Teljesen elbűvöl, annyira határozott, mégsem durva. Nem okoz fájdalmat sem mozgásával fizikálisan, sem érzelmileg nem bánt. Bár erősen kell koncentrálnom, hogy ne pukkanjon ki az a buborék, ami ezt a pillanatunkat körülveszi és ne törjenek rám a nem kívánatos emlékek, de megéri. Minden percért megéri. Jelen pillanatban úgy érzem, hogy szárnyalok, nem csak azért mert szeret és minden pillanatban magamon érzem kutató pillantását, mintha a vonásaimból olvasna.. Azért is, mert egyelőre úgy tűnik, hogy beválik a tervem és habár ez számomra nem kis lépés volt, hanem legalábbis ugrás nagyságú, de nem hiábavaló a próbálkozás. Már most hatalmas sikerélményem van, de ez nem csak az én érdemem.
Szívem vadul veri a bordáimat, és a levegőt kapkodom. Szemeim nagyra nyílnak, mikor megérzem, hogy csaknem teljesen elhagyja a testem, majd újra tövig belém siklik és teljesen kitölt. Lassan ringatja csípőjét, én pedig sajátommal elébe sietek, így még mélyebbre juthat testemben. Már többre vágyom, abban viszont még nem vagyok biztos, hogy távol tudom-e tartani a rémképeket, így nem kérem arra, hogy fokozza a tempót, csak testemmel adok neki jelzéseket.
- Teljesen.. - pihegem fátyolos hangon, és nem tud leolvasni rólam semmit, ami arra utalna, hogy bármi kellemetlenséget éreznék. Csak őt érzem, teljes egészében.

Előnye a helyzetnek, hogy a bizalomra építek, amit érzek. Csupán azt nehezményezem, hogy nem tudom érinteni, végigsimítani testén, végigmarni a hátát, vagy csókjaimmal kényeztetni és megjelölni, hogy mindenki lássa, már foglalt.
Chriest minden kétséget kizáróan kihasználja, hogy ő tud irányítani és én boldogan adom neki testem, ezzel együtt azt hiszem szívemet is megkaparintja. Egy pillanatra sem hagyja abba a mozgást, miközben megemel. Hátam is elemelkedik az ágytól, csak a lapockáimon támaszkodom és egyre nehezebben szabok gátat a torkomra tóduló gyönyör hangjainak. Egyre hangosodó, érzéki sóhajok és nyögések keveregnek, az enyémek és az övéi. A szenvedély most éri el bennem a tetőfokát, már meg sem próbálom leállítani csípőm mozgását, vele szinkronban mozdulok. Már egy pillanatig sem érzem magam kiszolgáltatottnak, sokkal inkább a kéj munkál bennem, lassan kúszik végig minden porcikámon, hogy testem legmélyén megállapodjon és összerántsa testem legmélyebb és legtitkosabb izmait. Nőiességem vadul lüktet ujjai kényeztetésére, mikor átlépek a határon és remélem őt is rántom magammal. Hátam ívbe hajlik, egész testemben megremegek és a látásom addig nem is tisztul ki, míg nem tudok kicsit csillapodni.

Lehunyt pillákkal pihegek, mellkasom szaporán emelkedik és süllyed, és mindeközben olyan vigyor pihen a képemen, mintha legalábbis megtébolyodtam volna. Az hiszem, nagyon rég nem voltam már ennyire elégedett, hisz ez annak tudható be. Csak azt érzem, hogy óvatosan kiszabadítja a kezemet. Jó érzés leengedni. Pontosabban jó érzés lenne, ha nem ölelném szorosan magamhoz azonnal, mintegy bepótolva, hogy egész végig nem tudtam érinteni. Míg ő csuklóimat hinti végig csókokkal, én úgy tekintek rá, mint aki épp most ébredt a világ legjobb, legszebb álmából. Kinyújtózom mellette, s ahogy végigjáratom kezem testén érzem, hogy ő is ugyanolyan nyirkos az izzadtságtól.
A szemeim boldogan csillognak. Megcsináltam. Megcsináltuk. Nem olyan érzés, mint képzeltem, sokkal jobb a tudat, hogy képes vagyok élvezni ezt anélkül, hogy a múlt béklyóit számításba kellene vennem.
- Egyben.. és fantasztikusan.. - hajolok közel hozzá. Homlokából kisimítom a haját, tenyerem ezután arcára kúszik, mígnem végre megcsókolom. Kedvesen, lágyan, szerelmesen.

Pihegve hanyatlok vissza a párnák közé, csókja teljesen elkábít. Kell egy kis idő, míg ismét rendezem a légzésemet, addigra pedig már szembe is fordul velem.
- Szükségem volt erre.. - magyarázom kissé zavarodottan. Talán úgy tűnök, mint akinek nem okozott különösebb nehézséget, hogy féket vessen a minduntalan feltörekedni akaró emlékeknek, de ez nem így van. Nem volt vad és követelőző, egyszerűen a kérésemet teljesítette és van egy olyan érzésem, hogy bárki mással próbáltam volna leküzdeni a rossz tapasztalatot, csúfos kudarc lenne a vége. Ebben aztán nyakig benne vagyunk mind a ketten.
- Szükségem volt valami biztosítékra, hogy érdemes ennyi mindent kockáztatni.. Kellett valami, ami elég erőt ad ahhoz, hogy higgyek abban, hogy sikerülhet.. Hogy, ha nem is azonnal, de fokozatosan mindenen túl tudom tenni magam és lehet jövőm. Nem akartam, hogy úgy legyél velem és tégy meg értem minden tőled telhetőt, hogy nem vagyok biztos abban, egyszer majd viszonozni tudom.. De segítettél, ezt részben neked köszönhetem... - nyelek nagyot. - Nem kérdőjelezted meg azt, hogy képes vagyok rá... - hunyom le szemeimet egy pillanatra, talán azért, hogy ne lássa a bennem kavargó érzelmeket. Már biztos vagyok magamban, benne eddig sem kételkedtem, de még mindig korainak érzem, hogy vallomást tegyek. Már ez is elég nagy teljesítmény a részemről.
- Mikor veled vagyok, nem félek.. Nem attól, hogy bántasz. Biztosan tudom, hogy nem tennéd, ha tudatában vagy annak, hogy fájdalmat okozhatsz. És ne.. Soha ne hasonlítsd magad hozzá. Sosem lesztek egy kategória.. - rázom meg a fejem. Aztán gyorsan tovább is mondom, mielőtt azt hinné, másra céloztam ezzel. - Az a felszínes boldogság a nyomába sem ér annak, amit akkor érzek, ha veled vagyok.. - motyogom halkan és elkapom pillantásom. Szökőévente nem beszélek annyit az érzelmeimről, mint amennyi időt most fordítottam rá. Gyógyulok.

Fogalmam sincs, hogyan fog reagálni erre a sok mindenre, amit most megosztottam vele, hisz ha bármiben biztos velem kapcsolatban, az az, hogy nem szeretek az érzelmeimről beszélni. Így éltem, így nevelkedtem, meglepődik ezen bárki is? Az árvaházban csak nevelők voltak, akiket egyértelműen nem izgatta kinek milyen gondja-bánata van. Benedictnél pedig hamar megtanultam, hogy hallgatni arany. Hacsak nem akarok rövidtávon azok közé tartozni, akiket pár nap után kipenderít. Szoknom kell, hogy van, akit ténylegesen is érdekel, hogy mi zajlik bennem és a berögződéseket nehéz megváltoztatni.
- Mázli, hogy nincs szükségünk orvosi engedélyre.. - mosolyodom el halványan, aztán érdeklődve hallgatom, mit kér tőlem. Pontosabban miket. Homlokom ráncolom a gondolatra, hogy még mindig azt hiszi, van bármi is, amiben esetleg hasonlít arra a görényre. De végül hagyom, hogy végigmondja. Hátha a másik kérése nem kavar fel annyira. De mégis.
- Már most sokkal közelebb engedtelek magamhoz, mint eddig bárkit.. - lehelem magam elé. A másik versenyző anno Lucas volt, de talán ő sem volt soha annyira fontos nekem, mint most Chriest. Már most. - Én azt hittem, hogy látszik a változás, hogy próbálkozom. Azt akarom, hogy érdemes legyen kivárnod, hogy.. Különben is.. Nem hiszem, hogy létezik nő a földön, aki nem adja meg magát neked, ha elég ideig ostromlod a szerelmeddel. Amit egyébként zokon is vennék.. Azt már megtapasztaltam, hogy te milyen vagy féltékeny férfiként.. Azt hiszem, én rosszabb lennék.. - fordítom szemeimet. Ez is amolyan berögződés, de az vesse rám az első követ, aki nem így viselkedne a helyemben. Vélhetőleg sosem voltam igazán fontos senkinek ahhoz, hogy miattam kompromisszumokat kössön, egész eddig.
- Ami Benedictet illeti... - sóhajtok nagyot és most hihetetlenül komolyan nézek rá. - Soha nem lennél olyan, mint ő. Neked van szíved, hatalmas.. És úgy akarlak, ahogy vagy, tudod? Nem egy szálon futnak a gondolataitok, hidd el nekem. Másképp már rég nem lennék itt. Tovább megyek. Másképp sosem kerültem volna ilyen közel hozzád... - simítom kezem szíve fölé. Igyekszem kordában tartani érzelmeimet, amik mintha eddig nem tudtak volna és most akarnak kitörni. Egyszerre.

Szívem veszett módon feldübörög, megnyugtató hangját hallva. Valószínűleg nem csupán ez a magyarázat, hanem az is, amit mond, és az a beleélés, meggyőződöttség, amivel teszi. Nincs is okom kételkedni benne.
- Köszönöm.. - válaszolom végül csak, miután küzdök, hogy megfelelő szót találjak. Hamar rájövök, hogy aligha tudom szavakban kifejezni, mennyire örülök neki, hogy akkor este összeakadtunk mi ketten. Eszembe sem jutott volna feltételezni, hogy nem csupán egy kaland lesz számomra, hanem megkaparint és nem ereszt. Képletesen és ténylegesen sem, hisz úgy von magához, olyan erővel szorít, hogy azt érzem, szíve közvetlenül az enyém mellett dobban. Egy gyors csókot nyomok nyakára, aztán nagyot sóhajtva húzódom kicsit hátrébb.
- Ühümm.. Ez a Corey... Nem fog reklamálni, hogy a te pólód lesz rajtam, ugye? - duruzsolom halkan. Őszintén szólva nem sok kedvem van csak azért visszamenni a hotelba, hogy felsőt cseréljek. A dzseki alatt, meg aligha látszik.

A lelkesedés hiányát betudom annak, hogy valószínűleg nem arra számított, hogy elintézem ennyivel, de... Egyszerűen még nem megy, nem tudom kimondani azokat a szavakat, amiket hallani szeretne. Ő is tudja, én is tudom. Mégis rosszul esik, hogy még nem tudom boldoggá tenni vele, olyannyira, mint ő engem.
- Remek, akkor megspóroltunk egy utat.. A pólódat pedig tényleg kölcsönveszem.. - nevetek fel én is, aztán kutakodni kezdek a melltartóm és a bugyim után. Nem figyelem, hol motoszkál épp, leköt az, hogy ne tudjon azzal vádolni, hogy sokáig készülődöm. Így csak akkor kapom felé pillantásom, mikor nagyot sóhajtva kér, hogy figyeljek. Nem értem ezt a reakciót, a homlokomat ráncolom, de a mosoly még mindig ott lapul ajkaimon. Egész addig, míg bele nem kezd, akkor elfog egy érzés, amitől gyomrom összeszorul. Hallom, mit mond, hát persze, mégis csak bámulok rá hatalmasakat pislogva, és nem merek lenézni a kezére, amiben ott tart egy kis dobozt. Én.. Be kell vallanom az első sejtésem nem az, hogy napfénygyűrűnek szánja, és hirtelen megkönnyebbülök, hogy nem kell ezúttal is kitérő választ adnom.
- Ez.. Gyönyörű.. - pislogok le a gyűrűre mégis, amint láthatom. Tekintete és a gyűrű között ingázik pillantásom talán túl sokáig is. - Mégis mi történne velünk? - rázom meg a fejem, nem értem ezzel mire céloz, mikor az imént ígérte, hogy nem néz más nőre. Így viszont talán egy kicsit már értelmet is nyer a dolog.. - Oké, egy pillanatra... először azt hittem, hogy a kezemet akarod megkérni.. - habogok. Talán az életben nem voltam még ennyire zavarban, de igyekszem kivágni magam. - Nem hiszem, hogy édesanyád örülne neki, ha nálam kötne ki a hagyatéka. Vagy bárki a családodból.. Főleg, mivel ekkora eszmei értéke van. Számodra is. - nyelek nagyot. Nem akarom elutasítani, hiszen szíve után ez a legnagyobb ajándék, amit kaphatok. Hogy végig velem lesz, valamilyen formában biztosan. - Biztos vagy benne? - nézek rá kétkedve.

Egy kicsit idegenkedek az ötlettől, de látszólag mindig lesz valami indoka, hogy miért fogadjam el. És elég jó indok, ami azt illeti. Szeretném őt mindennél boldogabbnak látni.
- Vigyázok rá.. - ígérem automatikusan, amint ujjamra húzza. meglepetten tapasztalom, hogy pontosan egyezik a méret, mintha csak számomra készítették volna. - A gyűrű pedig vigyáz rám.. Tökéletes. Mintha magadból adnál egy darabot... - mosolyodom el őszintén. A köszönetemet nem tudom szavakba foglalni, így meg sem próbálkozom vele. Néhány percig csak ücsörgök az ágyon, bámulva a kezem, aztán hozzá hasonlóan immár én is öltözködni kezdek. Magamra kapom a pólóját, aztán a nadrágomért indulok.
- Hol lennék? - pillantok hátra értetlenkedve. Elég ostoba kérdésnek hangzik, nem gondoltam, hogy nélküle mennék bárhová is és ennek hangot is adok. - Nem gondoltad komolyan, hogy egyedül mész, ugye? - vonom fel kérdőn a szemöldököm, miközben magamra rángatom a farmeremet.

Nem számítok arra, hogy azonnal beadja a derekát. Hát persze, hogy nem. Nem is ő lenne, ha nem kellene megküzdenem vele az akaratom érvényesítéséért. De ebből most nem engedek.
- Mitől lesz jobb, ha egyedül mész? Lényegében ez egy szívesség, amit nekem teszel meg azért, hogy ne kelljen életem végéig Benedict haragjától tartanom, nem? Tudom, hogy oda.. hozzá nem mehetek veled, és hidd el ha a cella nem, majd az aggodalom öl meg.. - rázom meg a fejem lemondóan, ám a tervemtől még mindig nem tántorított el.
- Szóval egyelőre maradjunk optimisták és vegyük úgy, hogy nem kapnak el... - ajánlom neki elgondolkodva, miközben már csak a dzsekim hiányzik, hogy teljes legyen az összkép. A pólója nem is olyan feltűnő így, hogy begyűrtem a nadrágom derekához a felesleges, lógó részt.
- Na tessék.. - bólintok mosolyodva, ahogy keresztül húzza saját maga számításait. - Tiszta haszon vagyok.. - bólintok, bár egy kis grimasz jelenik meg képemen, és hozzá simulok, ahogy magához von.
- Szeretném, ha Corey a lehető legkevesebbet tudná meg ebből az egészből.. Rólad, rólam, mindenkiről, aki érintett.. - mondom aztán, akár egy kérést, és bár sosem találkoztam még boszorkánnyal, tudom hogy mindenkivel vigyázni kell, akit szolgál a mágia.

Bizonyára nagyon elégedett képet vághatok, és minek tagadjam, hogy az is vagyok? Mondjuk nyilvánvalóan csak addig fog tartani a lelkesedésem, amíg ott nem tartunk, hogy ténylegesen is a temetőbe érünk és elméletből áthelyezzük gyakorlatba a dolgokat. Na az nem fog tetszeni...
- Sms-t küldenék... - húzom el a számat. Az időzítés mindig is a specialitásom volt, gyári tartozék, reklamálni lehetne, de felesleges. Úgysem változtatna semmin.
- Úgy értem.. - kezdek bele, de nem hagyja, hogy végigmondjam. - Oké.. Nyilván tudni fog rólunk, ami nem baj.. Viszont nem kell tudnia Benedictről, Lucasról, a hulláról, amit készülünk felgyújtani... - kissé talán éles a hangom. Az is lehet, hogy én fogalmaztam túl homályosan. Nem arról van szó, hogy nem akarom, hogy bárki megtudja, milyen közel állunk egymáshoz. Nem érdekel, mit gondolnak akik tudják, hogy nem vagyunk hétköznapi páros. De minden más szenny jó ha titokban marad. - Érted már? - kérdezem kissé morcosan. Rajta kívül nem bízom másban, ha ő bízik ebben a Coreyban, nekem is azt kell tennem..

Azonnal megkönnyebbülök, amint biztosít afelől, hogy nem szándékozik kitálalni minden információt a boszorkánynak. Nincs is erre szükség voltaképpen, de jobb előre megbizonyosodni erről, nehogy végül ketten kétfélét mondjunk.
- Benedictről neked is meg lesz a véleményed hamarosan.. Bár le tudnálak beszélni.. A hideg is kiráz attól, hogy te meg ő egy légtérben... - nyögök egyet tehetetlenségemben, de kizökkent azzal, hogy olyat kérdez, amire én sem tudom a választ.
- Boszorkánnyal sem találkoztam még, nemhogy igézni próbáljak egyet.. - nézek rá úgy, mintha ez teljesen egyértelmű lenne. Bár lehetséges, hogy ezt az apró és elhanyagolható tényezőt neki még nem is említettem. - Megpróbálhatom, de nem ha nem jön össze, kétlem, hogy örülne neki, hogy az emlékeivel akartam babrálni.. - rántok vállat. Ennyi kockázat igazán nem nagy ár azért, hogy végre szabadnak érezhessem magam, hisz a munka nagy részét egyébként sem én végzem. Chriest vonszolja magát önkéntes küldetésbe miattam.
- Lucast majd én elintézem. Én bízom benne, te pedig bízz meg bennem. Egyelőre nem tervezek szólni neki semmiről. Ráérünk később beavatni, ha sikerrel járunk.. - állok kétkedve ehhez az egészhez. Benedict nem hülye, én pedig talán naiv vagyok, hogy azt hiszem kijátszhatjuk, de egy próbát megér nekem.
- Szóval? Indulunk? Jelenésünk van a boszidnál, hogy hasznosítsuk ezt a gyönyörűséget.. - emelem fel a kezem és hívom fel figyelmét szándékosan az ajándékomra, amit még meg sem köszöntem neki, így minden előjel nélkül csókolom meg. Hosszan, érzelmesen, ám mielőtt teljesen elterelném a figyelmét elhúzódom és kilépek a szabadba.