[You must be registered and logged in to see this image.]Nagyon sokáig tartott rávenni magam arra, hogy elutazzak Mystic Falls-ba. Mintha lett volna egy húzó erő, ami visszatartott... pedig az egyik legnagyobb vágyam volt, hogy megtudhassam, honnan származok, megismerhessem a biológiai szüleimet, de leginkább az ikertestvéremet. Mindamellett, hogy szomjaztam a találkozásra, féltem is tőle. Nagyon. Az ijedelem és az újdonságtól való tartás olyan tulajdonságok voltak, amelyekről azt hittem, hogy a lehető legtávolabb állnak tőlem, erre rá kellett döbbennem, hogy én is éppen annyira nyuszi tudok lenni, mint bármelyik másik ember, ha igazán lényeges dolgokról van szó. Sok mindent kellett megemésztenem... addig, amíg rá nem jöttem, hogy van egy testvérem, azt hittem, a származási családommal való kapcsolatfelvétel nem lehet annyira nehéz és megterhel, mint ahogy azt a filmekben lefestik. Így hát nem maradt más hátra, minthogy megtudjam, egyáltalán hol találhatom meg a bátyámat. A vadász lét életemben először segített nekem a magánéleti dolgaimban: a kutakodást az évek alatt szinte a művészetemmé fejlesztettem, nem volt nehéz rájönni, hogy Declan ott tartózkodik, ahol megszülettünk. A vadásztársaság néhány tagjának éppen Mystic Falls-ban volt dolga, ezért megejtettem feléjük egy telefonhívást. Pá napig figyelték őt, aztán amikor megérkeztem a városba, átvettem a stafétát. Declan napok óta éttermeket látogatott és amikor már csak kettő maradt hátra, délelőtt letáboroztam az egyikben és reménykedtem, hogy nem töri meg a mintát. Igazam lett, felbukkant abban is, ahol vártam rá. Egy túlságosan is hosszú pillanatra lefagytam, amikor megláttam... ismét kételkedni kezdtem abban, hogy biztosan szeretném-e úgymond megváltoztatni az életemet. Kapni szeretnék egy testvért, némi háttértörténetet, magyarázatokat? De mivel a tudatalattim azzal közölte velem a választ, hogy a lábaim önálló életre kelve állítottak fel az asztalomtól, ismét fedezékbe vonult bennem az aggályoskodás. - Nem, maga ne haragudjon! - Szándékosan kerültem az útjába, de egy átlagos embernek az ilyesmi fel sem tűnhetett, túlságosan jó voltam a settenkedésben. A munkám velejárója volt. - Egyáltalán nem figyeltem. - Arra is ügyeltem, hogy kilöttyentsem kávémat, amiből jutott a papírjaira és az ütközés miatt az ingére is. - Bocsánat, nagyon ügyetlen vagyok! - Sóhajtottam egyet és elkezdtem segíteni a papírok összeszedésében. - Kérem, mondja, hogy nem voltak életbevágóan fontosak ezek a papírok...
Az orvosok még elég vegyes véleménnyel voltak azzal kapcsolatban, hogy nem-e lenne túl korai visszamennem dolgozni, hisz a vendéglátóipar elég embert próbáló tud lenni, de... a fenébe is! Már több mint fél év telt el azóta, hogy felébredtem a több éves kómámból, az állapotom és erőnlétem is sokkal jobb lett azóta – legalábbis szerintem – és legyünk őszinték... Az tény, hogy nyáron akár 0-24 órában is lehetne pörögni azoknak, akik étteremben, vagy valami más vendéglátó egységben dolgoznak, na de most? Télen? Amikor a fő sem nő, és túrista is csak elvétve téved a városba? Másrészt különös az élet, amíg suliba jártam, alig vártam a nyári szünetek több hónapnyi tétova semmittevését, most meg, amikor orvosilag ülök otthon hónapok óta, alig vártam, hogy végre kiszabadulhassak, és mint valami normális ember, én is dolgozhassak. Suzie úgy is bíztatott már korábban is, hogy nézzek valamit magamnak, ha ennyire unatkozok, így aztán végre elszántam magam. Igaz, az önéletrajzhoz azért tőle is kértem némi segítséget, inkább a szerkesztéshez, mintsem a tartalomhoz, mert annak ellenére, hogy lassan harminc leszek, olyan hú-de-sok szakmai tapasztalattal sajnos nem rendelkezek. Hiába, az a hét év kóma nem hiányzott sem az életembe, sem az önéletrajzomba. Múlt héten már a munkaügyibe is elmentem, kerítsenek nekem valamit, bármit, csak újra étteremben főzhessek, és ne csak otthon, a konyhában! Ők pedig nem is voltak restek, örömmel halmoztak el egy egész mappára való állásajánlattal, a mindenféle városi – és könyékbeli éttermekről. Sajnos a többségüket nem ismertem sem név, sem cím alapján, esélyesen akkor nyíltak, amikor én a kórházban nyaraltam, így kénytelen voltam személyesen is felkeresni őket. Így esett hát, hogy napok óta mást se csináltam, csak a várost jártam, vittem az önéletrajzomat ide-oda-amoda, ha esetleg visszahívtak, beugrottam egy próbanapra is bizonyítani, hogy nem vagyok teljesen reménytelen eset, ha a napi trendekkel nem is mindenképpen vagyok tisztában... A mai napom is ezzel telt, épp a második étterem ajtaján lépek ki sietve, ezzel is végeztem mára, teljesítve a napi célkitűzést, hogy egy újabb adag szóróanyaggal és papírral induljak haza, mire Suzie is hazaérne. Csak azzal nem számolok, hogy miközben én nagyben bűvészkedek az iratokkal, sikerül olyan szinten elbambulnom, hogy egyenesen nekisétáljak az egyik erre sétáló hölgynek, és majd’ minden, ami eddig a kezemben volt, most a földön kössön ki. - Elnézést! Nem is tudom, mi ütött belém, hogy nem vettem észre... – kezdtem egyből szabadkozni, miután a kezemet nyújtottam, hogy felsegítsem – majd akár elfogadta a segítséget, akár nem, utána nekiláttam, hogy a szanaszét heverő papírlapokat is összevadásszam a földről.
Belegondoltam mindazokba a dolgokba, amelyeket ő elvesztett és végigfutott a hideg a hátamon. Nem csodáltam, hogy pesszimistán szemlélte a világot, a legtöbb ember a veszteségek után nem tud úgy tekinteni a történésekre, dolgokra, ízekre, illatokra, mint addig, mindenben a negatívumot látja… mondom én, aki igazából még semmi sem vesztett el. A szüleim éltek és csak ha valaki nem tervezett elébe menni a természet egyébként is megbabrált törvényeinek, biztosan hosszú ideig el fognak éldegélni. A testvéreim egészségesek voltak, voltak barátaim, tartoztam egy közösséghez, a napjaim jól teltek, nem lehetett okom panaszra, erre mindig rávilágítottak azok az események, amelyek másokkal megtörténtek és igazéból akkor éreztem volna rosszul magam, ha a hallomások után én lettem volna az, aki panaszkodik. Nem mintha mások nem, de Phillip mindenféleképpen megérdemelt volna néminemű boldogságot… olyasmi sugárzott belőle, amivel már régen nem találkoztam. Annak ellenére, hogy a köntös, amibe bújt nem tűnt könnyen áthatolhatónak szinte láttam magam előtt, hogy ő is sóvárgott a szeretet iránt és örült volna annak, ha megfordult az életének kereke. - Tényleg csak ennyi látsz a felsőbb hatalmakból? Egy trónon ülő valakit, aki bábmesterként játszik velünk és nem érdekli, mi mit szeretnénk, arról pedig hallani sem akar, hogy mi vegyük át az irányítást? - Kérdeztem kedves mosollyal az ajkaimon. Eléggé a tudtomra adta, hogy szerinte a sorsa kikerült az ő kezéből, én viszont nem tudtam megállni az ilyesfajta vitatkozásra való hajlamomat. - Szerintem akárki és akármi irányítja az életünket, az csak egy iránymutatás. Azért, mert rossz dolgok történnek velünk, még nem kell feltétlenül azt hinnünk, hogy az egész létezés egy förtelmes dolog, ami csak túl lehet élni, átélni és megpróbálni irányítani pedig felesleges. - Mondtam el a véleményem, mielőtt bekaptam egy falatot a tányéromon lévő ételből. Nem terveztem, hogy a filozófia rögös útjára fogok tévedni, egyébként sem voltam odáig az okfejtegetésekért, de ha más nem, erre az estére mosolyt szerettem volna varázsolni a velem szemben ülő arcára. Úgy, ahogy a bókjával ő is elérte, hogy mosolyogjak.- Éppen ezért gondolom, hogy legyenek bármilyen különlegesek is a körülöttünk lévő lények, mindenki megengedheti magának, hogy ne foglalkozzon velük. - Aprót nyeltem. Ugyan tartottam a vámpíroktól, boszorkányoktól, vérfarkasoktól, de nem féltem tőlük. Megtanultam, hogy nincsen joguk megrémiszteni engem, attól, hogy egyszerű ember voltam és nem ruháztak fel természetfeletti hatalommal, egyenértékű voltam velük. Persze néha elkapott az irigység, amiért láttam, milyen erő tombol egyesekben és mennyire élvezik az életük ezen terén jelen lévő intenzitást, végül mindig belenyugodtam abba, hogy én nem voltam hozzájuk hasonló. - Hová szeretnél vinni a vacsora után? Kíváncsivá tettél. - Vallottam be izgatottam. Az elejtett félmondatok mindig tettek arról, hogy érdeklődni kezdjek, most sem volt ez másképp.
Nem volt szokásom ilyen módon kitárulkozni valaki előtt. Sőt, már megszoktam azt, hogy egyáltalán nem tárulkozom ki, talán mert már nem láttam szükségét az egésznek. Nem láttam értelmét sem, hiszen miután özveggyé váltam, és a fiam nemes egyszerűséggel kiírta magát az életemből - vagy inkább mondjuk úgy, hogy meglehetősen kisegítettem Mystic Fallsból egy kellemetlen történés után -, már nem maradt másom, csak ez a kis üzlet, aminek köszönhetően elég gyakran láttam világot, utazgattam ide és oda... és valamiért jól is esett ezt tennem, tekintve, hogy erre volt szükségem, kikapcsolódni. Volt időm gyászolni, habár nem túl sok. Egyszerre gyászoltam egy aligha erős szerelmet, mert még emlékeztem, annak idjeén miért is adtam házasságra a fejemet. Lemondtam egy álom kergetéséről. Arról, aminek a főszereplője most itt ült velem szemben, és éppen egy kellemes vacsorát készültem vele elfogyasztani. A hideg is kirázott a gondolattól, egyszerre volt ez kellemes és örömteli, de leginkább arra tudtam csak gondolni, hogy ne mondjak olyat, ami megijeszti őt. Nem mintha eddig olyan dolgokat beszéltem volna előtte, amik annyira szerethetővé vagy normálissá tettek volna engem a szemében... - Az élet nem kiosztja a szerepeket. De nézhetjük ebből a megközelítésből is - jegyeztem meg, miközben ismét belekortyoltam a borba, és elmosolyodtam. - Jómagam évek óta úgy vélem, csak bábuk vagyunk valakinek a kezében, és az a valaki előszeretettel rángatja úgy azokat a madzagokat a fejünk felett, hogy még csak véletlenül se lehessen jót kihozni belőle. Ám ebben javarészt meglátszódik a saját pesszimizmusom, hisz valljuk be, sok jót nem köszönhettem az utóbbi évtizedben. - Őszinte voltam, de sosem éreztem azt, hogy másra lenne szükségem. Miért kellene meggondolnom azt, amit beszélek, vagy mi több, miért hazudnék? Szemmel láthatóan az sem rázta meg, amit egy gyerek álmáról meséltem neki, miért kellene a filozófiámat meghazudtolnom? Valószínűleg meg kellett volna tennem, elvégre egy fiatal, elegáns, vidám lányról van szó, és nem kíváncsi egy olyan fanyar öregember balgaságaira, mint én. Talán én voltam túl bizalmatlan, de éreztem valami kétértelműséget abban, ahogy közölte, hogy ő csak egy ember. Nekem többnek tűnt, sokkal erőteljesebbnek, mágikusabbnak hatott, holott jól éreztem azt, hogy nem boszorkány, de még csak nem is vámpír. - Nem látok senkit, aki több vagy különlegesebb lenne nálad - tettem hozzá rögtön a gondolatmenetéhez, bár nem néztem körbe, hogy jobban szemléltessem a véleményemet. - Bár megesküdtem volna arra, hogy a különleges történetekkel nem vagyok egyedül. De talán ha lesz hozzá kedved, mutatok valamit a vacsoránk után. - Nem voltam olyan, aki fiatal lányokat csal el. Bár már elég idős ahhoz, hogy saját akarata legyen, és nem fogok ráerőltetni semmit.
Nem hittem volna, hogy ma egy ehhez hasonló történettel leszek gazdagabb. Sőt, amikor besétáltam a régiségüzletbe nem számítottam arra sem, hogy este vacsorázni fogok a tulajdonosával, akiben sokkal több elbűvölő tulajdonság gyökerezett, mint sok ismerősömben együttvéve. Igaza volt, a sors igencsak trükkös játszótárs, mindig úgy keveri a lapjait, hogy véletlenül se jöhessünk rá arra, mit szeretne elérni. Így volt ez jól, mégis gondolkodóba ejtett, hogy miért ma, azon a napon találkoztam valakivel, akivel kifejezetten jól érzem magam, amikor eszembe sem jutott semmi ilyen irányú gondolat. Sőt, egyszerű, semmittevős napnak indult az egész, nem olyannak, amely ismeretségek kötésére alkalmas lett volna. Ennek ellenére a mosolyom képtelen volt eltűnni az arcomról, az sem fagyasztotta le, amit mesélt. Ki vagyok én, hogy szkeptikus legyek vele szemben, amikor az én történetem lehet, hogy ütné az övét? A jövőből idelátogató lány, egy szinte másik világ szülötte ne hinné el, hogy valaki már látta őt az álmaiban? Ennek ellenére felettébb érdekes volt, amit mondott, felsrófolta az egyébként is állandóan teljesen ellepő kíváncsiságomat. - Úgy látszik mindentől függetlenül találkozunk kellett. Nem számít, hogy te már nem az a kisfiú vagy, aki álmodta az álmot. – A tekintetemben valószínűleg láthatta, hogy a szavaim nem megnyugtatásképpen szolgáltak vagy azért, hogy ne tűnjek neveletlennek és csak az időt húzzam, majd felálljak az asztaltól. Ez lett volna a legutolsó dolog, amit ma este megtettem volna. – És igazad van, az élet néha kegyetlen. De nem azért vagyunk mi, hogy szembeszálljunk ezzel a gonoszsággal és megmutassuk neki, hogy igenis tudunk mit kezdeni azzal, amit kiosztott nekünk? – Finoman megemeltem a szemöldökömet, miközben belekortyoltam a borba, ám a következő pillanatban legszívesebben sóhajtottam volna egyet. Talán nem kellett volna felhoznom a varázslatot, a mágiát, mint témát, de ha már ő volt velem annyira őszinte, hogy megosztotta egy régi titkát, ami túlságosan bűzlött ahhoz, hogy a normalitás talaján mozgó szerencsés véletlen legyen, tudni akartam, mennyire van benne abban a világban, amit sokan nem vesznek észre, mégis körbevesz minket. - Én csak egy egyszerű ember vagyok. – Pillantottam rá ismét. Felkeltettem az érdeklődését, szavai arra engedtek következtetni, hogy érti, miről beszélek. De mi van abban az esetben, ha csak én gondolom úgy, hogy sejt, tud valamit mindarról, aminek az is köszönhető, hogy itt ülhetek vele szemben? Ha bolondnak tart, amint kinyitom a számat… utáltam azokat a szituációkat, amelyeknek a végkifejleteit ugyanolyan eséllyel megbánhattam, mint nem. – Csakhogy túl sokan vannak körülöttem, akik nem olyan, mint én. Akik többek, különlegesebbek… bizonyos értelemben. – Nyeltem egyet. Inkább kerülgettem a forró kását, mint hogy beleugorjak a közepébe a dolognak. – Mellettük nem nehéz nem tudatlannak lenni.
Elég sok balgaságot hallottam és láttam már. Olyanokat is, amelyek számomra elfogadhatatlannak, oltári baromságnak tűntek. De mindaz, amit én beszéltem most összevissza... vajon mennyivel tűnik normálisabb történetnek, mint bármi más? Mintha egy mesekönyvből szalajtottak volna, és azt próbálnám vele elhitetni, hogy ez a sors keze, és mindez azért történik, mert nekem rendelték. Sosem hittem az efféle mesékben. Vagyis, gyermekkoromban igen. Majd elkezdtem elveszíteni a hitemet, melyeket ebbe vetettem. Végül nem maradt más, mint a valóság. Amely egyáltalán nem olyan kegyes, mint ahogyan arra a szüleink felkészítenek bennünket, bár engem nem ők, hanem a dajkám próbált naprakésszé tenni. Ha hallgattam volna rá, bizonyára néhány kétes ügylet kimaradt volna az életemből, és talán most nem sántikálva kellene járkálnom az utcákon ergy sétabot kíséretében. Hoztam rossz döntéseket, ahogyan mindannyian ezt tesszük. Az élet senkinek nem kedvez. És én már meghoztam ezt a döntést. Felfedtem előtte, hogy ki vagyok, miért figyeltem fel rá. Már csak rajta múlik, hogy mindezt hogyan fogja kezelni. Esetleg nevetve elhagyja a helyiséget, vagy... ugyan, ezen kívül mi mást is csinálhatna? A helyében én ezt tenném. Elmosolyodtam, közben hátradőltem a széken, tekintetét pedig úgy fogtam, mintha az életem múlna rajta. Muszáj volt, hogy rám nézzen, olvasni akartam a tekintetéből. - Te voltál. Pontosan... ugyanúgy nézel ki, mint akkor. Annyi kivétellel, hogy... én már nem az vagyok, én már... megöregedtem ahhoz a fiúhoz képest, aki hozzád való lenne - sóhajtottam fel, és mosolyomba keserűség vegyült. - Az élet nem osztja túl kegyesen a lapjait. S mikor azt hiszted, hogy az életed előre meg van írva, hogy minden megtörténik majd úgy, ahogyan te szeretnéd, az átsétál mindenen, áthúz minden számítást. Hát mi lenne a sors fintora, ha nem az, hogy ilyen későn jöttél el? - bukott ki belőlem őszintén. Meg fogom ijeszteni, azt hiszem. De... várjunk. Miért is nem lepődött meg? A szemöldökeim a homlokomig szaladtak. - Hiszek. Kénytelen vagyok hinni. Minden nap ebben élek. És... ami azt illeti, most már meggyőzhetem magam arról, hogy nem vagy tudatlan - vettem fel a pohár bort. - A kérdés csupán az, honnan vagy ilyen felvilágosult?
Nem ez volt az első alkalom, amikor fejen akartam magam kólintani a kíváncsiságom miatt. Sokszor éreztem már úgy, hogy vissza kellene fognom magam, de az egyik legerőteljesebb tulajdonságom legtöbbször győzedelmeskedett, ám annyi volt bennem, hogy meg tudjam zabolázni a torkomból feltörő kérdéseket és tetszetős köntösbe bújtatva tálaljam őket. Így legalább az emberek kilencven százalékának nem tűnt fel, hogy túlságosan érdeklődő voltam, ám úgy gondolom és gondoltam mindig is, hogy inkább ilyen legyek, mint teljesen magamba forduló, esetleg olyan, aki nem képes másról hadoválni, csakis önmagáról. Én nagyon szívesen meghallgattam mindenkit, legyen szó akármiről, nem volt téma, amelyről nem csevegtem volna el szívesen ha csupán meghatározott ideig is, de kezdésnek sok minden megfelelt. Elmosolyodtam a meséje hallatán. Nem tartottam furcsának, sőt… annyi mindent átéltem már életem huszonpár éve alatt, amiről mások még álmodni sem mertek volna. Vámpírok, boszorkányok, vérfarkasok között nőttem fel, az anyám és az apám vérszívók voltak, ahogy Caroline nénikém is, Bonnie boszorkány, a legjobb barátom pedig a vérfarkasok táborát erősítette. Egyedül én és a testvéreim maradtunk kívülállók, egyszerű emberek, akik valószínűleg idővel úgyis a hallhatatlan létet fogják választani. Bár a szüleim váltig állították, hogy soha nem tennének ki minket annak a változásnak, ami a vámpírléttel jár, de biztos vagyok benne, hogy nem fogják tudni végignézni a gyerekeik öregedését, majd halálát. Én már felkészültem a másik, új életemre. - Neked lehet az fog különösnek tűnni, hogy nem lepődtem meg. – Mondtam őszintén, aprót felnevetve, éppen csak hangot adva a gondolataimnak. – Csupán érdekesnek találom… pont én? Engem láttál kisgyermekként az álmaidban? És mos találkoztunk? – Ez a dolog túlmutatott azon, amivel a korombeli fiúk szoktak dobálózni, miszerint láttak már az álmaikban és az ehhez hasonló ostoba dumák, amelyektől képes voltam a falra mászni. Nem láttam a szemén, hogy füllentett volna. Miért is szórakozna? - Mondd csak… - Köszörültem meg enyhén a torkomat. – Phillip, hiszel a varázslatban? – Ha valami, ez tényleg furcsán hangozhatott. Nem szoktam ezzel a kérdéssel dobálózni, főleg nem egy ismerkedés közepén, ám úgy éreztem, muszáj feltennem, ha törik, ha szakad. Olyan férfinak tűnt, aki sok mindenre kapható volt annak ellenére, hogy ő elkezdett lemondani saját magáról, amit nem értettem, miért tett. Régen volt tőle jobb társaságom, az szent igaz.
Talán annak idején ok nélkül fordítottam túl nagy jelentőséget annak, hogy láttam egy lányt az álmaimban. Az egész annyira lehetetlennek tűnt, de pontosan azért hittem benne, mert ezt súlykolták a fejembe... a dadám mindenkinél jobban ismerte ezeket a dolgokat, mai szemmel már azt mondanám, hogy ő maga is boszorkány volt, azért hitt ennyire ezekben a dolgokban. De bennem semmi boszorkány nincs, miért álmodhattam volna meg ilyesmit? Az egésznek semmi... értelme. Nem tudtam például kamaszkoromban, hogy erre érdemes-e várni... szépen lassan aztán elveszítettem a reményt ezt illetően. Az a lány már nem jön el. És tudtam, hogy nem jön el... egészen tegnapig nem is számítottam arra, hogy ez csak úgy megtörténhet. Ki vagyok én, miben vagyok más, miért érdemelnék meg bármit is az élettől? Nem tudom. Azt hiszem, igazából semmit sem érdemeltem ki a mai napig sem, csak egyszerűen szerencsém volt. Jókor voltam jó helyen, és nem úgy, ahogyan sokan elbuknak az ilyen hibák miatt. Szóval talán még most sem hiszem el teljesen, hogy ez a lány itt van velem... miért is lenne? Talán csak egy bolond elme szüleménye, igazából nincs is itt.. vagy... tényleg teljesen megőrültem. - Egy álmomban. Csöppnyi gyerek voltam még, méghozzá elég élénk fantáziával - köszörültem meg a torkomat. - Elmeséltem annak, aki akkoriban vigyázott rám. És azt mondta, hogy ez az álom valósággá fog válni - nyeltem egyet újra. - Nem tudtam, hogy mikor és hogyan... talán pontosan ezért mondtam le róla már sok évvel ezelőtt... mikor végül feleségül vettem az elhunyt nejemet, már tudtam, hogy az egésznek nincs jelentősége többé. A sors kegyetlen fintora, hogy a lány, akit fiatal férfiként akartam megismerni évekkel ezelőtt, csak egy idős, lesérült aggastyánként ismerte meg - fordítottam el a pillantásom. Keserűség íze szaladt végig az összes testrészemen. Az élet valóban... kegyetlen. Visszakapok mindent, amit én ártottam másoknak. - Íme az igazi boszorkányság, nem igaz? - mosolyodtam el kissé életlenül.
Mosolyogva csóváltam meg a fejem, elvégre soha nem voltam odáig azért a kijelentésért, miszerint a fizikai korunk tesz ki mindent és ha átlépünk egy bizonyos határvonalat, akkor azután már nem lehet élni, kibontakozni, új dolgokba belevágni vagy egyáltalán szépen tekinteni az előttünk álló időre. – Ne legyél ennyire pesszimista. Ezzel a hozzáállással tényleg nem adsz sok lehetőséget magadnak. – Állapítottam meg, de cseppet sem gonoszkodva, csak belefűzve a szavaimba az én életfilozófiámat. Az élet szép, akkor is, amikor valami olyan történik, amire nem számítottunk vagy kiszúr velünk valaki, akiről nem gondoltuk volna. Minden rosszban van valami jó és a többi, egyesek számára idegesítően optimista szólás-mondás, amelyek nekem megnyugvást jelentettek és reményt adó gondolatok voltak a nehéz időkben. Például az általa említett családi kapcsolatokban, amelyek tényleg bonyolultak voltak, ha jobban belegondoltam. Együtt éltem a szüleimmel, de mégsem azokkal, akikhez hozzászoktam, hanem egy elméletileg fiatalabb verziójukkal, ahogy a testvéreim is szinte még kisbabák voltak, ezért természetesen mindenkinek azt kellett mondanom, akivel itt találkoztam, hogy egy távoli rokon vagy éppen barát vagyok, aki látogatóba ugrott át és még fogalma sincs arról, hogy meddig marad. Legalább érdekes az életem. Belekortyoltam a borba és hallgattam a szavait. A hangja megnyugtató volt, régen hallottam már az övéhez hasonló baritont, szinte áradt belőle az összes tulajdonság, ami ahhoz kellett, hogy egy ember jól érezze magát a társaságában. Túlzás nélkül ez volt az eddigi legjobb estém, amit ebben az idősíkban töltöttem el, a fejemben már meg is dicsértem magam párszor, amiért elfogadtam a meghívását. Szinte megtisztelve éreztem magam, hogy elmesélte a történetet a dajkájáról és magáról, ám ugyanennyire lepődtem meg utolsó kijelentésén, miszerint… már akkor is tudta, hogy jönni fogok? Nem voltam az a típus, akinek leesik az álla és mérhetetlen bambasággal bámul a másikra, ha ne ért valamit, most is csak megőriztem a mosolyomat, kissé feljebb vontam a szemöldökeimet és kíváncsi tekintettel kezdtem vizslatni őt. - Nem vagyok ijedős lány. – Hoztam a tudtára aprót rántva a vállamon. – Az érdeklődésemet viszont nagyon felkeltetted. – Dőltem hátra kissé a székben. – Hogy érted, hogy már kisfiúként is láttál engem? – Ebben a világban semminek nem kellene meglepnie, lehet, hogy ezért tudtam normálisan viszonyulni a furcsa kijelentésekhez. Persze sem lenne butaság, hogy átvitt értelemben beszél, de ezt hirtelen nem tudtam megállapítani.
- A sors általában ravasz és kicsinyes. Általában akkor szólítja el az embert, mikor annak az élete... kezd révbe érni - mosolyodtam el haloványan, a sajátos stílusomban, miközben elgondolkodtam ezen a mondaton. Tényleg így van. Bármilyen szomorú is, de attól tartok, hogy a sors kegyetlen játéka ezúttal is utol fog érni, és elszólít, mielőtt újra boldog lehetnék. Bár tény, hogy megint... optimista vagyok, még ha a szavaim nem is úgy tűnnek. Hisz kész tényként kezelem, hogy... ez a lány viszonozni fogja az érzéseimet. Egyre inkább úgy érzem, hogy ha nem beszélne, akkor nekem kellene, és akkor félő, hogy minden érzésemet felfedném. Hasonlóképpen reagáltam az érkező ételre, akárcsak a velem szembenülő lány, és a kezembe fogtam a villát. Mondhatni, hogy éhes egyáltalán nem voltam, annál inkább kíváncsi arra, hogy mi lehet ennek a vacsorának a befejezése. - Túl bonyolultak ezek a családi kapcsolatok - sóhajtottam fel, miután egy falatot jól megrágva lenyeltem, majd kezembe fogtam a poharamat, és belekortyoltam abba is. Kívánci voltam arra, mi mindent sejt arról az életről, amely itt zajlik, mik vagyunk mi, és hogy... az élet nemcsak emberekből áll. - De ha te mondod, elhiszem, hogy néha a Salvatore-k is képesek viselkedni - dőltem hátra erélyesen, letéve a villát, majd gondolkodva meredtem a tekintetébe. Alaposan végigmértem szeme és arca világát. Szépséges, mint abban a régi álomban... észre sem vettem, hogy beszélni kezdtem. - Mikor kisfiú voltam, általában a szomszéd öreglány vigyázott rám - melegedett meg a mosolyom, és tekintetem elkalandozott a függönyök irányába. - Mindig bíztatott. Hogy higgyek az álmaimban és érjek el mindent, amit akarok. És mindent el is értem, amit láttam az álmaimban. De valamit eddig még nem találtam - köszörültem meg a torkomat, és aprót sóhajtottam. - Már láttalak téged, mikor csak egy apró, csöppnyi kisfiú voltam - hunytam le egy pillanatra a szemem, ahogy eszembe jutott az utolsó álom. Akkor elsuttogta nekem a nevét. Delena Salvatore. - Sajnálom! Nem akarom rád hozni a frászt, nem vagyok szenilis öregember - bukott ki aztán belőlem, kicsit észbe kapva.
Bólintottam. Világéletemben értettem ahhoz, hogyan kérdezzek rá az emberek kényes témáinak hármas toplistáján szereplőkre, de valamiért nem hallgattak el előlem semmit, készségesen elmondták, mi a problémájuk egy-egy helyzettel. Mosolyogva hallgattam végig őket akkor is, ha csak a beszélgetés fenntartása érdekében, mentőövként folyamodtam ezekhez a dolgokhoz, de Phillip esetében szó sem volt erről, minden egyes szavát úgy ittam, mintha az utolsó csepp víz lett volna a sivatagban, amiben már három napja kóboroltam. Érdekelt minden, ami vele kapcsolatos. Ha elejtett egy szót én felkaptam, tudni akartam a történeteiről, róla, azokról, amik vele kapcsolatosak voltak... egyszerűen felkeltette az érdeklődésemet, fogalmam sincs mikor éreztem magam ennyire jól valaki társaságában. - Azt hiszem korai még a halált emlegetned. Van egy olyan érzésem, hogy nem mostanában fog bekopogtatni hozzád. - Mintha médium lennék és megtudnám jósolni az eseményeket, úgy szóltam. Feltűnő volt az e téren mutatott pesszimizmusa, ezért próbáltam rávilágítani, hogy nem kellene ilyen módon gondolkoznia. Előtte az élet, akármihez kezdhet, bármibe belevághat, semmihez sem késő neki. A pincér kihozta a megrendelt ételeinket, apró mosollyal köszöntem meg a cselekedetét, aztán visszafordultam Phillip felé, jó étvágyat kívánva, majd megköszönve az újabb ajándékát kezdtem el ismét azon gondolkozni, hogy vajon mit mondjak a családomról, ami nem teljes hazugság, de mégsem az igazság. Csúnya dolog egy ismerkedést tömör füllentéssel kezdeni, mégsem tehettem mást, sajnos az igazság, a valóságom túl szürreális volt ahhoz, hogy vacsoratéma legyen. És mi lesz akkor, ha vissza kell mennem? Azzal a helyzettel mit fogok kezdeni? - Mi vagyunk a mellékág. - Bólintottam. - Nem sokkal azután, hogy Grayson és Miranda meghaltak lett erősebb a kapcsolatunk Elenával és a testvérével. Másik városban élünk, de azt hiszem mi lettünk az új családja. - Persze nem olyan módon, ahogy elmeséltem, de az apámmal, velem és a testvéreimmel az anyám tényleg új családot kapott. - És igazad van, a Salvatore-k nem örvendenek nagy hírnévnek, de nem mindegyikük olyan rossz, mint amilyennek beállítják őket. Első kézből tudom. - Mosolyodtam el.
Elmosolyodtam. A nők állandóan kíváncsiak. Nem szeretik a titkokat, ámde ha megtudják, egy-egy férfi mit is rejtett el előlük, legyen szó tárgyról, vagy információról akár, de mindent belelátnak, majd úgy hozzák ki az egészet, hogy nekik legyen igazuk és jogos legyen a sértődésük. Ezt már megsínylettem az első feleségemmel, akit - isten nyugasztaljon - már nehezen viseltem el az utolsó években az efféle gyermeteg hiszti miatt. Én magam is a boromba kortyoltam, hogy egy elegáns választ meg tudjak fogalmazni közben. - A fiam nem érdemli meg, hogy bármit is kapjon abból, amit én magaménak mondhatom. Nincs tragikusabb annál, mint mikor egy gyermek megtagadja az apját, mert inkább másnak hisz, nem a tulajdon apjának. Én vártam rá, hosszú éveken keresztül, de nem jött vissza. Nem akartam feladni, kedvesem. De a fiam nem tér már vissza hozzám, nem kíváncsi rám. Nem fogok könyörögni neki, csupán a békés halál az egyedüli célom ebben az életben, amely előbb-utóbb, de minenkit magához szólít - tettem le a poharat, majd körefordultam, vajon jön-e már minden más, amit rendeltem. Valószínűleg ő nem ebben a mentalitásban nőtt fel, az ő apja egészen másképpen vélekedik egy gyermek hűtlenségéről, ám az én fiam minden követ megmozgatott, hogy elmehessen innét, és itt tudja hagyni a beteg édesanyját. Halkan felnevettem. - Egy ilyen szépség minden ajándékot megérdemel - fűztem aztán hozzá, és örömmel időztem arcán, miközben egy apró tincs a füle mögé került. - Fogadd el, kérlek. Nincs más, akinek ajándékot tudnék adni évek óta. Ez számomra örömet jelent - tettem végül még hozzá, hogy lássa, tényleg nem bánom, hogy ajándékokat fogad el tőlem. Végül hátradőltem. - Salvatore és Gilbert család? - kérdeztem vissza. - A Gilbert család eléggé neves ebben a városban, Graysonnak köszönhetően, nyugodjon békében - fűztem hozzá. - De nem tudtam, hogy akad egy.. mellékág is - gondolkodtam el kissé. Ez a két család eléggé különleges nevet szerzett magának. Sejtésem sincs, hogyan keveredhetett közéjük. - Salvatore... nos, két fivér, ugyebár - elmélkedtem tovább. - Nincs túl jó hírük ebben a városban, meg kell hagynom - billent oldalra a fejem. Ez a lány ugyanolyan titokzatos, mintr én.
Folyamatosan csak arra tudtam gondolni, hogyha nem történik meg velem az a szerencsétlenség, hogy egy boszorkány engem választ ki egy elvégezendő feladatra, akkor most nem ülnék itt és nem folytathatnám ezt a ismerkedős beszélgetést Phillip-el. Pár mondat, néhány gesztus, apró történetek, de ennyi éppen elég ahhoz, hogy tudjam: különleges személyiség, akinek megismerését minden embernek meg kellene ejtenie az életében. Szerettem, amikor normális emberekkel sodort össze az élet és nem kellett amiatt aggódnom, hogy vajon mit gondol rólam a beszélgetőpartnerem, milyen vélemény fog továbbterjedni a személyemről és ha valaki szimpatikus nekem, attól függetlenül lehet, hogy én neki nem vagyok az. Az érzékelőm, ami segített ennek eldöntésében még közel sem volt tökéletes, de dolgoztam a javításán, Phillip pedig segített abban, hogy ne kelljen csalódnom a megéréseimben. Már az első pillanattól kezdve az a kép alakult ki bennem róla, amire egyre csak ráerősített vacsora során. Semmi negatívum. Remélem, hogy ez jelen pillanatban nem jelent semmi rosszat nem úgy, mint az életem nagy részében. - Nem akarok kíváncsinak tűnni, de ahogy a fiadról beszélsz... nagyon titokzatosan fogalmaztál. - Állapítottam meg aprót kortyolva a borba. Nem gazán szerettem az alkohol ízét, de a jó bor az én gyomromat sem marta. Sokkal inkább bántotta az az abszurdum, hogy én vetem a szemére a titokzatosságot, miközben én nem állok ki másból, minthogy tényleges információkat hárítok. A meglepetés, ami a gyűrű előhúzásával okozott valószínűleg kiült az arcomra, de mosolyosba fordult át a csodálattól. A pillantásom, amit felé vetettem is tükrözhette ezt, főleg, miután felkerült az ujjamra, amire tökéletesen passzolt. - Minek köszönhetem, hogy ennyi ajándékkal halmozol el? Kezdem kellemetlenül érezni magam. - Egy vékony, kilógó hajtincsemet a fülem mögé tűrtem és éreztem ahogy pírba borul az arcom, majd megcsóváltam a fejem. - Nem hiszem, hogy ismernéd a szüleimet, túl régen elköltöztek már ahhoz, hogy akárki ismerhesse őket. De talán a rokonaimat ismered, őt szerintem mindig is itt laktak... a Gilbert és a Salvatore-család. - Nyeltem egyet. Az érdekelne, hogy vajon mi a véleménye róluk.
A kíváncsiságom csak nőtt és nőtt, azonban próbáltam megtalálni az egyensúlyt túlzás és érdektelenség között. Eléggé kevés sikerrel, ezt meg kell hagyni. Ráadásul még azt sem szívesen hoztam nyilvánosságra előtte, hogy szeretném tudni, hová fog menni, vagy egyáltalán miért kell elmennie. Az egész annyira ritka helyzet, annyira nem tudok vele mit kezdeni még... ez az aprócska még szó azonban mindent megváltoztat. Tényleg úgy lesem minden szavát, mintha ő lenne számomra a legfőbb hatalom, a saját királynőm, de valójában csak egy régi álom, ki most sétált be a képbe. Ez a lány annyi dolgot jelentett nekem évekkel ezelőtt, évekig... most pedig nem fogom hagyni, hogy egyszerűen elmenjen. Ostobaság lenne tőlem, nem hagyhatom! - Szóval két testvér... ez igazán nagyszerű - köszörültem meg a torkom, habár nyilván ő sem értette, hogy miért gondolkodom így. Ők vajon hol vannak, szintúgy itt? Családja van. Talán ez elijeszthetne attól, hogy komolyabban érdeklődjek. Egyáltalán hová tettem az eszem, hiszen ő egy csodálatos fiatal lány, én pedig egy aggastyán... a szemét még mindig elől hordja, ahogy látom. Ideje lenne beletörődnöm, hogy az én lehesőgéem itt már régen elúszott. Régen. A sors gunyoros fintora. Csak biccentettem egyet, mikor részvététt fejezte ki. - Ne is essék róla több szó, régen történt - mosolyodtam el halványan, megvillantva pár fogamat, majd belekortyoltam a megkapott borba. Eléggé lassan telik az este, de ez szerencse. Nem tudnék még olyan könnyedén megválni tőle. - A fiam nem becsülte meg azt, amelyet én igen. Ennek értelmében nincs mit sajnálkozni rajta - fűztem aztán hozzá, majd ismét a zsebembe nyúltam, és elővettem egy több száz éves, borostyán kővel díszített gyűrűt. - Ezt is neked hoztam... régóta van a boltban, de azt hiszem, még senkinek nem állt olyan jól, mint neked fog - néztem ujjait. Most mondjam, hogy mióta neki tartogatom ezt a darabot? Már ahogy elképzeltem az ujján... - Van esély arra, hogy ismerhetem a szüleidet? - váltottam aztán hirtelen témát.
Furcsa ellentmondás, de attól függetlenül, hogy minden egyes szavamra figyelnem kellett és muszáj volt részekre bontanom a kérdéseit nehogy olyat mondjak, amit nem kellene, egyáltalán nem éreztem magam feszélyezve. Mindig jól megértettem magam az emberekkel, akikkel pedig nem, azokat igyekeztem elkerülni, de Phillip társasága felettébb szórakoztató és megnyugtató volt. Régen éreztem már hasonlót, főleg úgy, hogy mindössze szimplán ülök valakivel egy étteremben és nem teszek mást, mint ismerkedek. Nem voltunk egy korcsoport, de ennek örültem a legjobban. Az én időmben a kortársaim nem igazán olyan neveltetést kaptak, mint én, ezért nem sokukkal tudok szót érteni, ám szerencsére vannak, akik elkapják a gondolkodásom fonalát és kiderül, hogy igazából hozzám hasonlóak, csak eddig a nyájszellem miatt mentek a többiek után. - Állítólag tényleg tönkre tudja tenni, de én nem sokat éreztem a költözködésünkből. - Legszívesebben ebben a pillanatban bújtam volna el. Költözés? A szüleim három utcával arrébb laknak... - Jó gyerekkorom volt, szinte tökéletes. Van két testvérem, akikkel szintén jól kijövök, bár az öcsém 20 évesen még nem tervezi, hogy akármikor is benőne a feje lágya, a húgom pedig szintén keresi önmagát. De szerencsére nincs velük baj. - Mosolyodtam el őszintén. Imádtam a testvéreimet és jobban belegondolva hiányoztak. Nem a kicsi énjük, hanem az, amelyekkel együtt éltem. Mosolyom azonban lehervadt az arcomról, amikor meghallottam mi történt a feleségével. - Részvétem a feleséged miatt. - Nem akartam kérdezősködni és emiatt tapintatlannak tűnni, de szegény nő volt egy olyan érzésem, hogy nem természetes halált, hiszen Phillip sem volt annyi idős, hogy ez normális körülmények között bekövetkezhessen. - És a fiad... - Inkább elharaptam a kérdésemet, miszerint hogyhogy nem beszélnek, hiszen rájöttem, hogy ez sem igazán tartozik rám, úgyhogy fogtam magam és áttértem a másik témára, ami megcsapta a füleimet. - Nem gondoltam volna, hogy rajtam kívül másokat is érdekelnek még a régiségek ebben a világban, amiben most élünk. - Megérkezett a pincér, leadtam a rendelésemet, aztán ismét Phillip felé fordultam.
Érdeklődve figyeltem a történetet. Leginkább azért, mert pontosan tudtam - talán a korom miatt -, hogy mikor hazudnak nekem. A tekintete mindent elárult, de ahelyett, hogy ez a tény felbosszantott volna, inkább arra koncentráltam, hogy ne sóhajtsak fel. Komoly elhatározás érlelődött bennem; ki fogom deríteni, ki ő valójában. Hogy honnan jött és miért. Egyáltalán nem vagyok biztos benne, hogy az igazat mondja, habár a tekintete csupán egy kissé remeg... de gyakorta pislog. Ez pedig egyáltalán nem jó jel. - Igazán izgalmas életed van, pedig még fiatal vagy... a költözés állítólag tönkre tudja tenni egy gyermek fejlődését. Ez igaz? - kérdeztem, próbálva társalgásba elegyedni vele, holott tudtam, hogy valószínűleg erre is egy körített választ fogok kapni, amely nem fogja elfedni a valóságot. Próbáltam nem figyelembe venni a tényt, hogy azt mondta, hamarosan ismét tovább fog állni. A gondolattól émelyegni kezdtem volna. A magam korában már nem sok lehetőségem van. Sajnálatos módon, mikor megálmodtam magamnak ezt a lányt, azt hittem, huszonéves lesze majd, mikor eljön hozzám. De nem. Már a negyvenen is túl vagyok. Ez nem fair az élettől. Egyáltalán... nem fair. - Mindig itt éltem. Mióta a feleségem meghalt, a fiam pedig rám sem hederít, nos... azóta kissé szürkébb a város számomra, de nem hagyhatom itt az üzletemet - magyaráztam, miután a szám széle halványan megrezdült. Nem szoktam beszélni a családi katasztóráimról senkinek. Most azonban úgy jött, mint a nátha. Gyorsan. - Nyilván azt gondolod, hogy egy nagyobb városban esélyesebb lenne kereskedni ,de itt is elég nagy igény van a régiségekre. Egy-két holdkőre, netán egy nyakláncra, vagy ereklyére... - vetettem rá egy pillantást, majd megjelent mellettünk a pincér, és a lány felé fordult, hogy felvegye a rendelését.
Csak utólag döbbentem rá, hogy mibe vágtam a fejszémet. Ha meg akarom ismerni, akkor magamról is mesélnem kell, hiszen az ismerkedés oda-vissza történik. De mégis mit mondhatnék? Az igazat semmiféleképpen. Újra és újra eszembe jut, hogy senkihez sem sétálhatok oda azzal a szöveggel, amiben összefoglalom, mi történt velem igazából. Talán ezért lenne jobb, ha végre visszamehetnék a saját időmbe, a saját életembe, a saját otthonomba és ott folytathatnám, ahonnan kirángattak. Ám akkor elveszíteném a lehetőséget, hogy olyan emberekkel ismerkedjek meg, akikkel 20 év múlva már valószínűleg nem ugyanolyan lenne a találkozás. - Itt születtem. - Kezdtem végül el a válaszadást a kérdésére, miközben az agyam folyamatosan pörgött a válasz milyenségén. - Az anyám itt lakott, az apám is, de csak egy kis kitérő után jött vissza a városba. Aztán úgy döntöttek, hogy jobb maguk mögött hagyni ezt a várost, úgyhogy elköltöztünk. - Belekortyoltam a borba, mert nem voltam hozzászokva ahhoz, hogy valakinek szinte a szemébe hazudjak. - A rokonaim még itt élnek, őket jöttem meglátogatni, de nem tudom, meddig maradok. Lehet, hogy már nem sokáig. - Mondtam őszintén, aztán nagyot nyeltem, hogy leplezzem hangom időközben karcossá válását. - És te? A szavaidból azt vettem ki, hogy mindig itt laktál. - Pillantottam rá kíváncsian. Felettébb érdekelt a története, hiszen valami megmagyarázhatatlan érdeklődési vágyat éreztem iránta, amelyet ki is akartam mutatni.
Annyi de annyi kérdés motoszkált a fejemben... egyszerűen nem tudtam csak úgy eltekinteni attól, hogy már láttam ezt a lányt korábban. Egy álmomban... talán mindez bolondság és balgaság, főleg ha megmondanám neki. Valószínűleg kinevetne, hogy milyen ostoba öreg vagyok, semmi értelme annak, amit beszélek. De ezért sem szóltak erről a történeteim... egyelőre. Úgy hiszem, hogy... mindennek megvan a tökéletes ideje. Csupán meg kell majd találnom azt. Egyszer. A közeljövőben. Remélem, lesz rá alkalmam... - Semmi kétség! - jegyeztem meg, mikor meghallottam utolsó mondatát. Hiszen mégis... mi ennél tökéletesebb lehetőség arra, hogy megismerjük egymást? Csak azt reméltem még ennél is jobban, hogy lesz időm megismerni őt. Sok... de még annál is több időm, hogy rájöjjek, mi ez az egész, ami hozzá köt, s mely úgy csavarta meg a szálakat, mint ahogyan az ördög játszik a templomi orgonán... már majdnem elfelejtettem! Ha nem sétál be üzletembe a minap, vaószínűleg örökre elfeledkeztem volna arról az álomról... - Nos, kedvesem - kezdtem hozzá apró sóhajjal, miután a pincér mindkettőnk poharába bőséges bort öntött. - Tegnap beszélgetésbe elegyedtünk, de így is alig tudtam meg valamit. Főképpen azt, hogy honnan jöttél ide? Egy magamfajta öreg... itt mindenkit ismer - billent oldalra a fejem, én pedig kíváncsian hallgattam.
Nem gondoltam volna, hogy a mosolyom lehetne szélesebb, mint amilyen most ült az arcomon. Le sem tagadhatnám senki előtt, hogy mennyire kíváncsi voltam arra, milyen irányt vesz az este és az, hogy egyáltalán megismerkedtem Phillip-el. És sajnos minduntalan eszembe jutott, hogy attól függetlenül most milyen jó érzem magam, talán egy, két vagy három nap múlva nem találkozhatom itt senki mással, nemhogy vele. Úgyhogy már csak annyi dolgom volt, hogy megpróbáljam kiküszöbölni ezt a zavaró gondolatot és megpróbáljam élvezni az estét, ami felettébb jónak ígérkezett. - Köszönöm, ez igazán kedves. - Zavaromban a füleim mögé tűrtem a tincseimet, majd miután kihúzta nekem a széket, helyet foglaltam. Milyen ritka gesztus... manapság nem találkozni ehhez hasonló tevékenységeket művelő férfiakkal. - Nem terveztem semmit erre az estére, szóval nem, semmit nem húztál keresztül. Örülök, hogy elhívtál vacsorázni. - Vallottam be őszintén. Nem szeretek semmit sem előre tervezni, míg itt vagyok, de neki erről nem kell tudnia. Ahogy senki másnak nem, csak a szüleimnek és annak a boszorkánynak, aki megcsavarta az életemet. - Azt hiszem, hogy egy tökéletes alkalom adódott arra, hogy megismerjük egymást. - Pillantottam rá. Szó, mi szó, ha nem szerettem volna megismerni vagy csupán többet megtudni róla, akkor nem fogadtam volna el a meghívását.
Sofia közbelépett, a bennem szunnyadó állatnak kedve lett volna vérét venni, de nagyobb volt az önkontrollom, így megálltam. Kezem még mindig szorongatta a pingvinbe öltözött tagbaszakadt alakot, kinek arcbőre a kreolból vörösbe lépett. Nem sok hiányzott, hogy megfojtsam, de Sofia parancsoló és ellentmondást nem tűrő hangja lyukat égetett hátamba. Üljek vissza? Ne csináljam? Menjünk innen? Ahogy szeretné. Egy határozott és egy higgadt mozdulattal kitörtem a pincér nyakát, majd komótosan megigazgattam szétzilált zakómat, meggyűrődött az események közepette. Ismét Sofiára néztem, kezemet széttártam - kérdőn, majd egy vállvonással elhagytam ezt az ótvar helyet. Elmehetnek a pokolba..
A pincérek kissé esetlenek és gyakorlatlanok még, idővel belejönnek az egészbe, mert hát türelem és gyakorlás kell az ilyesmihez. Nem pedig totális idegbajosság és feszültség. Néztem, mi történik körülöttem, de csak ennyi. Próbáltam nem kínos pillanatokat átélni Christiannal, viszont pont azákezd válni. - Christian... ülj vissza most! - próbáltam rávenni, engedje el a pincért, főként, hogy annyian bámulnak már ránk. Gyorsan felkeltem, odamentem hozzá, és próbáltam észhez téríteni. - Gyere, menjünk innen - egyszerű és magabiztos voltam, a hangom is erélyesebbé vált, mint amilyen eddig volt. - Ne csináld! - néztem a szemébe, és reméltem, szót fogad nekem. Megvártam, míg ő felkel onnan, és kisétál előttem. Utána pedig én is követem őt.
[You must be registered and logged in to see this link.] zene: [You must be registered and logged in to see this link.] | megjegyzés: bocsi késésért, és ha gondolod írhatsz valami kültéri helyre, ahol helyretéríthetlek
Nem bíztam semmit a véletlenre. A városban már elég nagy hírnevet szereztem ahhoz, hogy tudják, velem jobb nem packázni. És ráadásként mindent busásan megfizetek, szóval semmi okuk engedetlenséget produkálni irányomba vagy a partnerem irányába. Éppen ezért is örültem annyira, mikor megláttam az érkező Delenát, és azt is nyomon követhettem, ahogyan bántak vele. A fiatal fiú bizonyára elkönyvelte magának, hogy ha nem így tesz, alaposan meg fogja bánni. Remek a meggyőzőképességem. Mindig elérem, amit én szeretnék. És ez egy ilyen alkalom jelenleg. - Kedvesem - álltam fel, mikor megjelent, és intettem a kísérő pincérnek, hogy húzódjon hátrébb, majd én kihúzom neki a széket. - Ha ez lehetséges, bájosabb vagy, mint valaha. Igaz, még nem ismerlek túlontúl régóta - jegyeztem meg apró mosollyal arcomon, de ebben a gesztusban benne volt minden. Nem is hittem volna, hogy eljön. Bár tény, hogy egy nőnek nagyon aljasnak kellene lennie ahhoz, hogy elfogadjon egy meghívást, majd ne jöjjön el. De ő nem ezt tette. Annak ellenére, hogy a korkülönbség kettőnk között... eléggé jelentős. - Hozza az étlapot, kérem - fordultam ekkor már a pincér felé, miután elfoglaltam a helyem ismét, majd a lányra emeltem a pillantásomat. - Remélem, kellemessé tudom varázsolni az estédet. És nem húztam át semmilyen számítást -tettem még hozzá. Nem szoktam én ilyen lenni. De nem akarok rögötn azzal kezdeni, hogy... milyen szörnyeteg vagyok valójában. Lehet, módosítanom kell. Nem híres vagyok a városban, hanem hírhedt.
Izgatottan vártam az estét. Fogalmam sem volt, mi volt ebben az emberben, ami annyira megragadott, hogy mindenféle gondolkodás nélkül igent mondtam a vacsorameghívásra, de úgy éreztem... hogy egyszerűen ezen az estén itt a helyem mellette. Nem otthon, nem egy másik időben vagy éppen abban az életben, amit élnem kellene... hanem húsz évvel a saját életem előtt egy férfival, akit talán záros határidőn belül nem láthatok viszont. Talán ez volt az oka annak, hogy teljes erőbedobással készültem az estére, szépnek akartam látszani és élvezni akartam az eseményt. Semmi több. Mystic Falls-ban nem sok étterem volt, de ez a hely volt a legjobb közülük. Kissé szapora légzéssel, mondhatni cseppet lámpalázasan léptem be az ajtón és vizslattam a helyiséget. Megszólalni sem volt időm, egy pincér mosolyogva lépett oda hozzám, hogy megkérdezze a nevem és elvegye a kabátomat. Arckifejezése még az előbbinél is kedvesebbre váltott, amikor megtudta a nevem és rögtön mutatta az irányt, merre menjek. Ezek szerint Phillip már várt rám. Persze nem is nőből lennék, ha tudattalanul is, de nem váratnám meg a... partneremet. Vajon minek lehet nevezni ezt a találkát? Randevúnak? Vagy... nem is tudom. Amint megpillantottam Phillip-et az én ajkaim is szélesebb mosolyra húzódtak, le sem tagadhattam volna, hogy szívesen jöttem. Hajamat egyik oldalról a fülem mögé túrva léptem a székhez és az volt az első dolgom, hogy megkeressem a tekintetét. - Jó estét. - Üdvözöltem.
Eltelt ez az egy nap... nem is tudom, az idő múlása olyan lassúnak tűnt. Talán azért, mert ezúttal volt miért várnom a másnapot. Ez nem túl gyakran történik meg. Igen, üzletember vagyok ebben a kisvárosban. De az életem ebből kifolyólag nem leányálom. Rémálom inkább, ha lehet ezt mondani. Konfliktus és düh érzése tölti ki az életemet, mert... egykoron úgy döntöttem, hogy ennek szentelem az életem. Üzletnek... pénznek... és kizárom azokat a gyerekes érzéseket, melyeker egykoron, még kisgyermekként kergettem. Talán ezért van ennyi ellenségem. Talán ezzel érdemeltem ki ezt az életet. Nem akartam magamnak jót. Mikor igen... katasztrófa lett a vége. A feleségem meghalt... a fiam pedig nem is érdeklődik irántam... nem kedvel engem. Ha tehetné, megtagadna, letagadná a nevét. Ha eddig nem tette meg... már nem tudom. Évek óta nem beszélt velem... rtalán ha esedékessé válik a végrendeletem felolvasása a halálom után, rögtön szimpatikusabbnak fogok tűnni neki. Megálltam az étterem előtt, és úgy döntöttem, hogy ma este mindezeket háttérbe szorítottam. - A hölgy még nem érkezett meg, igaz? - kérdeztem belépve, majd átadtam a kabátomat. - Ha megérkezik, bánjanak vele hercegnőként. Honorálni fogom - tettem aztán hoztzá, és miközben engem is az asztalunkhoz kísértek, megigazítottam ingem gallérját. - Amint megérkezik, kísérjék az asztalhoz.
Kezdőlap
