Naná, tanárnak csak én neveztem ki hirtelenjében. Jó ötletnek tűnt, egy cseppet sem bánom, hogy ilyen őrültségre adtam a fejemet. Az is meglehet, hogy csak én tartom őrültségnek, hisz Chriest segítőkészen asszisztált a tervemhez végig.
Hallgatok rá, minden akadékoskodás nélkül és jobban lelassítom a járgányát, ez megy, a gázkarral hamar barátságot kötöttem. Megállni viszont nem lenne olyan könnyű, ha nem segítene. Mégsem hálálom meg neki. Bosszant, hogy elvette tőlem a játékomat, hogy átvette a szerepet és ő játszadozott velem, én pedig nem tudtam, de inkább nem akartam tenni ellene. Furcsa ez a kettősség..
- Megoldom... - morgom, és ezúttal nem fogadom el a felém nyújtott kezét, hanem megkapaszkodom az ülésen és átlendítem a lábam.
- Semmi baja a lábamnak.. - simítom végig most én a combjaimat, és meglepetten tapasztalom, hogy egyáltalán nem esik olyan jól, mint mikor az ő keze siklott végig az anyagon. Arról már nem is beszélve, hogy ha a csupasz bőrömön simítana végig így..
- Ez a hely... Nagyon szép.. - pillantok fel, ahogy körbenézek, majd felszegem az állam, figyelem, hogy vetnek árnyékot a fák, és közben teszek egy fél fordulatot. A környezet egyszerűen békés, távol a nagyváros zajától. - Szóval ez a te birodalmad.. - nyugtázom vigyorogva, az iménti haragom már el is illant.

Pontosan megértem, miért részesíti előnyben ezt a helyet a várossal szemben, de bizony hiába szép a hátrányai is megvannak.. Távol van mindentől.
- Én mindig nagyvárosban éltem, hozzászoktam a zajokhoz, szinte már zavar, ha nem hallom. - rántok vállat. Itt mást hallok. Madarakat, motoszkálást, egy kis vízcsobogást. Biztos vagyok benne, hogy ezeket ő is hallja. Az érzékei ugyanolyan jók, mint az enyémek.
- Majd észben tartom, hogy teliholdkor nem élvezhetem a társaságodat. - Bár nyilvánvalóan nem találnék ide még egyszer, maximum egy kis kóválygás után, és ha első alkalommal nem sikerül, hagyom is a fenébe, nem próbálkozom feleslegesen.
- Megmutatnád nekem a kedvenc helyeidet? - pillantok fel rá, most magasabbnak tűnik, mint tegnap, mikor magassarkú volt rajtam és nem sportcipő. Minden esetre egyelőre nem akarok szemezni a kulcscsontjával, mert azt is látni vélem, hogy pumpálódik bőre alatt a vér.
- A sör éppúgy megteszi, mint bármi más.. - bólintok végül. Talán egy kicsit lehűt engem is, és nem fogok annyira vágyni a vérére és rá. Elszakítom a pillantásomat az övétől. Túlságosan csillognak a szemei. Inkább arrébb sétálva ledobom a dzsekimet, leheveredek a fűbe és élvezem a napsütést. Más ember ilyenkor már rég menekülne, sőt a vámpíroknak egy része is. Én viszont nyakláncom révén élvezhetem a napot.

- Túl könnyelmű ígéreteket teszel.. - szólok utána vigyorogva. Tegnap azt mondta bármikor ihatok belőle, most pedig azt, hogy bármit megmutat, ez igencsak sokat sejtet. Vagy csak nincs tisztában azzal, hogy a szavainak mekkora súlya van.
- De nekem bármit megmutathatsz.. - dőlök hátra néhány percre a fűben, míg ő bent motoszkál. - Ez a tó kifejezetten jól hangzik. Megnézném.. - somolygok magamban egészen addig, míg vissza nem tér és le nem ül mellém.
- Igen - ismerem le az igazát minden köntörfalazás nélkül, mikor kezembe nyomja a sört. Lustán ülök fel és bontom ki, de még mielőtt innék belőle hozzáteszem. - És nem fogok elnézést kérni érte. Néha elég nehéz másra is figyelnem, mikor olyan közel vagy, és a tegnap este után... Igyekszem önkontrollt gyakorolni és remélhetőleg nem veszítem el a fejem.. - kacsintok rá, mielőtt még belekortyolnék a sörbe.

- Tehát eszerint élsz.. – állapítom meg, holott erre már tegnap este felhívta a figyelmemet. – Nem akarsz elszalasztani semmit és.. Bármikor, bármit.. Ezért van a listád is? – Lehetséges, hogy csak én kötöm össze a kettőt, de ez alapján az is megeshet, hogy tényleg egész sornyi terve van a hátralevő életére. – Hogy is mondják.. Bakancslista. Van olyanod?! – fordítom felé a fejem. Élvezem, hogy a könnyed témából átevickélünk a komolyabbakba, aztán vissza és nincs ebből semmi fennakadás.
- Meg a vacsorám és a reggelim? – kuncogok fel, mielőtt újabbat kortyolok, aztán ismét felé fordulok és megállok a mozdulat közben. A felsőteste simán eltereli a figyelmemet minden másról. Ha a lustán végigguruló vízcsepp helyében lennék.. Erre a gondolatra még a sörösüveget is összeroppantom markomban. A hideg sört beissza a föld és a ruhám, az üveg szilánkjai felsértik a tenyeremet, de nem foglalkozom vele. Hamar gyógyulok. Azt viszont nem tudom megállni, hogy lendületből ne üljek Chriest ölébe, és hátra ne döntsem a fűben. Heves csókot váltok vele, majd ajkaimmal végigkövetve álla vonalát eljutok egész a füléig.
- Rettentő merész tett ellenem fordítani a saját játékomat.. – súgom bele fülébe vágytól rekedt hangon, aztán erőt veszek magamon, és mielőtt magához szoríthatna, már ott sem vagyok. Pár méterre állok tőle, kihívóan nézek rá és hátrálni kezdek. – Mintha tavat emlegettél volna… - dobom le én is felsőmet, mintegy jelzésként, bár igazából egyedül is oda találok. Nem mintha az lenne a cél, hogy egyedül kössek ki ott.
 

Először azt hiszem, azért hajol közelebb, mert meg akar csókolni, végül azonban csak homlokunk ér össze. Olyannyira szokatlan számomra ez a helyzet, amennyire csak az lehetséges. Nem szoktam hozzá ahhoz, hogy nem az süt minden reakcióból és mozdulatból, hogy az övé vagyok, a birtoka.. A tulajdona.. Finoman öleli körbe derekamat, ígéretét pedig készpénznek veszem. Nagyot nézek, ahogy kézen fog és úgy indul meg velem visszafelé. Viszonylag hamar visszaérünk, visszafelé a pólómat is felkapom a földről, de csak azután bújok bele, hogy az ajtóban előreenged.
Leplezetlen kíváncsisággal járatom végig a szemeimet a berendezésen, az ő birodalmán. Meglepő módon nem találom zsúfoltnak az elrendezést, habár csaknem akkora az egész, mint az én fürdőm. Mégis szinte árad belőle a személyesség. Sokkal otthonosabb, mint egy szállodai szoba vagy lakosztály..
- Tetszik.. - nyugtázom. Szám sarkában apró mosoly bújik meg, ahogy azt figyelem, mennyire otthonosan mozog itt. Egészen elfeledkezem arról, hogy vacsorát ígért. Egy pillanatra értetlenkedve állok, félig nekidőlve a bútornak, aztán kapcsolok, hogy választ vár.
- Tökéletesen.. - sétálok felé, hogy ha igényli, segíthessek neki. Bár nem hiszem, hogy jól járna velem, sosem kellett a konyhában ténykednem, így nem is ismerem ki magam.
- Nem érzed úgy, hogy betörtem az életedbe? - kérdezem aztán mintegy mellékesen.  

Ahelyett, hogy leültem volna inkább körülötte sertepertéltem. Eddig nem zavart, hogy voltaképp nem csinálok semmit, csak naphosszat lógatom a lábam, most viszont az nem érdekelt, hogyha irritálja, hogy körülzsongom.
- Nem azért, mert úgy tűnt, félre ne értsd... - visszakozom kissé, amint rám emeli pillantását. - Csak szokásom ajtóstól rontani és mindent felforgatni.. - húzom el a számat. Magamat ismerve - annak ellenére is, hogy igyekszem változni - talán ő is áldozatomul esik.
- Te tudsz főzni.. - állapítom meg szinte ámulva, miközben elnézem gyakorlott mozdulatait. Én sosem éreztem úgy, hogy ez egy olyan dolog, ami le tudna engem kötni, vagy amihez egyáltalán kedvet érzek, így kimaradt az életemből.
- El sem tudod képzelni, mennyire.. - válaszolom őszintén. Olyan sok mindenbe beavattam már, szinte mindegy mennyit árulok el. - De igyekszem résen lenni, és amint felbukkan a közelben... Nos, az az én végszavam.. - próbálom finoman megfogalmazni, hogy onnantól kezdve ismét felszívódom, ahogy Chicagoban is tettem.

Furcsa számomra, szinte felfoghatatlan, hogy miként tud engem a "jó dolgok" csoportjába sorolni, annak teljes tudatában, hogy egyrészt veszélyt jelentek rá, másrészt pedig a nyomomra akarnak bukkanni.. Mégis elmosolyodom.
- Milyen kategóriába tartozok még? - Fordulok teljesen felé. Figyelmemet nem kerüli el, hogy fogalmazott, és még a kíváncsiságomat is felkelti. - Gyerünk.. Hallani akarom! - unszolom, bár egyáltalán nem vagyok erőszakos vele és ezt a hangom is tükrözi. Hiába adom szinte parancsba, ez inkább már a kérés szintjét súrolja, pedig én sosem kérek. Engem sem kértek.
- A főzés sosem volt opció nálam.. - húzom el a számat. - Nem vagyok házitündér, de senki nem is várta el tőlem, hogy az legyek.. - rántok vállat. Talán, ha másképp alakultak volna a dolgaim, most irigy pillantásokat vetnék rá. - Egyébként pedig már megtapasztaltam, milyen borzalmas tanár vagy... - nevetek fel aztán, visszagondolva mennyire túráztatta a tűrőképességemet a motoron.
De a jókedvem is csak addig tart, míg nem emlékeztet arra, hogy képes lenne mellémállni. - Hidd el, hogy nem akarsz te még meghalni.. - sóhajtok nagyot, amint átveszem tőle a kést és a zöldségeket. Kénytelen vagyok elfordulni tőle, hogy én is kivegyem a részem a vacsorakészítésből - még ha hangyányi is a segítség.
- Nem ér nevetni.. - figyelmeztetem, bár eddig nem hallgatott rám. Rájöttem már, hogy élvezi azokat a helyzeteket, amikor ő van fölényben. Én igyekszem, tényleg igyekszem szépen szeletelni, meg persze vékonyan, de a szakszerűség már nem az én asztalom. Viszont, elég kreatív tudok lenni, ha arról van szó, hogy a paradicsom szökni próbál a kés elől.

- Nem hiszem, hogy lenne okod titkolózni előttem.. - ráncolom a homlokom, de nem erőszakoskodom, azt hiszem, másik irányból kell megközelítenem a dolgokat. - Talán csak még egy menetet akarsz.. - jegyzem meg igencsak ártatlan kifejezéssel az arcomon, annak ellenére, hogy az ellenkezőjét állítja. Szerencsémre a külsőm nem akadályoz abban, hogy bárkivel elhitessem, hogy én valójában csak a körülmények áldozata vagyok. Főként, ha nagy szemeket meresztek, és lejjebb adok tartásomból is. De az is lehet, hogy utóbbi annak köszönhető, hogy karjait körém fonja, és mellkasát megérzem a hátamnak simulni. Mosolyra húzom ajkaimat, amikor megérzem csókját a nyakamon, és figyelek arra, hogy a kés megálljon a kezemben.
- Hát, a nyiszáláshoz nem is kell nagy tehetség... - nevetek fel, és oldalra biccentem fejem, hogy félig rá tudjak pillantani.
- Ne becsüld le.. Soha.. - figyelmeztetem. Rosszul érintene, ha hősködni próbálna és emiatt esne baja. Talán még bűntudatom is lenne. - És még ha bele is egyeznék.. Mégis miből gondolod, hogy akad egy farkasfalka, aki a fajtársai ellen fordulna egy vámpír miatt? - teszem fel a nagy kérdést. Be kell vallanom szórakoztat a feltételezés, hiszen ez abszurd.

- Egy percig sem kételkedtem... - nevetek fel, amint megérzem szavai alátámasztásaként kezeit melleimre tévedni. Aztán csalódottan konstatálom, hogy kezei lehullanak rólam és nem értem, mi történik. A kés kihullik a kezemből, én pedig hirtelen pördülök meg. Valami.. rosszat mondtam volna?!
- Az agresszívebb fajtából.. - bólintok akadozva. Most.. Jól látom, hogy ezen akadt ki? Teljesen összezavar, nem tudom, mit csináljak, csak figyelem mozdulatait, ahogy leül és.. Mintha ideges lenne, így inkább nem megyek közelebb hozzá. A fesztelen hanglat már a múlté.
Értetlenkedve nézek rá, hiszen azt mondta, ő magányos farkas. Most pedig hirtelen egy egész falkája lenne? Épp szóra nyitnám a szám, mikor meg is kapom a választ. Nem túlzok azzal, hogy sokkol az információ. Fogalmam sincs, mit tud leolvasni az arcomról. Teljesen lefagyok, hiába nyitom újra és újra szóra a számat, egy hang sem jön ki a torkomon. Igazából azt sem tudom, erre mit mondhatnék.
- Csak viccelsz... - nyögöm ki nagy nehezen, de semmi jelét nem látom annak, hogy igazam lenne. Most nem. - Nem viccelsz.. - suttogom akadozó nyelvvel magam elé és szám elé kapom a kezem. Teszek felé néhány tétova lépést, aztán ismét megállok.
- Oké, erre tényleg nem számítottam.. - túrok a hajamba. Túl határozott ahhoz, hogy kételkedjem benne. - Akkor te.. Falkavezér vagy? Alfa vagy mi?

Hiába tudtam meg, hogy igazából uralkodó nemzetség sarja, nem éreztem magam kevésbé biztonságban mellette.. Azzal együtt persze, hogy másként néztem rá. Hiába mondja, hogy szabad és a mának él, ha készül felvenni a felelősséget a falkákért és a népéért és.. Határozottságát látva nem kételkedem benne.
- Én... - egyik lábamról a másikra helyezte a testsúlyomat, egy ideig csak toporogtam egy helyben és szent meggyőződésem volt, hogy most kellene lelépnem. Amíg még van rá lehetőségem. Amíg még meg tudom tenni.
- Nekem fogalmam sem volt.. - rázom meg a fejem. A nagy lázadásoknak biztosan híre ment országszerte, ráadásul New Orleans nem olyan kicsi hely... Bár azt hiszem, ez még az én születésem előtt történt. - Mi történt a szüleiddel? Vannak testvéreid? - szegezem neki a kérdéseimet. Bár talán tapintatlan vagyok, de az empátia sosem volt az erősségem.
- Nem félek tőled... - rázom meg a fejem, aztán elhúzom a számat. - Azt hiszem.. - ráncolom a homlokom. Pontosabban talán egy egészen kicsit, de semmi olyasmi, amivel nem tudnék megbirkózni. Nem ígérem neki, hogy nem fogok elmenni, nem teszek könnyelmű megállapításokat, csak odamegyek hozzá és az ölébe furakszom.