- Igen. Ha nem is voltunk szomszédok, de majdnem. Ugyanabban az utcában nőttünk fel, néhány ház távolságra, úgyhogy egész sokat lógtunk együtt gyerekként. Arról nem is beszélve, hogy óvodába, meg később suliba is ugyanoda írattak be a szüleink. - igaz, a korkülönbség miatt sosem voltunk egy csoportban, vagy osztályban, de azért szünetekben még így is sokszor összefutottunk, vagy láttuk a másikat. Azzal meg inkább nem dicsekedek, hogy óvodás korunkban hogy kértem meg a kezét, meg kosarazott ki, mint annak a módja meg rendje... Azóta se próbálkoztam újra, pedig tudom, hogy illene, meg örülne is neki - legalábbis nagyon remélem. Előbb még össze kéne spórolni a pénz, meg választani egy jeggyűrűt, de az meg nem mostanában lesz esélyesen. Majd eljön egyszer annak is az ideje.
Azért valahol a sors iróniája, hogy mind a párom, mind a húgom újságíróként dolgozik, ráadásul a hasonlóan veszélyes témák hozzák lázba őket - és itt vagyok én, aki férfi létére inkább kerül minden ehhez hasonlót. Igaz, sokszor kevés az, ha kerülni akarod a bajt, ha akar, az valahogy úgy is megtalál, mint a múlt is bebizonyította.
- Tudom, már én is rájöttem, hogy felesleges. Egyszer-kétszer megpróbáltam meggyőzni, hogy legalább próbáljon ki valami mást, de hallani sem akart róla. - na jó, talán abba belement, hogy nem rambózik annyit, mint korábban, legalább ez becsülendő. De tényleg nyugodtabb lenne, ha még ennyi veszélynek se tenné ki magát.
- Ó, vagy úgy! Azt megkérdezhetem, hogy mi történt? Ha már csak "volt" pár. - kérdezek vissza, s bár nem kötelező válaszolnia, hisz a saját magánügye, de ha már annyi év után pont most csöppentünk egymás életébe, mint a testvér, akinek hosszú ideig a létezéséről sem tudtunk, talán nem rázza le magáról a témát két szó után. Pláne azok után, én mennyit áradoztam itt Suzie-ról neki.
- Tényleg? Az nagyszerű lenne!  Tisztában vagyok vele, hogy az elmúlt éveket nem lehet teljességgel bepótolni, de azt hiszem, azért bőven tudnánk mesélni mindketten. - megannyi hely, amit szívesen megmutatnék neki, s bár a rokonsággal nem igazán tudok dicsekedni, de anyát és Suzie-t szeretném, ha idővel megismerné. Ha pedig jól alakulnak a dolgok - és miért is ne alakulnának jól? - akkor én is szeretném jobban megismerni az eddigi életét.
- Boszorkányok? Ha a gondolatolvasáshoz értenek, akkor anyut is simán annak mondanám, előtte titkot tartani... - forgattam a szemeimet. Igaz, nem gondoltam, hogy valóban az lenne, sőt, amikor nála pedzegettem a témát, csak jóízűen kinevetett... de őt kimondottan szerették a diákjai, amíg tanított, és tény, hogy jól ért az emberekhez. Vagy csak nekem van mindig minden gondolatom a homlokomra írva?
- Csak úgy eszembe jutott. - vontam vállat, majd sejtve, hogy ennyivel nem úszom meg, inkább folytattam - Tudod, mióta felébredtem a kómából, egészen sok furcsa meg megmagyarázhatatlan dolog történt velem, úgyhogy ha eddig nem is nagyon hittem az ilyesmiben, azóta abszolút. - halkul el a hangom, miközben a tekintetét keresem. Lehet, hogy a szavaink alapján külső hallgató számára sokat nem árulunk el, de ha a szemembe néz, akkor kiolvashatja belőle a kérdést., miközben a kezemet tördelem zavartan.. "Te is?"
Egy kisebb csoda volt, hogy egyáltalán felébredtem.  Aztán a tündér képességek felerősödése, majd a Serától tanultak, most pedig ez a nem várt találkozás. Ha kiderülne, hogy ő is örökölte apánktól ezt az egész tündér-dolgot...

[You must be registered and logged in to see this image.]- Végül is, igazad van. – Bólintottam egyet. Minden jobb annál, mintha ott maradt volna, ilyen pozitívan is hozzá lehet állni a dolgokhoz… de még mindig nem értettem, hogy a sors vagy éppen csak azoknak az idióta szemeteknek az agya miért döntött úgy, hogy éppen őt szemelik ki áldozatuknak? Declan felettébb kedves és jóságos embernek tűnt, aki nem érdemelte meg, hogy egy kórházi ágyon hosszú hónapokat töltsön kómában néhány ember defektusa miatt. Kíváncsi voltam, vajon mennyire viselik meg őt a történtek? A szavaiból és a viselkedéséből úgy tűnt, hogy nincs benne düh, túltette magát rajta, de vajon tényleg így van? Én minden bizonnyal haraggal telve ébrednék minden nap…
- Ovis korotok óta ismeritek egymást? Nem semmi. – Széles mosolyra húzódott a szám. Kevés ilyen történetet hallottam eddig, nem is igazán hittem a gyermekkorban köttetett, kvázi első látásra kialakuló szerelmekben, de úgy tűnik, hogy a testvéremnek ebben is része volt. Mintha egymás kiegészítései lettünk volna: a vak is láthatta, hogy benne túlcsordult a jó és mint minden normális ember, éppen munkát keres, miközben sikerült összejönnie a lánnyal, akivel évek óta szerették egymást. Örültem neki, tiszta szívemből.
- Azt elhiszem. – Bólogattam. Ha valaki nekem mondta volna, hogy írjak a divatról, a képébe röhögnék és utána elég csúnya tekintettel ajándékoznám meg. Hittem abban, hogy az emberek születnek dolgokra, aki pedig úgy érzi, hogy veszélyes, érdekes ügyekkel kell foglalkoznia, képtelen lenne másról írni. – Szerintem teljesen felesleges próbálkozni a meggyőzésével, aki ilyen témákkal foglalkozik, az eléggé eltökélt ahhoz, hogy ne akarjon váltani. – Saját magamból indultam ki, hiszen számtalan lehetőségem lett volna kiszállnom az életem jelenleg folyásából, mégsem tettem. Megszoktam, sőt élveztem is, nem tudtam volna máshogy elképzelni, megválni az utazgatástól, vadászattól és normális munkaidőben az izgalmas cikkek írásától. Megőrülnék, ha túl nagy lenne a nyugalom körülöttem.
- Úgy barát, mint a volt párom. – Már a megismerkedésünk sem volt normálisnak mondható, elvégre kevesen mondhatják el magukról, hogy egyazon vadásztársaság tagjaként beleszerettek a társukba... nekünk sikerült, aztán mégis bonyolulttá váltak a dolgok, ezért jobb volt pontot tenni a kapcsolat végére.
- Alig várom. Azt hiszem, mostantól úgyis több időt fogok ebben a városban tölteni. – Legalábbis, ha szeretné. Én örülnék neki, mert ha már rájöttem, hogy van egy testvérem és lehetőségem is adódott megismerni, nem szeretnék újra nagyon távol kerülni tőle. Jó lenne az élete részévé válni és megismerni. Az csupán a hab volt a tortán, hogy arról érdeklődött, hiszek-e a természetfelettiben… nem hittem volna, hogy ez is téma lesz közöttünk és nem igazán tudtam, hogy mi fog ebből kisülni, de bólintottam egyet.
- Hiszek bennük. Tényleg. – Néztem rá komolyan. – Szerintem léteznek boszorkányok és más lények, amelyek tudnak gondolatot olvasni. Hiszek a vámpírokban, a vérfarkasokban, még a szellemekben is… - Hogy mondhatnám ki, hogy minden nap találkozok velük? – Miért kérdezed?

Különös az élet. Mielőtt kómába estem volna, volt egy bátyám, aki, mire felébredtem a kómából, már nem volt közünk. Majd hónapokkal később, mire elfogadtam, hogy a családunk darabjaira hullott, egy olyan személy bukkant fel az életemben, akire nem is számítottam - most pedig ismét lett egy testvérem, igaz, nem báty, hanem húg szerepében. Ráadásul a hab a tortán, hogy ikertestvérek is vagyunk, amit igaz, nem nagyon mondana meg bárki rólunk, hisz a külsőnkben túlságosan sok hasonlóság nincs, de ahogy beszélgetés közben újra és újra szemügyre veszem a vonásait, csak felismerem benne az ismerős vonásokat. Olyan színű a haja, mint nagyinak volt, a szeme pedig egészen hasonló ívű, mint anyáé a fiatalkori képein.
- Bárcsak... de még mindig inkább ez, mint ha sose keltem volna fel, vagy a kórházig se jutok el... - mert egyből a hullaházban kötök ki. Nehéz időszak volt ez mindenkinek, Suzie-nak, aki rám talált, a családunknak, ami darabjaira hullott, mert a bátyám öngyilkos lett, anyánk beleroppant, apa meg lelépett... de ez van. Azért fájó belegondolni, hogy ha öt perccel előbb, vagy később indulok, valószínűleg egészen más kimenetele lett volna a dolgoknak. Visszatekerni már úgy sem lehet az idő kerekét, inkább próbálom felvenni a tempót vele, még ha nem is megy mindig könnyen.
- Köszönöm, a nevében is. - mosolyodok el én is - Igazából Suzanne, de az annyira komoly... - és bár újságíróként biztos olyan is tud lenni, én így, hogy már egészen kis totyis korától ismertem, arról nem is beszélve, hogy ha zavarba jön, milyen kis kétbalkezes tud lenni... egy szó mint száz, valahogy előbb a számra jön a Suzie, mint a Suzanne.
- Ühüm, az. Igaz, hogy ovisként úgy kikosarazott, mint a sicc, utána meg a balesetem szólt közbe, de végre csak egy lettünk már így felnőtt korunkra. - avattam be, ebből pedig azt is levághatta, hogy igencsak hosszúra nyúlik vissza az ismeretségünk.
- Akkor jól kijönnétek egymással, őt is az ilyenek hozzák lázba. - húzom el a szám, abba meg bele sem akarok gondolni, hogy mennyit aggodalmaskodok néha miatta, amikor később jön haza a munkából, esetleg elfelejt szólni róla.. - Hiába cukkolom néha, hogy válthatna valami biztonságosabb terepre, sminktippek, divat, vagy bármi, de ha látnád, milyen gyilkos tekintettel néz rám ilyenkor... - nevetem el magam, és abból kiindulva, amit eddig sikerült megtudnom a testvéremről, őt sem annyira hoznák lázba az ilyenek. De jó nekem, most már kettő miatt is aggódhatok, ha eddig egy nem volt elég.
- Duncan, ő úgy barát, mint a párod, vagy csak szimplán, akivel néha munka után beültök inni egyet? - kérdezek vissza, elvégre nem mindegy, de hát na, ha már ő is kíváncsi az én életemre, nincs abban semmi meglepő, ha én is az övére.
- Rendben, áll az alku! Mondjuk azt nem tudom, hogy mikor, de ígérem, majd sort kerítünk rá valamikor. - adom a szavam, a többit meg majd kitaláljuk még. Az biztos, hogy elérhetőséget majd cserélünk, mielőtt búcsút vennénk egymástól, én legalábbis elkérem az övéit, mindenképp, ha már az eddigi közös éveket elszalasztottuk, legalább a későbbiekben ne hiányozzunk egymás életéből.
- Nem is tudom... Sors, végzet, véletlenek, mindenféle megmagyarázhatatlan dolgok, mint az x-men képregényekben mondjuk az érzések vagy gondolatok olvasása... - próbáltam lazának tűnni, de közel sem ment olyan jól, mint hittem. Hogyan is kéne rákérdezni, hogy ő is... örökölte-e azt, amit én? Sera szerint nem is emberek vagyunk, hanem tündérek, de amikor a tükörbe nézek, valahogy nehezemre esik magamra ekképp gondolni, arról nem is beszélve, hogy bár arról is mesélt, hogy milyen más lények rohangálnak még a nagy világban rajtunk kívül, de eddig hála az égnek, nem volt szerencsénk egymáshoz.

[You must be registered and logged in to see this image.]Megpróbálni testvérként viselkedni, úgy, hogy pár perccel ezelőttig nem is volt testvérem és semmi sem garantálta, hogy az elkövetkezendőkben lesz, sokkal könnyebb volt, mint hittem. Mintha ösztönösen jött volna. Érdekelt, kicsoda Declan. Milyen az élete, mit csinál, mit szeret, mit gyűlöl. Szakács, tehát valószínűleg őt is érdeklik a tévében futó főzős műsorok, amiknek én nagy rajongója vagyok, bár magának a főzésnek keveset hódoltam. Szeret sportolni? Az én életem szerves része a mozgás, valahogy formában kell tartanom magam az esetleges támadások elhárítása végett… és vajon tud a természetfelettiről? Vajon, ha megtudja, mi a másodállásom, hogyan fog nézni rám? Kevés dolog aggasztott még ennyire, mint az ikrem véleménye… nem voltam az a töprengő típus, sokkal inkább cselekedtem, mint gondolkodtam, de jelenleg nagy szükségét éreztem annak, hogy ez a találkozás jó kimenetelű legyen. Évek óta kutattam, erőt gyűjtöttem a találkozáshoz és nem engedhetem elmenni magam mellett annak a lehetőségét, hogy megismerjem az embert, akivel nem csak a vér, hanem a hozzáértők szerint a lélek is hozzáköt.
- Bárcsak ne kellett volna megtapasztalnod azt, amin keresztül mentél. – Megcsóváltam a fejemet. Legszívesebben máris nekiindultam volna, hogy felkeressem azokat, akik kómába juttatták. Nem lehet olyan nehéz. Kicsi ez a város, sokkal kisebb, mint a megszokott vadászterületem és mivel az emberek felkutatásában profi vagyok, nem kellene, hogy beletörjön a bicskám ebbe a feladatba.
- Suzie. Kedves neve van. – Mosolyodtam el. – És komoly a dolog? – Puhatolóztam, mintha tinédzserek lennénk. Ki tudja, lehet már megvolt az eljegyzés, esetleg éppen egy nehezebb időszak küszöbén álltam. Tényleg mindent, de mindent tudni szerettem volna és ha hallgatok a bennem motoszkáló kérdésekre, akkor egyszerre zúdítottam volna Declan-ra az összes kérdésemet. Az akadályozott meg, hogy nem akartam elkergetni és elérni, hogy ne kérjen belőlem. – És mivel újságíró, máris szimpatikus. – Nevettem fel. – Én leginkább a szaftos sztorikra vagyok kiéleződve. Tudod, bűnügyek, seftelések, minden, ami szemnek és szájnak ingere. – A cikkek megírása segített abban, hogy eltussoljak olyan dolgokat, amelyeknek nem kellett volna napvilágra kerülnie vagy éppen felfedezzek összefüggéseket, amelyekről esetleg mások nem akarták, hogy egy mezei személy tudjon. – Szerencsére a barátom, Duncan eléggé jól viseli, hogy ha a fejembe veszek valamit, akkor meg is valósítom. Ő… fegyverszakértő. – Hirtelen ezt a kifejezést láttam legjobbnak a teljes munkaidős vadászra. – Te pedig talán majd főzhetnél egyszer nekem. Én nem vagyok egy nagy szakács, de bolond lennék elszalasztani a lehetőséget, amit egy igazi séf ajánlhat fel. – Belekortyoltam a még kávézóból elhozott koffeinbombába, ami majdnem a torkomon akadt a kérdését hallva. Kell más bizonyíték arra, hogy létezik az ikrek közötti összeköttetés? Az egész életemet áthatja a természetfeletti, erre ő éppen arra kérdez rá, hogy hiszek-e benne? A megdöbbenés talán az arcomra is kiült.
- Mit értesz pontosan természetfeletti alatt? – Kérdeztem rá. Fontos volt a pontosítás, anélkül könnyen elbeszélhetünk egymás mellett. – Bár, igazából, én hiszek benne. Jöhet Isten, a görög mitológia vagy a vámpírok és boszorkányok, egyre megy. – Ki vagyok én, hogy válogassak a természetfeletti között? Ebben a világban bármi lehetséges.

Szótlanul bólintok Mallory válaszára, ha a nevével találkozott, nos... akkor gondolom, nagy eséllyel arról is tud, hogy vele sajnos már sosem fog tudni megismerkedni. Annak fényében, hogy mennyi mindent sikerült kiderítenie eddig is, anélkül, hogy találkozott volna bármelyikünkkel...
- Igen, azok voltak, abszolút! - mosolyodok el, miközben még mindig az előbb említett emlékeken merengek. Néha még mindig furcsa belegondolni, hogy Dylan nem csak lelépett, mint apa, hanem tényleg örökre távozott, de abból kiindulva, hogy eleinte milyen nehezen vettem, idővel csak sikerül teljesen megbarátkozni a gondolattal.
- Húha, akkor látom, hogy téged se kellett félteni gyerekként, nem az a könyvmoly típus voltál. - fűzöm hozzá a sztorikat hallva, amikor pedig tőle is szóba kerül a kórház, keserűen felnevetek - Úgy néz ki, akkor ebben hasonlítunk valamennyire... Csak míg te fiatalabb korodban tekintettél az ott dolgozókra második családodként, nekem később jutott ki ebből. - kamatostól, ami azt illeti. Hála az égnek már több időt tölthetek otthon, mint a kórház falai között, de mily meglepő, azért még mindig nem szabadulok a különféle kontrollvizsgálatoktól.
- Igen, ő. Suzie. - teszem még hozzá, hogy legalább egy nevet tudjon társítani hozzá, ha eddig nem volt alkalmuk találkozni. Kíváncsi vagyok, hogy az milyen lesz majd, mert biztosra veszem, hogy idővel biztosan ez is elérkezik, de az még a jövő.
- Nézzenek oda, még egy újságíró? - vonom fel a szemöldököm meglepettségemben - A barátnőm is ezen a területen dolgozik. Te milyen témában szoktál írni? - ahogy Suzie-ból sem nézem ki azt, hogy valami női magazin egyik szépségrovatába írogassa a cikkeit, úgy valahogy Malloryt is talpraesettebbnél tartom ennél, de remélem, ő legalább egy fokkal biztonságosabb "témát" választott magának a bűnügy helyett a kedves barátnőmnél.
- Jó is az, ha az embernek ilyen kötetlen a munkaideje. A vendéglátásban  ez elég relatív, sokszor sajnos kimondottan rapszodikus, vagy szinte semmi munka, vagy kettőt szusszanni sincs ideje az embernek. - tudom, az elmúlt években pihentem eleget, úgyhogy egy szavam sem lehet, de azért kicsit tartok attól, hogy mennyire fog menni a visszarázódás, vagy épp hogyan fogom majd bírni fizikálisan azt a hajtást, amivel a szakácsok élete jár? Majd elválik, előbb nem ártana valami helyet találni hozzá...
- Akkor ezek szerint már te sem vagy egyedül. A barátod is elkísért ide? Vagy tudja, hogy miért pont ebbe az isten háta mögötti kisvárosba jöttél? - kérdezek rá kíváncsian, miközben tovább sétáltunk egymás mellett haladva.
- Lehet, hogy ez egy furcsa kérdés lesz részemről, de... mondd, Mallory! Te mennyire hiszel az ilyen természetfeletti dolgokban? - egy ideje már motoszkál bennem a kérdés, csak épp abban nem voltam biztos, hogyan is kéne feltenni, hogy ne nézzen komplett idiótának. Elég... drasztikusan ért a felfedezés, hogy úgy tűnik, nem közönséges ember vagyok, ám az igazat megvallva, rajtam kívül igencsak kevés hozzám hasonlóval volt szerencsém találkozni, gondolom nem igazán veri az ember nagydobra az ilyesmit - vagy csak én élek burokban, vagy vagyok vak az ilyesmikre. De ha tényleg ikrek vagyunk, akkor talán... talán mégsem vagyok olyan egyedül ezzel az egésszel, mint hittem.

[You must be registered and logged in to see this image.]Újságíróként lételemem volt a kíváncsiság, a kutakodás szeretete és az új infók iránti szomjúság, ám azt sohasem gondoltam volna, hogy egyszer a saját családom után kell vizsgálódnom. Először megrémített a gondolat, aztán kétségbe ejtett, majd próbáltam új kalandként felfogni: lehetőségem adódott megismerni az embereket, akik valamilyen oknál fogva nem lehettek az életem részei, miközben fennállt annak a lehetősége, hogy ők nem akarnak tudni rólam. Ez egyszerre volt demotiváló és cselekvésre sarkalló, jelenleg pedig egyáltalán nem bántam, hogy belevágtam ebbe a kalandba, hiszen mellettem sétált a férfi, akihez mint már a testvéremhez szólhattam.
- Igen, láttam a nevét néhány helyen. – Bólintottam egyet. Nem igazán akartam kinyögni, hogy azzal is tisztában vagyok, hogy meghalt… amikor a dokumentumokat nyálaztam át nem gondoltam volna, hogy van egy bátyám, aki már meg is halt, úgyhogy esélyem sincs találkozni vele. Vajon Declan-nak milyen érzés lehet, hogy miután elveszítette a bátyját, kap egy húgot? Nekem is emésztenem kellett a dolgot, hogy huszonnyolc egykeként leélt év után kiderült, hogy ikergyermek vagyok, Declan-nek sem lehetett egyszerű. – Szép gyerekkorotok lehetett. Igazi testvércsaták lehettek. – Széles mosoly húzódott az arcomra, ahogy elképzeltem a két srácot, miképp megpróbálják magukat kidumálni a bajból. Az én gyerekkoromban a testvérek szerepét a barátok töltötték be. Sohasem voltam egyedül, de azt nem tapasztalhattam meg, hogy milyen lehet kis vagy éppen nagytestvérnek lenni.
- Igen, eléggé aktív gyerek voltam. – Röviden felnevettem. – A csonttörések nálam szinte mindennaposak voltak, pont azért, mert mindenhová felmásztam. A fa tetejére, a háztetőre vagy éppen lefelé mentem olyan földalatti járatokba, ahová nem lehetett volna. Az ügyeletes orvosok szinte a második családommá váltak, egyszer még a karácsonyt is a kórházban kellett töltenünk. – Mozgékony, fáradhatatlan és kíváncsi gyerek voltam, akit minden érdekelt és ez a mai napig igaz volt rám, csak a felesleges energiáimat nem a famászásban, hanem vámpírvadászat során vezettem le. Nem éppen életbiztosítás, de a gyerekkor véget értével kellett valami, ami megadja az adrenalinlöketet és miután egy vámpír rám támadott, meg is találtam az utat, amire koncentrálnom kellett.
- Szóval ő a barátnőd? – Kérdeztem érdeklődve. Örültem volna, ha igen a válasza. Vannak emberek, akikre ha csak ránézünk, érezzük, hogy jók és jót is érdemelnek. Declan ilyen volt, volt a tekintetében valamiféle megmagyarázhatatlan kedvesség és az egész lényéből áradt a jóság.
- Én szabadúszó újságíró vagyok, úgyhogy nagyjából mindig utazgatok. Ha valahol tovább maradok, mint egy-két hónap, annak már nyomós oka van. Szerencsére a barátomat sem köti sehová a munkája, így tudunk együtt utazgatni. Ezért is engedhettem meg magamnak, hogy ide jöjjek és szerencsére senki nem fog a nyakamra járni, hogy mennyi ideig maradok. – Pillantottam rá mosolyogva.

- Az jó! Próbálok én is törekedni rá, és a konyhában még megy is, de az élet meg a lakás többi részén... - kúszik szórakozott mosoly a képemre, hisz valljuk be, az orvosok utasításait sem mindig sikerült tökéletesen betartani, elég csak arra gondolni, hogy néhány hónappal az ébredésem után hiába csak kontrollra mentem vissza, egy lábon lövéssel sikerült becsekkolnom a sebészetre, ami meg a lakást illeti... fogjuk arra, hogy a fiúk eleve trehányabbak. A konyhában meg hála az égnek régi beidegződés még a sulis időszakból, bár legyünk őszinték, nehéz úgy tartani a tempót, ha az ember semmit sem talál, vagy a koszos fazekakat kerülgeti.
- Azért legyünk őszinték, azért ez pont egy olyan téma, aminél nehéz felülkerekedni a kíváncsiságon. Szerintem tízből kilenc embert nem hagyna nyugodni a tény, hogy nem azok a szülei, akiket eddig annak hitt, hanem valójában örökbe fogadták. A te helyedben biztos én is megpróbáltam volna utána járni, maximum kevesebb sikerrel. - vallottam be, de szerencsére nálunk szó sem volt ilyesmiről... Anyu szerint tisztára apám vonásait örököltem, arról nem is beszélve, hogy a viselkedésünkben, mozdulatainkban is számos apró árulkodó jel bizonyította már, hogy hasonlóak a gének. És most, hogy kiderült, hogy valójában Mallory is a testvérem, akaratlanul is az ismerős vonásokat kezdtem kutatni a tekintetemmel az arcán, vajon nála is sikerül-e felfedeznem ezeket? Valakire emlékeztet, de így hirtelen még nem tudnám pontosan megnevezni, hogy kit is vélek felfedezni benne.
- Ne is mondd, nekem csak a munka kapcsán egy-egy étteremben, de... nos, van benne valami, igaz, akadnak olyanok, akik tudnak viselkedni, de a többségüktől én sem vagyok elájulva. - teszem hozzá, bár talán nem is feltétlenül a pénznek van köze a dologhoz, szerintem ha hirtelen megnyerném a lottót, akkor sem fordítana ki önmagamból. Mondjuk így, hogy lottózni sem szoktam, ilyesmitől tartanom sem kell.
- Rendben, akkor előbb egy séta. Mit szólnál hozzá, ha megmutatnék egy-két helyet a városban? Persze csak ha érdekel! - ajánlom fel, miközben intek a pincérnek a számla végett. Ha érdekli, akkor megnézhetjük a régi iskoláimat, vagy a házat, ahol éltünk, vagy a parkot, ahová a játszótérre mentünk még anyával kisgyerekként - életem helyszíneit, melyekben sok különleges egyébként nincs, de talán beszédesebb, mint ha én mesélnék róluk. A helyszíneket, ami - ha Mallory is velünk nőtt volna fel - az ő életében is olyan kellemes emlékeket idéznének fel, ha rájuk gondol. Vagy, ha ahhoz több kedve van, akár a város kevéske nevezetességét is megnézhetjük, én abszolút rugalmas vagyok, miközben pedig a számlát rendezzük, neki is felvetem az ötletemet, csak hogy tudjam, merre induljunk el?
- Igen, pontosan. - bólintok a szavaira, amikor pedig visszakérdez, csak elgondolkozok néhány pillanatra, hogy mégis mit kéne mesélnem? Sokak számára a húszas évek a legmeghatározóbbak és emlékezetesebbek, számomra pont azok estek ki, így maximum a gyerekkoromról tudnék mesélni, ami kissé talán furán venné ki magát.
- Húha... Azt gondolom már kiderítetted, hogy volt egy bátyám, igaz? Hát, fiatalabb korunkban biztos sok fejfájást okoztunk a szüleinknek, igaz, én "jobb" gyerek voltam, de azért rá mindig lehetett számítani, sok hülyeségre rábeszélt. Próbáljam ki a faházat, amit a kertbe épített... persze azt nem mondta, hogy azért enyém a megtiszteltetés, mert ő maga sem volt biztos benne, hogy mennyire strapabíró! - idézem fel az egyik régi emléket - Végül aztán csak túl gyengének bizonyult az egyik illesztés, aminek én ittam meg a levét, de egy lábtöréssel megúsztam. Meg ott voltak a gördeszka-versenyek,  a sulis csínytevések. Mondjuk anya szerint így a kóma után szinte meglepően nyugodt természetem van ahhoz képest, amilyen hiperaktív tizenévesként voltam. Te milyen voltál gyereknek, hasonló rosszcsont? - nevetek fel röviden, igaz, a nyugodtsághoz talán részben az is hozzátartozik, hogy nem is mozoghattam - no meg nem is nagyon bírtam annyi fekvés után, szóval csak szépen apránként kellett visszaszokni hozzá.
- A legjobb barátom már ovis korom óta az egyik lány, aki tőlünk nem olyan messze lakott, és mint kiderült, ő volt az egyetlen, aki miatt még itt lehetek, mert nem adta fel a reményt, hogy egyszer még felébredek. Most is vele lakok, meg van egy kutyánk, Ted. Most te jössz! - passzolom át neki a lehetőséget, hogy ne csak én beszéljek magamról, hogy ugyanúgy dúl a kíváncsiság bennem is, hogy ő milyen lehet. Egy kicsit én mesélek, egy kicsit ő... és amilyen nehéz volt kitalálni, hogy mégis, miről kéne, érzem, nem fog ez gondot okozni, ha belelendülünk.

[You must be registered and logged in to see this image.]Féltem, hogyha hagyom, hogy a bennem tomboló öröm és megkönnyebbülés a lehető legszélesebb mosolyom képében utat törjön magának, akkor bármelyik pillanatban jöhet a csalódás, amire egyáltalán nem voltam felkészülve annak ellenére, hogy elméletben sokkal nagyobb esélye volt annak, hogy a testvéren már az első körben elutasítja a közeledésemet. Felfoghatatlan volt, hogy itt ültünk egymással szemben és huszonnyolc évnyi beszélgetést kellett volna bepótolnunk, ehhez képest fogalmam sem volt, hogy kezdjem. Igazából, csak örültem annak, hogy Declan ennyire jól állt hozzá a szituációhoz.
- Szeretem a rendet, talán túlságosan is. Többen megjegyezték már, hogy néha lazíthatnék. – A civil munkámhoz elengedhetetlen volt némi rugalmasság, ám ha ráharaptam egy témára, akkor olyan voltam, mint egy harci kutya: még ha csak képletesen is, de nem engedtem ki a fogaim közül és szigorú menete volt annak, ahogy a témákat feltérképeztem és körbejártam. Arról természetesen mélyen hallgattam, hogy van egy másodállásom is, ami még inkább megköveteli a precizitást, mint az újságírás. Vámpírokra nem lehet vaktában vadászni, pontos stratégiákra, következetességre és fegyelemre volt szükség a túlélés érdekében és mivel nem szerettem volna otthagyni a fogam egy vérszívó karjaiban, muszáj volt szabályok szerint játszanom.
- Én is csak mostanában kezdtem utánajárni. Körülbelül… fél éve tudtam meg, hogy a szüleim örökbefogadtak és bár próbáltam visszafogni magam és nem foglalkozni vele, a kíváncsiságom erősebb volt. – Arra egyáltalán nem voltam felkészülve, hogy a biológiai anyám milyen történettel állna elő, ezért is szerettem volna, ha Declan nem szólt volna neki rólam. A testvéremmel találkozni már gondolatban is könnyebb menetnek tűnt és nem is szerettem volna megszakítani a mai napot azzal, hogy Danielle-el is foglalkozzak. Mindennek megvan a maga ideje és jelenleg úgy éreztem, hogy szívesebben lennék az ikremmel, mint bárki mással.
- Volt már dolgom gazdag és befolyásos emberekkel is… nem valami lenyűgözőek. – Vidám mosolyt villantottam. Declan jelenleg sokkal fontosabbnak tűnt számomra, mint a világ bármelyik nagy fejese és az rátett egy lapáttal erre az érzésre, hogy beleegyezett a felajánlásomba, miszerint töltsünk együtt egy kis időt. Nagy kő esett le a szívemről, bólogatásba kezdtem az ötleteit hallva.
- Kezdjünk egy sétával, aztán jöhet az ebéd. - Végülis, teljesen mindegy volt, mit csinálunk, csak együtt csináljuk és közben beszélgessünk. Ez volt a lényeg. A számla rendezése után ki is toltam magam alól a széket, hogy elinduljak a kijárat felé és amint a testvérem mellém ért, újra meg is szólaltam. – Szóval, egész életedben itt éltél, szakács vagy és volt ez a… nagy baleseted. – Szívesen megkerestem volna azokat, akik ártottak neki, hogy beléjük mártsam a nyilaimat. – Mit lehet tudni rólad ezen kívül?

Csak halványan elmosolyodok az ikertesóm – szentséges ég, milyen furcsa még mindig belegondolni abba, hogy a velem szemben ülő nő valójában a testvérem! Ha én lettem volna hasonló helyzetben, valószínűleg én is minden tőlem telhetőt megtettem volna, megmozgatva minden lehetséges szálat, ami csak lehetőségemben áll. Jelen helyzetben azonban ilyenből kimondottan kevés állt rendelkezésemre, szinte semmi, tekintve, hogy az elmúlt éveket a sors egy huszárvágással stornózta az életemből.
- Igen, ez mondjuk logikus magyarázat. Egyébként az élet más területén is ilyen pedáns vagy? – pillantok fel a papírokból kíváncsian, mert bár a konyhában nálam is mindig katonás a rend és tökéletes a tisztaság, de egyébként, khm... hajlamos vagyok néha lazábban venni a dolgokat.
- Az igazat megvallva sok tapasztalatom nincs e témában, de képzelem, mennyivel kelendőbbek a picik, mint a nagyobb lurkók. – jegyeztem meg csendesen, az meg más téma, hogy én magam soha nem bírnám ilyesmire rávenni magam. A szüleimből is nehezen néznék ki ilyesmit, de ki tudja, hogyan is hangzik majd anya verziója, ha egyszer odáig is eljutunk?
- Nem tudom... – vakargattam meg a tarkómat zavartan nevetve, mert mit mondhatnék? Hogy ilyennek neveltek? Hogy nem ártott nekem semmivel sem, hogy okom legyen ellenségesen viselkedni vele? Vagy tán a kóma miatti elszalasztott évek fényében másképp állok a dolgokhoz, mint a korom sok, megfáradt, befásult embere? Esetleg egy kicsit talán az összes, így együtt?
- Nem tűnsz pszichopatának. És... nem tudom, lehet, hogy az is közre játszik benne, hogy... hogy is mondjam. Ha tényleg a rossz szándék vezérelne, és olyasmit akarnál tőlem, akkor számos jobb jelöltet is találhattál volna, aki gazdagabb, híresebb, vagy befolyásosabb. – vontam meg a vállamat, hisz bár eléldegéltem a magam kis világában, de mit szépítsek rajta? Különösebben egyikkel sem voltam kiemelkedő, csak egy szürke valaki a tömegben, ha úgy nézzük. A már korábban említett rokoni kapcsolat igaz, kivétel, de ez meg pont olyasvalami, amitől nem érzem kevesebbnek magam, sőt! Tekintve, hogy a kómából való felébredésem idejére egyedül anya maradt a családomból, még örülök is neki, hogy Mallory felbukkant, még ha egyelőre furcsa és különös is ez az egész mindkettőnknek.
- Hm? – pillantok rá, miközben a telefonomat fogom, várva, hogy mit szeretne mondani mielőtt anyát tárcsázom, a szavaival azonban sikerül meglepnie.
- Huhh... hát, igazából miért is ne? Az igazat megvallva sok dolgom úgy sincs, mára igazából csak ez az állásinterjú volt. Mesélni azt hiszem, azt bőven tudnánk mindketten. Neked mihez lenne kedved? Maradjunk itt? Vagy keressünk valami másik helyet ebédelni, esetleg sétáljunk egyet? Megmutathatnám a várost, ha érdekel! – dobtam be néhány ötletet a teljesség igénye nélkül, egészen belelkesülve a javaslatán.


|| Bocsi, hogy csak most...  

[You must be registered and logged in to see this image.]Sejtettem, hogyha eljön a pillanat, amikor kimondom, hogy pontosan miért is történt ez a véletlen találkozás, bizonyítékot szeretne majd a szavaimra. Nekem is az lenne az első kérésem az illető felé, aki éppen készül betáncolni az életembe és felforgatni azt, hogy támassza alá az állításait, érje el, hogy hinni tudjak neki. A papírok nem hazudtak, két szem és a józan logika bőven elég volt ahhoz, hogy össze lehessen rakni a képet, amiért ha képletesen szólva is, de az ajtaján kopogtattam.
- Nehéz volt, de megérte a fáradtságot, az össze szívesség felhasználását és a tartozások törlesztésének kérését. – Félmosoly ült ki az arcomra. Betartattam és ígértem, behajtottam és tartoztam csak azért, hogy ezek a papírok az enyémek legyenek. Megvolt rá a hosszú évek óta csiszolódó képességem, hogy tudjam, kinek mikor és mit kell mondani, ám ez néha közel sem elég a boldoguláshoz. Attól a pillanattól kezdve, hogy megtudtam, milyen háttérrel rendelkezem egyáltalán nem érdekelt, ki és mit követelhet majd tőlem, az egyetlen dolog, ami számított az volt, hogy közelebb kerüljek azokhoz, akik távol akartak tartani maguktól. Faramuci helyzet.
- Ha nem stimmelnének, nem jöttem volna ide. Mindig biztosra megyek, nem szeretek életeket feltúrni csak azért, mert lett egy kósza ötletem. – Mosolyom kissé magabiztosabbá vált, ahogy ismét Declan-re néztem. - Biztosan megvolt az okuk rá, de idáig nem ért el a kezem. Azok a szülők, akik lemondanak a gyerekükről nem kötelesek elmondani a miérteket, elég, ha csak annyit mondanak, hogy a baba nem lenne náluk jó helyen és már viszik is…- Értékeltem ezt a hozzáállást, elvégre, ha valaki nem érzi magát kompetensnek, jobb, ha nem is próbálkozik egy olyan komoly dologgal, mint a gyereknevelés. Ám a legnagyobb rejtély az volt, hogyha a testvérem és előtte már a bátyám felnevelésével is próbálkoztak a szüleink, akkor miért pont én estem ki a kosárból? Legfőképp ezen ok miatt nyeltem egyet, amikor Declan kimondta az anya szót, de a lelkesedése sok kételyt eltörölt bennem. Nem is emlékeztem, mikor éreztem ahhoz hasonló megkönnyebbülést és feltétlen boldogságot, mint most.
- Hogy lehetsz ennyire kedves? – Hitetlenkedve megcsóváltam a fejemet, csakhogy a hangomban nyoma sem volt rosszallásnak, inkább tiszta rácsodálkozásnak. – Mások azt hinnék, szélhámos vagyok, hogy akarok tőlük valamit vagy… pszichopatának néznének, aki élvezi, hogy hihetetlen sztorikkal áll elő az áldozatainak. – Én legalábbis ezt hinném, a paranoia mélyen a személyiségem részévé vált, mindig a gátam mögé néztem és kérdezősködni kezdtem, ha úgy éreztem szükségét. És a legtöbbször úgy éreztem. – Mit szólnál ahhoz, ha… - Nyeltem egyet, mert láttam, hogy elővette a telefonját és lett egy sejtésem, miszerint Danielle-t szeretné tárcsázni. Hirtelen túl közelinek tűnt a perc, hogy szembenézzek a nővel és ez kissé megijesztett, bár próbáltam magam összeszedni és nem kézzel-lábbal elkezdeni tiltakozni. – Ha ma délután csak együtt töltenénk egy kis időt? Beszélgetnénk, megtudnánk egymásról dolgokat, eltöltenénk az időt addig, amíg ráérsz. Nekem te voltál az egyetlen tervezett programom mára. Mondtam, hogy szabadságot vettem ki. – Semmiben sem hazudtam neki, a munka megvárt.

- Tiszta sor. – bólintok a nővérem... az ikertestvérem szavaira. Akármennyire is szerettem volna, hogy igaza legyen, hogy kiderüljön, mégsem maradtam olyan egyedül a világban, amennyire hittem, mégis féltem vakon elhinni a szavait, talán épp ezért is éreztem olyan lelkiismeretfurdalást, miközben azokról a bizonyos papírokról kérdeztem, amikor pedig néhány pillanattal később átnyújtja őket nekem, azzal a lendülettel tolom arrébb az italomat, hogy helyet csináljak nekik az asztalon.
- Azt meghiszem. Az sem kis munka, ha az ember a saját iratairól akar másolatot szerezni, hát még ha máséról...! – tettem hozzá, hisz a kómám alatt nekem is elévült egy-kettő, két élmény volt utólag megcsináltatni, meg igazoltatni magam úgy bárhol is, magyarázkodni egy sort mindenkinek, akinek semmi köze a balesetemhez. De mivel most nem a saját sanyarú múltam a téma, így el is engedem a kellemetlen gondolatokat, hogy helyette a mindenféle másolatokba vessem bele magam.
Először a saját papírjaimat, adataimat futom át, megbizonyosodva arról, hogy tényleg én vagyok a személy, akit keres, majd ugyanúgy a bátyám és a szüleim iratait is, míg végül Malloryé is sorra kerül. Ezt már sokkal odafigyelőbben olvasom, igyekezve minél több információt elraktározni róla, hisz ki tudja, látom-e még valaha?
- Tényleg stimmelnek az adatok... – dörmögöm az orrom alá, ám sokkal okosabb sajnos nem leszek tőle, s a kérdéseire sem tudok válasszal szolgálni, miért kellett mindennek így történnie?
- Elhiszem, de... úgy tűnik, bármi is áll a dolgok hátterében, elég nyomós oka lehet, hogy még csak egy szóval sem említették nekünk... Az igazat megvallva, ötletem sincs, hogy miért. – pedig isten legyen a tanúm, nem csak, hogy én is kíváncsi lettem volna rá, de ezek után ki is akartam deríteni, bármi áron.
- Anya. – mondtam ki Mallory helyett én, ami neki, érthető módon, nem igazán jött a nyelvére. Nem is hibáztatom érte egy percig sem, abban viszont igaza van, hogy ő maradt az egyetlen esélyünk. Vagyis... talán apánk is tud róla, de lévén, évek óta nyoma veszett és abban sem vagyok biztos, hogy él még egyáltalán. Anya maradt az egyetlen biztos pont ebben az egész bizonytalanságban.
- Még szép, hogy segítek! – feleltem, mint ha magától értetődő lenne az ilyesmi... számomra az is volt, bár lehet, hogy annak tudható be, hogy a több évnyi kóma miatt nem volt időm úgy megkeseredni, mint a felnőtteknek? Vagy nem halt ki belőlem annyira a naivság? Talán nem is számít.
- Ne viccelj! A legkevésbé sem veszem annak, sőt, örülök neki... még ha talán nem is a legjobban fejezem ki. De.. mindig is szerettem volna egy kistesót. – ki gondolta volna, hogy ennyi év múltán fogok kapni egyet? Még ha csak perccel fiatalabb, mint én – És én is örülnék, ha kicsit jobban megismerhetnénk egymást, még így is, hogy ilyen sok év kimaradt... vagy épp az ország két különböző részén élünk. – tettem hozzá. Nyilván nem lesz olyan, ikertestvérek közötti tipikus kapcsolat, mint ha együtt nőttünk volna fel, de... még mindig jobb később megtudni, mint ha sosem derült volna ki, én legalábbis így vagyok vele.
- Hmm... Van valami programod a délutánra? – pillantottam fel rá, miközben összerendeztem az iratokat, hisz nem tudom, a munkával kapcsolatos dolgaiból mennyi volt az igaz, de amennyiben ráér, úgy már nyúltam is a telefonom után, hogy anya számát keressem ki, és tárcsázzam belőle, megérdeklődve, nem-e lenne gond, ha úgy fél óra múlva beugranánk látogatóba? Az pedig maradjon meglepetés számára is, hogy a „mi” ez esetben nem Suzie-t és engem takar, mint megszokott esetben.

[You must be registered and logged in to see this image.]- Szerintem biztos, de... éppen azért akartalak megtalálni, hogy ezer százalék legyen. - Majdnem kibukott belőlem, hogy az életben egyedül a halál biztos, de ezzel indítani a nagy valószínűséggel ikertestvéremnek elég morbid lett volna. Nem akartak elijeszteni, szerettem volna a legjobb oldalamat mutatni neki, pedig ezzel keveseket ajándékozok meg. Az tart életben, hogy utálatos és durva vagyok, a lelkemnek egyszerre volt felüdülés és veszélyhelyzetet teremtő a szituáció. De mégis, kivel legyek kedves és türelmes, ha nem az ikremmel?
- Itt vannak nálam. - Belenyúltam a táskámba és rövid keresgélés után kiemeltem belőle egy mappát. Felkészültem, evégre bizonyítékok nélkül bárki mondhatja az első vele szembejövő járókelőnek is, hogy testvérek az illetővel. - Benne vannak az én papírjaim a születésemről és az örökbefogadásomról is és a te újszülött dokumentációd is. És mindent, amit tudok Danielle-ről, Duke-ról és Dylan-ről. Szép kirakós volt, - Nem voltam nagy hacker, ám jó volt a meggyőzőképességem és ha kitűztem magam elé egy célt, általában elértem. Főleg, ha azokról a személyekről volt szó, akikkel fel kellett volna nőnöm. Sok mindent mondtam és ígértem a segítőimnek és még egyáltalán nem volt kedvem gondolkozni azon, hogyan fogok törleszteni vagy elsumákolni a tartozásokat.
- Én lettem volna a legboldogabb, ha meg tudod válaszolni a kérdéseimet, de nem várhattam el tőled. - Halvány, viszonylag hamar átfutó, lemondó mosoly jelent meg az arcomon. Két perccel ezelőttig azt sem tudta, hogy létezem, még én is hatalmas előnnyel indultam vele szemben. Egy pillanatra felötlött bennem, mennyire vagyok rosszindulatú azzal, hogy mondhatni keresztülhúztam a világképét? Betoppantam, közöltem vele, hogy a testvérek vagyunk és ez benne is minimum annyi kérdést vetett fel, mint bennem. Ha igazán, ösztönösen jó testvér lennék, nem azt kellett volna tennem, ami a másiknak is jó? - Nem tudom, mi miért történt. Erre csak egyetlen ember tudhatja a választ. - Képtelen voltam kimondani, hogy az anyánk. Danielle Collins az ő anyja, nem az enyém. Belőle származtam, ő szült meg, de nem ő nevelt, volt ott mellettem a nagy eseményeimen, vigasztalt meg, amikor sírtam vagy örült velem együtt a legapróbb dolgoknak is. Nem is anyát kerestem, hanem válaszokat. Kezdtem rosszul érezni magam, amiért pont a szintén tudatlan testvéremet vontam be a keresgélésbe, szívesen fel is pattantam volna a helyemről, ám hallva, hogy felajánlotta a segítségét, lefagytam. Nagyobbat dobbant a szívem és ha nem tartottam volna magam, lehet, hogy könnycseppek gördülnek ki a szememből, pedig az ilyen felfokozott érzelmi állapotok nem voltak rám jellemzőek.
- Tényleg? Segítesz? - Megköszörültem a torkom, hála ült ki az arcomra. - Köszönöm. Nem akarok rád akaszkodni és a nyakadon csüngeni, de... örülnék neki, ha megismerhetnénk egymást. Nem biztos, hogy a legjobb ötlet volt tőlem követni téged, viszont... nekem első lépésnek már az is tökéletes ha nem hiszed azt, hogy őrült vagyok.

- Szóval biztos... – felelem rezignáltan, mert magam sem tudom, hogy mit is mondhatnék. Mit illene ilyenkor? Erről valahogy nem írnak a könyvek, nem készített fel senki... Kell is némi idő, mire összekapom magam annyira, hogy ismét szóhoz jussak, igaz, valahogy még akkor sem igazán vagyok képes felfogni a hallottakat, pláne, mert annyira nem vallana anyáékra egy ilyen tett... Mégis, ezek szerint megtették, és van egy húgom, egy ikerhúgom, akiről eddig még csak tudomásom sem volt.
- Itt vannak azok a papírok? Vagy megvannak valahol? Meg lehetne nézni őket? – kérdezősködök, ha már szóba kerülnek, bár magam sem vagyok biztos benne, hogy miért is érdekelnek annyira... talán akkor könnyebben elhinném? Lehetséges, vagy csak még mindig kényelmesebb lenne ez a megoldás, mint anya elé állni, és egy ilyen kérdést feltenni neki... És választ kapni rá?
- Bocsáss meg, csak... sosem gondoltam arra, hogy más testvérem is lehet Dylanen kívül. Még csak nem is említették soha, hogy lenne egy húgom... – tettem hozzá magyarázatképpen, miközben felnéztem a bögrémből, amit már percek óta el sem engedtem, mint ha ez lenne az egyetlen biztos pont az életemben.
- Az igazat megvallva, ötletem sincs... Ahogy azt se értem, ha tényleg lemondtak rólad, akkor... miért pont rólad? És nem rólam? Hisz egy bátyám már volt, és mindenki egy fiút meg egy kislányt szeretne a tökéletes családhoz, nem? – kérdeztem vissza, ami meg az anyagiakat illeti, lehet, hogy anya fizetése tanárként nem volt épp a legjobb, viszont abból kiindulva, hogy apánk ügyvédként dolgozott, nem igazán voltak különösebben anyagi gondjaink, így ezt is elvetem magamban, mint lehetséges választ a „Miért?”-re.
- Hát, az eléggé... És nem csak a te oldaladról, úgy tűnik, de erről is. – vallottam be, mint ha nem lett volna eddig is teljesen nyilvánvaló a reakcióim alapján. Hiába, sosem voltam különösebben jó színész, hazudni is pocsékul tudok, szóval még ha tudtam volna, hogy mi történt, csak tagadom, akkor is egyből átláthatott volna a szitán... ilyenről azonban szó sincs, mert úgy néz ki, jelen állás szerint kettőnk közül még mindig ő a tájékozottabb.
- De... ha ez megnyugtat, akkor segítek a végére járni, hogy mi is ez az egész, vagy miért kellett így történnie? Engem is érdekelnek a miértek. – jelentettem ki, s talán most először, de még a tündér-képességemnek is örültem. Ha anya nem akarna beszélni róla, vagy nagyon terelné a témát, még egészen diszkrét módon akkor is megtudhatom, hogy mi ez az egész. Addig is viszont...
- És mik a terveid? Ezek után? – pillantottam az előttem ülőre, aki már nem pusztán egy egyszerű idegen volt számomra. Vajon csak azért jött, hogy közölje velem a hírt, esetleg kiderítse, hátha többet tudok mint ő, és így válaszolhatok a kérdéseire? Majd’ harminc évet úgy is lehetetlen egy csapásra bepótolni, de... szeretné egyáltalán, hogy a későbbiekben tartsuk a kapcsolatot és megpróbáljunk családtagként nézni a másikra, vagy köszöni, ennyi volt?

[You must be registered and logged in to see this image.]Nem voltam egy idegeskedő típus, sőt, normális esetben akár fát is lehetett volna vágni a hátamon. Ám ezt a helyzetet cseppet sem lehetett normálisnak nevezni, emiatt nem is igazán tudtam, hogyan kellene viselkednem. Próbálkoztam nem túlzottan idegesnek látszani, felölteni magamra a nyugodtság valamiféle álarcát, de mivel erre nagyon régen volt utoljára szükségem, kijöttem a gyakorlatból: eszembe jutott, amikor tinédzser koromban, először öltem vámpírt. Saját magam használtam csalinak és ha a mély vízben kapálózva nem tanulom meg, hogy a kontroll és a saját érzelmeink szabályozása az egyetlen dolog, ami vészhelyzetben megmentheti az életemet, akkor ma már nem élnék és esélyem sem lett volna találkozni a testvéremmel. Mióta megtudtam, hogy van egy ikertestvérem, ráérős időmben azon gondolkoztam, vajon tényleg igazak lehetnek a mesék, amelyek arról szólnak, hogy az ikrek megérzik, ha történik valami a másikkal? Összeköttetés, egyfajta lelki kapcsolat lenne közöttünk, amiről mi magunk sem tudtunk, hiszen nem is ismertük egymást? Próbáltam felidézni a napot, amikor Declan-t megtámadták, emlékezni akartam arra, hogyan éreztem magam, éreztem-e szorító érzést a mellkasomban, nyilallást a szívemben, elszorult-e a torkom, megszédültem-e? Sajnos nem emlékeztem, de azzal nyugtattam magam, hogy igazából fogalmam sem volt arról, mire kellene emlékeznem.
- Igen, száz százalékig biztos. – Nem úgy, mint én. Soha nem voltam még ennyire bizonytalan. Vajon hogyan fog reagálni? Hinni fog nekem? Feláll és elrohan, azt fogja mondani, hogy megőrültem és ne szórakozzak vele? És én mit fogok csinálni? Meg akarom majd győzni az igazamról? Hagyom, hogy ülepedjenek benne a dolgok és feldolgozza a hallottakat? Az utóbbi nem rám vallana, sokkal inkább az, hogy rá zúdítok minden tényt és információt, amit összeszedtem, aztán hagyom, hadd bogozza ki belőlük azt, amit szeretne. Ez volt az én egyik legnagyobb bajom: megvolt a saját nézőpontom és elvártam az emberektől, hogy hasonlóképpen gondolkozzanak, ám attól függetlenül, hogy szerettem volna segíteni nekik a velem való empatizálásban, nem igazán tudtam, mitévő legyek, ha valaki nem osztotta a véleményemet.
- Fel sem tudom idézni, mennyi iratot átnéztem. – Vettem a bátorságot és a testvérem szemébe néztem. A testvérem. Ízlelgetnem kellett a szót, még ha nem is mondtam ki hangosan, csak a fejemben keringett. – Rengeteg időbe telt, míg hozzájutottam az igazi születési anyakönyvi kivonatomhoz, majd Danielle nevéhez, aztán… rájöttem, hogy nem én vagyok az egyetlen akinek a születésnapomon életet adott. – Mintha a saját tekintetemet láttam volna Declan szemeiben. Furcsa volt, viszont hirtelen kellemes érzés töltött el és lehet nem volt illő, de egy röpke pillanatra halványan elmosolyodtam. – Mióta megtudtam, hogy van egy ikertestvérem egyre többször tettem fel magamnak a kérdést, hogy miért én? Ketten voltunk, miért választottak szét minket? – A szavaiból ítélve ő sem válaszolhatta meg a kérdésemet, nem is vártam el tőle, de jólesett végre kiejteni a számon, ami a szívemet nyomta. – A szüleimnek… azoknak, akik felneveltek, nem lehetett gyerekük. Amikor rákérdeztem az örökbefogadásomra csak annyit mondtak, hogy egy kedves ismerősük segítségével kaptak meg engem, aki ismert egy párt, akik lemondanának a lányukról. Nem tudok többet, csak neveket és dátumokat, viszont… a történet lyukas. – Nyeltem egyet, kissé meggyötört kifejezés ülhetett ki az arcomra.

Nos, úgy tűnik nem csak nálunk volt igaz a már jól ismert mondás, de ezek szerint Mallory családjában is megállta a helyét, amikor pedig tovább mesél arról, milyen mi minden változott meg azután, hogy megtudta, a szülei valójában nem a biológiai szülei... Nos, túlzás lenne azt állítani, hogy tudnám, mi mehetett végbe benne, viszont ami a csoportot és a támogatást illeti, azt már volt szerencsém megtapasztalni.
- Nagy könnyebbség tud lenni az, ha tudjuk, nem egyedül evezünk a csónakban. – legyen szó akár a felébredésem utáni rehabilitációs időszakról, akár arról, hogy megtudtam, nem hétköznapi embernek születtem... Bár az igazat megvallva, tündérből még mindig csak egyetlen egyet sikerült megismernem rajtam kívül. Hogy csak én kerültem el őket ilyen jó érzékkel, vagy tényleg ilyen ritkák, azt már magam sem tudtam volna megmondani.
- Tényleg? – kérdezek vissza némileg megdöbbenve – Azért kiindulási alapnak ez már egész jó. És sikerült róla valami bővebbet kideríteni? Itt lakik-e még, vagy hasonlók? – érdeklődöm kíváncsian, miközben gondolatban már azon dilemmázok, vajon van-e olyan ismerősöm, vagy láttam-e olyasvalakit az elmúlt időben, aki hasonlít a velem szemben ülő nőre? Valami még rémlik a gimis bioszórákról, hogy amennyiben egy ikerpár egyik fele fiú, a másik lány, akkor már csak kétpetéjű ikrek lehetnek, és hasonlítani sem feltétlenül hasonlítanak egymásra, de ettől függetlenül valami színeiben hasonló testvér képe lebeg a lelki szemeim előtt. Pedig ha tudnám azt, amit hamarosan megtudok...
- Az igazat megvallva, nem tudom, hét év alatt mire jutottak a rendőrök, vagy vették-e egyáltalán a fáradtságot, vagy azóta is lezáratlan ügy... ami pedig a bandákat illeti, akkora biztos nincs egyik se, mint mondjuk New Yorkban, de bűnözés akad mindenhol. – húztam el a számat, lehet, hogy később, de a drogügyletek csak beszivárogtak a városba is... Erről azonban inkább hallgatok, mielőbb még bővebb magyarázkodásba kéne bocsájtkoznom, mégis, honnan szedek ilyesmit?
- Ugye? Szerencse, hogy egy ember kitartott mellettem, mert ha az orvosokon múlt volna, már rég lekapcsolták volna a gépeket. – vallottam be, hisz a statisztikák szerint minél tovább fekszik valaki kómában, annál kisebb az esélye, hogy valaha is felébred még. Hét év pedig nem kevés, nem csoda, hogy már minden reményről lemondtak, ha már semmit sem változtak a monitoron megjelenő értékeim.
- Danielle? Nahát...! – felelem némi meglepettséggel, hisz anyának is ez a keresztneve, igaz, ez még semmit nem jelent, elég gyakori név az államokban, és a városban is akad több is belőle. Amikor azonban folytatja, a vezetéknevet is elárulva mellé, hirtelen leesik a tantusz...
Míg Mallory a kávéjával szemez, addig én csak meglepetten pislogok, meg próbálom feldolgozni a hallottakat, miközben csak úgy cikáznak a gondolatok a fejemben, valami ésszerű magyarázat után kutatva.
- Danielle... Mayers? Ez biztos? – kérdezek vissza, hátha csak félreértettem, de Mallory minden reakciója azt sugallja, hogy bizony, jól hallottam.
- De... Ez nem csak valami félreértés? Nekem csak egy bátyám volt, soha, egy szó sem esett arról, hogy ikertestvérem is lett volna. És ha mégis, akkor miért nem velünk nőtt fel? Ennek így semmi értelme, anyáék biztos, hogy sosem mondtak volna le a saját gyerekükről. – rázom a fejem, nem, az egyszerűen képtelenség, anyámat ismerve. De mégis, miért hazudna ilyesmiben olyasvalaki, akit most látok életemben először? Nem vagyok sem híres, sem gazdag, sem befolyásos... és miközben próbálom megemészteni ezt a hirtelen jött információt, akaratlanul is Mallory vonásaira téved a tekintetem, ismerős vonások után kutatva, amik valamelyik hozzátartozóm arcán visszaköszönhettek korábban.
- Sajnálam, csak... az igazat megvallva, nem is tudom, hogy mit mondjak. Tényleg... testvérek lennénk? Ikertestvérek? – kérdeztem vissza óvatosan. A fejem még mindig zsong, és időközben a gyomrom is gombócnyi méretűvé zsugorodott, miközben azon gondolkozok, hogy talán a sors alakította így, ha lehet hinni ilyesmiben? Hogy miután elveszítettem az egyetlen(nek hitt) testvéremet, egy másikat kapok helyette?

[You must be registered and logged in to see this image.]- Lehet benne valami. Tényleg nem lehet rossz szavam az anyámmal való kapcsolatomra, de tipikusan apa kis hercegnője lehettem. Nem is bántam. - Szélesen elmosolyodtam az emlék hatására. Tényleg, semmi bántót nem mondhattam rájuk, apám olyan volt, mint a védelmez király a mesekönyvekből: mellettem volt, támogatott, tanácsokkal látott el, védelmezett, csak puskát nem vett az udvarlók ellen... viszont csúnyán nézett rájuk, ha valami nem tetszett neki. Elkezdtem visszasírni a gondtalan gyerekkort, amikor semmi más nem számított, mint hogy milyen nap van és mi a teendő a suliban, mit ebédelünk és milyen filmet nézzünk meg vacsi után, hétvégén pedig merre menjünk kirándulni. A felnőtt élettel sokkal több gond járt, arról nem is beszélve, mennyi világ kapuja nyílott meg előttem, amelyek közül válogatni és amik között egyensúlyozni cseppet sem könnyű.
- Talán nekem már azért tűnik mindennapinak, mert több csoportot is megismertem, akik ugyanabban a helyzetben vannak, mint én. Ha az ember lánya megtud magáról egy ilyen hírt, úgysem hagyja nyugodni... és a társas támogatás sokat segít. - Nem bántam, hogy a szüleim nem közölték velem hamarabb, hogy biológiailag nem az ő gyerekük vagyok. Csak hát, előjöttek a szokásos kérdések: miért mondtak le rólam, vajon milyen élete van annak a nőnek, aki megszült, vannak-e testvéreim, őket miért akarták, engem miért nem? És ezek maguktól nem múlnak el, választ kell rájuk kapnom, hogy nyugodtabban hajtsam álomra a fejemet esténként. Nem mintha nem álomszuszék lennék.
- Van. - Bólintottam és vettem egy mély levegőt. - Igazából elég sok esély van rá, elméletileg ebben a városkában születtem. Lehet, hogy csak véletlen és egyébként a biológiai szüleim nem innen származnak, de elvileg... van egy bátyám is, aki szintén a mystic falls-i kórházban született. Az ikertestvérem. Más nyomon nem tudtam elindulni. - Most pedig itt vagyok, összeszorult gyomorral és mellkassal ültem a férfi előtt, akiről éppen beszéltem. Groteszk helyzet, de a furcsaságok a specialitásaim voltak, nagyobb dolgokkal is megküzdöttem már. Tényleg? Mi lehet attól érdekesebb és keményebb, mint azon gondolkozni és fáradozni, hogy adjam el magam a tulajdon testvéremnek, aki jelenleg a világ legaranyosabb lényének tűnik? És akit valami hülye banda áldozatnak nevezett ki és úgy ellátták a baját, hogy kómába esett... a gyomorgörcs az izgatottból idegessé változott és azon kaptam magam, hogy szívesen rákulcsoltam volna a bátyám támadóinak nyakára az ujjaimat. Eddig nem volt testvérem, fogalmam sem volt arról, mit jelenthetett az érte való aggódás és a kötelék, amiről hallottam már néhányszor... azt hiszem, most kezdtem érezni, hogy miről is van szó.
- És mi lett a támadókkal? Nem találták meg őket? Az ilyen bandatámadások általában a nagyvárosokra jellemzőek, furcsa, hogy egy ilyen apró helyen is megeshet ilyesmi. - Összevontam a szemöldökömet. New York-ban még hagyján, de itt! Egy tisztességes banda létszáma még ki sem telik a városka lakosságából. - A sérülések nagyon komolyan lehettek, ha ilyen sokáig tartott a felépülés. Szerencse, hogy ilyen sokáig fenntartották a kómát. A legtöbbször egy idő után lekapcsolják a gépeket... - Bele sem akartam gondolni, mi lett volna, ha arra kell rájönnöm, hogy és megölték az orvosai azért, mert úgy gondolták, hogy semmi esély a felépülésére. Egyik sokkból estem a másikba, nem igazán voltam biztos benne, mit kellene mondanom neki. Ugorjak a dolgok közepébe és lesz, ami lesz? Legfeljebb hamar megtudom, hogy nem kíváncsi rám. De... te jó ég, nagyon féltem és nem voltam hozzászokva ehhez az érzéshez.
- A biológiai anyám neve Danielle. - Eddig tartottam a szemkontaktust, ám most inkább a kávémat kezdtem kavargatni. - Danielle Mayers. - Az én papírjaimon a leánykori neve volt feltüntetve, a bátyáméra már a Collins-t írták, de valószínűleg ebből is rá fog jönni az összefüggésre.

- Igen, szerencsére. Mondjuk biztos hallotta már, hogy úgy tartják, a fiúk inkább anyásak, a lányok meg az apjukkal jönnek ki jobban. – tettem hozzá szórakozottan, bár esetünkben tényleg igaz volt, valahogy anyuval mindig sokkal könnyebben sikerült megtalálni a közös hangot, mint apámmal... pedig alapvetően vele sem volt bajom, egészen addig, amíg meg nem tudtam, hogy a kómám alatt hogy lelépett minden tovább nélkül a városból... Az még egy, hogy nem hitt abban, hogy valaha is felkelek, de hogy anyát így itt hagyni a bajban, megtörten, egyedül? Az azért elég gerinctelen húzás volt részéről.
- Na igen, persze, nyilván más... Sőt, teljesen más. – értek bőszen egyet vele, igaz, kutyám csak most, felnőttként volt, és Dylannek világ életében több barátja volt, mint nekem, de én azzal a kevéssel is beértem.
- Ó... Azért annyira nem mondanám mindennapinak. Vagy az nem az lenne, hogy már kisgyerekkorban elmondják, hogy nem ők a biológiai szülők? Vagy ennyire hasonlított a nevelőszüleire, hogy nem volt szembetűnő a hasonlóság? – próbálok óvatosan érdeklődni. Igaz, az ilyen karakteres, vörös haj annyira azért nem gyakori, mint mondjuk más hajszín, akadt nekem is olyan ismerősöm, akinél csak egy akadt a családban...  Igaz, a hasonlóság nem csak a hajszínben merül ki.
- Tényleg? Akkor ezek szerint van rá esély, hogy innen származik ön is? – kérdezek vissza meglepetten, mielőtt még belemerülhetnénk a mesélésbe, hogyan is történt az az ominózus eset...
- Igazából olyasmi. Elég bonyolult az egész, és még nekem sem teljesen világos, hogy pontosan mi volt az indítékuk, de... igen. Épp egy barátomat akartam meglátogatni, de mivel lekéstem a buszt, úgy döntöttem, hogy gyalog megyek. Nos, rossz döntés volt... Egy rosszabb környéken kellett átvágnom, és az egyik helyi banda úgy néz ki, kipécézett magának. – mesélem csendesen, igaz, nem állt szándékomban ennyire részletekbe menően, de ha már egyszer ennyire érdeklődő hallgatóságra találtam! Inkább, mint hogy kínos csendben kavargassuk a kávénkat.
- Végül többszörös szúrt sebekkel kerültem kórházba, hogy az sem volt biztos, hogy egyáltalán túlélem, de aztán a művéttel nem volt gond, az rendben ment. A dokik úgy döntöttek, hogy mesterséges kómába helyeznek, amíg túl nem leszek a életveszélyen, és stabilizálódik az állapotom. A baj csak ott kezdődött, hogy utána nem bírtak felébreszetni belőle... Állítólag már az orvosok se sok reményt fűztek ahhoz, hogy magamhoz térek még valaha, de aztán tavaly nyáron, hét év után csak úgy, egyik napról a másikra felébredtem. – végtére is csak összejött a happy end.
- Hajjaj! Gombócból is sok, nem hogy ebből! – teszem hozzá széles mosollyal, mert bár elég nehéz pillanatokat okoztam szinte minden hozzátartozómnak, de így visszagondolva, az én szemszögemből mégiscsak jól alakult az egész.
- A felzárkózás, nos, nem könnyű,  még mindig van egy rakás kontroll, de hála az égnek semmi maradandó károm nem akadt belőle, leszámítva pár heget. Szerencsére segítség is akad. – bólintok a kérdésére, azért valahol szívet melengető, hogy ennyire „meghatotta” a történetem.
- Áhh, az igazat megvallva, szeretnék maradni a szakmámnál. Csupán arról van szó, hogy kicsit nehéz úgy, hogy az önéletrajzomban az elmúlt hét évre tapasztalat helyett kóma miatt van űr... – jegyzem meg nevetve, bár azt hiszem, bármilyen más szakmát választanék, ott is ugyanez lenne a baj – Nocsak, újságíró? A barátnőm is azzal foglalkozik, és azok alapján, amiket mesélt, azt hiszem, sajnos nem az én műfajom. – mesélem, miközben továbbra is a bögrémmel babrálok. Nem is tudom, hivatkoztam-e már valaha így Suzie-ra mások előtt, hisz egészen új volt még számunkra is ez az egész helyzet, és amúgy sem sokat időztem emberek közt az elmúlt hónapokban... Mindenesetre az büszkeséggel töltött el, hogy ilyen nehéz munkában ilyen jól helyt állt. Lehet, hogy a tündérképességeknek én is jó hasznát venném ezen területen, de sajna, nem hiszem, hogy ezen túl különösebben tehetséges lennék írás terén.
- Ó igen, persze. Bocsánat. Igaz is, nem vagyunk még olyan öregek. – teszem hozzá nevetős hangon, mielőtt előhozakodnék egy új ötlettel, visszakanyarítva egy kissé a témát.
- Említetted, hogy lehet, hogy idevalósi a családod... Esetleg tudsz még valami konkrétabbat róluk? Ki tudja, hátha ismerem őket, vagy ha én nem is, anya már sokkal esélyesebben, mást nem meglátogatnánk, biztosan szívesen segítene. Tanárnőként dolgozott korábban, amíg kórházba nem kerültem, úgyhogy egész sok embert ismer a városban, meg olyanokat, akik ide jártak iskolába, de azóta már elköltöztek. Mit szólsz hozzá? – kérdezek rá, nem erőltetek semmit, csupán segíteni szeretnék. Aztán ki tudja? Még az is lehet, hogy sikerrel jár, néha még én is megdöbbenek azon, hogy anya milyen sokakat ismer. Hát még gyerekként, amikor még azon csodálkoztunk, hogy miért köszön minden „második” ember az utcán, ha sétálni megyünk anyával?

[You must be registered and logged in to see this image.]Annyira vártam a válaszát, hogy arra szót sem lehetett volna találni. Mintha egy kislány lettem volna, akinek elhintették, hogy nagyon szép ajándékot fog kapni a születésnapjára, ezért toporogva várja, mikor kaparinthatja a kezei közé a vágyott tárgyat. Jelen esetben az én legkívántabb ajándékom pár szó lett volna a családomról… véletlenül elejtett infók, tulajdonságok, régi történetek részletei, bármi, ami hozzáadhat ahhoz a képhez, amit csak a képzeletem segítségével tudtam kialakítani. A megszerzett papírok, akták túlságosan tényszerűek voltak, nem sok mindent tettek hozzá ahhoz, hogy közelebb érezzem magam azokhoz az emberekhez, akikhez eredetileg tartoznom kellett volna.
- Biztosan jó a kapcsolata az édesanyjával. – Olvastam, hogy a bátyánk meghalt, de mivel nem ismertem, alig volt más ez a hír, mint amikor mások gyászjelentését láttam az újságokban. Egészen addig terveztem érzelmileg távol tartani magam a származási családom tagjaitól, míg nem jött el az ideje annak, hogy találkozzak valamelyikükkel. Viszont az apánkról semmit sem sikerült megtudnom, reménykedtem abban, hogy Declan beszédes kedvében van és anélkül fog beavatni néhány dologba, hogy feltűnő kérdezősködésbe kezdenék. Próbáltam a lehető legóvatosabb lenni, de a puhatolózás új terep volt számomra.
- Igen, egyke vagyok. Az egyetlen társam gyerekkoromban a kutyám volt. Na és persze a barátaim, de az nem olyan, mintha lett volna egy testvérem is. – Amikor elég eszem lett hozzá, megállás nélkül zaklattam a testvér-témával azokat az embereket, akiket anyának és apának nevezhettem. Ők mindig kitértek az egyenes válaszadás elől és csak később mondták el, hogy mivel saját gyerekük nem lehetett és az örökbefogadás túl hosszú procedúra volt elsőre is, nem vállalkoztak egy másik gyerek adoptálására.
- Akár azt is mondhatnám, hogy mindennapi sztori. – Aprót sóhajtottam. – Pár éve kiderült, hogy örökbe fogadtak és azóta keresem azokat, akik lemondtak rólam… - Direkt nem árultam el túl sokat, inkább ismét belekortyoltam a kávémba. – Sőt, a munkán kívül igazából azért vagyok itt, mert nagy esély van rá, hogy Mystic Falls-ban fogom megtalálni őket. – Csak kicsúszott a számon. Látszik, hogy a türelem nem az erényem, akkor se tudom visszafogni magam, amikor jobb lenne hallgatni. Tipikus, ha díjat osztogatnának a siettetésért, a kiosztó előtt lenyúlnám… már mindegy. Inkább vettem egy mély levegőt.
- De… kóma? Baleset történt? Megtámadták? - Szerettem volna hallani a saját elbeszélését, főleg, mert nem tudtam, mi történt vele. Sok papírt megszereztem, de azt, hogy pontosan mi baja volt, egyszerűen képtelenség volt kideríteni. – Hét év akkor is rengeteg idő, ha az ember átéli, nemhogy ha átalussza. – Biztos, hogy sajnálat ült ki az arcomra. A jobbik fajtából. – Hogy áll a felzárkózással? Van, aki segítse? Mondjuk kezdhetné azzal, hogy szakmát vált, ha már ennyire nem jön be az eddigi. – Halványan elmosolyodtam. - Az enyémet csak ajánlani tudom. Újságíró vagyok, az oknyomozó fajtából. Érdekes, izgalmas, főleg, ha ténylegesen találok valamit. – Tettem hozzá. – Viszont… tegeződhetnénk? Sokkal kényelmesebb lenne.

- Hát... – húha, ez így aztán elég nehéz kérdés, legalábbis a családi hátteremet figyelembe véve... vagy inkább a családunk történetét, el is bizonytalanodok egy kissé, hogy mit is feleljek az előttem ülő hölgynek – Inkább itt élt, mondjuk úgy, de fiatalabb koromban határozottan az volt! Mára csak édesanyámmal ketten maradtunk itt, Mystic Fallsban. – lévén, apám felszívódott évekkel ezelőtt, még csak elképzelésünk sem volt, hogy merre járhat, a bátyám meg sajnálatos módon már nem él, ugyebár...
- Ezek szerint egyke? El nem tudnám képzelni, milyen lehetett így felnőni. – vallom be, igaz, ha úgy nézzük, gyakorlatilag most már én is annak számítok, így, Dylan nélkül, és úgy, hogy fogalmam sincs arról, hogy valójában nem csak ketten voltunk fiúk a családban, hanem egy húgunk is van.
- Bonyolultabb? Mármint... mégis, hogy értve? – kérdezek vissza, mert nem igazán tudom elképzelni, hogy egy ilyen végtelenül egyszerű, anya-apa-gyerek felállást mi tud olyan nagyon bonyolulttá tenni. Na jó, igazából el tudom képzelni, csak mindketten jobban járunk, ha esetleg ő segít közelebb a valósághoz, és nem a fantáziámra hagyatkozva próbálom kitalálni, mit nézek ki belőle...?
- Hm, így tényleg az lehet, igaz, annak is megvan a maga előnye. Bezzeg egy ilyen kisvárosban! Mindenki ismer mindenkit, mondhatni némi túlzással. – tekintve, hogy anya tanárnőként dolgozott, hát, elég nagy ismeretségi körrel rendelkezik. Apa ügyvédként szintén elmondhatta ugyanezt magáról, szóval semmi meglepő nem volt abban gyerekként, hogy minket szinte minden felnőtt ismer, mint Mr. / Mrs. Collins gyerekeit, miközben nekünk halvány elképzelésünk sem volt, hogy mégis, ki ez?!
- Biztos a kisvárosi levegő teszi. – mosolyodok el a szavain, miközben én is belekortyolok az italomba, amikor pedig szóba kerül a kórház, egy pár pillanatig ismét csak hetizálok azon, hogy mit is mondjak. Túlzottan nem szeretek beszélni róla, mert bőven elég volt a sajnálkozó pillantásokból az elmúlt hónapokban, de félő, hogy ha teljesen elhallgatnám a történteket, úgy szinte semmit se értene a másik a mondanivalómból.
- Van ami javult azóta, van, ami sosem fog változni. – vontam vállat, az italomat kavargatva – Hét év kóma elég sok idő, bár egészségügyi szempontból egész jól megúsztam, de felzárkózni a kiesett idővel... te jó ég, mennyivel nehezebb! – elég csak arra gondolni, hogy mennyit fejlődött a technika azóta. Telefonok, számítógépek, meg mindenféle egyéb ketyere, amiket a mai napig nem igazán ismerek...
- Jól hangzik egy ilyen munkahely. Az enyém valószínűleg sosem lesz ilyen, de hát így jártam, kellett nekem szakácsként végezni... - télen megöl minket az unalom, nyáron meg meghalni sincs időnk - Megkérdezhetem, hogy Ön mivel foglalkozik? – passzoltam vissza a kérdést.

[You must be registered and logged in to see this image.]Normális esetben biztosan nem ültem volna le kávézni azzal, akinek nekimentem, még akkor sem, ha az illetőt leöntöttem volna vagy tönkretettem volna a papírjait, mint jelen esetben. Valószínűleg elmormoltam volna egy gyors bocsánatkérést, hogy minél gyorsabban mehessek tovább az utamon… a túlzott udvariaskodás nem volt része a viselkedési repertoáromnak. Úgy tűnik, a testvéremnek annál inkább, igazán ideje lett volna elgondolkoznom azon, hogy a különböző nevelésünk volt-e az oka ennek vagy eleve a személyiségünk lenne más? Nem mintha nekem rossz gyerekkorom lett volna: az örökbefogadó szüleim az anya- és apafigurák tankönyvi példányai, semmi okom nem volt a panaszra. De azért egy pillanatra megállt bennem az ütő, amikor megemlítette az édesanyját… és kellett pár másodperc, mire ténylegesen leesett, hogy az ő anyja az én anyám is. Nagyot nyeltem és reméltem, hogy a színészi képességeim nem hagynak cserben.
- Ó, szóval a családja is itt él? Igazi kisvárosi família? – Annyira kíváncsi lettem. Érdekelt, milyen lehetett az életük, hogy telhettek és telnek a mindennapjait, mit csinálnak, hol dolgoznak, hogyan töltik el a szabadidejüket, van-e kutyájuk, esetleg macskás típusok? A házuk kétemeletes, fehér kerítéssel és szépen gondozott virágoskerttel, amit az anyánk hétvégenként kellő odaadással ápolgatott? Legszívesebben lefejeltem volna az asztalt, hogy megakadályozzam a kérdésem keletkezését. Kezdtem összezavarodni és egyre nagyobb és nagyobb vágyat érezni arra, hogy sutba dobjam ezt az egész burkolt érdeklődést és direkt módba váltsak át. Az mindig jobban ment nekem.
- Az én családom sem olyan nagy, hogy állandóan úton, legyünk, sőt… igazából eddig csak én és a szüleim voltunk, de nemrégiben rájöttem, hogy a családom felépítése kissé bonyolultabb, mint azt először hittem. – Hogy őszinte legyek, fogalmam sem volt, mi a fenéről papolok össze-vissza. Mintha két szék közé ragadtam volna, nem tudtam dönteni a titkolózás és az igazmondás között, úgyhogy inkább újabb kortyot ittam a kávémból és reméltem, hogy a koffein nem csak mutatóban lesz a szervezetemben, hanem el is kezd dolgozni.
- Nem rossz, bár én inkább nagyvárosi lány vagyok. Furcsa, hogy szinte érzem, hogy nem ismernek az emberek és ha valakivel két mondatnál többet beszélek, akkor pár perc múlva már az érdekli őket a legjobban, kihez vagyok köthető. – Mosolyodtam el. – És ami még furcsább, hogy ez a közeg eléri, hogy az ember lánya szívesen meséljen magáról. – A kisvárosoknak volt egy különleges hangulata, amit nem lehetett megmagyarázni. Nem is az én tisztem volt az ezen való gondolkodás.
- Kórház? Most már minden rendben van? – Kérdeztem rá. Láttam a zárójelentéseit, ám arról nem volt információm, hogy pontosan mi történt vele… szerettem volna, ha ő meséli el.
- Addig maradok, ameddig szükséges. Szerencsére nem kell sietnem, a munkám rugalmas és minden más szintén megvár. – Vontam meg a vállamat. Duncan nem siettetett, a cikkeimet meg tudtam írni, ha volt egy laptop a közelemben és a vámpírok nem fognak elpárologni.

Nagy eredményt nem várok a mosdóban töltött pár perctől. Nos, nincs is... valamivel kevésbé kávésan ugyan, de annyival vizesebben térek vissza az asztalunkhoz, hogy lecsapjak az időközben megérkező italomra, legalább addig is tudom a bögrét babráni csak úgy, ahelyett, hogy ülnék itt, mint valami megszeppent kisiskolás az első napon a padban.
- Nem, nem igazán. Legalábbis olyan helyre, ami ilyen öltözéket kívánna meg. Édesanyámhoz terveztem, hogy ellátogatok délután, de előtte így is, úgy is hazamentem volna, szóval ne eméssze magát miatta. – csippentettem meg jelzésként a foltos részt az ingemen. Még szerencse, hogy nem volt összehúzva a kabátom, így legalább az megmenekült, ha már a papírok nem mondhatják el ugyanezt magukról.
- Az jó. – reagálok a szavaira – Mármint... Az, hogy néha el lehet utazni meglátogatni őket, összekötve a kellemeset a hasznossal. Nálunk ez valahogy sosem volt igaz. – vonok vállat. Nem vagyunk egy népes rokonság, ha meg esetleg valamelyik hozzátartozónk messzebb költözött, akkor garantáltan olyan messze, hogy senki se menjen hozzá látogatóba, mert olyan horror összeg lenne az utazás. Legalábbis gyerekkorunkban ez volt a helyzet, aztán hogy azóta mi lett velük, őszintén szólva nem igazán tudom. Ahogy azt sem, hogy apám merre járhat, vagy tervezi-e valaha, hogy hazatér?
- Tényleg, eddig hogy tetszik a város? – nem azt mondom, hogy nincsenek jobb helyek Mystic Fallstól, de annyira talán nem vészes a helyzet, megvan a saját kis hangulata, van minden, ami kell a normális élethez... Ellenben kíváncsi vagyok, hogy aki nem gyerekkorától kezdve járja az utcákat, felnőttként erre tévedve vajon milyennek látja?
- Nos... ez egy kissé bonyolult. Azokhoz képest igen, otthonosabban mozgok itt, akik először járnak itt, vagy csak párszor fordultak meg. Itt születtem és itt néttem, fel, de az elmúlt években nem túl sokat láttam belőle.  Kórház... –  tettem hozzá magyarázat képpen, hogy valami értelmet nyerjen Mallory számára a korábbi kuszaság, igaz, elrettenteni sem akartam feleslegesen attól, hogy elkezdek a balesetemről mesélni. Ha az augusztus előtti éveket nézzük, akkor mondhatni, hogy semmit se érzékeltem a városból, s mivel ezalatt elég sok minden változott, más utcanevek, új épületek, üzletek, meg még sorolhatnánk, még mindig kissé idegenként tájékozódtam benne, hiába a korábbi emlékek.
- És, meddig marad? Vagy mik a tervek? Csupán rokonlátogatás, vagy a környéket is felfedezi? – engedem át a beszélgetés fonalát, addig is kortyolva a forró csokiból egy keveset.

[You must be registered and logged in to see this image.]Alig vártam, hogy a kihozzák a kávémat. Biztos voltam abban, hogy a csésze kezeim közé kaparintása egyfajta kapaszkodót fog nyújtani és legalább a kezeimmel tudok kezdeni valamit. A babrálás megnyugtatott… pedig általában nem voltam ideges, túl voltam már azon a koron, amikor azért izgultam, hogy jó benyomást keltsek mások előtt. Igazából, egyáltalán nem is volt szükségem arra, hogy szociális kapcsolatokat alakítsak ki. A vadászat volt az életem, Duncan mellettem volt, sok mást nem kívántam magamnak… vagyis, de, és az a valaki éppen velem szemben ült. Sokat gondolkoztam azon, kell-e ez a teljesen új szál az életembe… Aztán rádöbbentem valamire: a szüleimnek egyszerre két gyerekük lett és ők úgy döntöttek, hogy az egyiket, aki történetesen én voltam, nem szeretnék megtartani. Ennek realizálása után számtalan kérdés fogalmazódott meg bennem. Miért én nem kellettem nekik? Miért szakítottak el attól a személytől, aki a legtöbbet jelenthette volna számomra és akivel olyan szoros kapcsolatom alakulhatott volna ki, aminek a különlegességéről mindenki ódákat zeng? Úgyhogy teljesen elbizonytalanodtam, napok, hetek kellettek ahhoz, hogy megrázzam magam és rájöjjek, a kétségeimtől sokkal erősebb a kíváncsiságom.
- Szintén örvendek, Declan. Még ha ilyen szerencsétlenül sikerült találkoznunk, akkor is. – Szavaim szívből jövőek voltak, nagy erőfeszítésbe tellett, hogy ne kezdjen el járni a szám és ne tűnjek túlságosan lelkesnek. Az évek folyamán megtanult stratégiák úgy tűnik, jelenleg nem váltak be. – Persze, menjen csak. Én itt leszek. – És a kávémat is megkaptam, úgyhogy rögtön bele is kortyoltam a forró folyadékba. Reméltem, hogy a koffein hamar elkezd dolgozni bennem és a gondolataim elfogadható rendszerbe állnak majd össze. Mit kérdezhetnék tőle? Mit mondhatnék? Egy nyugodtabb napon le kellett volna ülnöm és leírni egy jegyzetfüzetbe mindent, ami eszembe jut és van némi értelme. Késő bánat.
- Megy még valahová, ahová szükséges lett volna az emberi kinézet? Kezdem még jobban szégyellni magam. – Ugye nem vágtam keresztül már az első találkozásunk alkalmával a terveit? Szép kezdés lenne, bár egyáltalán nem annak a fajtának tűnt, aki szóvá tenné, ha kárt okoztak neki. Éppen ellenkezőleg, a totálisan segítőkészek csoportjából származónak látszott. Én is ilyenné váltam volna, ha a biológiai családomban maradok?
- Rokonok. – Válaszoltam rögtön a feltett kérdésére. – Csak pár napja érkeztem Mystic Falls-ba és ezelőtt még nem jártam itt. – Eltekintve attól, hogy itt születtem. Akkoriban nem igazán tudtam felfogni azt, hol is vagyok pontosan. - És maga? Régóta él itt? Van egy olyan érzésem, hogy otthonosabban mozog a városban, mint én.

- Ugyan! Látná, hogy a lakótársam miket szokott alkotni néhanapján, ha elemében van. Ez ahhoz képest tényleg igazán semmiség. – nem mint ha engem annyira félteni kéne, ha bénázásról van szó, igaz, az enyém inkább abból adódik, hogy az elmúlt hét év kiesett az életemből, minden téren, ezért kimondottan elveszetten tudok viselkedni, ha valami műszaki, technikai kérdés merül fel – mondjuk számítógépekkel, bár a tabletek, okostelefonok, meg társaik is mumusok egyelőre. Suzie meg... hát no, azt hiszem, neki csak úgy zsigerből jön ez az egész, ha olyanja van.
Azt hiszem, benne voltam olyan szinten augusztus óta az egészségügyben – olyan komoly gondokkal küzdve – hogy a másnál előbukkanó apróságok szinte már fel se tűnjenek, így most találtam semmi gyanúsat a nő viselkedésében, betudtam némi zavarnak az előbb történtek végett – mint saját magamnál is.
Amikor szóba kerül a lopás, egy pillanatig talán még levegőt venni is elfelejtek, ilyen „vádat” hallva, de szerencsére amikor folytatja, kiderül, hogy korán sem olyan súlyos a helyzet, mint azt elsőre gondoltam, én pedig képzeletben fejbe is kólintom magam, hogy nem kell mindent egyből ilyen vészesen venni...
- Akkor ezt megbeszéltük. Csak ön után. – bólintok, legalábbis az ajtóhoz érve udvariasan magam elé engedem, hogy aztán együtt keressünk valami szabad asztalt. Szerencsére azonban így, délelőtt tájban jóval több akad, mint mondjuk vacsora időben. Kávé helyett azonban részemről maradok a forró csokinál, valahogy még nem sikerült megbarátkoznom a kávé jellegzetes, kesernyés ízével így csésze-töménységben. Tiramisuban bármikor, bármilyen mennyiségben jöhet!
Igaz, az pincér kissé furcsán nézett ránk, de betudtam annak, hogy alig pár perce sétáltam ki tőlük, és már megint itt vagyok – fel sem merül bennem, hogy esetleg a másik is itt töltötte az elmúlt pár órát, hisz nem a vendégeket figyeltem, más célból érkeztem.
- Örvendek a szerencsének, Mallory. Az én nevem Declan. – viszonoztam a kézfogását, miután leadtuk a rendelés, majd, mielőtt még kihozhatták volna, gyorsan ki is mentettem magam pár percre.
- Megbocsájt egy pillanatra? Rögtön jövök. – vetettem egy pillantást a kávéfoltos ingemre, majd hacsak nem volt kifogása ellene, úgy sietve fel is pattantam, hogy a mosdók felé vegyem az irányt, igaz, a félelmem beigazolódott. Bár a víz és szabban segített valamit, és a kávéfoltot halványabbá varázsolta, helyette most egy sokkal vizesebb ingben térhettem vissza, egy marék papírtörlővel.
- Hát... talán a mosógép még segít rajta. Legközelebb lehet bedobok valami váltóruhát is a hátizsákba, ha kimerészkedek otthonról. – tértem vissza az asztalhoz pár perccel később. Mint valami nagyra nőtt óvodás, tudom. Nem mint ha olyan gyakran történnének hasonló balesetek velem, de ez az egy is elég, élmény lesz ilyen hidegben így hazamenni.
- És, mi szél fújta erre a vidékre, Mallory? Munka, rokonok, utazgatás a nagyvilágban... vagy esetleg itt él? - kérdeztem rá némileg elbizonytalanodva, mert igaz, nem volt túl nagy a város, de azt hiszem, a velem szemben ülő nő kellően kirívó jelenség volt a sajátos hajszínével ahhoz, hogy megjegyezze az ember. És nem rémlik, hogy találkoztunk volna korábban - igaz, ez nem sokat jelent esetemben, tekintve, milyen keveset láttam a világból, városból mostanság.

[You must be registered and logged in to see this image.]Tenni az ártatlant, elhitetni másokkal, hogy semmi mögöttes szándék nem vezérel és a viselkedésem teljesen természetes, az életem részévé vált. Akár azt is mondhatnám, hogy tényleg magától értetődővé vált számomra a színészkedés, az indokaim eltitkolása: ha nem így lett volna, hogy cserkésztem volna be az áldozataimat? Az is igaz, hogy átlagos embereket nem szerettem átverni, úgyhogy ebben nem is igazán volt gyakorlatom, arról nem is beszélve, hogy a testvéremet egyáltalán nem szerettem volna félrevezetni... egyszerűen csak nem jutott eszembe más lehetőség, ahogyan megközelíthetném. Mit tehettem volna? Lépjek oda hozzá, mosolyodjak el és közöljem vele hogy "helló, te vagy a bátyám, tök jó lenne, ha megismerkednénk!"? Furán venné ki magát a helyzet, ezért nem maradt más, mint a játszmázás.
- Tényleg sajnálom. Úgy tűnik, ez nem az én napom. - Kínos mosolyt villantottam. Ebben volt valami, órák hosszat ültem itt, rá várva, de már a reggelem is katasztrofálisan indult. Biztosan a szétszórtság és az izgalom miatt, amihez nem igazán voltam hozzászokva, ezért fokozottan érvényesültek a negatív hatások. Mintha még a kezem is remegett volna egy kicsit, szedegetve a papírokat vettem észre magamon, hogy a koncentrációm nem az igazi. Ideje lett volna már összeszedni magam, mert a végén nem marad más, minthogy bolondnak könyvel el.
- Ne aggódjon, kutya bajom. - Ahhoz képest, amit kapni szoktam, egy kis koccanás semmit sem jelentett. Szintén hozzászoktam, hogy folt esett a ruhámon, akár mosodát is nyithattam volna abból kiindulva, milyen gyakran piszkolom össze magam. - Ellopta az ötletemet, én akartam meghívni Önt, hogy kiengeszteljem. - Mosolyra húzódott a szám. A testvérem nagyon kedves pasasnak tűnt, nem dünnyögött feleslegesen egy balesetnek beállított összefutás miatt, sőt, még ő szabadkozott... úgy tűnik, a szüleink jó munkát végeztek vele.
- Akkor menjünk be. - Intettem a fejemmel a bejárat felé. Kint eléggé hideg volt ahhoz, hogy ide kérjük a kávét, de az étteremben kellemes volt a hőmérséklet. Leültem az egyik szabad asztalhoz és mire levettem a kabátomat mellettünk is termett egy felszolgáló. Leadtam a rendelésem egy kapucsínóra: ha feketét iszok, akkor felpörgök és ez most nem az a szituáció, ahol szükségem lenne a még felfokozottabb állapotra. - Egyébként a nevem Mallory. - Nyújtottam felé a kezem.

Nos, talán annyi pozitívum akad a kis ütközésünkben, hogy egy kultúráltabb hölgyeménnyel sikerült összefutni, nem pedig a hárpiább fajtával, aki annak ellenére, hogy szinte csak én láttam „kárát” a koccanásnak, mégis eljátszaná itt nekem a hattyú halálát, hogy mégis mit képzelek... Amikor meghallom, hogy ő is hozzám hasonlóan szabadkozik, csak egy suta, hálás mosolyra görbül a szám. Nos, akkor úgy látszik, csapatmunka volt, mindketten elbambultunk.
- Nos... fogjuk rá. Pótolhatóak. – emeltem fel a latyakból egy kávéfoltos lapot, igaz, ezt így már esélyesen nem fogom sehová postára adni ilyen formájában – képzelem, még csak válaszra sem méltatnának – de az elérhetőségek talán még olvashatóak rajta, hogy kérjek egy másik példányt belőlük. És még mindig egyszerűbben pótolható, mint mondjuk egy születési anyakönyvi kivonat.
- Köszönöm – mosolyodok el hálásan, amikor ő is nekiáll segíteni, szerencsére nincs túl sok papír, így hamar összekapkodjuk őket a földről, szedett-vetett halomba is igazítom őket, igaz, így, hogy legalább a felük elázott, nem tudom, van-e egyáltalán értelme szerencsétlenkednem velük, vagy csak vágjam be őket az első kukába... Nem, ahhoz talán túl fontosak.
- Remélem, nem ütötte meg magát túlságosan. – nem kell ahhoz segítség, hogy télen elessen az ember, tekintve, mennyire hébe-hóba takarítják néhol az utcákat, azonban ha még segítség is akad hozzá... lesöprök némi latyakot a ruhámról zavaromban, de az összhatáson ez sem sokat javít, attól tartok, pláne, hogy a hölgy kávéjából kijutott bőven az ingemre is.
- Megengedi, hogy vegyek egy másik kávét magának? Ha már részben miattam borult ki... Persze, csak ha nincs valami sürgős elintézni valója. – ajánlom fel hirtelen ötlettől vezérelve, úgy is egy étterem előtt ácsorgunk, úgyhogy ha nincs ellenére, vagy nem siet nagyon valahova, akkor még csak messzire sem kell mennünk... másrészt pedig némi víz is szappan talán segít ezen a fránya folton, és egy étterem mosdója még mindig közelebb van, mint innen hazasétálni. Mára már úgy is végeztem a munkakereséssel, így a hölgytől függ, hogy merre tovább.