,, Don't make people into heroes. Heroes don't exist, and if they did, I wouldn't be one of them. "
27 -english teacher - gentle
Ritkán nyíló késői hajnalokon, kóbor ámde hűvöstől átitatott utcákat jártam be a szokott névtelenségemmel. Napi számvitelbe véve. A hideg, decembert idéző fuvallat kellő racionalitást hozott megbágyadt testem egészére, miközben a feslett utcákon halmozottan láttam a derűbbnél derűsebb arcokat. A karácsonyi áhíttat végig kísérte az anyagilag tehetős népseregletet. Máshol, ahol szociális javak csak szűkös család körben mozogtak, csak a meghitt összetartozásra fókuszálódtak. Egyetlen pillantás erejéig, minden az üres festő palánkra rajzolódott. Míg az enyém nos, kihűlt érintetlenségét példázta a remekművek elnyomásában. Egy megkeseredett tanár boldogsága, egyedül a munka morajából származó pénzösszegéből állt. A patkány-lyuk, melyben élete nagy részét felesleges mivolta tükrözte, közös programokra is aligha volt kiengesztelő. Valószínűleg csak akkor, ha lett volna közös pártfogó akivel élvezhette volna szánalmas, monogám életstílusát. De nem volt. Körülötte úgy hullottak kiápolt kapcsolatai, mint heves szél viharban az védtelen pitypang szálak termői. Nem volt vigasza, támasza, de még háziállata sem. S nem sors-fordító fintornak szánt magatartása ez! Csakis az ért kudarcai tették mártírrá, aki egykor lázadó ábrándokat hajkurászott. Kudarcok, mérhetetlen és sokrétű változatosságot elevenítve, munkámban, családomban és szerelmi kapcsolataimban. Talán a múltat bánva, és a jelent regulázva álltam meg egyismerős építmény alakzata alatt. Lehet, ugyan a szívfacsaró érzés keltett dermedtséget a lábamban. A könyvtár, melyben az életem fordulata nagyobb por-felhőt kavart. Innen lép érvénybe a mese kezdése, illetve itt is ér végét. Mert betértem, de nem az olvasási hajlamom szándékától vezérelten. Reménytelenül hittem, a kezdetek kezdetén sikerül megfakítanom a jelen borzalmait. Hogy sikerül kitörölni azokat a jeles irodai nyomdahibákat, melyek szörnyű éj-nappalt okoznak folyamatosan. De történet legelején, hiteles valósággal még az elsődleges szereplővel szintén akad bátorságom találkozni. Moira. Moira, aki a mese elején vált főszereplővé, és jelenpillanatban is képviseli fölényesebb pocizóját. S hiedelem szerint, nem léteznek véletlenek, igaz? Belátom, akik ezt az álláspontot váljak, felettébb unalmas mindennapokat élnek át. - Ön...? - halk szösszenet ütötte meg csöndet, megállapítást színlelten. Holott a valódi érzés rémületet éreztetett. - A vadász... - a félelmetes analízis, szorító fájdalmat generált nemrégiben szerezett sebemben, ami kilátástalanul a térdemre kényszerített. - ... segítenie kell! - a formalitás legapróbb bizalmát sem adta át mint szerettem volna. Mégis olyan volt ez, mintha fenyegetőbb ellenségemtől kértem volna segítséget. Pedig valóban szükségem volt rá, legyen bármilyen kétségbeesett is a helyzet. A seb napok óta saját kontrollt ruházott magára. Sejtelmem se volt, milyen fokozatú súlyosbodásban volt részem...mégis felelősséget éreztem tennem ellene.
Hideg, kemény tekintetem az élére vasalt zakóra futott. A makulátlannak tűnő ujjakra, melyeken a varrás már fel-felszakadva adta fel harcát az unalomig ismételt tökéletes megjelenéssel. – Igen, én vagyok. – futott élettelen pillantásom a jól ismert arcra. Üres kívánságom a feledés édes homályába vonta volna elmém, ha nem robbantja fel szívem, ahogy ujjai az asztallapra simultak. Az édesded suttogás mi vállaimra lehelte becézett szavait, most megszűnt. Nem hagyott mást hátra azon a helytelen és botrányos érzelmen kívül, amit ez a bestia váltott ki belőlem. – Nem. Nem kell segítenem. – a szék éles nyikorgással emlékeztetett arra, hogy a világ nem szűnt meg létezni és nem csak két lélegzetvétel keveredik egymással, nem csak két szív heves dobbanása ütközik meg egymással. Kevesek dacoltak a faggyal és töltöttek idejüket inkább otthon mintsem a könyvtár biztonságot ígérő ám váratlan kalandokat teremtő falai között. El akartam menni. Az akartam, hogy érezze az árulás fájdalmát. Dehogy elloptam-e volna az életét csak azért, hogy tolvajként a fájdalom trónján ülhessek tort? Nem. – Mit akar? – hunytam le tekintetem de hangomból kiveszett a báj, az ártatlanság. Makacs dac volt helyette, harag és furcsa volt egy árulkodó, bizalmas jel, egy elcsuklás mi bizonyítékul szolgált arra, hogy a harag csupán egy másik érzelem előfutára esetemben. Mielőtt bármit is szólt volna, intettem neki. – Kövessen. – Számomra a könyvtár, az otthon illúziójával ringatott álomba. Jobban ismertem ezt a helyet mint saját magamat. Barátja voltam a Dickens portrénak, intettem a tükörben megjelenő alakoknak, fordultam a lépcsőfokokon melyeken más megbillent és ismertem a falakat pusztító férgeket is. Épp ezért az is jól tudtam, miért a könyvtár alatt húzódik a vadászok bázisa és, hogy senki nem használja már ezt a rejtekhelyet. Hosszú évek óta a sorvadás emészti már. A bejárat az alagsor egyik ajtójából nyílt mit egy egyszerű zár védett. A kulcs a kulcscsomómon pihent és mikor kinyitottam, a modern technológia helyett, csak további könyvek fogadtak bennünket. – Tessék. Itt beszélhet. – továbbra is rideg voltam mint akinek semmi múltja nincs a férfival… mint aki nem akarja magán érezni a bőrére égetett, hazugságot hirdető csókokat.
,, Don't make people into heroes. Heroes don't exist, and if they did, I wouldn't be one of them. "
27 -english teacher - gentle
Azt gondolván, hogy hanyag segély-kérésem száműzött érzéseket vetett volna fel, most leforgott pillanatokat követően mégis esélyes lenne? Eleinte, az ütközött komor hangnem, erősen felébresztette hiszékeny képzelgéseimet, ámde most Moira mégis rábólintott a lehetetlennek hit esélyre. Vajon a bűntudatom mely közé sorolható ebben ez az esetben? Legyen azért bűnbánatom, amit az ő feltétlen szeretetével éreztet velem? Vagy netalán azért, mert az elmúlt keserves napokban én még egy "jól vagy?" SMS-re sem méltattam? Úgy érzem mindenkető. Jelenpillanatban pedig önző érdekeket szolgálva, megint elvárom a segítséget tőle, holott nyilvánvalóan ő is ugyanolyan mértékben rászorul. De még mennyire... - Csak mondja azt, hogy nem lesz semmi "utóhatása" ennek az egésznek! - parancsolóan kértem a nyugtató szavakat, miközben a valódi mögöttes tartalom azt jelentette: "nem akarok ártani neked...mégegyszer". Férfi becsületem láthatatlan törésként szét törte a tisztán dédelgetett cserepet, mely eddig masszívan és csökönyösen mutatta, hogy élettelen tárgyként díszeleg. Nem tartott sokáig...röpke másodpercek az élet végeláthatatlan folyamán. A képsík megszűnt létezni, és örök üresség lepte be egy hajdan becsületre méltó úriember tisztaságát. Az öröm már jelentett többet, mint puszta ábrándot az elmulasztott napok visszaforgatásáért. Hogy tolvaj módra kezeskedjek a soromért, mely mostanra kárhozattá vált. S az, hogy az övét szintén kiszolgáltatottá tettem, még sanyarúbb mint elkövetett saját hibám. - Moira... - sokáig, képzelt hangként füleltem nevét. Némi örömöt szolgált nekem, hogy újra megízleltem nevét, képzelgéseim ellen. - Ha bármit tehetek önért... - s a szó botrányos formában megszakadt, a lány igazságot követelt szúrós tekintetében. Nem csak, hogy követelte az igazságot de tudta, hogy hazugságot ejtek ki a számon. Milyen jól kiismerte az én szélhámos jellememet. Milyen bravúros pontossággal...Tudva, hogy annál többet nem lehet tenni, mint azon az éjszakán öncélúan és állati módon elkövettem ellene. S ez valóban igaz. Dacára, hogy a jótét-lélek látszott továbbra is kötelesnek érzem fenntartani, s menteni amíg lehet. De ilyen életszerű ítélőbíróság előtt esélytelen a legapróbb füllentésem is. Illetve a kereszttűz, ami szemünk ütközése hevít fel, pedig még fenyegetőbb mint eddig bármi. Akaratlanul is megláttam benne a perzselő tüzet, ami a szenvedélyt erőre kovácsolva máglyán elégetett volna, eleven állapotomban. Megláttam keserves szenvedésemet szemének tükrében. S mégis, a fájdalmat kínzóbbra emelve, érhetőnek véltem akkori érzéseit amiket irántam táplált. A düh és bosszú egyvelege, olyan törhetetlen vasat szült, melyet egy hadseregnyi lázadó szellemmel sem lehetett megfékezni. Mélyen gyűlölt...és mégis, habozva ugyan, de segíteni próbál. Hogy lehet, két ilyen teljesen különböző, két-pólusú érzést összhangba hozni, egy olyan törékeny testben mint az övé? Hogyan? Miként? A szeretett és a gyűlölet. Mindkettő képviselője. S bármelyik pillanatban lojálisan átpártolhat valamelyikhez. Ahhoz, ami az erősebb érzelem. De ki vagyok én hogy belelássak a fejébe a döntés születése érdekében? A kültéri bosszús áhíttat mégis fájdalmat okoz, noha kivételesen nem szívemben, hanem ugyan azon a ponton, ahol megtámadt egy ismeretlen vérszívó. S mérték odáig fajult, hogy térdre kényszerített. Ha szkeptikus akarok lenne a helyzetben, akkor mondhatom azt, hogy ez a halálom előtti rítusom lenne?
- Gondolja, magára hagytam volna, ha lenne szövődménye? – kérdeztem tömény megvetéssel – Miféle szörnynek képzel engem? – kérdeztem csöndesen és elfordulva feltételezésétől, hunytam le tekintetem és haraptam ajkamba. – Azt feltételezi, hagytam volna meghalni? – gyötrődő keserűség itta át kiejtett szavaim. A valóság szolgált vásznamul és arra festettem az igazságot, melynek csupán egy darabját fedtem fel a férfi előtt. Azt a darabot mely a legsebezhetőbb volt mind közül. A lelkemet. Szavai bántottak. Megsebzett nőként fordultam hozzá. A gyermek kiveszett a tekintetemből. Hogy tehet-e értem valamit? – Mégis miféle kegyetlen játékot játszik velem? Honnan veszi a bátorságot, hogy ilyen orcátlan, faragatlan szörnyetegként jelenjen meg az életemben és kérje a segítségemet, azok után, hogy megfosztott a becsületemtől? – léptem szemtelenül közel hozzá – S aztán ismét bizonyítani akarja azt az elfajzott szerelmet, amit oly nagyon vágyik? – dühös voltam. Ujjaim a göndör tincsekbe futottak. – Csókoljon már meg, az istenért! – emelkedtem lábujjhegyre és ellentmondást nem tűrve vontam magamhoz. Testem az övének feszült és látnia kellett a tekintetemben, hogy a gyűlölet és a szeretet összeforrva, kínnal és vággyal bővülve, daccal és makacs elhatározással keveredve szentelt figyelmet egy olyan bestiának, akiben Belle megtalálta a jóságot, még szörnyű tettei ellenére is.
Zene: | Szavak: 187 | Megjegyzés:ugh they are so presh all my feels.
,, Don't make people into heroes. Heroes don't exist, and if they did, I wouldn't be one of them. "
27 -english teacher - gentle
A földbe préselt öritő kín elmélázva tartott, de csak egy bizonyos ideig. Pillanatok alatt , rögvest kiegyenesített és felmosta szétszórt tisztességemet a kietlen padlóról. Mikor hozzám lépett, testemet kánonszerű görcs halmozta be. Mozdulni és levegőt venni maga volt a megtörhetetlen dac, ami valóban gyilkos szándékot hordozott magában. Kérte, ami nekem régóta őrlő szám-ingere, hogy megtegyem. S ez váltotta ki leginkább kővé vált természetemet a csábító helyzetben. Tenni nem tehettem, mert a padlótól egészen megláncolt az érzelem, hogy ne ejtsek még egy vakfoltot a szívemben. Ugyanakkor, óhatatlanul vágytam az érintkezésre, a kiengesztelő intimitásra ajkának megízlelésekor. Ezek teljesen más értékű és tartalmú érzelmek, amik között választva sem lehetett boldog a döntéshozatalban az ember. Amikor az embert megragadja egy új kutatási terület, az a szerelem sajátos formája. Az első kontaktus a csábítás, a vonzás. Mint amikor egy partin elkapok egy csábító pillantást, amelyben ott a fondorlatos ármány, ismét odanézek, és már tudom, hogy késő, el vagyok veszve. Most én is így érezzek, de oly mértékű tett-vágyat éreztem az engesztelésnek, hogy felelőtlenül meg kellett törnöm a köztünk tátongó védelmi határt. Önkényesen, hűséget alázva leemeltem a fejemet, míg a centiméterek milliméterekké váltak. Épphogy csak rásiklott felső ajkára a nyelvem, amikor önuralmat vettem. Ennél többet aligha tehettem, hogy mindkettőnk lelki tisztasága ne hazugságot öltsön magára. Csak vonakodtam a levegőben, néha oda-oda érintve ajkaimat az övéhez. Nem vettem tervbe, hogy kísértő kínzómódszerként ellenkezek a kérése iránt. Nem, én csak egyszerűen akartam is, meg nem is. Ezért ez a változékony magatartás. Mert még magamnak sem merem bevallani, hogy ténylegesen mit akarok a szituációtól, és magától a lánytól. Mert a konzervatív és begyepesedett népség, apa-lány viszonyát látnák bennünk. S ha nagyon lojális akarok lenni ehhez a régimódi réteghez, helyesnek vélném a bírálást. S igen, az ingert elundorító tettem, hogy olyat kívántam meg, ami számomra tiltott és érintetlen. Erre-fel, azoknak az aberráltak képzeletét elégítettem ki, akiket jómagam is pokolba kívánnék. - Mondja...mitől lesz jobb...ha újra...magának...esnék? - kérdezősködtem, újra - és újra lopva ajkának puhaságából. A kérdés egyenes volt, és szívet mart az igazságban. Miként lehetnék ismét tisztességes ember a szemében, ha újra arra kér ami egyik irgalmatlan tettem? Hogyan szerethet még, ha ismét olyanra kér ami felébreszti a bennem szunnyadó kezelhetetlen vadot? Állati mivolta minden elpusztít, mindent. S most mégis, szerencsét próbál, hogy megszelídítsen? Racionális értelemben, úgy hiszem ez lehetetlen...
Just breath control EVERY WOMAN HAS AN ITCH AND EVERY NICE GIRL SECRETLY WANTS TO SWITCH
Visszafojtott lélegzetvétellel vártam, hogy heves csókjának fogságában végezzen de nem börtönöztek be ajkai. Tolvajként, lopva becézte ajkaim. Nyelvem párszor végigjárva ajkait mire képes volt rácsai mögé zárni. Érzéki gyöngédsége csak még inkább megfeszített. Felajzott test simult az övéhez. – Mert felemészt… ez a vágyakozás. – suttogtam neki és az őszinteség vezette nyelvem ismét előbukkant, hogy játékos, érzéki táncra hívja az övét, egyetlen, könnyed érintéssel. - Mutassa meg nekem… - leheletem ajkára esett. – Mutassa meg nekem azt az érzést, ami akkor este hajtotta. – ujjaim tarkójára futottak és becézve bőrét róttak le rajta kényes köröket. Elloptam a csókjait, követelőzve. Tapasztalatlan ajkaim mohók voltak, telhetetlen keresték az alkalmat, amikor a millimétereket együtt szippanthattuk be. – Mert ezúttal nem bűn… hanem kívánság. – Egy fenevad érintéséért szólt ajkam fohásza az övén. A lényét akartam, egy igazolhatatlan elmélet bizonyítását. Az elfojtott, nem ismert szenvedély torkomat kaparta és testem fájón feszült meg. Egy bizonytalan lábakon álló hipotézis volt a csók mi ezúttal hevesebb volt. Türelmetlen sóhajom halk de annál sokatmondóbb volt. Épp oly zavart voltam, mint ő. Nem tudtam biztosan, hogy egy vágyálom furcsa illúziója-e a tenyere mi derekamra simult vagy maga a valóság melyben Haiden ujjai ecsetet ragadtak, hogy végre ne csak én fessem vásznat mi ezúttal a testemként nyilvánult meg előtte. Sóvárgó ujjaim végre megtalálták a sebet mit a vámpír okozott. Gyöngéd érintésem enyhet adott a lüktető sebnek, melyen a kötés nem ázott még át, ami jó jelként szolgált. Ám még ő neki csupán a hegek sajogtak, addig nekem feszült testem kívánt érintés után.
,, Don't make people into heroes. Heroes don't exist, and if they did, I wouldn't be one of them. "
27 -english teacher - gentle
Abban a szent, végeláthatatlan pillanatban...ismét meghasadt a szívem rajta. A kegyvesztett önkényes felkarolás, mely robusztus akaratot vert, csak azért nem szűnt meg...mert én is viszont szerettem. Úgy szerettem, mint azt a kemény borítójú ponyva-regények számtalanszor megírták. Viszonzatlan románc, csábító ármány és csalás. Olyat igézett a jelenet, melyet egy sikerkönyv sem vezethetett volna le szebben. Őszinte érzelmeket kértem és reméltem, de most mégis hadi üzenetként érint, hogy valóságosnak higgyem amit most átélek. Gondolván, hogy a hit nem csak a szeretet első jele. Hanem egy fenségesebb, összetartóbb kapocsnak, mint az aggodalomnak. A szeretet maga volt a leghevesebb motivációs motor. Ámbár, mégis az aggodalmam ért el magas távlatokat. A gondolat, hogy lelkileg elutasításom mély sebet hagyna, még fojtogatóbb érzés volt mint maga a csók, mely fogva-tartásában tartott. A nász tánc kedvtelésből járt öröm-táncot, én pedig befolyási pocizómat véglegesen odadobtam a gyengébbik súlycsoportnak. A gyenge hajlam akkor még nyilvánvalóan nem mutatkozott. Határozott formában próbálkozott kielégíteni felhalmozódott szükségleteit, mialatt én láncra vert hadifogolyként eltűrtem lelke legmélyebb vágyait. A tűzé koholt égető érzés, fájdalmat nélkülözve ingerelte az érzékeimet. Főleg szájszervemet, ami rohamos szárazságával jelezte a megzabolázhatatlan ütemet. Nem bírtam tovább a rám-sulykolt érzéseket, úgy szakadtam le nőies érzéki szájáról, mintha az idő türelmetlenséget kovácsolt volna. - Ne nehezítsen...a dolgokon! - fejvesztve ütöttem szavaimat hozzá, még a szemkontaktust is cselesen kijátszva, miként a falnak szegeztem pillantásomat. Háttal voltam neki, ahelyett, hogy bátran szembenéztem volna az éles célzásokkal amiket remélten hozzám szegez majd. Ennyi védtelen pozitúrát nem adhattam a sornak, hogy kedvére szétcincálja külső jellegemet előtte. Ám a csók, hűen tapinthatóan ott lebegett a számon, orcátlan égetést szimulálva. Nem csak kínzó de vágytól ébredt riadalmat szított beidegződött ingereimben. - Ez, sosem lesz harmonikus béke...valamelyikünk mindig jobban fog szeretni. - ejtettem ki szánakozó hangsúlyt vetve a tárgyilagos monológ alatt, mellette a kabátomat is szorosra húztam, mintha csak a hideg fuvallatot sikerrel elűztem volna. Ez az egyke hidegség mégsem kívülről vált veszélyessé. Bent is ugyanúgy tombolt mint a sarkpontokon a halálos sarki szél. Ugyan, ahol ez jelen volt, ott látszott a csodálatos szín-játék. Én a kifestőskálát félretéve, meghazudtolóan eljátszottam a rideg és érzéketlen természetet, hogy a búcsú könnyebb formába legyen előadható, mikor a pillanat alkalmassá válik.
Just breath control EVERY WOMAN HAS AN ITCH AND EVERY NICE GIRL SECRETLY WANTS TO SWITCH
Nyomdafestéket nem tűrő szavakat fojtottam el, még ujjaim a mélybe hullottak. Tehetetlen zsibbadás tört lelkemre. – Jane Austen egyszer azt írta, hogy annál nagyobb baj nem is érhetne, mint kellemesnek találni egy olyan embert, akit gyűlölni akarunk. – az időtálló zakó fagyos sötétjével néztem szembe mikor ajkam végre megszabadult az őt vezető szavaktól. – Én szeretem magát. - Makacs határozottságom nem tűrt meg több elutasítást, ellenállást. Ujjaim zakójára martak. Elcsituló ajkaimmal csókra várva mosolyodtam el szavain. Ujjaim a hideg, gyáva arcélre simultak. – Ó, kedves! Mondja meg… mi szükség diktálja e szavakat? – Íriszeimbe beleégett a valóság. Az ecsetvonások felébresztették az igazságot minek tiszta képe végre megverte gyökerét bennem. – S attól, hogy bűnös vágyként kapott szárnya, azt gondolja, most már kevésbé tiszta a szerelme? – tenyerét mellkasomra vonva utasítottam vissza rideg hazugságait. – Engedje, hogy szeressem és vesse végre a mélybe azt a kellemes látszatot mit a maga által hatalommal felruházott bírák szeme előtt lebegtet! – heves követelés egy törékeny alkat megfeszülő testéből. Pillantásában hitetlenség lapult, ajkai értetlenül görbültek lefelé. Nem, nem látta mit tett velem, túl azon amely gyűlöletes, megvetendő tett volt. Érzelmeket adott nekem. Szívet adott nekem. Szeretőjévé tett anélkül, hogy tudta volna. Tépett, kihűlt szívem sajogva hívta az övét. Izmaim megfeszültek, körmeim, sóvárogva karistolták, még ismeretlen szerelmem és tettre kész vágyamat bőrébe. Minden porcikám belesajdult érintésének hiányába mikor oly mérhetetlenül közel volt hozzám. Ajkaimon fájva feszült meg a bőr s éreztem ahogy testem felkínálja magát az övének mielőtt még esélyem lett volna elfordítani a kulcsot vágyaim zárján. Tudtam, hogy akár el is menekülhet mégsem voltam hajlandó meghátrálni. Nem sütöttem le a tekintetem és megtiltottam a zavarnak, hogy eluralkodjon rajtam. Soha nem ismertem ezt az érzést és vallomásom még engem is megrémített.
,, Don't make people into heroes. Heroes don't exist, and if they did, I wouldn't be one of them. "
27 -english teacher - gentle
Ezer darabra hullott az idősík, mi őrizgetve naiv ideákban tartott. A vallomása nyers volt, és jól célzott. A férfias daccal küszködő szívburkom megadta magát a monumentális erőnek, mi folytonos roham alatt tartotta azt. S a szint-vallott szavak a legkritikusabb bírálatokban is nyugalmat találtak. Elismerő békét, és fennhéjázott bátorságot. Mert egy nő kinyilvánított szerelme, nagyobb erényt szolgált, mint maga az érzelem egy férfi számára. A férfire, aki a keservben monogám életvitelt erőltettet magára, csakhogy az érzelmek tajtékos hullámai ne tartsák folytonos fogságban. "Mert elég volt lehordani az emberiséget milliószor, mint saját érzelmeket kimutatni." - Szavai...akár a legjobb bűncselekményhez elhelyezett méreg...mely marja az élmémet, és testemet egyaránt. - hallattam első kifejező szavaimat előtte, végre igazán bódító érzéseket a felszínre törve. Kielégítés gyanánt szorult meg markom a kecses dereka hajlatán, mialatt másik kezemet ismeretlenként futtattam a sarjadó hajzuhatagjába. - Mi lehetne ennél kísértőbb helyzet egy férfinak? - a kérdésben bújtatott válasz, veszélyesen közelivé vált a vágyhoz, mely örökös bárbajban készült merényletet elkövetni a partnere ellen. A józanság ellen. - Csak még egyetlen engedélyt kérő szó áll ellent a cselekvéseimnek... - jelzésem lényegre-törő tömörsége, fokozatosan tévútra terelt. A jobb érthetőség reményében, a kontrollt megvetve zsigereimben, lesiklott a fejem a karcsú hattyút idéző nyaktövében, ahol elidőzve felfedező apró csókokat hintettem. A kéj sötét alakot öltve vette át az irányítást, noha a jelenlegi helyzetet lassabb tempóban szokta meg az ember. Beszélgetéssel...ismerkedéssel. De ez nyilvánvalóan nem hiányzott közöttünk se. A beszélgetésünk javarészt plátói, epikus műveket szégyenített meg ebben a szokatlan 21. században. Ismerkedésünk pedig olyan szintre lépett, mikor a selymes bőr édeskés íze már ismert névjegye volt a partnernek. A hevítés gyakorta arra szolgált, hogy a feltörő vágyakozást darabosan lelassítsam. Ha nem is teljes mértékben, de habozva. Minden eleven porcikám sóvárgott a kiszolgáltatott finom testéért. Szinte minden érzékem túlterhelt a figyelemben, mit most csakis neki szenteltem. Fohászt remélve, fantáziáltam a testről mely utat nyitott a kéjnek és korábbi szeretkezés örömének. Intenzívebben keltett vésett képet bennem, mint az elmúlt éjszakaim során vágyakoztam újra és újra érte. A halmozott csók-mámorban pedig, mihelyst a hallószervéhez értem, nyugtázva elengedtem azt nevezetes élvezettel-teli nyögésemet, mely egyben invitálást nyomatékosít a keringőben.
Just breath control EVERY WOMAN HAS AN ITCH AND EVERY NICE GIRL SECRETLY WANTS TO SWITCH
Súlyos igazságok csókjait lehelte nyakamra és egy pillanatra meginogtak lábaim, ki nem mondott szavainak terhe alatt. Az önmaga vallomásától megrettenő szív, eddig ismeretlen hévvel lüktetett mellkasom zárt fogságában. Ajkai a megduzzadt, reszketeg madárként verdeső ütőérre tévedtek így ujjaim a derekát ölelő karjába martak. Játékos könnyelműséggel formáltam tincseit kedvemre s testemre hallgatva léptem hozzá még közelebb. Melleim mellkasának feszültek, ujjait szorosabb fogásra emelte. Ajkamat kínozva haraptam bele s mikor fülemet karistolták fogai, végre én következtem. Arcélére könnyed csókolt lehelve indultam el felfele, érintve arccsontját, lehunyt tekintetét, ismerkedve, tiszta, értékkel ruházott vággyal homlokát, orrnyergét s végül ajkát. Nyers ereje pusztán a gondolatnak, hogy mindez egy kallódó érzés volt eddig csupán, levett a lábamról. Halk sóhajom táncolta körbe a férfit, még ujjaim a zakóért nyúlva vették le azt a férfiről és ellépve tőle fektettem a tökéletesre vasalt anyagot egy szék támlájára. A helységet nyirkos fülledtség lepte be. A könyvek lapjain elevenedtünk meg és a sorok között leltünk egymásra. Az eltitkolt könyvek könyvtára tárt karokkal fogadta eltévelyedett gyermekeit, kik egy másik századból szemlélték e világot. Haiden karján végigsimítva fontam egymásba ujjaink és egy apró, bizonyosságot nyert mosollyal fordulva el tőle vontam magam után. Váratlan volt, új, heves. Minden mozdulatomból élet ragyogott. Minden sóhajom, zaklatott szívdobbanásom a maga útján indult el de minden ösvény Haiden tekintetében végződött. Több tucat szék, egy pár fotel és két tölgy asztal várt bennünket. Az egyik asztallapnak dőltem s magamhoz vonva, két kezem közé fogva arcát hajoltam hozzá. Eleresztve ragadtam meg ujját és ajkamhoz emelve leheltem rá gyöngéd csókot, átadva ezzel a vezető szerepet a férfinek.
,, Don't make people into heroes. Heroes don't exist, and if they did, I wouldn't be one of them. "
27 -english teacher - gentle
Az elém táruló kép, mely hangzatos ütemet vert a józan ítélő képességemben, egyre gyanútlanabbul vette át az uralmat testem felett, mely mélybe gyökerezve az olyan élvezetek nyújtotta vágyakért epedett, mint egy átlagos férfi csak sóvárogva kérhetett. S most, semmilyen megrögzött megalkuvás vagy fogadalom nélkül, csodájának tanújaként örömöt találok abban a semmit-mondó félpercben is, ahogyan a kívánkozó szellem csábítóan kiszolgáltatottá vedli magát előttem. Sejtelmesen és kísértően, ahogy azt egy finom, törékeny nőt megilleti. Noha, az elmúlt napokban nem voltam híres a tettek a mezejére lépni, és otrombán eltiporni mindent ami csak az utamba került. Valami folytán mégis megcáfolandó a krízis, hiszen pont így tettem, ahogy nem ismertek igazán az emberek. Eszeveszett fordulatot vetett a lepörgött percek sora, amit habozással és gyötrősóhajokkal jeleztem a külvilágnak. S a perc töredéke alatt, váratlanul megszakadt a kegyvesztett odaadás és tétlenség, mely ezidáig névtelen gyávát tulajdonított a testemen. Közelebb léptem, mint ahogyan egy nőhöz kapó okkal csak lehetett. Az édesítő íncselem első jeleként, feszes combjára húzódott férfias kezem. Apró kapukat nyitogatva jártattam ujjaimat, lassacskán rálelve a legzártabb bejáratra. Egyenesen a szájából felhangzott az elröppent sóhaj, mely akarva se lehetett volna jobb akarat kinyilvánítás, a jó hely keresése közben. Fiatal volt és tobzódóan heves. Tudtam, amit kíván az egyszerre nemes és szörnyeteg. Lehetett bármilyen hű szónoklat vagy helytálló indok, akkor sem tudtam volna kellően elrendíteni a dologtól. Mert akkor, leheletnyi mámor csapdájában esett, amiből nem menekülhetett, csak ha átadta magát a fájdalmas eszmélésnek. Ami elborzasztotta, miközben arra buzdította, hogyne álljon ellent a csábításnak. Én pedig, pont ugyanazt a kört futottam, ami időtlenül csak manipulált, egyre többször és fájóan. Selymes végtagját simogatva, jutottam el a pokol legkisebb maró tűjének a bőrömön hasonlító rítusához. A fejéhez kapva, azt hittem elfolyhatom a vágyat a csókomban. De az, ahelyett hogy csillapította volna még intenzívebbé fokozta azt. Mélyről törőérzések kavarogtak, melyek nem csak a mellkas tájéki szerveimet tartották roham alatt, de az alatta helyezkedőket is. A tűzről pattant érzelem, és a csók rabsága közt szorítottam meg gyengéd kezét az enyémmel, minekután óvatosságot tartva finoman rásimítottam azt a szeméremcsontomra. Fogolyként zabolázva engedtem erőt a kényeztető simogatásnak ruha alárejtett férfiasságomon, mely adódóan várta az alkalmat, hogy kiismert vendéget lásson. Az ütemet megtörhetetlenül folytattam, néha-néha elengedve egy nyugtázó sóhajt a füle mellett. Minden pillanatban vártam a jelzéseket tőle, hogy az egyensúly továbbra is maradjon ilyen kizökkenthetetlen. Rá voltam utalva, az önkényes felajánlásának, a mesteri színjátékának, és az érzéki személyének. Ismét azért égett a láng kínzó tüze, hogy újból magamévá tegyem.
Táncra hívó nyelve nem eresztett s nem adott kibúvót. Levegő után kapva csókoltam éhezve még, némán, ajkaink forró nászával követeltem, könyörögtem többért. Éber érintetlenség árulkodó sóhajait ejtettem ajkaira. A szoknya alá futó ujjak húrjaimon táncolva csalogattak belőlem elő egyszerre reszketeg, mély s ismeretlen rezgéseket. Becéző érintése percek alatt merült a szemtelenül hasztalan anyag alá. Tükörként másoltam mozdulatait. Tapasztalatlan ujjaim türelmetlenül hajtották félre az eddig is csupán megtűrt szövetet, mely alatt nem fér meg az alsónemű. Óhatatlanul mezítelen, izgatott ölelésem fogságába esett. Fejemet mellkasába fúrtam… el akartam rajtani a vágyak festette pírt, a sóhajok által elködösített tekintetem. Mohó tettvággyal ismerkedtem meg ezzel az új, heves, nyughatatlan érzéssel mi elfojtva a levegőt bennem tört fel aljas nyögésekben. Reszkető alakomat tenyerén viselte. Szabad ujjaim, meghajolva a sóvárgás előtt futottak az ing alá és vájtak vállába. Sóhajaim lassan ám magabiztosan fulladtak zihálásba, miközben testem meggörnyedt. Fogaim hirtelen szabaddá vált mellkasát karistolták. Csillogó tekintetemet rabigába hajtotta a vágyak egyre növekvő köde. Testem hol megfeszült, hol megtört. Szenvedélytől tüzet ajkak érintették mellkasát mikor lehunyt szemmel, adtam át magamat az ösztönökből font korbács fokozódó csapásainak. Az idegen miliője borította el elmém. Ezernyi villanás, csók, sóhaj. Ajkaim elnyíltak és fejem hátrahanyatlott, amikor elborított a tapasztalatlan világ kemény tempójának gyümölcse. Ezt nem tudtam tőlem elrabolni azon az éjszakán. A tapasztalás édes örömét mi meghágva testem vont magához – ezt nem lopta el. Ártatlanságom pecsétjét a szerelem tolvaja rabolta el... az ő szerelme. Gyönyöre azonban a násznak nem veszett oda… keserédes kéjvággyá fokozódott és megfeszítve testemet szüretelte be jutalmát. Ereje húzott vissza a felszínre és tartott is fent. Kipirult arcom az övéhez simítva leheltem csókot ajkaira. Ujjaim ismét a szövetnadrág alá bújtak még a tekintetemmel az övét fürkésztem. Örömöt akartam neki adni… olyan gyönyört amivel ő ajándékozott meg engem és látni akartam, ahogy tekintetéből eltűnik a fegyelem és a helyére beköltözik az a vágy mi az enyémet uralta. Könnyed de határozott tempót diktáltam, miközben testemmel az övének feszültem.
Időtlenül törtem magam, ott, karjai buzgó fogságában. Amit helyeselni véltem hirtelen módon helytelenné vált. Ami előírott utasítás volt, az váratlanul megtörhetetlen tilalommá. Kértem, sőt fohászkodtam a kegyelmes nyugalomért, hogy bűntudat ne érjen miközben úrrá lesz bennem, az amitől embernek nevezhetnek. Az érzelem. Annak mértékletes kimutatása csak egy kormentes gépezetet idézett, mindenkivel akikkel valamilyen úton-módon érintkeztem. A munkában, a magánéletemben és abban a kevéske párkapcsolataimban, mikor a tapasztaltság elundorított minden e fajta érzelemtől. A szerelmes regényeket letároztam, csakúgy mint megtört szívemet megannyi csalódás után, idővel egyre mélyebbre és mélyebbre süllyesztve a sötét kis helységbe. Kizártan az érzelmektől, meghiúsult az emberekben pszichopata énem, aki csakis munkája iránt mutatott ki valami érzelmet. Igen, csakis a munkában láttam egyetlen örömömet akkoriban. Mert tényleges boldogság kerülgetett, mikor egy kamasz, olykor szemtelen tanítványom előttem vált diplomás emberré. S a munka, ami napokat áldozva beérett gyümölcseként, felbecsülhetetlen értékké vált a szememben. Persze a monogám életforma sosem tartogatott kedvetlenséget a nőkben, akik hézagnyi alkalmat találva erősködtek a kölcsönös vonzalmamért. Mindhiába. Sekélységet dédelgetett kifinomult megjelenésem a szemükben, amit mindenáron mutogatni szerettek volna, oldalukon diadalt rebegtetve. A susogások pedig túl hallhatóvá váltak számomra, hogy ne vegyem sértésnek, ahogy gúnyt űztek belőlem. Ahogy a haszont részesítették előnyben. Mert egy magam-fajta, régimódi férfi, alázatot lát mindenben ami a büszke nőjét övezi. A hűtlenség, a hazugság megtorolt fegyelemmel, elsápadt. Helyette a mély hódolat és odaadás, ahogy azt egy nőt megérdemli. Számomra se okozott nagyobb igényt és örömet, ha kiválasztott nőmet minden pillanatban figyelmemmel halmoztam el. Koholt vádak útján keresztre verve is tudtam mi a kötelességem, s mi az amit elvárnak tőlem. Egy nőt, kinek tökéletessége kiegészíti az én tökéletlen életemet. Házasságot...és családot reméltem cserébe tőle. A lány érzelmi pedig, nem futotta messzebbre mint a testi vonzalom, melyet ironikusan mintha úgy kért volna, mint gondoskodó apjától. Nem mondok ellent, mikor azt mondom, én tettem ezt vele. Hiú érzelmeket vertem horgonyként magányos szirtjei közé. Most pedig dacos hajóként megadná magát a zátony fogságának! Nem...ezt nem engedhetem! Tudom, a kiengesztelése nem lehet szebb dolog mint az, hogy újra átéreztetem vele azt az érzelmet, melyet azon az éjszakán eszméletlenül érzékelt. Mégis, a szívem vékonyabb rétegeiben érzem...ez túl kevés nekem. - Moira! - az inger heves táncát elcsitítva zártam kezeim közé kipirult, meleg arcát, mialatt ziháltan tűrve megengedtem a szavakat. - Nem tehetem! - zártam rövidre, miután fejvesztve hátamat mutattam felé. Hajamba eresztve a kezeimet úgy szakítottam ki a sötét hajszálakat, mintha egy történelmi expedícióról küldtek volna táviratot, reménytelen kilátásokat látva benne. Keserű, valamint elfogult a valódi kimutatott érzelmem. Félek, ha többet kérek abba a kevéske, megmaradt bizalomban is megtörtnek a kihűlt szívek.
Ellép. Öblös, háborgó hangon fojtja el vágyait, mintha csak az én hibám volna mindez. Percekig meg sem bírok szólalni. Mintha a szavak, egy idegen, ismeretlen világ kiolvashatatlan titkai lennének. Delíriumi zavar költözi tekintetembe. Végül megtörve a hallgatás szülte fojtogató csöndet, zaklatottan ragadom meg karját még torkomból egyetlen, hosszú, bántott sóhaj szakad fel. Nem… még szükségem van egy percre, hogy eljusson tudatomig, a valóság feslett ördöge. - Miért keresett meg, ha most ismét eltaszít? Miért nem szerethetem? – kérdem követelőzve, égő tekintetem pedig az övébe mélyed, ahogy elé lépek – Ne tudja, jobban nálam, hogy mit érzek és mit nem! – taszítok egyet a férfin dühömben majd egy haragos pofon csattan arcán – Hányszor? – kérdem, és már nem tudom visszatartani az eltaszítottság csalta könnyeket – Hányszor fogja még megtenni? Hányszor töri még darabokra a szívemet? – kérdem dühtől reszkető testtel – Odaadtam magának magamat. Én… - leemeltem a pajzsot, ami ennyi időn keresztül óvott az idő mérges érintésétől, az elhagyott gyermek vissza-visszaköszönő, torz képétől. Górcső alá vett baktériumnak éreztem magam, egy fertőző fekélynek, amitől mindenki meg akar szabadulni. – Lecsupaszítottam a lelkemet, hogy az öné lehessek. – könnyeimet letörlöm de azonnal újak futnak végig arcomon de hangom nem torzul hisztérikus zokogásba. Felemelt fejjel néztem farkasszemet és egy percet sem voltam hajlandó hátrálni. - Én olyan vagyok, mint maga. De még maga gyáván megbújik egy letűnt kor hazug ragyogásában, addig én nem rejtőzködöm. – vágom fejéhez az igazságot ami kettéhasítja szívemet. A fájdalom amit érzek, ezerszer égetőbb mint amit a kórházban éreztem. – S ha ez csupán egy játék, mondja el, hány darabot kíván még levezetni? Mert a színésze szíve nem biztos, hogy kibír egy újabb előadást. – Megrémítettek szavaim. A nyers vallomás mi elhatalmasodott érzelmeim felett, megállíthatatlanul hajszolta előre ajkaim, még több szóban keresve menedéket. A csalódottság kétélű szörnyetege költözött belém. – Azt mondta, szeret. Azt akarom tudni, igaz volt-e. Szeretett-e addig, még viszont nem szerettem. – nem érdekel, hogy ha menni akar. Lehet férfi de, én vadász vagyok és nem vagyok hajlandó kiengedni őt innen még választ nem kapok jogos kérdéseimre. Ma nem adok kibúvót a férfinek. Ezek után, nem.
Felfordult a gyomrom. Már ha ez vámpírként annyira lehetséges lenne számomra. Nem tudom, mivel váltotta ki belőlem.. talán tekintetével, hisz' annyit mondott a két szempár helyette, mintha mindvégig csak az beszélt volna helyette.. testvérek vagyunk, talán pontosan ez az oka az egésznek. S magam sem tudom azt mondani, hogy.. az én tekitnetem nem volt ilyen beszédes. Nem tudom tagadni. Talán jobban ismerjük egymást, mint gondolnánk.
- Miért vagy a városban? Kivele! - emeltem fel hangomat ismét. Nem érdekeltek szavai. Nem érdekelt a nyílt kártyákról szóló duma. Engem egyedül egyetlen dolog mozgatott meg, az pedig az votl, hogy nyilván céllal jött ide.. célja van velem kapcsolatban.. s ki kell derítenem, még mielőtt ő terít ki engem a padlóra..
A helyében én is pontosan ugyanarra lennék kíváncsi. Mégis mit keresek itt meg miért pont most? Hát így jött ki. Nem számolgattam a napokat nem is jelölgettem őket a naptáramban. Teljesen felesleges. A dolgok akkor jók, ha váratlanok. Talán ő már abba az édes kis gondolatba ringatta magát, hogy meghaltam vagy esetleg elfelejtettem, hogyan hagyott cserben minket a múltban. Elárulta a családját csak azért, hogy a saját kis nyomorult életét jobbá tehesse. Egy utolsó féreg. Nem más. A véleményemet nem fogom megváltoztatni.. Mondjuk úgy.. Soha.
- Erre sodort a szél, öcskös. A többihez meg nincs közöd.. Még. - Most miért mondanám el neki, hogy mégis mit tervezek vagy éppenséggel mit nem? A célom az én célom nem az övé, szóval jobban teszi, ha nem is foglalkozik vele.. Nem fogok neki elárulni semmi lényegeset.. Legalábbis olyat nem, ami közelebb vezetné az igazsághoz. Az újdonsült családját célzom meg elsőként.
Nem tudtam hányadán állok a képlékeny érzelmek ostromló hullámai közt. Nem tudtam miként és miért tanúsítsak feltétlen viszonzást, hogy az egy szél-hozta egyén számára is egyértelművé váljon. A bölcsesség elapadt húszaséveimet nyomva, és keletlenül a hajadonkorba taszított. Ifjú voltam, kit naiv gondolatokkal tápláltak, s manipulatív reményekkel ringattak. Közönyként mutatkozott bennem az akkori elhivatottság a lányok iránt, melyet leginkább szülőim követelésük alá préseltek. Tisztes, törékeny lányt óhajtottak jómódorrú és elitsorból született nevelt egyetlen fiúk mellé. De a pillanat nem jött el...s mikor a harmadik esélytelenséget tükröző ellenérvet mutattam fel, minden megkérdőjeleződött gondviselőim szemében. "Keletlen jellem, visszataszító küllem"...csak ez tartott vissza szüleim elismerésének kivívása érdekében. S eme kilátástalan helyzetben, menekülést megoldásként érvényesítve, szégyenletes hosszú időket töltöttem monogám életstílusban. Előttem állva továbbra is kérdőre vontak, de én még mindig silányan hallgatok. Haragos ellentmondások szólnak ellenem, én mégis úgy teszek, mintha a kóropciós per igazságot nyerne. Nem tudok felszólalni mentségem érdekében. Nem tudok választ adni felhevült szeszélyében, biztos és nyugodt szavakkal ékesítve. Képtelen vagyok számat szóra nyitni...képtelen vagyok megfelelni. A múltat bőszen üstökölve emésztem. Mint akkor azokat a kimondatlan szavakat szüleim csalódott tekintetében. Erényként nem szolgálhat hasznot, ha ismét szembeállítanék egy ártatlan lelket, anyám és apám bíráló személyébe. Túl nagy kárt hordoz magával, és annál kevesebb bizonyítékot. "Szerelem? Ugyan! Csak kedvtelés a napok múlásában!" - szólalna apámból. Anyám pedig sokkal inkább volt képviselője a férje véleményének mint a saját tulajdon érzelmeinek. Nincs magyarázat. Csakis a szigorú ítélet döntött a boldogság és a boldogtalanság között. Láncreakciót imitálva, ha tettem volna amit tehettem volna, szüleim haragos magatartása miatt lettem volna boldogtalan. Ha pedig a helyesnek vélt utat, a rokonaim számára elutasítottam, akkor az újabb boldogtalansággal jutalmazott volna. Mindenképp ellentétbe ütköztem érzelem és az ésszel szemben. Márpedig a követelő szituáció megkívánta a védelmemet ezügyben, mégsem tehettem. Csak azt tettem amit ekkor kellett, meghunyászkodóan némaként eltűrni a súlyos vádpontokat. Mert valóban igaz, hogy vétkesek közt cinkos, aki néma.
Koraérett szerelemmel szerettem őt… azzal a kegyetlenséggel mely gyakran dönt romba felnőtt életeket. Lélekreszkettető pillantással meredt rám és én kibuggyanó, bájosan kövér könnycseppjeimmel küszködve álltam néma, már-már közönséges tekintetét. Gerincvelőmben szüntelenül lobogó, tébolyítóan kéjsóvár láng ütközött neki a hirtelen hideg haragnak. Alantas vágyai megfertőztek engem is. Ágyékomban méregként lüktetett a vágy mi a kéj szakadékának permére sodort még a csalódottság és düh kettős játéka hasogatta háborgó lelkemet. Feldúlt, pőre érzelmeim felszegett fejjel, büszkén támadtak. Törékeny rabszolga lélek zuhant a porba és Haiden felkarolt. Elcsendesítette zsibongó elmém és elém tárta a gyönyör, a kéj szülte érzelmeket. Pillangószárnyaim a szerelem oltárára feszítette. Megrontva erkölcseim lopott az édes mézből majd mikor önmagam által áhított perzselő nász táncát ajánlottam egy bűnös emberként lökött el magától. Nedves, kusza szempilláim mögött, vigasztalhatatlan szempár lapult. Ajkaim nyers vörösébe harapva hátráltam egy lépést, mint valami rettentő, sötét balett táncosa. Piros pozsgás, gyermek tiszta arcomon vöröslő karikákká dagadt a szemeim alatt húzódó vonal a sírástól. A kígyó mérgének sava sunyítva terjedt ereimben és érte el szívemet. Dacom semmivé lett és nem maradt sok, az árulás fájdalma, talán annyi sem. Végérvényes ítélet támadott meg. Sosem szeretett. Súlytalan szavakkal zavarta meg elmém. Törékeny szívem azonban messze állt a rugalmasságtól. Merev, sérült vászon volt melyet elcsúfított egy gyermek akaratos rajza. Alakom megreszketett még egy újabb lépéssel növeltem a kettőnk feszülő csúf távolságot. Melegbarna tincseim az arcomba hullva takarták el bánatom ékes bizonyíték. Megfordultam. Fagyos ujjaim az ajtó kilincse után nyúltak. Ömlengő szavak helyett, hallgatásom remélt. Ó, te átkos csend! Te mocskos tiszta lélek, szólalj már meg!
Feszült, túlvitt célzások hatottak elmém kérésztüzében, s annak befolyása folytán ahogy a lány hezitáltan a menekülést választotta. Az áradó kiengesztelhetetlen sérelem és düh érezhetően ütközött mellkasomba, még akkor is mikor hidegen hátat fordított az akaratomnak. Bizonyos érzelmi szálak, engedték volna a néma belegyezést, némelyikük viszont arra ösztökélt, hogy történjen végre valamiféle szembenállás a kigondolt megoldással szemben. - Várj. - megtörten hagyatkoztam a szívem által sugallt emócióra, mely mindezidáig képtelen volt feltörni a felszínre. Elmém zsarnok fogsága, marasztaltatta, mohó férget ültetett a járataimba, hogy a néma habitust tovább alkalmazza rajtam. Mégis, a szív erőfölényben lévő dinamizmus meggátolta, hogy újabb hibából elkövessem azt, ami talán a végzetemhez is vezethet. Igazából, a választandó kérdés ott lapult a köztünk elsiklott távolság alatt. A ha. Ha nem az enyém, kié másé lehetne? Ha nem vagyok az öve, kié másé lehetnék? Bizonyos, hogy a szerelmem előírt választásai mindig súlyos döntéssekkel születnek. Illetve az is, hogy az alkalmas egyén miként dönt helyesen az ügyben. Ha a szem előtt tartott közvéleményt nézem, akkor kilátástalan érveknek van kitéve az életem. Ha viszont az érzelmi javaimat nézem, kétségbeejtene a gyengeségem melyet egy gyönge nő személye rendítene meg. Ironizált érvek szóltak mellette és ellene. Mennyi külcsín okozta érzelem. Hogyan is dönthetne racionálisan így az ember? Hát persze...ha nem racionálisan gyűjtögetném a meglett megoldásaimat. - Azt akarja, hogy mindenki, bennem és önben a szemérmetlenséget lássa? Az idő haladtával az elhidegült imádatot? Hogy az érzelmi kötelékünk nem az örökké valóságot tarkítja?? - kérdések hadával ösztökéltem, jobb belátásra bírva, ha a jövőben mégis elhatározom magam. Mellette. Nyers elvűséggel fordítottam ki finom udvariasságomat ellenszegülő viszály-partnerré. Úgy hittem, ha az általánosságban hit megjegyzések kissé elhitetik vele kapcsolatunk kockázatosságát, akkor nagyobb rálátással fog majd belekeveredni a társas kapcsolatomba. Én pusztán, csak apai felvilágosítással akartam óvni. Próbáltam rábeszélni arra, ami számomra éppolyan célszerűtlen és meghasonló mint számára.
Rút gúny, közöny. Elfecsérelt pillanat, indulattól reszkető szavak. Elfojtott könnyek. Nem fordultam felé. – Nem érti… hogyan is érthetné… - csuklik meg hangom, ujjaim elfehérednek a mélabús szorongástól. – Engem nem érdekel, mit látnak olyan szemek melyek egy álarc mögött, bújnak meg. A népszerű szörnyek és idióták maszkjai engem nem tévesztenek meg. Sem a szavai. A szerelem nem szemérmetlen. Kegyetlen és pőre de soha nem vetkőzi le titkait. – Szavak. Ajtóról visszapattantó, feszült izmokból felkiáltó szavak. Karcsú rettenet, kendőzetlen félelem. – Dölyfös démonoktól fél. – Világom vörös árnyai nem róttak szívembe félszt. Pusztító kétségbeesés forró pézsmaillata árulta el azt a közönséges vágyat mi pufók öklökkel zargatta forró testemet. Lángoló faggyal szorítottam a kilincset, mi menekülésemet jelentette. Mi megadásom szörnyű könnyelműsége. Lelkemben haldokolva, lelkemben nyüglődve sóhajtottam csalódásom furcsa neszeként. Ócska románcunk hamis itókája lüktetett bennem. Édes, reszkető tűz, tisztátalan, éhesen mohó levegő. A könyvek szülte világ karjaiba vonva vígasztalt. Türelmetlen buja, eredendően bűnös, megvetett zihálás. Zsibbadt kétségbeesés lett úrrá rajtam. Értéktelen daccal fordultam ismét felé. Összevonva ártatlan vonásaim pillantottam végig rajta. Elemeztem a csendet mi körbeölelte. Kissé elnyíló ajkakkal, kidugott édes rózsaszín nyelvvel ízleltem a bizonytalan őrlődést. A bán szülte ringyó izgalmának negédes vajúdását. Ösztönös, barbár, vad láng költözött fagyos kék tekintetembe. Civilizált magatartások sora törött derékba. Amazon harcosa voltam. Vad, zabolázatlan lélek, aki a világot a maga nyers formájában ismerte meg. Rémítő gondolat volt számomra a szerelem s mégis itt álltam vele szemben. Egy meghasonult gyermek, egy betöretlen lélek, aki elkezdte megadni magát. Szelídítőm korbácsai túl mohón csaptak le rám s tekeredtek tüskéi testem köré. Sebzett, dühös musztáng állt szembe egy megérett kor férfiú elméjével, ismert vonzásával.
Gyáva köntör-falazások szülte pillanatokban, ráészmélten tört meg egy merev józangondolkodás hipotézise. Ami eddig kőbevésett etikett volt, megjósolhatatlanul jelentéktelen ronggyá feslette magát. Valahogy a demagóg hangok zaja mindig is elhitette az emberekkel, hogy amit szerintük tesznek az helyes. S amit álltaluk megszegnek, az helytelen. Hazugság, gyilkosság és ármány. Mind olyan agyszülötte bűn, amit folytonosan negatív köpenybe búrkolunk. Holott, az igazság csak féligazság. Ahogy minden megdőlt elméletben, a gyilkosság is szolgálhat életmentőként, a hazugság kegyelemként és az ámánd hasznos ügyként. A számomra valószínűtlennek hitt kényes kapcsolatban is található olyan megfelelő bizonyítás, mely pozitívként tűnteti fel. Gondoljunk csak a 16. századi hőbérúri helyzetekre, mikor a sürgett fiatalságot egy rangosabb és náluknál öregebb férfival kapcsolta össze. Ugyanúgy a 17. századot és még a 18. századot követően. Mivelhogy abban a korban a kötetlen érzelmek érdekeket ápoltak. A mai 21. században pedig ismét tanúja lehet két ember a véletlennek, mikor az őszinte érzelem korokot átívelten egymást köti össze. Ambivalens érzelmek, mely az eddigi legnagyobb választásokat hozták döntő-ütközetbe. Mégis milyen poziciót töltök be én, hogy ezeknek a korba ragadt követléseknek elutasítással szolgáljak? Hogy voltam olyan vak és önfejű személyiség, hogy ne lássam be, hogy az érzelmeim még csak nem is szabályok mellett állnak? - Én... - szakadt meg bennem a kiábrándult képek sora, miközben erőltetten szóra bírt a kétségbeesés gondolata. Úgy hirlett bennem a kötelesség, hogy meggyőzem arról amit magam képviselek. A kiszámíthatatlan jellemet. - ...Én vagyok a legemberkerülőbb, leghencegőbb sznob férfi akit valaha is megismerthet valaki szerencsétlenségére.... - szakadatlanul öntöttem tovább a szavakat, hogy a lényeg megszakíthatatlanul végre értelmet nyerjen szívében. - S most itt áll velem szemben, a legőszintébb, legbájosabb és legtisztább ember aki viszonzást kért tőlem... - tekintem sorvadt reakcióként telt meg könnycsepekkel, míg a szavak újból föl nem tőrtek belőlem. - Azért is érzem jogtalanak az egészet, mert soha nem is hittem, hogy valaha engem szeretetre méltathat egy ember...azt gondolom, hogy rosszul döntött...hogy engem választott. - fejeztem be feszülő idegeimben, mik visszafordíthatatlanul meggyengítették a büszke férfi énemet. A lassan ejtett szavak hátterében semmi se tünt örömtelinek. Míg végül az egyhangú hangnemem fel nem ívelt. - De valójában mégsem... - újabb erőt merítve néztem egyenesen a felmentő tekintetébe, kíváncsi feszültséget gerjesztve. - Jól döntött...és örökre magához láncolom a szívemet. - ejtettem ki végső megváltásként a letargikus beszédeim után.
A várttal ellentétben nem okoztak szavai szívet tépő katarzist. Ismerős érzésekről beszélt. Temetetlen múltam, szörnyű rémei horgára akadtam. Beletépett a húsba a fájdalom és bordáim feszegetve haladt egyre közelebb szívemhez. Látva könnyeit, hátráltam egy újabb lépést. Ismertem a fájdalmát és a félelmét is. Hervadt, tisztátalan léleknek éreztem magam. - Nem vagyok tiszta. Nem vagyok bájos és ártatlan. Egy elhagyott gyermek vagyok. Egy molesztált fiatal nő, egy vadász. A kezemet több vér mocskolja, mint ami azon az éjjelen, nászát pecsételte meg. Az én lelkem mocskos. Tökéletlen. Hegekkel teli. - A tökéletesség keresetlen bukása voltam. Megtépázott szárnyak tulajdonosa voltam. Sebzett vadász, nem több. Nem képviselhettem a tisztaságot az életében, mert a maga fajta embereknek köszönhetően, rég nem voltam tiszta. Nem ismert könnyeim is megfertőzte a fekély mi szívemben növekedett. - S meddig szól az örökre? - kérdem keserű könnyekkel küzdve. - Most maga és én vagyunk. Ha kilépünk az ajtón, már maga, én és mindenki más lesz. - Elcsuklik a hangom. Végtelen félelem fúrja magát bőröm alá. Hiába kaparom, nem bírom felszakítani. Düh fog el. Végtelen harag gerjed bennem. Makacs odaadásom visszájára fordul. Menekülni akarok. Levegő után kapok. Megfulladok. Köhögni kezdek, gyomromra szorítom kezeim. Nem ismert fájdalom tör rám. Felhalmozódott érzelmek csapnak le rám. - Megfulladok... - sóhajtom és testem kétrét görnyed. Kapkodok. Rohanok. Menekülök. Félek. Testem pedig áruló. Megmutatja valódi érzelmeim melyeket oly mélyre temetettem. Beszédesebb könnyeimnél, beszédesebbek az apró öklöknél mik Haiden mellkasára csaptak pár nappal ezelőtt. Ez a könyvtár megfojt. Megfertőzött és most bevégzi feladatát. Saját tökéletlenségem ujjai kúsznak torkomra és szorongatnak. Miért kellett ez nekem? S most itt van, megkapom és megfújt a tudat, hogy az enyém.
Erre sodorta a szél. Tekintetem szinte egy pillanat alatt borul el ismét. Nem tudok mit reagáln hirtelen, annak ellenére hogy mindig is hirtelen cselekvő voltam, s egy pillanat alatt tudtam eldönteni, hogy kié lesz a meccs, és hogyan fog eldőlni. De most az égvilágon semmi nem jutott eszembe.
- Szóval erre sodort a szél.. - billent oldalra a fejem kérdőn, tekintetem megtelt ravaszsággal, mintha csak az ő tekintetét kértem volna kölcsön, majd megköszörültem a torkomat, s hátráltam egy lépést. - Úgy hszem, hogy most együtt vagyunk itt.. de csak egyikünk hagyhatja el élve ezt a várost. - jelentettem ki szájbarágósan.
Magabiztosságot sugárzott, amikor nagyon is volt mit rejtegetnie. Egy család, amiről talán még soha senkinek nem beszélt. Vagyis, hát ki verné nagy dobra az egyetlen olyan dolgot, amivel árthatnak is neki? Örömmel fogom apró darabkáról-darabkára elpusztítani az egész családját. Egy kis bűntudatot sem fogom érezni, ahogyan ő sem érzett, amiért egyszerűen csak továbblépett, mintha nem is azok az emberek hozták volna a világra, akik.. Undorodom a saját öcsémtől.
- Pontosan. Mondjuk ebbe beletartozik pár járulékos veszteség is. - Nekem nincs kit elveszítenem. Nincs vesztenivalóm a harcunkban. Neki azonban.. Annál inkább. Egyáltalán nem félek attól, hogy mit fog hozni ez az egész.. Látszólag ő sem, de ezek szerint még nem ismer.. Nem tudja, hogy milyen messze vagyok hajlandó elmenni azért, hogy tönkretegyem.
Göngéded, egyenes válasszal illetett. Számomra kiismert énjét megtagadta, tudván hogy ez csekély mértékben hazugság. Meghasonlott önmagán a kétség és a zavarodottság közepén. S ez idővel fizikálisan is megmutatkozott rajta. Életéért víva kapkodta a levegőt megrendült lelkivilágában. Tétlenül fogadtam be az ismeretlen jelenséget. Túlságosan is alábecsültem az érzéseket. Sejtelmem se volt, hogy ezek a veszélyes kémia reakciók testileg is károsítják az embereket. De a becsmérlés megszülte aggodalmam, s hirtelen rögtönzésből a lány mögé kerültem. Enyhítés remélve fontam karjaimat köré. Mellkasi erőltetését hitelesen átérezve próbáltam lelassítani, továbbá azzal is hogy fejemet az ővéhez sorultam. Habár a rohamok közben nem zökkentették ki annyira, mint szándékaim szerint akartam. A lelki terrora már megkövetelte a közbelépésemet. Noha mégmindig úgy éreztem kevés vagyok az enyhülésben. - Nyugalom....nyugodj meg! - a közvetlenséget kifejezve tegeződtem, a nyugodtságát előnyben részesítve. Moria kettős hullámai éppolyan szeretlenül csaptak fel a szikrákra, mint az én megrögzött józanságomra. Bármely kétség merült fel, azonnal bűntudatot éreztem. Hibáim és meggondolatlanságom kapcsán, mit vele műveltem. S hogy személyem hitetlensége valóban idáig vezetett. A lány tevészmeket dédelgetet. A valóságot álomnak vélte, magát pedig a gonosz szerepébe vélte. Az ellentétek kiéleződve eljutatták a testi fájdalmakhoz, amit pillanatnyilag is enyhíteni próbálok. Kétségben tengődve, hiábavalón. - Igaza van...igazad van...csak légy nyugodt, kérlek! - kéreleltem a menthetetlen helyzetben, mialatt kezeimmel szorításomba dörgöltem kétségbeesésem. Természtesen jelenlétem nem fogvatartásból, hanem biztosságból került mögé. Mégis, akárhányszor felszakadt keserves hangja, annyiszor szünt meg bennem a megnyugvás, hogy végre sikerül enyhítenem a fájdalmán. Ajkai vérpirosra kipirultan fohászkodtak, hogy a folyamat leálljon. Ismét magamhoz szorítottam. Rekeszizmát átkulcsva alkarommal késlelteni próbáltam rohamát. Majd utolsó ments-várként finoman arcon csókoltam, perceket ott tartózkodva. Úgy véltem, hogy szeretettem teljes kimutátasa félbeszakítja bizzar rohamát. Érdemes belátni, hogy az érzelmek lehetnek kegyelmes és zaroló ezközök. Hitetlenül kezdtem hozzá a nyugtató módszerekhez, valamilyen megbocsátást kipuhatolva az aggodalmas pillanatokban. Orcája melegsége tovább érvényesített a megerőltetettséget, felszakadó köhögése alatt. Miután fájdalmas, savanyú képet festve magamra távoztam el arcától.
Kezdőlap
