt belém kötne. Igaz, nem kellene feltétlenül emellett döntenem, választhatnám a nehezebbik utat is harcolhatnék, de az nem az én műfajom. Sosem volt. Ami nem jön könnyedén, az nem kell. - Majd meglátjuk.. - hagyom annyiban a dolgot. Felesleges szembeszállnom vele, mert amilyen felelőtlen, legalább annyi makacsság is szorult belé.
Nem várom, hogy keresztkérdéseket tesz fel, nem is gondoltam ki rá a választ, de kétlem, hogy kibújhatok alóla, hisz a simogatásomat is abbahagyta, annyira koncentrál. Hallom, hogy dübörög fel a szíve és hiába válik komollyá a téma, a talpam alatt meg forróvá a talaj, ezek ellenére is elmosolyodom.
- Mindig is önző voltam, miért lenne most másképp? - költői kérdésnek szánom természetesen. - Önmagamat mindenképp óvom, de hogy téged is? Igen, valószínűleg részben miattad is van, mert hiába védenél, ígyis-úgyis bajod esne.. Kihasználnálak?! - ráncolom a homlokom elgondolkodva. - Igen, valószínűleg igazad van, bár egyáltalán nem úgy, ahogy régebben tettem. Magamnak akartalak és megkaptalak. - álla alá nyúlva fordítom magam felé fejét, hogy a szemébe nézve tudjam mondani neki.
- Nem ígérem, hogy valaha másképp lesz, sosem tettem és nem most fogom elkezdeni.. Állom a szavam. Nem akarom, hogy feleslegesen reményt fűzz hozzánk.. Kettőnkhöz.. Egyelőre ennyit tudok adni, és én sem várok el többet tőled. Nem tudom, hogy fog-e változni. Azt sem tudom, meddig maradok, vagy hogy mit vársz tőlem egyáltalán.. - fakadok ki a végén. - Ha szeretnéd, elmegyek és nem kereslek többet, még most, mielőtt belém szeretnél vagy tudom is én.. - szusszanok egyet indulatosan és mocorogni kezdek mellette. - A te döntésed, és én tiszteletben tartom.. - fejezem be végül kissé lehangoltan. Arra nem számítottam, hogy a végére az én szívem is feldübörög, de betudom a feszültségnek és az indulatnak.

Nem számítottam vállon veregetésre, igazából annak ellenére, hogy az imént ígérte, hogy sosem fog bántani, fel voltam készülve rá. Saját bevallása szerint is lobbanékony a természete, hát még amit én tapasztaltam.
Arcom fájdalmas grimaszba torzult, amikor elhúzta fejét tőlem és felült. Úgy látom, elég tanácstalan, nem tudja mit mondjon vagy tegyen. Nyilván eddig még nem kerül olyan helyzetbe, hogy nyíltan elmondták volna neki, hogy kihasználják, vagy csak tőlem nem erre számított. Ennek ellenére még mindig nem bánom, hogy tudja, nem akarom becsapni, sem manipulálni.
Nem tudom mennyire jó ötlet most hozzá érni, mégis vállalom a kockázatot, és mögé kúszva feltérdelek az ágyon. Tenyereimet vállán nyugtatom, felkészülve arra, hogy lerázza magáról kezeimet.
- Hé... - próbálok hatni rá, laza mozdulatokkal simítok végig hátán, aztán nyakába csókolok, de mielőtt folytathatnám, vagy bármit mondhatnék, folytatja. Szavai nemhogy meglepnek, de szíven ütnek. Egy pillanatra teljesen lefagyok és mire felfogom mit mond, egészen elveszek. Egyszerre sértett, talán egy kicsit kétségbeesett is, de hangja határozott. Biztos vagyok benne, hogy nehéz neki erről beszélnie, és az igazat megvallva sokkal könnyebb lenne a helyzetem, ha nem tenné.
- Egyszer már voltam szerelmes.. Többé nem leszek, mert felemészt, elmar és megöl. Én ezt nem csinálom.. - fújtatom. - Te többet érdemelsz.. Nézz magadra, szabad ember vagy, ráadásul egy farkasfalka vezető tisztségének várományosa. És nézz rám, vámpír vagyok, bántanálak.. Ha nem is fizikailag, érzelmileg biztosan. Nem engem akarsz te.. A velem járó veszélyt szeretnéd, azt szereted.. - próbálok valami magyarázatot találni, mert az, amit mond, egyszerűen nem lehet igaz.

Kissé csalódott vagyok, amiért nem reagál érintésemre, arra sem, mikor hirtelen dermedek meg. Egy pillanatig átfut az agyamon, hogy ezt bizony megérdemeltem, de az őszinteségemért nem fogok bocsánatot kérni.
- Mennyivel lenne jobb, ha hitegetnélek, vagy a szemedbe hazudnék? - kérdezem keserű hangon. Ha mást nem, legalább ezt értékelhetné, de a fájdalom hangjában és tagjaiban nem hiszem, hogy hagyja, hogy felfogja a dolgok jelentőségét vagy súlyát. - Nem mondok nemet, de ígérni sem tudok semmit.. - ismétlem meg önmagam. Aztán csak ülök az ágyon. Egyedül. Leforrázva. Nagyot pislogok, aztán hatalmas lemondó sóhaj szakad fel belőlem. Kétlem, hogy el tudná fogadni azt, amit ajánlottam, így pedig nem sok értelme van ennek a huzavonának. Már az elején végzetesen megsebezném.
- Felesleges.. - állítom meg mozdulat közben. A torkom annyira összeszűkült, hogy egy falat nem sok, annyi nem menne le rajta. - Sajnálom, ha átgázoltam rajtad. Nem volt szándékomban bántani téged. Nem tudtam, hogy már most így érzel.. - vallom be esetlenül, bár hasznát nem látom. Az sem biztos, hogy figyel még arra, amit mondok. - A legjobb lesz, ha elmegyek. Nem bántalak, és nem foglak keresni.. - hangom egészen elkínzottá válik a mondat végére, de aztán összeszedem magam annyira, hogy biztos léptekkel indulhassak a a ruháimért, amiket szanaszét szórva találok meg.

Tagjaim elnehezülnek, ennek ellenére gyorsan igyekszem összeszedni a cuccaimat. A gyomrom kavarog, a számban keserű ízt érzek, a szívem pedig elnehezült a bűntudattól, ami már alapjáraton sem olyan megszokott érzelem az én esetemben. Honnan a frászból tudtam volna, hogy két nap elég ahhoz, hogy ilyeneket mondjon, én pedig a fejéhez vágom, hogy mindez lehetetlen.
Nem is számítok már arra, hogy maradásra biztat, eléggé elcsesztem a hangulatot már.. Miért is tenné?! Mégis kezem után nyúlva húz ölébe. Szinte automatikusan karolom át és húzom magamhoz, meg sem várom még mit akar mondani. Nem voltam elég óvatos, nem építettem fel a bástyámat, hogy védekezni tudjak ellene.
- Kedvellek.. - csókolom meg feje búbját, mivel arcát nyakamba rejti. - Komolyan gondoltam mindent, amit mondtam, nem csak azokat, amikkel elszomorítottalak. Tényleg úgy érzem, gondtalanabb vagyok melletted... - kezdek bele, aztán elhallgatok. Össze akarom szedni a gondolataimat, de nem megy, főleg, ha ilyeneket mond nekem. Torkom elszorul, még az eddiginél is jobban. Nem emlékszem rá, mondott-e nekem valaki ilyesmit.. Bármikor.. Benedict sosem tartott engem többre annál a nőnél, aki az ágyát melegíti éjjelente. Lucas.. Ő szeretett, de elcsesztem. Talán én is szerettem.. De azt, ami most zajlik, mindenképp tisztázni akarom. Méghozzá most!
- Hallgass meg, jó? - kérem most én halkan. Hangom már rég nem több suttogásnál, de félek, ha hangosabban beszélnék kihallaná belőle a tanácstalanságot és az aggályaimat, mivel gyakorta elcsuklana. - Megérdemled, hogy szeressenek.. Érzem, hogy így van. De nem biztos, hogy meg tudom neked adni, amire vágysz. Ha kitárom a szívemet, ha valami csoda folytán képes leszek rá valaha, azzal esélyt adok arra, hogy eltiporj és tönkre tegyél. Senkinek a kezébe nem adok ilyen fegyvert. - magyarázom, hátha megérti az én álláspontomat, ahelyett, hogy csak a sajátját szajkózná. - De melletted maradok, ha... Nem csinálsz őrültséget, nem kerülsz feleslegesen életveszélybe, elfogadod azt a kicsit, amit nyújtani tudok és hagyod, hogy megpróbáljam.. 7 évet hagytam magam mögött, a váltás sem könnyű, nemhogy fejest ugrani egy olyan kapcsolatba, ami lehetséges, hogy eleve halálra van ítélve. - sóhajtok nagyot. - Csak hogy tudd, egy percig sem érdekelt, hogy lesz-e farkasfalkád vagy sem.. Vagyis nem olyan értelemben... És nem is csak a szex miatt vagyok veled. Ha így lenne, leléptem volna és nem tudnál visszatartani - ismerem el. - De most próbálj még türelmes lenni, és hagyd, hogy szokjam a helyzetet, hátha könnyebb lesz.. Hátha.. Nem is tudom.. - nézek rá tanácstalanul. Igazán megérdemli.. A franc se gondolta, hogy ilyen érzékeny a lelkivilága.
- De legfőképp ígérd meg nekem, hogy tartod magad a feltételeimhez. Tudom, hogy szabad lélek vagy, de ha akarsz, ezzel együtt kell elfogadnod. Egyelőre. Hogy mi lesz később, nem tudom. - legszívesebben vállat rántanék, mert már ígyis elég nagy kompromisszum ez a részemről. Csupán azért, mert látom a fájdalmat a szemében, amit én okoztam.. Ha vele vagyok, szinte elfelejtem a régi énemet is, és most, hogy belegondolok felfordul a gyomrom is. - Kérlek.. - nyögöm ki nagy nehezen a szót, amit eddig senki nem hallhatott a számból. Hát ennek is eljött az ideje..

Egészen feszült leszek, míg várom a válaszát, és azt hiszem ő is érzi rajtam. Folyamatosan tekintetemet kutatja, de még mindig nem engedem, hogy lelkem mélyéig lásson, sem azt, hogy a kétségbeesés és a fájdalom kiüljön arcomra. Most még az sem nyugtat meg, hogy a hátamat simogatja, de világ életemben először talán most tudok lakatot tenni a számra a válaszát várva. Nem siettetem, ez nem egy olyan döntés, amit néhány másodperc alatt meg lehet hozni.
Csak akkor könnyebbülök meg némileg, mikor elfogadja az ajánlatomat. Testem is elernyed, nem vagyok már annyira ideges és feldúlt sem. Egyszerűen nekidőlök és hagyom, hogy karjaiban tartson.
- Itt tudom.. - bökök a szívem felé ujjammal. - De itt nem.. - érintem meg a halántékomat egy röpke pillanatra. Nem nézek rá, magam elé meredek, és csendesen örülök annak, hogy így döntött és hogy minden szarságom ellenére akar engem. Teljesen biztos vagyok benne, hogy túl sok van a rovásomon ahhoz, hogy ne érdemeljem meg. - Talán a legnagyobb gond velem, hogy már nagyon régóta nem a szívemet követem. Csoda, hogy még megvan.. - szusszanok fel elégedetlenül. Bár kétségtelen, hogy van. Csak sosem arra vágyott, ami ésszerű lenne.
- Köszönöm.. - bújok hozzá szorosan, hogy érezzem testének melegét, és bőrének puhaságát. Egyszerűen jólesik közelsége. Kellemes a tudat, hogy nem vagyok egyedül, annak ellenére sem, hogy tisztában van azzal, hogy velem minden sokkal komplikáltabb. - Nem lesz egyszerű velem. De azt akarom, hogy az lebegjen a szemeid előtt, hogy nem tartozol nekem semmivel. Ha bármikor többre vágynál vagy másra, mint amit tőlem megkaphatsz.. - kezdek bele ismét mondandómba. Azt hiszem, ezt még tudnia kell, utána majd összeszedem magam. Nem akarom, hogy még egyszer ilyen elesettnek, már-már sebezhetőnek lásson. - .. Csak szólj és ígérem, hogy minden akadékoskodás nélkül eltűnök a képből. - Megérdemel ennyit azok után, amire elszánta magát. Hiába vannak ellenérzései az ajánlatommal szemben, mégis elfogadta. Én pedig nem csak a saját érdekemet tartom szem előtt. Most nem.
- Itt maradok.. - jelentem ki halvány mosollyal arcomon. - De engem nem fogsz tudni kiimádkozni az ágyból.. - bújok vissza az ő helyére. A párnán még érzem az illatát. - Finom legyen.. - szólok még utána mosolygós hangon. Aztán fejem alá gyűröm a párnáját és hagyom, hogy szívem lenyugodjon és egy békésebb temet verjen.

Párnájába fúrt arccal, halkan szuszogok, és csak mosolygok szavain. Vajon mennyi időbe telik, mire rájön, hogy hatalmasat téved?! Még mindig úgy hiszem, hogy rossz vásárt csinál velem, csak nem látja a fától az erdőt. Majd ő maga is meglátja. Csak idő kérdése. Akkor viszont már lehet, hogy nekem lesz késő. Nem tudhatom.
- Ühm... - nyögöm álmos hangon. Legszívesebben itt és most elaludnék, hisz elég mozgalmas napot tudhatunk magunk mögött. Ám amint megérzem a felém szálló illatokat, a nyál is összefut a számban. Eddig nem éreztem úgy, hogy éhes lennék, talán azért mert gyakrabban ittam vért mostanában, mint amennyi emberi ételt ettem.
- Sosem kaptam ágyba vacsorát.. Sem reggelit.. - ismerem el mosolyogva, mikor mellém telepszik. - Lenyűgöző lennék? Ha engem kérdezel inkább egy önző dög.. - nevetek fel, miközben igyekszem feltornázni magam és arrébb kúszni. - Gyere ide, mellém.. - kérem lágy hangon, közben a tálcáért nyúlok.
- Tényleg teljesen elbűvöltek, ugye? - nézek rá elgondolkodva. Nem nézett rám így még senki, legalábbis tudtom szerint. - Nem tettem semmit. Miért ragaszkodsz hozzám ennyire? - semmi támadó nincs a hangomban. Egyszerűen kíváncsi vagyok, mi az oka ennek az egésznek. - Na jó, ezt muszáj megkóstolnom.. - döntöm el végül, hogy míg a válaszára várok, én bizony teletömöm a hasam. - Jó étvágyat.. - fordulok felé, aztán egy harapás után hátamat az ágytámlának vetem és jóízűen kezdem rágcsálni a hamburgert.

Hiába vagyok már felkészülve vele kapcsolatban nagyon sok mindenre, képes még meglepetéseket okozni. Nem gondoltam volna, hogy erre a kérdésre is csípőből van válasza.. Csak egy kis megingást látnék rajta, milyen jól esne, hogy nem csak én nem tudom kifejezni magam.. Még a szívem is hevesebb ütemet ver, amint fel tudom fogni, amit mond. Csendesen eszegetek, vagy legalábbis azt terveztem, de ezek után, mikor a szívem olyan nehézségű lett, hogy a gyomrom helyére süllyedt, nem sok esélyt látom már erre.. Kissé gondterhelten pillantok fel rá, de még inkább elkedvtelenedem, mikor azt látom az arcán, hogy szívéből beszél. Ha hazudna, látnám rajta, a szívverése is felgyorsulna.. Valami jele biztosan lenne. Még mindig tartok attól, hogy borzalmasan nagyot fog csalódni bennem, de nem teszem szóvá. Egyszerűen mosolyra húzom ajkaimat, és ahelyett, hogy habogni kezdenék neki - mivel ésszerű kifakadás tőlem ebben a pillanatban biztosan nem várható -, csókot lehelek vállára.
- Az első vagy, akit vámpírrá válásom óta nem öltem meg.. Akit nem érdekel, hogy milyen szörnyeteg lett belőlem.. Aki az ágyba hozza a vacsorát, amit saját kezűleg csinált.. És aki ilyeneket mond nekem gondolkodás nélkül.. - bújok hozzá szorosan. - Fantasztikus vagy.. - simogatom a hasát és a karját, ahol csak érem. - Tényleg az vagy. Szabad, bátor és bolond is, nem látszik rajtad, mennyi minden van itt benn.. - simítom tenyerem szíve fölé. - És vagy mesterien hazudsz, vagy művészien forgatod a szavakat.. De tudod, engem a sokoldalúságod nyűgöz le.. - mormolom halkan. Az sem biztos, hogy meghallja, amit mondok. Nem is tulajdonítok neki nagy jelentőséget, valószínűleg azért, mert már a sokadik ásítást próbálom elnyomni. Minden tagom nehéz, nem vágyom most másra, csak egy csendes éjszakára a karjai között.

Azt hiszem, ha nem koncentrálnék arra, hogy kivegyem szavaiból, mit mond, már rég aludnék. Tényleg fárasztó volt számomra a nap, és azt hiszem neki sem különben, mert ahogy mondta, múlt éjjel nem aludt túl sokat. Talán most bepótolja. Fogalmam sincs, hány óra lehet, de a kinti sötétségből arra következtetek, hogy már jócskán benne járunk az éjszakában. Nem csoda hát, hogy majd' elalszom.
- Mindig legyél hozzám őszinte.. Akkor is, ha az igazság néha fáj.. Megbirkózom vele - suttogom felé kissé lassabban, mint várom. Félálomban már az is nagy teljesítmény tőlem, hogy értelmes mondatot tudok kinyögni.
- Hmm-mmm.. - bújok hozzá, de már csak ennyire futja válasz gyanánt. Egyik lábam felhúzom csípőjéig, ahogy szorosan mellé fekszem, és hiába valószínű, hogy nem nem fogok emlékezni arra holnap, hogy miket beszéltem félálmomban, még hozzáteszem.
- Sosem mondtam, hogy nem nyűgözöl le... - hangom akadozik, és csaknem elharapott sóhajnak hat, amit mondok, mégis folytatom. - Csak többet érdemelnél a bizonytalanságnál.. - fúrom arcom bőrébe, hogy orromban érezhessem illatát, ami szinte csiklandoz és nem kell sok idő, pár perc és már hiába beszélne hozzám, nem hallom. Egy másik világban járok..

Először azt hittem, hogy jót fog tenni, ha vele töltöm az éjjelt és mellette alszom. Megnyugtat a közelsége, a simogatása. Jó hatással van rám, azt hiszem. Mellette egy kicsit jobbnak érzem magam, pusztán azért, mert ő jobbnak hisz, mint amit én tartok magamról.
Ezért is ér váratlanul, hogy felriadok. Fogalmam sincs, mit álmodhattam vagy álmodtam-e egyáltalán valamit, mintha kitörölték volna az elmémből a képet. Csak az érzés maradt meg. Szomjúság és őrjöngés. Vérmámor.. Felé pillantva úgy látom, hogy alszik, egyenletes légzése és szíve lassú tamtamja is ezt bizonyítja. Akárhogy is.. Én nem maradhatok. Ki kell szellőztetnem a fejem, most azonnal. A torkom még most is kapar, de betudom az álomképnek. Nem lehetek még szomjas, és nem mehetek addig vadászni, míg kontrollálni nem tudom magam és az éhségemet.
Óvatosan bújok ki öleléséből és ülök fel az ágyon. Halkan mozgok, nehogy véletlenül felébresszem. Kénytelen vagyok megállni, hogy ne simítsak végig arcán, és ne hajoljak ajkaira, hogy titkos csókot lopjak tőle. Bizonyára felébredne, én pedig azt akarom, hogy pihenjen. Pihenje ki magát.
A földről felveszem a fehérneműmet és fölé az ő pólójába bújok. Mikor kilépek az éjszakába, akkor látom csak, hogy hajnalodik. A gomolygó sötétség kezd eltűnni, ahogy a csillagok is az égről. Én pedig csak leheveredek a fűbe, oda, ahol tegnap is feküdtem, és bámulom a világot egyetlen szó nélkül.

Nem sok időre maradtam egyedül. Ebből két következtetést vonhattam le, csak azt nem tudom, melyik a valós.
- Óh, hogy az.. Kölcsönvettem.. - nézek le magamra. Egyszerűbb volt ezt felkapni, egyrészt. A másik ok, amiért elcsakliztam az, hogy érződik rajta az illata. - Felébresztettelek? - kérdezem halkan aztán. Nem állt szándékomban.
- Jó reggelt! - viszonzom reggeli csókját automatikusan, aztán ugyanilyen természetességgel dőlök neki és fordulok félig felé. Tanulmányozom vonásait, mintha kicsit kisimultabb lenne. A szeme ugyanúgy csillog, mint este, és a mosolya is a régi.
- Rosszat álmodtam.. - vallom be, de többet nem mondok. Nem emlékszem az álmomra, csak arra, hogy pokoli volt. Egyébként sem szeretem elmondani ilyenkor, mi történt, vagy mit láttam. A saját démonaimmal szeretek én megküzdeni, csak néha felülkerekednek rajtam. - Te jól aludtál? - tűröm el a hajam az arcomból - amit a szél az imént odafújt -, hogy arcába nézhessek újra.

- Nem akartalak felkelteni.. - bújok hozzá, mikor közelebb húz. Nekem hála nincs rajta a pólója, így tenyeremet csupasz bőrén nyugtathatom. - Pontosan mikor..? - kérdezek rá aztán. Ő érzi is, gondolom tudja is, én viszont nem éreztem eddig, hogy túlzottan nagy jelentősége lenne. - Szeretnélek látni farkasként, de kétlem, hogy utána még bármi mást látnék.. - nevetek fel aztán keserűen.
- Nem hiszem.. Nem tudom.. - mondom kissé tétován. Miatta lett volna? Akár így van, akár nem, nem számít. Majd elmúlik a rossz érzés is, ami hozzá társult. - Nem emlékszem igazán rá.. - rántok vállat végül.
Nem tudom mikor vettem kezembe a kezét, hirtelen meg is fagyok a mozdulat közben, aztán tovább játszom szórakozottan ujjaival.
- Nem - rázom meg a fejem. - Viszont barátkozom a gondolattal, hogy el kellene mennem vadászni. Talán, ha nem úgy vágok neki, hogy kezelhetetlenül szomjas vagyok, több eséllyel hagyom életben az embereket.. - magyarázom a teóriámat. - Vagy ez nagy hülyeség? - lesek fel a szemébe és a rezdüléseit figyelem.

Odafigyelek arra, mit mond, a gesztusaira is, de legfőképp arra, hogy hol nyomja meg erősebben a szavakat. Tényleg érdekel a véleménye, leginkább azért, mert tudni akarom, hogy képes lennék-e arra, hogy ölés nélkül tapadjak valakinek az ütőerére.
- Igen, tapasztaltam.. - húzom el a számat és idegesen mocorogni kezdek. - Borzalmas érzés az a kettősség, mikor az eszemmel tudom, hogy le kellene állnom, de a vámpír énem nem hagyja és felül kerekedik rajtam - nyögök fel lehangoltan. Mindig így bukom el, nem számít mivel próbálkozom.
- Várj egy kicsit.. - intem le hirtelen, míg felfogom, mit is mondott. - Ezek szerint, ha farkas alakodban a közeledben lennék, nem szaggatnál apró cafatokra? - hőkölök hátra hirtelen. Sosem hallottam még ilyenről, pedig volt már dolgom néhány farkassal, de a legtöbbjük teljesen megvadul telihold idején.
- Akarom-e? - emelem fel kissé a hangom. Még az én fülemet is sérti. - Azért hagytam ott.. őt, mert nem tudtam elviselni tovább, hogy milyen mocsok dolgokat művel, hogy vér tapad a kezéhez. Tudja, hogy nincs gyomrom ahhoz, hogy én magam öljek, most mégis arra vagyok kényszerülve.. - magyarázom hevesen. - Nincs más, amit jobban szeretnék, mint kontrollálni a vérszomjamat.. - nézek rá nagyon komolyan. Azt hiszem, eddigi ismertségünk alatt még nem vágtam ilyen határozott képet.