- Niklaus, mint védelmező? Ez nekem egészen új. És mitől véd meg, talán saját magától? - Csak úgy fröcsögnek a szavaim a gyűlölettől. Igazából nekem az is hihetetlen, hogy Klaus védelmez valakit saját magától. Megcsóválom a fejem. - Mivel, amint látom egész jól összemelegedtetek, szerintem menni fog... - Majd eszembe jutott még valami. Semmi jót nem sejtető mosollyal húzok elő egy karót a belső zsebemből. Egy rongyba van tekerve, mivel verbénába áztattam, és igaz, hogy rám nem sok hatása van, de az a kevés hatás is kellemetlen. Hogy miért hordok magamnál karót? Rejtély. - Szeretnélek megkérni arra, hogy szúrd Damonba ezt a karót, és mond, hogy én küldöm. Szeretném ha nem bíznál meg a drágalátos férjedben annyira... Mind egyformák vagyunk... - Menni készülök, de még megvárom a reakcióját. Keresztbe fonom a karom. Végül is megöletni nem akarom Damont. Talán még jó hasznom lesz Elena által belőle. Mert ha szemből megyek Klaus ellen számít rá. Taktikát kell váltanom..
Ember •• A legerősebb vagyok mind közül, ne bízd el magad
Nem reagáltam semmit. Mikael nem tudott rólunk az égvilágon semmit. És ha rajtam múlik, és míg nem kérdez, addig nem is fog többet. Nagyot nyeltem, de ahogy elővett egy karót, majd beszélni kezdett, azt hittem, hogy ott helyben megfojtok valakit. Legalábbis belül emészteni akart engem valami, amitől szívesen felpofoztam volna ezt a semmirekellőt, mégis olyan kényszert éreztem, hogy megtegyem, amit kell... egyszerűen megbolondultam. Vagy csak simán ért ahhoz, hogy jó szónok legyen. - Rendben... - bólintottam egyet kissé félve, majd... eltettem a karót. A szívem összeszorult attól, ahogy arra gondoltam, mit kell tennem... de mégis kötelességnek éreztem. - De én most megyek - nyeltem egy nagyot, majd még a szemébe néztem. Féltem tőle... még mindig. Vagy még jobban... majd mire bármit is mondhatott volna, gyorsan elslisszoltam.
Mindig is imádtam a könyveket, arról nem is beszélve, hogy mennyire elégedett voltam, amikor megtaláltam ezt a kis könyvtárat. Kellően eldugott volt és mivel fele akkora mint az iskolai könyvtár ezért általában egy lélek sem járt erre. Tökéletes! Már a sokadik könyvet húztam le a polcról de még ez sem volt az amit órák óta kerestem. Csalódottan sóhajtottam fel és dőltem neki a könyvespolcnak. Mégis hol a fenében van az-az átkozott könyv?! Biztos voltam benne, hogy senki más nem kereste és a könyvtáros srác váltig állította, hogy a könyvnek ezen a soron kell lennie. Már épp indultam, hogy leordítsam a fejét amiért idióta és nem tudja, mi hol van pedig itt dolgozik amikor megpillantottam egy férfit, aki épp most foglalt helyet…kezében a könyvvel amit órák óta kerestem. - Naná, persze… - suttogtam magam elé és megforgatva szemeimet indultam az alak felé. Ha lehetett, elkerültem az emberi kapcsolatokat. Sokkal inkább voltam magamnak való lány mint bármiféle csapatjátékos. Ezért is utáltam, hogy vadászként annyira rohadtul ragaszkodtak a társakhoz. Biztos azt gondolta Peter, hogy ha mellém is rendel egyet akkor majd lesznek érzéseim végre. Mekkora bakot lőtt! Nem voltak érzéseim és nem is vágytam rájuk. Ha lettek volna, akkor a rettegésben töltött évek bármelyik pillanatban rám szakadhatnának ha meglátnék például egy sötét sikátort. A „szüleim”, ha lehet őket annak nevezni, elérték, hogy többé ne kötődjek senkihez és semmihez… és mire a gondolatmenetem végéhez értem, már a férfi előtt álltam aki kérdőn pillantott le rám. - Azt a könyvet keresem órák óta… ugye, nem fogja kikölcsönözni? – nem mondhatjuk, hogy túl kedves lettem volna de én már csak ilyen vagyok. A férfi magas volt és sármos de ettől eltekintve nem volt semmi különös ami megmozgatott volna bennem bármit is… ja de… a könyv a kezei között.
Furcsa mód, vagy ahogy a helyi gúnyos megrovás említi: "ez az antiszociális ürge ismét a könyvek forgatagos rengetegébe száműzte röpke szabadidejét". Eltekintve, az ott felállított előítélettel, szabadidőm egyrésze nem csak könyvtár látogatással telt el. Ha adódott alkalom, otthonos kávéházakban kortyolgattam a kevés fizetéssel szerzett fekete kávémat. Többnyire inkább teákat, amik megrögzötten áhítozták a nem létező, kifinomult angol származásomat. Holott, egyetlen generációra vissza-vezethetőleg sem rendelkeztem brit arany vérrel. Maga a kultusz, és az ottani normál fogott meg azon az elszigetelt kis helyen. A köztudatot mégis elsőre a sznobizmus és a mérhetetlen hideg természet sújtja le az angolokkal kapcsolatban. Pedig ha tudnák, micsoda tradicionális múlttal, politikával és jelképekkel rendelkezik Anglia. Engem javarészt, az illemhez kötött magatartás, illetve az irodalmi műveltség ejt igazán bámulatban, amit láthatólag, nem is habozok saját tulajdonságaim közé fogadni. Udvariasnak tűnni, egy dolog. Alkalmazni azt a hétköznapokban, az teljesen más tészta. Vannak akik, amolyan finomkodásnak fogják föl, megkenve a rangosabb társadalmat. Vannak viszont olyanok is, akik elismerés helyett meglepetten fogadják, mint valami levegőbe kántált varászlatot. Igen...pontosan azt az idegent váltják ki az emberből, amiért valóban felesleges lenne strapálni magunkat, hogy valamelyest jó modorunkat mutassuk a külvilágnak. S magamhoz mérten, ez újabb tulajdonságbeli különbségem, ami természetesen keresztbe tesz az emberek elvárásainak. Mert bizony, már réges-rég minta férjnek kellett volna díszelegnem a házassági képeken, nem mint holmi monogám tanárként porosodnom a keretekben. Mennyire borzalmas...mennyire az! Én mégsem ragaszkodom ezekhez a ön-generálta célokhoz. Mert baj az, ha valaki csakis a munkájába fekteti terveit, céljai elérése-képpen? Nem hordoztam nagy hiteket, - hiszen nem is arról voltam híres - hogy tanárként rangsort ugorva sztár menedzser váljon belőlem. Tisztán és lelkiismeretesen űzöm, amit szeretek. Talán ez a morál kelti a népben az elhidegült tekinteteket, nem is az elköteleződés! Ebben a dilemmában vergődve, tévedt meg a szemem Thomas Mann, egyik legkiemelkedőbb regényén, a Varázslatos Hegy-en. Halvány fogalmam sincs róla, miért volt szükséges a kezembe ragadnom ennek a német impresszionistának a könyvét. Nos, mivel már a realista angol krimiktől valahogy elszokott a kezem, hogy újabb példányt lapozzak fel belőlük. Thomas Mann egyetlen sikeres regénye pedig épp kietlenül illegettem magát a szemem kereszttüzében. Mikor sikerült belülről szemlélődve kiismernem a hagyományos felvezető első sorokat, azon perc, egy ismeretlen hangra rezzent meg pánikszerűen a mellkasom. De a rémült perceket, hamar, egy ifjú hajadon váltotta fel, aki szerencsére nem jelentett különösebb veszélyt a személyemre. Csak mert, férfias magasságomhoz képest, nyugodtabb érzés töltött el ahogy letekintettem az illetőre. Az első néma helyzetet, a látványbefogadó készségemmel fokoztam, ahogyan alig észrevehetően vonás-vonásról belevésődött íriszeimbe a külleme. A bizarr öltözéket leszámítva, minden a lányos de annál nőiesebben felszínre törőbb vonásairól kérkedett. Sehogy sem tudtam megbarátkozni, azokkal a kék szemekkel, amik nem hétköznapian barna hajjal párosultak. Ahogyan azok az ajkak sem árulkodtak tinédzserhez megszokott formákról. Szinte majdnem kipattantak telt bőre alatt, ami meglehetősen tekintetvonzóak. Csak utána, pár monológnyi sor után eszméltem, sértő magatartásommal kapcsolatban. Láthatólag az zavarta, hogy a kiszemelt könyve éppen az én kezemben honolt gazdájára. Hát fogok én, egy ilyen lánynak elutasító választ adni? Ha jobban belegondolok...lehet, a kíváncsiságomtól vezérelten ismét szabályt szegek, és meglátom az udvarias illem helyett milyen érzelmet válthat ki a kötekedő hangnem. - Nos...ami azt illeti... éppen ezen a megállapodáson elmélkedtem. - óvatos leplezettséggel engedtem meg egy pimasz mosolyt a számon, dacára, hogy már nem voltam huszonéves kamasz, aki vígan játszadozhatott a bájos kislányokkal. Ezzel szemben, legalább 5 évvel megfiatalította az elöregedett lelkiismeretemet. - Csaknem, magának is szüksége lenne erre a kötetre?
A pillanatnyi csönd, a kíméletlen mozzanatok sora, egyetlen nagyobb dobbanás, a mellkas hirtelen magasba lendülése, az ujjak szórakozott játéka a könyv oldalán… feszült figyelemmel kísértem végig mindezt. Vártam, türelmetlenül billentve oldalra fejemet miközben azon gondolkodtam, hogy ez a tökéletesen egyenes hát gazdája nem akar-e olykor összegörnyedni, ha másért nem is hát azért, hogy megtudja, az milyen érzés. Pillantásom végigkísérte ujjainak mozdulatát, ahogy tökéletes párhuzammal siklottak végig a könyv gerince mentén, hogy aztán a bükk immáron bemocskolt, tökéletlen felületén landoljanak. A nyakkendő épp oly tökéletesen simult az ingre, mint a férfi ujjai az asztallapra miközben a fekete zakó vállrészén, egyetlen rakoncátlan gyűrődés sem pihent… azonban egy fehér szösz kirívóan vetette meg lábát a makulátlan anyagon. A szék támlája egyetlen hangot sem adott ki mikor Lyod kissé előrehajolt. Olyan egyszerű mozdulat volt, mégis, a férfi, olyan tökéletesen hajtotta végre, hogy attól tartottam mindjárt kettészakad a világ. Nem kellett hellyel kínálnia mert válasza után, azonnal kihúztam magamnak a mellette szabadon pihenő széket és helyet foglaltam az asztalnál. Tartásom egyenes és még tincseim pimasz módon hulltak arcomba, addig jobb lábamat keresztbe fektettem a balon és karjaimat összefontam magam előtt. Egy pszichológus azonnal rávágta volna, hogy a nyitottság minden elemét száműztem tartásomból. Az igazság az, hogy nem csak a testem sugallta, hogy nem lát szívesen senkit. Tincseim megpihentek, tekintetemmel pedig a könyvre pillantottam. - Dehogy – legyintettem – csak fel akarom szedni. – a hangom csöpögött a szarkazmustól, ahogy feleltem kérdésére miközben pillantásom végül és nagy nehézségek árán megtalálta az övét. Ha tehettem, kerültem a szemkontaktust… ám ebben az esetben azt akartam, hogy rám figyeljen mikor beszélni kezdek. - „Szeretett olvasni, mintegy mélyebb ösztön parancsszavára vonzódott a betűhöz és a szellemhez, fegyvernek érezte. De sose adta át magát teljesen egy könyvnek, sose feledkezett úgy bele, ahogy előfordul, ha az embernek az az egy könyv az egyetlen és legfontosabb, mint külön kis világ, melynek körén túl nem száll a tekintet, belezárkózik és elsüllyed benne, hogy még az utolsó betűjéből is táplálékot szívjon.” – Idéztem az író egy másik művének kedvenc sorait, hogy megértessem vele, miért fontos számomra ez a mű. Ha nem értette a mélyebb tartalmat mi meglapult halk ám határozott szavaim mögött, hát túlbecsültem a róla alkotott első képet mely egy álca mögött lapuló ember önképe volt. Persze, az is lehet, hogy önmagamat láttam meg a mögött a tekintetet mögött mi végigpillantott rajtom és egy pillanatra megpihent az ajkaimon. Órámra nézve sóhajtottam fel – Öt óra múlva bezár a könyvtár. Ennyi ideje van a könyvre. Megvárom. – Mosolyodtam el de ebben a mosolyban nem rejtőzött semmi kedvesség. Hideg és számító mosoly volt mit hosszú évek fullasztó magánya öltött arcomra. Egy sötétség és félelem varrta, érzelmektől mentes lélek aminek mosolyában nem talált megnyugvást az ember. Az én lelkem egyszerű darab volt. Giccsektől mentes, olcsó drágakőutánzat mit megkoptattak az évek. Egy fiatal test ezer szenvedést megélt lelkét hordoztam magamban. Ennek köszönhettem, hogy ma már nem kellett tartanom a félelemtől… mert egyszerűen nem éreztem. Sem boldogságot, sem együttérzést, szeretet… semmit.
Számomra teljességgel értelmezhetetlenné vált, az ismeretlen hajadon változó habitusa. Az egyik csodálatra méltó momentumban, ékesen a német írót idézte hajszálpontossággal, míg a másik pillanatban váratlanul rideg természetet öltött magára. Elbizakodottan, hittem mostanra 30 éveimhez közeledve sikerül kiismernem a gyarapodó új generációt, és íme itt a bizonyíték mennyire hiszékeny vagyok a témában. Kétségtelenül, felemelte a tekintetemet, némi információt levéve sokféle reakciói közül, ami tized-másodperces pontosságot is megkövetelt. De ahelyett, hogy figyelmem sikeresen azonosulhatott volna jellemével, azt újfent a külleme terelte el ismét hosszas perceket követően. Miért...mondja meg valaki miért, ennyire tapintható a bája, ha a jelleme szöges ellentétben áll az idilli képpel? Akárhogy is, nem fért meg bennem ez a korai szépséges külcsín, az imént produkált "kirohanásival". Hiszen mégis csak, ellentétben álltak egymással. Kérdem én, hogyan lehet ennyire bámulatosan összhangban két mérföldekkel eltérő külső-belső tulajdonság? Nyilván, tapasztalatlanságom újabb baklövése, hogy a természetes felszínhez hasonló értékeket kötök. Igen, ez az én bajom. Az ostoba elvárások! - Tudja...én a kelleténél nagyobb befolyással birok az itteni könyvtárosnál, főként mert közismert vendége voltam e helynek, ahol néhány könyvért nem féltem fizetni is, ha kellett. - újabb pajzán vigyorral jutalmazva, düllemlet fel bennem egyre fokozottabban, miért is volt olyan jó kamaszként keresztül-húzni a lányok kéréseit. Talán mert, kevésbé elismerően győzedelmeskedhettem a gyengébbik nem felett, ami mások számára, jogosan puhány jelzőket vált ki, mint dicsérő szavakat. Efelől nincs ellenérvem. Viszont, az, hogy valamilyen alárendelt módon szinte adósságba hajtod a nőket, az egyszerűen elképzelhetetlen. Nem pusztán a befolyt adósságról esik itt most esődlegesen szó. Valamiért, jóleső érzés a tudat, hogy van egy adott pont amikor feltétel nélkül kérhetsz bármit, szinte bármit a hallgatásodért. És itt most tekintsünk el mindenfajta perverz hajlamoktól! Csak mert van egy tűzvonal közöttünk, az nem jelenti rögtön azt, hogy becstelenül kihasználandó. Sőt...az adósság egyfajta formája a törődésnek, ha úgy vesszük. Csak egy keményebb csomagolásba burkolva. - Kössünk kompromisszumot! - ajánlkoztam elő a hirtelen kipattant alkuval, miközben uralkodó mozdulatokkal előrébb hajoltam fakeretű székem támlájától. Újból megkíséreltem felvenni a szemkontaktust, amit jobbára csak ellenzett az enyémből. Sebaj. Annyira azért nem ejt bánakózásba a dolog. - Hogy pontos legyek, 2 hét múlva kivégzem ezt a kötetet. S ha valóban szüksége van rá, ezután az időtartam után meg is kapja. Erre ígéretet teszek! - határozott fellépéssel írtam körül a hadi-felállást, párhuzamba felemelve kezemet az ügyintéshez használt gesztussal egyetemben. Beleegyező válaszban reménykedtem.
Tudtam, hogy összezavartam. Tekintetem elfordítottam, lábait fixíroztam. A cipő makulátlanul ragyogott, a nadrág szálán pedig még csak porszemek sem rosszalkodtak. Feljebb emeltem lélektükreim és a zakót figyeltem. Rakoncátlan gyűrődéseket kerestem de egyet sem találtam. A kézfejére ejtettem a pillantásom. Tökéletesen precízen vágott, ápolt körmök. Aztán ott volt… némi fehér por a fekete zakó ujján. Ahogy pedig előre mozdult a székben, a talpa alatt is ott volt. Az asztalra pillantottam amin nem csak Thomas Mann pihent de Harper Lee és Charles Dickens is meghajlottak a könyvtár hatalmának. Kötelező olvasmányok. Összeállt a kép… mégsem szólaltam meg. Nem akartam letörni a nagy lelkesedést mi látszólag a hatalomból fakadt és abból, hogy ő uralta azt a könyvet amire nekem is fájt a fogam. – A kötelező olvasmányokból az asztalon és a krétaporról a cipője talpán, valamint a zakója ujján, feltételezem, hogy tanár, vagyis az iskolai könyvtár akármikor áll rendelkezésére. Kétszer, ha nem háromszor nagyobb, mint ez itt és a készletük is bővebb. – választékosan beszéltem. Rengeteget tanultam, fejlesztettem magam. Nem véletlenül találtam meg a helyem a könyvek világában. A megírt oldalak tudásban és kérdésekben egyaránt bővelkedtek, a tinta mibe bizalmat és képzeletet fektettek az írók, erővel fegyvereztek fel. – Ha ritkaságokra vágyik akkor pedig elég egy levél az iskolát támogató könyvtárak egyikének és máris megvan amit óhajt. – valóban rideg voltam. Nem ismertem más utat mint azt amibe beleneveltek. Nem volt jobb barátom mint a sötétség melytől a legtöbb ember rettegett… számomra csupán egy távoli rokon volt ki a kelleténél gyakrabban látogatott el de minden alkalommal ajándékot hozott magával. Az én ajándékaim a gyertyaláng és a megírt sorok voltak. Az olvasás öröme… mondják de én nem ismertem más örömöt. Ez volt, ez jutott de legalább olyan barátaim voltak mint Dickens, Shakespeare, Mann, Lincoln, Churchill… és még sorolhatnám. Az ő bölcsességük pedig bőven eleget adott számomra. – Nincs egyezség. – csóváltam meg a fejem… az azt jelentette volna, hogy ő tesz nekem szívességet és én még véletlenül sem leszek adósa senkinek. Főleg nem egy vadidegen férfinek ki egy gyermeki külső mögé látott és bár érteni nem értette ezt az öreg lelket, azt tudta, hogy bölcs szavakra éhes és nem másra. Ezzel pedig tökéletes fegyver került a kezei közé. – Két hét hosszú idő. Két nap és magáé lehet a kötet. – jelentettem ki majd újra az órámra néztem pedig sehová sem siettem. Kényelmetlenül mozdultam meg a székben. Lábat váltottam ám karjaim épp ugyan úgy, keresztben nyugodtak mellkasomon. Szemeimmel a férfi ujjainak dobolását figyeltem, magamban a ritmusbeli váltásokat számolva.
Az észlelhető jelek, melyek testbeszédbe ötvözöttek, mind arról az oldalukról árulkodtak, amit az ember valóban fél beismerni magának. Annyira már jól értesült vagyok a hétköznapi pszichológiában, hogy tudjam, az elutasító testbeszéd gyakorta azokat takarta, amit éppen előttem restaurált a lány számomra. Egyetlen kérdésként merült fel bennem a miért, tele kérdőjelekkel. A birtokvágyas könyv fóbiám az oka, vagy a túl erőltetett sznobizmusom? Kitudja? Lehet ebben a pillanatban, vélhetőleg leszűrte szánalmas erőlködésemet a "pár-harccal" kapcsolatba? Sok találgatással, tudnám megrémíteni a tudatalattimat, ennek ellenére, mégis fapofát váltok. Az érzelem olyan kiszámíthatóvá teszi, az aggodalmat, a kételyeket, a bizalom hiányt, hogy ebben az eseteben csakis elbizakodott maszkomat mutathatom. Noha az érzések, leplezetlenül is megmutatták arról amikről híresek. Ezért is éreztem elhivatottságomat gyermekded vakmerőségnek. Személyem, teljes-vakságig is az érzelmes, kifinomult jelleméről volt híres. Bármennyire is egyértelmű válik a gyengeségem, a naivitásomat követve ráerőltettem magamra, azt ami 75%-ban jóval eltér a természetes tulajdonságaimtól. Gondolom, pontosan így született meg az az elmélet is, miszerint az ember azt a felét mutatja, ami bizonyára nem a valódi énjét takarja. S milyen igaz! Filozófiai magyarázata nagyjából ezt takarja, még az érzelmi a felválhatatlan tilos érzéseket sugallja. Tilos érzés lehet, ami adott esetben nagyobb érdeklődést válthat ki egy 10 év munka-tapasztalattal megáldott tanárból, aki ismeretlen partnere iránt gerjeszt heves figyelmet. Mert ugyebár, milyen gyalázatos formája az a röghöz kötött itteni generációnak. Perverzió, kapzsiság, önzőség és bohém életforma. Ez ezek az alap szavak, amik rögtön elhangzanak. - Úgy hiszem, kisasszony, két nap túl kevés időtartam, hogy véghez vigyem a megállapodásba szereplő követeléseket. - furcsálló arckifejezést vetettem ábrázatomban, miközben fokozatosan csak az az elutasító szlogen kavarta fel bennem józan ítélőképességemet. Hát ennyire emberkerülő a személyem, hogy krónikusan visszaesve már a következtetéseim sem adnak támpontokat? Mégis, milyen hajadon az, aki ennyire képviselője a makacsságnak és lázadásnak, ártatlan megjelenéssel társítva azt? Kiigazodni, nem hogy nem tudtam, egyszerűen nem akartam. Egy ilyen, nem kis agymunkát követelne meg. Még így is, túlontúl meglepett vagyok a fejlemények kapcsán. A kiismerő képességem, mellette, nem létező fogalommá válik, ahogy egyre mélyebb témákat vetünk fel egymásnak. Dőzsölve próbáltam csillapítani lefáradt agy-részecskéimet, egész személyét végigmérten. A vélhető legkevesebb ellenszenvet kiváltva. Ám, az elutasító hangnem újból felüti a büszke férfi jellememet. Ezt, már háborús ösztökéléssel sem hagyhatom szavak nélkül. Még ha az nemtől független. - ÁÁ...már értem! - gyanakvó mozzanatokat kísérten, támasztottam magasztos megjelenésben államat két kézfejemmel az asztalon való könyöklésemmel. Kezdett összeállni a mozaik. - Szóval maga is egy homo-irodalmár lenne, nem igaz? - féltem, a kifejezés nem válik élvezhetővé számára. A kételyt mégis megcáfolta ahogy felfedeztem zsenialitását a leíró monológjában. Sikeresen tapinthatóvá vált számomra az első megelőlegezett feltételezésem, amit tágra nyílt pupillákkal érzékeltettem. - És ahogyan, szinte levegővétel nélkül megvizsgálta az árulkodó első jeleket... - semmi kétség. A lány egyaránt okos jellemmel rendelkezett, mint jómagam. Ami ugyan hangzatra fenn költöttséget tükrözne. De nem az! - Nos, én is pontosan látom, hogy fiatal éveiben járva sok rossz tapasztalattal találkozott, amit meg sem kell említenem, a magatartásából leszűrtem. Másrészt, hogy ilyen magas intelligenciával felruházott könyvek iránt érdeklődik, az még inkább szűkíti a kört. Egy fiatal lány...sötét múlttal! - nem vállt ínyemre, apai ösztönöktől vezérelten hozzácsapnom analizáló szövegemet. Mégis, a kezdetleges nyílt társalgást valóban az ellenszenv kezdte uralni. Hiába, az erős érzelmek igenis átadhatók - közvetlen csevejben, - egy másik ember számára. Ha ő illedelmes, én követem az illemet. Ha ő boldog, én is magamra erőltetem. És ha ellenszenves, én is fellépek ellene!
- Akkor gondolom, éleslátása azt sem engedte figyelmen kívül hagyni, hogy a bókolással vajmi keveset érhet el. – mosolyom ismét azt a rideg, különösen vadállatot ébresztette fel melyben nemhogy jóság nem lapult de a kedvesség egyenesen visszataszító fogalom volt. Nem vártam meg még befejezi az elemzésemet; egész egyszerűen felálltam és hagytam, had folytassa szavait nélkülem. Nem öntött el harag, egyszerűen csak meguntam. A könyvet akartam és nem pedig eleget téve a társadalmi normáknak ismerkedni… bár Peter valószínűleg oda lesz a gyönyörtől, hogy a változatosság kedvéért nem csak azzal beszéltem akivel muszáj volt. Egy ezer éve magányra ítélt sakkdobozzal a kezemben tértem vissza a férfi mellé ám egyelőre még nem nyitottam ki. – A zakója hibátlan. Nem, nem csak a varrás, hanem a színe is. Nem fakította még ki a nap, ami azt jelenti, hogy új vagy hogy keveset jár el otthonról, amit őszintén meg tudnék érteni. – vetettem oda az első nyílt lapomat a játszma kezdete óta és rögtön meg is bántam. Nem kényelmesedhetek el, mert az azt jelenti, nem figyelek eléggé… ezt pedig soha nem engedem meg magamnak újra. – A belső zsebében nem tart tollat mert egyszer pórul járt vele – elemeztem tovább – ugyanakkor az örök darab amit mindig is a szívéhez közel rejtegetett… - kimondhattam volna… ugyanakkor minek? Kiszórakoztam magam és láthatólag nem fogom elérni a célom ha tovább játszom ezt a hozzám nem illő gyermekded játékok. Legyintettem és a dobozt az asztalra fektettem. A sötétség börtönébe száműzött bábuk szinte felnyögtek, ahogy egyetlen finom mozdulattal felnyitottam a dobozt és a fény berobbant a foglyok közé. – Nekem is a könyv kell és magának is. Ha már kénytelen vagyok együtt tölteni ezt az időt magával, akkor legyen izgalmas is. Ha maga nyer, viheti a könyvet. Ha én… nos, gondolom egyértelmű. – mosolyodtam el de ebben sem volt melegség. Kötelező, arcra égetett mosoly, kényszer szülte mozdulat, nem több. Azzal ellentétben amit gondolt rólam, a fehér bábukat állítottam a szolgálatomba és még a sötét harcosok gazdája, szigorú tekintettel helyezte katonáit a helyükre, addig jómagam a könyvért nyúltam. A varázshegy gerincén aranyló betűk díszelegtek, vidáman hirdetve, hogy mit is vehet kezébe az olvasó. Nyilván elsétálhattam volna a könyvel de nem láttam túl sok értelmét, így néhány gondolatot eltemetve magamban fektettem vissza a könyvet a bükk, immáron ki tudja hány éve halott gyermekére, hogy aztán megtegyem a nyitó lépést. Szicíliai védelem. Ez volt a célom. A sakk izgalmát azonban épp az adta, hogy nem csupán egyetlen ember játszott.
Rendkívüli tett, avagy megfontolt terv? Tulajdonképp miként születhetett ez? Az előbbiekben, ismét helytálló tanúbizonyságot arról, hogy miért ne becsüljem le, fiatal korához képest. Most pedig, mint ősi vetélytársat szokás, sakk-játszmába erőltet bele? A kisfiús rácsodálkozásaim, egyre változatosabban jelentek meg az arcomon, miközben próbáltam emészteni a fölállított szituációt. Egy olyan magasztos, öntelt krapek mint én, mint tenne most ebben a helyzetben? Ha belemegyek, azzal egyedül csak azt bizonyítanám, hogy mennyire gyerekként állok hozzá a megszabott játékhoz. Holott, egy huszonéves pasasnak már igen távoli fogalom, a gyermekkor. De ha elutasítanám? Akkor, minden bizonnyal azt tanúsítanám, hogy mennyire utálok veszíteni az e fajta játszmákban. S mivel az utóbbi meggondolás, nagyobb előnyt élvezett férfi-fiúi büszkeségemben, így a válasz, egyszerűen és tömören sikeredett. - Van más választásom? - kerestem erőteljesen beleégetve tekintetemet az övéiben, mialatt apellált gondolatot vert bennem a távoli győzelem. Nos, nem éppen a nyereség vágyam érte el ezt bennem. Nem tudtam pontosan összefüggésbe hozni, hogy a sakk miért is olyan fontos kelléke annak, az egy szem könyvnek amiért képesek vagyunk párbajba elegyedni. Hiszen, ha kedvem szerint rászántam volna magam, rögvest a kezébe nyomtam volna, ha akartam. De láthatólag mégsem, mert az túl könnyű megoldása ennek a kényes ügynek, nem de? Nah igen...az izgalom kit nem érintene adrenalintól fűtötten, pozitív értelemben? Vártam a nagyszerű stratégiát, meg zsenialitást, amiket javarészt filozofikus könyveim sora közé száműzhettek volna. Döbbenetes kíváncsisággal tétlenkedtem az első lépés ügyében, kiváltképpen az ifjú megindító taktikájában. Amennyiben, a játszma győztesként érne engem, még az is lehet, hogy meghívom egy győzelmi étkezésre. Ha viszont veszitek, ideje lesz belátnom a kevéske fölényemet az illetővel, ebéd vagy bármi más étkezés kísérete nélkül. Hisze milyen szándék az, ha vesztes partner ültetünk az asztalhoz, nem igaz? Ennek folyamán, némi nehezítéssel megkíséreltem nagyobb önbizalmamat mutatni, ugyanis ilyen játékokban pont ez vált mérvadóvá, akár csak a póker játszmában. A jól analizált öltözékemet feszesre húztam kezeimmel, minek után a hajamat fésültem végig ujjaimmal, puszta fölényeskedéssel. Az izgalom ott lappangott az első megérintésben, a bábuk sorakozásban, helyzetében, pozíciójában. Várva, az első malőrt, netán blöffként elkövetett helyzeteket. Mindenre oda kellett hogy figyeljek, tágabb értelemben még a partneremre is. Érzelem megint csak nem jellemezte. Csak az az ellenséges testbeszéd ecsetelte az adott tényállást. Ő is éppoly fennköltött természettel rendelkezett, melyet jómagam is magamra erőltettem. A külső szemle ezek szerint döntetlen. Össz-vissz, csak megmérettetésünk hozhatott győzelmet, avagy vereséget. Voltaképp, még mindig ezen a váratlan fellépésen gyötörtem agyrészecskéimet. Vajon lesz annyi lelkierőm, hogy vesztésként zárjam összecsapásunk végkimenetelét? Nem, azt hiszem abban beleroskadna minden emberi büszkeségem. Csakis döntetlen, vagy az én esetemben győztes pozíciót tölthetek be. A sportszerű magatartás, igen, valóban a döntetlen lenne. Vele szemben, mégis értelmét veszti az egyenlő küzdelem. Mert ránézve, látom, mennyire külön egyénisége azoknak, akiket én lelkesen pátyolgatok a munkahelyemen. S a múltja, hogy még betűt se ejti az életének rosszabb mozzanatról, újból meghúzza a határokat egy általam ismert személyben. Reménytelen volna, ha rangadó játszmánk alatt, kérdőre vonnám sötét múltjának történéseit? Szemlátomást, nagyobb érdeklődést jelentett. És hogy legalább kiigazodjak szertelen természete mellett. - Segítsen...legalább, a nevét illetőleg! - a még egy-helyben tengődő kezdést, hirtelen jövő kérdésemmel fékeztem le hosszabb percekre. Még-hogy én kérek segítséget? Ez milyen végkövetkeztetést mutat, ha nem kétségbeesettséget?
Önkéntelenül nyúltam tincseim után s szinte már másolva mozdulatait simítottam végig ruháimon. A kötött, meleg pulóver elegáns megjelenést adott még a bokacsizma némi vadsággal fűszerezte a természetes bájt mivel a külsőm áldott meg. Persze a meleg színek és anyagok összessége nem lágyították meg jellemem. Nem dac ült ajkaimon és nem a makacsság szülte harag miatt hidegült el a lelkem. Nem voltam dühös a világra amiért az nem ölelt át mikor a szükség azt diktálta volna. Egyszerűen ez voltam én. Jobban boldogultam ha a magam világába zárkózva léteztem. S bár beszélni soha nem beszéltem róla, nagyon is emlékeztem azokra az időkre amikor a sötétségbe zárkózva ejtettem ezer és még ezer könnyet egy fiatal lélekért akit soha, senki nem vett észre. - Volt. Egyszerűen oda is adhatta volna a könyvet. – álltam a pillantását… de csak pár másodperc erejéig voltam rá képes aztán szinte már szégyenlősen sütöttem le tekintetem. Vártam és türelmetlen dobolásba kezdtem az ujjaimmal még azon gondolkodtam, min járhat az esze… miért pillant ismét végig rajtam, miért tűnik úgy mintha minden pillanat szívének a dobbanását keresné. Ritkán találkoztam olyan emberrel aki épp oly intelligens volt mint én magam. – Moira Jenkins. – ejtettem ki csendesen nevemet miközben a lépésén gondolkodtam. A szicíliai védelem egyik legnagyobb gyengéje, hogy mindkét féltől elvárja, hogy ismerje a taktikát. A fekete gyalog azonban a c5 helyett az f2re lépett. Halkan sóhajtottam fel. Le kellett mondanom erről a stratégiáról ami új helyzet elé állított. Mindig ezzel a taktikával játszottam és mindig nyertem. Most azonban hirtelen nem tudtam melyik irányba induljak tovább. – S az ön neve? – kérdeztem miközben ujjaim a levegőben zongoráztak ismeretlen dallamot minek ritmusát a szívem dobogása támogatta. Mellkasom gyorsabban emelkedett meg miközben lehunyva tekintetem játszottam le a férfi lehetséges lépéseit. Eddigi mozdulatait idéztem fel; mikor hajolt előre gőgösen vagy miképp pillantott bele a lelkembe őszintén, anélkül, hogy csáklyát ragadva esett volna nekem. Oldalra billentve fejemet nyitottam ki lélektükreim és megtalálva Lyod tekintetét lassítottam le lélegzeteim. Volt valami számomra érthetetlen nyugalom, egy idegen vibrálás a férfiben ami magához édesgetett, ami miatt még akkor is ott ültem az asztalnál, amikor már mindketten tudtuk, én fogok veszíteni. Mert észrevett… mert látott engem. Ez pedig merőben új dolog volt az én világomban. Egészen addig tartott kettőnk játéka, még be nem zárt a könyvtár. Nem voltam oldottabb mint abban a percben amikor leültem mellé, hogy háborút indítsak a könyvért. Egy olyan háborút aminek végül én lettem a vesztese. – Gratulálok. – jelentettem ki csendesen de nem néztem fel rá. Nem voltam dühös vagy elkeseredett. Egyszerűen elfogadtam a tényt, hogy vesztettem. Megemelkedtem és a sportszerűség szabályainak eleget téve nyújtottam felé a kezemet.
Nem tudom pontosan, miért volt számomra hatalmas jelentőséget élvező, a becsvágy, vagy úgymond elvárás, hogy egy nő felett győzedelmeskedjek. Ez amolyan jelentéktelen tulajdonságaim egyike, amik egyre nagyobb körökben megszaporodtak a férfiak természetében. S a mi törhetetlen büszkeségünkhöz ragaszkodva, még azt is méltányoljuk, ami az adott esetben helytelen lenne. Büszkeség, hiúság...már majdnem megközelíti az ifjú korszakaim derűsebb oldalát. Márpedig sakk közben az ember képes józanságot meghazudtolóan visszacsöppenni a vidáman játszó gyerek szerepébe. Holott, a csapda valahol ott rejtőzik a fekete fehér mintás hadszíntéren, várva hogy éberségünk lankadásában mikor élesítjük azt, ami végére robbanáshoz hasonló eredményt okoz. Ugyan a játszma, elismerően hatva rám, győztes címhez juttatott, ehhez képest még mindig gyanakvó léptekkel puhatoltam ki, hogy hol lehet az elmaradó robbanás. - Haiden Lyod. A beceneveket pedig, kérem, mellőzük. - társultam bele a már-már baráti eszmecserébe. Tartottam a biztos megállapításoktól, mivel az előzőkben élesen meggyőzött a tartózkodó hideg természete arról, hogy nincs helye jó pofinak az ő esetében. - Ne gratuláljon. Nem erényem egy nővel szemben győztesként ünnepelni. - feleletem tartózkodóan mutatta a kölcsönös empátiát, illetve férfihez méltó illemtudatát. S ha valamiféle rokonszenvet is váltott ki, azt megerősítve egy mosollyal fokoztam. Természetesen, nem akartam valami fiktív látszatot generálni azzal, ha egyetlen képviselőjét adtam a dicső jó modorúságnak. Úgy vélem, azon biztos átlátna, egy röpke másodperc alatt. Ennek figyelmében, valamint a győztes pozíciómhoz kötött alkum kapcsán, sikerült bravúros meglepetéssel előhozakodnom, furcsa egyben finoman közhelyes ajánlatommal. - De...engedjek meg, hogy meghívja vacsorára. - azon a bizonyos hallatott szót, azaz vacsorát, nem kívántam nagy fantáziálással kiegészíteni. Olykor az ember mégis elmereng, mennyi képzelgés lapulhat meg egyetlen szó alatt. Vacsora. Lehet baráti, üzleti de akár erős vonzalmi kapcsolaton alapuló. Attól függ ki a befogadó, és nem utolsó sorban a felvezetője ennek a kérésnek, vagy úgymond hagyománynak ha úgy tetszik. Hiszen, valamikor a felvilágosodás magaslatán, - talán korábban is - szinte mindennapos gesztus volt meghívni valakit közös étkezésre, játékokra vagy bármilyen programokra. Ezek zöme csak tarkította a társadalmi életszínvonalat, ahogy a jó hangulatot is a megszokott szürke hétköznapokban. A 21. század, amelyben élünk, mégse a kapcsolatok kialakítására épül. Ezért is olyan megrekedt valaki a társadalomban, ha korhűen ragaszkodik a régi idők emlékéhez. Számításban vettem a lehangoló reagenst is, amihez gyakorlatilag hozzászoktam, ha nagyon elfogult akarok lenni a témában. Nem egyszerű elfogadni az elutasítást, mert valamilyen formában felesleges mi-voltot ruház a gazdájára. Márpedig, minden emberi lény élete az egyéniség változatosságában születik. Mint tajtékos felhők fogságában rekedt apró vízcseppek, melyek csak az alkalmat várják, hogy egyenest a földre zuhanjanak, bőségesen megöntözve a kiszáradt és sivár talajt. - Nos...mondja, velem tart? - nyomatékot adva, ismételtem meg magam, mialatt fontoskodóan szedelőzködni kezdtem, hogy cselekvésemet vegye méltányos kérésnek. Elhivatott voltam a témát érintően. Nem akartam fajlagos benyomással ráerőltetni úri cukormázamat. Csak engesztelő, játék utáni béke társalgásra vágytam.
- Nincs semmi szégyellnivaló a győzelemben érzett gyönyörben Mr. Lyod. Feltételezem, hogy elég intelligens ahhoz, hogy megértse, a sakkban a ránk aggatott szerepek mivolta nem csak, hogy elveszik de teljességgel megsemmisül. Ellenben ha nem fogadja el a gratulációm és még csak kezet sem fog velem a feltételezett értelem… nos. – megrántottam a vállam. Fegyelmezetlen, egyszerű mozdulat volt. Sokkal kevésbé volt idegen tőlem mint az a mérhetetlen fagy ami úgy tűnt, egy életre a tekintetembe és a szívembe égett. – Engem ne szánjon Mr. Lyod. – az első, természetes reakció mi most először, véletlen csúszott ki a számon. Lehunytam a pilláim. Ez a férfi nem ismerte a történetem, nem tudta min mentem keresztül, mennyi seb lapult bennem… hogy a tüskék milyen mélyen éltek a lelkemben. Nem tudta ki vagyok. Mégis… mégis belém látott. Tudta, hogy ez a sokat megélt tekintet szenvedést takart és nem gyermekded dacot, oktalan gyűlöletet. Az egész egy pillanat műve volt még mindezt átfutott elmémben, mégis számomra, egy örökkévalóságnak tűnt, hogy leküzdjem a késztetést, hogy azonnal nemet mondjak és elűzzem azt a zsigeri érzést mi figyelmeztetően ágaskodott fel bennem. Peter és Marcus is hívott már el egy egyszerű ebédre, vacsorára ám mindig nemet mondtam. Számukra egy jól ismert könyv voltam… megsárgult, gyűrött lapok, elkenődött sorai csupán, egy újabb már ezer éve használt, meghasadt gerincű, befejezetlen regény, nem más. Haiden számára azonban csak egy titokzatos bőrkötés voltam melynek hátuljába pár ismeretlen nyelven bevésett szó pihent, és ha az ember végigsimított ezeken a betűkön, fájdalmat hasított lelkébe. Fénytelen lapjaim pedig csak arra vártak, hogy egy ismeretlen idegen ujjai fussanak végig rajtuk. Miért ne élhetnék hát a lehetőséggel? A szabályaim egyedül én alkotom és kedvemre formálhatom őket ha szeszélyem úgy kívánja. Miért ne léptem volna hát egy ismeretlen háború frontvonalára? Arról nem is beszélve, hogy milyen felüdülés volt olyan ember társaságában lenni akivel könnyű csevelyt folytathatok akár Thomas Mann, Shakespeare vagy akár Vladimir Nabokov műveiről. Zöld tekintetem az övébe fúrva bólintottam. - Van a közelben egy kis étterem. – A tömeg morajlása nem adott nyugalmat; felkavarta gondolataim ami miatt én is feszültebbé váltam. Szeretem a csendet. Átölel, megóv, beburkol és biztonságot ad. Érzékeim kiélesedtek mikor a nyugalom fátyla borult elmémre. Begombolva a kötött anyagot igazítottam rajta és a sálat szorosabbra húzva nyakamon kaptam fel a vállamra a sötétbarna táskát melynek súlya arról árulkodott, hogy nem akkor érkeztem a könyvtárba amikor a férfi mellé szegődtem. Mire Lyod mellé értem, már túl voltam négy kötet beszerzésén amiből kettő volt a könyvtár tulajdonában, a másik kettő a saját példányom volt mától kezdve. Két Dickens kötet mely nem volt ritka a könyvtárban sem, azonban a kedvenc íróm könyveiért mindig megfizettem az árat. A könyvtárból kilépve átvettem az irányítást. Határozott, magabiztos léptekkel indultam az étterem felé mely kiváló főztjei ellenére nem volt olyan híres mint ahogy megérdemelte volna. Persze, ez a privát, meghitt környezet kellően nyugodt időtöltést biztosított. Nem fűztem romantikus gondolatokat, érzelmeket vagy vágyakat a meghíváshoz. Egyedül talán némi reményt arra, hogy lesz miről társalognunk és nem csupán az a kínos csend feszül majd kettőnk között amit a könyvtárban teremtettünk meg. Ahogy beléptünk, a szokásos helyem felé indultam és elfoglalva intettem a pincérnek aki a szokásos – idegtépő – melegséggel fogadott. – Fekete tea. Cukor nélkül, tejjel. - mondtam rögtön és átvéve az étlapot kezdtem el böngészni azonnal.
A város olyan zűrös, hogy meglepődöm magam is azon, miért nem jártam már errefelé előbb. Hiszen a balhés helyeket szinte nekem találták ki, és most... mégis, hogy hagyhattam ki ezt az egész kalamajkát? Hasonmások, vérfarkasok, a többi vámpír... na és persze itt van Diana... a sok bonyodalom, mely csak ízesíti az életemet. Szinte örjöngeni tudnék az egésztől. Egy apró sóhajtást kísérően sétálgattam a polcok között, leemelve néhányszor egy-egy darabot, majd vissza is tettem. Nem találtam azt, amit kerestem. Nem volt itt semmi, amire szükségem lehetett volna... pedig ez egy régi könyvtár. De egy ismerőst illatot érezvén rájöttem, hogy... talán megőrültem. Kezdek képzelődni. Azt hiszem.
A New Orleans-ba történő kiruccanásom elég jól sikeredett és azt kell, hogy mondjam jól éreztem magam. Lazítottam, de még sem vesztegetem az időt, hiszen az a lány, akit megigéztem mielőtt elmentem, szinte mindenről beszámolt. Sőt, még arról is, hogy hol tartózkodik most jelenleg a drága öcsikém. Nem is kellett több, hogy feltűnjek végre a helyszínen. Tudom, hogy valami sokkolóval készültem belépni az életébe, de az, hogy itt vagyok szerintem jelenleg épp elég sokkoló ahhoz, hogy üdvözölhessem. Olyasmi, mintha küldenék egy üdvözlőkártyát, hogy készülj a bosszúmra, ami még ennyi idő után is tart. Hamarosan meg is találtam őt a sorok között és megálltam a háta mögött vigyorogva. - Helló, öcskös.
A sejtésem lassan kezdett beigazolódni. Először nem akartam elhinni, hogy ez történik. Mit kereshet itt? Egyáltalán.. hogyan lehetséges, hogy most itt van? MEgtalált, ez egyértelmű.. szinte tudtam, hogy a nyomomban van, és talán... nem, nem akarok ezen tovább gondolkodni. - Carlos. - biccentettem felé, majd félrrebillentett fejjel mértem végig őt. - Nos, testvérem... ezúttal pocsékabbul nézel ki, mint úgy általában eddig néztél. - jegyeztem meg foghegyről, eléggé megvetően. Semmi nem utalt arra, hogy ma félnem kellene ettől a kis látogatótól. Ezek szerint alaposan tévedtem. Az öcskös itt van. És nyilván nem adja fel.
Nem sok információval sikerült szolgálnia az én kis kémhölgyeményemnek, de nem is adtam neki elég időt arra, hogy nyomozhasson. Viszont ez egyáltalán nem akadályozza meg őt abban, hogy ne folytassa továbbra is. Inkább kövesse egy nő, akinek igazából fogalma nincs, hogy miért is követi, mint én. De, ha már van valamim, akkor azt nem ártana kijátszani. Főleg, hogy tudom mennyit jelent számára a család. Mármint a fogadott. Az igazihoz soha nem volt hű. - Nocsak, ki beszél. Szerintem, már jó ideje elkerülted a tükröt. Vagy az újdonsült családodban látod önmagad? - Kérdeztem egy gonoszabb vigyor kíséretében. Nem voltam benne biztos, hogy család vagy barátnő, de valami határozottan volt neki. Volt neki valakije.. Innentől kezdve pedig sebezhető.
Egy ravasz vigyor húzódott ajkaimra, és úgy lestem minden légzését, minden mozdulatát, mintha képes lenne belém vágni egy karót, amit csak úgy a semmiből kap elő. De hát tudjuk, hogy a gravitáció nem teszi lehetővé, hogy itt elkezdjen repülő-hadonászó műveleteket dobálni a levegőben. Elég gyorsan eltűnne a fejem a helyéről. - Sajnos a tény, hogy még mindig fáj rám a fogad, nem tüntet fel jó fényben előttem. - billent oldalra a fejem még mindig vigyorogva, majd ott termettem előtte, ujjaim a torka köré fonódtak, s nekinyomtam a legelső polcnak, ami a közelünkben volt. - MIT AKARSZ?! - ordítottam a képébe dühösen.
Kíváncsi voltam, hogy mit fogok kiváltani egy aprócska mondattal belőle. De végül is nem is tudom mire számítottam. Meg kell mondjam, hogy szeretek az idegein táncolni. Akartam valamit cselekedni is még mielőtt felfedem magam előtte, de elég az is, hogy van róla információ. Van egy új családja. Legalább most vér szerinti. Voltaképpen az én rokonaim is, de ez engem kicsit sem fog meghatni. Bármikor szívesen bosszút állok rajtuk, hogy fájdalmat okozzak William-nek. Számomra mindig is első volt a család, de ha köze van William-hez engem aztán onnantól kezdve nem érdekel. – Az ég világon semmit. – Mondtam vigyorogva, majd lefejtem a nyakamról a kezét és csontjának roppanása kényeztette a füleimet.
Ami bizonyos, hogy nem voltam teljesen felkészülve erre a találkozásra. Arra végképp nem, hogy.. megbírkózzak azzal, amit tervez ellenem vagy bármi. Mert azt hiszem, elkerülhetetlen a kettőnk sorsa.. nem akarok veszíteni! Utálok veszíteni! És nem is fogok. Soha nem veszítek!
Lefejtette ujjaimat magáról, és úgy néztem rá mint egy sas a zsákmányára. - Nyilván okkal érkeztél. - köszörültem meg a torkomat sokatmondóan.
Még pontosan nem tudom, hogy kiket félt ennyire, de már az arckifejezése elárulta, hogy igen is van kit féltenie.. Egy nap talán ráállítok valakit és akkor, már meg is tudhatom.. Mondjuk most, hogy itt vagyok valószínűleg jobban oda fog figyelni arra, hogy ki követi és ki nem. Sajnálnám, ha emiatt megölne egy ártatlan embert.. Mondjuk nem hiszem, hogy képes lenne rá.
– Lehet igen, lehet nem. – Nem kívánom kiteregetni a lapjaimat. Mit érnek a titok, ha az ember nem képes arra, hogy megtartsa őket magának?
Testvéri szeretet. Akárhányszor meghallottam ezt a szót, nem tudtam nem hányingert érezni. Mi a fene az, egyáltalán éreztük-e valaha őszintén? Túlzottan is.. sok a bántott érzés, ami azt kéri tőlem hogy ne engedjem ezt a fickót győzni.. nekem kell, mert én vagyok a győztes, nem ő.. nem ő és a bandája..
- Még mindig olyan titokzatos vagy, öcsém. Barkóbázni akarsz? - vontam fel szemöldökömet gúnyosan, s elléptem előle még inkább, hogy meglegyen közöttünk a kellő távolság.
Nem értem, hogy miért beszél velem ilyen megvető stílusban, amikor végül is neki volt arany élete, miközben nekem az a sors jutott, hogy végignéztem, ahogy anyánk belebetegszik a fiai elvesztésébe és később bele is halt. Viszont pont ez hajtott annyi éven keresztül.. Nem most fogom feladni. Az utolsó dolgot is elveszem tőle, amit szeret. Legyen szó egy fűszálról.. Képes vagyok bármire.
- Miért is teregetném ki a lapjaimat egy olyan embernek, aki képes volt elhagyni a családját a pénzért? - Élvezet volt végignézni, ahogy végez mindenkivel.. Vagyis hát az újdonsült családjával. Bár gondolom számára ez, már nem volt akkora öröm.
Immáron két hónapja léptem át egy olyan ház küszöbén melynek gazdája az elátkozott szörnyeteg volt egy herceg köpönyege mögött rejtőzve. A bestia mohó ujjai elrabolták ártatlanságomat majd szerelmet kínálva, cirógatták ajkaim. Az illúziót azonban elfedte a valóság szövete és nekem nem volt maradásom a bestia életében. A tündérmesék sötétlő árnyai szőttek hálót szívem köré. – Hol jársz? – hajlított hátra egy, a szabadságért előre törő tincset mi tekintetembe hullott – A múltban. – Csend. Elhallgatott igazság, ki nem mondott szavak. A tekintete az enyémet kereste majd kikényszerítve a hideg szempárt, mosolyodott el elégedetten. – Édes, kicsi Moira. Oly fiatal, oly törékeny… mégis oly dacos. – ujjai pőre vállamra futottak. Édes, hívogató cirógatás volt. Az a fajta amely elcsitítja az emberben dúló viharokat… ha olyan ujjak becéznek, melyeket igazán kívánsz. Hamis érintése nem terelte el figyelmemet. Megemelkedtem, ruháimat magamra kaptam és határozott, sietős léptekkel zártam ki magam egy újabb életből. Nem azért mert testem másra vágyott, más után sóvárgott. Lelkem egy fekete űr tátongott. Visszatértem oda, ahol az egész elkezdődött. Szürke köd, fekete felhők kísérték utamat. A könyv mi most előttem pihent nem tudta elterelni a figyelmemet. Gondolataim újfent ismeretlen ösvényekre vezettek, ahol a kitaposott utak helyett ismeretlen fák törzsébe kapaszkodva szeltem át az avartengert, melynek színes kavalkádja, zavara, akár az én szívemet is ábrázolhatták volna. Érzelmeim olykor kihúztam az álmok sűrű mocsarából, olykor, pedig két kézzel toltak vissza mintha csak arra várnának, hogy fuldokolva törjek ismét a felszínre… akkor, pedig elölről kezdődik majd a játék melynek keretei hektikus összevisszaságban rombolták egymást vagy teremtettek új szabályokat. A megfakult lapon pihenő sorok valósággal felsóhajtottak ujjaim nyomán de tekintetem még mindig nem adta meg nekik a kívánt figyelmet. Egy jól ismert szempár azonban, azonnal magának birtokolta lelkem lángokban álló tükreit. Haiden Lyod. A név melyet sosem felejtek el. Egy ember kihez ismeretlen erő kötött… egy bestia, kinek mohó ujjai elrabolták ártatlanságomat majd szerelmet kínálva, cirógatták ajkaim.
Kezdőlap
Mindig is imádtam a könyveket, arról nem is beszélve, hogy mennyire elégedett voltam, amikor megtaláltam ezt a kis könyvtárat. Kellően eldugott volt és mivel fele akkora mint az iskolai könyvtár ezért általában egy lélek sem járt erre. Tökéletes!
Furcsa mód, vagy ahogy a helyi gúnyos megrovás említi: "ez az antiszociális ürge ismét a könyvek forgatagos rengetegébe száműzte röpke szabadidejét". Eltekintve, az ott felállított előítélettel, szabadidőm egyrésze nem csak könyvtár látogatással telt el. Ha adódott alkalom, otthonos kávéházakban kortyolgattam a kevés fizetéssel szerzett fekete kávémat. Többnyire inkább teákat, amik megrögzötten áhítozták a nem létező, kifinomult angol származásomat. Holott, egyetlen generációra vissza-vezethetőleg sem rendelkeztem brit arany vérrel. Maga a kultusz, és az ottani normál fogott meg azon az elszigetelt kis helyen. A köztudatot mégis elsőre a sznobizmus és a mérhetetlen hideg természet sújtja le az angolokkal kapcsolatban. Pedig ha tudnák, micsoda tradicionális múlttal, politikával és jelképekkel rendelkezik Anglia. Engem javarészt, az illemhez kötött magatartás, illetve az irodalmi műveltség ejt igazán bámulatban, amit láthatólag, nem is habozok saját tulajdonságaim közé fogadni. Udvariasnak tűnni, egy dolog. Alkalmazni azt a hétköznapokban, az teljesen más tészta. Vannak akik, amolyan finomkodásnak fogják föl, megkenve a rangosabb társadalmat. Vannak viszont olyanok is, akik elismerés helyett meglepetten fogadják, mint valami levegőbe kántált varászlatot. Igen...pontosan azt az idegent váltják ki az emberből, amiért valóban felesleges lenne strapálni magunkat, hogy valamelyest jó modorunkat mutassuk a külvilágnak. S magamhoz mérten, ez újabb tulajdonságbeli különbségem, ami természetesen keresztbe tesz az emberek elvárásainak. Mert bizony, már réges-rég minta férjnek kellett volna díszelegnem a házassági képeken, nem mint holmi monogám tanárként porosodnom a keretekben. Mennyire borzalmas...mennyire az! Én mégsem ragaszkodom ezekhez a ön-generálta célokhoz. Mert baj az, ha valaki csakis a munkájába fekteti terveit, céljai elérése-képpen? Nem hordoztam nagy hiteket, - hiszen nem is arról voltam híres - hogy tanárként rangsort ugorva sztár menedzser váljon belőlem. Tisztán és lelkiismeretesen űzöm, amit szeretek. Talán ez a morál kelti a népben az elhidegült tekinteteket, nem is az elköteleződés! 
A pillanatnyi csönd, a kíméletlen mozzanatok sora, egyetlen nagyobb dobbanás, a mellkas hirtelen magasba lendülése, az ujjak szórakozott játéka a könyv oldalán… feszült figyelemmel kísértem végig mindezt. Vártam, türelmetlenül billentve oldalra fejemet miközben azon gondolkodtam, hogy ez a tökéletesen egyenes hát gazdája nem akar-e olykor összegörnyedni, ha másért nem is hát azért, hogy megtudja, az milyen érzés. Pillantásom végigkísérte ujjainak mozdulatát, ahogy tökéletes párhuzammal siklottak végig a könyv gerince mentén, hogy aztán a bükk immáron bemocskolt, tökéletlen felületén landoljanak. A nyakkendő épp oly tökéletesen simult az ingre, mint a férfi ujjai az asztallapra miközben a fekete zakó vállrészén, egyetlen rakoncátlan gyűrődés sem pihent… azonban egy fehér szösz kirívóan vetette meg lábát a makulátlan anyagon. A szék támlája egyetlen hangot sem adott ki mikor Lyod kissé előrehajolt. Olyan egyszerű mozdulat volt, mégis, a férfi, olyan tökéletesen hajtotta végre, hogy attól tartottam mindjárt kettészakad a világ. 
Számomra teljességgel értelmezhetetlenné vált, az ismeretlen hajadon változó habitusa. Az egyik csodálatra méltó momentumban, ékesen a német írót idézte hajszálpontossággal, míg a másik pillanatban váratlanul rideg természetet öltött magára. Elbizakodottan, hittem mostanra 30 éveimhez közeledve sikerül kiismernem a gyarapodó új generációt, és íme itt a bizonyíték mennyire hiszékeny vagyok a témában. Kétségtelenül, felemelte a tekintetemet, némi információt levéve sokféle reakciói közül, ami tized-másodperces pontosságot is megkövetelt. De ahelyett, hogy figyelmem sikeresen azonosulhatott volna jellemével, azt újfent a külleme terelte el ismét hosszas perceket követően. Miért...mondja meg valaki miért, ennyire tapintható a bája, ha a jelleme szöges ellentétben áll az idilli képpel? Akárhogy is, nem fért meg bennem ez a korai szépséges külcsín, az imént produkált "kirohanásival". Hiszen mégis csak, ellentétben álltak egymással. Kérdem én, hogyan lehet ennyire bámulatosan összhangban két mérföldekkel eltérő külső-belső tulajdonság? Nyilván, tapasztalatlanságom újabb baklövése, hogy a természetes felszínhez hasonló értékeket kötök. Igen, ez az én bajom. Az ostoba elvárások!
Az észlelhető jelek, melyek testbeszédbe ötvözöttek, mind arról az oldalukról árulkodtak, amit az ember valóban fél beismerni magának. Annyira már jól értesült vagyok a hétköznapi pszichológiában, hogy tudjam, az elutasító testbeszéd gyakorta azokat takarta, amit éppen előttem restaurált a lány számomra. Egyetlen kérdésként merült fel bennem a miért, tele kérdőjelekkel. A birtokvágyas könyv fóbiám az oka, vagy a túl erőltetett sznobizmusom? Kitudja? Lehet ebben a pillanatban, vélhetőleg leszűrte szánalmas erőlködésemet a "pár-harccal" kapcsolatba? Sok találgatással, tudnám megrémíteni a tudatalattimat, ennek ellenére, mégis fapofát váltok. Az érzelem olyan kiszámíthatóvá teszi, az aggodalmat, a kételyeket, a bizalom hiányt, hogy ebben az eseteben csakis elbizakodott maszkomat mutathatom. Noha az érzések, leplezetlenül is megmutatták arról amikről híresek. Ezért is éreztem elhivatottságomat gyermekded vakmerőségnek. Személyem, teljes-vakságig is az érzelmes, kifinomult jelleméről volt híres. Bármennyire is egyértelmű válik a gyengeségem, a naivitásomat követve ráerőltettem magamra, azt ami 75%-ban jóval eltér a természetes tulajdonságaimtól. Gondolom, pontosan így született meg az az elmélet is, miszerint az ember azt a felét mutatja, ami bizonyára nem a valódi énjét takarja. S milyen igaz! Filozófiai magyarázata nagyjából ezt takarja, még az érzelmi a felválhatatlan tilos érzéseket sugallja. Tilos érzés lehet, ami adott esetben nagyobb érdeklődést válthat ki egy 10 év munka-tapasztalattal megáldott tanárból, aki ismeretlen partnere iránt gerjeszt heves figyelmet. Mert ugyebár, milyen gyalázatos formája az a röghöz kötött itteni generációnak. Perverzió, kapzsiság, önzőség és bohém életforma. Ez ezek az alap szavak, amik rögtön elhangzanak.
Rendkívüli tett, avagy megfontolt terv? Tulajdonképp miként születhetett ez? Az előbbiekben, ismét helytálló tanúbizonyságot arról, hogy miért ne becsüljem le, fiatal korához képest. Most pedig, mint ősi vetélytársat szokás, sakk-játszmába erőltet bele? A kisfiús rácsodálkozásaim, egyre változatosabban jelentek meg az arcomon, miközben próbáltam emészteni a fölállított szituációt. Egy olyan magasztos, öntelt krapek mint én, mint tenne most ebben a helyzetben? Ha belemegyek, azzal egyedül csak azt bizonyítanám, hogy mennyire gyerekként állok hozzá a megszabott játékhoz. Holott, egy huszonéves pasasnak már igen távoli fogalom, a gyermekkor. De ha elutasítanám? Akkor, minden bizonnyal azt tanúsítanám, hogy mennyire utálok veszíteni az e fajta játszmákban. S mivel az utóbbi meggondolás, nagyobb előnyt élvezett férfi-fiúi büszkeségemben, így a válasz, egyszerűen és tömören sikeredett.
Nem tudom pontosan, miért volt számomra hatalmas jelentőséget élvező, a becsvágy, vagy úgymond elvárás, hogy egy nő felett győzedelmeskedjek. Ez amolyan jelentéktelen tulajdonságaim egyike, amik egyre nagyobb körökben megszaporodtak a férfiak természetében. S a mi törhetetlen büszkeségünkhöz ragaszkodva, még azt is méltányoljuk, ami az adott esetben helytelen lenne. Büszkeség, hiúság...már majdnem megközelíti az ifjú korszakaim derűsebb oldalát. Márpedig sakk közben az ember képes józanságot meghazudtolóan visszacsöppenni a vidáman játszó gyerek szerepébe. Holott, a csapda valahol ott rejtőzik a fekete fehér mintás hadszíntéren, várva hogy éberségünk lankadásában mikor élesítjük azt, ami végére robbanáshoz hasonló eredményt okoz. Ugyan a játszma, elismerően hatva rám, győztes címhez juttatott, ehhez képest még mindig gyanakvó léptekkel puhatoltam ki, hogy hol lehet az elmaradó robbanás. 