Ölelő karjai fogságba taszítanak. Zihálásom erősödik. Érzem ahogy égő tekintetem karjai fut. Pánikrohamom megfújt és én elvesztem a józan eszemet is. Küzdeni kezdek, ahogy feltörnek érzéseim. Érintése olaj a tűzre. Eszembe jut az éjszaka mikor ájultan ágyába fektetett... a reggel, mikor a csalódás csúfondáros tüskéje a testembe fúródott... az árulás és veszteség pokoli fájdalmára. - Annyira fáj... - zokogom csendesen és arcomon landoló, váratlan csókja ránt ki kábult állapotomból. Nyughatatlanságom megszűnik. Már nem kapkodom a levegőt, lassan, szinte már lustán emelkedik mellkasom még az övébe fúrva arcomat bújok el a világ, bújok el önmagam elől. „Gerard elégedett vigyorát látva még szorosabban fontam össze lábaim. Cápaként körözött körülöttem. Tincseimbe mart és hátrarántotta fejem. Közel hajolt. Lehelete furcsa bizsergést váltott ki belőlem. - Csak, hogy biztosan jól értem-e. Azért jöttél, hogy felajánld magad nekem, cserébe azért, hogy megóvjam azt a férfit? S cserébe... - oldalra hajtva fejemet nyalta meg nyakamat... a hideg is kirázott tőle, a gondolattól és mégis önként jöttem hozzá. - A véredet ajánlod... de nekem nem csak az kell. - Egy óra múlva mezítelen testem felé hajolt, megcsókolt majd visszatért combjaimhoz és újra belém harapott. Most már nem fájt.” Légzésem egyenletessé vált. Tekintetem kitisztult. Mielőtt észbe kaptam volna, már megcsókoltam. Ismét... szerelemtől fűtve. Úgy bukdácsoltam benne, mintha eggyé akarnék válni vele. Ujjaim a göndör fürtökbe futnak, alakom megreszket az ismeretlen vágyak súlya alatt. Érzelmeim tettekre buzdítanak, szegekkel díszített korbácsokkal kényszerítenek előre. Levegő után kapok. Úgy érzem elvesztem az ép eszem. Kérlelhetetlenül húzódom közel és eresztem el időben. Nem akarom hergelni de testem egyre tovább hajt. Suttogásom töri meg a kettőnk között feszülő riadt csendet. - Űzd el... - csókolom elvesztve ép eszem és szakítom át végre magam is a távolságot, mit magázódásunk szült. - Űzd el, kérlek... - újra birtokba veszem ajkait és csak egy fél mondat erejéig húzódom el – ezt a sötétséget... ezt a fájdalmat.
Kínjait nélkülözve tapadt az ajkaimra. A mámorosan édes íz kezdett elugrasztani a padló irányából, mintha csak felfrissült mérgemet folyatnák le a torkomon. Úgy ért hirtelen jobbra forduló állapota, mint egy régen elfeledett családtag látogatása. Csókjai halmozódva vették el az eszemet, minek hatására kezeimet kontrollálhatatlan módon a derekára csúsztattam. Éreztem, hogy érzésem feltörekvő lávaként izzik mély göndörében, míg zsarnokan a felszíntőr fel nem tör. Elhallatott monológjai a szenvedélyes érintkezésünk alatt, kissé megingattak. Hallatva fájdalmas kifejezéseit, nem értettem pontosan a valódi cél tartalmát. Némi kétellyel és aggodalomtól űzve, rábírtam a lassításra. Kezeimet határozottan vállára helyzetem, miután erőt merítve elhúzódtam csókom közben. - Mi bántja szíved? - kérdeztem kíváncsiságtól meredt pillantásomban, mik az övében furcsán kirajzolódtak. Valahogy, a csók is maradandó utóízt kölcsönzött a számban. Keserűséget váltott fel a mézédes mámor. A fájdalma látszólag megenyhült, de lelkileg mégis érződött az a tüske mely belülről szúrta lelkiismeretét. - Valami nincs rendben... - arculata mást vetített ítélőképességemben. Valamiért rosszat sejtettem, és hazugság illatától telítődött tele az orrom. Nem bízik bennem...hiszen ez még nem is botrány a szememben. Elismerem felöletlen ballépéseimet, és bizony keserven belátom, a bizalmát ezúttal nehezebb lesz visszaszereznem mint az hittem. De valamiért mégis ellentmondok a szidolozásomnak. Moira ellentétes érzelem kimutatása kiült az arcára, s ez az ami valójában aggaszt engem. Ám, kérdéseimmel nem akartam tovább sakkban tartani. Gyengéden visszavonulót fújtam, noha a válasz már ott illegette magát az alagút végén. Moira lelkiállapotát ismerve, túl nagy kockázat járul ahhoz hogy újból megrendítsem. Kilátástalan helyzetét nem súlyosbítani hanem enyhíteni akartam. Viszont a tudat, hogy az őszinte érzelem nem az arcán mutatkozott, bűnbánatba sodort. Csalódottságot érzékeltetve fontam ujjaim közé selyem tapintású tincsét, miközben többi ujjaimmal ajka felszínét súroltam. Az érzéseim kiteljesedtek. Tulajdonomként akartam őt. De ha a kétségek felettünk köröztek, megkérdőjeleztem valódi érzéseit a szememben. Márpedig a szerelem, ha merem kimondani, pont az őszinte érzelmektől lesz hírhedt minden ponyvaregényben. Ha nem is őszinte, de áldozni is képes vagyok érte. Mert be kell ismernem, hogy belé szerettem.
Ajkai valósággal életre kelnek az enyémeken. Úgy csókol, úgy érint, hogy egy pillanatra sem akarok elszakadni tőle. Szenvedélyét bőrömre leheli. Ragadni kezdek a vágyaktól mik minden porcikámba beférkőznek. Soha nem volt rám senki ilyen hatással. - Ne... ne, kérlek, ne... - nyögöm csendes riadalomban mikor elhúzódik és hajolnék utána de gyöngéden eltol. Érzi, persze, hogy érzi. A mocskos alku megkeseríti csókomat. Beférkőzött bőröm alá és és most megmérgezi minden vágytól égő érintésemet. A fejemet rázom. Nem tudhatja meg. Tincseivel játszom de lesütöm tekintetem. Szeretem őt. S tudom miért ágál ellent a kérdéseinek mik belülről feszítik. Ujjai ajkaimra simulnak és én sóhajtva csókolok rájuk. Lehunyom tekintetem. Meleg érintése békét nyújt. - Csak... adj egy kis időt. - simítok végig arcán amin látom a kétséget, a félelmet. Szörnyű teher nehezedik a vállamra. - Nem mondhatom el... még nem... - suttogom lehunyt szemekkel – ha megteszem... nem akarsz majd. S én arra még... nem készültem fel. - pillantok végre fel de határozottságomból semmi sem marad. Porrá zúzta a félelem, melyet eddig soha nem ismertem. Valakinek az elvesztése. - Kérlek. Csókolj meg. - lábujjhegyre emelkedem, hogy elérjem ajkaim. Szeretem őt és ez bizonyosságot ad. Reszketek bevallani az igazat... hogy ártatlanságom, hogy testem más férfihez tartozik, hogy megóvjam őt. Megcsókolom. Ez már nem egy gyermek csókja. Nem hemzseg makacs dactól. Szenvedélyes, érzéki csók, ami nem csak a felszínt karcolja... ami olyan mint a férfi érintése derekamon. Magabiztos, uralkodni vágyó ajkak falják az övét. Megcsókolom mert tudom, ha ráéred az igazságra, nem kíván többé. Egyedül maradok majd, szolgaként egy vámpír markában, hogy megóvjam a férfit, aki képes volt életet lehelni halott tekintetembe, aki bűne ellenére megtanított érezni és megtanított szeretni.
A kétely foszlányként kezdett köddé válni, miként vágyaimat felélve ismét szenvedélyével beédesítette pillanataimat. Makrancos gondolatként, befészkelődött bennem a kétség érzése, de lappangva mégis eleget tettem az édesgetésnek. Moira minden kívánságát lesve próbáltam minél kiengesztelőbben érvényesíteni azt, hiszen nem csak érzelmekről szól mindez. Hanem az elkötelezettségről amit a másik fél iránt táplál az ember. Teljes elhivatottságomat nem kellett félteni, főként azért mert pillanatnyilag is engedek a csábításnak. Holott az még nagyobb veszedelmet hordoz magával, mint korábban azon az éjszakán. Bizonytalanul magamba beszéltem, hogy azokután kevés a remény, hogy jóvátegyem. Ha őszinte akarok lenni, tényleg nem tudom teljesen jóvátenni. Mindössze eleget tenni s kiengesztelni. Csakis ezt a kettőt. Kicsinyesnek nem vélem, de van még mit megtennem érte. Moira igen csak törékeny jellem, és rászolgált arra, hogy egy ilyen ingatag jellembe szeressen. Fogalmam sincs mennyi igazság tartalma vannak annak, hogy az ellentétek bizony mágneses világ élnek. De egyetlen hiedelemre nem bízhatom a döntésem. Csókjai megnyugtatóan hatottak zavart elmémre. Olyan erőteljes ambiciózust kölcsönzött, mellyel harcba szállhatnék minden hitetlenkedő egyénnel. Ugyanis, igazság amit a szentmentalista könyvek búja soraiba rejtenek. A szerelem igenis létező kémia redukciója az emberi társadalomnak, aminek én is a részesévé váltam. S mondhatom, igazán ismeretlen érzés ez a szívemnek. Ismeretlen és tápláló érzése, mely nélkül szinte életemet tenném ki veszélynek. Érintetlen fogalomként rossz-valóan elhitettem magamban, hogy ilyesmik nem is léteznek. Most viszont...Moira kegyes jelenléte ráébreszt, mennyi függőképes vagyok érte. Az illata, a külleme a jelleme mind olyan horgonyt vetnek bennem, amit lehetetlennek véltem. Szeretem. Most már bizonyosan szeretem. Eszem diplomatikusan egyességet kötött szívemmel, így most már a bizalmatlanság is kezd megszűnni bennem. Bármilyen titokról legyen szó, amit felfed előttem, én tudva tudom, hogy ő volt az egyetlen a szívemben, aki szerelmet ébresztett bennem. Nem tudom kellően kimeríteni, amit iránta érzek. De olykor lesznek olyan pillanatok mikor majd megteszem. Vacsorák és közös programok keretében, mikor már kapcsolatunk mélyebb hullámokat kavar majd szerelmünk tengerében. Lássuk be, soha nem voltam ilyen szentmentalista alkat, de most mégis meghozza a helyzet maga. Bizakodok az örökkévalóságban, de talán ez lesz a határ naivitásomban. Természetes, hogy féltve őrzött kincsemként évekig magamhoz láncolnám. De jól tudom, hogy ez már túl sok kegyesség lenne a sortól. Pillanatnyilag viszont haszontalan kártevőként kiélvezem, ami lehetne méltóságom legalja is. S mégsem tehetek róla...mert egyszerűen szerelmet érzek iránta.
Leigáz, magával ránt. Megrészegít az érintése... ahogy a testemmel játszik. Orra az enyémnek ütközik. Szemhéjam lecsukódik, még megcsókolom az övét. A bujaság kezdi felégetni józanságomat. Hevessége elsöpri akaratomat... s még ha el is akarnám neki mondani, képtelen lennék. Nem tudok kibújni a vágyai alól... a vágyaim alól. Minden mozdulata hergel s én tükörként másolom őt. Rajongással imádom. Közel engedem, eltávolodom, közeledem. Zihálásom testére kúszik, forró lehelete szögesdrótkén csavarodik az enyémre. Bőrömre ég, ragadok, sóhajom fülében zakatol. A várakozás szülte hév csap le rám. Újra és újra elvesztem józanságom testem felett. Már nem uralkodok. Azt akarom, hogy ő uraljon. Csókolom és nyelvem kibírhatatlan, ellenállást nem tűrő iramot diktál. Vállát markolom. Éhségem csillapíthatatlan de már nem csak a nyers testnek szóló óda. Ó, nem. S ez az érzés emészteni kezd. Egyesülni akarok vele. Azt akarom, hogy ő emésszen fel. Elszakadok tőle. Hátrálok. Gallérjánál ragadom meg s húzom magam után de tudom, hogy ennek ellenére már régen nem én irányítok. Már megadtam magam ennek a férfinek. Megadtam neki azt, amit Gerard sosem fog megkapni tőlem. Behódoltam neki, önként. Én adtam az irányítást a kezébe... mert azt akartam, hogy az övé legyek s ő az enyém. Megcsókolom újra. Megszelídülnek makacs vonásaim. Ujjaim arcélét ölelik. Lángok emésztik testem miközben egyetlen érintése visszaránt a múltba. Ahogy tenyere combomra simul, magával ránt az emlék. Az agyarak mik combomba martak, a francia vámpír csókjai a testemen ami minden alkalommal undorral tölt el... a titkos, bűnös percek, a fájdalom mi egy idő után elmúlt és nem maradt más mint pár rezdülés még véremet veszi... s ahogy tenyere máshol érint, visszatérek a jelenbe. Abba a jelenbe mely számunkra egy elmúlt kor szellemét idézi, mi titkos szeretőkké varázsol bennünket. Fájdalom hasít belém a gondolatra, hogy ez elmúlik majd... hogy amit most érez, megszűnik, amint az igazság ocsmány pofája rávicsorít. Így hát, nem vethet meg senki, amiért csókolni akarom most s örökké... hogy érintésem szinte már fájdalmat okoz... hogy olyan szorosan simulok testének, mintha eggyé akarnék válni vele. Csak egyetlen éjszaka leszünk egymáséi igazán... az idő egyetlen alkalmat ad, egyszeri szeretőkké átkoz minket. Persze ha megőrzöm titkom, azzal talán többet nyerek egyetlen vággyal fűtött éjjelnél de nem tehetem meg ezt vele. Ha azt akarom, hogy szerelmünk tiszta maradjon és épp olyan erkölcsöktől átitatott törvény mint most, meg kell tudnia. Sóhajtok s elhúzódom. Tudom, hogy tekintetemet a pőreség és bűntudat szövevényes fonala hálózza be de nem vagyok képes uralkodni magamon. Nem akarok nemet mondani. Az övé akarok lenni.
Forró érzések kavalkádja, bitang szörnyetegként fojtogatják testemet. Ostorszerű megfélemlítéssekkel érint meg, s a fájdalom hevében kényszer lépeseket hajtok végre. Köteles viszonzásként fedezem fel eddig ismeretlen jellegzetességét. Sűrű hajzuhatagjában vesznek el ujjaim, míg szabadon maradt kezem dereka hajlatába ékelődtek, uralkodóan. Mellkasom neki csapódik gyöngéd testének, mint erős szirt az eltévedt hajótestnek. Szirént imitálva jelenik meg előttem, a kérhetetlen kéjjel a szemeiben mik tovább gyarapítják szenvedélyemet. Ajkaimmal az övét mardosom, hárítva a fájdalmas csipkelődést féltő gyöngédségemmel. Nyelvem folyó torkolatként zúdul be szájába és alakít ki neki tetsző útvonalat. Eközben szemeimet a mámorban árgusan nyitvatartom. Az élvezetet kellően átéltem pupilláimban. Felkészült a teljes testi kontaktusra. Most lassú ütemet törve lefejtem páncélját, mely fekete bársony felsőjét jelentette. Nőies elegancia kerül nyilvánosság elé, s a csipkés beütés még kifinomultabbá teszi az egyszerűnek tűnő vonzó anyagot. A csábítás legnagyobb leküzdéséből nyakába fúrom fejemet, mialatt ott időzve ezernyi csókjaimat lehelem puha bőrére. Aztán a kiszabott határtól sikerül eltérnem. Lejjebb érek s telt mellei közé ékelődik bele a nyelvem. Érzem, hogy testem közeledik a "beéréshez". Feszülni kezdek, és meleg sóhajok hagyják el a tüdőmet. Megragadom combjaitól fogva, s telhetetlen módon az asztalra ültetem. Egyenes horizont vonalba kerül a szeme az enyémmel, mire újból a nyakának esek. Pajzán gesztusokkal lopva ajkait, majd ismét a nyakát ízlelgetve. Kezeim mostanra mellkasi kitüremkedésein pihentek. A hermelinnél is puhább anyagot elevenített meg a kezemben. S a vágy kellően rábír hogy az elegáns fehérneműt hátúról kezem ügyébe vegyem. Késleltetve csókolom meg, hogy a gyors ütemet mégse vegye elhamarkodott malőrnek. Érzéseim kiteljesednek és a szenvedély tűzébe egyesülnek. Minden porcikám akarja őt. Újra elhivatottságot érez, hogy uralkodjon felette. A testem óriás haderőként száll szembe mértékletes eszemmel. Készen állok szeretkezni vele, egy eldugott, bohém érzelmektől túlhevült könyvtár szegletében.
Lábaimat dereka köré kulcsolom, amint megemel és akkor sem eresztem, amikor az asztalra ültet. Sóvárgás és szenvedély találnak egymásra. Egy pillanat erejéig sem vagyok hajlandó elereszteni. Furfangos nimfácska módjára futnak kezeim ismét az inghez. Miközben ajkaink egymást falják, ujjaim a gombokkal bíbelődnek. Mikor végzek, lassú, kifinomult mozdulattal bújtatom ki az anyagból. Tenyerem rásimul a mellkas pőre, nyers bőrére. Megcsókolnám de nem ad időd nekem. Lecsap és testem meghajlik akarata előtt. Az anyag mi eddig elfedte hegeim, most lekerül rólam. A történtek ellenére is zavarban vagyok. Szégyellősen emelem karjaim, hogy eltakarjam melleim d de most sem marad időm. Ereje leteper. Nem, nem a fizikai fölénye mond nemet tettemnek. Érintenie sem kell, elég a pillantása, hogy piruló orcáim ellenére, leeresszem karjaim, amikor a férfi nyaka köré kulcsolok. Ajkaim elnyílnak, sóhaj szakad fel tüdőmből. Levegőért kapok mielőtt ismét birtokba venné ajkaim. Érzékeim pulzálnak. Az adrenalin végigvág testemen és eléri legérzékenyebb pontjaim is. Rakoncátlan ujjaim Haiden gerincén táncolnak, tincseibe marnak és elhúzzák a férfi fejét ha úgy érzem teljesen betelít. Tagadhatatlan szerelemmel adózom neki. Hozzásimulok, csípőm önkéntelen emelkedik meg, hogy még közelebb kerülhessek hozzá. Vállaiba marok, feljebb húzom magam hozzá. Érzem, hogy a melltartó tartása enged. Lángoló arccal, izgatott-zavart tekintettel figyelem Haident. Mellbimbóim peckesen, szemtelen várakoznak. Egész testemben megfeszülnek az izmok. Alakom enyhe reszketéssel üdvözli a férfi csókjait. Be akarok hódolni neki de érzem, ahogy a félelem görcsbe rándítja gyomromat. Kétszer is elindultunk már ezen az úton de mindkétszer csúfos kudarcba fulladt. Követelőzésem meghajlik akarata előtt de egyre inkább megfeszülök a félelemtől. Újra belelohol ebbe az euforikus állapotba, amikor megszűnnek a valóság korlátai, amikor lebomlanak az érzékeim szűrői és minden érintés, csók, százszoros erővel csattan bőrömön. Eltolom magamtól és az asztalra térdepelve ragadom meg tincseit. Testem az övének nyomom és végre elkezdem érezni azt, ami eddig hiányzott az életemből. Az olyanoknak mint én, kik mindenféle testi kontaktust mellőznek, valóságos bombaként robban be az életükbe az érintés nyújtotta öröm. Vértől duzzadó ajkamba harapok, hogy csillapítsam, hirtelen támadó vágyaimat majd az övébe marva adom meg magam nekik. Már nem akarok irányítani de nem tudom levetkőzni azt aki vagyok... mert egész életemben erősnek kellett lennem, dominánsnak. Most mégis arra vágyok hogy szubmisszív nőként hajolhassak meg egy nagyobb erő előtt.
Testvérem szavai úgy hatoltak el hallójáratomig, mintha ezer kés borzolná végig testem felszínét, majd belémdöfték volna azokat egyesével, újra s újra. Volt-e menekülési lehetőség? Talán... azt fontolgattam, hogy itt hagyom őt, s majd találok valami kiutat ebből a helyzetből, de nem akartam egérutat választani. Nem akartam gyáva lenni... mégis meg kell most tennem.
- Jobb ha tudod testvérem... ezzel közel sincs vége semminek. Ha harcot akarsz... hát legyen harc! - köptem feléje a szavaimat, majd hátat fordítottam neki. - Találkozunk még. Nem jött még el az ideje, hogy elintézzem ezt az elvarratlan ügyet!
|| köszönöm a játékot. Sajnálom, hogy ennyit késtem, remélem hogy hamarosan folytatjuk
Nem az volt a célom, hogy halálra rémisszem.. Nem semmi ilyesmi még csak meg sem fordult a fejemben. Egyszerűen csak azt akartam, hogy tudja résen vagyok. Minden egyes lépését figyelni fogom ezúttal. Kíváncsi vagyok, hogy mennyire fog a háta mögé lesni ezek után.. Mindig vannak megigézhető emberek, akiket rá lehet venni, hogy kövessék.. Pont, mint pár napja, mikor New Orleans-ban voltam.. De jó dolog az, amikor semmit sem kell csinálnia az embernek egy kis információért.
– Nem áll jól neked ez a kemény figura. – Mondtam vigyorral az arcomon.. Nem akartam a képébe röhögni, mert akkor azt hiszem szegényben még inkább felment volna a pumpa.. Nem mára neki ez pontosan elég volt. Ahogyan nekem is.
Mystic Falls. Álmaim netovábbja, annak ellenére, hogy csupán talán másfél éve tekinthetem hű otthonomnak. Bár talán ez eléggé erős kifejezés. Még hűen, s rezzenéstelen változással élt fejemben a pillanat, mikor megszülettem. Európában, egy teljesen más környezetben. Pontosabban, inkább újjászülettem. Az az esős nap, mikor minden megváltozott... S Liam - életemet megmentve? - önmagáét nem sajnálva, eljött értem, és olyanná tett, mitől féltem. Az ismeretlen végül magába szippantott, és mindaddig nem engedett, míg be nem hódoltam a sötétségnek. Nem vagyok kíméletes, s nem ismerek kegyelmet. Hisz nekünk, vámpíroknak egyetlen éltető ösztöne van, az pedig a vér, a vadászat... s engem még az is boldoggá tesz, ha látom a félelmet áldomazaim tekintetében, mikor meglátnak engem, és fogaimat. Vajon mire gondolhatnak akkor? A félelmen kívül... Már megszoktam ezt a helyet. Néha megengedtem magamnak egy-egy utat, hiszen rendkívül jó üzletember voltam, már ha mondhatjuk ezt arra, hogy kifosztottam áldozataimat. Nem mintha ők olyan gazdagok lettek volna, nem. De gondoskodnom kellett arról, hogy legalább a személyijük elvesszen, hiszen nem szerettem, ha könnyen fény derült áldozataim kilétére. Még mit nem...! A finom illat, mi idevonzott ezen a fényes napon... tudtam már az elején, hogy ma valami történni fog. Talán ma jön el Liam? Végre, hosszú hónapok után meglátogat, s én újra meghálálhatom neki azt, amit évszázadokkal ezelőtt megtett értem? Nem tudom, hogy vajon miként, s hogyan reagálna minderre, de tudom, hogy szeretik a férfiak, ha a nők megalázkodnak előttük. Tisztelet a kivételnek. Én sem teszem meg mindenki előtt. Mindegyikükben apám konok alkatát, jellemét láttam. S apám kinek hiányzik azóta? Az égvilágon senkinek... így hát, az én tiszteletemet egyedül Liam képes kiérdemelni. Senki más. - Nézhetnél az orod elé, kislány! - mondtam egy cseppet sem szívélyesen, mikor valaki nekem ütközött, s hajának illatát beszippantva, szemeit meglátva rögtön kiváltott belőlem valami irritáló érzelmet. Ez egy... eddig azt hittem, hogy eme város olyan, mint New Orleans; nemes vérét nem szennyezik be vérfarkasok. Ezek szerint mégis. Ritkán találkoztam velük, ők is inkább csak átutazóban merészkedtek ide. De ez a csaj más volt, s ez irritálta az orromat, a szememet... és a karomat. Tekintetem azonban odébb vándorolt, mikor megpillantottam egy másik barna hajtömeget, és nagyot nyeltem, mikor megláttam egy régen nem látott arcot. - Cassandra? - bukott ki belőlem a kérdés. A lány, kinek sorsa az enyémre emlékeztetett. Még a huszas években tettem olyanná mint én. Nem gondoltam, hogy eddig életben marad.
Valami nem hagy nyugodni, Aaron óta. Azt súgja, hogy vigyázzak vele, de még is tudnom kell mi ez az érzés. Ami azt súgja, hogy több van benne, mint amit tud, egészen jól fogadta a vámpíros dolgot és meg is akart halni. Ezért a könyvtárba vettem az irányt. Mikor beértem meglepetésemre egészen sokan voltak, a levegőben az állott könyvlapok illata, a dohos szag, szinte tódult az orromba. Hm.. gondolkoztam, és eszembe jutott a sírfelirat. Így könnyű dolgom lett, megkerestem a nevet és egy egészen vaskos könyv akadt a kezembe. Lassan lapoztam, és olvastam, úgy jöttem, mentem a könyvtárba. Sose szerettem leülni, ha olvastam azt mindig úgy tettem, hogy sétálgattam. Mikor ismerős hang ütötte meg a fülemet, aztán már a nevemet is mondta. Elképesztő dolog történt, mikor megfordultam ott volt Erin. A szívem meglódult és boldog mosoly ült ki az arcomra. Eldobtam a könyvet, hanyagul nem foglalkoztam vele, hogy asztalra, vagy a földre esett. Csak azt tudom, hogy Erin felé szökkentem és megállva előtte, próbáltam nem a nyakába ugrani, mert elképesztő, hogy ismét látom. - Erin. – hangom életvidámmá lett és ismét az a lánynak éreztem magam, aki akkor voltam, mikor mi ketten együtt voltunk, kilencven éve. - El se hiszem, hogy látlak. - halkan csilingeltek a szavaim, aztán nem érdekelt, hogy mi van, átöleltem és szorosan fogtam. Érezni szerettem volna, az illatát és őt. Olyan jó volt ismét látni.
Eleinte szólni sem tudtam. A kislány, kit utoljára közel nyolcvan éve láttam, most itt áll előttem teljes életnagyságban. És még él. Egy levegőt szív velem. Micsoda meglepetés, nemde? Ravaszkás mosoly ült ki ajkaimra, majd félrebillentettem fejemet, és kérdőn pillantottam rá. - Nos... mi járatban Mystic Fallsban, kedvesem? - kérdeztem, miközben egy hajtincsét felemeltem, és simasága szinte égette ujjaimat. Nem ártott volna felkészülnöm mindenre, hiszen már hozzászokhattam volna, hogy bármi is történjen, ez a város a meglepetések terepe. Itt minden másképpen történik, mint ahogyan én azt előre elképzeltem. Többet között Klaus is ebbe a kategóriába tartozik. Kész vicc, hogy a történtek ellenére néha még most is eszembe jut az a féreg. Szívem szerint karóba húznám, ha ismét a szemem elé kerülne. Kihasználni az érzéseimet? Talán olyan olyan jó móka? Hát.... jön még ő az én utcámba. De térjünk vissza a lényegre. Most nem Klausról van szó. - Eléggé... tapadóssá váltál. - jegyeztem meg, hiszen tudom, csak egy perce látom őt ismét, mégis olyan közel került hozzám, mintha piócaként akarna rám tapadni. Nem tudtam mire vélni ezt a történést, vagy jelenséget. - De tudod mit? Neked elnézem. - legyintettem, és arrébb sétáltam, lépteim lassúak voltak, s csak akkor álltam meg, mikor már magam mögött tudtam egy asztalt, és neki tudtam támaszkodni. - Mit keresel ebben a városban, Cassandra? - kérdeztem, és arcomon ugyan nem láthatta, de fúrta az oldalam a kíváncsiság.
90 év, 90 év. Erin sosem volt ez az ugorjunk a másik nyakába nőszemély. Amikor elhatárolódott tőlem én is hátra lépte, érezze, nem fogok rátapadni. Még is az egyik felem szinte vonzódott hozzá, meg akartam felelni neki, hogy jó legyen. De annyi év telt el, és annyira mások lettünk. Én is meg tanultam vámpírként élni. Bár ahogy elnézem inkább csalódott benne, hogy élek és egyáltalán nem örül nekem. Ami kicsit lelohasztott. - Csak örülök neked, de látom ez nem épp viszonzatos. – vontam meg a vállam. Hogy mennyire tetszik, a távolság tartása? Semennyire. Egyszerűen utálom, hogy ilyennek lát, ennyire… gyengének, mint akkor mikor ember voltam. Tudok én kemény és erőszakos is lenni. De Mariano mellet megtanultam, hogy nem kell annak lenni, mióta ismét az életem része az óta megnyugodtam nem félek senkitől és semmitől. Nem ölök meg embereket fölöslegesen. Bár néha szeretünk kirúgni a hámból. Az ujjammal idióta mintákat rajzoltam a mellettem lévő asztalra. - Mi a helyzet veled? – kérdeztem halkan. Nem akarok kíváncsi lenni, de mért ne tehetném. Megropogtattam az ujjaimat és megvontam a vállam. - Ide jöttem, semmi okom nem volt. Egyszerűen csak fogtam a cókmókom és ideköltöztem. - Na tessék, ennyit erről, milyen kis számon kérő lett. Persze nem ezért jöttem ide, hanem ő miatta, de azt hiszem ez már tök mindegy, ahogy elnézem, nem kellek neki. Hátra fordultam, hátha megjött Mariano, hogy menjünk reggelizni, de még nem látom sehol.
Egyelőre nem feleltem, csupán vontam egyet a vállamon. Hogy kívánatos-e számomra a látványa, nos... ezt úgy teljesen őszintén nem tudnám megmondani. Egyrészt kellemes, hiszen a múltam egy olyan részét hordozza magában, melyre büszke lehetek. Viszont ott van az is, hogy mikor elszakítottam magam tőle... miután vámpírrá tettem... kezdtem félni attól a lehetőségtől, hogy olyan lesz mint én. Hiszen emberként is hajazott arra, hogy olyan legyen mint én, s azt hiszem, hogy rohadt nehezen viselném, vagy viseltem volna, ha ugyanolyan vámpírrá válik, mint én. Nem, belőlem csakis egy van! Ez az egy pedig utánozhatatlan és... páratlan. Szóval bárki, aki fel akarja venni velem a versenyt, komoly árat fog fizetni. Nagyon gyorsan le tudom törni egyesek nagy szarvát. - A helyzet velem? Ne már, drágám. - jelent meg egy grimasz az arcomon, és szembefordultam vele. Ő maga sem, de még én sem tudtam eldönteni, hogy mi tombol leginkább bennem. Talán az, hogy... még mindig tartok egy esetleges riválistól. És ez a nő.. még mindig tökéletesen tudna harcba szállni velem. De nem ölhetem meg a saját gyermekemet... hiszen a véremből éledt újjá. Olyan, mintha a gyermekem lenne... azon lények ritka egyike, akiket én tettem vámpírrá. Nem sokan büszkélkedhetnek ilyesmivel. - Nekem nem adod be, hogy csak úgy idejöttél, mert nem volt máshová menned, és neked pont Mystic Fallst, egy névtelen kis települést kellett választanod az isten háta mögött! - kezdtem el közeledni felé, közben felemelve a mutatóujjamat, mint aki szorgosan magyarázni készülődik. - Ilyen véletlen nincs. Szóval... szeretném hallani az igazságot. Most! - tettem hozzá hangsúlyosan az utolsó szavamat, és láthatta tekintetemben, hogy nem tréfálok. De mégsem láttam a pillantásában azt, hogy hazudna. Nem... nem létezik. Ilyen véletlen egyszerűen nem létezik!
A kezdeti jópofizás eredménye felülmúlta elvárásaimat, az ölelés, a mázos hang, a ripacsos affektálás, a fölösleges kíváncsiság. Most komolyan elhitte egy percig is? Jaj, Erin.. Erin. Még mindig pofátlanul amatőr. Mikor pedig a hab a tortán alapon fenyegetően közelített felém, fel kellett hogy röhögjek. - Óh, édesem... - hangom hahotázott a délutáni pangásban. - Ne okozz nagyobb csalódást..., drágám - ingattam fejem, lebiggyesztett ajkakkal, szemembe a nevetéstől könnyek gyűltek. Kezemmel finoman füle mögé tűrtem egy kósza hajtincset, arcomon más sem, de szánakozás árnyéka szaladt végig. Memóriazavarral küzd vagy ennyire megtörte az élet? - Szarul nézel ki - mértem végig hunyorogva, oromnál fintorránc dülledt. Ami tény, az tény, láttam már jobb formában is. Lelkileg és testileg is. - Ne kérj számon, Édesanyám - nyomtam meg gunyorosan a megszólítást, majd hozzátettem. - Akinek itt elszámolnia kellene, az te vagy, drágám, csupán te magad.
Csak felvontam a szemöldököm, mikor nevetni kezdett. Valamiért nem számítottam másra, és ha valamely tulajdonság hiányzik belőlem, az a naívság, de az egy jó ideje biztosan. Nem szoktam hagyni, hogy hülyének nézzenek, de megkockáztatom, hogy néha még a viccet sem vagyok hajlandó pontosan emiatt megérteni. Túlontúl komolyan veszek mindent. Ez pedig - ahogy mondani szokás - nem oké. - Mit nem mondasz? - ejtettem ki lassan a szavakat, mikor megjegyzést tett a külsőmre, majd egy élettelen mosoly kíséretében hátat fordítottam neki. Jelenleg túl nagy súly esett a vállamra. Christopher áthúzta minden számításomat azzal, hogy visszahozta Gretelt az életbe. És ezzel.. ezzel mindent elrontottak. - Ha az én elszámolásomra vársz, hiába jöttél. Rögtön mehetsz az első induló repülőgépre, és kirándulhatsz egyet Kuba szépséges vidékein. - ejtettem ki a szavaimat egyszerűen csak érzelem nélkül. Egykoron láttam benne valami fényt, valamit, amiért érdemes életben tartanom. Ezt most nem láttam. De hát ott hagytam, hogy egyedül lásson világot. Nincs ebben mit csodálni.
Szürke volt és fénytelen. Idegen és halott. Talpalatnyi bőröm alá nyargalt egy jeges fuvallat - mellkasomnál, rátespedt a lüktető szervre, körbeölelte, és minden egyes dobbanásnál fenyegetően rá-rászorított. Elállt a lélegzetem. Eddig abban a hitben éltem, hogy a hiánya vésett lyukat lelkembe. Mindenhol az ő arcát kerestem, mindenkiben az ő személyét. Miatta nem maradhatok veszteg, miatta nem vagyok egész. De most, hogy itt van, még inkább egyedül érzem magam. Ez.. nem az a lány! Hamis utánzat, amatőr, textilbe burkolt báb. Dühbe gurultam, szemem vérben forgott, tenyerem viszketett. Hol az a lány, aki átváltoztatott? Hol az a lány, akinek volt képe elereszteni? A lány, aki labdába tudott rúgni velem.... Hol az a lány, aki ellent mert mondani Cassandra Collinsnak? Kedvem lett volna felképelni, férfi-módra, erős tenyérrel arcon dörgölni. Hagytam hát a csábításnak. Eléveselkedtem gyorsan, vehemensen, és lódult a tenyerem. Hatalmas csattanás, dagadó csukló. - Mi a franc bajod van? - picsogtam szinte hisztérikusan, ellentmondva magamnak. Nem voltam erős. Nem... gyenge voltam.
Tekintettel arra, ami mostanában történt, úgy gondoltam, ideje lenne hasznosítani a felesleges időm. A könyvtárakat előszeretettel látogattam, így most is ide vezetett utam, táskámban egy tasak vérrel. Felesleges lett volna álltatni magam, hogy minden a legnagyobb rendben van velem, mert ha így lenne, nem került volna Jared a képbe. Vagyis nem olyan értelemben, ahogy mégis belekerült, és hiába volt a sajnálkozás, feleslegesnek bizonyult, hisz már megtörtént, aminek meg kellett történnie. Beléptem a helységbe, mely nem volt túl nagy, viszont elég csendesnek bizonyult. A polcok között bolyongva rábukkantam egy-két izgalmasnak ígérkező könyvre, amit vagy olvastam már vagy sem, viszont a célom a figyelemelterelés volt. A gondolataim ugyanis mostanság kissé erőteljesen suhannak át agyamon, már-már fájdalmat okozva ezzel. Leülök egy kényelmesnek tűnő fotelba, de azért még körbenézek, mielőtt felbontanám fogammal a tasakot, és nekifogok az olvasásnak. A csendes békesség megnyugtat ugyan, de az a sanda gyanúm támad, hogy nem vagyok egyedül. -Nem tudom, hogy mennyire tűnt fel, de nem szeretem, ha bujkálnak. Pláne nem azt, ha a hátam mögé lopóznak.-pattanok fel a székből, és kihasználva sebességem, az illetőt a falhoz taszítom, mindennemű kedvességet mellőzve, Mikor meglátom és felfogom, hogy ki az, elmosolyodom, de arcomra kiül a meglepettség és a sajnálkozás is. -Hupssz...-csúszik ki számon, és felé nyújtom kezem, hogy felsegítsem. A zacskó vér az asztalon maradt és minden bizonnyal a könyvtáros szeme elé került, mire az felsikoltott. Megforgatom a szemem és elkapva a könyvtáros karját, magam felé fordítom, hogy megigézzem, felejtse el, amit látott, majd azt is, hogy engem itt látott. Visszatérek a nem túl kellemesen és melegséggel fogadott nevelőapámhoz, és ráeszmélek, hogy utoljára akkor láttam, amikor Killian még élt. A gondolat elszomorít szívem pedig hevesebben kezd verni, és muszáj lehiggadnom, mert így is túlfűtöttem magam, kilendülve a normálisnak nevezhető Mia karakteréből. -Mit keresel itt?-ütök meg nem túl kedves hangot, ami leginkább annak köszönhető, hogy tudom, melyik rész jön, és a magyarázkodáshoz még annyi kedvem sincs, mint a fejmosáshoz, amit talán kapni fogok, talán nem. Bár már nem vagyok gyerek, és ő nem az apám, azért képes úgy viselkedni velem, és ezt nem most kezdtem el utálni benne. Pedig jó úton haladt a kapcsolatunk, nekem köszönhetően most egyszerűen összeomolhat ismét.
Már egy ideje nem hallok semmit Mia és Killian felől, így nem tudom mit gondoljak. Talán Killian meggyőzte őt, hogy bennem nem lehet megbízni és Mia teljesen elfordult tőlem. Akármennyire sem éreztem jogosnak, de jó kezdést vett a kapcsolatunk mikor utoljára találkoztunk, ez pedig ki tudja mennyit változott azóta. Próbálnék rajta, RAJTUK segíteni de ezt egyszerűen nem tudom nélkülük megtenni. Szó szerint. Ha megtudnám, megtettem volna, csak hogy minél hamarabb bizonyíthassam a szavaim bizonyosságát. De egyszerűen csak eltűntek én pedig nem keresem őket. Felfogtam. Ha nem akarnak látni, akkor nem fognak látni. Viszont mikor meglátom Miát a könyvtár előtt akkor mindezek értelmüket vesztik. Valami nem volt vele rendben és ki szerettem volna deríteni, hogy mégis micsoda. Hogy miért nem kerestek már régóta, vagy hogy szimplán mi a franc történt. Ennyit talán még megérdemlek. Zsebre dugott kézzel lépek be én is a könyvtárba és köszöntöm a könyvtáros hölgyet egy félmosollyal. Járom a sorokat Mia után kutatva, viszont ebben a nagy csendben nem igazán könnyű megtalálni. Valamint a könyvtár sem túl kicsi. Egyszer-kétszer mikor meglátok néhány érdekes könyvet akkor megállok és a nevét próbálom az emlékezőmbe vésni. A címük tetszik, később talán el is olvasom őket. Végül továbbhaladva őt is meglátom. Épp válaszolni készülök, mikor nekinyom teljes testsúlyával a falhoz. Kicsit meglepődök, hisz nem ilyen fogadtatásra számítottam. Figyelem ahogy megigézi a könyvtáros nőt és csak a fejemet rázom egy sóhajjal karöltve. Mikor újra rám néz akkor bár biztos vagyok benne, hogy valami tényleg nem stimmel. Leülök közel hozzá és röpke ideig csak szemezek vele. - Mia, mi van veled? Régóta hallottam már felőled és szeretném tudni, hogy minden rendben van. – Kérdezem tőle komolyan és teljes nyugalommal. Tényleg szeretném tudni, hogy miért nem látom őt már hosszú ideje és most is csak a véletlen szerencse miatt kaptam el.
A könyvtár túl csendes volt, a közeledő léptek zajár könnyű volt meghallani, de én nem szerettem, ha valaki a hátam mögé oson. Nyugalmam megzavarására különösen allergiás voltam az utóbbi időben, így mikor mögém lopózik, a falnak taszítom torkánál fogva, mire a hangoskodás a könyvtáros tekintetét ránk irányítja és késztetésre ösztönzi, így kénytelen vagyok elfeledtetni vele, amit látott. Többek között az asztalra borult vértasakot, na meg persze a tény, hogy egy nálam idősebb külsejű férfit egyszerűen a falnak taszítottam és szinte fojtogatni kezdtem. Megdöbbenek, ami kiül arcomra is, és elgondolkodom, hogy mennyi mindenről maradt le és mennyire nincs kedvem magyarázkodni vagy az érzéseimmel foglalkozni. Kérdésén kissé oldalra billentem a fejem, majd helyet foglalok, és egy papír zsebkendővel letörlöm az asztalra folyt vért, miközben csendesen meredek magam elé. -Rendben? Volt valaha a családban bármi, ami rendben volt?-nézek rá, feltéve a költői kérdést, de arcomra kiül, hogy épp annyia gondolom ezt komolyan, mint ironikusan. -Semmi sincs rendben. Én sem vagyok rendben.-válaszolok kérdésére, szinte gombóc nő a torkomban, szívem pedig úgy zakatol, mintha ki akarna ugrani a mellkasomból. -Miért tűntem el? Mert nem akartam látni a szemedbe, amit most látok.-tudhatja, hogy arra gondolok, amit mondok, arra a fürkésző szempárra, ami rám mered és ha akarnék se tudnék úgy hazudni, hogy arcomon ne jelenjen meg bárminemű jele. Ebben nem tudok hazudni, újra gyengének érzem magam, mintha nem tudnék tenni semmit, hogy megerősödjön a lelkem. Túl sok dolog van, amin változtatni akartam és sokban nem sikerült előrébb lépnem, újabb és újabb csalódást okoztam magamnak és másoknak. Ezzel pedig nem tudok egyszerűen leszámolni, ha az a kevés emberi részem is, ami van éppen a szememre hányja ezt minden nap, amikor felkelek.
Felhúzom a szemöldököm a megdöbbent arcán. Mit várt? Hogy majd naprakész leszek vele kapcsolatban? Nincsenek embereim a városban akik megfigyelik őket 24/7-ben. Nem láttam már jó ideje és szeretném tiszteletben tartani a magánéletét, viszont az, hogy nem bagózik felém egyáltalán… Nos, szeretném tudni az indokot, hogy mit vétettem vagy hogy mi végett van az ami. - Úgy érted a családunkban? Nem, soha. – Nevetek fel egy rövid időre aztán újra őt figyelem. A többes szám első személyt nagyon remélem, hogy nem fogja zokon venni. Nem úgy értettem, mintha én lennék az apja vagy valami. Egy igazi családot nem csak a vér köt össze, hanem valami sokkal erősebb. Bár ez az elmúlt évszázadokban rám sem volt igaz, egyedül csak mióta beláttam a dolgokat a korábbi életemmel kapcsolatban. - Hm… -Ennyit válaszolok csak az ő mondataira és talán pontosan értem azt is, hogy miként gondolta amit mondott. Karba tett kéz, fürkésző szempár amivel szeretném számon kérni. Legalábbis gondolom így láthatja az egész szituációt ő. Hallom, hogy a szíve hevesen ver, ebből pedig tudom, hogy nagy baj történt vele. Ez csak még kíváncsibbá tett, hogy mégis mi a fészkes fene történt vele. Nem vagyok az apja, ő nem a lányom, de szeretnék segíteni neki. Ha nem is fog sikerülni, meg akarom próbálni. - Mia, beszélj hozzám! Szeretnék neked segíteni, de a te közreműködésed nélkül ez nem fog menni. – Nem követelem tőle, egyszerűen csak kérem. Előrébb hajolok mielőtt belekezdek a röpke szövegelésembe és várom, hogy mondjon valamit. Nem akarok sebeket feltépni vagy bármi ilyesmi, de szeretném tudni ha nagy vonalakban is, hogy mi történt vele. Tudom, hogy nincs rendben valami, de nem tudom, hogy mi az.
Nem akartam elutasító lenni vele, inkább féltem, hogy belém lát majd, szembesít és nem fogja hagyni, hogy meneküljek a tetteim súlyától. E helyet viszont kezdtem félni, hogy ez nem biztos, hogy jó, de megtörtem volna, ha így történne, ami nem tetszik távolról sem. Idegesen, zavarodottan nézek rá, próbálom kizárni a gondolataim, amik ha kiülnek arcomra, egyből lelepleznek. Megjegyzésemen jót virul, mire én is elmorzsolok egy halovány mosolyt, de őszintének nem nevezném a mimikám. Inkább a feszültség jeleit mutatom, és próbálok hamis reakció mögé bújni, mintha az óvhatna bármitől is előtte. -Talán ez a baj. Soha...-mormogom az orrom alatt, és lehunyom egy pillanatra a szemem. Átkozom a napot, hogy ennek a családnak a marionettbábúja lettem, és nem tudtam meglépni előlük, holott Seb-nek inkább hálásnak kellene lennem, amiért tette, amit tennie kellett, és amit más soha nem tett volna meg. Hiába a megbocsájtás felé, ha én nem tudok megbocsájtani magamnak. Soha. Ez úgy látszik szintén valamiféle átok a családon, hogy semmi, soha nem jön össze, vagy nem úgy, ahogy eltervezik, hogy végez lehet vinni. -Ennyi? Ne hümmögj itt nekem, mint valami ráncos öregember Sebastian.-mondom, mintha csak anyám lennék, aki hasonló reakcióval fogadta mindig is az ilyen semmit mondó reakciókat. Elmosolyodom a gondolttól, de ahogy ismét megszólalok, ez a halvány mosoly is távoli lesz, mint anyám emléke és mosolya, beszédje. Ahogy reagál, az sem tetszik. Túl hivatalos, vagy legalábbis olyan furcsa lesz, furcsább, mint a fürkésző szempár, amit egyenesen rám szegez. Mindig tudtam a szívem mélyén, hogy megbízhatok benne, most viszont inkább csak szeretném, ha nem nézne így. Nem akartam benne bízni, magam mégsem tudtam ennek fejében irányítani, és egyszerűen megnyíltam előtte, mint a könyv, amit olvasgatni kezdtem, mielőtt ideért. -Megtettem, amit kért, megöltem. Fáj, szúr a mellkasom, ha rá gondolok, kikapcsolnék, de nem tudok. Valami visszatart. Mikor már azt hittem, hogy sikerült továbblépnem, rájöttem, hogy még mélyebbre süllyedtem, és a férfi, aki maga a sátán, és még én segítettem is neki, ott volt mentsvárnak, egyszerűen engedtem egy másik kísértésnek, és...-hadarom zavarodottan, majd kezem szemem elé húzom, megdörzsölöm arcom, mielőtt utat törhetne magának egy könnycsepp is, és vállat vonva, szívem szerint eltűnnék a könyvtárból.-Megöltem és olyasmit tettem meg mással, amit tőle, vele akartam újra átélni. Elvesztettem magam, és nem találok vissza ahhoz a lányhoz, aki az anyja mellett erős lett. Mia gyengébb mint Freya és ez csak rosszabb lesz. Úgy érzem, hogy összetörök újra és újra, és nem menekülhetek a felelőtlen lépéseim elől egy újabb személyazonosságot magamra öltve, de szembenézni a hibákkal...nem vagyok bátor, inkább gyáva és gyenge.-meg-meg akad a szavam, de nem engedek a könnyeimnek, szemébe sem tudok nézni, egészen addig míg az utolsó szó el nem hagyja szám. Az asztalon heverő vértasakra nézve emlékszem arra, hogy mennyivel más voltam, mikor még nem tudtam ez a lét mivel jár, mikor elfelejtettem, hogyan kell érezni, és milyen vagyok most. Az árnyéka mindannak, aki egykor voltam.
Rossz így látni Miát. Hiába én okoztam neki oly sok éven, évtizeden keresztül fájdalmat, most mégis változtatni próbálok. Az első találkozásunk egész kellemesre sikeredett. Talán el is kezdett megbocsátani nekem a múltban elkövetett hibáimért. Bár annak se lenne értelme, ha a múlton rágódnánk. Nem vagyunk emberek, előttünk van még rengeteg idő. 100 év lényegében olyan számunkra mint 10… Legalábbis számomra biztosan. Akik olyanokat éltek át mint Mia azoknál lehet 10 év is ezernek tűnik. Nem tudhatom, mert csak egy ideje jött meg a lelkiismeretem. Félig felhúzott szemöldökkel nézek rá mikor mint ahogy az anyja rám parancsolt. Csak utána jövök rá, hogy már megint azt csináltam. Mikor gondolkozok, vagy nincs mit mondanom de mégis kell valami hangot kiadnom akkor ez egyfajta hóbort már számomra. De nem értem mire várt? Hogy majd valami klisés baromságot fogok mondani? Nem vagyok hülye, azt kiláttam hogy nincs valami rendben. Arra meg nem tudtam mit válaszolni amit utána mondott. Hogy nem akart velem találkozni mert lényegében aggódok miatta és segíteni szeretnék. Csendben hallgatom amiket mond és teljesen ledöbbenek. Megölte Killiant? Miért? Méghozzá ő kérte meg minderre? DE MIÉRT? Ha valamikor akkor most tényleg hibáztathatom magamat. Mikor végre rendeződnek a dolgaik – legalábbis gondolom – akkor újra feltűnök a színen és minden újra a feje tetejére áll. Látszik, hogy a múltam keresztje még mindig rajtam van. Látom Mián, hogy próbál erősnek mutatkozni, de tudhatná, hogy előttem nincs mit szégyellnie. Még csak a szemembe sem néz. Odamegyek hozzá és akár szeretné, akár nem, afféle apai-ölelésben részesítem őt. Az apját megöltem, de mégiscsak ő nevelte hosszú ideig. Nem tudom átvenni a helyét és nem is akarom. Csak nem akarok Miával ellenségeskedni. - Mia én…. sajnálom. Nem találom a szavakat erre az egészre. De biztos megvolt Killian indoka is arra, hogy mindezt kérje. Nem tudom mi, nem is fogom firtatni, de tudd, hogy rám számíthatsz. Bármikor. Ha valakivel beszélni szeretnél, ha valamiben is segítségre van szükséged, én ott leszek. – Ennyit tudok csak ígérni neki jelen pillanatban.
Tudtam, hogy képes az emberbe látni, talán jobban, mint szerettem volna, de nem gondoltam, hogy én tudok olyan lenni, mint az anyám vele szemben. Pedig pontosan úgy viselkedtem, és az arcára volt írva, hogy őt is megleptem ezzel, nem csak magamat. persze ez miért is olyan hihetetlen? Egy család voltunk, vagy mi a fene, az már más kérdés, hogy nem úgy viselkedtünk pár évtizedig. Hibáztathatom, felesleges, én sem tettem volna máshogy, ahogy egykor ő tett. De most sem érzem így, viszont a hiányát ennek az egésznek igenis megérzem. Jobban, mint szeretném, hiába a lelkiismeretem felett soha nem tudtam elsiklani. Talán, mikor kikapcsoltam. De oda nem akarok jutni. az a mélypont mélypontja volt tőlem, magam is meglepve azzal, hogy képes vagyok így dönteni vagy viselkedni. A tekintetét kerülöm, idegesen tördelem ujjaim, szinte félek a reakciótól, amit tőle fogok kapni, de mikor elhalkulnak szavaim, és kiadom magamból azt, ami a szívem nyomja, akkor olyat tesz, amivel ő sokkol le. Szinte kővé dermeszt, és képtelen vagyok viszonozni a gesztust Megölel. Nem úgy, ahogy egy barát tenné, inkább arra emlékeztet, ahogy apám tette, amikor kicsi voltam. Ezzel a gondolattal viszont egy pillanatra megáll a szívem dobbanása, és még inkább tördelni kezdem a kezeim. Egyfajta méreg vagy inkább düh hullámot nyelek le, és szememen is érződik a vívódás. Nem haragudhattam rá egész életemben, nem hibáztathattam, amiért próbált megvédeni a családomtól, de nehéz ezt belátni abból a szemszögből, hogy mégiscsak az apám ölte meg, nem pedig a kismacskám tette el láb alól. -Tudom, de ez olyasmi, amiben nem tudsz. A lelkiismeretem nem nyugszik, és tudom, hogy legutóbb mivel járt ez. Tudom, hogy mire vagyok képes...-jegyzem meg, és elhúzódom tőle, és kibámulok az ablakon.-A nagynéném szinte felszívódott az utóbbi időben, nem is beszélve a tényről, hogy a családunk jelen állás szerint nem csak belőlünk áll, hanem a nővérem elfelejtett szólni arról, hogy van egy unokahúgom.-adom tudtára, hogy a család három főről négyre bővült, ezzel is terelem a témát, de hangomon hallani némi aggodalmat is. ez pedig a terelendő és a szóban forgó témára egyaránt vonatkozik.
Kezdőlap
Sajnálom, hogy ennyit késtem, remélem hogy hamarosan folytatjuk 
& Semmi gond. 
