// A város történelméről szóló könyvek, iratok, és feljegyzések vannak itt, ugyanakkor olyan könyvek, amik a múlttal foglalkoznak //

Az élet változik, és vele együtt mi is változunk, hisz ez az élet rendje. Senki sem marad az, aki egykor régen volt a múltjában. Egyszer mondhatni mindenki más lesz, és éppen ezért változunk a világ változásával. Én is rengeteg mindenben más lettem, hisz már nem vagyok az, aki emberként voltam. Az udvarias, rendes, és tanult fiúból már mára semmi sem maradt, csak egy illúzió mindösszesen, ami elszállt, és eltűnt már rég a múltban valahol. Sokkal kegyetlenebb, gonoszabb, és érzéstelenebb vagyok, s ezt voltaképpen a régi időszakomnak köszönhettem.
Senki sem ismeri az életem azon részét, amikor fájdalmak sorozatait éltem meg, s ez éppen azért lehetséges, mert nem kívánok erről beszélni. Egyrészt azért, mert nem bízok senkiben meg oly annyira, másrészről meg azért, mert jobb ha nem tudják mit kellett átélnem akkor abban a helyzetben. Mondanám, hogy ma már ez az egész nem fáj, de akkor nagyot hazudnék, hisz fáj, és éppen ezért nem mondom el ezt senkinek sem. Az a pár barátom sem tudja, akikkel jóban vagyok, pedig bennük bízok, s velük remek barátságot alakítottam ki, de nem megy nekem az, hogy ezt eláruljam magamról. Valahogy az életem ezen része titok maradt, amit csak én, és a múltam tud mindösszesen. Talán, de csak talán majd egy napon erről képes leszek beszélni, de annak még nem most van itt az ideje.
Lépteim lassúak, hisz nem sietek sehová sem. Nem régibben végeztem el egy-két apróbb dolgot, ami a házzal kapcsolatosan kellett. Iratokat és papírokat írtam alá, aztán kifizettem a ház vételének árát, és ezek után berendezkedtem magamnak megfelelően - az ízlésemhez mérten. Most pedig nos sétálgattok a főtér felé, miközben emberek sokasága mellett haladok el. Nem foglalkoztat nagyon, hogy éppen ki mellett megyek el, s voltaképpen amúgy sem rajtuk járnak a gondolataim, hanem valami teljesen máson.
Az élet kegyetlensége, puszta sors csapása, vagy netán balszerencsétlensége az, ami régen velem történt, de a lényeg egy, hogy az már nagyon sok éve elmúlt, s éppen ezért nem foglalkozom vele már oly nagy mértékben, inkább a jelennel törődök, és azzal, amit teszek. Ugyan az életemet nagyban befolyásolja a sok szörnyűség, de ez nem minősít fel arra, hogy mindezzel foglalkozni kezdjek, csak csendben megtűröm nem mutatva ki ezt senkinek sem. A kegyetlen álcám mögött, nos egy érző lény lakozik, de ezt senkinek nem vallom be, sőt meg sem mutatom, hisz nincs értelme már, hisz belefáradtam abba, hogy érzek.
Lassú léptekkel közelítem meg a könyvtárat, de mégsem a főépületbe megyek be, hanem a mellette lévőbe, hisz állítólag ott több történelmi könyv lelhető fel, aminek a segítségével hátha több mindenre rájöhettek. Bár már sok mindent tudok a városról, de lehet, hogy valamilyen részlet mégis kimaradt, s épp ezért jobb utána nézni.
Belépve nem sok mindenkit láttok, s ez nem csoda, hisz inkább a főépületbe járnak inkább szerintem. Elindulok a sorok közt, majd betérek az egyik sorra, ahol épp egy nőt pillantok meg. Nem foglalkozom vele túlságosan mindaddig míg le nem borít egy sor könyvet a polcról, amely hangosan jelzi, hogy földet ért. Fogom magam, és lassú léptekkel megközelítem őt, majd odaérve megállok.
-Üdvözlöm! Esetleg segíthettek?-Kérdezem, de meg sem várva válaszát lehajolok a könyvekért, és elkezdem őket szépen sorban felszedni. Remélem, hogy nem bánja..

Az élet rövid egy ember számára, míg egy vámpírnak az örökké valóság adatik meg. Nos az emberek élete, ezért is mulandó, és jelentéktelen kis semmiség. Nem érdemes úgymond élniük, hisz előbb vagy utóbb meghalnak, de persze mégis szükséges az életük, hisz ha ők nem lennének, akkor mi nem tudnánk vámpírok táplálkozni. Mondanám, hogy érdekelnek ők, de akkor óriásit hazudnék, hisz egyik sem érdekel. Lehet bárki, aki csak akar, de engem akkor sem fog érdekelni sohasem. Hiába vagyok vadász, ha közben belőlük táplálkozom, ha közben őket ölöm meg. Semmit sem ér a vadászás ilyen szempontból nézve, de nekem nagyon is sokat jelent, hisz ezáltal a nyamvadt vámpírokat eltávolíthatom a föld színéről, akik nem valóak arra, hogy vámpírok legyenek. Mégis miért tesznek csak úgy bárkit azzá, ha egyszerűen nem is érdemli meg az örök életet, ha nem érdemli meg azt, hogy bármiféle kiváltságot is kapjon? Ki az a nem normális, aki úgy változtat át bárkit, hogy a másik fél meg sem érdemli a vámpírsággal járó előnyöket? Na persze sokan csak úgy hobbiból tesznek azzá egy-egy emberkét csak azért, hogy legyen kikkel szórakozniuk.. Na de kérem ez nem egy játszótér, vagy egy szerepkör, - vagy nem is tudom minek nevezzem, - ahol bárki az lehet csak úgy egyszerűen. Ostoba, naiv, hülyék... Csak így tudom azokat jellemezni, akiket azzá tesznek, ami én is vagyok, és közben meg sem érdemli az efféle életet!
Muszáj voltam ebbe a könyvtárba jönni, hisz itt legalább megtudhattok egy-két dolgot a városról. Nos kutattam utána, de sosem árt az elővigyázatosság, ezért is szeretnék alaposan utána nézni mindenek, hogy hátha van-e valami, amit mégis kihagytam. Épp betérek az egyik sorra, ahol egy nő több sornyi könyvet ránt le a polcról.. Persze nem is figyeltem volna fel a hölgyeményre, ha nem csinálja ezt. Udvariasságomhoz illően lehajolok, és meg sem várva válaszát iménti kérdésemre kezdem el szedni a könyveket szépen sorba a földről, hogy ezzel segítsek neki némileg. Bár nem mintha nem tudná felszedni, de szerintem az udvariasság néha nem árt. Most mit tehetnénk? Ilyen vagyok! Szerencsétlenségemre úgy hajol le, hogy összefejelünk. Remek! Már csak ez kellett a mai napra..
-Elnézését kérem!-Mondom miközben nem nézek a szemébe, csak szedem a könyveket egymásra téve ezzel őket. "Köszönöm..." Erre inkább nem is reagálok, csak felállok lassan, miközben a könyveket felhelyezem a polcra, és ügyelek arra, hogy minden a megadott helyén legyen, bár csak tippelek, hogy jól rakom-e, de a lényeg, hogy vissza fel lesz téve. Ha meg nem tetszik a könyvtárosnak, majd berendezi a maga stílusa szerint.-Üdvözlöm! Richard Weston..-Megfogom a kezét, majd enyhén meg rázom azt, s végül magam mellé ejtem a kezemet.
-Sajnálom az összefejelést nem akartam, hogy ez történjen, kérem nézze el nekem.-Vállalom magamra voltaképpen a fejelésest dolgot.-Csak segíteni akartam összeszedni önnek, de végül egy kis kárt is okoztam. Remélem megtudja bocsátani.-Mondom, miközben ránézek végül, és kissé hátrébb lépek. Hirtelen megérzem, hogy vámpírral van dolgom, és ha jól sejtem, akkor velem majdnem egy idős lehet.. Nos itt nem vadászhatom le, ezért csak azaz opció maradt, hogy megtartom az udvarias énem vele szemben.-Esetleg tudnék önnek segíteni? Mit keres voltaképpen? Miről szeretne megtudni információkat? Bármiben a rendelkezésére állok ez ügyben.-Mondom udvariasan, miközben a szemébe nézek. Nos kétségtelen, hogy nagyon sok mindenről tudok, hisz az évek során elég sok minden után kutattam, ezért a tájékozódásom kiváló, bár van olyan téma, amihez biztos nem tudnék mondani semmit, de azért próba szerencse..

"Richard... szép név..." Ezzel meg mégis mit akar elérni? Talán azt, hogy bevegyem a hízelgő szavát? Nagyon, de nagyon nem szerettem azt, ha egy vámpír önös érdekekből hízelegni kezd nekem. Olyankor kénytelen vagyok valami rosszat tenni, de egy könyvtárban nem egyszerű.. Viszont csak egy mozdulatomba kerül, és a zsebemből egy olyan tűt nyomok belé, amely vasfüvet tartalmazz, aztán majd megtanulja, hogy hol a helye, de persze nem fogom elsietni a dolgokat.. Várok ameddig a türelmem engedi!
-Még nem jöttél rá?-Tegezem le azonnal a szavai hallatán, ha ő sem magáz, akkor én sem fogom. Próbáltam udvarias lenni, de ha ő nem akarja nos, akkor a kegyetlenebbik énem kerül az előtérbe, és azt őszintén szólva nehezebb csillapítanom, mint bármi más fajta érzelmemet. Az üdvözlésére nem reagálok, csak simán megvonom a vállamat egyszerűen.
Szinte meglep, hogy elkapja az ingem, aztán megigazítja azt, viszont ebből nem mutatok ki neki semmit sem.-Nem te vagy az első!-Jegyzem meg könnyedséggel, miközben nem törődök azzal már, hogy mit tesz, vagy mit nem. Figyelem, ahogy lábujjhegyre áll, majd a fülembe kezd suttogni. "Silas." Megragad bennem a szó eléggé alaposan, de semmifajta félelem, sőt még meglepettség sem látszik rajtam.
-Silas.. Nos igen ő egy több, mint 2000 éves halhatatlan személy, aki nagy erővel rendelkezik, sőt ő az első halhatatlan!-Mondom neki mosolyogva, miközben le merem fogadni, hogy nem erre a reakcióra számított tőlem.. De hát akkor mit várt? Talán azt, hogy majd félni fogok tőle? Ugyan már! Én semmitől sem félek..

Katrina Rice & Richard Weston

Egyáltalán sem tetszik ennek a nőnek a stílusa. Az elején még normálisnak, és kedvesnek tűnt, de mostanra teljesen más lett, és éppen ezért már egyáltalán sem érdekes számomra a személyiségre. Mondják ne első látásra ítélj, és éppen ezért sem tituláltam őt kedvesnek, inkább vártam, hogy megmutassa a valós énjét, és csodák csodájára megtette.
-Igen, most már tudom.-Mondom számára, miközben leesik, hogy miért is akar többet tudni Silasról. Teljesen egyértelművé vált a dolog, viszont én nem óhajtok tovább a társaságában tartózkodni, hisz unalmassá vált számomra a jelenléte, és ő maga.
-Félni tőled?!-Kezdek el röhögni.-Ne nevettess már, kérlek! Én ugyan egy cseppet sem ijedtem meg a jelenlétedtől! Jelentéktelen vagy számomra, mint az összes lény ezen a földön, aki él.-Jelentem ki határozottan, miközben halálosan komolyan nézek a szemébe.-Nálam nem jó pont a fenyegetés, sőt számodra, csak rosszat jelent.-Vigyorgok ravaszul.
-Rendben, köszönöm.-Mosolygok.-Legalább nem kell elviselnem a társaságod.-Vonok vállat.-De ha már itt tartunk, akkor..-A zsebemből előhúzom a tűt, és egy pillanat alatt a nyakához teszem, majd a teljes tartamát belenyomom a szervezetébe.-Egy kis ajándék vasfű neked..-Mondom gonosz vigyorral az arcomon.-Nos, akkor viszlát!-Mondom, és miután elfordultam tőle elhagyom az épületet.

to; Elena

A történelmi könyvtár. Miért is jöttem ide? Talán... Mindegy. Kicsit kutakodnom kell. Úgy érzem még nem tudok eleget, s hála az igézés erejének, talán bejuthatok a titkos részlegbe is. Miután elkaptam egy vámpírt, akiből sikeresen megvacsoráztam, ismét erősebbnek érzem magam. Belépek a könyvtárba, és a könyvtáros felé veszem az irányt. Bájosan csevegek vele, s nagy szerencse, nincs verbéna a szervezetében. Meglepő, de talán azért mert ő nem fél. Igézésre készülök, mikor meghallom az ismerős lépteket. Nem fordulok meg, távolodom inkább a könyvtárostól, neki nem kell erről tudnia. Nem tud nekem ártani... Majd megérzem a tűt a hátamban. Enyhe szúnyogcsípés szerű fájdalom, majd maró, égető érzés. Verbéna. Kissé összegörnyedek, majd megfordulok. Arcom dühöt sugároz és a megszokott felsőbbrendűséget, mely az egész családom tekintetében ott van.
- Szerencséd, hiszen akkor most nem lennél itt ugye? - Préselem ki a szavakat az ajkaim közt keletkező résen. - Csak ennyire vagy képes? - Hergelem a lányt tovább, de egyenlőre nem cselekszem. Minek is tenném? Majd ha eljön az ideje...

Sejtettem, hogy nem fog sikerülni a provokálás. Bár a hangnem kicsit zavarja a fülemet, s ezt szóvá is teszem.
- Kicsit lehetnél kedvesebb is ha kérhetném? - Jegyzem meg a magam gúnyos stílusában, majd zsebre dugom a kezem. - A férjed, hm? Damon-re gondolsz? Ha én szemét vagyok, ahogy mondtad, akkor ő micsoda? A húsvéti nyuszi? - Sosem kedveltem a Petrova hasonmásokat. Ez alól Elena sem kivétel. A véremet adtam neki, de sosem gondoltam volna, hogy meghal, és vámpírként tér vissza. - Ugyanezt kérdezhetném én is nem? - Játékot űzök vele, s ezt nem is titkolom. Arcomon gúnyos mosoly jelenik meg, miközben tekintetébe fúrom a sajátom.

Megköszörültem a torkomat. Először rá akartam vágni, hogy tőlem ne kérjen semmit, de végül ez a gondolat belém is szorult, és egy halk sóhajjal adtam fel ezt az egészet. Nem tudom kimondani. Na mindegy... ennek nyilván az az oka, hogy félek is tőle... jócskán. Elvégre sok mindenre képes.
- Damon jó emb... vagyis vámpír. - mondtam kijavítva magamat. Néha megfeledkeztem erről. Igaz, mostanában elég gyakran eltűnik a szemeim elől, de ha embereket ölne, nyilvánvalóan tudnék már róla. Hiszen van lelkiismerete. És tudom, hogy nekem nem hazudna. Én sem tudtam hazudni, miután megöltem egy embert, és... utána teljesen kiborultam, hogy megtettem.
- Játszol velem... - mondtam rekedten, és pár lépést hátráltam, így nézve rá. - Klaus ellen tervezel valamit, igaz?

Halkan felnevetek a mondandóján. - Damon jó? Szerintem ezt te sem gondolod komolyan - Jelentem ki, majd végigsiklik a tekintetem a könyvespolcokon. Rengeteg irat, rengeteg hazugság. Megcsóválom a fejem. - Igen okos vagy, ki sem néztem volna belőled - Jelentem ki, mjd meghallom annak a fattyúnak a nevét, és harag éled fel bennem - Valami olyasmi. Olyan lény mint ő... Neki nincs joga itt élni - Mondom, mintha valami isten lennék. Én döntök erről. És ebbe senkinek sincs beleszólása. Ha kell, üldözöm őt az örökkévalóságon át. Egyszer már megtettem, megteszem újra - De nem hiszem, hogy csak cseverészni akarsz velem. Meg akarsz ölni? Akkor rajta! Próbálkozz csak! Gyerünk! Lássuk mit tanultál a jóságos Damon Salvatorétól - Játszom tovább a játékom. De hogy mire is jó? Nem tudom. Unatkozom. Kíváncsiság. De mire vagyok kíváncsi? Még magam sem tudom biztosan. Megérzés...

- Hát, ha azt nézzük, hogy te mi vagy, Damon egy kezesbárány - jegyeztem meg nagyot nyelve. Hú, legszívesebben pofán csaptam volna, de sajnálatos módon, az én tenyeremnek az jobban fájna, mint neki. És hát... saját magamat nem szerettem bemocskolni az ilyenekkel. Majd megteszi azt Klaus. Vagy Esther. Nekik van gyomruk hozzá. Nekem nincs.
- Úgy beszélsz, mint aki most pattant ki a Bibliából - fintorodtam el. Már megszokhattam volna, hogy a Mikaelson família minden egyes tagja kész istennek érzi magát. Jelenleg nem tudok dönteni, hogy Klaus, vagy Mikael e a beképzeltebb.
Felsóhajtottam, és félrebillentettem a fejét. - Ha őszinte akarok lenni, tudom, hogy semmi esélyem veled szemben. Ezért nem is kötözködöm... túl sokat. Csak tudni szeretném, mit akarsz csinálni Klausszal - vontam egyet a vállamon. Persze nem olyan hülye, hogy ezt elmondja nekem.

Akkor másik irányból közelítem meg a dolgokat. Kissé unalmas számomra ez a beszélgetés, de meg kell tudnom, hol lehet az a kis fattyú. Nem tettem le róla, hogy megölöm. De mostanában jobban vigyáz magára. Nem baj. Örökké nem tud elbújni. Damon, Damon... Miért nem inkább az öccse? Tudni szeretném, mitől olyan jóságos ez a fickó - Sosem szerettem Damont. Sosem fog megváltozni ez az érzés. Stefan? Őróla csak hallottam, sajnos még nem volt szerencsénk. - Tudod hol van Klaus? Mert ha tudod, kérlek... Áruld el! Tudni szeretném - Suhanok közel hozzá egész közel, miközben nem eresztem el a tekintetét. Nem igézem meg. Nem is tervezem. - Hogy őszinte legyek, Klaus egy szégyenfolt a családom és az én életemben egyaránt. Szerintem nagyon is tisztában vagy vele, mit akarok igaz? Akkor miért nem vagy őszinte velem? Minek ez a rengeteg kertelés? Ezeket felejtsd el kérlek, és adj egyenes választ - Fogom meg a két vállát, és kicsit erősebben megszorítom. Szívem szerint megkínoznám most...

- Semmi közöd ahhoz, hogy miért nem az öccse. Sajnálatos módon, te ezt sosem értheted meg - mondtam, de csak mellékesen jegyeztem meg. Hiszen mit tud ő? Azt hiszem, ha Klaust képes lenne megölni, hát valószínűleg a saját gyerekeit se szereti. És Esther... hát legyen szó bármiről, ez a férfi nem képes szeretni. Tudom, hogy nem. Egyszerűen lehetetlen, hogy ő bárkit is szeressen. MErt egy szörnyeteg... nem képes rá.
- Klaus... én... öhm... - kezdtem bele a köntörfalazásba. Nem akaródzott kimondani, de végül csak kifutott a számon. - Legutóbb még... Tatiának vett valami ajándékot... azt hiszem, hogy... hosszú idő után ismét egymásra találtak... - hajtottam le a fejemet. Na tessék. Ez olyan sz*r érzés. Valamiért tudtam, hogy helytelen, amit teszek.
- Én nem kertelek! Hiszen most mondtam el, hogy mit tudok róla! És hogy... megpróbáltad őt emberré tenni... - néztem kissé félve a szemeibe. - De nem hatott... nem hatott rajta a gyógyírod - ráztam a fejemet.

- Akár hiszed, akár nem, egyszer engem is szerettek, s én is szerettem... Talán még most is így van, de ha vámpír vagy, nem gyengülhetsz el holmi emberi érzelmek miatt! - Jelentem ki semleges hangon. Kénytelen voltam ezt tenni. Szerettem Esthert, mindennél jobban. Talán valahol mélyen még most is. Régen talán még Klaus-t is szeretni akartam, de valamiért nem ment. Folyton ellenkezett velem. Szembement mindannak, amit felépítettem. Tönkretett mindent. - Ajándékot? Azt is tudod esetleg hogy merrefelé lakik? Kérlek mond el nekem! - Kezd beigazolódni amit hiszek, és talán meg is kéne osztanom. Várjuk ki a végét. Udvariasságra kértem, megtette, megkértem, hogy árulja el hol látta Klaus-t... Lehetetlen lenne? Kétlem. De biztosra akarok menni. - Ne aggódj, egyszer ismét ember lesz, és akkor könnyedén végzek majd vele! De esetleg szeretném, ha elmondanád, hogy az egész családom itt él? Minden fiam itt van a városban? - Remélem az az eset áll fenn, amit gondolok, mert akkor lesz egy előnyöm Klaus ellen...

Nem fűztem semmit ahhoz, ahogy arról beszélt, hogy egyszer ő is érzett. De mintha csak Klaust hallottam volna, mikor azt mondta, nem kellene holmi érzelmek miatt legyengülnünk nekünk, vámpíroknak. Nem tudok mit mondani erre. Még végig sem gondoltam azt, hogy milyen lenne, ha nekem nem a szeretet lenne az első... vagy egy érzelmek nélküli élet.
- Legutóbb még... a Mikaelson villában lakott - mondtam nyomatékosan. Direkt odatettem, hogy legutóbb. Hiszen nem tudom, hogy azóta mi a helyzet. Talán Tatia annyira megbolondította, hogy már hozzá költözött. De az túl nyálas lenne, Klaus nem tenne ilyet.
Ahogy azt mondta, hogy meg fogja ölni Klaust... a szívem valamiért belesajdult. Na jó, Mikael nem tudott róla, de valamikor ugyebár engem is gyengéd érzelemek fűztek Klaushoz... furcsa volt, még ma is az, ha beszélek vele, mert mindig is más volt a szememben, mint a többi testvére. Talán azért kedveltem, mert előttem nem félt ember lenni. De máskor viszont ölt... tombolt... és ezt lennék képes tolerálni. Még jó, hogy mind a kettőnknek megvan a maga élete. És Damont szeretem, akit soha nem adnék fel egy Klaushoz hasonlóért.
- Rebekah és a legkisebb fiad biztosan itt van... nem jut eszembe a neve - köszörültem meg a torkomat. Róla is csak akkor hallottam, mikor Esther megölte. - Esther is itt van. A többi fiadról nem tudok - ráztam meg a fejemet.

Némán hallgattam Elenát. Kezd körvonalazódni bennem, hogy mi is folyik itt. A véremtől lett vámpír. És amit megkértem elmondott. Érdekes. Mint Klaus és a korcs teremtményei. Gúnyos félmosoly szökik az arcomra.
- Tatia... Ő is azon listán van, mint Klaus... Két legyet egy csapásra. Igazán mennyei lenne, már ne is haragudj a szóhasználatért - Mosolyodom el, majd fel alá kezdek el járkálni. - Kol... Ő a legkisebb. És persze ott van még Finn és Elijah is.. - Elgondolkodva sétálok fel s alá, végül megállok vele szemben egész közel. - Megkérhetnélek valamire? - Csodálom, hogy eddig még nem tűnt fel neki, hogy elmondja azokat a dolgokat, amit nem akart. Majdcsak rájön...

- Tudom. De Tatia halála nem zavar - jegyeztem meg. Hát igen, a legutóbbi találkozásunk után, mikor az orra alá nyomtam azt a virágot, amit Mikael Klausnak szánt, kissé... emberibb lett... úgy egy napig. Kár, hogy azon a ribancon nem tart több ideig, mert eléggé úgy tűnt, hogy boldog lenne úgy is. Vagy nem. Nem érdekelnek a vágyálmai. Ő se nézte soha, hogy engem mi tenne boldoggá.
- Kérni? Engem? - lepődtem meg. Persze rögtön végigsuhant a fejemen a heves tiltakozás, amit itt produkálhatnék, de nem akartam kockáztatni az életemet... valahogy nem is tudtam azt mondani, amit gondoltam. - Le... lehet.. - bólintottam.

- Akkor mégis miért zavar annyira Klaus halála? - Kérdezem felvont szemöldökkel. Kicsit úgy érzem lemaradtam egy-két dologról. Persze én sem tudhatok mindent. Végül is majdnem minden gondolatom Klaus megölése körül forog. Egyszer már megtettem, képes vagyok rá újra. - Igen téged. Mégpedig azt szeretném kérni tőled, hogy derítsd ki, merre lakik most Klaus. Férkőzz a bizalmába, hogy lankadjon kissé a figyelme. Arra kérlek, hogy hitesd el vele, hogy elhagytam a várost. Képes vagy rá? - Kérem őt ismételten. Bár még ha ellen akar majd állni, akkor sem fog tudni. Ha igaz, hogy kötődik hozzám, akkor hiába ellenkezik, végül úgyis megteszi.

- Mert Klaus védelmet ígért a családomnak. És nem akarhatom a halálát, mert... tudná, hogy benne voltam. És ha nem lenne sikeres, akkor... akkor bántaná azt, akit szeretek - suttogtam. Igen, a fő oka legújabban ez volt. Tegnap ugyan találkoztam vele, de már akkor sem az az érzelmes állapot kötött össze vele. Emberként voltak azok az érzések. Mintha vámpírként ezek megszűntek volna. Vagy nagyon kicsi méreteket öltenének.
- Öhm... rendben... én azt hiszem, hogy ez menni fog - biccentettem egy apró nyeléssel. Klaus mindig hitt nekem. Bár ez most nagyon meredeknek tűnt. Mióta állok én Mikael oldalán?