Felvetésére ismét felnevettem, bár inkább a reakcióján, mint az elgondoláson. Ezt már nem is kommentáltam, olyan abszurd. Sosem fogom hagyni, hogy még egyszer megtörténjen vele. Én csak.. Biztonságot akarok.
Kétlem, hogy egy szemhunyásnyit nem fog aludni mellettem és jót mosolygok is a dolgon. Míg ő a pólóját húzza le magáról, én a farmeremet veszem le, mert nem lenne túl kényelmes abban aludni. Végül befészkelem magam a takaró alá és szorosan hozzábújok. Szívem nagyokat dobban arra gondolva, hogy nélkülem nem tudna aludni. Tudna, biztosan, de nem pihentetően.
- Ühümm.. - dünnyögöm elnyomva egy ásítást, de szemeim már most csukva vannak. Nem gondoltam volna, hogy amint fejem karját éri máris mázsás súlyként érzem meg a fáradtságot.
- Kérek egy csókot.. - préselem még ki magamból halkan és féloldalasan nyújtózkodom felé, és továbbra is fészkelődöm egy kicsit mellette.

A felszínen valószínűleg már alszom, bár ahhoz elég éber vagyok, hogy megérezzem puha ajkait az enyémeken. Hangját hallgatva nyom el az álom, nyugodtságot sugároz, én pedig magam sem értem hogy lehetséges, de nem riadok fel. Nem félek, nem tartok attól, hogy rémálmom lesz. Egyszerűen siklok át egy másik állapotba, tagjaimat nem érzem már nehéznek. Illata továbbra is az orromba kúszik, tudat alatt tudom, hogy velem van. Talán ez nyugtat meg, vagy a várakozás arra, hogy végre egyenesbe jöjjön az életem. Mindegy. Ez az egész kellemes és pihentető, álmomban közelebb bújok hozzá, fejem mellkasán pihen, fülem alatt, a mellkasában szíve nyugodtan dobban, és ez lök át a teljes öntudatlanság állapotába.

Végre, sok nap után először nem a démonaimmal álmodom. Igazság szerint abban a pillanatban, hogy meghallom Chriest keltegető hangját és kiragad abból a közegből, ami addig körülvett, már nem is tudom, merre jártam álmomban. Ez valahogy nem is zavar, hisz biztos vagyok benne, hogy nem üldözött senki, nem akartak megölni sem engem, sem őt. Rekedt hangon motyogok valamit, amit még én sem értek, mert tény, hogy tudnék még aludni, de nem fog hagyni. Pedig, ha nem szólalna meg újra, az álom még visszarántana...
- Még egy kicsit.. - nyögöm továbbra is csukott szemmel, közben karom-lábam köré fonom. Taktika ez a részemről, hogy hallgasson rám. A szemeim felnyitása is olyan lassan megy, hogy nem is erőlködöm vele.

Kérdezhetném fennhangon, hogy miért nem hagy békén, de az okot történetesen tudom. Miattam vesződik mindezzel, legalább annyival megkönnyíthetném a dolgát, hogy nem hisztizek, de ébredés után mindig kell egy kis idő, mire kiheverem a nyűgösséget.
- Naaa... - morgok hangosan a takaró után kapva, amit leránt rólam. Hirtelen megcsapja testem a hűvösebb levegő. Össze is rándulok, arra pedig, hogy a hátsómra csap, egyáltalán nem is számítok.
- Ahova pacsi, oda puszi is jár.. - Dohogok még egy darabig, míg végre kinyitogatom a szemeimet. Mérgesen nézek fel rá. El tudtam volna képzelni az ébredést sokkal jobban is... Még félig rajta terpeszkedem, na nem mintha zavarná, hogy szinte betakarom az egyik felét.
- Elégedettebb lennék, ha tényleg reggel lenne.. - túrom el arcomból a hajamat, és továbbra is a szemeimet forgatom a tervre. Még mindig félvállról veszi. - Legközelebb előre tisztázzuk, hogy neked mit jelent a késő délután.. - zsémbelődök tovább, de magamban már én is jót mulatok az egészen.

- Pont ellenkezőleg. A szépség titka a sok alvás.. - puffogok, természetesen nem engedek neki. Itt én vagyok a sértett fél, akit nem hagyott aludni, még egy kis kárpótlásra is fáj a fogam. - Másrészt, a mondás úgy tartja, hogy aki sokat alszik keveset él. Melletted ez a veszély nem fenyeget.. - gúnyolódok kicsit, a vigyor viszont lefagy az arcomról, mikor megváltoztatja az ütemtervet. Elgondolkodón, felvont szemöldökkel nézek rá. - Arra játszol, hogy csábítsalak el? - dőlök el ismét, fejemet vállába fúrom. Semmi kétség, néhány perc kellene csak, hogy ismét el tudjak aludni, ugyanakkor eléggé éber vagyok már ahhoz, hogy nagyot szusszanva vegyem tudomásul, mikor kihúzza kezét a fejem alól. Csodás, erre itt hagy. A hagyjon békén-t nem pont így gondoltam. Arra viszont nem számítok, hogy finom csókját fogom érezni. Sejtem, hogy ehhez azt a pimasz vigyort ölti fel, aminek képtelenség ellenállni és nem állom meg kuncogás nélkül. Nem tart sokáig, hogy utána forduljak miután felül, és míg ő ásítozik, én hátába csimpaszkodva sikeresen belé gabalyodjak. Karjaimmal körülölelve, nyakába csókolva kérdezem tőle.
- Még mindig enni akarsz?

Végül csak sikerült elérnie, hogy felébredjek. Ténylegesen is. Az álom teljesen kiment a szememből, helyette valami sokkal jobbat és kívánatosabbat látok.
- Ilyen ébresztő után? Úgy hiszem neked kellene elcsábítanod engem.. Sajnos nem kellene sokáig győzködnöd.. - csókolom végig finoman nyaka vonalát egészen a válláig.
- Érdekesebb? - simítok végig mellkasán, mikor oda húzza a kezem. - Nem vagyok elég érdekes? - harapok finoman fülcimpájába, nyelvem hegyét is végighúzom rajta, aztán elengedem. Karjai alatt fűzöm át kezemet, így futtatom végig tenyereimet hasán, egészen a nadrágja szegélyéig.
- Nos, farkaséhes vagyok.. - poénkodom nagy vigyorral a képemen, amit le sem lehetne törölni és reakcióiból tisztán következtetek arra, hogy még mindig nem hagyom hidegen. - Mit tudsz tenni az érdekemben? - suttogom a fülébe vágyakozó hangon.

Pár pillanat erejéig ismét elhiteti velem, hogy a kaja miatt hoppon maradok. Látványosan megnyúlik a képem a gondolatra, hogy lazán lecserél egy sonkás szendvicsre.. De abban igaza van, hogy arra oda kell figyelnem, hogy őt a vér nem táplálja úgy, mint engem. Gyakrabban kell ennie, mint nekem.
- Majdnem bűntudatom van, hogy távol tartalak az ételtől... Majdnem.. - búgom bőrébe. Lelkesedésem továbbra is megvan, bár tartok attól, hogy végül túlhevülök. Ártatlan képét látva magamban bosszankodom egy sort, igyekszem úgy tenni, hogy ez ne látszódjon rajtam. Hamarosan szükségem is lesz erre, hisz a matracba nyomva kerekedik fölém, amit egyáltalán nem bánok.
- Nos, mi az új ajánlata számomra... Mr. Wolfswood? - kérdezem akadozva, amint csókjai nyomán megborzong testem. Ujjamat eltüntetem hajában, próbálom közelebb vonni magamhoz, és valószínűleg úgy viselkedem, mint aki élni sem tud csókja nélkül.

Hiába az édes szavak és az évődés, ez már nem játszadozás, a testem minden egyes érintésére vágyakozón reagál. Már az is felizgat, hogy teljesen lemeztelenít, hát még a csillogó tekintet, amivel végignéz rajtam. Semmi kétségem, hogy már most legalább annyira kíván engem, mint én őt. Sosem voltam kishitű, de az ő bókja bárki másénál jobban esik. Alsó ajkamat harapdálom, próbálkozom elfojtani magamban a sóhajokat, amit csókjaival vált ki belőlem.
- Túl sok a ruha rajtad.. - méltatlankodom, miközben igyekszem, hogyan tudom leghamarabb levadászni róla a nadrágját és alsóját. Nem könnyíti meg a helyzetemet azzal, hogy hozzám tapasztja testét, de megoldom. Kezeimet kettőnk közé fúrom és igyekszem kigombolni nadrágját, majd mikor sikerrel járok, lábaimmal tornázom le róla. Talán méltatlankodik, hogy folyamatosan mocorgok, de minden egyes érintésével feljebb korbácsolja bennem a vágyat.

Egy pillanatra megállok a mozdulat közben, élesen beszívom a levegőt, holott mélyen belül tudom, hogy ez nem olyan fenyegetés, amit beváltana, tudatában annak, hogy érzek ezzel kapcsolatban. Én viszont elgondolkozom, nem hosszan, de kizökkent. Nem ficánkolok tovább, addig legalábbis, míg meg nem érzem száját mellemre tapadni. Hátam automatikusan emelkedik el az ágyból, fejem hátrabiccen, mintegy felkínálva ezzel magam neki. A bennem keltett érzéseknek pedig nem szégyenlek hangot adni.
Szinte már kínzó lassúsággal csókolja végig egész testemet, azokat a pontokat érinti felhevült bőröm felületén, melyek végigbizsergetik egész bensőmet. Kedvem lenne azt válaszolni neki, hogy már réges-rég elvarázsolt, mégsem teszem. Szabálytalanul lélegzem és erőt véve magamon felemelem fejemet, hogy le tudjak rá pillantani. Érzem és tudom is, mire készül, a látványa felér valami különleges afrodiziákummal, hihetetlenül erotikus. A várakozás pedig meghozza gyümölcsét, amint megérzem, hogy nyelvével végigsimít lüktető nőiességemen, mintha elhagyna az erőm, újra a párnába hanyatlok. Csípőmet lejjebb tolom, szinte már megállíthatatlanul nyögdécselek. Tudatom teljesen elhomályosul a kényeztetés miatt, de az imént már kigondoltam, mit fogok tenni. Az élvezet viszont egyelőre nem engedi, hogy szóhoz jussak. Vagy legalábbis nem úgy, ahogy én akarom.
- Chriest.. - nyögöm a nevét, hogy felhívjam magamra figyelmét. Nem mintha nem érezném magamon, hisz már most úgy érzem, ha nem kapom meg magamnak őt és a kielégülést, spontán öngyulladás végez majd velem, de mielőtt erre térnék, mást akarok mondani neki.
- Használd.. a kötelet.. - kérem akadozva. Felsültem már egy démonom legyőzésében, viszont kell valami, ami némi sikerélményt okoz. Nem utolsó sorban kiváló alkalom ez arra, hogy megbirkózzam a feszélyezettségemmel és biztosítsam Chriestet, hogy tényleg igyekszem. Minden szempontból az övé akarok lenni. Akarok. Az viszont csak akkor lehetséges, ha a múltbéli sebeim többé nem gátolnak meg semmiben.

Minden tagomban érzem a vágyat és egy kis feszültség is a bőröm alá férkőzik, valószínűleg tudatosan, hiszen tisztában vagyok azzal, mit kérek. De én kérem. Meg kell birkóznom vele, szükségem van a bizonyosságra, hogy képes vagyok magam mögött hagyni minden rosszat, hogy a múltam tényleg csak keserű és egyre távolodó emlék maradjon.
- Kérlek... - nyomatékosítom, hogy valóban ezt szeretném. Most még késznek érzem rá magam, ha pedig valami mégsem úgy alakul majd vagy úgy érzem sok, úgyis leállítom.
- Ki kell irtanom őt az életemből.. - mondom, miközben még mindig kérlelőn nézek rá. - Szükségem van erre, meg kell próbálnom túllépni ezen. Én bízom benned és bízom a józan ítélőképességemben is. Ki fogom bírni.. - nézek rá nagyon eltökélten. - Csak így lehet esélyem arra, hogy teljesen új életet kezdjek.. - magyarázom tovább kissé akadozva és zihálva, remélve, hogy megadtam ezzel a kezdő lökést neki. Semmi kétségem afelől, hogy ha bele is egyezik, most még inkább figyelni fogja minden rezdülésem. De ennek ellenére sem érzem úgy, hogy ki kellene használnom a lehetőséget, amíg még visszakozhatok.

Testem még mindig tűzben ég, kissé kipirult arccal nézek felé. Az adrenalin már most száguldozik az ereimben, én pedig behunyt szemekkel várom, hogy teljesítse kérésemet. Megteszi, hát persze, hogy meg, egy szemernyi kétségem sem volt efelől. Csak egy leheletnyivel leszek feszültebb, mikor megérzem, hogy kezeimet felemeli és a kötél durva szála csuklóm köré tekeredik. Körültekintő, egy kis fájdalmat sem okoz ezzel, én pedig nem hagyom, hogy a múlt kísértsen. Bár az emlékek fel akarnak törni, azt akarom, hogy legyen valami pozitív, ami elűzheti őket a továbbiakban. Akkor pattannak ki szemeim, mikor megérzem, hogy már nem tudok kényem-kedvem szerint mozogni. Nagy kortyokban nyelem a levegőt, kissé meghúzom a béklyómat, hogy megbizonyosodjak arról, mennyit bírhat. Végső esetben akár el is tudom tépni a kötelet, azt hiszem. Remélem, erre nem lesz szükség...
Óvatos, puha csókjai segítenek ellazulni, már amennyire ebben a helyzetben sikerül elengednem magam.
- Tudom.. - bólintok egyet. Ha nem lennék biztos abban, hogy teljesen rábízhatom magam, nem vetem fel az ötletet, nem kérem meg, hogy segítsen leküzdeni az árnyaimat. De már bizonyított, én pedig egyre közelebb érzem őt magamhoz, mind fizikálisan, mind érzelmileg.
Csak felszínesen tudok levegő után kapni, mihelyt visszafészkeli magát az előző helyzetébe. Már nem tudom érinteni, de testem minden rezdülésével tudtára adom, hogy nem fog vissza a múlt abban, hogy élvezni tudjam a jelenünket.

Igyekszem elvonatkoztatni szó szerint gúzsba kötött kezeimről, de csakhamar belátom, hogy ez épp annyira izgató, mint amennyi feszültséget kelt zsigereimben. Szívem veszettül kalapál, a cseppnyi félelem és a határtalan szenvedély van rá ilyen hatással. Időről-időre megmozdítom a csípőm, eleinte csak néhány ponton érzem, hogy remegni kezdek, nemsokára már egész testemben dolgozik a beteljesülés vágya és az élvezet, amit nyújt nekem. Olykor élesebben szívom be a levegőt, ilyenkor küzdök a rossz tapasztalatommal, hogy helyet tudjak adni az újnak. Úgy viselkedem, mintha ezzel eltörölhetném a sebeimet, mintha ez gyógyítana, holott tudom, ez nem ilyen egyszerű és talán örökké nyoma marad bennem az akkori sérelmeimnek. De ha valami kis esély van arra, hogy túltegyem magam rajta, én megteszem.
Fojtott nyögések, elfúló sóhajok hagyják el szoros egymásutánban ajkaim ívét, néha még fogaim is összekoccannak. Körmeimet azon nyomban tenyerembe vájom, hogy megérzem magamban kényeztető ujját. Pillanatok kérdése, és elér a mámor, belső izmaim ritmikusan húzódnak össze és ernyednek el.
- Úristen.. Nem bírom tovább.. - nyögök fel az élvezettől, csípőm mozgását pedig már akkor sem bírnám leállítani, ha bárminemű fájdalmat éreznék.

Pillanatok alatt elér a megkönnyebbülés, valószínűleg úgy festek, mint egy fuldokló, aki az élvezet hullámai között hánykódik. Testem visszahanyatlik a puha lepedőre, a párnák közé. Mellkasom szaporán emelkedik és süllyed, lehunyt szemmel pihegek a kielégülés utolsó másodperceiben. Még nem sikerül teljesen magamhoz térnem, ahogy nekem nyomja gerjedelmét, ismét elönt a vágy. Nem tudom, hogy vagyok képes ezt érezni ilyen rövid időn belül, hisz az orgazmus utórengései még csak most csillapodtak testemben.
Most is képes meglepni azzal, hogy saját szenvedélyének gátat szabva várja az én reakciómat. Egy pillanatra sem kételkedem abban, hogy tovább is bírom. Ez nem olyan akadály, mint a vér jelentette kísértés..
- Akarlak.. - emelem fel fejem. Karjaim nem engedik ugyan, hogy túlságosan sokat emelkedjek, épp elég ez ahhoz, hogy meg tudjam csókolni, míg megérzem, hogy kitölti testem. Könnyedén löki magát testem mélyére, a pillantását közben magamon érzem, de amit le tud olvasni rólam az a vágyakozás.
- Mit művelsz velem..!? - kérdezem tőle ellágyultan. Ismét kavarognak bennem az érzelmek. Szemeim viszont minden mozdulatára újra és újra felparázslanak.