- Melyik részét kellett volna megbánnom? - kérdezem vissza. - Hogy embervér tapad a kezemhez, vagy hogy aktiváltam az átkot? Az előbbit nem. Az a szemét elvette az egyetlen embert, akit ismertem, akit szerettem, és aki a családomat jelentette. És tudom, hogy fordított esetben a nagybátyám is ezt tette volna értem. Amikor teliholdkor egymás után törnek el a csontjaim, akkor nem rajongok annyira a dologért, de még így is azt mondom, hogy megérte - válaszolom aztán, majd felülök az ágyon. - Na és mondd, mennyire tartod a kapcsolatot a motoros családoddal? Csak mert nem szeretnék féltékeny, bosszúért lihegő pasikra ébredni egyik éjjel, ahogy molotov-koktélt dobálnak a lakókocsimra - dünnyögöm, aztán nézem, ahogy felöltözik, és példáját követve én is magamra kapom a ruháimat. - Ennyire szabadulni akarsz? - lépek Leslie mögé, és megölelem, mikor összerezzen az égdörgésre. - Nyugi. Ne félj, nem eshet bajod. Most már csak arra vagyok kíváncsi, a helytől akarsz-e szabadulni, vagy tőlem - csókolok bele a nyakába. - Egyébként vázolhatnád, mi lesz a napunk hátralévő részének programja - puhatolózok. Kíváncsi vagyok, vajon velem, vagy nélkülem akarja-e tölteni ezt az időt.
Kérdésemre adott válaszán elmosolyodom. Én sem azt bántam, hogy megöltem valakit. Nem is azt, ami utána történt velem. Azt bántam, hogy nem lehettem teljesen farkas vagy teljesen boszorkány, és jobban örültem volna, ha soha nem lökök le senkit a lépcsőn, pusztán véletlenből, vagy kívánom azt, hogy akadjon a torkán egy darab a vacsorájából. Hangosan elnevetem magam, szinte félrenyelem a vizet, amit épp készültem lenyelni, majd hajamba túrva rázom meg fejem. -Szeretek tudni róla, hogy akiket szeretek, azokkal mi a helyzet. De a féltékenyeket tudom kezelni, nem kell tartanod tőle, hogy megnyúznak, esetleg vízbe fojtanak, ne adj isten megfosztanak valamitől és életben hagynak.-vázolom fel a lehetséges helyzeteket, arcomon sejtelmes mosollyal, majd ismét elnevetem magam, mert a puszta feltételezés is nevetséges volt.-Aki féltékeny, az csak féltékeny. És gyanítom még ők is csípnének, ha megismernének.-nem egy konkrét emberre gondoltam, inkább általánosságban állapítom meg, hogy senki sem akarná felnyársalni, amiért velem volt, vagy velem van?. -Nem, de mondjuk úgy, hozzá kellene szoknom ehhez.-emelem magasba az ujjam, mivel az ehhez, jelen esetben lefedte a tényt, hogy egy lakókocsiban vagyok, felettem az égzengés és mellettem a tomboló szél, körülöttem pedig odvas régi fák. Tipikus esete lehetne a "dől a fa!" felkiáltásnak. Ez annyira nem tetszik. Felsóhajtok a csókjától, mosolyogva, majd felé fordulok és vállat vonok. -Veled azt hiszem elbírok. És egyébként tetszik itt- A végén még a nyakadon maradok és ki se lehet majd innen robbantani.-nézek a barna szempárba, de őszintén fogalmam sincs, mihez lenne kedvem jelenleg. -Azt hiszem most jön az a rész, hogy te kitalálsz valamit, és én teljes mértékben rád bízom magam.-pislogok angyalian, és kíváncsian várom, előrukkol e valamivel. Felőlem itt is ücsöröghetünk, ihatunk pár sört és ha akad valami játék, tőlem azzal is előhozakodhatna, nem vagyok semmi jó elrontója. Ha mehetnéke van, nekem az is megfelel. Csak ne kelljen egyedül agyalnom a dolgaimon, ha már egyszer a társaságában mindent megkaphatok, amire vágyok. Biztonságot, kedvességet, törődést, és azt a fajta megértést, ami nem a sajnálatra alapszik. Egyszerűen jó volt vele lenni, ennyi az egész.
A puszta feltételezésbe is beleborzongok, mikor azt mondja, megfoszthatnánk valamely becses részemtől a haverjai. Na nem, ezzel még viccelni is rossz. A nemesebbik szervek a legjobb barátom, és alighanem ő is kárát látná idővel a hiányának. - Alkalomadtán talán majd megismerem őket - dünnyögöm, bár nem kötöm az orrára, hogy mivel a nagybátyámmal nőttem fel, kerülve a társaságot, eléggé feszélyezve szoktam magam érezni másokkal. De nem gond, Leslie kedvéért azt hiszem, megoldom a dolgot. Tényleg csak azt akarom megmutatni a "falkájának", hogy tőlem nem kell félteniük ezt a lányt. - Hé, nyugi már - csitítgatom, ahogy újra a nyakába húzza a fejét, és kipislog a kinti ítéletidőbe. - Én imádok így a természetben élni. Fene tudja, talán a farkasgének miatt...szeretem az erdőt, és a vadont. Vagyis - nyelek nagyot, ahogy eszembe jutnak a Gwennel történtek - eddig szerettem - sóhajtok nagyot, aztán összeráncolom a szemöldökömet. - Akkor az ajánlatom a következő. Mivel a te lakásod mégis kényelmesebb, vagy legalábbis tágasabb, menjünk el hozzád. Főzök neked ebédet, én, saját kezűleg. Aztán beülhetnénk egy-egy pohár borral egy kád forró vízbe, este pedig elmehetünk szórakozni valahová, vagy csak fekszünk, és bámuljuk a tévét. Amihez majd hangulatod lesz. Ezt a részét rád bízom. Hogy tetszik a program?
Arcomra halovány mosoly szökik. Valamiért nem érzem úgy, hogy az én családommal szívesen töltené az idejét, bár különösebben én sem erőltetném a dolgot. Az egyetlen barátnőm, Sky, kicsit könnyebb eset, bár kétlem, hogy ő örülne, ha előhozakodnék épp most ezzel a pasi témával. Valami nincs rendben vele, csak még nem tudtam, hogy mi. -Valószínű a boszorkány énem háklisabb, mint a farkas. A természet nálam eleve érzékeny pont.-húzom el szám, mert ha azt vesszük, bármit tettem, ami ott fent nem tetszett valakinek, és máris a boszorkány felemnek mondhattam búcsút, rosszabb esetben az életemnek is. Beleborzongok a gondolatba, de próbálok nem gondolni ilyesmire többé. Arca hirtelen megváltozik, vonásai zavarodottak lesznek, mintha kellemetlen emlék ötlött volna eszébe, ezért mielőtt túlgondolhatná a dolgot, ügyes és egyben sunyi húzás hajtok végre. Közelebb húzom magamhoz, miután szembe kerültem vele, és csókot lopok tőle. Tudom, hogy nem a tulajdonom, de nem szívesen látom letörtnek, mindent meg kell hát tenni a figyelemelterelésért, és jelenleg ez tűnt a legegyszerűbb módnak. -Az ebéd jól hangzik, bár mire visszaérünk inkább estebéd lesz belőle.-nézek az egyik polcon lévő órára, de mosolyomból pont nem arra a következtetésre lehet jutni, hogy nagyon bánnám ezt a lehetőséget.-Különben is, hozzászokom ahhoz, hogy főznek nekem, és a végén én magam elfelejtek főzni és végleg a nyakadon maradok.-szemem csillog, mint a Hold az éjszakai égbolton, kíváncsiságtól, hogy mi finommal lephet még meg, mert bár a reggeli nem egy svédasztalos, ötvenfogásos valami volt, de bőven felülmúlta azt, amit felül lehetett reggeli terén. -A bor tetszik, a forró fürdővel egyetemben. A szórakozás részét majd meglátjuk.-mosolygok, de arcomról süt, hogy valamit elkezdtem forralni ellene, és nem is olyan biztos, hogy nem tudom majd megtenni. De ez még a jövő zenéje. Az eső mintha csendesedett volna, de még kopog a tetőn pár nagy cseppben, ami biztató jel a programra nézve.
- Azért nyilván a főtt vacsora gondolatát sem veted meg - válaszolom, aztán visszacsókolok, amikor az ajkamra tapad. Ezt az érzést azt hiszem, könnyen meg tudnám szokni... - Spagettire gondoltam. Állítólag jobb vagyok benne, mint bármelyik sztárszakács - gondolkodom kicsit, mire kiötlöm a "menüt". - Aztán jöhet a fürdő... és mint mondtam, a többit rád bízom - hunyorgok rá hamiskásan, aztán magam is a lakókocsi teteje felé nézek, ahol már egyre halkabban kopognak az esőcseppek. Pár perc elteltével el is áll, legalábbis beáll a csend, és újra kibújik a felhők mögül a ragyogó őszi nap. - Azt hiszem, ez itt a végszó - nyúlok a kabátom után, aztán mikor kilépünk a nyirkos tisztásra, bezárom a lakókocsit, és zsebre vágom a kulcsát, aztán Leslie felé fordulok. - Ha bármikor úgy alakulna, hogy nincs hová menned, akkor tudd, hogy ide bármikor jöhetsz. Akár itt vagyok, akár nem. Kérned sem kell, előre jelezned sem. Úgy gyere, mintha hazamennél - mosolygok, aztán lerántom a ponyvát a motorokról. - Indulhatunk? - pattanok nyeregbe. Megvárom, amíg ő is így tesz, aztán felberregnek a gépek, és elhagyjuk a mocsarat.
Úgy vezetek el idáig, gépiesen, nem gondolva semmi, mint egy robot, aki erre programoztak. Nem akarom jártatni az agyam, nem akarok emlékezni, merengeni, mert félő, hogy nem tudnék mást, csak ordítani a dühtől, a csalódottságtól, vagy épp ellenkezőleg: magamba fordulni, és lehajtott fejjel végleg megsemmisülni lelkileg. Túl szép volt ez az egész ahhoz, hogy igaz legyen. Az én életem eddig mindig olyan volt, hogy ha kaptam valami kis boldogságot, hát már előre reszkettem, a sors vajon hogyan, és mikor veszi el tőlem. Egész életemben csak a rossz volt az osztályrészem, és a boldogsággal sem tettem volna semmi mást, csupán megbontottam volna vele a természet egyensúlyát, ami előbb vagy utóbb megtorlásért kiált... Leállítom a lakóautót a már megszokott, régi helyén, és ahogy lekapcsolom a motort, rám zuhan a csend, csak a tücskök ciripelése, a madarak csicsergése és a békák kuruttyolása adja a háttérzajt. Eltántorgok az ágyamig, ahol még ott van kiterítve Les felsője, és lerogyok a takaróra. Két kezem az arcomba temetem, és nem akarok semmit. Sem látni a világot, sem berúgni, sem érezni... nem akarok semmi mást, csak túlélni ezt a fájdalmat bennem, mélyen legbelül. Vagy épp belehalni... már az sem érdekel.
Nem tudom, meddig ülök itt egy helyben, de mire leemelem a kezem az arcom elől, a fény odakinn már sötétséggé válik, és leszáll az alkonyat, ígérve a közeledő estét. Tompa létezésre vagyok csupán képes, mintha valami különös burokba csomagoltak volna. Sem a fülem, sem más érzékem nem működik, mert lefoglalja valami más... talán ennek köszönhető, hogy mire észbe kapok, már késő. Mert szinte robajszerűen kinyílik a lakókocsi ajtaja, mintha valaki berúgná, és máris ketten vannak rajtam, és gyűrnek a földre. Bárhogy is küzdök, kapálózok, az én erőm kettőjük ellen kevés. Aztán némán, csendes megadással hagyom, hogy magukkal vigyenek. Nem teszek fel kérdéseket... azt hiszem, anélkül is tudom, hogy kivel fogok nemsokára találkozni.
A fogdmegek - ugyanúgy, ahogy elvittek - visszafelé kidobnak a mocsár szélénél, mint egy darab rongyot, aztán egyetlen mukkanás nélkül elhajtanak, nemsokára már csak a porfelhőt látom, amit az autó kerekei vernek fel a földes úton. Sarkon fordulok, és elindulok a lakókocsim felé, lassan, kissé dermedten, mintha csodálkoznék rajta, hogy még élek egyáltalán. Tudtam, Lucas figyelmeztetett, hogy a találkozás Benedicttel elkerülhetetlen, de álmomban sem arra vártam, amit kaptam. Valahogy úgy sejtettem, vagy golyót kapok a fejembe, vagy minimum véresre püfölnek köszönetképpen, hogy anno vettem a bátorságot, és hülyének néztem a főnöküket. Viszont a jelek szerint megúsztam az egészet egy figyelmeztetéssel, és némi beszélgetéssel. Ahogy fellépdelek a lakóautó lépcsőin, haragos morgással veszem tudomásul, hogy a zárat meg kell szerelnem, mert az a két barom lerúgta az egészet. Aztán elnapolom a problémát, és ahogy megállok az apró konyha mosogatója felett, hogy lemossam arcomat, felemelkedve hosszan szemlélem arcomat a tükörben. Aztán eszembe jutnak Benedict nekem címzett szavai, a pénztelenségről, meg a borotváról, amivel nyilván a nem épp jólfésült külsőmet igyekezett savazni. Gondolkodás nélkül kapom le felsőmet, aztán legyalulom arcomról a több napos borostát, majd elkapom a hajnyíró gépet, és nekiesem a fejemnek, egészen addig, míg alig néhány milliméteres sörte nem borítja csupán a koponyámat. Aztán úgy ahogy vagyok, koszosan, félmeztelenül bedőlök az ágyamba. Bárhogy is igyekeztem felbosszantani azt a szemétládát, nem jártam sikerrel. Igazából persze azt sem tudom, mit akartam elérni ezzel az egésszel... talán hogy a fejét elveszítve nekem támadjon? Nyilván én húztam volna a rövidebbet, mert ha rám uszítja a komplett hadseregét, én nem úszom meg élve, de... a fenébe is, lett volna legalább alkalmam egyet-kettőt bemosni neki, ezzel is megköszönve a közvetett segítségét abban, hogy most összedőlt az egész életem, mert Les... mert Les kidobott miatta, és a fenyegetés miatt, amit ő árnyékolt az életünkre. De itt vagyok, épen, és sértetlenül. Legalábbis testileg. Most már nincs más dolgom, mint élni. Reggel felkelni, létezni, dolgozni, aztán este újra lefeküdni, és ezt ismételni a végtelenségig. De nélküle... van egyáltalán értelme? Rövid földi életem óta először érzem igazán jól magam. Először érzem azt is, milyen, amikor valaki mindent odaadna értem, és mindent megtenne azért, hogy szeressem. Akinek fontos voltam én, önmagam, úgy ahogy voltam, amilyen voltam. Érezni akarom, hogy ha hozzám ér, a testemet felépítő mind a megszámlálhatatlan milliárd atom szétrobban, és szanaszét szóródik az univerzumban. Hiányzik, és sosem gondoltam, hogy ez ennyire tud fájni. A telefonom után nyúlok, amit éjjel, mikor elvittek, nem volt időm zsebre tenni. Tudatni akarom vele, ha másképpen nem, akkor így, hogy nincs már mitől félnie, mert hacsak beláthatatlan hülyeséget nem teszek, senki és semmi nem fenyegeti az életét. A kijelzőn megjelenik az sms ikonja, és az üzenetben egyetlen szó áll. Tőle jött... Leslie-től. Egyetlen egy szó az egész. Sajnálom. Mit sajnál vajon? Hogy kidobott, hogy már nem kellek neki? Vagy hogy nem jött össze, és nem azt kapta tőlem, amit várt? Esetleg azt, hogy egyáltalán megismert? Nem tudom a választ. De bárhogy is... ha itt a vége, tartozik nekem annyival a köztünk történtek után, hogy a szemembe mondja az igazságot. Egy mozdulattal rúgom magam ülésbe. Kabátot kapok, és felragadom a motor slusszkulcsát. Beszélnem kell vele. Ha utoljára, akkor azt is tudnom kell.
Kezdőlap
