Oké, ezt a srácot nem lehet lerázni? Éreztem, hogy még mindig itt van mellettem, bár nem néztem rá, hanem próbáltam úgy tenni, mint aki rezdületlenül a könyvet bámulja és teljesen kizárja a külvilágot. És azt hiszem, hogy sikerült is volna, de a kérdésén annyira meglepődtem, hogy eltátottam a számat. Ez most komoly? Ki ez a férfi?
- Már megbocsáss... - Mégis visszafordultam felé és nagyokat pislogtam rá. Az agyam leszakad... a könyvtár kellős közepén kérdezget egy ilyen dologról, méghozzá kendőzetlenül. - Ki vagy te?

- Nem teljesen mindegy az, hogy ki vagyok? - kérdeztem meglepve. Na igen, nem számítottam ilyen bugyuta kérdésekre. De ha neki ez kell, tőlem meg is ismerkedhetünk, bár erre nem szerettem volna sok időt fordítani. Sürget az idő, nem akarom, hogy Tatia közbeszóljon az egésznek.
- Az a fontos, amit kérdeztem. Szóval kérlek, válaszolj. Míg én nem kényszerítelek rá. - néztem mélyen tekintetébe, és tudtam, éreztem, hogyan önt el a láng, ami kiváltotta volna belőlem, hogy erőszakkal vegyem rá a beszédre.

A meglepődöttség lett úrrá rajtam, ezért egy egyszerű mozdulattal becsuktam az általam böngészett könyvet, kitoltam magam elől a széket és felálltam róla, hogy megálljak a férfi előtt és csóválni kezdjem a fejem. Mégis mit képzel ez magáról? Ez nagyon, nagyon nem tetszett nekem.
- Nem mindegy. - Mondtam határozottan. - Idejössz mellém, arról kérdezel, hogy... - Halkabbra vettem a hangerőt, elégre csak nem kellett volna ordibálnom a vámpír szót. - milyen méreg a legerősebb egy vámpír ellen és még neked áll feljebb? - Kitártam a kezeimet és még mindig nem tudtam napirendre térni a dolog felett. - Akár felhívhatnám a diliházat is, hogy két perc múlva kényszerzubbonyban vigyenek el és soha többé ne engedjenek ki onnan a téveszméid miatt. - Persze én tudtam, hogy nem hülyeséget kérdezett és nagyon határozottnak is tűnt, már csak azt kellene megtudnom, hogy mégis ki ő. Vagy... mi.
- Most már fenyegetsz is? Szép beszélgetésnek nézünk elébe. - Keresztbe fontam a karjaimat és az asztalnak dőltem. Kíváncsi lennék én azokra az erőszakos módszerekre!

Eleinte nevetni akartam, ahogy a kényszerzubbonyról hadovált. Jaj, majd biztos... ne nézzen már teljesen hülyének! És a tekintetén is látszott, hogy... tudja, miről beszélek. Csak éppen makacs, mint egy öszvér. Márpedig még kedves is voltam!
- Jaj, kedvesem... - sóhajtottam fel, beletúrva a hajamba, és elléptem mellőle, ekkor már belenyúlva a zsebembe.
- Csupán egy egyszerű kérdést tettem fel. Nem mellesleg, ha jól sejtem, vámpírvadász vagy - néztem rá határozottan. - Munkám lenne számodra. Egy bizonyos... vámpírt kellene majd "házi őrízetben" tartanod néhány hétig - mondtam ki a lényeget. Ha erre nem ugrik, akkor semmire.

Kérdőn néztem rá és már azon voltam, hogy fogom magam és kisétálok az épületből, ekkor viszont megütött a fülemet a mondata. Rájött, hogy vámpírvadász vagyok, szóval nem kezdő és jó meglátásai vannak. Azt viszont még mindig nem tudtam, hogy ő micsoda.
Ám az utolsó szavaira ténylegesen felkaptam a fejem, talán még a szemem is felcsillant. - Mire gondolsz? - Kérdeztem érdeklődve. Nem lett volna értelme tagadni, hogy vadász vagyok és éppen most húzogatta előttem a mézesmadzagot.

- Nos... - néztem végig rajta elégedetten, ahogyan láttam, hogy elértem a kellő hatást. Remek, ez volt a cél. És most már valószínűleg nem is fog visszakozni.
- Van egy kis problémám. Mégpedig... meg kell bajlódnom egy feltámasztással. - sóhajtottam fel, beletúrva hajamba, miközben a könyveket visszacsúsztattam a helyükre. - De ez mellékes, azt hiszem, ez menni fog. Viszont nem engedhetem, hogy az illető elhagyja egy bizonyos időn belül a helyet, ahová zárni óhajtom. Nem akarom, hogy idő előtt lebukjon, és kiderüljön, hogy életben van. Tudod, ő egy aduász a kezemben. - mondtam diadalmas vigyorral. - Megjegyzem, olyan módszerekkel tartod a pincében, amilyennel szeretnéd. Ha kínzáshoz kell folyamodnod, hát... - vontam egyet a vállamon nemtörődöm módon.

Feltámasztás... szóval boszorkány! Sejthettem volna. Az egyszerű eberek nem jönnek rá, hogy vadász vagyok és nem szoktak ilyen egyenesen rákérdezni a vámpírokkal kapcsolatos dolgokra. A vámpírokat nem nagyon szokta érdekelni, hogy mivel lehet legyengíteni őket, egy másik vadász erre magától tudná a választ, szóval esetleg még a vérfakasok jöhettek volna szóba, de a feltámasztásos ötletével mindent elárult.
- És akit fel akarsz támasztani és leadni a gyermekmegőrzőbe, az egy vámpír lenne? - Kérdeztem rá. - Mégis miért segítenék? Utálom a vámpírokat. Nem vagyok a pesztrájuk, meg szoktam ölni őket. - Mondtam el neki a nyilvánvalót. - Még ha kínzásról is lenne szó... egy idő után el kellene engednem. Ebben nincs semmi buli.

Újabb sóhajtás részemről, és leültem az egyik székre, bár úgy tűnt, nem lesz olyan könnyen befűzhető, mint gondoltam.
- Ősvámpír, szóval nem is tudnád őt megölni egykönnyen. Előbb ölne meg, mint te őt - néztem mélyen szemeit. Ismerős volt valahonnan ez a szempár... már csak a fene tudhatja, hogy honnan.
- De ha ellene vagy, hát... - álltam újra talpra. - Kár. Nagyon jól szórakozhattál volna - sóhajtottam.

Egy pillanatra sem kaptam el a tekintetemet róla, viszont a dolog kezdett egyre érdekesebb lenni. Ki az a bolond, aki fel akar éleszteni egy ősvámpírt? Az ilyen vámpírok nem abba halnak bele, hogy túl öregek voltak már... valamit biztosan csinált, ami miatt szépen elföldelték.
- Várj! - Szólaltam meg hirtelen, amikor ismét talpra állt, aztán megforgattam a szemeimet és én is sóhajtottam egyet. A kíváncsiságom és az újdonságok keresése lesz egyszer a vesztem. Elvégre nem minden nap találkozik az ember ősvámpírokkal, hát még egy vadász! Igazi csemegék ők nekünk. - Mikorra tervezed ezt a feltámasztást?

Már éppen indulni készültem, de ekkor megállított. Sikeresen elértem a várt hatást, és ennek a vártnál is jobban örültem. Tessék, erről ennyit. A vámpírvadászok is befűzhetőek, ha arról van szó.
- Nos, ha részleteket akarsz tudni, ajánlom, hogy kövess engem. - böktem a kijárat felé. Kezdett sürgetni az idő. Nem tudtam, merre jár Tatia, de volt egy olyan megérzésem, hogy még nem ért haza... legalábbis remélem, mert akkor minden igyekezetem feleslegessé vált. Nem neki akartam jót tenni, mielőtt félreértés esne... azután, amit velem művelt, talán megtanultam minimálisan gyűlölni őt. Nem... engem most a bosszú vezérelt, Damon Salvatore, és kicsi családja ellen.
- Gyere - néztem mélyen a szemeibe.

(Tatia birtoka)

/ Trish lakása /

Egy sóhajtással tévedtem be ide a könyvtárba. De természetesen nem azzal a szándékkal, hogy beiratkozzak, hiszen minek azt? Eddig még soha nem derült ki, ha valaki csak úgy kisurrant egy könyvvel, és többet vissza sem tért vele. Még rendes kamerák sincsenek.
A vámpírméreg itt lapult a zsebemben, de nem tudtam, mennyire bízzak abban a bosziban, aki ezt elkészítette nekem. Jobb lesz mindennek utánanézni.

(Olivia lakása)

A könyvtár felé hajtottam elsődleges hiszen nem tudtam hol máshol lehetne folytatni a kutatásomat. Hátha valamelyik rég könyvben rátalálok erre a szimbólumra és kideríthetek valamit ezzel kapcsolatban. Bármi ami elvezethet hozzá.
Pár poros könyvet levettem a porcról, majd lapozgatni kezdtem. Az első kettőnél semmivel nem jutottam előrébb, mert mindenféle hablaty volt benne csak az nem ami engem érdekelt volna. Általában ez így szokott lenni, de nem vagyok az a típus aki könnyen feladja a dolgokat.

Haladtam oldalra, bújva a könyvespolcokat, de egyelőre nem akadtam rá olyanra, amit kerestem. Bár... ideje lenne már elmenni innen, mert ami azt illeti, túlságosan nyomasztó ez a légkör. Mintha itt mindenki művelt lenne és okos, és ez engem megőrjít. Vagy csak én vagyok ilyen?
Ahogy haladtam oldalra, egy ravasz vigyor jelent meg az arcomon, hiszen a közelben embert éreztem. Talán ideje lesz elővenni a démoni énemet, és alkut ajánlani valakinek, már ha... van benne némi rossz is.
- Óh, bocsáss meg! - mondtam a lánynak, mikor hirtelen beleütköztem és kilöktem egy könyvet a kezéből.

Átnyálaztam minden egyes könyvet de egyikben sem volt még csak hasonló sem. Valószínűleg, ha nem könyvtárban lennék felsikítottam volna. De bármennyi akadály is hárul még elém nem fogom feladni. Nem a semmiért jöttem el idáig. Megtudom oldani.
Elkezdtem visszapakolászni a könyveket a helyükre és mikor az utolsó darabnak kerestem a helyét véletlen összeütköztem valakivel és kiesett a kezemből a könyv.
- Semmi gond. - Mondtam kedvesen mosolyogva, majd le is hajoltam, hogy felvegyem a könyvet.

Egy ravasz vigyor volt még midnig az arcomon, egészen odáig, míg feléje nem fordultam, és nagy szemekkel néztem rá. - Ismerős vagy nekem. - hajoltam le közben ,hogy felvegyem a könyvét, legalábbis segédkezzem benne, majd nagyot nyeltem, mintha én magam is ártatlan ember lennék. Hiszen ez az első lépés. Bebizonyítani, hogy nem vagyunk rosszak és bennünk bízhatnak. Vagyis, egészen addig, míg el nem áruljuk, hogy mik vagyunk.
- Én... Athina vagyok. - nyújtottam felé a kezemet egy apró mosollyal.

- Én? Biztos összekeversz valakivel. - Fogalmam nem volt, hogy honnan lehetek neki ismerős hiszen én meg mernék rá esküdni, hogy még soha nem láttam. Bár lehet, hogy valamikor figyelmetlen voltam és elmentem már mellette.. Bár különösebben nem szoktam megjegyezni a mellettem elhaladó embereket.
- Olivia. - Fogtam meg félénken a kezét. Valami furcsa megérzésem volt vele kapcsolatban, hogy pontosan mi azt nem tudom.

- Nem. Biztosan nem keverlek össze senkivel. - ráztam meg a fejemet, továbbra is adva az ártatlant, hiszen ez a legjobb álca. - Nem idevalósi vagy... valahol máshol láttalak. Olivia. - hangsúlyoztam ki a nevét. Most muszáj azt éreztetnem vele, hogy nem lehet biztos semmiben. Tehát bizonytalanná kell tennem. És nekem az mindig nagyon ment.

- Örülök, de sajnos én nem emlékszem rád szóval felvilágosítanál, hogy mégis hol találkoztunk? - Kezd egyre furcsább lenni ez a város. Először egy vámpír tud a családomról. Most meg valaki azt állítja, hogy ismer pedig én egyáltalán nem emlékszem, hogy valaha is láttam volna. De mindegy is remélhetőleg előbb-utóbb kapok valami választ. Ha meg nem.. Egyszerűen csak abbahagyom az időm vesztegetését és megkeresem azt aki miatt idejöttem.

- Hát ott, ahonnan jöttél. - néztem a szemeibe. Most nem lett volna jó azzal lebukni, hogy rossz helyszínt mondok neki. Annál nagyobb beégés nincs, a fejében viszont nem tudok olovasni, még mindig nem megy az a fajta dolog.
- De ezek szerint te nemn emlékszel rám. - sóhajtottam, keserű száj állással, hátha ezzel sikerül hatnom a szívére, vagy valami. Mert muszáj eléggé megismernem ahhoz, hogy... játszadozni tudjak az életével.

- Ööö, értem. - Próbáltam az arcát valami emlékhez kötni a fejemben, de semmi nem jutott eszembe. Vagy teljesen elfeledkeztem róla valami oknál fogva vagy egyáltalán nem volt olyan fontos, hogy megjegyezzem.
- Nem.. és sajnálom. - Nem is tudom miért kértem elnézést. Nem tudom miért kellene sajnálnom azt a tényt, hogy nem emlékszem rá. De egyáltalán nem tudom mihez kötni. Lehet, hogy tényleg csak összekever valakivel.

- Akkor... talán feleveníthetnénk az emlékeket. - mondtam neki mosolyogva, és felsóhajtva, az egyik asztal felé böktem, hogy üljünk le oda. Persze nem volt mit feleveníteni, de... mégis, mi mást mondhatnék? Muszáj a bizalmába férkőznöm és azt másképpen nem fogom elérni, csakis így.
- Athina vagyok, de ezt már mondtam az előbb. Athina Baltimore, de nyilvánvalóan így sem rémlik semmi. - mosolyodtam el kissé keserűen, tettetve eme keserűséget, majd a könyvet kezdtem el bámulni a kezében. - Mi után érdeklődsz?

- Oké.. - Beleegyeztem ebbe az egész emlék felelevenítős dologba, hiszen azt hiszem ebből semmi bajom nem származhat. Odasétáltam az asztalhoz, majd helyet foglaltam.
- Nem igazán. - Mondtam őszintén. Akármennyire is törtem a fejem semmi nem jutott eszembe vele kapcsolatban.. De ha nem lenne igaz miért mondaná? Nem lenne értelme.
- Öö, semmi érdekes. Csak egy kis unaloműző. - Túrtam bele a hajamba.

- Szóval unaloműző? - kérdeztzem tőle, majd felsóhajtva odatettem az orra elé azt a könyvet, amit én találtam. - Nos, én a boszorkányság története után kutakodom. Remélem, hogy találok itt valamit. Vagy... neked esetleg vannak háttérinfóid erről? - kérdeztem kíváncsian. Ha igen a válasz, tud a természetfelettiről. És most ez a legfontosabb.
- A megszállottja vagyok ennek a boszorkány-témának. Kár, hogy nem léteznek. - biggyesztettem le ajkaimat.

- Igen az. - Hazudtam. Bárcsak egy egyszerű unaloműző lenne. Akkor nem jöttem volna idáig hanem otthon olvasgathatnám elalvás előtt az erről szóló könyveket, de sajnos nem így van.
- A boszorkányságról mindig is érdekes történetek voltak. - Jegyeztem meg egy halvány mosollyal az arcomon. - Igen kár, hogy nem igaz. De azért még mindig jó ilyenekről olvasni. - Volt egy belső megérzésem, hogy nem szabad bíznom benne.

Érdeklődve nézegettem a képeket a könyvben, mintha tényleg képes lenne számomra újdonságokat mondani, de aztán egy unott sóhajjal kaptam fel a fejemet, és mire bármit is mondhatott volna, meguntam ezt a bájcsevegést.
Ujjaim a nyaka köré fonódtak és mivel nem volt a közelben senki, az egyik könyvespolchoz nyomtam.
- Tudzs... valamit Katherine Pierce-ről? - néztem sziszegve szemeibe.