Okozhat még meglepetést.. Ezt is elkönyvelhetem. Hiába nem számítok rá, ugyanolyan indulatosan fortyog, mint én. De hiába minden, szavaival csak annyit ér el, hogy dühömben legszívesebben nekirontanék.
- Nem. Nem kell tudnod. A létezéséről sem kellene tudnod! Azt gondoltam, el tudod viselni.. Hogy nem leszel féltékeny.. De láthatóan tévedtem.. – húzom el a számat. Még mindig fennhangon beszélek, a vérem most nem attól dübörög, mert vágyom rá, hanem mert majd felrobbanok. – Ennek kölcsönösnek kellene lennie… Ha én nem várok el tőled semmit, te se tedd. Megígérted, hogy hagysz nekem időt… - tárom szét karjaimat hevesen. Már itt sem vagyok. A tagjaim remegnek a visszafojtott indulattól.
- Tényleg nem érted? Nem megyek el vele… Sem most, sem máskor.. Gyűlöl engem, azért amit tettem vele és azért is, mert vámpírrá váltam. Most boldog vagy?! Elégedett? – támadok neki. csak szavakkal. Nem lenne kifizetődő tettlegesen. Még a végén az összes belé vetett bizalmam bánná, akkor viszont akár már most le is léphetnék.
Már mennék, mikor megragad és váratlanul megcsókol. Szorosan tart, puha száját az enyémre nyomja.. Felkészületlenül ér, főleg az a sok érzelem, amit egyszerre közvetít felém. Indulatot, félelmet, féltékenységet és szenvedélyt.. Én pedig automatikusan csókolok vissza, de nem ölelem át. Épp eléggé fáj ez nekem, de én ezt nem csinálom. Hagyom, hogy csókoljon, hogy nyelve táncra hívja az enyémet. Nem tiltakozom, akkor sem mikor végül elhúzódik. Úgy teszek, mintha mindez meg sem történt volna.
- Nem.. Nem akarok.. – vágom rá csípőből. – De ezt fogom tenni.. – folytatom, mielőtt még reménykedni kezdene. – Nem maradok itt és nem azért, mert Lucas fontosabb. Azért, mert zsarolsz és ez mocsok dolog… - kötöm az orrára, hogy épp ebben a pillanatban vált a szememben igazán ellenszenvessé. – Nem hagyod, hogy a saját ütememben csináljam.. Nem akarok kapkodni, és amíg ilyen seggfej módjára viselkedsz, és azonnal birtokolni akarsz, addig nincs miről beszélnünk.. – szakítom el tőle magam, a pólóját leveszem és a kezébe nyomom. Mázli, hogy alatta fehérnemű van. Vámpír sebességgel indulok vissza a lakókocsijába, hogy magamra kapjam a ruháimat és a cipőmet. Az indulattól azonban a cipzárral bíbelődnöm kell egy kicsit. Addig gondolom feleszmél arra, hogy most ismét döntés elé állítottam.

Nem hallgatom meg, bármit is akar mondani.. Bár innen is hallanám. Hallom is, hogy lassan megindul utánam, bezzeg most nem kapkodja el az iramot.. Én már felöltöztem, a cipőmet húzom, és a bőrkabátomat keresem, de egyelőre sehol sem találom. Arra számítok, hogy bejön, de nem teszi. Jobb is így, kevés lenne ez a hely kettőnknek. A légtér.. Nem akarok most kétméteres körzetében lenni, de valószínűleg még az is kevés távolság lenne. Dühös vagyok rá, mérhetetlenül. Nem érti meg.. Nem képes rá. Én nem csinálom ezt vele.. Elmehettem volna már, ha nem akartam volna vele lenni. Semmi sem volt kötelező számomra, én választottam, és eddig nem is bántam meg semmit. Most viszont elgondolkodom, hogy megérte-e megsebezni őt és magamat is?! A választ nem tudom rá.. Csak annyi a biztos, hogy gyorsan el kell tűnnöm, mielőtt még úgy dönt, mégis betoppan. Nem érdekel, hogy nem találom a kabátom.. Majd veszek másikat.
Ahogy kilépek, rögtön vele találom szembe magam. Lehajtott fejjel áll, összetörten, hangja könyörgő, én viszont újra magamra öltöttem azt a páncélt, amit éjjel már magam mögött hagytam.
- Kibírod. Eddig is ment. Ne aggódj, visszatalálok a hotelig egyedül is.. – szándékosan nagy ívben kerülöm ki. Nem akarom, hogy elkapja a karom és újra rá kelljen néznem. Legszívesebben az orrára kötném, hogy nem örökre megyek el, csak meg kell emésztenem azokat a dolgokat, amiket egymás fejéhez vágtunk.. Amiket én vágtam a fejéhez. Bár talán nem hiszi, de minden egyes szavam igaz volt. – És amíg téged nem érdekelnek az én érzéseim, addig nem tudom számításba venni a tieidet.. – folytatom kissé talán túl hideg, már-már fagyos hangon. Még vetek rá egy fájó pillantást, aztán már ott sem vagyok. Meg vagyok én áldva a farkasokkal… Nincs nyugtom tőlük. Vagy így, vagy úgy.


https://www.youtube.com/watch?v=Ginx7WKq5GE    

folyt.: Gwendolyn szobája

- Ha megtehetném, gondolkodás nélkül választanám a halandóságot.. - reagálok csak ennyit a megjegyzésére, miszerint nem lehet rossz a vámpírélet. Nem tudhatja, amíg nem kellett megbirkóznia egy-egy ismert kimenetelű vadászattal. Bár most ízelítőt kapott belőle, talán egy egész életre elege is lett az fajtám vadásztudományából.
Magától értetődően fog kézen és irányít a lakókocsi felé, én pedig követem, de van bennem némi ellenérzés. Most, hogy itt állok vele, eszembe jut, hogy nem is olyan rég, a legutóbbi ittjártam nem alakult fényesen. Szó szerint itt hagytam, hogy főjön csak a saját levében. Akármilyen indíttatásból is tettem, most kissé frusztrál, talán zavarba is hoz.
- Megteszi.. - mosolyodom el hálásan. Jól esik, hogy nem kell visszamennem most a városba még néhány órán keresztül. Itt pedig aligha talál rám bárki is.
- Eddig azt hittem, jobban szeretsz ruha nélkül.. - nevetek fel. - Ilyen nyilvánvaló felkérést még sosem kaptam sztriptízre.. - évődöm vele kicsit, mielőtt elveszem tőle a felkínált pólót és nadrágot, majd arra veszem az irányt, amerre terelget. A dzsekimet ledobom a szék támlájára, és a felsőmtől is megszabadulok. Miután jobban szemügyre vettem megállapítom, hogy véglegesen.
- Ó, ne fáradj.. - túrom hátra a hajam, ami az arcomba bukik. - A nadrágom még egész hordható állapotban van, ezt pedig úgysem venném fel többet.. - lengetem meg kezemben a véráztatta, koszcsíkos pólót. - A többit majd elintézik a hotelban.. - rántok vállat. Elvégre azért vannak ott. - Talán, ha szépen kérem, kölcsönkapom a pólódat a hazaútra.. Bár azt hiszem melltartóban és bőrkabátban sokkal szexibb lennék.. - kacsintok rá, remélve, hogy elképzeli a jelenetet.

Nem kell emlékeztetnie ugyan az előzményekre, mégis megteszi. Pontosan tudom, min mentem keresztül. Vagy legalábbis igyekszem tiszta fejjel visszagondolni rá, de nehéz a szívem, mikor ismét szembesülök azzal, hogy nekirontottam.
- Majd a tiédet, miután lehámoztam rólad.. - nevetek és az ölébe ülök. Természetesen szavaim mögött most nem bújik meg az a szenvedély, amit már tapasztalhatott. Túl fáradt vagyok hozzá, hogy bármi érdembelibe kezdjek most. Nem fizikailag, sokkal inkább lelkileg. Érzelmileg viseltek meg a történtek. Nem utolsó szempont, hogy nem ártana neki sem a pihenés, nehéz éjszakán van túl.
- Rossz pszichológus lennél.. - vágok egy fintort, de tudom, hogy ezt az egészet miattam csinálja, mert aggódik és mert segíteni szeretne. Hát mit ne mondjak, eddig nem voltam túl készséges, így jobbnak látom, ha bekezdek. - Jobban ment, mint vártam. Azt hiszem, magamban előre elkönyveltem, hogy nem fogok tudni leállni, de sikerült. Még ha nem is úgy, ahogy azt előre tervezted, de leállítottál. Én.. Jobban megijedtem attól, hogy kábulatomban árthatok neked, minthogy egyel több embert ölök meg... - ráncolom a homlokom, ahogy meghallom saját, felkavaró, de őszinte szavaimat.

Csak a szemeimet forgatom megjegyzésére. Igen, valószínűleg kaszálna vele, egyrészt. Másrészt még mindig nem lenne jó pszichológusnak, hisz a nők nagy része az első percben elfeledkezne arról, amiért eredetileg érkezett és megpróbálna rámászni. Azt nem venném túl jó néven.
- Nem akarlak kizárni ebből, de nem védhetsz meg mindentől. Vámpír vagyok, sosem fogom elfogadni, de ettől függetlenül nem hagyom, hogy ez határozzon meg. Úgy értem, ettől még én vagyok.. - magyarázom. - Eddig is túltettem magam mindenen, most is menni fog. Elbírok az érzésekkel... - próbálom meggyőzni, hogy szükségtelen aggódnia emiatt. Az sem tesz túl jót, hogy folyamatosan ezt a témát firtatjuk.
- Állatokra? - nézek rá látványosan elsápadva. - Valahogy nem vonz a mókusdiéta lehetősége.. - húzom el a számat. - Átmenetileg ihatnék tasakból is.. Nem? - vetem fel a lehetőséget. Bár a gondolat, hogy a hűtőmben grillcsirke helyett nulla pozitív vér legyen, elég bizarr.

Hiába próbál nyugtatni, egyre inkább kizökkenek. Az egy dolog, hogy ő el tudja fogadni, de mi van azzal, ha én mégsem? Túl könnyen vágom rá, hogy túl leszek rajta, holott ez egyáltalán nem biztos. De azért jól esik a belém fektetett bizalom és kedveskedés, ami talán egy kissé jobb kedvre derít. Talán. De ugyanolyan kilátástalannak érzem a helyzetet, még mindig valami kibúvó vagy lényegesen könnyebb alternatíva után kutatok, sikertelenül.
- Honnan tudnám? - csattan a hangom, kicsit ingerült vagyok, de hamar rájövök, hogy őt semmiért nem hibáztathatom. - Ne haragudj.. - vetek rá bocsánatkérő pillantást. Talán pihennem kellene, mielőtt ostobaságokat kezdek beszélni.
- Meg kellene próbálnom.. Fogalmam sincs a fajtám szokásairól és határairól.. - emlékeztetem rá, hogy ez nekem ugyanolyan új, mint neki. - Azt hiszem nem veszíthetek semmit vele. Ha pedig nem válik be, engedek neked.. - sóhajtok nagyot. Képes ellenem fordítani, hogy az vére mennyire ízlik nekem. Fordított esetben valahogy így tennék én is. Nem túl fair dolog, de hatásos. - Ha.. - ismétlem nyomatékosítva, hogy ezzel még mindig csak részben nyerte meg a csatát. Jelenleg ajánlata amolyan B tervként funkcionál.

Örülök, hogy nem veszi magára pillanatnyi elmebajomat. Őt nem hibáztatom semmiért, sokkal inkább köszönetet kellene mondanom neki, amiért nem engedte, hogy eluralkodjon rajtam a teljes kétségbeesés, és folyamatosan kitart mellettem, még akkor is, ha elég instabil perceket tudhatunk magunk mögött. Néha elfog a félelem, arra gondolva, hogy mikor lesz elege ebből az egész cécóból, de egyelőre nem foglalkozom ezzel. Elég egyszerre egy démon, főleg ha vetekedik a többivel az első helyért.
- Ez a legkevesebb.. Besétálok és kihozom.. - rántok vállat, akármennyire abszurd ez az ötlet. A hogyan a legkevésbé sem érdekel. Ha kell több embert is megigézek ezért, a lényeg, hogy használjon. Hogy oltsa a szomjamat az a vér. - Hogy is gondolnám... - forgatom meg szemeimet, leplezve azt, hogy mennyire riaszt, hogy akár bajba is kerülhet miattam. Sok év óta vele törődöm csak igazán..
- Ha lecsuknak minket, majd egy cellába kérem magam veled... - nevetek fel a gondolatra. A narancssárga nem az én színem. Aztán esik csak le, hogy mit mondott. Nem te hülye nem azt mondta, hogy nem ült.. Azt, hogy rég ült...
- Voltál börtönben? - ráncolom a homlokom és felpillantok rá. Látványosan zavarban van, csak tudnám miért?! Most döbbenek csak rá arra, hogy mennyire nem ismerem. Ő már szinte a múltam összes mozzanatát ismeri. Én ezt aligha mondhatom el magamról. - Elmeséled? - simítom tenyerem arcára. Halkan kérem, nem akarok erőszakoskodni, de azért meg kell hagyni, eléggé érdekel a dolog ahhoz, hogy a kérdések szinte visszhangot verjenek elmémben. Mikor? Miért? Hogyan?

Csakhamar bele is kezd, ami egyrészt meglep, másrészt biztosít arról, hogy nem titkolózik előttem, elvégre annak tényleg semmi értelme nem lenne. A legjobban az zavar, hogy úgy viselkedik, mint aki kivégzőosztag elé készül. Olyan borzalmas lennék? Én tudom kezelni a helyzetet. Ezt legalábbis biztosan.
Első nekifutásra, minden unszolás nélkül elég kielégítő és összefüggő választ kapok, csak győzzem megemészteni, min ment keresztül egész eddigi életében.
- Sajnálom.. - csak pislogok magam elé, hirtelen azt sem tudom melyik részéhez tudnék hozzászólni, végül csak megtalálom a hangom. - Nem változtat semmin, nem nézlek le. Miért tenném? - rázom meg a fejem. - Igazad van, nem tudom milyen éhezni és fázni. Mindig kaptam meleg ételt, volt tető a fejem felett és ha jól belegondolok, igazából egy szavam se lehetne. Még mindig itt vagyok.. - gondolok bele abba, hogy az én sorom voltaképp nem a legrosszabb, amit el tudnék képzelni magamnak. Lehetne ennél sokkal, de sokkal nehezebb múlt is mögöttem.
- Egy év.. - suttogom magam elé. Semmi ellenséges nincs a hangomban, sokkal inkább együtt érzek vele. A poklot is megjárhatta az alatt az idő alatt.
- Miért mennék? - próbálom egy apró mosollyal biztatni, hátha eltűnik a szeméből az a mérhetetlen fájdalom és félelem, ami a szívemig hatol. - Hidd el, hogy ez nem változtat semmin. Én is megtettem volna a helyedben, sőt bárki más. Miért félsz ennyire? - értetlenkedem, aztán úgy érzem, ha ő elmondta ezt, azzal biztosíthatom leginkább arról, hogy ez nem jelent semmit a jövőre nézve, ha én is elárulok neki valamit.
- Én is megtettem. Loptam. Nem is olyan régen... - rántok vállat. Egyáltalán nincs bűntudatom miatta, és ha lenne is, elfojtanám magamban jó mélyre. - Mikor elszöktem Benedicttől. Bárhová mentem vele, felékszerezett, hogy jól mutassak mellette. Nekem meg kellett valami, amit eladhatok vagy becserélhetek.. Mit gondolsz, a két szép szememért van szobám a hotelban? - sóhajtok nagyot. Világ életemben nem tanultam többet az alapoknál, semmilyen munkához nem értek. - Én törnék pálcát feletted? Pont én? - halk, keserű nevetést produkálok, pedig ebben semmi vicces nincs.

Óvatosan ölelem át, amint mellemre hajtja fejét. Úgy néz ki most, mint aki menedékre vágyik, vagy épp arra van szüksége és azt keresi nálam. Haját folyamatosan simogatom, miközben eszembe jut, hogy ezt a problémáját én könnyűszerrel tudnám orvosolni egy jól átgondolt igézéssel. Végül nem hozom szóba.
- Nem szabad.. - csitítom. Érzem rajta, hogy zaklatott, talán egy kissé még kétségbeesett is. - Egyáltalán nem könnyű, de el kell fogadnod a múltadat ahhoz, hogy lehessen jövőd. Ezzel még én is birkózom.. - mosolyodom el halványan, bár ezt aligha láthatja. - A nagybátyád nagyszerű munkát végzett, minden körülmény ellenére.. - simogatom továbbra is lágyan. - Ha tehetném személyesen is megköszönném neki, bár ha erre alkalmam nyílt volna, úgy hiszem nem örülne nekem.. - húzom el a számat. Ez az átkozott vámpír-farkas sztereotípia. Sokkal egyszerűbb lenne minden, ha nem lennének általánosítások.
- Nem, nem kellett volna ezt tennem, de ez volt a legegyszerűbb módja annak, hogy pénzhez jussak. Adott körülmények között majdhogynem az egyetlen lehetőség is. Persze mindig akad másik út, de hiába azonosítanak gyakorta a ribancokkal a múltam miatt, ahhoz valahogy sosem fűlött a fogam, hogy tényélegesen is beálljak közéjük - borzongok meg a gondolatra, hogy a pénz reményében egyik ágyból a másikba ugorjak. Vagy bárhova máshova. Bárki állíthatja hogy nem, én tudom, hogy sok különbség van eközött és aközött, amit én csináltam. - Nem hiszem, hogy feltűnne neki, hogy hiányzik egy szettje.. Vagy talán mégis, de már késő bánat.. - sóhajtok fel ismét, aztán jókedvűen felnevetek. Nem bírom megállni, hisz megjegyzése szórakoztat.
- A zsák meg a foltja, mi? - forgatom a szemeimet kuncogva. Én nem hiszek azokban a tévhitekben, mint a sors, az eleve elrendeltetés, vagy hogy mindenki csak egyszer lehet szerelmes.. Így abban sem, hogy valahol a világban él valaki, aki tökéletesen passzol hozzám, minden szempontból.

Mikor kételkednék, akkor is képes mosolyra fakasztani. Talán, ha részleteiben is ismerné a múltamat, megváltozna a véleménye, azonban túlságosan tetszik, hogy ennyire védelmező velem kapcsolatban.
- Héé, nyugi. Nem gondolok így magamra.. - előzöm meg a további győzködését. Általában nem, bár ezt nem kell tudnia. - És tudod, hogy vigyázok magamra, beleértve ezt is... - forgatom a szemeimet spontán fenyegetésére. Mégis jól esik, hogy ilyeneket mond, hogy foglalkozik velem.
Kezdek hozzászokni, hogy a legváratlanabb helyzetekben kaphatok szerelmi vallomásokat, őszinte és érzéki bókokat, és lassan úgy fogom ezt fel, mintha normális lenne. Ragaszkodom hozzá, és amíg ő nem megy, és nem sebez meg újra, eszemben sincs elválni tőle.
- Talán el tudlak viselni.. - incselkedem vele, továbbra is gyengéden érintem, mert úgy veszem észre élvezi a simogatást és cirógatást. Kedveskedve viszonzom csókját, ami a felszínen kapargatja az érzelmeket. Érzem közben, hogy minden egyes szava igaz és komolyan gondolja. És meglepő módon azt érzem, hogy még sosem voltam ennél boldogabb. - Azt szeretem, ha velem vagy.. Tudod, nem könnyű megnyílnom, de veled olyan természetesnek tűnik, néha már ijesztően egyszerű ahhoz képest, hogy minden más mennyire nehéz.. Ami körülvesz minket. És az is rémisztő tud lenni, hogy szinte rajongsz értem.. - mosolygok rá elnézően, de közben hevesen ver szívem. - Nem gondoltam, hogy valaha találok hozzád hasonlót.. - vallom be félve. Nem biztos, hogy az tudok lenni a számára, amit szeretne, mert nehezen fogadom el az újdonságokat. Az érzéseimet is nehezen fejezem ki.
Szerencsére most nincs is szükségem rá, hisz azonnal más irányba terelődik a figyelmem, amint én is meghallom a harangzúgást. Egész belsőm megremeg, immár nem azoktól az érzelmektől, amiket Chriest kelt bennem, sokkal inkább a félelemtől.
- Máris? - nézek rá bizonytalanul és a nyakláncomhoz nyúlok. Még nincs másik bűvölt ékszerem, igazából semmim, ami megvédene a Naptól.

Sejtelmes mosollyal az arcomon rántok vállat, de az én szememben is ugyanaz a boldog fény csillog, mint az övében. Legalábbis ezt látom tükröződni a tekintetében.
- Tervbe van véve.. - bújok szoros ölelésébe. Máskor talán kényelmetlen lenne, ahogy szorít magához, most viszont azt érzem, hogy szeretetét mutatja ki, és talán egy kicsit tart is attól, hogy egyszer csak eltűnök. Pedig nem fogok.
Hirtelen kezdek mocorogni az ölében az idegességtől, amint biztosít arról, hogy ténylegesen is most akarja végrehajtani a tervét. Még mindig tudnék akadékoskodni, hisz annyi buktatója van és még csak azzal sincs tisztában, hogy kivel készül ujjat húzni.. Az, hogy elmondtam neki egyet s mást, édeskevés.
- Öh.. - próbálom követni őt. Látszólag a fejében már minden teljesen összeállt, nekem még vannak homályos foltok, mégis hogy akarja ezt véghezvinni, de idő előtt nem akarok kukacoskodni.
- Persze, hogy veled megyek.. - értek egyet rögtön. Igaz, feltételeztem volna ilyesmit róla, de azt akarom, hogy miattam feleslegesen ne kockáztasson semmit. Hátha végül valami balul sül el. Nem kell elvinnie helyettem a balhét. - Mikor? Most? - kérdezem aztán. Abban reménykedtem, hogy tudunk egy kicsit pihenni, mielőtt bármibe belefognánk, de ha úgy gondolja, azonnal kell mennünk, hát nem ártana előbb olyan ruhát kerítenem, ami kicsit passzentosabb az ő pólójánál.
- Ez kegyeletsértés.. - morgom halkan. Egyáltalán nem tetszik a dolog, főleg, hogy ilyen könnyen veszi. - Ugye, tudod, hogy ezért lecsukhatnak? - próbálom felvilágosítani, bár azt hiszem erre nem is kellene felhívnom a figyelmét.

Tagjaim elengednek a gondolatra, hogy végre pihenhetek. Nem vagyok hozzászokva, hogy ennyi ideig talpon legyek, és hiába mond bármit, tudom rá is ráfér egy adag pihenés a történtek után. Bár igaz, ami igaz, szépen felborult a napirendünk. Éjjel vagyunk fent és nappal alszunk, mint a mesebeli vámpírok.
- Észben tartom.. - jegyzem meg bólintva az intelmet. Igazság szerint örülök, hogy figyelmeztetett, de az ilyen esetek többségét én is tolerálom annyival, hogy nem hozom sem az illetőt sem magamat kellemetlen helyzetbe.
- Magánzárka.. Néhány év.. Hmm.. Biztos lehetsz benne, hogy megoldanám a bejutást. És még féltékenykednem sem kellene, hogy más nő is megkörnyékez.. - próbálom tréfára vinni a dolgot, inkább kevesebb, mint több sikerrel. - Nem kell aggódnod, nem hagynám, hogy lecsukjanak - biztosítom végül. Felesleges veszélynek sem tenném ki, ha tudnám, hogy anélkül biztonságos. De ez esetben választanom kell egyik vagy másik kockázati tényező között. És inkább ez, minthogy Benedictnek csak eszébe jusson rajta keresztül ártani nekem.
- Ha nem lennék biztos benne, hogy nem igaz, azt mondanám, még határidőnaplót is vezetsz.. - kuncogok fel a tervet hallva. Ellenkeznék is a sorrend miatt, ha nem lennék ennyire piszkosul fáradt, most viszont jobban esne, ha ki tudnám pihenni magam. Legalább részben. A többit úgyis behajtom.
- Jössz velem? - csábítgatom érzéki, de kissé álmos hangon, miközben lerúgom magamról a cipőimet, majd felállok és magammal húzom őt is. Nem áll szándékomban nélküle lefeküdni.