To Frigga

Furcsa szél borzolta fel rajtam a libabőrt, miközben céltanul bóklásztam az erdőben. Hát...többnyire azért céltalan, mert magam sem tudom mi okból vágytam a civilizáció mentes környezetre. Az utóbbi időben azonban, gyakran így cselekszem. S ha nem is teljes rendbontóként, de azért néhány szál cigit elszívok a végeláthatatlan séta túra során.
Csak ne szúrná ki a szememet, az az otromba kőépület! Igazi mesterkélt csúfság egy természetes erdőben. Kíváncsiságomat nem szakítja meg, sőt gerjeszti, hogy utána nézhessek a korosodó rom-halmaznak. Megközelítve egyre tisztább kép teljesül ki a lomb koronái alatt. Egy kápolna? Így eldugva, egy erdő kellős közepébe? Mégis, milyen építész az, aki egy fohász házat ide építtet? Érdeklődésem feljebb szökik, a választ keresgetve kérdéseimre.
A gótikát idéző, bélletes kapuban torpanok meg, bevallva önmagamnak, hogy eddig még sosem tettem be lábamat Isten-házába. Természetemhez írva, nem voltam hívő palánta. Inkább az a művész fajta, aki ebben az egyházi szépségben találja meg a nyugalmat. Első invitálásom e helyre, csöndes, és figyelemmel teli tekintetet eredményez. Egy latin fohász zene hangja rabolja el a hallásomat, s egy pillanatra olyan magas fellegekbe emel, amivel érhetővé válik ez a vallási szeretet. Némaság járja át testemet, miközben egyre közelibb léptekkel az oltárt megközelítem. Hallgatva a latin krónikát, mit kottában írtak meg. A dóm belseje pedig a szememet ragadja el, a megszokott rózsaablakával és mesélő fal-freskóival.
Nem érem el az oltárt, mert megpillantok egy bőszen imádkozó jelenséget. Nem szúrom tekintélyét jelenlétemmel, így hát leülök én is a fa padok legutolsó sorába. Gyönyörködtet minden egyes perc ebben a templomban. Sosem éreztem még ilyen mélységes nyugalomban magam.

To Frigga

Annyira szokatlan ez a természetemnek. Hogy képes vagyok minden nyugalmamat belehelyezni, egy hosszas misébe. De hazudnék, ha azt mondanám, nem esik jól a szoprán és az alt hangnem váltakozása. Habár, nem vagyok egy festő hajlamú Picasso, se nem egy kiváló hallású Mozzart. Művészlelkem valahogy, egy kis darabban fellelhető bennem, még ha nekem is nehézkes előhozni. Az illem úgy diktálja, imádkozva szobort álljak. Elsődleges kérdés pedig az volna, minek? A másodlagos a kiért imádkozzam? Eltépett két külön énemért, akik változatlan módon tombolnak bennem, percről-percre uralkodva a másik felett? Ez a kettősség, borzalmas, fájdalommal teli érzés. Sokkalta kínzóbb, mint mikor az ember önmagában keresi a lehetőségeket. Én ehelyett, kettő énnel bővelkedtem, s kitudja melyiknek engedtem volna, hogy átvegye felettem az uralmat. A végső kérdés pedig az, ki az ördög és ki a szent? Ez kitűnően párhuzamba vonható az én vámpír, és ember énemmel. Az ördögöt maga a vámpírt testesíti meg, azzal, hogy életeket vesz el, éhségét elűzve. A szentet az ember testesíti meg. Akkor én most ördög és szent vagyok egyszerre? Ennyire vált érhetetlenné ez a helyzet.
Utoljára esküszik a pap, majd bevonul zárdájába. Jól irányzott jelzés, hogy utamra engedjen. Hisz már nincs miért itt elmélkednem. Az oltár boltozata ugyan csábítja fürkésző szemeimet. De nem ez az egyetlen. Ahogy a pap távozni tér, egy nő alak kerül az oltárnak színe elé. Messziről kutakodásnak vélem. Meg akarok bizonyosodni arról, hogy a nőbe nem lopott vágy költözött be. Elsiklom a kőoszlopok takarásában. Lépteim útját gyertyafény özön követi. Megállok a legutolsó oszlopnál, de még habozok felfedni előtte magamat. Az oszlop takarásában nyílik teljes kilátás a nőre, testének kanyarulataira és arcának vonásaira. Egy szó csupán ami elhallatszik a szájából. Minden látvány eszköz megragad a tekintetemben. A fényhatás ahogy arcát éri. A szín kompozíció melyet ruháján visel.

To Frigga

Meghasad a testem, gyáva, tagadó cselekvésemben az oszlop tövében. Épp ezen a helyen kell bujkálnom a félelemtől és a gyanús tekintetektől? A szobrok szemei mintha közvetlenül rám néznének, ármánykodásom közepette. Gőgös természetemben most az egyszer félelem járja át. Mint egy kés, úgy járja át. Megcsendülő a szava előttem, s meglepetten érzékelem, hogy szembetalálom magamat a nővel. Kijelentése nem nyer értelmet bennem. Tekintete azonban mélyebb tartalmat sugall. Bujkálásomból fakadó cselekvésemet szégyenkezve vetem meg előtte. Szemeimet elterelem, a megnevezett freskók képeire. Valóban, egy égi történetet mesélnek el, amit pogány hitű ember nem érhet meg. Én se tartom magam hívőnek, s nem is vagyok pártolója ennek a biblikus teremtés történetnek. A kivételes fantázia, ami azonban ezt tükrözi a freskókban, nem tűnik olyan hitetlennek mint maga a biblia. Ilyen képzelgés nem származhat egyetlen emberből. Tehát a történetnek, ha nem is érzékelhető, de van valóság alapja.
Ekkor kezd a füstölő bódító illata szétáradni az orrnyílásomban. Nem szólalok, nem reflektálok a szavaira, mert önként nem akarok társalgásba elegyedni az ismeretlen nővel. Hiszen, vadigen énem lévén, nincs jogom feltartani semmitmondó beszédemmel. Elaraszolok az oszlop sortól, a nőt is magam mögött hagyom. Végre az oltár bevehető esélyként tűnik fel előttem. Végre testközelben megpillantom, a szentséges kőfigurákat. S az edényt, melyt vérvörös bor mossa. Mi máshoz hasonlíthatnám, mint egy edény vérhez? Azt láttam benne. Szűz Mária szobra előtt azonban, nem volt bátorságom nagy adagot lefolyatni a torkomon, csupán csak az ujjbegyemet helyeztem bele az edénybe. A bőrömre festett folyadékot éhes szájjal nyaltam le. A bor íze cseppet sem hasonlít a véréhez. Ezek szerint, a vér iránti éhségem megint zúgolódik bennem. Éhezem. Már egy jó ideje. A templom aurája viszont meggátolja cselekvésemet, hogy vért szedjek.

To Frigga

Az arany színben, és bíborban felöltöztet placcon, csak az ő nőiesen elegáns cipő hangja töri meg a csendet. Azonban, ezt a halkan tűnő zörejt, felváltva őt, jelenleg én közvetítem. Kezdve attól, hogy a tiszteletes távozásra bírt, így hát, engedelmeskedve a szónak megindultam. A kijárat felé vettem az irányt, fekete, vastag bőrbetétű cipőm egyedi hangzásával. Nem volt szándékom itt aludni míg a hajnal be nem kukucskál a rózsaablakon. Ám hihetetlen módon, a bejárát felé vonulva csakugyan, letértem a kitűzött útról. Nem látott tárgy vált láthatóvá előttem. Egy jelentéktelennek tűnő kő ajtó volt, nem sokkal távolabb a bejárati ajtótól. Egyértelműen levonva a következtetést, sejtettem, hogy az az ajtó más fele vezet mint hasonló testvére. Az a szörnyű tudásszomj pedig, hogy megtudjam, mi lapul a rejtegetett kő ajtó mögött, szinte csípte a bőrömet, hogy magam fedezzem fel.
Mikor a pap, látható távolságban hirtelen kereket oldott, azonnal ráhelyeztem az ajtókilincsre a kezemet. Szokványos szimfóniában adta meg magát a kő ajtó. Reméltem, hogy nagy figyelmet nem üzen leleplező hangerejével. Egy fával burkolt és vörös szőnyeggel ellátott folyosó nyílott meg előttem. A mesterséges fényt elkerülve, gyertyafény özön hálózta be a hosszú folyosót. Ezen az idegen, kihalt helyen csak a lépteim és fekete, bokáig érő kabátom súrlódása járta be a néma csöndet. Többször is hátra néztem, hogy nem követnek-e. Saját megérzés alapján biztosra hittem, hogy ez valamiféle menekülő elvezető, a szerzeteseknek, mely egy sötét katakombába vezet. Mégegyszer hátra néztem, noha ez már nem figyelő mechanizmusból tettem, ha nem valahol, a tudatalattimban reméltem, hogy az a nő az utamba szegődik, akivel az oltár előtt szemeztem. Valószínűleg, már rég hazament, amit magam is követhettem volna, korábban. Csak ez a fránya kíváncsiság, nagyobb úr az asztalnál mint azt gondoltam. Egyre jobban vágytam, hogy az útvégéhez érjek. Hogy megpillantsak valami eltitkolt, eltiltott helyet. Egy rejtélyes emléket, egy szörnyű esetet. Talán..egy eltusolt vétket.

To Frigga

Minden halk léptet, egy visszafojtott lélegzet követ. A folyosó barátságtalan korom sötétbe vetkőzik, ám a végén, valami csalóka fény látszik. Nem délibáb, nem lehet az. Mesterséges fényforrás, ez bizonyos. Más tárgy ilyen fényt nem áraszt, hacsak...
A felderítő hadjáratnak hamar vége szakad. Elérkezem a végállomáshoz, de cseppet sem tűnik minden olyan örömtelinek mint azt elképzeltem. A becslésem miszerint ez valami menekülésre szánt egér út, helyénvaló volt. A képet egyedül az zavarta meg, hogy minden zegzugban felelhető volt egy ép, vagy éppen fél vázas csontváz. Olyan fájdalmas arckifejezést megörökítve a jövő nemzedékének, mely valamilyen eltitkolt merényletet rejt. Érdeklődésem mintha felszarvazták volna, vezetem be lépteimet a néhol fénnyel bevilágított katakombába. Fancsali fintor ragad az orromra, a terjedő hulla szag és a patkányok ürüléke miatt. Úgy látszik ennek a földalatti temetőnek nincs valami házias tulajdonosa. Teszek pár lépést, mert a távolban egy könyvekkel teli asztal került napvilágra. Minden zökkenő mentes, és már-már túlontúl egyszerű, mikor hirtelenjében, a lábam rossz talapzatra kerül. A szörnyű kín, mely kis részben felért egy medve-csapdával, most az én lábamba ékelődik, húst tépkedve. Persze, mindezek mellett, jól kitervelt szándékkal a húsba mart tüskék vérbénába voltak beáztatva. A fájdalom egyszerre ér fel egy lángoló elhamvasztással. Őrit a kín, s kikényszeríti torkomból az ordítást. A csapda megfontolt volt, s jól tudta, hogy egy vámpírba botlik majd. Ki lehet emögött a gonosz cselszövés mögött? Minden lehetséges ellenséges faj számításba jöhetett, kezdve a vadászokkal, egészen a vérfarkasokig. Minden, kivéve, azt a fajt képviselő jelenséget, aki Isten közvetítőjeként játssza meg magát a hétköznapi emberek szemében. Maga a pap tűnt fel előttem, a gonoszabbnál és gonoszabb mosolyt magára rántva. Ezek szerint a szentek, mégsem olyan szentek mint mutatják!! Átkozott!!
- Maga sátánimádó vénember!!! - ordítom támadó mechanizmusban, noha a fájdalomtól többre nem fújtja.
- Tévedsz gyermekem, te vagy az, akit sátáni gonosz erők nemzettek...és az a dolgom, hogy kiirtsam az ilyen démonokat mint te. - feleli a pap öntelten és hősies, elhivatott feladatát felvázolva előttem.
- Fordulj fel!!! - reagálásképpen válaszolom, s legszívesebben kitépném a nyelőcsövet a torkából, a hazug mindenségének! Még szertelenül hazudni is képes előttem?!
- Elég volt látnom, ahogy azt a borral teli edényt szemeiddel majdnem felfalod! - ismertette meg velem a felismerését, amiből hamar rájött fajban való különbségemre. Hazug vénember!! Csapdába esve, fájdalomtól küszködve éreztem magam. S nem tehettem semmit ellene.

Soha nem változó rossz szokás. Előveszek a fém tartóból egy szál cigarettát és mint egy ősz szakállú öregapó, hátradőlve elkezdek pöfékelni. Alig vagyunk itt. Sőt, ami azt illeti csak érzem, hogy van itt más is a fajomból, de nem találkoztam még velük. Fogalmam sincs, vajon ki élte túl, s ki nem. Valamivel több, mint két évszázada tértem vissza. Na jó, ez relatív, hisz a visszatérésből valamivel több, mint egy évszázadot még amolyan éber kómában töltöttem, vegetálva, valami furcsa igézet miatt, ami nem, hogy moccanni nem engedett, de levegőt venni is alig tudtam. Szép kis évek voltak azok. Erre, most itt ülök magamban, mert valami ennek a városnak az erdeibe hozott. Igaz, hogy kiderítsem mi, ahhoz mondjuk minimum kellene Ignotus. Nos, azt hiszem a druidák tömegsírja, nem csak engem tartott életben. A tömegsír jelenleg tizenkettő druida különböző helyre eltemetett holtteste volt. Nekem ez tömegsír volt, még ha nem is egy helyen, mert a családom voltak. Szép gondolat ezt hinni úgy, hogy nem is foglalkoztam velük egy idő után, csak tettem a kötelességem.
A dóm furcsa mód emlékeztetett arra a helyre, ahol magamhoz tértem. Csendes volt, kihalt és a pókhálók a félhomályban is jól látszódtak, a méretes pókokkal egyetemben, kik ide-oda rohangáltak, mikor beléptem a poros, áporodott szagú helységbe. A padlózat legalább nem ropogott, hisz az biztos, hogy az egyház ide is annak idején valami olyasmit terveztetett, ami időtálló, így nem éppen volt ez sem egy fa szerkezetű valami. A lábnyomaim tiszta, jól kivehető foltokat hagynak, alatta a márvány csillogni látszik. Leültem és mióta beléptem ide, jóformán meg sem mozdulok, a minimálishoz képest, ami a cigaretta elszívásához elegendő volt.
Végül mégis felállok és elindulok az oltár felé. Erre a részre tisztán emlékszem, csak akkoriban máshogy néztek ki az ilyen helyek, nem voltak ennyire monumentálisak, és a tetejükön beesett az eső. Ahogy előre érek, számban a füstölgő rúddal, ujjaim végighúzom a poros felületen, végül nekitámaszkodom és a résnyire nyitva hagyott ajtó felé fordulok. Léptek zaját hallom, de azt hiszem, ez csak a képzeletem szüleménye, az emlékek éles, valószerű kivetülése. Mert ez már egyszer megtörtént. A múlt pedig csúfos játékot űz velem azóta, hogy visszatértem az élők közé. Mégis kezem a nadrágom derekára erősített tokhoz nyúl, melyben egy éles, faragott markolatú kés pihen. Viszont az is csak az emlékeket hordozza. A magam korával nekem is csak egy emléknek kellene lennem, de nem vagyok az, hisz nincs, aki emlékezne arra, mit tettem anno.
A cigarettát a földre dobom, elindulok az ajtó irányába, az árnyékok között megbújva, figyelmem egy percre sem hagyom lankadni. A félhomályhoz hozzászoktam már annyira, hogy a látásom tökéletes maradjon. Végül is, aki így tölt évszázadokat, újra és újra haláltusát vívva, van, amihez nagyon ragaszkodni tud, az a szeme világa, ami legalább azt eléri, hogy élőnek érezze magát a harchoz, amit az életéért vív.

Idejét se tudom már, hogy mennyi ideje élek is pontosan. S most nem csak az igazi koromra értem, hanem arra, hogy mikor leltek rám. Pár évtizede, esetleg több? Számít ez? Hiszen így is, s úgy is végig néztem azt, ahogyan a számomra fontos emberek megöregszenek, majd meghalnak, de az utolsó nagycsatájukkor nem lehettem mellettük… Még is miként magyarázhattam volna meg azt, hogy míg az ő hajuk deres lett, arcukat az élet bölcsességeinek köszönhetően ráncok tarkítják, addig az én arcom sima, mint egy ma született bárányé, s a hajam még mindig olyan barna színben pompázik, mint a gesztenye. Az idő egyre inkább csak múlt és múlt, de én nem változtam. Újra és újra elveszítettem őket, miközben fura dolgok övezték a lépteimet. Olyan dolgok, amelyekről a legtöbb ember ábrándozik, de magam sem tudtam, hogy miként. Az álmaim egyre erősebbek lettek, egyre inkább nem hagytak békén, így néha már inkább virrasztottam, hogy utána teljes kimerültség reményében hulljak egy-egy ágyra, hátha akkor nem kísértenek, de újra és újra lecsaptak. Újra megtalálták a módját annak, hogy bekebelezzek, s míg nappal menekülnöm kellett, addig éjjel a démonaim kaptak el és hiába próbáltam menekülni, egyszerűen nem ment. Addig nem menekülhettem míg az álmaim rejtélyes szereplői nem engedtek.
Nem tudtam, hogy pontosan mit is keresek ebben a városban, de az álmaim idevezettek, így úgy éreztem, hogy ide kell jönnöm és itt végre válaszokat kaphatok. Míg egyes mozzanatok az álmaimban még mindig a homály leple alatt maradtak, addig egy férfi arcának vonásai egyre inkább kirajzolódtak előttem, de még se teljesen. Mintha ő csak egy rejtély lenne, egy vágy és nem több. Pár napja érkeztem még csak, viszont ennek ellenére se éreztem teljesen egyedül magamat. Itt valami fura érzés kerített hatalmába, talán olyan, hogy hamarosan a családomat meglelem és újra megtapasztalom azt, hogy milyen is a meghitt családdal tölteni a Karácsonyt. Fogalmam nem volt arról, hogy hova megyek vagy mit fogok tenni. Egyszerűen csak mentem és hagytam, hogy a megérzéseim és a vágyaim vezessenek.
Nem sokkal később egy Dómmal találtam magamat szembe. A falai már omladoztak, de még mindig gyönyörűen virított. Volt benne valami, ami egy régi emlékre emlékeztetett, de még se tudtam volna megmondani, hogy mire. El kellett volna mennem, hátam mögött hagyni mindent, mert túl veszélyes volt, de még se ment. Egyszerűen csak elővettem a telefonomat is, ha esetleg bent sötét lenne, akkor legyen mivel világítanom és lassan, illetve remegő kézzel nyitottam ki az ajtót. A léptem megfontolt és ugyanúgy kicsit remegő volt, de végül beléptem rajta. Tettem egy-két lépést, majd alig hallhatóan, remegő hanggal szólaltam meg.
- Hahó, van itt valaki? – kérdeztem félénken. Nem tudtam volna megmondani, hogy mitől is félek, vagy miből gondolom azt, hogy van itt valaki, de éreztem. A szívem hevesebben dobbant, de csak a vízhang válaszolt, így beljebb léptem, újra és újra, vagy valami miatt egyszerűen megfordultam és akkor megpillantottam őt. A telefon kiesett a kezemből és koppanással jelezte az érkezését, miközben ajkaimat egy apró sikoly is elhagyta.
- Én… Én téged már láttalak!! –mutattam rá, mint egy idióta, miközben a szívem hevesebb ritmust kezdett el járni, de ennek ellenére is hátrálni kezdtem és még a telefonom se érdekelt. A táskámat szorosan öleltem magamhoz, miközben egyre inkább hátráltam.

Önmagába a magánnyal nem volt bajom. Az jobban idegesített, hogy miért pont ebbe a városba hívtak minket. Ez lenne az új gyülekezőhely? Pont ez a város? Nevetséges...Ahhoz képest, hogy régen hol volt. Persze lehet ugyan az a hely, csak a város...mondjuk úgy, hogy fejlődött. az emberek viszont aligha. Ha nem is üldöznek el innen minket vasvillával, az biztos, hogy nem is fognak szeretni minket, példának okáért vámpírból elég sokkal találkoztam így is.
A Dóm kicsit abszurd hely volt a várakozásra, de jobbnak tűnt, mint egy kávézó a város szívében. Ez inkább voltam én, mint az a nyüzsgő városi ficsúr. Bár ez is csak részlet kérdés, hogy honnan nézve mondanánk azt a fajta viselkedést manapság ilyesminek, mint amivel én tettem. Ez ma már normális. Amikor én gyerek voltam, jó pár száz éve, még az volt a normális, hogy a férfiak és fiú gyermekeik is dolgoznak, az asszonyok a ház körül tevékenykednek vagy ha kell, készségesen segítenek a férfimunkában is, s a közös szimbiózisnak köszönhetően mindenkinek egyfajta idilli élete lehetett. Hallom, ahogy valaki közeledni kezd, pedig nem gondoltam, hogy a tél kellős közepén bárki is az erdőben kószálna. Igaz, nincs este és kifejezetten barátságtalannak sem mondanám az időt, hogy senki se induljon kirándulni. De akkor is furcsálltam a helyzetet, pláne az emlékeim fejében. A késem, mely évszázadok óta hű társam, most markolatánál megragadva húzom elő, és vonulok vissza az árnyékok közé. Figyelem, ahogy az ajtó lassan kinyílik, nyikorog, épp úgy, ahogy akkor nyikorgott, mikor én beléptem ide. Hunyorogva várok, majd egy női alakot vélek felfedezni, és kérdésére válasz helyett előrébb jövök a sötétből. De az arc, az az ismerős, tündéri arc szinte kiszúrja a szemeim és égetni kezdi az emlékek nyomán az agyam minden apró zugát.
A telefonja a földre zuhan, kezem viszont én nem húzom el a tőrről. Ez csak valami ármány lehet, nem a valóság. Pedig mintha minden porcikámban érezném, hogy ő az, hisz érzem, hogy egy azok közül, ami én is vagyok. Összeszorított fogakkal lépek közelebb, kérdését, vagy kijelentését, mely inkább csak erőtlen suttogás , figyelmen kívül hagyom és úgy közelítek felé, mint egy ragadozó. A becsukódó ajtó nekem köszönhetően mozdul meg, zárul, a nőt pedig hátrálásra kényszeríti a jelenlétem. Mikor már nincs hová futnia, pár nagy lépéssel szelem át a köztünk lévő teret, és a kést kikapva a helyéről, a torkának szorítom.
-Te nem lehetsz életben! Hallott vagy, ahogy a többiek is.-mondom, szinte üvöltve a szavakat, ahogy a mellkasomban doboló szív hevesebb ütemre kapcsol és a testem eltöltő melegségtől megszédülhetnék, de nem engedek neki. Ez nem lehet igaz, nem történhet meg, csak egy álom. De ujjaim között érzem a puha bőrt, a forró, de félelemtől nyirkos bőrt, amit régebben is érinthettem.-Megérdemlem, hogy elveszítettelek, és csak ismét az elmém játszik velem csúf játékot.-érzem, hogy szemeim szinte vérben forognak, ujjaim pedig továbbra is szorosan tartják, a késem torkának szegezem. Mert ez nem valóság. Számomra már nem lehet az.

Ez az egész város fura volt, de ha már a furcsaságoknál tartunk, akkor az is elég fura volt, hogy hol találtak rám sok idővel ezelőtt. Azt mondták, hogy ott nem is volt semmilyen épület, így nem értették, hogy miként lehetettem eltemetve. Főleg, hogy még semmilyen sír se volt, vagy talán valami olyasmi, mert végülis valami romhalmaz közepette találtak rám. Végül ásatások zajlottak és megállapították, hogy valami ősidőkori templom lehetett. Nem hazudtam, mert tényleg nem tudtam, hogy miként kerültem oda. Azt mondják, hogy idővel majd emlékezni fogok rá, de én nem hiszek ebben. Túl régóta élek már ahhoz, hogy hinni tudjak ebbe. Néha, álmaimban emlékezem, de amúgy semmi. Egyszerűen nem rémlik semmi se, mintha csak egyszerűen valahonnét előkerültem volna, de se a múltamat, se a jövőmet nem láttam igazán. De valami miatt még is itt voltam és reménykedtem abban, hogy itt válaszokat fogok kapni. Remélhetőleg hamarosan, mert amnéziásnak lenni nem éppen a legjobb. Persze sokan azt mondják, hogy tökre cserélnének velem, mert így legalább nem emlékeznének a sok rosszra, de ugyanakkor a hibáinkból tanulunk és ez most se volt másképpen.
Óvatosan léptem be a dómba, a hangom remegve töltötte be a megmaradt falakat. A lépteim szinte vízhangoztak, pedig igyekeztem nem túl nagy zajt csapni, de mind hiába. Nem tudom, hogy mennyi idő telhetett el pontosan, amikor feltűnt az, hogy nem vagyok egyedül, hogy van itt valaki, de amint megpillantottam elejtettem a kezemben lévő tárgyat, majd hátrálni kezdem. Hamarosan pedig újra úgy éreztem, mintha az álmaimba lennék. Képek kúsztak be elmémbe, majd egyszerűen ő állt előttem. Nem bírtam megszólalni, de a szavai szinte szívemig hatoltak. – Én halott voltam sok évtizeddel ezelőttiig. Te ismersz engem? – kérdeztem csodálkozva, majd amikor a hatalmas kapu becsukódott, akkor ijedten rezzentem össze. A lábaimra egyre inkább hátra felé vittek, míg végül nem volt tovább. Hátam falnak simult, a szemeim úgy keringtek a helységben, mint egy riad kismadáré, aki menekülni szeretne. A kés pengéjén megcsillant a napsugara, minek köszönhetően egy nagyot nyeltem. Figyeltem őt, próbáltam nem mozogni, de eléggé frusztráló tud lenni, amikor valaki kést szorít a nyakadhoz. – Megijesztesz! – szólaltam meg határozottan, majd ostoba módon a késpengéje után nyúltam, de nem sikerült kicsavarnom az illető kezéből azt, hanem egyszerűen csak tenyeremet szántotta fel, s a nemesfémet a vérem színezte pirosra. De amilyen szerencsétlen voltam a próbálgatásom közben sikeresen kicsit tovább is szántottam a kezemen a bőrt, mert az alkarom is megsérült, de szinte ugyanabban a pillanatban villant be elmémbe egy emlék. Kézre mértem egy támadást, majd a hasra, majd végül a lábát vettem célba. Mintha csak egy jól begyakorolt mozdulat lett volna. Ha elejtette a kést, akkor sietve kaptam fel, majd szabadultam ki a fogságából. – Ki vagy?! – kérdeztem remegve, de még is oly bátran, mint egy oroszlán. Kiszabadultam, s még a csöpögő vérem se érdekelt. Tudni akartam, hogy ki ő és miért mondta azt, amit.


|| Dobás

A helység varázsa volt talán, hogy egyedül érezhettem magam az emlékeimmel, de ez addig tartott csupán, míg meg nem jelent valaki, kinek lépteit bár távolról nem hallottam, a poros és rozoga köveken, az üreges falakon és a meglehetősen üres térben szinte visszhangozva hallottam. Először azt hittem, egy eltévedt vámpír, jobb gondolatok híján megkockáztattam, hogy egy turista. De nem az volt. Tulajdonképpen pont az a helyzet valósult meg, amit elképzeltem, pedig lehetetlen volt, hogy igaz legyen, igazzá változzon. Ő halott volt. Mindenki azt mondta, nem éreztem már többé a kettőnk közt lévő kapcsot, csak az ürességet. Azt, amit igazán érdemeltem annak fejében, hogy elhagytam annyi éve, holmi hobbiért, amit akkoriban túl komolyan vettem, s csak most ittam meg igazán a levét, s értettem meg, milyen elveszíteni valakit, akit szeretsz. Mert másom sosem volt, csak ő, és a családias hangulat. Soha nem születhetett fiam, lányom és azt hiszem ez a természet csúf tréfájának oka volt. Teljesen jogosan. Mert ezt a boldogságot sem érdemeltem meg.
Először távolról figyelem, majd belép és végképp elhomályosul az agyam. Közelebb lépek, talán túl közel is, érzem, ahogy az ereimben a düh lesz úrrá és agyam is ez befolyásolja abban, amit tenni készülök.
-Hogy ismertelek e? Te jelentetted a mindent számomra.-szavaim a jelentéstől függetlenül ridegen hatnak, mindennemű érzelemtől mentesen visszhangoznak, nyakamon kidudorodnak az erek, ahogy idegesen sziszegek rá, és hiába próbálok lehiggadni, nem sikerül. Mérges, dühös vagyok az elmémre, az emlékeimre, magamra, és arra, hogy ezt elhiszem, ez a valóság, pedig kizárt, hogy az legyen. Mégis későn rajzolódik ki a térkép a fejemben, szavai bőven ezután hatnak rám, s adnak értelmet dolgoknak, olyan dolgoknak, amiket jelenleg egyszerűen elképzelhetetlennek gondolok.
Megszólal ugyan, de nem tántorítok, a pengét torkának szegezem, erőszakosan és ellentmondást nem tűrve nem hátrálok meg, egész addig, míg a megdöbbentségtől fel nem eszmélek. A penge felsérti a tenyerén a húst, a vére hamar vörösre festi azt, arca még csak meg se rezdül. Ismerős tekintet, ismerős dacosság...
A földre kényszerít pár jól irányzott mozdulattal, amitől szédülten nézek rá, érzékelem, ez nem csak az elme csúf játéka, ez a kézzel fogható valóság, amiben újra előttem áll a nő, akit nem csak, hogy szerettem, de életben tartott hosszú évszázadokon keresztül a gondolata, hogy visszakaphatom. A kés kicsúszik kezemből, és úgy kapja fel, mintha az az ő tenyerében lenne igazán otthon, s furcsa mód, évszázadok óta először elmosolyodom. Képes vagyok még ilyesmire, s ez meglep.
-A nevem Calder Sachi. Minden bizonnyal a férjed. Vagy legalábbis pár évszázada még az voltam. Akkoriban mind a ketten druidák voltunk. És a helyzet úgy fest, most is.-állok fel, és dőlök az egyik roskatag padra, előveszem a cigarettásdobozt, s mint aki jól végezte dolgát, rágyújtok.-Mind a kettőnket évszázados halálra ítéltek, és a jelek szerint mind a ketten az új törzs megalakulása miatt érkeztünk a városba.-vázolom fel a helyzetet meglehetősen egyszerű közönyösséggel, hosszabbra nyírt hajamba túrok, és kézfejemmel letörlöm az elharapott száj okozta kicsorduló vércseppeket.-Azt a kést még tőled kaptam, még valamikor az ezeregyszázas években, s ezt az ütéssort én tanítottam meg neked.-szívok a bagóba egy nagy slukkal, fújom ki a füstöt és lehunyt szemmel döntöm hátra fejem, mintha a legnagyobb nyugalommal kellene ezt a helyzetet kezelni. Pedig csak egy szívtelen, rongy alak vagyok, aki hiába szeret igazán, elfelejtette, hogy milyen is ez az élet, s most belül háborút vív, mi a helyes, s mi a helytelen cselekedet. És ez a nyugalom, amit mutatok... több, mint kétszínű és önző.

Szavaira csak felvonom a szemöldökömet, de pár másodperccel később már egy kép villan be, ugyanaz a kép, ami az álmaimba is. Figyelem őt, méregetem őt, de alig tudom elhinni azt, amit mond. Nem értem, hogy miként mondhatja eme szavakat, ha teljesen mást sugall számomra. Félnem kellene, és talán kicsit teszem is, hiszen a múltamat homály fedi, így az ő kilétét is. Mi van akkor, ha ez az egész csak egy ügyes trükk?
- S gondolom, akit egykoron szerettél, azt pontosan olyan ridegen tetted, mint ami Alaszka hegyvidékeit uralja…. – nem hittem el azt, amit mondott. Túl rideg, túl ijesztő és vészjósló volt a pillantása. Még is miként hihetnénk eme szavaknak, ha megrémít, ha álmaimban is megijesztett mind amellett, hogy jó érzéssel is töltött el? Fura dolog az élet és emlékek nélkül még nehezebb, mert fogalmam sincs, hogy a múltam árnyképében megbúvó személy közül kiben is bízhatok és kiben nem.
Ezek után a világ még inkább kibillen az egyensúlyából, hiszen a hátam a falnak simul, miközben a torkom előtt egy penge van. A szívem szaporábban ver, a vérem felforr, de még se tudom, hogy mit is kellene csinálnom. A szavak egymást követik, miközben az elmém lázasan zakatol, hogy végre találjon valami kapaszkodott, ami segíthet nekem kijutni ebből a szorult helyzetből. Majd egy őrült ötletnek köszönhetően a pengére parkolok, ennek köszönhetően pedig a tenyeremet felsérti, elvágom, a vérem szép lassan festi vörösre, miközben a testemet fájdalom hullám járja át, de nincs időm gondolkozni. Most nincs időm, ennek köszönhetően pedig még az alkaromat is felsértem, de nem érdekel, A képek egymás után villannak be, mintha csak valami film játszódna le elmémben és hamarosan rúgok és ütök is, az alapján, ami előjön a múltamból. A kés hangosan koppan, én sietve hátrálok, de közben a kést felkapom az épp kezemmel. Figyelem őt, majd felé tartom a kés végét, mint aki nem fél használni, ha úgy hozza a helyzet. A sebes kezemet ökölbe szorítom, majd a testem mellé szorítom, hogy utána a testemet elfedő textíliát is vörösre változtassa. Fáj, nem is kicsit, de az adrenalin túlteng bennem, így nem túlzottan törődök eme fájdalommal.
Majd csendesen figyelem őt, s hallgatom azt, amit mond. Nem szólalok meg, nem vágok a szavába, de azért a neve hallatán kicsit kikerekedik a szemem. Ez nem lehet igaz, akkor azt láttam volna álmaimba? Az lett volna a boldog pillanat? Amikor annyian ott voltak? Az esküvőm lett volna? Nem, az képtelenség.
- Alaska Sachi… - mutatkoztam be és így talán választ is adtam a kérdésére, hiszen a nevét viseltem. Nem emlékeztem semmire se csak a nevemre. Az emlékek meg néha álmaimba kísértettek, de az se volt éppen kellemes, vagy éles kép. Nem tudtam mindenkit beazonosítani. – Fejezd be!!! – üvöltöm egyszer csak, majd a fejemhez kapok. Szavainak köszönhetően valami megtörik, s fejemhez kapok. Nem láttok, csak hallok valami szavakat, aminek köszönhetően úgy érzem, hogy a fejem szétrobban. – Hagyd abba a hazugságaidat!! – tettem hozzá csöppet se kedvesen és az se érdekelt, hogy a kezemtől véres lesz a hajam. Úgy éreztem, hogy megörülök ama szavaktól, mintha csak valaki belülről égette volna az elmémet. De ő csak nem hagyta abba, aztán már a késről kezdett el beszélni, a hajkoronám alól dühösen pillantottam rá, majd az utolsó erőmmel egyszerűen csak eldobtam azt, majd pedig egyenesen a vállába állt és a mögötte lévő deszkába fúródott, így remélhetőleg befogta a száját. Szédülve emeltem fel a fejemet, arcomat vér borította, de már nem csak a kezemnek köszönhetően, hanem az orromból is a vércsordogált, illetve a ajkaimat is az festette pirosra. Egy utolsó fulladás roham jött rám, a vér a lábaim folyt ajkaimon keresztül, majd mielőtt minden elsötétült volna elmém fura játékának köszönhetően valami megtört bennem, mintha csak az igazság apró szilánkja villant volna meg a napsütésben. – Calder….

Felmordulok, próbálok lehiggadni, nem megy. Három, egymástól teljese független érzés kavarog a gyomromban. Az öröm, ami inkább a szerelem egy apró parazsát lobbantja fel; a szégyen, mert emlékeztetem magam rá, hogy mit tettem olyan régen; s az elmondhatatlan kételkedés, hogy ez az egész megvalósulhat-e itt és most. Komolyan az évtizedes, vagy inkább évszázados szenvedés után továbbinak kell jönni? Inkább lennék egyedül a pokolban, mint itt vele, mert szembeállít mindazzal, amit olyan szép, kemény munka által hagytam a szívemben elrohadni, mintha nem is létezett volna az a részem soha. Ahogy egy vámpír kikapcsol, úgy én is elhidegültem a tulajdon érzéseimtől, emlékeimtől. A szavaim épp úgy ezt fejezik ki. Érzéketlen, rideg, és ahogy szemében meglátom az apró szikrát, a dacosságot szavaimmal szemben, hogy valamiért ő sem hisz nekem, és összeszorítom állkapcsom, mielőtt bármi mást mondanék. Így is bőven elég fájdalmat okoztam a családomnak.
A torkának szegezem a kést, nem mintha ettől bármi javulhatna, sőt. A helyzeten így csak rontani tudok, mégsem érdekel jelenleg. A saját démonaimmal küzdök, és őt is annak hiszi ködös agyam. Aztán ellenem használja azt, amit én tanítottam egykoron neki. Elmémben egy rész ismét képes örülni annak, hogy látom, hogy semmit nem felejtett, mégis látom, fogalma sincs semmiről, ergo mindent elfelejtett. Talán jobb is így. Neki legalábbis. Könnyebb lesz elengednie. Végleg.
A vére befesti a poros földet, a kést, ami aztán nekem szegeződik és kénytelen vagyok válaszolni neki. Nem azért, mert attól tartok, hogy leszúr. Sokkal inkább attól tartok, hogy elvérzik, elájul, és nem vagyok az elsősegélynyújtás nagymestere. Legalábbis jelen körülmények között. Igaz, régen is megtaláltam mindig a legjobb módszert záros határidőn belül, de még így sem kockáztatnék, ha nem muszáj.
-Igen, ez a neved. Illetve, hogy egészen pontos legyek, Alaska Angel Sachi.-javítom ki talán kicsit ő is, még több bizonyítékot felmutatva arra, hogy ismerem. Hisz a középső nevét régebben sem használta. Régebben. Relatív fogalom, nekünk inkább azt kellene használnunk, hogy századokkal ezelőtt.
Aztán felgyorsul minden. Látom, hogy nincs jól, hogy egész testében próbálja legyőzni azt a valamit, ami rátör, de nem képes uralkodni magát. Mellé lépnék, de nyugton maradok, inkább folytatom, minden kérése ellenére. Tudnia kell az igazat. Nekem is szükségem van rá, hogy tudja az igazat. A kés mégis előrelendül, nem higgad le, inkább, mintha egy cél lennék, a vállamba fúrja a kést, mire hangosan felüvöltök. A cigaretta a földre esik, a fejem előre zuhan, ujjaim automatikusan szorulnak a markolatra, megpróbálom kihúzni, de a csontjaim és a húsom túlságosan is ég, a sebből pedig másodpercek alatt dőlni kezd a vér. Gyűlölet helyett fájdalom szökik szemembe, megérdemeltem, amit kaptam, s mikor a földre zuhan a nevem suttogva, akkor érzem csak meg igazán, hogy a szívem még mindig épp úgy félti őt és hozzá köt, mint régen. A földre zuhan, én pedig hangos üvöltés közepedet rántom ki a kést a vállamból, dobom a földre és mellé esek, a fájdalomtól már így is szédülök, de nem érdekel. Minden véres, a teste, a keze még mindig vérzik, akárcsak az orra, és a fülén is előbukkan egy apró csepp, ami csíkot húzva tűnik el ujjaitól véressé vált hajában.
-Nem, nem nem.... Nem halhatsz meg!-üvöltök rá, homlokom gyöngyözni kezd, lekapom magamról az ingem, egy részét a kezére kötöm, maradék részét a feje alá teszem, és remegő kézzel, vérző vállakkal hunyom be szemem, emelem ujjaim homlokára, és kezdek suttogni, hogy amíg van erőm, addig képes legyek megmenteni. -Maradj velem, kérlek...-suttogom, mikor már azt hiszem, hogy a sajt erőmből nem tudok többet kihozni. A saját vérző vállammal nem törődök. Aztán homlokán nyugvó ujjaimnak köszönhetően, mintha emlékek hada kerítene magába. Testem megremeg, és azt hiszem ugyan azt a képsort látom, mint ő... lehetetlen, hogy még mindig képes erre. Hogy még mindig képesek vagyunk erre.

Egyszerre érzem azt, hogy itt kell lennem, ahogyan azt is, hogy nagyon nem, de már kár lenne menekülni. Mondhatni haszontalan, hiszen amikor beléptem azon a kapun, talán már akkor megpecsételődött a sorsom, a történések folyamata. Mintha csak egy jól megírt könyv szereplői lennék, mintha nem mi dönthetnénk el azt, hogy mikor találkozunk régi árnyakkal, hogy mikor keveredünk bajba. Mi csak legfeljebb meggyorsíthatjuk az eseményeket.
Vércseppek apró dallamot adtak a beszélgetéshez, mintha csak valami aláfestő zene lett volna, de még se az volt, hiszen a tenyeremet teljesen szétvágtam, a karomat és felsértettem a menekülésem közben, de a fájdalom mintha nem is létezett volna. Nem érdekelt, hogy mi történik, ahogyan az se, hogy mi fog ezek után velem történni. Csak azt tudtam, hogy félek tőle, de válaszokat is akarok végre kapni. Tudni akarom, hogy ki ő és honnét ismer. Ahogyan azt is, hogy miért mondta azt, hogy a férjem. Nem emlékszem rá. Egyszerűen nem megy, de még is a szavai szinte égették elmémet, a vérem felforrt, mintha csak valami megváltozott volna legbelül. Minden apró porcikám fájt, a fejem szétrobbant legbelül, a fájdalom hulláma a gerincem vonalán hasított végig, majd egyszerűen csak a földre küldött, mintha semmi más nem létezne, csak az ördög fogai, az ördög lángja. A hangom üvöltve csendült fájdalommal kísértve, de amikor nem hallgatott el, akkor egyszerűen csak a kést elhajítottam és még ilyen állapotban is célba talált. Egyenesen a vállába állt, így szegezve a mögötte lévő gerendához. A lábaim meginogtak, az orromon és a számon is a vérfolyt ki, de már nem láttam azt, hogy mi történik, mert amint a kés célba talált én egyszerűen csak összeestem. Minden elsötétült, mintha sose létezne fény. A testem rángatózott, mintha a fájdalom továbbra se akarna abba maradni. Ujjaim a követ, földet vájta, miközben sikolyok törtek elő ajkaim közül, de még se voltam magamnál. Máshol jártam, s úgy éreztem, hogy nem fogom kibírni, de aztán a fájdalom csökkent.
Éreztem valakinek az érintését és mintha az emlékekkel nem egyedül kellett volna megbirkóznom, mintha az érintésének köszönhetően együtt éltük volna át a múlt minden apró szegletét, mintha csak egy varázslat tört volna meg elmémben, hogy utána maga alá temessen. Magam sem tudom, hogy miért hittem így, majd egyszerűen a képek abbamaradtak, én pedig riadtam ültem fel. Köhögni kezdtem és éreztem, ahogyan a vér kicsordul ajkaimon, fejemet oldalra döntve ajándékoztam meg a földet a véremmel. Mintha sose akarna abba maradni, kezem lassan siklott a fülemhez, hiszen hirtelen minden csönd lepett el, de ekkor éreztem meg, hogy vér borítja azt is. Összerezzentem, majd egy újabb sikoly hagyta el ajkaimat, mintha csak segítség után kutatnék a rémületemben, majd újabb vér adagot adtam ki magamból. – Calder… Calder… - suttogtam egy nevet, ami a reményt jelentette számomra, miközben a fejem újra és újra előrebicsaklott…

A helyzet maga ismeretlen volt, ellenben a hely. Álltunk mi már padsorok között, nem egyszer. Akkor viszont nem a múltam egy furcsa, sötét, mégis fényt adó pontja volt, hanem a jelenem, aminek élhettem, függetlenül minden sötét ponttól, ami az életem alkotta. A pillanatok számítottak mellette, mára viszont ennek a varázsa elmúlt, hisz halott voltam legbelül. Neki is annak kellett volna lenni, és talán az is volt, mikor magam mögött hagytam és egyszer csak elfordultam mindentől, ami a családom jelenthette.
Mégis, mikor kérdez, majd ellenkezik, nem gondolkodom, az igazságot úgy vágom szemébe, hogy még nekem is fáj. Hangom mégis hűvös, érzelemmentes, mintha soha semmit nem jelentett volna nekem. Furcsa mód nem is kell ehhez megerőltetnem magam. Éreztem és tudtam, hogy  ennek nem lesz jó vége, mégsem cselekedtem másképp. Ahogy kikapta a kezemből a tőrt, vére elkezdte megfesteni a földet.  A mozdulat fele annyira sem volt gyakorlott, mint ahogy régen tette, majd mégis megmutatta, hogy képes még meglepetéseket okozni nem csak nekem, ahogy láttam magának is. Valami nem stimmelt vele. Nem emlékezett rám, ami ha orvosi értelemben nézzük, betudhatjuk annak, hogy valószínűleg ő sem sok ideje térhetett vissza a halálból. Ha mégsem ez az oka...nos, akkor is jobb mindenkinek, hogy nem emlékszik rám. Legalább kevésbé lesz fájdalmas elválnia tőlem, hiába ha már úgy is mindegy, hogy mit teszek, vagy mondok, legalább az igazság egy részét tudja meg. Azt, hogy a feleségem volt, és lényegében most is az. Az, hogy megtanítottam harcolni, csak előnyére válhatott, de fájdalmas emlékei a gyerekekről ne legyenek. Az én lelkiismeretem elég mocskos, az övé legyen csak tiszta, mint a hó. Úgy préselődtem a vállamba szúrt késemnek köszönhetően az egyik fa padhoz, mintha akkora erővel lökött volna ő maga oda, és felüvöltök, ahogy a kés eltalál. A dolgok elkezdenek körülöttem forogni és a tér fura mód, mintha elkezdene összemenni, ami fizikailag nem lehetséges. Viszont ahogy a kép még tisztulhat, valamennyit, a testem ért sokk csökkenni kezd, ő úgy zuhan a földre és immár nem csak kezéből csordogál vére. Egész testét kezdi belepni a vörös testnedv, de ez az utolsó, amire valaha is vágytam. végignézni a haláltusáját. Ha valamit kívánhattam magamnak és talán önző mód neki is, az egy gyors halál. Fájdalommentes, ahol nincs időd gondolkodni, hogy mit hagysz magad mögött.
Kitépem vállamból a kést és mellé térdelek, ölembe húzva fejét, évek óta először érzem, hogy valamiért igazán aggódok, mert hazudtam volna, ha azt mondom, hogy hidegen hagy, mi történik vele. Még mindig ugyanúgy szerettem, ahogy régen, semmi sem változott, ebben nem, míg minden más igen. Köztük én is, hisz a lelkem legmélyebb bugyrába zártam el emlékét a kulcsot pedig messzire dobtam. Ő volt az erősségem, ugyanakkor ő volt a gyengém is. Próbálom meggyógyítani, saját erőmből kihozva a legtöbbet, de ahogy homlokához érek, minden más lesz. Emlékek hada kebelez magába, momentumok az életből, amit annyi évszázada éltünk. Lehetetlen, távolinak tűnő, halovány emlékek, most mégis élesek és tiszták. Ahogy kitépi magát a kezemből, megrázom a fejem, hunyorogva próbálom visszaszerezni a józan eszem és az egyensúlyom, már amit a vérveszteségből fakadóan még birtokolhatok. Nagyokat pislogok, ahogy mellettem ül, tekintetem ködös, mégis rá emelem. Vére vörösre festi a földet, a ruháját, a szemét, az arcát... emlékeztet a mészárlásra, amit én láttam, emlékeztet az apámra, amitől dühöm ismét fellobban, de nem iránta, sokkal inkább magam iránt.
-Ne emlékezz rám...kérlek..-nézek rá, valószínűleg már mégis késő... előrebukik fejem, és hozzá hasonlóan én is a földre köpök egy adag vért, majd gyáva féregként állok fel a földről és indulok el az ajtó felé. Kezem szorosan a vállamon tátongó sebre szorítom. Egy dolog jár a fejemben, az pedig az, hogy ki kell innen jutnom, még most, mielőtt nincs késő.

Úgy éreztem, hogy nem élem túl, azt hittem, hogy a fejem szét fog menni. Egyszerűen csak a testemet átjáró fájdalom túl erős volt, s nem gondoltam volna azt, hogy újra meg fogom látni a fényt, hogy nem fogok elveszni. Az eltemetet emlékek mind utat törtek maguknak, mintha csak el akartak volna teljesen pusztítani és talán nem is voltak másra hivatottak, de Calder megmentett újra, ahogyan emlékeimben is párszor. Amikor megérintett, akkor egyszerűen a fájdalom csökkent, hiszen már nem csak én láttam az emlékeket, hanem ő is. Fájdalom ellenére megérte, hiszen végre nagyjából tudtam azt, hogy ki vagyok és ő kicsoda, hiszen bárki hazudhat, de eme emlékek valósak voltak. Tudtam, egyszerűen csak éreztem a szívemben, hogy ezek nem lehetnek hamisak. Túl sok hamisság lakozott ebben a világban, de itt volt minden, szeretet, fájdalom, veszteség, könnyek, boldogság, nevetés és mindent elsöprő érzések. Sok minden volt, aminek köszönhetően még több vér keretezte az arcomat, amikor pedig vége lett, akkor sietve ültem fel. Szédültem, de egyszerűen nem értettem még ekkor se sok mindent. Féltem, remegtem, hiszen a látottak kicsit talán megijesztettek, vagy csak attól féltem, hogy ebbe a nagy kuszaságban el fogok tévedni és nem fogom többé tudni, hogy merre is kell mennem.
Egyetlen egy név hagyta el ajkaimat, mintha képes lettem volna abban hinni,, amit a szívem súgott, még ha elmém óvatosságra is intet. De nem futhattam örökké, elkezdtem válaszokat kapni, már csak sorba kell raknom őket, hagynom újra és újra elmémbe zúduljanak, hogy minél világosabbak legyenek, ne fedje az apró részleteket de, nem ölelt állt. Nem zárt a karjaiba, nem szabadította ki a vérbe tapadt hajamat. Egyszerűen csak ellökött magától. Nem akartam elhinni azt, amit hallottam.
- Ne emlékezzek rád? Még is hogyan, ha visszaadtad az emlékeimet? – kérdeztem megtörten, hiszen majdnem azok az emlékek öltek meg pár perccel korábban. Akkor miért nem hagyott meghalni? Miért nem engedte, hogy a korábban fogságba zártak terve megvalósuljon és a halál ennyi év után magához öleljen? Miért mentett meg. Egy apró könnycsepp gördült végig az arcomon, amit sietve töröltem le a véres arcomról. Figyeltem a távolodó alakját, éreztem, ahogyan a vérem felforr, ahogyan a düh elárasztja az ereimet. Egyszerűen nem bírtam uralkodni, s sietve álltam fel. Megszédültem, de nem estem el, nem voltam erős, de a düh sok mindenre képes, s a következő pillanatban a dóm falai megremegtek, a lécek megmozdultak a por alá hullt, miközben az ajtó sietve csapódott be előtte, a zár pedig elfordult. – Nem mész sehova se! – szólaltam meg csöppet se biztatóan, majd a következő pillanatban újra a földre estem, a vér pedig tovább csordogált a karomból, beborítva a ruhámat, a poros köveket, a talajt és a burjánzó növényeket. Figyeltem őt, hiszen fogalmam nem volt arról, hogy miként tettem azt az előbb, de csöppet se hatott túl jónak. – Miért akarsz elfutni? Miért most? – kérdeztem tőle akadozva, hiszen a vérveszteség minden egyes perccel csak nőtt, de igyekeztem összeszedni magamat, viszont a varázslat is eléggé megcsapolta az amúgy se túl sok erőmet, de azt pontosan tudtam, ha tovább táncol az idegeimen, akkor akár a pokol is elszabadulhat, mert nem tudom uralni és talán tényleg végre a sötétség örökre magához ölel.

Ha az életünk egy könyv lapjaira írt történet lett volna, most valószínűleg az a rész következett volna, hogy miután magához tér én magamhoz ölelem és minden úgy folytatódik, mint ahogy régebben is. Mintha nem történt volna semmi, mikor eltűntem hetekre. Pedig már akkor is egyre távolabb kerültem tőle, attól is, aki voltam, s ezen nem változtatott a jelen sem. Sőt. Az emlékek, ahogy rá törnek, úgy rám is. Ez az egyetlen bizonyíték, hogy van, ami nem változott. A kapocs, ami köztünk volt, megmaradt. Amit a boszorkányok suttogtak a sorsról, a végzetünkről, arról, aki értelmet adhat az életünknek... mind-mind itt keringett emlékképekben körülöttünk, elhitetve, hogy nem tévedtek ők sem. Pedig nagyobbat még senki sem tévedhetett a földkerekségen. Nem akartam az élete része lenni ismét, látni önző módon, hogy szenved, hogy akaratosan és önzőn kitart a mellett, hogy megéri értem a fáradozás. Nem volt így. Már rég nem akartam, hogy bárki is miattam tegyen erőfeszítéseket. Meghaltam legbelül, mégis most, hogy a szemében ismét látom azt a csillogást, egy pillanatra megremegnek eddig merev, semmitmondó vonásaim.
Reménykedem, ahogy mindig is, mikor elhittem, ez az utolsó, hogy látom. Aztán végül tényleg hátat fordítottam neki, mert minden kihalt belőlem, ami a józan észhez és még inkább az emberi érzésekhez köthetett. Semmi sem érdekelt csak a céljaim, és elzártam magamban mindazt, ami a földön tarthatott és bárkihez is köthetett. Jobb volt nélkülem a törzsemnek is, hisz én csak a szenvedést ismertem és abból táplálkoztam, ha másoknak árthatok, még akkor is, ha csak segíteni akarok. Felállok és elindulok az ajtó felé, vánszorogva, de marasztalást nem tűrve.
-Én adtam vissza az emlékeid? Te adta vissza magadnak. Mindig így emlékeztettél engem is és magadat is, hogy van remény a szebb jövőre. De nincs és nem is akarom, hogy legyen, mert az ilyesmi nem létezik egy olyannak, mint én.-nem is nézek rá, a szavak pedig inkább fogaim között kipréselt makacs sziszegésként hangzanak, mintsem értelmes beszédként, de a vállamba nyilalló fájdalom egyértelművé teszi számomra, hogy muszáj valahogy megszöknöm innen, ez elől a helyzet elől, mielőtt késő.
A falnak borulok, mikor megremeg körülöttem az összes fal és a márvány megreped a lábam alatt. Nagyot nyelek, s talán gyáva dolog beismerni az ilyesmit, de elkap a rettegés. Ha elérkezik a vég, azt az ő kezei által kívánom átélni, a lelkem büntetése ugyanis itt kezdődik el, és a pokolban csak folytatódhat. A kilincshez nyúlnék, de a zár hangos kattanással akadályozza meg, hogy kinyissam az ajtót és az erőm jócskán kevesebb, mint ahogy kezdetben birtokomban volt. Hiába suttogom a jól ismert szavakat, semmi. Dühös, vérben forgó tekintettel nézek a nőre, akit szerettem, és még csak nem is látszik rajtam, hogy a segítségére akarnék sietni, pedig össze kell szorítanom a fogaim, hogy ne tegyek így.
-Miért?-lépek egyet előre, és elveszem kezem a sebről, így vérem szabad utat kap és csordul ismét végig mellkasomon.-Emlékszel, hányszor tettem már meg? Miből gondolod, hogy most nehezebb lenne megtennem? Elhagytalak, mikor elvesztettük a még meg nem született gyermekünk. Elhagytalak, mikor valakit a táborba vittem, azért, hogy mentsem az életét. Elhagytalak, mert nem érzek semmit. És még ebben kételkedsz, hogy most nem tenném meg ismét? Komolyan nem látod, hogy mivé váltam? Nem akarok élni, érted? Mégis itt vagyok, mert ide szólított a kötelességem. Nem te, nem más. A sors, amiben sosem hittem mégis űztem és szembe szálltam vele. A végzetem épp úgy ebben van, mint minden másom. És csak te vagy az, aki azt hiszi, hogy az, amit anno megannyi boszorkány mondott a mi közös végzetünkről, még igaz lehet. És fel sem foghatom, hogy miért hiszel olyasmiben, ami nem létezhet.-vágom szemébe a véleményem, amit az idő előrehaladtával olyan könnyedén elhittem, mint fiatalkoromban azt, hogy hatalmam lehet egy nép felett. Csakhogy most már ez lett az életem.-Miattam tartasz itt is. Hát nem látod? Érzelmek. Ettől leszünk gyengék és vakok. Nem hagyom, hogy meghalj, de ne várd tőlem, hogy olyan legyek, mint akinek ismertél, mert nem vagyok olyan. Régóta nem.-emelem fel a késem a földről, megtörölve ruhámban, így a vér ami beborít engem is, immár nem csak a sajátom, de az övé is. lehunyom a szemem és suttogva próbálok hatást gyakorolni testére, hogy gyógyulásnak induljon, s annak is indul. És ez a pillanat végleg megtör bennem valamit, hisz ismét életem adnám azért, hogy őt mentsem, mégsem tudok oldalt választani. A hazugság, amit oly könnyedén magaménak hittem, mint élet, vagy a valós, földi élet fölé emelő érzések, amik hozzá kötöttek. A döntés egyértelmű volt, de belátni és ennek fejében cselekedni már nem voltam hajlandó. Még nem...

Nem akartam itt lenni, de most, hogy emlékeztem nem akartam elmenni, vagy legalábbis nem akartam hagyni, hogy ő elmenjen. Nem tudom, hogy miért, hiszen a múlt emlékei megmutatták a boldog percek mellett a poklot is. Láttam mindent, s még majdnem bele is haltam, de mintha ez semmit se jelentett volna. Egyszerűen képes volt elsétálni és magamra hagyni. Hogy miért? Mert talán önző dög és semmi több. Mintha az a férfi, akit az emlékeim között láttam már nem az lenne, aki itt áll előttem, akinek sziluettje egyre inkább távolodna, ha tehetné… Ha tehetné akkor elszökne és többé talán már nem is nézne hátra, még ha ezzel magából kellene kiszakítania egy darabot.
- Menj a pokolba!!!- üvöltöttem csöppet se kedvesen, a szemeimben a fájdalom mellett a csalódottság és a reménytelenség is felütötte a fejét. – Ennyire hogy lehetsz még mindig vak? Mind a ketten meghaltunk, de itt vagyunk, erre te csak úgy képes lennél elsétálni? Tényleg? Mégis mi történt azzal, akihez egykoron hozzá ment? Add vissza a férjemet! – s nem túlzottan érdekelt többé már az, hogy mi fog ezek után történni. Jöhet a lavina, betemethet, megölhet, hiszen mi értelme emlékezni, ha az emlékeink csak megölnek? Mindig is arra vágytam, hogy újra emlékezzek, hogy megtudjam ki vagyok, honnét jöttem, de most hogy tudtam legszívesebben felejtettem volna, mert a távozási szándéka milliónyi darabra tört.
Nem voltam túl erős, de a természet még is mellett állt. A zár hangosan kattant, amikor ki akarta nyitni a bezáródó kaput, a dóm megremegett, mintha csak a lelkem tomboló vihar kelt volna életre. Mintha csak egy mindent elpusztító vihar rázná a falakat arra várva, hogy újra eltemessen minket, visszaküldjön oda, ahonnét előkerültünk évszázadokkal korábban. Amikor a remegés abbamaradt, akkor zihálva hulltam újra a földre. Éreztem, ahogyan a vérem áztatja a testemet és lassan már az lesz az új posztóm, de még se érdekelt. Nem hagyhattam elmenni, ha kell, akkor meg is halok, de innét nem fog csak úgy elsétálni.
Figyeltem őt, miközben a vércseppek szép lassan végig gördültem az arcomon, a fejemet felemeltem, hogy lássam őt, majd a szavai hallatára egy kisebb gúnyos nevetés hagyta el az ajkaimat. – Emlékszem, amikor pár perce majdnem meghaltam? Amikor az emlékek előtörtek, láttad, hogy miként szenvedek, hogy miként úszom a saját vérembe, hogy miként intézték el több száz éve azt, hogy meghaljak, ha újra rád találok, hogy elszakítsanak minket egymástól… - kezdek bele alig hallhatóan, de minden erőmet összeszedve egyre hangosabban beszélek. – Erre te nem hagytál meghalni, velem együtt emlékeztél, de most újra elsétálnál, ahogyan egykoron tetted. Ennyire megadnád azoknak a boszorkányoknak azt, amit akartak? Minek mentettél meg, ha már nem szeretsz? Miért nem nézted végig, ahogyan meghalok? Akkor biztos lehettél volna abban, hogy többé nem térek vissza és nem foglak kísérteni, hogy a múltad egy darabkája örökre halott marad. – a szavaim talán ridegen hangoztak, de nem érdekelt. A talaj szép lassan elkezdett megrepedni, mintha a vihar még nem csendesült volna el teljesen, de én nem mozdultam meg. – Kit akarsz ezzel becsapni Calder? Nálam jobban senki se ismer, lehet, hogy meghaltam, lehet, hogy évszázadok óta nem láttuk egymást, de a szemeid még elárulnak. Ölj meg és többé nem foglak kísérteni. – s a kezében lévő tőrre pillantok, mintha tényleg nem számítana már semmi se. Nem hagy meghalni? Ha elsétál, akkor pontosan a halál karmai közé fog lökni engem…

Egy lépés, majd még egy. Nem ez az első, hogy így fordítok hátat valaminek. Tőle másodjára próbálok így elmenekülni. Miért? Talán azért, mert emlékeztetett valamire, ami már rég nem én voltam. Emberre, aki szomjazott a tudásra, mégis előbbre tartotta a családot és a törzsét, mint a saját életét. De az a férfi meghalt. Pontosan mikor? Magam sem tudom. Egyik nap követte a másikat, míg én el-el tűntem hosszabb-rövidebb időkre, végül teljesen megfeledkeztem mindenről, ami valaha fontos lehetett. A sírban, vagyis a koporsóban eltöltött évek pedig csak emlékeztettek arra, hogy miért tettem. Mert önző voltam és a családot, amire vágytam, nem kaphattam meg tőle. De persze sosem ismertem volna ezt be neki, s igazság szerint magamnak sem akartam beismerni.
Erőtlenül, mégis harsányan nevetek fel, holott semmi nevetséges nem volt abban, amit mondott. Láttam rajta a vívódást, hogy nem tudja eldönteni: gyűlöljön és megvessen vagy szeressen és próbáljon jó útra terelni ismét. De vak volt, ha azt hitte, hogy ilyen könnyen megy ez, s a dolgok csak fekete vagy fehér árnyalatúak lehetnek.
-Soha ne kívánj olyasmit, ami már nem létezik, mert olyan álmokba kergetheted magad, amiből nem tudsz végül felébredni.-közlöm fele ridegen, mintha sosem szerettem volna. Mintha sosem jelentette volna a nőt, akit olyannyira szerettem éjszaka a karjaim között tartani, hogy arról is megfeledkeztem, nekem is ideje lenne pihennem. Órákig képes voltam elnézni, ahogy a ropogó tűz mellett a sátorban, megannyi állatbőrbe bugyolálva próbálja magát óvni a hidegtől. Az emlékek között ezen boldog pillanatok mégis távoliak és fakók voltak. Ellenben az, mikor elvesztette a gyermekünk először. Összeszorított fogakkal rázom meg fejem és fordulok az ajtó irányába, indulok el ismét, de mikor kattan a zár és hiába minden próbálkozás, maradásra bír az erejével, amivel most ellenem fordul, mintha megtörne bennem még valami. Már nem akarok harcolni ellene, mégsem ismerném be, hogy így van, inkább próbálom a maradék tartásom, ami most az énképem adja megtartani. Az a gyáva féreg, aki menekül, akit nem érdekel semmi, aki csak cserbenhagyni tud mindenkit, hogy magának tegyen jót.
Felnevet, és hirtelen azzal találom szembe magam, ami én is vagyok. Csak az ő szájából a szavak máshogy hangzanak, egyenesen érnek célba, s ő is tudja, hogy hogyan hasson rám. Emlékszik az ilyen beszélgetésekre, máskor is megpróbáltam már kihátrálni, most mégsem teszem. Sebemből hagyom, hogy vérem szivárogjon, míg ő sajátjában úszik, én enyémben. A sorsunk, az a valami, amiről azt hittük, hogy sosem fog igazán beteljesedni... hogy egymás keze által halunk meg, miután felépítünk, majd összezúzunk valamit, hogy ennek ellenére minket mégis egymásnak teremtett az ég... nos, bekövetkezni látszik. Ha én nem ölöm meg őt, ő engem, de egy biztos, bárki végez bárkivel vagy kitépi utána a saját szívét is, vagy annyira elveszti önmagát, hogy mint egy kitaszított élje le utolsó napjait elméje ködös játékának engedve.
Hallom szavait és nagyot nyelek, mielőtt arcom semmitmondó, mégis véres ábrázata ne torzulhasson el semmilyen módon, pedig szavaiban épp azt hallom, amire egy részemnek szüksége volt.
-Nem a halálod akarom. Megadom, hogy végre éld az életed, nélkülem. Mert épp annyira nincs rám szükséged, mint ahogy régen sem volt.-nézek rá, ahogy a földön térdepel, vérben úszó testtel, remegve és fájdalmaktól kínozva. A látvány megrémiszt, megrémiszt, hogy elveszíthetem ismét, de a démonok, amik éltetnek szinte halom, ahogy fejemben röhögnek és győzködnek, hogy ennek itt és most vége kell, hogy legyen, hogy végre az lehessek, aki mindig is akartam lenni.
A kés kezembe simul, és szavai hallatán markolata körül összeszorulnak ujjaim. A késztetés, hogy ennek véget vessek hatalmas, az, hogy ne hagyjak a sötétség csábításának parányi. Vér a véremből... képes lennék megölni a nőt, akit szerettem, szeretek és aki egy a druidák közül? Aki úgy szenvedett, mint mindenki, ha nem jobban és akinek életét én tettem pokollá. Miattam lett erős, mégis maradt gyenge, mert mindig volt, akit féltett.
-Ha megöltelek volna, sosem emlékeztethettél volna rá, hogy mire vagyok képes.-suttogom, majd megvágom karomon a bőrt, ereimből bugyogni kezd a vér, beteríti a földet, a homokot, leguggolok és ősi motívumokat rajzolva a dóm remegő talapzatába összeszorított fogakkal ragadom meg kezét és kezdem mormolni az egyik igézetet, ami nem csak őt, de engem is meggyógyíthat, hisz ketten erősebbek vagyunk. De ahogy bőröm bőréhez ér, ismét előtörnek az emlékképek. A rosszak és jók egyaránt, és azon kapom magam, hogy magamhoz vonva csókolom úgy, mintha az életet akarnám kiszívni belőle, hogy nekem adja azt. Hogy ismét életre keltse a kőszobrot, amivé váltam.

- Ohh, nem létezik? Vagy csak nem akarsz szembenézni a tényekkel, mert túlzottan fájna az, ha végre fel kellene hajtanod az ellenződet? – kérdezem tőle csöppet se kedvesen. Talán még egy fúria is kegyesebb lett volna, mint én, de én nem voltam se fúria, se boszorkány. Én druida voltam, ahogyan az emlékeimből kiderült és akár tetszik neki, akár nem, de nem ő dönt egyedül a dolgokról, hiszen a testvéreinkre is szükségünk van ahhoz, hogy igazán erősek lehessünk. Ahogyan nekünk is egymásra, hiszen az is kiderült az emlékképekből, hogy mi mindig megértettük a másikat és mindig számíthattunk a másikra, így nem is értem, hogy miért ennyire elvakult és képtelen észrevenni a nyilvánvalót. – Meddig akarod még ezt játszani Calder? Meddig játszod az érzéketlen tuskót? – kérdeztem tőle minden habozás nélkül. Nem érdekelt, hogy ezzel esetleg a lelkébe gázolok-e, de legalább akkor kiderülne, hogy még nem veszett el minden és van remény. Van remény arra, hogy képes érezni és nem szippantotta be őt még teljesen az ördög egyik bugyra, s nem fosztotta meg magát minden érzelemtől, ahogyan mutatni akarja. A remény még mindig ott élt bennem és válaszokat akartam kapni eme reményeimre, ezért se engedtem azt, hogy csak úgy elsétáljon és mindennek hátat fordítson. Nem csak nekem fordított volna hátat, hanem mind annak, amik vagyunk és ami minket összeköt. Ezt pedig nem hagyhattam.
Mintha már semmi se számítana, mintha az orkán közeledne és csak arra várna, hogy mikor csaphat le és mikor pusztíthat el mindent. Minden olyat, ami egykoron és még ma is kedves a szívünknek. Ami még most is fontos számunkra, még ha túl mélyre is temettük el a dolgokat, esetleg lehet, hogy a lakat kulcsait is már rég eldobtuk, de néha nem kell kulcs a lakathoz, mert magától is megrepedhet és kinyílhat. Szerettem volna felnyitni a szemét és a szavak szinte gondolkodás nélkül hagyták el az ajkaimat. Egyszerűen csak kimondtam azt, amit gondoltam. Mintha már az ő érzései nem is érdekelnének, egyszerűen csak az, hogy végre észhez térítsem és ha ehhez pofonokat kell adnom szavak által, akkor könnyedén meg is teszem.
Egyszerűen képtelen vagyok felfogni, hogy miként képes így viselkedni. Mint egy nagygyerek, aki bedurcizott, mert nem kapott meg valamit. Tudom jól, hogy egyikünk se angyal, hogy mind a ketten sok rosszat tettünk már a múltunkban, ahogyan az is nyilvánvalóvá vált, hogy megfosztottak olyan személytől minket, akitől nem lett volna szabad, de most, amikor újra egymásra találtunk, akkor tényleg hátat kell fordítani? Meg kell adni a múltbéli árnyaknak a koronát és az elégtételt, hogy amit akartak, az beteljesül? Tényleg?! Nem, nem kell! Ez a mi sorsunk és mi döntünk arról, hogy miként alakul!
- Pedig pontosan azt kéred, hogy öljem meg magam, hogy vegyem el az utolsó reményemet, s engedjelek elmenni. – a hangom egyre halkabban csendül a vérveszteségnek köszönhetően, de mégis tartom magam. Nem terülök el a földön, mint valami zsák. Még mindig térdelek és őt figyelem és minden erőmmel azon vagyok, hogy az ajtót zárva tartsam. Figyelem őt és nem mozdulok. ~ Térj észhez, kérlek. ~ Könyörgök szinte legbelül, ki nem mondott szavakkal, de a pillantásom annál többről árulkodik. Várok, de már magam sem tudom, hogy mire. Amikor közelebb sétál, akkor se rezdülök meg. Ha el akarja venni az életemet, akkor nem fogok ellenkezni. Tegye meg és legalább megszabadít végre ettől a rémálomtól, a többivel már egyedül kell akkor szembenéznie… Lehet kegyetlenül hangzik, de néha már mi se tehetünk semmit se, ha egyesek maguk alatt akarják ásni a sírt.
- S emlékszem, de még se akarok elfutni. Harcolni akarok, mert emlékszem a jóra is. – mondom neki komolyan, majd figyelem azt, amit csinál. Nem állítom meg, hagyom hogy a vérét áldozva a régi igéket dúdolva a testünk meggyógyuljon. Érzem, ahogyan a sebeim kezdenek összeforrni, de a lelkemben tátongó űrt még ez se képes begyógyítani, majd ajkai az ajkaimat érintik. A kezemet a nyaka köré fonom és úgy csókolom őt, mintha az életem múlna rajta,s még a boldog emlékképek se érdekelnek, amit a csókunk és az érintésünk váltott ki. – Szükségem van rád… - suttogom az ajkai felett, miután ajkunk elvált egymástól. Ujjaim lassan siklanak végig arcának a vonalán és egy halovány mosoly jelenik meg az arcomon. – Haza akarok menni… - suttogom neki félénken, majd ajkaimmal megérintem az övéit, mintha csak a szavaimnak a súlyát akarnám a tudtára adni.

Meglehet, igaza volt. Inkább azért sem állt szándékomban szembenézni a múlttal, az emlékekkel, mert nagyon is léteztek. De, mint ahogy azt az évek is mutatták, maximum hátramozdítani tud az ilyesmi és a legkevésbé sem segít abban, hogy lelkiismeret nélkül éljek, ahogy az mindenkinek a legjobb. Fogalma sincs, hogy mit nyomok el magamban, de hogyan is érthetné meg, mikor ő maga is egy volt ezen dolgok közül, amiket a legkevésbé sem akartam a jövőben fontos, meghatározó dolognak tartani. szörnyen érzéketlenül hangzik, és igen, az is. De az élet már csak kegyetlen és farkastörvények uralkodnak. Természetesen csak a szó kevésbé nemes értelmében. Már más se hiányozna, mint egy rakás bolhás, akik azt hiszik, hogy bármire képesek... Irányítani, hisz a saját dühüket sem képesek, nem, hogy másokat.
-Sajnálom, ha nem tetszik, igaz ez egy hazugság. Nem igazán érdekel, hogy mit gondolsz rólam. Egy álomvilágban élsz, ahol minden tökéletes. Én nem megyek oda vissza.-ez a csodás világ, a sok ember, ki kétszínű módon elrejti mindazt, amit magában hordoz, meghazudtolva önmagát. A rengeteg hazugság, amivel az emberek fejét tömik, ahogy egyszerűen képtelen látni a világot teljes valójában. Mindenki életét megkeserítik a hazugságok, mienken ez most tűnik csak fel igazán. Sors. Hinni egy fogalomban, ami épp olyan, akár a remény. Mind kettő csak emberek által táplált hamis ármány, ami beszövi a lelket, és esélyt kínál, hogy még valamiért megéri itt lenni. De ez nem igaz. Semmi sem ér annyit, hogy üres, könnyen elbukó sztereotípiákat éljünk meg.
Fogalmam sincs, hogy ő miért kapaszkodott ennyire a múltba, amikor elhagytam. Gondolkodás nélkül fordítottam neki hátat egy nap és azóta vissza se néztem. Megbántam? Lényem egy része most esdekel az ördög előtt, hogy visszakaphassam szívem azon részét, ami hozzá láncolt, ám ezt olyan mélyen elástam magamban, hogy csak az eszemben suttogó megannyi hangnak köszönhetően érzem úgy, még valami köt hozzá. És sajnos e hangok egyre hangosabbak.
-Ne dramatizáld túl.-kérem, igaz mind a ketten bőven túlmutatunk azon, akik drámáznak, hisz egymás vérével borított ruhával próbálunk kiállni mind a ketten a mellett, amit igaznak hiszünk. Sajnálatos beismerni, hogy a gyengém pont ő és épp azt a részem babonázza szavaival, amit épp igyekszem előle a lehető legjobban elrejteni. Miért? Mindez az érdeke is. Haldoklok legbelül, minden nap egyre közelebb jutok az ördöghöz, ahogy szépen lassan felemészt a sötétség, a lelkiismeretem, a múltam összes szándékos és nem igazán szándékos lépése, döntése. Amióta visszatértem felejteni próbálok, tovább lépni, de megragadtam e két dolog között és a harcban, ha rajta múlik, ismét megbukok. Az egyszeri hátat fordítás után nem hagyhatom, hogy nyerjen.
-az életedért harcolj, ne értem!-üvöltök rá, olyan hevesen, hogy a romos dóm ismét megremeg a lábunk alatt és falai visszhangozva verik vissza mennydörgésnek ható hangom. Soha nem üvöltöttem vele, soha.
Ez is csak a jele a harcnak, amit magamban vívok minden tett, szó után, amiért még itt vagyok és nem léptem ki az ajtón. S megteszem, amit meg akarok, igaz, ezzel egy lépést teszek a szakadék felé is, amibe ha belezuhanok, nincs visszaút. Meggyógyítom, magamat is, az igéket mormolva, a templom erejét is használva, mindent magamba szívok, ami segítségemül szegődhet ebben a műveletben. S teszem, amit régen is. Vágyakozva ajkai után, keményen, mégis lágyan csókolom, emlékképek sorát felelevenítve érintésének köszönhetően, ahogy nyakam köré fonja kezeit. Légszomjtól küzdve szakadok el ajkaitól és bármennyire kívánom őt, kívánom azt, hogy velem legyen, szavai hallatán arcom ismét elsötétül, tekintetem üressé válik.
-Ne kívánj olyasmit, ami nem lehet többé a tied.-fejtem le magamról kezeit, és állok fel a földről, levéve ujjamról az utolsó emlékem, ami hozzá köthetett, a hitvesi karperecem, amit magam sem tudom miért, eddig képtelen voltam elengedni.-Sajnálom, de ez nincs így. Nincs szükséged rám és nincs olyan, hogy haza. Sosem érdemeltelek meg, s nem is foglak soha már. El kell, hogy felejts.-ejtem a karperecet egyenesen elé, le a földre, mely olyan koppanást vált ki, mintha vele egyetemben egy részem kiszakítottam volna, s azt is eldobtam volna vele.-"A szerelem lehet kék, mint a legmélyebb,s legtisztább óceán vize, lehet vörös, mint a tűz lángja, mely két lelket összeolvaszt. De lehet fekete is, mint az éjszaka, melyet nem világít be a holdfény. Egy dolog biztos, mindig érezni fogod, egyszer biztosan, és ha egyszer elveszted a lehetőséged, életed végéig báni fogod."-fordítok neki hátat e szavakat mormolva, mely ismerősen csenghet számára is, hisz eskünk volt. S pont úgy, ahogy azt tartotta népünk: egyszer érezzük, s ha elveszítjük egy életen át bánni fogjuk. Legyen bármilyen hosszú is az az élet. Olyan sebességgel rontok ki a fák közé, hogy esélyt sem adok arra, hogy megakadályozzon.