Egy pillanat erejéig megfordul a fejemben, hogy nincs igaza. Nem ismeri az érzést, nem ismerheti.. Hogyan, miközben sosem volt vámpír?! Nos, ha vámpír nem is, zabolázatlan vérfarkas biztosan volt... Az pedig, hogy képes megálljt parancsolni magának és az ösztöneinek, szinte hihetetlen. Elképesztő.
- Tudod, mit jelent ez? - lelkesedem fel egyetlen pillanat alatt. Olyan hevesen fordulok felé és lendülök az ölébe vele szemben, hogy testét sikeresen a fűbe taszítom. Még nyirkos, vizes, és pontosan jól látom, hogy bőrére némi harmat pereg. Kezét továbbra sem engedem el, de arra ügyelek, hogy a hasa legyen combjaim között és a figyelmét még csak véletlenül se tereljem el. - Látni akar... szeretnélek.. - javítom ki magam. Ez nem csak tőlem függ, bár rosszul érintene, ha megtagadná tőlem, amire épp vágyom. - A következő teliholdkor... - vetem fel ötletként és reménykedve nézek sötétszürke szemeibe, melyek mélyén némi kékség is megbújik. Teljesen izgatott lettem. Nem csak amiatt, hogy esélyem van látni farkasként, hanem mert a segítségét is felajánlotta nekem.
- Örülnék neki! - kapok az alkalmon. Meg tudja védeni magát tőlem és saját bevallása szerint sosem tudna bántani. Én pedig hiszek neki. Próbálok olyan pozitívan hozzáállni, mintha én is az ő életfelfogása szerint élnék. - Azt hiszem.. Kezdjük is. Most! - vágom rá gondolkodás nélkül. Nem agyalhatok ezen sokat, ha meglátom ennek a hátulütőit, még elállnék az ajánlatától. És ki tudja, talán nem kell Lucas segítségét remélnem, amit valószínűleg úgysem kapnék meg..
- Na és mi az első lecke? - incselkedem vele és egy gyors csókot nyomok ajkaira örömömben, aztán elhúzódom és lekászálódom róla. - Jó leszek. Ígérem.. - teszem még hozzá somolyogva, aztán rá figyelek.

Nem hazudtolom meg önmagamat, hiszen lelkesedésem töretlen, főleg azok után, hogy ő is beleegyezett, hogy vele legyek.
- Oh... - lepődöm meg kissé, amint kiderül, hogy ez is a különlegességének tudható be. - Nem gondoltam, hogy ez ebben is megmutatkozik.. - mosolyodom el halványan. - Mióta vagy farkas? - kérdezem aztán. Lehet, hogy ez már a túlságosan személyes kérdések kategóriájába tartozik, de a kíváncsiságom még így is határtalan. Ígérete viszont egy pillanatra eltereli figyelmemet. Vajon rájött már arra, hogy előszeretettel csikarok ki ígéreteket, szinte mindenkiből?! Nem tudok az elejtett félmondatokban bízni, van, hogy még az adott szó sem elég. De úgy gondolom, ő nem verne át. Vagy legalábbis nagyon bízom ebben. Ajánlatára csak bólintok, és már azt várom, milyen módszerrel áll elő ahhoz, hogy megbirkózzam a vérszomjammal.
- Igen, bízom.. - válaszolom teljesen magabiztosan. Semmi kétségem afelől, hogy most rosszat akarna nekem, másképp nem ajánlkozott volna a tanár szerepére. Egyetlen szó nélkül teszem amit mond. Behunyom a szemeimet és koncentrálok. Kutatok a boldog, szép emlékek után, de csupa olyat találok, amik abban az időben fontosak voltak számomra, most viszont már semmit sem jelentenek. Változáson megyek keresztül, ami ugyan nem azt jelenti, hogy nem tudok örülni egy-egy szép ruhának vagy ékszernek, csak már mást jelent nekem. A szabadság íze mindent megváltoztatott, még akkor is, ha nem vagyok az teljesen, mert valaki már biztosan van a nyomomban. A saját törvényeim szerint élek most, nincsenek betartandó szabályok. Mi ez, ha nem a legnagyobb öröm?!
De szemeim hamar kipattannak, mikor azzal jön, hogy meg kell harapnom. Eddig nem éreztem helytelennek, csupán most.
- Nem fogok belőled kísérleti nyulat csinálni.. - rázom meg a fejem hevesen. - Te teljesen megőrültél? - nézek rá hitetlenkedve. Fogalma sincs, milyen veszélynek teszi ki magát azzal, ha azt akarja, hogy engedjem teljesen szabadjára magam. Azt az énemet még én sem ismerem, hisz valamennyi kontrollom van, de ahhoz egyelőre nem elég, hogy az áldozataim élve megússzák. Persze Chriest más, erre más számtalanszor rávilágított, és eddig is sikerült neki leállítania engem, de hozzá képest mégis kiszámíthatatlan vagyok. Ezzel együtt, egy pillanat alatt átgondolva a dolgot, tudom, hogy ez még mindig jobb ötlet, mintha egy emberen kísérleteznék. Ő legalább gyorsan gyógyul.. Lehetséges, hogy szükség is lesz rá.
- Rendben.. - nyelek nagyot és ismét lehunyom a szemeimet. Hagyom, hogy átjárjon az emlék aromája, a szabadság érzete, miután magam mögött hagytam a bűnös várost és vele együtt úgy hittem a múltamat is. - Kezdem elhinni.. - nyögöm kissé kábultan, hiszen vámpír énem kezd előbújni és máris vérre szomjazik. Emlékszem mennyire finom, mennyire erős és... A következő pillanatban már a nyakára tapadok, hogy egyetlen harapással átszakítsam az inakat és a bőrt, forró vére pedig a számba ömöljön. Igyekszem nem visszafogni magam és hagyni, hogy az ösztönök magukkal ragadjanak, de még így sem akarok neki fájdalmat okozni..

A vére íze még most is, még így is felülmúlhatatlan. A torkom minden korty után jobban kapar, mintha nem lenne elég, mert többre vágyom. A fejem zsong, az izmaim feszülnek, az állkapcsom újra és újra szorosan zárul a puha bőrre, ami a vastag és vérdús ereket rejti. Szorosan tartom, hogy ne moccanjon, és ezzel elősegítem azt is, hogy fogaim még mélyebbre jussanak. Szinte levegőt sem veszek, mert nincs rá szükségem, csak az ízre a számban, ahogy végigmossa nyelőcsövemet istentelen élvezetet okozva ezzel. Jobban szükségem van erre, mint bármi másra. Akarom, hogy az enyém legyen. Az elmém ködös, a vére megrészegít és teljesen a hatása alá kerülök. Semmi kétségem afelől, hogy sosem voltam még ilyen mámoros állapotban, sosem hagytam el magam ennyire. Olyan vadul harapok, hogy ajkaim közül kifolyik az életereje és vörös csíkot hagy testén.
Pillanatokon belül felnyögök, mikor feleszmélek arra, hogy ha ezt ilyen vehemensen folytatom, meg fogom ölni, de nem tudok leállni. Tompán hallom csak őt, sokkal inkább a szíve vágtájára tudok csak koncentrálni, mintha az elmém számára lenne muzsika, a vámpír énemnek szól. Kutatok az emlék után, amit már egyszer megtaláltam...
Az a hajnal, mikor elhagytam a várost, egy jobb élet reményében.. De a vére erősebb, még mindig.. Finom és meleg. Az életem apró örömei, kiskorom képei, mikor épp felhőtlenül boldog voltam... Nem, ez sem elég ahhoz, hogy elszakadjak tőle. A szíve ütemesen pumpálja a vérét, mintha csak azért tenné, hogy engem jóllakasson. A tudatom mélyén, már sikerült magamhoz térnem annyira, hogy pörgetem az emlékeket, de nem tudom, melyikbe tudnék kapaszkodni.. Ami elég erős ahhoz, hogy visszaránt.
Lucas.. Nem, egyáltalán nem. Nincs mellettem. Chriest.. Chriest!

Teljesen bezsongok. Valószínűleg az sem érdekelne túlzottan, ha egy bevásárlóközpont közepén lennénk most és tucatnyian bámulnának engem, mikor előtör belőlem a szörnyeteg. Én vagyok, de mégsem én. Túl későn ébredt fel bennem az öntudatom, hogy tisztában vagyok azzal, amit teszek. És azzal, hogy ennek következményei lehetnek, amik nem feltétlenül tesznek majd boldoggá. Nem használ, bármire is gondolok, a gyerekkorom boldog emlékei pont úgy nem hatnak az elmémre, mint az a néhány önfeledt pillanat az utóbbi 7 évből, amikről azt hittem, igenis fontosak számomra. Kiderült, hogy nem azok. Vagy csupán képtelen vagyok pontosan felidézni és újra átélni őket, mert valami meggátol benne.
Más után kutatok, friss képek után, amik szintén boldoggá tettek. Nagyon jók voltak. És az utóbbi napok Chriesthez fűződnek. Önként adta vérét, félelem nélkül áldozza magát ezért, mert én tanulni vágyom. Segít, hogy kontrolláljam a szomjam és érzem... Már érzem, hogy szíve hiába ver gyorsabban, nem pumpál több vért felém. Le kell állnom, sürgősen. De miért nem állított még le? El akarom lökni magam, életben akarom hagyni.. Mintha csak egy ember lenne. Nem gondolkozom azon, mit tesz a vérfarkas gén és mennyit bír ki a teste még. Csak az visszhangzik a fejemben, ahogy száját elhagyták a szavak, miszerint én szerethető vagyok. Nem, nem vagyok.. Egy szörnyeteg vagyok csupán, akinek végül sikerül elszakítania magát az áldozatától. Nem tudom, hogy én lépem-e meg, vagy ő taszít el magától, esetleg egyszerre cselekedünk.. Csak a hideget érzem a hátam alatt, ahogy a rajtam lévő pólója átnedvesedik, mert a fűben fekszem. Levegő után kapkodok, mint aki a vastag víztömb alól bukkan fel oxigénért. Még érzem az illatát felém szállni, még érzem az ízét a számban, de nem merek felé nézni. Azt hiszem a dolognak nem csak egy nehéz része van. Szembe is kell néznem azzal, amit én műveltem vele.
- Mondd, hogy még élsz... - zihálom, közben kezeimet fejemre tapasztom és úgy túrok hajamba, mint egy tébolyult. Ehhez képtelenség hozzászokni.
 

Percekig csak fekszem a fűben és próbálom kizárni a gondolatot a fejemből, hogy tapadjak ismét ütőerére és szívjam addig, míg csak élet jelét látom benne. Őszintén nem tudom, hogy hova fér belém ennyi vér.. Ez őrület..
Csak akkor nyugszom meg kissé, mikor válaszol. Ezek szerint nem ájult el, ezt egész jó jelnek veszem azok után, hogy elég szépen megcsapoltam. Félve vetek felé egy pillantást. Egyszer úgy is szembe kell néznem azzal, mit tudok művelni. A látvány viszont képes arra, hogy sokkoljon. A nyaka egy merő seb, a vére még átszivárog a harapásnyomokon - tekintve, hogy abból nem egy van.
- Ez szörnyen néz ki... - suttogom magam elé és oldalra hajtom a fejét, hogy meg tudjam vizsgálni. a pillanatnyi aggodalmam nagyobb, mint a vágyam a vére iránt. Azt hiszem, csak egy kicsit le kellett nyugodnom.. Vagy rám kellett ijeszteni. - Ez nem fog begyógyulni pár óra alatt.. - nézek rá bűntudatosan. Borzalmasan érzem magam, semmi kétség.
- Le kellett volna állítanod! Megígérted! - kelek ki magamból azonnal. - Hogy higgyek így neked?! - vetem fel a kérdést, ami hirtelen fogalmazódik meg bennem. - Többet ilyet nem csinálunk... Én.. Többé nem iszom belőled.. - jelentem ki nagyon komolyan. Semmi esetre sem akarok még egyszer ilyen helyzetbe kerülni.
 

Egyáltalán nem segít a helyzet kezelésében, hogy látszólag nem fogja fel a helyzet komolyságát. Mintha az egészet félvállról venné. Az meg pláne nem nyugtat meg, hogy nem védte magát tőlem, akkor sem, mikor már épp ideje lett volna ellöknie engem.
- De nem miattam.. - nyöszörgöm bánkódva. - Nem lesz legközelebb.. - erősködöm. - Találok majd más megoldást. Azt hittem, nem tudok majd leállni. Te pedig.. Megőrültél?! Mi van, ha elsőre nem tudsz elszakítani magadtól? Nem értelek. Csak a hold miatt bírtad? - kérdezek rá.. Azt mondta, ilyenkor erősebb és aktívabb is. Mi van, ha egyébként őt is megöltem volna?
- Nem. - rázom meg a fejem határozottan. - Egyelőre neked pihenned kellene.. - nézek rá nagyon komolyan. Hátha megérti, hogy igenis aggódom érte. Nem mintha az csökkentené a bűntudatomat.
- Ne próbálj viccelődni... - húzódom arrébb tőle és átölelem a térdeimet. Mindig megvisel a vadászat, még akkor is, ha ez nem éppen nevezhető annak. A kimenetele is változott, de a lényege nem. Vámpír vagyok. - Csak hagyd, hogy egy kicsit szörnyen érezzem magam.. - kérem aztán tőle. Nem azért húzódom el, mert gondom van a közelségével, hanem mert ilyenkor ténylegesen is úgy érzem magam, mint aki a pokolból szabadult.
 

Ez az egész még zavaros nekem. Alig tudok leállni, és az sem úgy megy, ahogy szeretném. Szembenézni sem egyszerű a sebbel, amit én okoztam neki. Egy kissé összetörtem volna?! Minden bizonnyal megrendültem, hogy akár ő is csatlakozhatott volna a már amúgy is elég terjedelmes hullakupachoz, amihez a kezem tapad.
- Nem érted.. - nyögöm a pólóm, vagyis az övét piszkálva. Nem akartam elmondani neki, mégis muszáj lesz, hogy felfogja a dolog súlyát. - Eleve rossz ötlet volt rajtad kísérletezni, mert most akár jól vagy, akár nem, borzalmasan érzem magam. A véred egyszerűen.. Jobb bárminél. És hiába kapaszkodtam azokba az emlékeimbe, amikről azt hittem, majd segítenek visszatalálni... - rázom meg a fejem lemondóan. Ez túl sok egyszerre és félek, hogy ő is túl sok jelentőséget fog neki tulajdonítani, de azt hiszem joga van ahhoz, hogy tudjon róla. Legalább azért, mert köze van hozzá. - Te rángattál vissza.. Nem a hangod vagy az, amit most mondtál. Azokat csak tompán hallottam. Az utóbbi két nap emléke volt. És ez rossz. Nagyon rossz.. - nézek rá szinte kétségbeesve és most nem tiltakozom az ellen, hogy magához húzzon. Kétség sem fér hozzá, hogy még nem látott ilyen állapotban, és valószínűleg ez nem csak az elmúlt perceknek köszönhető, hanem az évek óta elfojtott bűntudat tör ki rajtam.
- Te... Bántottál bárkit is, míg megtanultad.. Tudod.. Irányítani magad? - kérdezem, miután megadva magam pilledten a vállának dőlök, figyelve arra, hogy egyetlen pillanatnyi megingása után kényszerpihenőre ítéljem. Akár tetszik, akár nem.
 

Hiába próbál biztatni, a hangulatom továbbra is elég letargikus. De majd elmúlik, ha sikerül feldolgoznom, hogy mivé lettem. Azt hiszem, még ezzel sem néztem szembe teljesen. Egyszerűbb minden gondot a szőnyeg alá sepregetni.. De ha összegyűlik a sok, akkor aztán vége mindennek és nincs már hol rejtegetni. Azt hiszem, hogy most ez történt.
- Tudom, tudom.. - ismerem el, hogy ez mind igaz. Tényleg erősebb, mint egy ember, talán még nálam is erősebb, ha ereje teljében van. - De egyelőre nem szeretnék tovább kísérletezni - nyugtázom. A gondolat épp elég rossz, szinte már elviselhetetlen, hogy nem fogja annyiban hagyni, ha csak én nem tűnök el. Azonban én még mindig önző vagyok, mert szeretek vele lenni és élvezem a társaságát, még olyankor is, mikor éppen felokosít ezekről a dolgokról. - Ez, még nem az.. - rázom meg a fejem tiltakozva. - Ez.. Igazából nem tudom, miért történt így, nem tudom megmagyarázni. De segített.. - ránézve látom, hogy még a szeme is mosolyog, ahhoz pedig valószínűleg nem kellene szuper hallás, hogy a szívverését halljam.
Végül mosolyogva konstatálom, hogy sikerült elterelni magamról a figyelmét. Igazság szerint szeretem, ha mesél nekem. Szívesen hallgatom mély hangját. A szám széle viszont hamar lekonyult. Ez nem egy vidám téma.
- Igen, már mondtad. Sajnálom a bácsikádat.. Ez még Jersey-ben történt? - ölelem át most én, és hogy érezze, én mellette vagyok, ujjaimat összefűztem az övéivel. - Nem számít, mit műveltél, remek ember vagy.. - mormolom halkan. - Meg sem érdemlem, hogy ennyire a szíveden viseld a sorsomat, és igazából azt sem tudom, mivel köszönhetném meg. Pontosabban, tudom mi tenne boldoggá, de .. - húzom el a számat. Ezt már tegnap megvitattuk. Mégis pusztán azzal képes meghatni, hogy azt mondja, fontos vagyok neki.

Elégedettnek kellene lennem, hiszen szemlátomást elfogadta az ajánlatomat, de mégsem tűnik túl boldognak. Talán még mindig azt hiszi, hogy csak kihasználom, és valószínűleg nem is téved olyan sokat, hiszen sosem állítottam biztosra, hogy a közöttünk kialakuló kapcsolat kimenetele mennyiben fog megváltozni, vagy mennyire tudom befolyásolni az érzéseimet. Egyelőre azt is nehéz eldöntenem, hogy ez jó-e avagy rossz. Egy kicsit talán mindkettő. Minden esetre én hagyni fogom neki, hogy elnyerje a feltétlen bizalmamat - legalábbis ez a terv.
A felkelő nap sugarai megcsillannak a közeli harmatcseppeken, megannyi színre bontva ezzel a kis cseppen megtörő fényt, mintha egy egészen apró kis szivárvány lenne. Egy pillanatig azt hiszem, ő is ezt figyeli, de helyette engem bámul, ami más körülmények között nem zavarna, de most sikerül fülig pirulnom. Legszívesebben elrejteném előle az arcomat, de hálás mosollyal veszem azt is, mikor megpróbálja elterelni a témát. Még akkor is, ha nem biztos, hogy ez egy hálás tett.. Tanulsága biztosan van a számomra.
- Az életem nagy részét gyerekotthonban töltöttem, nem is igazán volt beleszólásom semmibe, ami velem kapcsolatos. Igazi lázadó voltam, nem tanultam tovább, egyrészt mert nem volt miből, másrészt meg, mert tudtam, hogy amire szükségem lesz az életben, annak már a birtokában vagyok. Rengeteget jártam bulizni, mindig mással fizettettem ki, mert sosem volt rá pénzem, de valahogy megoldottam, hogy felkerüljek a színpadra. Benedict is ott vett észre. Tudod, egész életemben nem volt semmim, aztán hirtelen befolyásos körökbe kerültem általa. Mindent megkaptam és cserébe nem kellett mást tennem, mint magamat neki adni - szusszantam nagyot. Még mindig elég kényes téma ez, az sem kizárt, hogy ő is lekurváz miatta. - Jó üzletnek tűnt, hiszen nem sokra rá magához költöztetett, de hamar rájöttem, hogy nem én vagyok az egyetlen, csak egy újabb trófea, amit mutogathat és néha kedvét tölti vele. Ő avatott be a természetfelettibe is, de az ügyleteinek a részleteit sosem árulta el. Az emberek jöttek és mentek, én pedig érinthetetlen voltam, de sosem kerültem ki a szerető státuszból. Csak farkasokkal dolgozott.. Néhány éve csatlakozott hozzá egy új farkas, akit rettentő könnyű volt az ujjaim köré csavarni. Teljesen magamba bolondítottam, és a végére talán már én is szerelmes voltam belé. Ekkor lett volna alkalmam arra, hogy otthagyjam azt az életet és újat kezdjek azzal a férfival. De nem mentem, hát ment nélkülem. Onnantól kezdve másképp kezdtem viselkedni, sokszor megtagadtak a kéréseket, és habár nem volt jó döntés, hogy a vezér ellen szegülök, azt gondoltam, hogy megtehetem. Tévedtem, mindig csak az egyik voltam a női közül, akit szeret mutogatni, de könnyen pótol. Nem tudom, hogy rájött-e a titkos viszonyomra az egykori társával, de úgy hiszem nem, mert akkor mindketten halottak lennénk. Azt viszont nem nézte jó szemmel, hogy felszólalok az egyik megkárosítója mellett. Vámpír volt. Ezért tett engem is vámpírrá. Meg mert előszeretettel szórakozik azzal, hogy hajtóvadászatot indít bizonyos személyek után. Minden esetre ezzel elvágta tőlem az egyetlen létező menekülési utat is. Lucast. Azért jöttem a városba, hogy őt megtaláljam.. Ennyi az én történetem.. - fejezem be a hosszú mesélést. Egy pillanatra sem néztem fel rá alatta. Nem akartam látni rajta a pillanatnyi érzelmeket, most viszont, hogy majdnem mindenről tud, kíváncsi vagyok, mennyiben változott a véleménye rólam.

Fogalmam sincs mire véljem ezt a nagy csendet, amit produkál.. Pontosabban van. Lehetséges, hogy ez egyszerre túl sok volt neki, elvégre nem volt könnyű életem, és még végighallgatni is elég megterhelő, annak ellenére is, hogy az apró részleteket sosem hangoztatom. De így legalább kapott egy képet arról, milyen vagyok és hogyan éltem eddig. Láthatja, hogy nem csak mondom, hanem tényleg hatalmas változáson megyek keresztül. Legalábbis igyekszem.
Attól függetlenül, hogy nem ítél el, biztos vagyok benne, hogy meg van a véleménye rólam. Nekem is megvan magamról.
- És a bandája.. - javítom ki. Elvégre milyen játszma az, amit egy vív egy ellen?! Nyilván az még fair küzdelem is lenne..
De valamiért úgy érzem, nem ez foglalkoztatja leginkább. Hangját érezhetően lehalkítja, miközben a szavak elhagyják ajkait. Én viszont nem hiszem, hogy ez a legalkalmasabb időpont arra, hogy ezt kitárgyaljuk. Nem akarom, hogy felizgassa magát, épp elég vérét vettem el tőle, most pont nem tenne neki jót. Mégis válaszolok, most végig a szemébe nézve.
- Igen - jelentem ki magától értetődően. - Ő volt az. Felnyitotta a szemeimet, megmutatta, hogy másképp is lehet. Sokat köszönhetek neki. - magyarázom. - Ő volt az első, akiben igazán megbíztam, akit az ujjam köré akartam csavarni, de közben belezúgtam. Nagyon szerettem, de mégsem eléggé ahhoz, hogy vele tartsak, mikor lelépett. Azt hiszem szeretem még, de nem úgy, mint régen... - próbálok úgy fogalmazni, hogy ezzel minél kevesebb fájdalmat okozzam Chriestnek. Bár valószínűleg ez nem jön össze. - Az elsőnek mindig nyoma marad.. - sóhajtok nagyot. - Nem vagyok már szerelmes belé.. - bököm ki a lényeget. - És egyébként is felesleges az egész, hiszen megkeserítettem az életét, a pokolra kíván. Neki sosem vallanám be, hogy még mindig fontos.. Nem várom el, hogy megértsd vagy elfogadd, de ez is egy csomagban jár velem.. - igyekszek valamit leolvasni arcáról, de jelenleg egy kicsit zaklatott vagyok, amiért nem ismerem annyira, hogy előre tudjam, mit reagálhat erre.

Ismét itt a tökéletes példa arra, hogy mindig azokat bántjuk, akik egyrészt nem érdemlik meg, másrészt meg nem is akarunk tőrt döfni szívükbe. Az őszinteség ára a fájdalom, erre nem most jövök rá, de most érzem úgy, hogy bár ne mondtam volna semmit. Akkor most nem lenne zaklatott és .. Minden egyszerűbb lenne, ha erről nem tudna.
A keze már nincs a kezemben, ujjai nem fonódnak enyémek köré, így pedig egész elveszettnek érzem magam. Hiába ért egyet velem, most olyan távolinak érzem magamtól, hiába ül mellettem. Mintha egy láthatatlan, de nagyon is valós szakadék tátongna közöttünk.
- Nézz rám.. - kérem fojtott hangon. Meg kell értenie, hogy mi az, ami zajlik bennem, ha nem így történik, valószínűleg felesleges minden. Bár addig is az, míg nem hajlandó rám figyelni. Nem kecsegtet sok jóval, az, hogy magába temetkezik és nem szól semmit. Mintha meg sem hallaná a hangomat. Kezdek kétségbe esni.. Hogyan értethetném meg vele,!
- Figyelj.. - fordítom magam felé erőszakkal a fejét. Ha máshogy nem megy, hát kényszerítem, hogy rám nézzen. - Ő volt a túlélésem kulcsa. - nézek rá nagyon komolyan, bár gyanítom nem jutok előrébb, ha folyamatosan megpendítem ezt a húrt. - Miatta vagyok itt, ha nem így éreznék, mi nem találkozunk.. - próbálok valami olyasmi érvhez nyúlni ami igaz és mérvadó is lehet. - De tudod mit? Nem érdekel.. Kiabálj, üvölts, ahogy akarsz, vagy üss meg, de... csinálj valamit.. Beszélj hozzám.. - a végére ismét teljesen kikészülök. Az is megfordul a fejemben, hogy már meg is gondolta magát és inkább nem vesződik velem.. Őszintén megérteném.

Utólag jövök rá, hogy messze ez volt a legrosszabb dolog, amit tehettem. Látni a tekintetében azt a mérhetetlen fájdalmat, azt a kínt, amit én okoztam neki. Tegnap éjjel is ezt láttam a tekintetében… De nem, ez már kiforrottabb, mintha a szívfájdalma lenne, ami az én ketyegőmig akar utat találni magának. De nem engedem. Nem tehetem. A múló percek annyi indulatot szültek bennem, már az is teljesítmény, hogy még itt vagyok és hallgatom a szavait, bár közben már talpra pattanok. Nem bírok tovább mellette ülni. Meg kell szabadulnom ettől a feszültségtől.
- Nem. Nem fog megváltozni semmi. Nem fog változni, hogy vámpír vagyok. Nem változik az sem, ahogy érzel irántam. Nem változik meg, hogy Lucas a múltam része, vagy akár az, hogy egyáltalán van múltam. De te tudtad előre, hogy nem könnyű velem.. Nem várhatod, hogy senki ne legyen az életemben, aki egy kicsit is fontos. Rajtad kívül.. Nincs okod és jogod sincs féltékenynek lenni. Tegnap azt hittem tisztáztuk a dolgokat. Ez, ami kettőnk között zajlik, még nem kapcsolat.. Nem tartozom neked elszámolással és nincs jogod ilyeneket feltételezni rólam. Fájdalmat okoztam, de őszinte voltam. Mit vársz, kérjek érte bocsánatot? Nem fogok. – kelek ki magamból teljesen, a végére már kiabálok. Legszívesebben fel-alá mászkálnék, de azzal sem tudnám levezetni ezt a dühöt, amit pillanatnyilag érzek. – Én azt hittem, tartod magad ahhoz, amiben megállapodtunk. Elfogadtad az ajánlatomat, hogy ennyit tudok adni, ennyim van jelenleg. Nem engedem, hogy a mindenemmé válj, hogy aztán ne maradjon semmim. Nekem ez sok.. Túl gyors.. De te még mindig dönthetsz úgy, hogy mégse akarod. Ellökhetsz magadtól, ha neked úgy jobb. Figyelmeztettelek, hogy összetöröm a szívedet, de te nem hallgattál rám, és nézd meg, hol vagyunk most?! – mutatok kettőnkre. Feldúlt vagyok, nem csak pillanatnyilag.. A hangulatom egyetlen pillanat alatt változott, elég volt csupán újra meghallanom a hangját ahhoz, hogy robbanjak is. Két nap alatt már másodszor esek a torkának. Ez minden, csak nem az ideális párkapcsolat alapja.
- Nem gondolom, hogy ilyen nehéz megkülönböztetni azt, ami volt, attól, ami most van. Mondhatnám, hogy sosem lépek le, de nem lenne igaz. Viszont ha arra kerül a sor, biztos nem Vele megyek.. Nem is veled.. Akkor egyedül teszem. Ez is csak akkor várható, ha forró lesz a talaj a lábam alatt.. – morgom még mindig és hangosan fújtatok hozzá. – Valószínűleg jót tenne nekünk egy kis idő.. Külön.. – vetem fel ötletnek. Ha most nem tudja, mihez kezdjen, előbb vívja meg a csatáját odabent.. Aztán.. Majd lesz valahogy. Mindig van valahogy..