Hogy mondhattam volna nemet az invitálására? Sőt, szinte elébe siettem a dolognak megelőlegezve mindkettőnk játékát az idővel, megspórolva a várakozást, hiszen ismert már annyira, hogy tudja, nemsokára úgyis az ajtajánál kopogtattam volna, ahogy azt ő előrevetítette. Nem szerettem, ha az emberek mindennel tisztában voltak, ami velem volt kapcsolatos, azt mégsem bántam soha, hogy ő úgy ismert, mint én a saját tenyeremet. Elvégre ezért volt a terapeutám és vált később… sokkal többé. Többé, mint lehetett és mint kellett volna, de az vesse rám az első követ, aki nem kezdett el kötődni senkihez, akiben látta a megértésre, feltétlen elfogadásra való hajlamot és a segítség szándékát főleg, hogy hirtelenjében túl sokan tartották bolondnak amiatt, ami egyébként a génjeiben volt. Ha nem lett volna Anthony, sokáig kitolódott volna az erőmre való magyarázatadás, nem hittem, hogy lett volna más, aki szívesen foglalkozott volna velem. Ő megtette, megmutatta, hogy szó sincs őrületről: elhitette velem és bebizonyította, hogy különleges vagyok. Sokkal tartoztam neki, mégis volt olyan vonatkozása az életemnek, amibe nem akartam, hogy betekintést nyerjen, mert azzal elkezdődött volna a rólam kialakított képnek a lerombolása. Elmondta, miért vagyok Mystic Fallsban, mivel bíztak meg és hogy nem hagyhatok itt csapot-papot azért, mert utánam jött és megígérte, hogy újfent mellettem lesz. Ez az én harcom volt, amibe nem engedtem belekeveredni, bár őt ismerve úgysem fog addig tágítani, míg mindent meg nem tud és bele nem folyik annyira, hogy egyetlen információ se maradjon elrejtve előle. Nem csupán ő ismert engem, én is tisztában voltam azzal, ki ő és milyen tulajdonságokkal rendelkezik. - Szép lakás. – Szólaltam meg belépve, végighordozva a tekintetemet a hotelszobán. Én is ebben az épületben húztam meg magam az itt tartózkodásom idejére, de teljesen máshogy volt berendezve, talán mert majdnem egy hét előnnyel indultam vele szemben. Utáltam, ha valahol sok időt kellett eltöltenem és rideg, személytelen falak bámultak rám, ezért rögtön belekezdtem a csinosításba. Egy idős, tapasztalt, okos boszorkány bizalmába nem lesz egyszerű beférkőzni, pár napnál többet számoltam az ittlétemnek. - Szóval akkor most rögtönzött terápiát fogsz tartani vagy öntesz egy italt és eltekintesz attól a ténytől, hogy mennyire zavar téged az, hogy nem szóltam, hová jövök és miért? – Fordultam felé levéve a kabátomat, kedves mosollyal vizslatva az arcát. Nem készültem a felbukkanására, ami sok mindent megváltoztatott, főleg, hogy jelenleg sem tudtam teljesen elhelyezni a kapcsolatunkat egyetlen skatulyában. Túl zavaros volt ahhoz, hogy sarkos jelzőkkel illessem, egyet viszont tudtam: szükségem volt rá annak ellenére, hogy szívem szerint megkértem volna, ne keveredjen bele ebbe a bonyodalomba, aminek a részévé váltam.
Éveim voltak arra, hogy megtanuljam kordában tartani az érzéseimet, és ennek most nagy hasznát vettem. Ez az életmód azonban nem jelent egyenlőt azzal, hogy soha és semmin nem akadtam ki úgy istenesen, mert egy efféle kirohanásnak már maga Lydia is szemtanúja lehetett pár héttel ezelőtt. Nem tartom számon dátumok szerint életem nagy fordulópontjait, bár előre érzem azt, hogy nem az volt az utolsó ilyen kifakadásom és ennek a jövőben még bármilyen következménye is lehet. Nem osztotta úgy az élet a pofonokat, hogy elég rátermettek legyünk mindet csak úgy zsebre vágni, néhány miatt megremegett alattunk a talaj, de még mindig nem áll szándékomban lemondani arról, hogy megküzdek Lydia szívéért. Már csak azért sem, mert túl fontosnak bizonyult ahhoz, hogy fátylat borítsak a kettőnk közös munkájára, arra, hogy mi mindenre tehetett szert mellttem, de ez fordítva is igaz. Életem lényeges fordulópontját jelentette az, mikor először találkoztunk, és szülői nyomás következtében még gyakrabban volt lehetőségem látni őt. Igaz, a végén bíztam abban, hogy nem a szülői nyomás végett jön hozzám hetente kétszer. Ahhoz túl mélyre jutottunk el közösen. - Nem az én ízlésemet tükrözi. - felelem könnyedén, a hangom némileg dallamos, de tudom, hogy érti, hogyan értem. Csak most érkeztem nem is olyan régen, és nem lett volna időm művészi alkotásokkal beborítani ezt a szobát vagy kialakítani benne egy kis barátságos irodát. Az ízlésem nem siralmas egyáltalán, eléggé kényes voltam tisztaság terén, és ennél már csak a dizájn volt az, ami fokozni tudta bennem a kényesség bizonyos állomásait. Ilyen téren nehezebb esetnek bizonyulok mint néhány nő. Amúgy is gyakorta kell foglalkoznom olyan házaspárokkal is, akik úgy gondolják, hogy felcserélődtek a szerepeik. Ez mostanság elég gyakorta előfordul, köszönjük, feminizmus. - Nos, eddig csak az italban voltam biztos. -biccentek egy nagy sóhaj kíséretében, miután megállok a konyhapult mellett. Rögtön kutatni kezdek pillantásommal az itallelehetőségek után, bár jobb szerettem mellőzni az alkoholos befolyásáltságot, abból elég volt egy életre még kamaszkoromban.Mindannyiunknak megvannak a saját hibáik, és van olyan kereszt amit egy életen át cipelünk egyes egyedül. Én vagyok Lydia terapeutája, és nem ő az enyém, sosem adtam lehetőséget arra, hogy a szerepek felcserélődjenek. - Foglalj helyet. - bökök kényelmesnek tűnő kanapé felé, majd elmosolyodom, és a narancslé mellett döntök. Többek között azért, mert más nem kapott helyet a hűtőben a mai rögtönzött bevásárlás után sem. Átnyújtom neki a poharat, majd egy újabb apró sóhaj mellett foglalok az oldalán helyet. - A múlton nem érdemes rágódni, éppen ezért nem teszek fel kérdéseket arról, mi vezetett el idáig. Valójában mindketten tudjuk, felesleges kérdeznem. - vonok vállat. - A kérdésem ezzel szemben, hogy meddig maradsz? Vagy inkább meddig vagy hajlandó elmenni ebben az őrületben?
Karácsonyi ajándékként tökéletes lett volna a higgadtsága. Volt már szerencsém azokhoz a másodpecekhez, amikor elszakadt nála a cérna, méghozzá miattam, de leginkább összeszedettnek láttam, ami nekem is jól jött volna, főleg azokban a helyzetekben, amelyek megkívánták volna a nemet mondást. Csodáltam Anthony-t. Azért, amilyen volt, ahogyan viselkedett és azért, mert utánam jött. Leginkább ez esett legjobban attól függetlenül, hogy őt tényleg nem akartam belekeverni azokba a dolgokba, amelyekbe nekem kellett belemélyednem. Más képet kapna rólam. Hamisat. Azokkal ellentétben, akik a rossz helyzetekben önmagukat mutatták meg, nekem nem az igazi lényem egyezett bele a Victor-ral kötött alkumba, hanem a szükség, a félelem és az óvni akarás. Az, hogy véletlenül se tudjon senki semmiről, egyik hozzátartozóm és szerettem se érezze magát veszélyben, hanem hagy legyen nyugodt életük. Persze Anthony nem tudta megállni, hogy ne jöjjön utánam... ezzel megkönnyítette a helyzetemet és ez mostanában nem volt szokása. - Tényleg, elfelejtettem, hogy rendelsz. - Jegyeztem meg, ahogy a kezembe nyomta a narancslével teleöntött poharat. Nem vágytam alkoholra, mellé amúgy sem volt szükséges, de nem hagyhattam ki az ismételt alkalmat, amikor elsüthettem az egyébként egyáltalán nem poénos tényt, miszerint milyen közünk volt egymáshoz. Vagyis... is. Mert számomra már nem csak ez volt az összekötő kapocs, sokkal inkább rá volt szükségem, mint a terápiájára, az emberi oldala régen fontosabb volt, mint az orvosi tanácsai. Talán ha nem ismerhettem volna meg közelebbről, idővel nem kezdett volna megnyílni ő is nekem, nem lettem volna jobban. Ugyan mindvégig tartotta magát a gyógyító szerepéhez... én láttam mögötte mást is. - Maradok, amíg el nem végzem, amivel megbíztak. - Ittam egy kicsit a gyümölcsléből, mielőtt kiszáradt volna a szám és amúgy sem voltam büszke arra, hogy úgy beszéltem, mint egy szívtelen, kiégett bérgyilkos. De hát az voltam... elvállaltam, hogy ártok egy nőnek, akit nem ismertem, fogalmam sem volt arról, hogy mit és miért csinál, mégsem kérdeztem, szinte csak bólintottam. Undorodtam magamtól és gyakran gondoltam arra, hogyan vághatnám ki magam a helyzetből, de nem jutottam semmire. - Neked eszedbe se jusson, hogy addig itt maradsz, míg én haza nem megyek. Ott van a munkád, a családod és minden egyéb, úgyhogy azt sem értem, mi értelme volt idejönnöd. Úgysem tudsz segíteni és nem is akarom, hogy hős lovagot játssz. - Mondtam komolyan. Eltaszítom magamtól? Lehet. Az lenne a legjobb, később megbékítem.
Az tesz jó szakemberré, hogy képes vagyok az álarcok mögé látni. Pár mondat elég ahhoz, hogy tudjam, kit mi bánt, vagy egyáltalán van-e orvosság a bajára. A beszélgetés többnyire segít attól, hogy a társadalom eltorzult tagjai közé keveredjenek hirtelen felindultságból elkövetett bűntettek miatt. Ismerek nőt, akit bántalmazott a férje, mikor hozzám került. Nem is próbált beszélni róla. Majd mikor megtette, úgy állította be, mintha minden pofont vagy rúgást megérdemelt volna, csupán azért, mert a férje ezt hitette el vele. Kilépett. Képes volt rá, miután megkönnyítettem a lelkét s megismertettem önmagával. Már nem fél férfiak közelébe menni, ismerkedni velük. S tudom, hogy egyszer a nem túl távoli jövőben remek anya lesz belőle. - Egy pszichiátér sose hagyja magára a betegeit. De ezt tudod te is. - válaszolok neki a megállapítása után. Rendelek, s akinek fontos, tudja, hogy itt is megtalál. Nem nyaralásnak terveztem ezt a kiruccanást, bár előre tudtam, hogy lesznek benne érdekes pillanatok. Már csak azért, mert Lydia is itt van, és ő szolgáltatja ezeket a momentumokat. Őt kiismerni egy fokkal nehezebbnek bizonyult. Más volt, mint a többi. Erre fogtam azt, hogy annyira közel kerültem hozzá. Túl közel, olyan távlatokban, amely nem elfogadott orvos és páciense között. Egyszer sem ijedtem meg emiatt, nem éreztem szégyennek, amit tettem, vagy amit érzek iránta jelenleg is. Én is belekortyolok a gyümölcsös folyadékba, de csak hogy vissza tudjam fojtani lemondó sóhajomat,. Túl őszinte lenne ebben a pillanatban, s ha ennyire elszántan tartja magát valamihez, amiről ő is tudja, hogy ostobaság, nem hinném, hogy lenne a kezemben bármi, amivel vissza tudnám tartani attól, hogy ostobaságnak tegye ki magát. Veszélynek, mert ez a világ erről szól. Tudja, hogy keverje magát bajba. Egyetlen ismeretség elég ahhoz, hogy megváltozzon az élete, s tudtam arról a vámpírról, aki zsarolja a családjával. - Nincs is lovam. - felelem egyszerűen, majd lassan vonok egyet a vállamon. - A praxisomat itt is tudom folytatni, amíg bérgyilkost játszol. Bármennyire is hiszed, hogy nincs szükséged segítségre és felügyeletre, hidd el. Van. - nem akarom őt bántani, de őszinte voltam azóta, hogy először belépett a rendelőmbe. Nem itt fogok rácáfolni magamra.
Bólintottam, miközben próbáltam úgy megforgatni a szemeimet, hogy ez a mozdulat alig látható legyen. – Persze, hogy tudom. Hiszem most is itt vagy. – Néztem rá komolyan, mert sajnos még nem volt időm kifejleszteni azt a nézésemet, ami egyszerre tartalmazta az egyet nem értést azzal karöltve, hogy igazából örültem annak, hogy utánam jött és igen, tényleg szükségem volt rá, de nem a semmiért nem szóltam neki. Ezt elmondani pedig sokkal nehezebb volt, mint először tűnt, főleg, hogy egyszerre nem tudtam ezeket az érzéseket átélni… vagyis éppen az volt a probléma, hogy minden együtt játszódott le bennem, elkülöníteni sokkal jobb lett volna a kétféle bajomat. Akkor gondolkozhattunk volna azon, hogy újabban milyen betegség lett úrrá rajtam. Leültem a kanapéra és magam elé kezdtem bámulni, elment a kedvem attól, hogy a szemébe nézzek és úgy kezdjek magyarázkodni. Mert azt kell majd tennem… nem hallgathatok, úgyis kihúzza belőlem a trükkjeivel az igazat és az ittlétem teljes okát, hiszen akkor is belelát a fejembe, ha nem akarja. – Nincs szükségem a segítségedre és ne csinálj úgy, mintha azt hinnéd, hogy én élvezem, amibe belekeveredtem. – Motyogtam az asztal lapját bámulva, mély levegőt véve, mert szinte éreztem magamon a tekintetét, ami elővarázsolni hivatott belőlem a dolgokat. Tipikus. Túlságosan erőtlen voltam ahhoz, hogy ennek ellenálljak. - Pontosítok, nem akarom, hogy segíts, éppen elég nekem az azon való gondolkodás, hogy én hogyan szálljak ki belőle. Nem jókedvemből csinálom és tisztában vagyok azzal, hogy nem vagyok jobb, mint egy bérgyilkos, de... - Felé fordítottam a fejem, mégis a szemeibe néztem, hogy ne a falnak beszélve adjam elő azt, amit véresen komolyan gondoltam és szerettem volna elérni, bár nem jelent meg előttem az a kép, miszerint rögtön nekem ad igazat. - Ha valamibe, akkor ebbe neked nem kellene belekeveredned. Ha nem azt csinálom, amit Victor mondott, akkor egy lehetőségem van.. annak a boszorkánynak a segítségét kérni, akit muszáj megölnöm. És ő sem lesz kedves hozzám.
- Nem hagytál más választást. - válaszoltam könnyedén. Nem tette egyszerűbbé a dolgokat, és amit ezzel a húzásával készült tenni, alapjaiban véve tett keresztbe minden elképzelésemnek, amit vele kapcsolatosan tervezgettem. Sosem akartam őt bántani, éppen ellenkezőleg. Másfajta célok vezéreltek, ha csak rá gondoltam, de nem az a fajta volt, aki bármit is könnyebbé varázsolt volna. Mindig újabb akadály gördült elénk, és a tapasztalat alapján már azt kellett mondanom, hogy ha legyőztük az előzőt, csak egy nagyobb, veszéylesebb árkot ástak meg, amely néha még el is szakított bennünket egymástól. Az nem volt nehéz feladat, hogy megismertessem vele az önuralom erejét. Már nem gyújtogatta fel feleslegesen az irodám berendezéseit, s ahogyan a szülői visszajelzésből hallottam, otthon sem esett baja semminek és senkinek. Bár a szülei sem voltak teljesen normálisak, vagy csak túlzottan kivülállóak voltak ahhoz, hogy tudják, ennek a lánynak soha nem pszichológusra lett volna szüksége. - Nem feltételeztem, hogy élvezed. De mikor lesz vége? - kérdeztem felé fordulva. Egyre inkább megkívántam valami keserű töményet, és már nagyon bántam, hogy a délutáni bevásárlásom során elsétáltam az italos polcok mellett. Rettentő nagy előnyöm származott volna most belőle, ha el tudtam volna kortyolgatni egy kis pohárnyi bourbont. - Az ujjai között tart. Most azt mondja, hogy elenged, ha segítesz neki. Ki tudja, kit ölet meg veled, csak mert fogadalmat tettél, hogy viszonzod a... rád eső részt. - módosítottam az eredeti szavaimat, majd nagy levegőt vettem, mielőtt túlzottan elfajultak volna a gondolatok, s mind ki is jött volna. Ez nem egy kis helyiség volt a városban, ahol bárki láthatott bennünket, most csak kettesben voltunk. - Szóval, mi lesz a következő? Vagy mondjuk úgy, ki lesz a következő? - kérdeztem, majd közelebb sétáltam hozzá. Arcom nem rezdült, határozott méregetéssel figyeltem arca minden apró vonulatát. - Boszorkány vagy. Ahogyan én is. És ezek szerint a prédád is egy boszorkány. Minden józan eszedet elveszítetted? - buktak ki belőlem a gondolatok egy pillanat alatt. Nem hibáztathattam volna érte. Nagymacskák harcába keveredett, ahol ő csak egy kis ártatlan egérke volt. Egy egérke, ami ha végzett a feladattal, az életben maradt macska lakomája lesz. - A vérfarkasok falkákban élnek. A boszorkányok kovenekben. Tartoznak egymásnak. Egymásért. A vámpírok nem képesek osztozkodni, önző és öntelt a legtöbbjük. A jó oldalt kell választanod. Vagy... a két rossz közül a kevésbé rosszat.
Nem voltam felkészülve erre a beszélgetésre. Bárki mással szívesen megvitattam volna, hogy mit és miért csináltam, talán még észérveket is képes lettem volna felállítani, de jelenleg úgy éreztem, mintha csak szavakat rakosgattam volna egymás mellé, amiknek semmi értelme, hiszen Anthony nem fogta fel a jelentésüket. Nem is várhattam el tőle, hogy helyeseljen... mióta ismertem védeni próbált és a helyes úton akart tartani, vigyázott arra, nehogy kárt tegyek magamban és másokban, erre most közöltem vele, hogy ölni készülök? Szívesen szembeköptem volna magam, hiszen el sem tudtam képzelni, mit gondolhat rólam... és ha már ő sem lát bennem semmit, mi maradt nekem? - Nem tudom, mikor lesz vége. Fogalmam sincs... talán akkor, amikor elvégzem a feladatomat. Talán soha, mert ahogy te is mondod, Victor bármikor kopogtathat az ajtómon. Nem fogom tudni megakadályozni abban, hogy felkeressen, ha valamit nem lesz kedve megcsinálni, akkor úgyis hívni fog... de mit tehetek ellene? - Kérdeztem tőle komolyan, szinte hisztérikusan, széttárva a karjaimat. Nem voltam ostoba, tisztában voltam azzal, hogy nem ez az utolsó ügy, amivel Victor zargatott. Ha hagyom magam, akkor életem végéig kísérteni fog, de ötletem sem volt, hogyan kerülhetnék ki a mókuskerékből úgy, hogy abból senkinek se származzon baja, maximuma megbízómnak, aki jelenleg nem nézett többe egy rongybabánál. - Nem akarom tovább folytatni, ki szeretnék szállni, csak... nem hagyhatom, hogy a családomnak bántódása essen amiatt, mert én meguntam az ugráltatást. Ha ellent mondok neki, akkor Victor megöli őket és se én, se te nem vagyunk elég erősek, hogy megállítsuk őt. - Nagyon nyeltem, lehalkítottam a hangomat, próbáltam mély levegőket venni, hogy kissé lenyugodjak, de egyszerűen nem találtam a módját annak, hogy teljes képet és pontos magyarázatot adjak neki. - Én nem tartozok egyik kovenhez sem. Rajtad kívül nincsenek boszorkány ismerőseim, nem tartozok senkinek sem elszámolással... ha ölnöm kell ahhoz, hogy a szeretteimet biztonságban tudjam, akkor ölni fogok.
Nem hiszek neki. Erősen próbálkozom, hogy legalább a próbálkozás meglegyen, de aligja járok sikerrel. Sose lesz vége. Ilyen egyszerű a válasz a kérdésemre. Most még egy boszorkány levadászására küldték, de mi lesz holnap? Amikor talán célt ér, és elteszi láb alól? A vámpír újabb feladatot fog rá kiróni, teljes mértékben figyelmen kívül hagyva, hogy mit akar. Nem lesz megállás. Csak egy őrült mókuskerék, amibe belekeveredik, és aminek az lesz a vége, hogy nem lesz képes többé tükörbe nézni. Rögtön érzem, hogy a szívem kihagy egy ütemet a gondolatra. Sok időt töltöttem el azzal, hogy felhozzam a felszínre, miután mélyre merült. A szülei őrültnek bélyegezték, csak én értettem, hogy mi lelte őt. Nincs ebben semmi őrület a mai napig is. De lesz, ha tovább folytatja. Ki kell lépnie ebből a bűvös egyezségből, s ha kell, hát trükköt kell keresnie arra, hogy felhagyhasson a másodhegedűs szerepével. Nem parancsolhatna neki senki - önmagán kívül.- Mit tehetsz ellene? Ha már úgyis annyira az ölésre vagy ráállítva, tégy egy szívességet a világnak, és öld meg a vámpírt. - mondom vehemensen. Bennem is élnek indulatok, annak ellenére, hogy általában kénytelen vagyok elfojtani. Nem fakadhatok ki, ahogyan a betegeim teszik, nem ez egy szakember dolga. Az én sorsom régóta az, hogy végighallgassam, majd segítsem a pácienseimet. Gyűlölöm ezt az egészet. Azért követtem, hogy biztosítsam magamat arról, hogy jól van, s nem esik bántódása. Erre belekeveredik valamibe, aminek még nevet se tudok rendesen adni. Micsoda ostoba nő lett abból a lányból, akit megismertem. És úgy tűnik, küszöbön egy újabb velős veszekedés. Végső szavai viszont belém fojtanak minden szót. Ha ölnie kell, hát ölni fog, a családja érdekében. Láthatja arcomon a döbbenetet, ami rögtön kiült rá, majd hátrébb lépek, s nagy levegőt veszek. - Elveszítetted minden józan eszedet. De azt a lányt, aki voltál, hát azt biztosan. - mondom, szinte remegő hangon, úgy nyúlok a pohár után. Jobb, ha alkohol lett volna, de be kell érnem valami gyümölcslével.
Nem vártam el, hogy megértse, mit miért teszek, mert igazából még én sem tudtam normális, kikezdhetetlen okokat felhozni a védelmemre. Anthony-nak igaza volt, véget vethettem volna ennek a vesszőfutásnak, de nem tudtam eldönteni, melyik variáció lett volna jobb: az, hogy ha Victor hív, akkor jövök, megteszem, amit meg kell és utána egy ideig nyugodtan élhetek vagy azt mondanám a családomnak, hogy évek óta egy vámpír kedvenc boszorkánya vagyok, de mostanra elegem lett belőle, úgyhogy pakoljanak és meneküljünk életünk végéig vagy amíg ránk nem talál? Annak idején nem gondoltam volna, hogy ideáig fajul a Victor-ral való kapcsolatom, azt pedig főképp nem, Anthony is belekeveredik a dologba és vele is szembe kellesz néznem. Ez még talán nehezebb volt, mint a feladat, amivel megbíztak. - Nem… nem tudom, hogy egyáltalán képes leszek-e ártani annak a nőnek. Soha nem csináltam ilyet, még egy legyet sem csaptam le és most… ott tartok, hogy egyszemélyes kivégzőosztaggá váltam. – Sóhajtottam fel elkeseredetten. Az egyik pillanatban eltökélt voltam, a másikban elkapott a kétségbeesés és legszívesebben kiszaladtam volna a világból. Jó, hogy a közelemben volt a pszichológusom… de Tony nekem már régen nem csak a segítőm volt, hanem a barátom és az az ember, aki többet jelentett mindennél. Az ő véleménye szent és fontos volt, az, hogy úgy nézett rám, mint akinek fogalma sincs arról, ki vagyok, pofonként ért. De mit is vártam? Hogy örömujjongásban fog kitörni arra a hírre, hogy bérgyilkos lett belőlem? - Ugyanaz a lány vagyok, akit megismertél, csak… az életem bonyolultabbá vált. – Ugyan ő ellépett előlem, én csökkentettem a kettőnk közötti távolságot és kivettem a kezéből a poharát. Két tenyerem közé fogtam az arcát és nagyot nyeltem. – Ne ítélj el. Csak te ne. – Kérleltem. Nem tudtam megígérni, hogy leteszek a feladatomról. Nem tehettem. De arra szükségem volt, hogyha nem is támogat benne, legalább ne nézzen úgy rám, mint a véres ingre és egy utolsó, őrült nőszemélyre. – Ezért nem akartam, hogy tudd, hová és miért megyek… tudtam, hogy így reagálnál és nem akartam, hogy szembesülnöd kelljen azzal, hogy mire kértek meg. – Halkult el a hangom a mondandóm végére. Hogyan tudnám megbékíteni és ezzel együtt végigcsinálni, amire vállalkoztam? Lehetetlen küldetésnek bizonyult ez, hiszen Anthony ugyanúgy elítélte az emberek bántását, az ölést, mint én, de én belekerültem egy olyan ördögi körbe, amiből nagyon úgy tűnt, hogy nincs kiszállás. - Mit tegyek? Mit csináljak? Nem kockáztathatom a szeretteim életét csak azért, mert képtelen vagyok megtenni azt, amit kérnek tőlem. – Elengedtem őt és a kanapéra ültem, mintha minden energiai kiszállt volna a testemből. Kezdtem belefáradni ebbe a morbid játékba.
Kezdőlap
