Éjszaka, álmomból felverve is képes volnék felmondani a nevet, amit Martha alaposan a fejembe vert, míg még a rácsok mögött szenvedtünk mindketten. Ansel Keenan. A feladat úgy szólt, hogy amint kijutottam, keressem fel, ha a végére szeretnék járni mindannak, ami azon a bizonyos napon történt. Amikor lemészároltam annyi ártatlan embert azért, mert állítólag egy vámpír megigézett. Tudom, hogy elég bizarrul hangzik, én is így álltam a dologhoz, amikor elmesélte, de ha minden igaz, akkor Ansel teljes mértékben tisztában lesz azzal, hogy miről hadoválok neki. Az még hagyján, de Martha elmondása szerint ő majd megtanít minden olyan dologra, amire a börtönben nem volt lehetőségünk. Pompás. Először is. Fogalmam sincsen, milyen alak ez az Ansel figura, Martha sosem mesélt róla, hiába kérdeztem. Ilyen esetekben két lehetőséget tudok elképzelni, mert ha nem így alakulna, ha nem valamelyik ezek közül teljesülne, az.. az túlságosan megfelelő volna. Első variáció szerint ez az alak tök kedves lesz velem és öröm lesz tőle tanulni, mindenre megtanít és arany életem lesz mellette. Másik verzió szerint egy borzalmas alak lesz, akit legszívesebben magam mögött hagynék, csakhogy muszáj maradnom, mert tanulni akarok, hogy a dolog végére járhassak. Ökölbe szorítom a kezem, mert baromira remeg, nem érdekel, hogy galacsinná gyűröm így a kicsiny cetlit, amire a férfi címét véstem fel, biztos, ami biztos. Legalábbis ennyit sikerült róla kiderítenem, hogy jó helyre jöttem-e, az majd minden bizonnyal hamarosan kiderül. Nagyon izgatott vagyok és félek is kissé, mert.. biztos vagyok abban, hogy bele akarok csöppenni ebbe a világba? Inkább hagyhatnám a fenébe az egészet és kezdhetnék új életet úgy, hogy elfelejtkezem mindarról, ami akkor történt. No igen, elfelejtkeznék, ha képes volnék rá, csakhogy itt a bökkenő. Nem megy. És ha egyszer valamit a fejembe veszek, ugyebár... Ezért is állok itt. Tizenkét évet vett el az életemből az a vérszopó, ha bosszút nem is állhatok rajta, legalább az indokait had ismerjem meg. Kopogok. Egyszer. Aztán türelmesen várakozom, holott tűkön ülök, testsúlyomat egyik lábamról a másikra helyezem, majd vissza és újra eljátszom a műveletet. Csak nyisson ajtót! - Üdv! - szólalok meg, amint kinyílik előttem az ajtó. Próbálom leplezni a kevéske félelmet, amely szorongat, még valamiféle mosolyt is igyekszem az arcomra varázsolni. - Liana vagyok és Ansel Keenan-t keresem. Elég fontos a dolog... - teszem még hozzá a végén, egyrészt jó volna, ha nem az ajtóbán állva kellene elmondanom neki, miért is jöttem, másrészről pedig rettentő hálás lennék, ha nem csapná egyből az orromra az ajtót.
A ház valójában nem az enyém, bár én lakom benne már elég régóta. A nevelőszüleim egyik rég elfelejtett kunyhója, idehoztak le először mikor elkezdtek tanítani. Gőzöm nincs, hogy végül ezért jöttem-e vissza ide, de egy biztos. Most nem vadászok. Nem vagyok olyan elvetemült, mint ők. Ha megfizetnek akkor ölök, ha nem, amúgy meg magasból teszek minden természetfeletti dologra. Nem is nagyon értme őket, és nem is nagyon érdekelnek, éppen ezért is maradok távol tőle, semmi kedvem belefolyni a dolgokba. Voltam már háborúban, semmi kedvem egy újabba belekezdeni. Remete életet sem élek azért itt, bár… kissé messze vagyok a külvilágtól, de bárki idejöhet, maximum szétrúgom a seggét, ha csak azért van itt, hogy az idegeimen táncoljon. Soha nem volt szükségem valami nagy luxusra, a földön is könnyen elalszom, máshol nem is igen tudok, ai azt illtei. Ez még a seregből maradt hátra, az ember nem tehtet meg bizonyos dolgokat úgy, hogy ne változzon közben ő is. Ha kapunk, akkor vesztünk is valamit, így jövünk ki egálba. Csak van, aki ezt túl későn veszi észre. Nos, én nem vagyok ilyen. Éppen a pisztolyomat tisztítom mikor meghallom a kopogást. Homlokráncolva pillantok fel, majd a másik már kész pisztolyt az asztal másik oldaláról magamhoz veszem és úgy sétálok az ajtóhoz. Kitudja mikor kell valakinek lyukat lőni a fejébe. Meglepetten nézek rá mikor kinyitom az ajtót és a szavai után pár pillanatig csak merengek, majd végül előre lépek egyet és körülnézek. Talán nem egyedül van. Azt sem tudom, hogy miről beszél. Életemben nem láttam még őt, hogy lehetne így bármi nagyon fontos? – Fordulj meg. – mondom aztán végül neki, és láthatja, hogy nem viccelek. Fegyvert keresek rajta, nem akarok semmiféle meglepetést. – Mi a francot akarsz? – nem hívom be, a pisztoly pedig még mindig a kezemben van, de az ajtó takarásában, ha kéne. Most pedig hadd halljam mi az az a fontos dolog.
Igazság szerint nem számítottam túl sok jóra, valahogy maga a tudat, hogy bárki is "vadász" lesz, már önmagában elég furcsa. Kétlem, hogy olyan kedves és szeretetteljes alakok lennének. Pontosan így vélekedtem erről az Ansel-ről is, kétlem, hogy mosolyogva fogadva, aztán hellyel, teával és sütivel kínálna. Az.. aligha volna ebbe a szakmába passzoló. És nem is ér túl nagy csalódás, amikor kinyílik előttem az ajtó és meglátom a férfit. Ó, egek, ha végig ilyen stílusban fogja nyomni, akkor nem leszünk túl jóban, azt hiszem. Amikor kijjebb lép, én magam hátrálok egyet, nem igazán kedvelem, amikor valaki túlságosan benyomakodik a szférámba, a börtön előtt is ilyesmi volt, azóta viszont csak rosszabb lett. Ez van. Ha valamiért, hát biztos nem ezért fog kinyírni. Merthogy simán kinézem ebből az alakból, hogy eltesz láb alól, mert nem vagyok neki szimpi, vagy éppen nincsen kedve mentorosat játszani. Fasza. Forduljak meg. Oké. Mégis mi a fenének? Fejbe akar lőni? Vagy kilökni az ajtóból? Nem cicózna szerintem ilyenekkel, hogy forduljak meg, ha bármelyik verzió is szerepel a céljai között, úgyhogy megfordulok, szépen lassan, semmi hirtelen mozdulat. Az nem biztos, hogy jót tenni. - Visszafordulhatok? - kérdezem egy idő után, ha nem kapok rá alapjáraton engedélyt, merthogy abból, amit eddig láttam, nem akarok én packázni ezzel a férfival. Ki tudja, lehet megfordulok az engedélye nélkül és máris röpülhetek. Nem lenne olyan kellemes. - Hm, hogy mi a francot akarok?- teszem csípőre az egyik kezem, a másiknak mutatóujjával pedig az állam kezdem kocogtatni, pár pillanatig kivárok, aztán mintha bevillant volna a csodálatos gondolat, emelem fel mutatóujjam és kezdek bele a mondandóba a rövid kis színjáték után - Áhá, meg is van! Mint az előbb mondtam, elég fontos a dolog, de ha szeretnéd, megvitathatjuk idekint is, az ajtód előtt állva. Végül is csak vérszopókról, holdat vonyítókról és hasonló nyalánkságokról szeretnék beszélgetni veled. Szóval bemegyünk végre, vagy dobjam le magam itt a lépcsőn? - morculok be kissé én magam is a mondandóm végére, hiszen oké, hogy nem ismerjük egymást és semmit nem tud rólam, de tényleg fontos, amit mondani akarok, nem szeretném idekint. A szavaim az elején még egészen kedvesek, a vége felé azonban már nekem is fogy a türelmem. Tényleg örülnék, ha beljebb invitálna, mindkettőnknek könnyebb lenne a helyzet. Legalábbis azt hiszem...
Nem szoktak keresni. Legalábbis nem itt. Ha valakinek szüksége van rám, akkor tudja, hogy hol talál meg, arról, hogy én itt lakom nem igazán tud senki sem. A közeli szórakozóhelyen szoktam esténként lenni, odajön akinek baja van, és ha fizet akkor elintézem, hogy többet ne kelljen hozzám jönnie. Bár ez nem csak rajtam múlik. A lényeg, hogy alapból nem vagyok olyan ember, aki könnyen bízna mg másokban, főleg nem vadidegenekben. Még akkor sem, ha első ránézésre nem mondanám, hogy olyan elképesztően veszélyes. Ezért is nézek ki, persze óvatosan, semmi kedvem golyót kapni a fejembe, ha mégis megbújik valaki a közelben. De úgy látszik egyedül van. Fura. Vagy eltévedt, vagy bolond. Végigmérem őt, ahogy megfordul, keresem jelét annak, hogy fegyver van nála, de nem találok semmit sem. A szavait hallom ugyan, de pár pillanatig nem reagálok rájuk, csak nézek magam elé és gondolkodom. Mindegy, ha fegyvere is van, olyan helyre dugta, amiről nekem semmi kedvem tudni. Ha elővenné, előbb fogok lőni, mint ő. – Vissza. Lassan. – csak semmi hirtelen mozdulat, nem szeretném, ha valami félreértés miatt lőném le őt. Nem bízok benne. De ezt nem kell magára vennie, én alapból nem bízom meg senkiben sem magamon kívül. Túl nagy luxus az, és túl sokat szívtam már miatta. Ráncolom csak a homlokomat mikor visszakérdez. Talán rosszul hall? Vagy bántja a fülét a fogalmazásmód? Nem vagyok gazdag családból való, még csak meg sem próbáltam soha oda kerülni. Én egy olyan világból jövök, ahol a jó modorral és a virágnyelvvel törlik ki a seggüket az emberek. Néhány másodpercig csak gondolkodom azon, amit mond, de végül félreállok az ajtóból, hogy bejöhessen. Nem úgy néz ki, mint egy vadász, nem is igazán értem, hogy mit akar. Ha vadász lenne, akkor is elküldeném a francba. Nem vagyok az a fajta, aki csak úgy leül a többiekkel sörözni. – Oda. – bökök a kezemmel a fal melletti székre, majd a másikat odahúzom elé, hogy leülhessek vele szemben. A pisztoly persze továbbra is a kezemben van. – Honnan tudod a nevem? – teszem fel az első kérdést, közben pedig a whiskys üveget közelebb tolom hozzá a szabad kezemmel. Ihat még vizet, de ez jobb. Szerintem. – Ki mondta, hogy itt találsz? – valaki biztosan mondta, mert nem hinném, hogy csak úgy utána lehet ennek járni, ez a hely papíron amúgy sem létezik. Szóval valaki mesélt neki róla. Én pedig tudni akarom, hogy ki. Amíg nem tudom nem érdekel, hogy milyen bajával jött ide.
Hála égnek nem kell a lépcsőn ücsörögve elmondanom neki, mit is szeretnék. igazság szerint valószínűleg nem is tettem volna meg, ennyi tartás még bennem is van, ha nem engedett volna be, tuti itt hagyom a fenébe. De hála égnek beljebb orientálódunk, aminek jelen helyzetben kifejezetten örülök. Ráadásul kétszer sem kell mondani, leülök én oda, ahová mondja. Ám csak ekkor veszem észre a kezében a fegyvert és habár a meghökkenésem nem túl látványos, mégsem tudom figyelmem kívül hagyni a dolgot. - Ejha! Te aztán nem aprózod el a dolgot... - célzok ezzel a fegyverre, amit még mindig a kezében szorongat. Oké, ő tudja, végül is fő a biztonság és ki tudja, milyen meglepetéseket tartogathat a másik számunkra, jelen esetben én neki. Semmiféle ártó szándékom nincsen és nem is terveztem, elég kellemetlen lenne a dolog, ha itt helyben lepuffantana. - Kellőképpen tájékoztattak arról, hogy kit keressek és, hogy hol - nyilván nem a legjobb ötlet titokzatosan beszélni arról, hogy a fenébe is kerültem ide, de bakker! Amilyen az adjon Isten, olyan a fogadj is, szóval... Na jó, nem leszek köcsög. A piából nem kérek, túl hosszú ideig nem ittam semmit, hogy ne most kockáztassam meg azt, hogy fejbe csapjon. - Martha. Bizonyára mond neked valamit ez a név, mert azt mondta, csak közöljem veled, hogy ő küldött és nem leszel ennyire... morcos képű - akadok meg egy pillanatra, mert természetesen az idős hölgy közel sem így fogalmazott, de ebbe ne menjünk most bele mélyebben. Szerintem így is eléggé felkavartam a dolgokat néhány perc alatt, szóval nem is megyek tovább. Amúgy sem kérdezte, hogy miért jöttem, meg véleményem szerint már Martha nevének megemlítése adhat némi körvonalat neki, miért pont nála kopogtattam, de majd kiderül. Nekem időm, mint a tenger, nem rohanok sehova.
note: bocsánat, hogy csak most | words: xpluszegy | ⊰
Nem is lenne okos ötlet nem beengedni. Ha most nincsenek is vele mások, könnyen visszatérhet velük, hiszen most már tudja, hogy itt talál. Ha pedig mégiscsak vannak itt, hát… lesz egy túszom. De remélhetőleg nem harcolni akar. Nincsen jókedvem, és gondoskodtam róla, hogy a kunyhó tele legyen fegyverrel és tölténnyel a legrosszabb esetekre. A szavai hallatán először rá, majd a fegyverre pillantok, és átfut a fejemen, hogy talán leengedhetném, de amilyen hamar jön az ötlet, olyan hamar kerül a süllyesztőbe is. Nem ismerem ezt a nőt, semmi okom megbízni benne. Ráadásul az ember mindig jobban érzi magát, ha van nála egy fegyver. -Csak lassan. Ne tegyen semmilyen óvatlan mozdulatot. Csak akkor lövöm le, ha próbálkozik valamivel. – nem szoktam ártatlanoknak ártani. Ezt valahogy belém nevelték. A civileket meg kell védeni, óvni a bajtól. Éppen ezért hajtom el őket, ha megkeresnek. Nem én vagyok az alkalmas ember, hogy megverjek egy hűtlen férjet. Ennél azért jobb dolgom is van. – Még mindig nem mondott semmit. Ne kerteljen. – egy pisztoly van nálam amúgy is, ha ez még nem lenne elég ok arra, hogy beszéljen. Elsütöm, ha úgy érzem, hogy ezzel kissé ösztönzöm őt abban, hogy elmesélje miként is került ide. Vagyis, hogy ki adta neki az információkat. Kíváncsian várom, amit mond, de a név láthatóan ismerősen cseng. Még szép, hogy ismerősen. A fegyverből végül kihúzom a tárat és az asztalra fektetem azt, a fegyvert pedig mellé. Persze még így is hozzám közel, hogy gyorsan nyúlhassak utána, ha butaság jutna az eszébe. Csak mert Martha-ban megbízom, benne még nem kell. – Honnan ismered Martha-t? – én a háború alatt ismertem meg. Ami azt illeti az életemet köszönhetem neki. A csatatéren szedett ki belőlem egy gránátrepeszt, amivel ha egy kicsitkésik, talán itt sem lennék már. – Miért küldött ide? Miben kéne a segítsem? – megölni valakit? Vagy mégis miért? Nem egészen értem, de remélhetőleg választ ad a kérdéseimre. Lassan nyúlok whiskys üvegért, hogy töltsek az egyik pohárba, majd kérdőn pillantok rá. Martha biztos nem küldi ide, ha nincs rá jó oka. Csak tudnám mi volt az.
- Ha próbálkozni szerettem volna, nem gondolod, hogy már megtettem volna? - kúszik feljebb egyik szemöldököm. Ettől függetlenül lassan mozgok, tényleg nem hiányzik, hogy egy félreértett mozdulat miatt puffantson le. - Egyébként meg ne már! Nézz rám. Aztán meg magadra - nem fogom bővebben kifejteni, szerintem ennyiből is érti, mit szeretnék. Fegyver nincsen nálam, azt már megállapította és ha csak a testi adottságokat nézzük, akkor is fölényben van. Nem is kevéssel. Oké, hogy a börtön valamennyire megedzett, de kétlem, hogy ezzel a férfival képes volnék elbánni. - Oké, oké - emelem fel a kezeimet megadóan a felszólításra, persze ezúttal sincsen semmi hirtelen mozdulat. Akkor nem kertelek, bele is csapok a közepébe. Azaz csak majdnem a közepe, mert először nyilván Martha-val kell kezdenem, ő pedig csak a történet eleje. Ami utána jön.. na az a lényeg. - Hogy honnan ismerem? - kérdezek vissza, bár elég nyilvánvaló volt, hogy elfog hangzani ez a kérdés is, most azonban nem érzem magam késznek arra, hogy eláruljam az igazságot. Mindössze egy pillanatra akadok meg, aztán folytatom. - A börtönből. Egy ideig cellatársak voltunk - oszlatok el minden kételyt azt illetően, hogy milyen felállásban találkoztam vele az említett létesítményben. Nem őr voltam, nem is orvos, hanem igenis elítélt. Nincs mit ezen szépíteni és takargatni, az igazat is minden bizonnyal el fogom neki mondani, ha eljutunk odáig. Ennyiből meg talán tudhatja, hogy nem lacafacázok és nem fogom terhelni a "hűtlen férj" dologgal. Nem vagyok egy picsogós hercegnő, sem plázacica. Tizenkét év börtön edzett és tett azzá, ami ma vagyok. - Azért küldött ide, hogy taníts. Hogy a mentorom legyél - az eddigi természetét figyelembe véve ezzel tuti sikerül kibillentenem a béketűrésből, de.. nincs veszíteni valóm. Küldjön el, vágjon a falhoz, vagy puffantson le itt helyben, nem számít. Én mindenesetre várom a reakcióját, addig nem is megyek bele bővebben, minek jártassam a számat, ha már esetleg élből el fog utasítani?
note: bocsánat, hogy csak most | words: xpluszegy | ⊰
-Pontosan ezt mondaná az is, aki próbálkozni akarna valamivel. – válaszolok egyszerűen. Nem szeretek semmit sem a véletlenre bízni, mások pillanatnyi kedvére, vagy megbízhatóságára pedig még kevésbé. Az ember annyira megbízható, amennyire az élet. Ez pedig nagyjából a semmivel egyenlő. Eleget voltam emberek között, hogy rájöjjek, megbízhatóság addig létezik a számukra, amíg az kényelmes. – Megtettem. – pillantok rá komolyan. Az egy dolog, hogy mit látok. Másik dolog, hogy mit rejt az, amit látok. Én is lehetnék alkalmazott egy hotdogos standnál. Ő ugyanúgy lehet bérgyilkos. Azoknak pedig gyakran fegyver sem kell, hogy ártani tudjanak. Ráadásul elég csapnivaló bérgyilkos az, akiből kinézni, hogy mivel keresi meg kenyerevalót. Várakozóan tekintek rá. Nem szeretem, ha kertelnek. Úgy érzem,hogy csak az éberségem akarják elaltatni azzal, hogy beszélnek hozzám, de ugyanakkor nem is mondanak vele semmi lényegeset. Mindig lényegretörő voltam, kivéve ha én is az előbbit akartam elérni. Azonban mióta a sereg és az én útjaim elváltak, ritkán keresem mások társaságát. És még ritkábban talál meg más. -Egy ideig. – ismétlem meg őt elgondolkodva, majd kissé leverten nézek rá. – Meghalt? – nem volt már akkor sem éppen fiatal mikor velem találkozott, és az sem tegnap volt. A börtönben pedig nagyjából annyira gyakoriak a halál esetek, mint égen a csillag. Bár ebből a nőből valahogy nem tudom kinézni, hogy egy gyilkosság miatt lecsukták volna. Valamiért mégis bekerült, bár kérdés, hogy meddig volt ott bent. Na meg, hogy legálisan tartozkódik e itt, vagy megszökött. A következő mondata hallattán viszont most rajtam a sor, hogy ráncoljam a szemöldökömet. Sejtem, hogy miről lehet szó, de… nem bízom meg benne. Miért tenném? Most látom őt először, és csak amiatt, hogy Martha nevét emlegeti, még nem fogok vele egyből jóban is lenni. Ennél jóval több kell ahhoz. Már, ha egyáltalán létezik olyan, hogy ahhoz. - Megtanítani? Mire? Visszaakar talán menni oda? – ez lenne az életcélja? Aligha. Azonban nem fogok ilyen részinformációk miatt bajba kerülni. Tudnom kell pontosan, hogy miről beszél. Akárki lehet. Talán megérti, hogy óvatosnak kell lennem. Vagy, ha nem, akkor majd ráébred. Máshogy működnek a dolgok idekint, mint ott bent. Mondhatni a kettő teljesen más világ. Felállok, a pisztolyt felveszem az asztalról, majd az ajtóhoz sétálok. – Attól tartok, hogy rossz embert talált meg. – majd most talán kiderül, hogy mit is akar egész pontosan, noha sejtem a dolgot, de… nem fogok sejtésekre alapozni. Martha nem küldte volna ide, ha nem lenne rá jó oka, de… honnan tudhatnám, hogy tényleg ő küldte? Túl nagy luxus a felesleges biztosnágérzet.
- Oké, ahogy gondolod - sóhajtottam feladóan, erről úgy sem fogom tudni meggyőzni. Nem számít, nem amiatt jöttem, hogy ezen vitatkozzunk, ha így gondolja, akkor legyen hát. Jobb az elővigyázatosság, szóval végül is érthető, inkább nem is foglalkozom ezzel tovább. - Igen, egy ideig. Ez jó néhány hónapot takar - pontosítottam a dolgon, azt mondta, nem szereti a kertelést, talán értékelni fogja, hogy próbálkozom. - Megölték - jelentem ki határozottan, hiszen én így vélem a dolgot. Öngyilkosságnak volt beállítva, de kétlem, hogy ilyesmi előfordulhatott volna, így csakis ez az opció maradt. A börtönben sem minden "hétköznapi", ha fogalmazhatok így. Martha túl sokat tudott, valakinek ez bökhette a csőrét, egyszerűbbnek tűnt eltenni láb alól. Ilyen szempontból nekem kifejezetten szerencsém volt, bár a misztikusról való tudásom töredéke csupán Martha-énak, de akkor is feltűnően kedveltük egymást és diskuráltunk erről-arról. - Nem, egyáltalán nem akarok visszamenni oda, de vannak dolgok, amikbe egyszerűen nem tudok belenyugodni, úgy tenni, mintha meg sem történt volna és meg sem próbálni valamiképpen visszavágni - csattanok fel kissé, amikor azzal jön elő, hogy vissza akarok menni a börtönbe. Őrült? Volt már egyáltalán börtönben? Hogy lehetne oda visszavágyni? Csak a halántékom dörzsölöm, amikor feláll és ajtót nyit nekem. Oké, ez így nem lesz jó, valahogy el kell érnem, hogy ha nem is bízik meg bennem, de legalább lássa, hogy eltökéltek a szándékaim és nem picsogni jöttem ide. Tényleg akarom, hogy tanítson. Felállok, az ajtóhoz sétálok, ám ahelyett, hogy kilépnék rajta, inkább csak megpróbálom egy rántással kitépni a kezéből, hogy be is csukjam azt. Bízom benne, hogy a meglepetés ereje nagyobb lesz, mert elég cikis lenne, ha nekiállnék cibálni az ajtót, mindenféle eredmény nélkül. Nos, amennyiben sikerül becsuknom, így a hátam nekitámasztva állok meg, ha pedig túl erősen szorongatja, akkor csak fújtatva egyet kezdek bele a mondandómba. - Nézd, tudom, hogy ez tök zavaros és a hátad közepére sem kívánsz, de nem fogok elmenni. Vagy kihajítasz, vagy végighallgatsz. Elmondok mindent, az egész sztorit, nincs ködösítés, nincs ferdítés, nincs kamu. Csak annyit kérek, hogy hallgass végig. Kapok még egy lehetőséget? - pillantok rá, bizakodóan és remélve, hogy nem az első lehetőséget fogja választani. Mert ha kidob, hát én tényleg nem tudom, mit csináljak. Ha viszont mesélhetek, akkor bele fogok kezdeni, tizenkét évvel ezelőttről kezdve a sztorizgatást, csak adja az ég, hogy hallgasson végig!
Kifejezéstelen arccal nézek rá továbbra is, várom, hogy végre mondjon valami olyat, amire támpontként támaszkodhatnék, de ez egyelőre elmarad. Nem bízom benne, és nem bízom a saját szememben sem. A seregben két bajtársammal végzett egy kisfiú, csak mert azt láttam benne, amit látni akartam, és nem lőttem időben. Egy dolog az, hogy mit látunk. Nem az a lényeg, csakis az, amit nem látunk. Erre pedig ott vannak az ösztönök. Az enyémek pedig mindig is jók voltak, egyetlen ok miatt: nem bízok senkiben. Legalábbis most már. Régen még bíztam, de változnak az idők, változnak az emberek, ugyebár. Ha évekkel ezelőtt talál meg, talán nem fegyverrel fogadom. Elhúzom a számat és felsóhajtok, mikor meghallom, hogy Martha hallott. Nem szólalok meg, csak nézem őt hosszú másodperceken át. Talán kényelmetlenül érzi magát, de… ez most annyira nem érdekel. – Ki ölte meg? – talán ő maga volt az? Amint megtudta amit kellett, végzett is Martha-val? Ez is egy opció. Éppen ezért egy okkal megint kevesebb, hogy bízzak benne. Bár, ha jobban belegondolok, eddig sem nagyon voltak okaim arra, hogy bízzak benne. Nem sokat vesztett. – Miért csukták le? – első látásra nem mondtam volna meg róla, hogy mániákusan keresné a bajt, később rájöttem, hogy… ő sem éppen az, aminek láttam. -Visszavágni? A bosszú még nem legális sajnos. – így tehát ugyanúgy a börtönbe jutna vissza. Már ha nem elég ügyes, hogy megússza, de azért nem nézem őt egy gyakorlott, hidegvérű gyilkosnak. Persze, ettől még lehet az, de az eddigiek alapján nem az. Vagy csak nagyon jó színésznő, kitudja. – Igyon. Nem oldja meg a gondjait, de legalább elfelejti őket. – rántom meg a vállamat, miközben az ajtó felé megyek. A pia majdnem mindenre megoldás, bár én magam nem vagyok egy részeges fajta. Soha nem éreztem késztetést. Inkább… magamban őrlődöm, a csendesen dühöngő ember példája vagyok én. Az ember jusson dőlőre a démonaival, én ezt mondom. Meglepetten hőkölök hátra, mikor kirántja a kezemből az ajtót, és becsukja azt. Néhány pillanatig csak értetlenül pislogok rá. Sokkal jobban jár azzal, ha a saját lábán megy ki, mintha én tessékelem át a küszöbön. -Oda a legkevésbé. – mondom egy aprót bólintva, de végül csak felsóhajtok. Megint. Miért engem talál meg minden őrült? – Innom kell. – mondom kurtán, ahogy visszalépek az asztalhoz és ott helyet foglalva töltök magamnak a whiskys üvegből, majd ha még mindig az ajtónál állna, rápillantok és a velem szemben lévő székre mutatok. – Semmi kertelés. – ahogy mondta, semmi ködösítés, hazugság, féligazság. Ha azt akarja, hogy végighallgassam. Már pedig az eddigiek alapján úgy tűnik ezt akarja, jobban, mint bármi mást.
- Nem tudom - válaszoltam egyből, teljesen komolyan, mert így volt - Bármennyire is próbáltam kideríteni, mindig csak falakba ütköztem. Legalábbis a szerencsésebb esetekben - húztam el a számat, ha érti, mire gondolok, tudni fogja, hogy a rosszabb eset bizony azt jelentette, hogy a fal csúnyán visszaütött. Nem akarták, hogy nyomozgassak és szaglásszak utána. - De sokféle pletyka keringett róla, az egyik elmondása szerint vérszopók támadtak rá és nem az volt az első ilyen eset - osztottam meg vele az információimat, amennyit persze tudtam, ennél többel aligha szolgálhattam neki, lévén én sem rendelkeztem bővebb tudással a dolgot illetően. - Nem árulta el. Akárhányszor kérdeztem, csak annyit válaszolt, hogy az élet bizony kegyetlen - találgatni persze találgattam, ki ne tenné? Véleményem szerint hasonló okok miatt, mint engem, de ezt nyilván nem fogom közölni vele, hiszen egyáltalán nem voltam benne biztos. Ostoba feltételezésekkel pedig nem állok elé, még a végén tényleg őrültnek néz. Bár minden bizonnyal már most is annak tart, de annyi baj legyen, talán túlélem. - Nem csak úgy állhatok bosszút, hogy elvágom valaki torkát, vagy golyót repítek a fejébe, nem igaz? - halovány mosolyra kunkorodott szám széle. Ne higgye, hogy olyan vehemens alak vagyok, ha bosszút akarok állni, megtervezem és véghez viszem, de nem egyből a másik képébe tolva a dolgot. Annál alattomosabb vagyok, legalábbis annak tartom magam. Drága bátyámnál is más a helyzet, csavard az ujjad köré, érd el, hogy bízzon benned és szeressen, majd üss lyukat rajta úgy, ahogyan ő tette veled annyi évvel ezelőtt. - Hahh, persze! Nem is vártam volna elmésebb megoldást tőled! - csípősek a szavaim, ahogyan felcsattanok. Úristen, komolyan azt mondja, legyek alkoholista. Na még mit nem. - Nem arról vagyok híres, hogy a könnyebb utat választom - jegyzem még meg valamivel nyugodtabban és csendesebben. Nem fogom feladni. Akkor sem, ha úgy dönt, kidob és rám csapja az ajtót. Nem szorítja az ajtót, így képes vagyok kirántani azt a kezéből, hogy be is csukjam. Nem puffant le érte, ami már szintén haladás a kapcsolatunkat tekintve. Megyek utána, amint elindul és kerítek magamnak is egy poharat, mert erre már nekem is innom kell. Persze csak ha nem ültet vissza erőszakkal a helyemre, mert akkor nem tudom kiszolgálni magam. - Lássuk csak.. Tizenkét évvel ezelőtt kezdődött minden, amikor egy férfi az utamba állt. Nem ismertem, mégis kedélyesen elcseverészett velem, hogy aztán a szemembe nézve utasítson arra, hogy mészároljak le egy egész családot. Megtettem, mert bármennyire is ordibáltam, bármennyire tiltakoztam ellene, a testem önálló életre kelt. A szülők, a gyerekek, a kezemben pedig a fegyver, hátam mögött a kamerák, körülöttünk a szemtanúk. Senkit sem hatott meg, hogy bőgtem, mint egy csecsemő és végig azt mondogattam, hogy sajnálom - kortyoltam az italomból, ha sikerült szereznem. Bizonyára nem kell magyaráznom neki, mi történt pontosan, vadász, vagy mi a fene, ennyiből le kell vágnia, mi történt akkor. - Egyértelmű volt a dolog, minden bizonyíték ellenem szólt, mivel diliházba nem akartam kerülni, senkinek sem beszéltem arról, mi is történt azelőtt, hogy beléptem volna abba az átkozott üzletbe. Tizenkét évet kaptam, így találkoztam Martha-val. Egyből tudta, mi a helyzet, úgyhogy elkezdett mesélni. Beavatott a dologba, de mivel a börtön falai nem tették lehetővé, az elméleti oktatáson kívül mással nem szolgálhatott, ezért küldött hozzád - újabb korty, kezdtem a történet végéhez közelíteni. - Ha azt a f@szkalapot nem is találom meg, aki velem végeztette a piszkos munkát, akkor is elég ellenszenvet érzek minden vérszopó iránt, hogy ezek után ne legyek képes ölbe tett kézzel olvasgatni az újságban a furcsábbnál furcsább haláleseteket - azt mondtam, nincs ködösítés, nincs ferdítés, eddig sem volt, de ha még nem lenne elég egyértelmű, mit is szeretnék tőle, hát tessék, kimondom őket kerek-perec. - Szeretném, ha vadászt faragnál belőlem - bököm ki, aztán legfeljebb elmondja, hogy idióta vagyok és nem így működnek ebben a világban a dolgok. Elbírok még néhány pofára esést.
-A börtönökben? Ők inkább szabadabb típusok. – nem nagyon hallottam még olyanról, hogy vámpírok csak úgy önkéntesen beköltöznének egy börtönbe. Az összes, amivel eddig dolgom volt, amolyan szabadságmániás őrültnek tűnt inkább. Változnak az idők és úgy látszik nem csak az emberek, de a vámpírok is levetkőzik régi jó szokásaikat. Ez nekem rossz hír. - Igaza volt. – húzom el a számat. Én magam sem egy szószátyár típusnak ismertem meg, nem meglepő, hogy nem mesélt neki sem arról, hogy miért került oda. Bár még mindig fennáll az a veszély, hogy nem az, akinek mondja magát. Erre az esetre pedig van egy pisztolyom csőre töltve a biztonság kedvéért. - Megmérgezheted a kutyáját is. – rántom meg a vállam, de persze csak cinikus vagyok, tudom jól, hogy mégis mire gondolt, csak nem értek vele egyet. – Egyszerűbb megölni azt, akivel bajod van. Egy halott nem szokott szart keverni. – én annak a híve vagyok, hogy a nézeteltéréseket jobb minél előbb és minél végzetesebb módon véghez vinni. Egy golyó a fejbe tökéletes erre a célra, de én általában kétszer lövök, biztos, ami biztos. Fura világban élünk. De persze úgy áll bosszút, ahogy akar. Előbb-utóbb talán ő is rájön majd arra, hogy a halottakkal kevesebb gond van, mint az élőkkel. - Senki nem arról híres. – nézek fel rá nyugodtan, annak ellenére hogyő felkapta most a vizet. Nem értem, hogy miért. A legtöbb ember így oldja meg a gondjait, engem aztán a legkevésbé sem érdekel, hogy iszik-e, vagy fejbe lövi magát, én csak egy utat világítottam meg előtte, amin szemmel láthatólag nem akar végigmenni. – Mégis mindenki a gondjai alá temeti magát. – rántom meg a vállamat mielőtt felállnék. Az ember ilyen, inkább kezd önmarcangolásba, mintsem hogy megoldást keressen az éppen aktuális bajára. Akit pedig túlzottan is maga alá temett ez, aki már inkább fuldoklik és egy megmentő karra vágiyk, rájön arra, hogy egyszerűbb, ha inkább az önsajnáltatás helyett megoldást keres. - Megölt egy családot, ráadásul szemtanúk is voltak. Mások megértésére számíthatott a legkevésbé. – tudom jól, hogy igézett alatt állt mikor ezt tette, a szavaiból egyértelműen kiderül, de ez még nem menti fel őt a tettei alól, éppen ezért mások megbocsátására nem is várhat. Fordított esetben ő sem tenné meg. – Megszökött, vagy kiengedték? – nem tudom, hogy pontosan hány évre büntették őt a tettei miatt, ez általában változó, nézik a büntett előéletét, ha esetleg egészen eddig példás magaviseletű polgár volt, akkor a büntetése általában nem olyan szigorú. Nem tudom, hogy ő az volt-e, szerencsétlen, na az biztos volt. - Nem minden furcsa haláleset egy természetfeletti lény műve. – rántom meg a vállam. Én is volt már, hogy vakvágányra tévedtem, azt hittem egy vámpír műve volt, de mint kiderült csak az emberi ostobaság és szerencsétlenség szülte eset volt. Megesik az ilyen. Minél több ilyen van, annál szerencsésebb a vadász. – Szeretnéd… - ismétlem meg őt elgondolkodva. – És nekem ebben mi a jó? – pillantok fel rá kíváncsian. Mert az egy dolog, hogy ő ezt szeretné. Én is sok mindent szeretnék.
- Nem tudom, biztosan így van - rántotta meg a vállam, mert egyáltalán nem hiányzott, hogy még vitatkozni is elkezdjünk. Én csak azt mondom neki, amit láttam és hallottam. - Nyilván egyszerűbb - sóhajtottam, szintén nem akartam jobban belemenni ebbe az egészbe, mert nem kifejezetten egyezett a véleményünk. Mondjuk attól is függ, kin akarok bosszút állni, mert nyilván másként fogom kezelni a bátyámat és másként azt, aki megigézett. Teljesen más súlyú a két dolog, utóbbinál lehet tényleg a megölés lesz a cél. Csak jussak el odáig, hogy megtaláljam és képes is legyek végezni vele. Ehhez pedig szükségem van a férfire. - Nagyon biztos vagy a kijelentésedben. Te is ilyen típus vagy? - hunyorítva néztem rá, nem ellenségeskedés volt a hangomban, mindössze kíváncsi voltam, miért olyan biztos abban, hogy mindenkia gondja alá temeti magát. Én egészen biztosan nem akarok ebbe belesüppedni, kell a kiút, kell a lehetőség, a megoldás. A bosszú. Nekem erre van szükségem, hogy kikászálódjak mindaz alól, ami az elmúlt tizenkét év alatt zúdult rám. Nyugodtan lehet bolondnak bélyegezni, nem igazán érdekel mások véleménye. - Nem számítottam mások egyetértésére - csak egyetlen személyére, de ő eltaszított magától. Erről viszont Ansel-nek nem kell tudnia, legalábbis ez az információ véleményem szerint nem szükséges ahhoz, hogy megértse a helyzetet. - Kiengedtek, miután letelt a tizenkét évem - nem akartam még nagyobb bajt a fejemről, így is elég kellemetlen, hogy gyilkosság szerepel az előéletemben, így aligha élhetek ezek után normális életet, de nem vagyok bűnöző és nem is akarok azzá válni. - Oké - nem vitatkoztam, nem lett volna semmi értelme, pláne ezen a téren. Ő a vadász, nyilván jobban tudja. Aztán előállok a kérésemmel, a szavait hallva pedig a fülem mögé tűrök egy elkószált hajtincset. - Nos, először is tiszteletben tartod Martha kérését. Másodszor pedig az adósod leszek - nem fogom túlragozni a dolgot. Tudom mosni, főzni, takarítani, de nyilván nem házvezetőnőre van szüksége, így ezt már csak fel sem ajánlom. Egyébiránt jelen pillanatban valóban bármit képes volnék megtenni azért, hogy tanítson, szerintem elég ránéznie az elszánt vonásaimra, hogy ő maga is tisztában legyen ezzel.
Elküldésének ideje ♛Szomb. Szept. 26, 2015 6:22 pm
Ugrás egy másik oldalra ♛
liana & ansel
Losers are never right.
A vámpír az olyan, mint egy… macska. Azokat se szeretem. De nem ez a lényeg. Elmennek folyton, nem tudnak megmaradni egy helyen, kell nekik a változatosság, a kaland, csak ők nem azért járnak el, hogy felcsináltassák magukat. Bár ezt nem merem teljes biztossággal kijelenteni, mert láttam már azért jó néhány furcsa dolgot az évek alatt. -Akkor ölje meg. – rántom meg a vállamat. Nem különösebben érdekel, hogy kin és miként akar bosszút állni. Én már csináltam ilyet, sokkal jobb, ha az ember biztosra megy. Akit megalázol, az majd visszaakar vágni. Abból csak baj van. Egy, a biztonság kedvéért két golyó a fejbe… na abból ritkán kel fel az ember. A csatatéren is ezt alkalmaztuk többnyire. Hozzászoktunk ahhoz, hogy az ember nem változik. Hogy az ellenség nem fog egy emberi pillanat miatt megváltozni, hogy ugyanúgy megakar ölni, annak ellenére, hogy te szeretnéd az utolsó golyódat nem a fejébe küldeni. Ha harcról van szó, jobb minél rövidebbre fogni azt. - Nem. Én az ütök, ha cseszegetnek típus vagyok. – rántom meg a vállamat. Nem véletlen vagyok az esetek többségében egymagam. Nem szeretem az emberek társaságát, és ők sem az enyémet. Régen sem volt ez másként, csak voltak személyek, akik kivételt képeztek. Ők mára mind meghaltak. – De ismerek olyat. – sok bajtársam itta le magát, mikor veszteség érte, ami azt illeti, látok néha olyan embereket is a kocsmában, ahová eljárok, akik azért isznak, mert épp nincs jobb dolguk. Ennél azért kevés rosszabb dolog van. Ők előreláthatólag fejbe lövik majd magukat. Az ilyen ember nem él sokáig. Bólintok egyet a szavaira. – Jogosan csukták le. Maga húzta meg a ravaszt. – persze, nem ő akarta, de meghúzta, és ez itt a lényeg. Ugyanezt tettem én is a seregben. Parancsra öltem, csak engem után nem vontak kérdőre, mert követtem a parancsnokom utasításait. Más világ az, mint a civileké, de a lényeg ugyanaz. Ismerem az érzést. -Tizenkét év? Nem semmi. – nem viszem ugyan túlzásba, de kisebb elismerő pillantást vetek az irányába. Nem nézném ki belőle, hogy tizenkét évet kibírt egy börtönben. Nem tudom, hogy hány éves, de szerintem kis híján az élete felét ott töltötte ily formán. Kár, hogy így még a McDonald’s-ba se vennék fel, mint mosogató. Hangosan felsóhajtok a szavait hallva, majd pár pillanat töprengés után bólintottam egy aprót. – Jól van. Szereti a kutyákat? – láthatja rajtam, hogy a tekintetem komoly, nem viccelek, még ha elsőre úgy is hatna a kérdés esetleg. – Csak mert kell egy házőrző. – nem akarom, hogy még egyszer valaki csak úgy idesétáljon és bekopogjon az ajtómon. Kellemetlen meglepetés volt most is. Rengeteg csapdám van kint az erdőben, nem hiszem el, hogy mindenkit kikerülte. – Van egy vendég szoba, ott fog aludni. – bökök a jobbomon lévő ajtóra, ahonnét a vendégszoba nyílik. – A kunyhót körbe járhatja, de a szobámtól tartsa távol magát. Ezzel nincs gond, ugye? – nem hinném, hogy olyan dolgot mondtam volna, ami meglepő lenne. – Egész pontosan mit is tud a vámpírokról? – ideje, hogy felmérjem mit is tud azokról, akiket annyira leakar vadászni majd a jövőben.
Baldo mindig is az időzítéséről volt híres. Folyton akkor találta meg az embert, amikor az a legkevésbé vágyott rá és még a tudat is idegesíthette, amiért ő jött ki legjobban az egészből. Tegnap érkezett a levél. A régóta vágyott szabadnapomat megelőzően. Más kérdés, hogy a jelenlegi tényállások miatt mindenképp az őrsön töltöttem volna az időmet figyelemelterelésként... a praktikusságra hivatkozva: valakinek rendezni, pótolnia kell a hiányzó papírokat. Megint. Kettőig ez így is történt, míg nem a telefonom hangjelzéssel adta tudtomra, hogy üzenetem érkezett. Emlékeztető a levélről és egy a rokoni kapcsolatunkra alapuló felhívás - azaz fenyegetés. Az utam ezután vezetett az italboltba, további kitérőként a kávézóba egy tripla eszpresszóért. Nem, Chicago után most nem vállalom be még Baldo bosszúját is és azt, hogy rájöjjön nem árultam el minden részletet a városváltás kapcsán. A Rover könnyedén veszi az utat, nem hazudtolja meg az elképzelést, ami a tervezők fejében volt a kitalálásakor. Az esőzésnek köszönhetően megnagyobbodott dagonyán is kényelmesen áthajtott, nem akadt meg, nem adta be a szolgálatot a négykerék meghajtás. Csak egy kidőlt fa állta utamat, ami gyökerestül kifordult az agyagos talajból. A szemerkélés nem igazán zavar, de vár rám egy kevés séta, míg a házhoz érek. Látó távon belül van, de azért a fejemre húzom a kapucnit és kezembe veszem a kávét tartalmazó poharat - illetve egy papírzacskót, amiben az ital található -, majd kiszállok. Nem ajándékot hozok a házi gazdának, nem, ez inkább vigaszdíj a levélben álló stílusért, amit hiába ismer az ember... nem árt mellé némi kísérő. A kávémba is lehet elfér majd egy kevés. Bele meg rám fér. Megrázom a fejemet az ajtó elé érve, aminek egyből neki-nekikoppantom a kézfejemet. Nem állok le házat nézni, azt ide úton megtettem.
„...alapjáraton morcos típus, de ne is törődj vele. Én se teszem, ezt a sort úgyis olvasni fogja.”
A nagybátyám igazán tudja hogyan hozza össze az embereket. Előbányászom a helyéről a papírt és a hátrébb húzom a szitáló eső elől védő kapucnit, hogy ne takarja annyira az arcomat. - Baldo küldött és üzeni, hogy itt az ideje az adósságtörlesztésnek! - a kopogás után egyből közelebb hajolok, ha nem hallok egyértelmű jeleket a közeledésre vagy az ajtónyitásra. Hangosabban szólok, hogy fel tudjon készülni a túloldalt tartózkodó a beszélgetésre. Olvastam a sorokat, a számomra nem egyértelmű utalásokat a kettejük közt történtekről, de az annál egyértelműbbeket arról, hogy mit szeretne tőle... a nyakamba varrni.
Kívülről egyáltalán nem tűnt soknak ez a ház. Kunyhó. Belülről… sem. Olyan volt, amilyennek mindenki elképzelné. Kevés és egyszerű bútorok, kandalló, fotel, egy tévé, illetve a nappalin kívül még két szoba. Nem volt nagy, nem volt szem előtt, nekem pedig pont ez kell. Soha nem voltam olyan ember, aki élvezné a rivaldafényt, vagy a nyüzsgést. Megőrjít a városi élet, soha nem vágytam rá. Csend. Azt szeretem. Mikor az emberek nem beszélnek, csak hallgatnak és hagyják az embert. A kocsmában a legutóbb ezt végre megtanulták. Szeretek beülni és játszani esténként a játékgéppel. Volt, aki ezt nem nézte jó szemmel, ezért nekem kellett jó modorra tanítanom. A kárt persze kifizettem, amit a kocsmában okoztam. Egyre gyakrabban jut eszembe a sereg. Mióta eljöttem nem igazán gondoltam arra, hogy mit hagytam ott. Okkal történt, okkal nem is akartam tudni, hogy mi történt azóta. Én már magam mögött hagytam ezt. Mégis újra és újra megtalál. Elbaszott egy helyzet. Nincsenek rémálmaim, nem gyötörnek kétségek, nincs bajom azzal, amit tettem. Meghúztam a ravaszt, mert meg kellett. Kaptam egy parancsot, én teljesítettem. Vagy ők, vagy én. A gond soha nem az volt, hogy mit tettem. Azzal meg tudtam békélni. Azzal nem tudtam, amit ők tettek. Nem tartom fair-nek. A kopogtatásra kapom fel a fejemet, és egyből a pisztolyom után nyúlok, miközben felemelkedem a fotelből. Kissé bosszúsan, mert éppen meccset néztem, és mint általában, úgy most sincsen kedvem mások társaságához. A név említését hallva viszont felmordulok. Az adósságtörlesztés már csak hab a tortán. Hogy a francba talált meg? Az olyanok elől, mint ő, próbáltam eltűnni. Óvatosan nyitottam ki az ajtót, és alaposan végigmérem a jövevényt. Nem erre számítottam. A pisztolyt továbbra is rá szegezve nézek körül a környéken, de nem látom másnak a nyomait. Jobb szeretek biztosra menni. – Egy telefon is megtette volna. – húzom el a számat. Tudja jól, hogy nem szeretem az idegeneket. Az a rohadék még most is az agyamra megy. A seregben futottam vele össze még jó pár évvel ezelőtt. Nem tudom, hogy mit keresett ott, de nem is kérdeztem meg. Ő miatta mehettem vissza a fogságba esettekért, és végül miatta is szabadultam onnét fél év múlva. Ha úgy vesszük, az életemmel vagyok az adósa. Csakhogy én nem így veszem. A háború alatt többször is megkerestem őt egy-egy jó információ reményében. Amit mondott, általában be is jött. Azt viszont gyakorta felejtette el, hogy mennyire lehet nehéz egy-egy helyzet. Végül leengedtem a pisztolyt, de továbbra is gyanakvóan méregettem a nőt. Idegenek. Ez soha nem lesz jobb. – Jöjjön be! –intettem a fejemmel, ahogy félreálltam, hogy be tudjon lépni. – Üljön le, de ne a fotelbe! – oda én akarok. Látni akarom a meccs végét. Egy touchdown és nyertünk. – Szóval… ki maga? – kérdeztem, hol rá-hol a tévére nézve. Baldo… meglettem volna anélkül, hogy eszébe jutok.
Elküldésének ideje ♛Szomb. Márc. 05, 2016 10:28 pm
Ugrás egy másik oldalra ♛
Ansel & Alana
Change (or he..) doesn’t care if you’re ready.
Utánanézhettem volna az adatbázisban a férfinak, de őszintén? Ha a nagybátyámról van szó nem hiszem, hogy tudni akarom a részleteket. Egyelőre. Előbb szemtől szembe akarom látni a fazont, nem a monitor képernyőjén több sornyi adattal az igazolványképe mellett. A saját munkámat könnyítem meg a szándékos tudatlansággal... A jobb kezemben gyűrögetem a levélpapírt, ami az ocsmány kézírást tartalmazza. Nem arról van szó, hogy izgatottan várnám a találkozót vagy idegességből csesztetném a lapot: gondolkodom. Rendszeresen kihagy néhány lényeges információt a közleményéből Baldo és mivel rossz pénzként ismerem biztos vagyok abban, hogy van buktatója a dolognak, amiben megüthetem a bokámat. Vagy épp a sorokban szereplő Ansel, aki a lerótt szavakat nem cáfolja meg. Valóban egy morózus ember beütését kelti első látásra, viszont ki csattanna ki az örömtől, ha a közös ismerősünkről lenne szó? - Az túl tisztességes húzás lett volna tőle. - aki csak egy kicsit is több időt töltött el vele tudja, hogy mások normáinak félresöprése az teljesen megszokott nála. Más esetben, pedig akar valamit. Jelenleg mindkettő eset fennáll, úgyhogy volt lehetősége válogatni a megszerzendő információk közül, amikkel a férfit és engem is ellát. Meg sem lepődök a fukarságán, az én arcomról már nem fejti le a bőrt, lazán megvonom a vállamat hát és türelmesen hagyok időt a méregetésre. Hozzá szoktam ehhez is, végül egy rövid biccentéssel nyugtázom az invitálást és ahogy beljebb megyek, ellépek mellette nehéz lenne nem észrevennem a fegyvert. Enyhe paranoia az erdő közepén, huh? - Ahova mondja. - a hangsúlyom helyettesíti a zsúfolt kezekkel nehezen kivitelezhető, feltartott, megadó mozdulatot. Édes mindegy hol foglalok helyet. - Az unokahúga. Alana Moretti. - nyújtom át a nálam lévő levelet a papírzacskóba csomagolt üveggel együtt még mielőtt a leülésre kerülne sor. - Baldo küldi. - bullshit. Ritkán ad és akkor is csak annyit, hogy ne akarja az ember képen törölni, amiért cserébe többet kér. A megjegyzésemet kíváncsiságból tettem hozzá arra az eshetőségre gondolva, mi van ha az amúgy nem kevés ellenlábasai közül az egyik szimatot fogott volna a jómadárnak és megelőzött volna. Nem ismerem, bárki lehet... ami elég sok lehetőséget foglal magába, úgyhogy nem egy szimpla vigaszdíj a bourbon, amiért megnyerte magának a 'bébiszitter' szerepet. - Röviden: azt akarja, hogy 'emelje fel a hátsó felét a fotelből és rázza le mindkettőnkről a rozsdát, mielőtt elkényelmesedünk a távollétében', hogy őt idézzem... és kettő adósságra hivatkozik, amit nagylelkűen felszámol egynek. - nem veszem le a kabátomat, csak lehúzom a cipzárt, ahogy ledobom magam az első utamba kerülő ülő alkalmatosságra, ami nem számít a nagybetűs fotelnek. A szemem sarkából is látom, hogy nem nagyon rendezkedett be a házban, de nem rendelkezek lakberendezői érdeklődéssel a további nézelődéshez. A kevesebb néha több - többet mond. Én többé-kevésbé kényelembe helyezve magamat dőlök előrébb, könyökömmel a térdemre támaszkodva, amíg emésztésre kerülnek az imént elhangzottak... ha ezek ellenére is gyakran fog a tv felé pislogni nem biztos, hogy sok időt fogok itt tölteni. Számolva a következménnyel, név szerint Baldo bosszújával. Azt hiszem amiatt az én fejem kevésbé fog fájni egyébként is.
Nem szoktak megtalálni. Mióta eljöttem a seregtől, nem talált meg egyetlen ember sem, csak ha én azt úgy akartam. Ez egy egyszerű vadászkunyhó, nincs benne semmi különleges, csak annyi, hogy el van dugva, nekem pedig erre volt szükségem. Egy helyre, ahol csak magam lehetek, nem kell hallgatnom másokat, és foglalkozhatok akármivel. Ebből végül a semmi lett. Az unalmas napokat megunva pedig úgy döntöttem folytatom azt, amire még a sereg előtt neveltek. Nem vagyok előítéletes, a legkevésbé sem érdekel, hogy ki, vagy mi az, aminek a megölésére felbérelnek. Ha meg van a pénzem, akkor az teljesen mindegy. Amúgy is, jobb nem ismerni azt, akit megölsz. Igaz. – bólintok a szavaira. Úgy tűnik tényleg ismeri Baldo-t. Mindig is úgy gondoltam rá, mint egy pöcsre. Hasznos volt, egyszerre kedvelte az ember és utálta. Megteremtett egy lehetőséget nekem, amiből végül csak ő nyerészkedett. Nem tölt el nagy örömmel az, hogy most valaki a nevében jár itt. –Amúgy sem vettem volna fel. –vonom meg aztán végül a vállamat. Nem hülye. Ha nyíltan felkeres, akkor mindent megtettem volna, hogy elkerüljem őt, így viszont erre nem volt lehetőségem. Éljen a meglepetés ereje. Én magam is gyakorta alkalmaztam, alkalmazom, de az ember mindig húzza a száját, ha őt éri kellemetlen meglepetés. Összevonom a szemöldökömet, mikor fény derül a rokoni kapcsolatukra. Mielőtt azonban bármit mondhatnék, az üveget nyújtja felém. – Részvétem. – mormogtam, miközben elvettem tőle az üveget és kicsit alaposabban szemügyre is vettem, mit kaptam. – Nem lennék a helyében. – Baldo ismerősének is sok lenni, úgy érzem most jelen pillanatban, így hát bele sem merek gondolni abba, hogy mi lenne akkor, ha még rokonok is lennénk. A meccset figyelem, miközben hallgatom, mit mond, majd mikor végez, sóhajtva szakítom el a tekintetemet a mérkőzéstől. – Nagylelkűen. – ismétlem meg a szavait kissé szarkasztikusan. – Maga hogy jön a képbe? Ez a … büntetése, amiért olyat tett, ami nem tetszett neki? – vagy csak velem akart kibaszni. Nem hinném, hogy ne nézett volna utánam, az utolsó találkozásunk óta. Abból pedig könnyű kitalálni, hogy nem kedvelem az embereket. Feltápászkodtam ültemből, hogy az ajándékba kapott üveget a többi mellé tegyem. A pisztoly továbbra is nálam volt, de már nem a kezem ügyébe, hanem a tokjában pihent. – Ha már ilyen nagylelkű, akkor nem tehetem meg, hogy ne éljek a lehetőséggel. – mondtam, miközben visszaértem a nappaliba. – Legyen. De, ha legközelebb beszél vele, mondja meg neki, hogy ezzel vége az adósságoknak! – nem akarok többet hallani arról, hogy megint megtalál valami hülye ürüggyel. Ha mégis, jöjjön személyesen. Úgy beverhetem a pofáját, hogy nyomatékot is adjak a szavaimnak. – Beletanult a szakmába, ugye? – remélem, hogy nem porcelánból van, mert akkor gondjaink lesznek. Nem vagyok jó bébiszitter, könnyebb lenne úgy, ha megtudja magát védeni és nem nekem kell azt is csinálnom. Bár, Baldo rokona. Nehéz elképzelni, hogy toronyba zárva tartotta volna eddig.
Egyet „na ugye?” jellegű biccentéssel reagálok a telefonnal kapcsolatos megjegyzésre. A telefont leginkább az ünnepekkor használja, akkor is csak az alacsonyabb roaming miatt és mert az év azon szakában felveszi az embert a telefont, már a család. Mások nem, ők megtehetik. Én viszont vérségi kötelékben ragadtam azzal a bőr alá férkőző idiótával. Nehezményes sóhajjal sóhajjal fogadom a részvétnyilvánítást, de egy „már megedződtem” vállemelkedés is elengedhetetlen járuléka a jelenetnek, mielőtt az üveg gazdát cserél. - Azért van jó oldala is – bármikor seggbe rúghatom és szót sem szólhat érte. – más kérdés, hogy szól… mert nem bírja befogni, mindig van miért replikálnia, ha őt rövidítik meg vagy éri kár, de a férfi reakciójából megítélve ez számára sem ismeretlen a nagybátyám részéről. A rossz pénz nem vész el: hírhedté válik. Eljön a nap, amikor letagadom… Az alkarjaimon keresztül a térdemre nehezedik a gondolat súlya, mialatt a legkevésbé sem vágyott szerep hírét közlöm vele. A szemem sarkában villódzik a tévé ledje, ami olyan szempontból zavar, hogy a mostanra felismert meccs ismétlése alatt duplaműszakban kell majd dolgoznom. Shit. Csak azért se nézek oda. - Nem, rosszabb: ő lóg nekem. – megingatom a fejemet és végül úgy döntök a kanapé háttámlájában lelek támaszra a saját lábam helyett. – Államokkal odébb van valahol és azt hiszi ez feljogosítja arra, hogy ő döntse el mivel egyenlít. Önnel… Ön törleszt helyette, elvégzi a munkáját és mielőtt megkérdezné miért nem szartam a kérésére: róla van szó, kétszeresen kapnám vissza, ha visszadobom. – megforgatom a szemeimet. Nagyra nőtt óvodás volt világéletében, kutyaszar az ember cipőjének talpán, ami ott van Ansel arcára írva is, amikor visszaérve megadja magát. Megtehetné, megtehetnénk, csak akkor még többet kellene foglalkoznunk a következményekkel. - Jobban jár. – jegyzem meg együttérzőn. Ugyanaz a tőle szaros cipő van a lábunkon… - A szavamat adom rá. – hmpf, a legkevesebb. Ellenségemnek sem kívánnám a helyzetet, így egy komoly bólintás képében nyomatékosítom az előbbieket. Ha tehetném én magam tenném el láb alól, hogy kíméljem a világot, de… családtag. Vigasztal a tudat, hogy álmomban már vagy ezerszer megtettem. - Jah, ugyanez a szakma, csak emberekre specializálva. Tisztában vagyok nagyjából azzal mikkel lehet legyengíteni őket, a kiiktatás módszereivel, de ez rég volt. Mára már csak elmélet. – elhúzom a számat… Rendőrként tökéletesen tisztában vagyok vele mennyire lószart sem ér az egyik a másik nélkül. Főleg, hogy sosem kerültem szemtől szembe egyik… lénnyel sem azóta az eset óta, hogy kimart az oldalamból egy darabot az a rohadt négylábú szörnyeteg. - Nem fogok hazudni: éles helyzetbe eddig még nem kerültem. - jobban örülnék neki, ha ez így is maradna. Van elég nagy bajom nélkülük is, de az igazsághoz hozzá tartozik: nem csak azért nem hagytam a francba a levelet és a tartalmát, mert így nem kell szembe néznem a nagybátyámmal… Rafinált fazon, a külvilág felé mutatott káosz mögött mindig volt rendszere, méghozzá logikusan felépített. Ha pedig ő úgy döntött ennek a férfinak a gondjára bíz természetfeletti ügyben - nem kockáztatnék egy visszautasítással.
Én úgy tapasztaltam, hogy folyton beszél. – ez valami betegség lehet, szófosása van, nincs erre jobb szó. Mindig mindenre mond valamit, az ember elakarja hallgattatni, olyat mond neki, ami más emberbe belefojtaná a szót, de ő mondja tovább, mintha mi sem történt volna. Idegesítő tulajdonság. Ilyenkor az ember másodjára is szívesen seggbe rúgná, hogy nyomatékosítsa a szavait. Fejbe kellett volna lőnöm… morgom inkább magamnak, mint neki. Meg volt rá a lehetőségem. Egyszerűen csak fognom kellett volna a fegyverem, a fejére célozni vele és lőni. De persze nem tettem meg. Ilyenkor az ember rájön, hogy hozott néhány rossz döntést. Nem szeretem, ha eszközként használnak, ezt valószínűleg ő is tudja. Pont ezért is dezertáltam, legalábbis ez is egy ok volt rá. – Nem szeretem, ha a helyettem döntenek. Tartsa távol tőlem ezután, kétszer nem követem el ugyanazt a hibát. – rohadt szemétláda. Akkoriban kapóra jött az, amit ajánlott. Most pedig mindent ellenem fordít. Dönt helyettem, ez pedig böki a csőrömet. Van, aki imádja a katonaságot, szereti, ha mások parancsait követheti, de én nem tartoztam ide. Katona vagyok, nem gép, hogy csak parancsokat kövessek. EZ nem tetszett odafent és mielőtt elítélnek azért, mert helyesen cselekedtem, inkább leléptem. Nem fogok meghalni azért, mert megtettem, amit nekik kellett volna. A szavaira csak bólintok. Átadja. Ezek után pedig csakis Baldo hülyesége, ha még képes idetolni a pofáját, hogy kérjen valamit. Nincsenek feletteseim, hogy aggódnom kelljen a következmények miatt. Annyit akarok, hogy tisztességesen játsszon, azonban naiv voltam, mikor azt hittem, hogy képes lesz rá. Ő ilyen. Én pedig nem leszek jókedvemben, ha találkozunk még valaha. Rendőr? – annyira talán nem személyes kérdés ez, hogy ne válaszoljon. Nem hinném, hogy katona. Azt felismertem volna már. Mondhatni, az arcára lenne írva. Megismerjük egymást, ez egy ösztön, az ember meglátja a másikban magát. A bajtársiasságnak ez az alapja, így hát a seregnek is. – Az jó, ha meg van az elmélet. Jó alap. Lehet rá építeni, hamar felidéződnek. – mint a lőfegyverek. Elmélet: húzd meg a ravaszt. Gyakorlat: addig húzod, amíg biztonságban nem érzed magad. Aztán megtanulod, hogyan használd rendesen. Gyakorlat tesz mindent, lehet valaki tehetséges, ha nem tesz semmit a céljáért. Nem biztos, hogy ez így fog maradni. – nem vagyok bébicsősz, a biztonságáért még valahogy tudok felelni, de megígérni azt, hogy nem kerül ilyen helyzetbe… ostobaság lenne. – Az elmélet amúgy is megbukik a gyakorlatban. A gyakorlat ösztönökre épül, megérzésekre. – az elmélet csak alap, egy mankó, ami segíthet neki állva maradni. De ennyi, nem több. – A lényeg, hogy ne maga haljon meg, hanem az, ami magára támad. – ez a lényeg, nem meghalni, életben maradni és kiiktatni a veszélyforrást. – Előfordulhat, hogy az erkölcs ezt gátolja. Jobb, ha nem foglalkozik vele. Ezek a lények ezen élősködnek, ezt használják ki, hogy életben maradjanak. Néha rosszat kell tenni, hogy jól csináljunk valamit. Gondolom, tapasztalta már. – ezt már régen megtanultam a seregben. A bűntudat nem segít. A bűntudat öl.
Kezdőlap
| words: xpluszegy |
//
| words: xpluszegy |
