Ritkán hagyom el New Yorkot. Most viszont kaptam pár nap szabadságot, és ideje a szociális munkámat önmagamba fektetni. Egy barátnőm Mystic Fallsban lakik, én pedig végre eltökéltem, hogy kiruccanok ide, körbenézek a városban, megbeszélem az élet nagy dolgait a barátnőmmel, közben pedig elmegyek egy terapeutához...Igen, végre rászántam magam, bár ez Lizzie érdeme is, hiszen ő rágja a fülemet már évek óta. És mivel kellemes kis városka ez, miért ne itt ejtsem meg a találkozót? Elhatároztam, hogy jó alaposan kibeszélem magamból az elmúlt 15 évet. Eddig a teljes történetet úgysem mondtam el senkinek. Lizzie, de még a szüleim sem tudnak mindent. Nehéz lesz, de most megemberelem magam. Elegem van abból, hogy tartogatom. A gond az, hogy mégis hogyan tálaljam a fickónak? Azt mégsem mondhatom, hogy animágus vagyok, beleszerettem egy warlockba sok évvel ezelőtt, aki fizikailag és lelkileg is megkínzott. Nem, ezt máshogy kell közölnöm. És ha körülírnám? A fenébe is, így sem lesz lehetőségem teljesen kitárulkozni. Mondjuk, ha arra gondolok, hogy a terapeuta férfi...ez alapján amúgy sem valószínű, hogy feszengés nélkül fogom végigülni az előttem álló másfél órát. Lizzie-nek még dolga van, szóval kitett a könyvtárnál, ahova a találkozót beszéltem meg Dr. Whale-lel. Semmiképp nem akartam az irodájába vagy valami még személyesebb környezetben találkozni, miután a telefonbeszélgetésünkből leszűrtem, hogy férfi az illető. Nem ő tehet róla, és ezt majd igyekszem kifejteni neki, amennyire csak tőlem telik. Ez az egész az én saram. A begubózásom, az átélt események hatása. Miért is vagyok itt, ha egyszer képes vagyok egymagam is leelemezni a helyzetet? Igen, megfutamodom, viszlát. Épp készültem felállni, mikor felpillantva láttam a felém igyekvő urat. Ez remek. Ennyit arról, hogy gyáván se szó, se beszéd lelépek. - Dr Whale. Nem, egyáltalán nem. Alig pár perce vagyok csak itt. - És már itt sem lennék, ha nem toppan be az elkövetkező két percben. Próbálok mosolyogni, de tükör nélkül is le merem fogadni, hogy az arckifejezésem inkább grimaszra hasonlít. Pedig nem áll szándékomban érzékeltetni vele, hogy mióta telefonon egyeztettünk, már vagy ezerszer megbántam, szeretném visszaszívni az egészet, időgépbe csücsülni, és hagyni a francba ezt a terápia dolgot. Amúgy is, mit érhetnénk el vele úgy, hogy valószínűleg ez az első, egyben utolsó alkalom? Erre is bőven elég volt rászánnom magam. Nem tudok lelazulni. Az sem segít, ahogy engem bámul. Van valami a fogam közt, vagy mi? Ez az átható tekintet sem épp nyugtató hatású. - Nos...hol kezdjük? Előre jelezném, ahogy Ön is láthatja, már nem a húszas éveimet taposom, szóval ha egyszer ráveszem magam, hogy beszéljek, nehezen fogom tudni abbahagyni, hiszen életem során sok minden történt már velem. Nem épp vidám dolgok. Teát?- Ezzel elő is vettem a termoszba eltett még meleg italt, és két műanyag poharat. Készültem. Egyébként most komolyan egy szuszra hadartam el mindent? Erre még én sem számítottam. Fura. Biztos amiatt az "átható tekintet" miatt van ez. Beszédre késztet.
Biccentettem egyet egy halvány mosoly társaságában, miközben helyet foglaltam majdnem vele szemben. Nem várakoztattam meg, és ennek valamiért örültem. Nem volt szokásom késni, de már ahhoz is hozzászoktam, hogy jóval korábban érkeztem a helyszínre, mint szükség lett volna. Bár ez a ritkábbik eset, hisz javarészt az irodámban rendeltem, nem mentem házhoz, így reggel nyolc előtt befutottam, és négyig maximum ebédelni mozdultam ki, rám nem kellett várnia senkinek. Eleve azt tanították, hogy ne várakoztassak meg egy nőt, de ezt csak tovább bonyolította az amúgy is sajátos értékrendszerem. - Jól van? - kérdeztem tőle, leginkább mert megláttam arcán azt a mosolynak nem nevezhető grimaszt. Nyilvánvaló volt, hogy még a tagadás fázisában tolongott, nem vallotta be magának, hogy szüksége lehet a segítségemre, és nem is magától jött el, vagy kért találkozót. Ha igen, pillanatnyi hév tehette, és nem az, hogy belegondolt, velem majd könnyebben boldogulhat. Erről beszéltem. A nők bonyolultak. És tovább tagadják azt, amit mi, férfiak némileg kevesebb idő alatt elfogadunk. - Jól sejtem, hogy valaki más kérte meg, vagy pillanatnyi felindulás volt, hogy vegyen részt velem egy ilyen kis... beszélgetésen? - kérdeztem. Nem hagyhattam szó nélkül, a tartása nem változott, s annyi tanulás után már ránézésre tudtam az emberekről, hogy mi járt a fejükben. Ő például szívesebben lett volna inkább Oroszországban, mint egy asztalnál velem. Bár szép ország, de ebben az évszakban szörnyen fagyos. Az én társaságom némileg derítőbb, nem voltam tipikus agyturkász, aki arra pályázott, hogy minél előbb megríkassa a páciensét. Sokat beszélt. Majd elővett egy termoszt. Emiatt ismét mosolyt varázsolt az arcomra. - Kérek, köszönöm. - biccentettem felé, majd rögtön folytattam is. - Talán célszerű lenne az elején kezdenie. Nem számít az idő. Most nem ketyeg semmilyen óra. Adja ki azt, amiről úgy gondolja, hozzátartozik az ügyéhez, és nagyban befolyásolta abban, hogy segítséget kérjen tőlem. Bátran. - Buzdítani akartam őt, amellett hogy segítem is. Ez hiányzott sok ember életéből. Magányosak voltak, sérültek. Én pedig ott voltam, ha beszélni akartak.
A legtöbb férfi társaságában - lényegében mindegyikében, aki nem az apám - rosszul érzem magam. Legalábbis iszonyúan feszengve. Most először van az, hogy bár relaxációs állapotba nem tudnék zuhanni, de egész jól vagyok. Az "átható tekintete" úgy néz ki, ténylegesen hatott rám. Mikor megkérdezi, jól vagyok-e, egy pillanatra összerezzenek. Basszus, tényleg érti a dolgát a fickó. Most nem tudom, meg kéne-e ijednem vagy inkább végre alaposan kibeszélnem a gondjaimat olyasvalakinek, aki talán segíteni is tud. Nos, itt az alkalom, és az is lehet, hogy már nem lesz több. Ha ezt elszúrom, amire márpedig hajlamos vagyok, akkor megvan rá az esély, hogy az egyedüli lehetőséget passzoltam el, amikor letehetném a súlyos terhet, ami a vállamat nyomja évek óta. - Jól? Attól függ, honnan nézzük. Mindenkinek azt mondom, ha kérdezik, hogy jól vagyok, pedig ez...sokszor nincs így. Mindössze egyszerűbb két szóban elintézni a dolgot, mint hogy elmondjam, mennyire pocsékul vagyok, aztán pedig órákig tartó lelkizésbe csapjon át a beszélgetés, én meg a felszínre hozzam a régi sebeket. Azt nem akarom. Félek megtenni. - Hihetetlen, milyen gyorsan elkezdtem megnyílni. Ráadásul szinte fizikailag érzem, ahogy megkönnyebbülök. Már ennyitől. Na igen, 15 éve tartogatom a sérelmeket magamban. De tény, hogy feltépni a sebeket, melyek után már csak hegek maradtak, nem feltétlenül tesz jót. Vagy nem tudom. Valamiért úgy érzem, a szavak ki akarnak bukni belőlem. Dr. Whale-ben van valami...nem is tudom, talán különleges vonásnak mondanám. Nem tudom hova tenni a dolgot, mindenesetre furcsa vibrálást érzek a levegőben. Talán...nem tudom, de van egy sejtésem, hogy a mellettem ülő kedves úriember nem egészen halandó. Persze, lehet, hogy tévedek, de általában a megérzéseim nem hagynak cserben ezen a téren. Mindegy, ettől még nem beszélek természetfeletti dolgokról a biztonság kedvéért. - Sok éve már, hogy...összeroppantam. Beleszerettem valakibe, aki...nos, akinek nem sok jót köszönhetek. Ő ugyanis...- Érzem, ahogy a torkomon akad a szó. Baromi nehéz arról beszélni, hogy az életem szerelmének hitt férfi fizikailag és lelkileg is bántalmazott. Nagyszerű, most meg utat tört magának néhány könnycsepp a könnycsatornámból. Ezt akartam elkerülni.
Bólintok. Nem egyedüli eset, hogy valaki inkább elfedi a saját álláspontját, lelki helyzetét, minthogy felvállalja. Történetesen azért, mert mindannyiunkban ott az a titkos kis félelem attól, hogy a másikat nem érdekli. Az esetek többségében így is van, borzalmas kort élünk jelenleg, ahol az embereknél nincs önzőbb teremtmény, és mások gondját nem halljuk meg. Nem hinném, hogy ez a genetikai készletünk része lenne, hisz egy dolog volt elfogadni, hogy a túlélési ösztönt belénk kódolták, de mi magyarázat lenne arra, hogy ez a mai világi önzőség egyre csak növekszik? Úgy érzem, már sosem lesz vége. A gyengébb elhull, az erősebb életben marad, és még erősebb példányokat gyártanak annak érdekében, hogy végül eljussanak a célhoz. A teljes érzelemnélküliséghez. - Tudom, hogy nincs jól. Ha jól lenne, most nem ülnék itt szemben magával. - nézek rá, de mosolyom biztató. Nem ez az első ügyem, kezeltem már rosszabb eseteket, a gyakorlataim nagy részét börtönökben töltöttem a tanulmányaim során. A problémákat nem lehet úgy besorolni, hogy egyik nagyobb, másik kisebb. Mindet meg kell oldania valakinek, és a legjobb, ha az a valaki maga az illető. Más lehetőség nem adódik, senki nem fogja elcipelni a hátunkon. - Azt szeretném tudni, miért van pocsékul. Mint mondtam, ráérek. Nem szükséges két szóval kifejeznie a helyzetét. És tőlem nem is kell félnie. - teszem hozzá. Minden páciensem ilyen az első alkalommal. Nem tudják, hogyan keveredtek hozzám, nem egy akart már elindulni kifelé, miután helyet foglalt, és elkezdtük. Az első gondolatok közé tartozott, hogy ők nem bolondok, nincs szükségük agyturkászra. De nem is az őrületet akartam meggyógyítani, hisz az már túlhágott a képességeimen. Egy halk sóhajt engedek meg magamnak, de nem azért, mert látom, hogy könnyek törnek elő. Már láttam, amit látnom kell. Valakit beengedett az életébe, akitől nem sok jót kapott. Aki talán bántotta is, és most ennek nyomait viseli a bőrén. A szívén. Az agyában. Az agy egy makacs kis szerv. Ha nem ragaszkodna annyi aprósághoz pár tekervényünk, felhőtlenül boldogok lehetnénk a nap felében legalább. - Mondja csak el. Mondja, miért fél évek óta. - hajolok közelebb, ismét elmosolyodva. A pácienseim általában velem egykorúak, így nem esik nehezemre barátomként kezelni őket, még ha ezt nem is tartja túl szabályosnak az a bizonyos kódex.
Igazából magam sem értem, hogy miért jöttem pont ide.. vagyis azt értem, hogy miért jöttem ide és miért segítek be egy régi barátomnak, de.. egy a hely annyira siralmas a nyüzsgő New York után, hogy el sem lehet mondani. Már attól félek, hogy bele fogok halni az unalomba és alig van dél, de már a negyedik kávémat iszom.. Talán nem is az utazásszervezőkkel van a gond, hanem ezzel a hellyel, nem éppen néznek ki úgy az emberek, mint akik szívesen utaznak és van is rá pénzük. Igaz otthon engem tartanak az egyik legjobb utazásszervezőnek, de én sem tudok csodákat tenni és kuncsaftokat sem tudok szerezni. Talán az én jó öreg barátomnak le kéne mondani erről a dologról vagy mellette csinálni egy olyan vállalkozást, ami tényleg jövedelmező. Itt ebből láthatólag nem lehet megélni és nem is csodálom.. mint már említettem nem éppen nézem ki az itteniekből a nagy utazási vágyat. Mondjuk nem az én dolgom és nem is kéne beleszólnom a dolgaiba, felnőtt már, így eltudja ő is dönteni, hogy neki mi a jó és mi nem jó. Mondjuk nem fogom kivárni, hogy csődbe menjen, de még nem fenyegeti ez a veszély, mindegy is. A nap nagy része komolyan azzal telt, hogy vártam már valakit, hogy végre bejöjjön és mikor ez megtörtént, akkor a nénike azt kérdezte, hogy merre van a templom mert eltévedt. Nem igazán tudom, hogy merre van a templom, de egy hatalmas lóbaszó tornya van, arról csak fel ismeri.. És nem is vagyok idevalósi, amint lejár ez a pár hét én már utazok is vissza. Végül csak eljött a délután négy óra, bezártam az üzletet, beszéltem a barátommal, elmondtam neki, hogy.. semmi sem történt, de tényleg semmi és elindultam a könyvtár felé. Valahogy mindig is szerettem a művészetet és sok könyvet el is olvastam már, sose lehet elég művelt az ember. Bár nem tudom, hogy mit fogok elolvasni, de biztosan valami klasszikusra fog esni a választásom. Magam sem tudom, hogy már mióta ülhettem ott bent, de mikor megpillantottam azt a jól ismert vörös fejet, csak mosolyogni tudtam. Annyira belemerült abba, amit éppen csinált, hogy észre sem vett. Épp a pszichológiával foglalkozó könyvek sorát böngészte, amikor én felálltam és halkan osonva megálltam mellette, majd lassan a füléhez hajoltam. - Micsoda véletlen Miss Prescott. - mondom neki mosolyogva és tudom, hogy ő ennek a találkozónak nem igazán fog örülni. Hallottam, hogy pár napra vagy inkább egy bizonyos időre elutazott, de a fene gondolta volna, hogy itt fogunk újra találkozni. - Rájöttem mi segíthetne nekem megnyílni.. - mondom neki, miközben az arcomra kiül a komolyság. Bár amit éppen mondani tervezek nem éppen a legmodorosabb, de kit érdekel, már megszoktam, hogy ilyen dumákat lövők el neki. - Még sosem csináltam könyvtárban, lehet az izgalom hevében elmondanék egy-két dolgot. - mondom, majd kicsit meglököm a szekrényt, de az meg sem moccan. - Elég stabilnak tűnik a dologhoz, mit szólna? - vonom fel a szemöldökömet kajánul, na meg persze ehhez illő mosoly is elterül az arcomon. Vajon mit fog erre lépni?
Egyre jobban tetszik ez a város, minél több napot töltök el itt, ráadásul nemcsak a hangulata tetszik a helynek, hanem szimpatikusak az itt élő emberek is. New Yorkban mindenki rohan, szinte észre sem veszi a másikat, míg itt azt látom, hogy törődnek egymással. Na igen, ez a kisvárosok előnye. Bár jobban belegondolva nyilván árnyoldala is van, hiszen mindenki azonnal értesülhet a másik ballépéséről vagy rossz döntéséről. Le merem fogadni, hogy ha Mystic Fallsban élnék, mindenki a múltamon csámcsogna, és lehet, hogy a többség rendes lenne velem, hiszen valóban ezt tapasztaltam az elmúlt pár napban, de bizonyára összesúgnának a hátam mögött. Legalább New Yorkban beolvadhatok a környezetbe, és csak nagyon kevesen tudják, mi minden történt velem. A bennem megbúvó marcangoló bűntudatról pedig még kevesebben. Ez pedig azt hiszem, nekem tökéletesen megfelel. Milliószor könnyebb a terheimet úgy cipelni, hogy nem nehezítik meg a körülöttem lévők pletykálással. Na jó, de elég ebből. Kikapcsolódni jöttem a városba, és azt is fogom tenni. Még van pár napom, mielőtt visszatérek a zajos nagyvárosba. Betérek a helyi könyvtárba, úgyis kíváncsi vagyok, itt mi a felhozatal. Ki tudja, talán a kezembe akad olyan pszichológiai kötet, amit még nem olvastam. Igen, szerintem ez a mániám. Amint belépek az épületbe, rögtön kiszúrom a pszichológia szekciót, és már csörtetek is oda. Elmerültem böngészem át a könyveket a polcon, és találok is két könyvet is, amit nem lapoztam át korábban. Bevallom, annyira nem reméltem, hogy egy kb. isten háta mögötti kisvárosban találni fogok olyat, amit nem volt szerencsém olvasni, erre tessék. Teljesen belemerülök a sorokba, ezért is döbbenek meg annyira az ismerős hang hallatán, hogy kiejtem a kezemből a könyvet. Ezt nem tudom elhinni. Ez biztos csak valami vicc. Az agyamra ment a munka, és már ideképzelem a pácienseimet. De komolyan. Azért jöttem ide, hogy távol legyek kicsit az otthoni életemtől, és félretegyem a pszichológus énemet néhány napra, ne kelljen csak azzal törődnöm, hogy kinek hogyan tudnék segíteni. Nos, az élet iróniája úgy döntött, beköszön hozzám, mégpedig Aaron Neil alakjában. Veszek egy mély levegőt, aztán lehajolok a leejtett könyvért, ezzel is felkészülve a társalgásra a legnehezebb esetemmel. Mindegy, ezt is úgy fogom fel, hogy így volt megírva. Mármint...mégis mennyi volt az esély rá, hogy egy olyan városban fussak össze vele, ami még a térképeken is alig látszik? Amióta csak hozzám jár, azon vagyok, hogy megfejtsem őt, tehát itt a remek alkalom, hogy folytassam. Csak sokkal könnyebb dolgom lenne, ha abbahagyná a cinikus viselkedést. - Nos, én sem számítottam rá, hogy itt találkozunk. Nem gondoltam, hogy jár könyvtárba. - Jaj, mit művelek? Oké, nem sértésnek szántam, hanem tényleg meglepődtem, de neki ez valószínűleg nem így jött le. Bár nem sokat haladtunk előre a foglalkozásokon, de nem szeretném lerombolni azt, amit eddig sikerült felépítenem vele. Oké, Aaron többnyire kéjenc dolgokat nyög be, amikkel nem tudok mit kezdeni azon kívül, hogy nem veszek róla tudomást, sőt sajnálatos módon hajlamos vagyok zavarba is jönni, ami ellen nem tudok mit tenni, ő viszont minden bizonnyal még élvezi is a helyzetet...de valamennyit akkor is haladtam vele, és nem szeretném megsérteni. Pedig néha kedvem lenne beszólni neki. Bárcsak megtehetném, de nem ezt tanították a suliban, szóval visszafogom magam. Nahát, csak nem, hogy végre lépünk előre egy nagyobbat is? Végre a megnyílásról beszél...na, basszus. Reménykedtem, de minek? És már megint érzem, ahogy pirulok. Miért történik ez velem? És miért csak akkor, ha róla van szó? Úgy értem, akármikor van egy kis időm, és kimozdulok otthonról, megkörnyékeznek nyomulós férfiak, mégsem viselkedem így. Aaron viszont kihozza belőlem, és máris rákvörössé válok. Zavartan teszem vissza a helyükre a könyveket, amik eddig a kezemben voltak. - Ez...öhm...nem illendő, mások is vannak itt, és...különben is, nem! Én soha nem tennék...szóval...mit keres itt? - Fantasztikus. Miért nem voltam képes összetenni csak egy épkézláb mondatot? Na meg eleve azzal kellett volna kezdenem, hogy esélytelen, nem pedig magyarázkodni, hogy nem egy könyvtárban kéne egymásnak esnünk. Ugye nem így üzen nekem a tudatalattim, hogy egyébként máshol szívesen benne lennék? Nem, biztos nem. Etikátlan is lenne, plusz sosem bírtam a hozzá hasonló cinikus kéjenceket. A vőlegényem, Steven erre az ékes példa. Ő mindig egy úriember...volt. Istenem, nem most kellene elmerülnöm a halála miatti fájdalomban. Gyorsan lenyelem a feltörni kívánkozó könnyeimet, aztán újra Aaronre emelem a tekintetem. - Ne legyen tiszteletlen, ha megkérhetem. És hiába utazik arra, hogy kizökkentsen, nem fog működni. Okkal jár hozzám terápiára, és bár nem mond semmi értelmeset a problémáját tekintve, de akkor is mindig eljön. Ami pedig azt jelenti, hogy beszélni akar, csak nem tudja, hogyan kezdjen hozzá. Hadd segítsek. - Nézek rá biztatóan, és igyekszem ignorálni az iménti demonstrációját azzal kapcsolatban, milyen stabil a könyvespolc. Azt hiszem, egész jól csinálom.
Nem terveztem, hogy ez alatt a munkás kiruccanás alatt pont a doktornénivel fogok összefutni, de ha már így alakult, akkor meg kell próbálnom a legjobbat kihozni az egészből. Furcsa, mert sosem hittem volna, hogy egy ilyen kis városban fogok összefutni vele, bár nem értem miért van itt, de nem is baj. Bár talán nem éppen kéne tudnom, hogy milyen könyvek vannak a kezében, mégis tudom.. Kibaszott pszichológiával foglalkozó, ha nem, akkor tévedtem.. Nem is tudom, hogy mit kéne csinálnom, talán annyiban kéne hagynom a dolgot, de mégsem tudom csak így elengedni, gonosz mosoly kúszik az arcomra és próbálok valami jót kitalálni, de mi is lehetne jobb annál, mintha egy kicsit gonoszkodom és tiszteletlenkedek vele.. Előveszem tehát a pimasz és perverz álcámat, ezt már ismeri, így nem is kéne ezen meglepődnie. - Meglepődne szépségem, hogy ilyen milyen sok helyen járok. - mosolygok rá, majd pimaszon tekintetemet lába közé emelem. - Ott sem voltam még. - forgatom meg a szemeimet, majd újra arcát kezdek el vizsgálni. Az a jó a doktornőben, hogy könnyű zavarba hozni és ha már zavarban van, akkor dadog vagy csak nem tud normálisan összerakni egy mondatot, ami engem megnevettet. Szeretem, amikor ilyen állapotban van, bár nem csodálom, hogy nem tud nekem ellenállni, megvan a magam bája, amivel leveszek minden nőt a lábáról, van akiket szó szerint. És már megint ezt csinálja.. baromi édes, hogy zavarban van miattam. - Mintha nem ezt akarná. - szemeimet megforgatva sóhajtok fel és próbálok valamit kitalálni, de minek? Nem is kell neki hazudnom, elmondhatom neki az igazat, mert nincs semmi olyan az igazságban, amit szégyellnem kéne vagy titkolnom. Bár sajnálom a haveromat, hogy ennyire haldoklik a biznisz, de ez van, el kellene fogadnia. - Egyik barátomnak segítek be.. - mondom neki mosolyogva, majd oldalra pillantok és ránézek az órára. Még annyi időm van és remélem ő is ráér, ha pedig nem ér rá, akkor majd szabaddá teszi magát. - És magácska mit keres itt? - teszem fel a kérdésemet, miközben elmosolyodom halványan. Van valami ebben a nőben, valami, ami a másikakból hiányzik. Szavai kissé felbosszantanak engem.. Felállok és elég közel lépek hozzá, mintha megakarnám csókolni, közelítek ajkaihoz, ám utolsó pillanatokban füléhez hajolok. - Vagy csak magácskát akarom kicsomagolni és összegyűrni egy lepedőt a segítségével. - suttogom érzékien a füleibe és a hatás kedvéért még gyengéden bele is harapok a fülcimpájába.
Bárcsak arcul csaphatnám. Az igazat megvallva még sosem álltam ennyire közel ahhoz, hogy szabályt szegve pofon vágjak egy pácienst. Tudtam, hogy a toleranciaküszöböm igencsak magas, de azért most elkezdtem csodálni, hogy még nem töröltem őt képen. Annyira arrogáns és egy valódi seggfej. Ezért sem értem, miért kezelem még mindig. Nyugodtan átirányíthatnám máshoz, feladhatnám. Bár nem, az nem vallana rám. Plusz...kit akarok én átverni? Valami láthatatlan erő mintha felé vonzana. Valószínűleg emiatt sem akarom passzolni a lehetőséget, hogy rendbe tegyem őt. Egyértelmű, hogy ez a macsós, szexista vadbarom viselkedés pusztán egy álca nála. Én pedig el akarom érni, hogy levegye ezt magáról. Most mindössze piruló arccal ignorálom az iménti kijelentését, de szerintem az arcomra van írva, milyen szívesen közölném vele, mit és hova dugjon fel magának. Mintha nem ezt akarnám? Nos...utálom beismerni, de legalább önmagamnak ne hazudjak. Igen, végigsiklott a gondolat az elmémen, de szerencsére hamar elhessegettem. - Értem. - Szívesen belemásznék jobban a témába, de mégsem foglalkozáson vagyunk, mindössze az isten háta mögött futottunk össze. Itt nem támadhatom le azzal, hogy mégis milyen barát, mennyire állnak közel egymáshoz, legalább vele őszinte-e. Ez nem lenne etikus. Aha, mert az persze rendben van, hogy itt helyben le akar fektetni. - Hát...én kikapcsolódni jöttem a városba néhány napra. Aztán mindenképp be akartam jönni a könyvtárba, hátha találok olyan könyvet, amit még nem olvastam. És bármilyen furcsa is, de kapásból kettő is a kezem ügyébe akadt. Bevallom, erre nem is számítottam. - Szerintem még sosem beszéltem Aaronnek ennyit magamról, hiszen többnyire rá próbálom terelni a szót. Már épp folytatnám a kötetlen, már-már felszabadult fecsegést, ami nem megszokott részemről a közelében, amikor hirtelen odahajol hozzám. A lábujjaimtól a fejem búbjáig égővörösben kezdek el pompázni, de ezt nem tudom kontrollálni. A szavainak hála még a lélegzetem is elakad, ám amikor beleharap a fülembe, automatikusan lendítem a kezem és ezúttal bizony valóra váltom a korábbi képzelgéseimet. Elég erőteljesen ütköztetem a tenyeremet az arcával. Szerintem a csattanást a könyvtár másik végében is lehet hallani. Ijedten kapom a kezem a szám elé. - Úristen, én...nagyon sajnálom, de...mit várt, hogy fogok reagálni, a karjaiba zuhanok vagy mi? - Teszem fel az egyébként teljesen jogos kérdést. Kitalálni sem tudom, mit akar tőlem Aaron. Csak szórakozásra vágyik vagy egy kis részét komolyan érdeklem? Kiismerhetetlen számomra ez a férfi. Talán pont ez az, ami megfogott benne.