- Én kérek elnézést! – Viccesen védekezve magam elé emeltem a kezeimet. A lányom megérte a pénzét, ezt egyszerűen lehetetlenség lett volna tagadni. Mióta ismerem elértünk már odáig a kapcsolatunkban, hogy kimutatta nekem a foga fehérjét és ezt egyáltalán nem bántam, hiszen közel sem vártam, hogy egy tüllszoknyában ugráló tündérbogár lesz. Én sem vagyok az, ahogy az anyja sem, szóval meg lettem volna lepődve, ha a vérmérséklete alulról súrolta volna a hőmérőt és minden mindegy lett volna neki. Így szerettem, a hevességével együtt. - Tényleg, hogy megy mostanában az önkontroll? – Szerettem ezt a témát, bár arra nem vettem volna mérget, hogy ő is jól viselte, ha felemlegettem. A mi idézőjeles családunkban központi téma volt a rosszabbik énünk visszafogása, folyamatosan küzdöttem saját magammal, ahogy a lányom is beszámolt már hasonló harcokról. Örültem volna, ha ő kimarad ebből a tapasztalatból, de úgy tűnik, hogy a dhámpír-lét véletlenül sem fenékig tejfel. Annak viszont örültem, hogy a magánélete rendben van, meg is ejtettem felé egy biztató félmosolyt. Házas, a férjével jól kijönnek, kell ennél több? Nekem nem sikerült az életem ezen részét rendezni, ennek ékes példája volt, hogy őt is csak mostanában ismertem meg. Mondanám, hogy az anyjával nagy volt a szerelem, ám Raven is tisztában volt azzal, hogy ez egyáltalán nem igaz. A nővel kellemesen elvoltunk és egyáltalán nem szerepelt a tervben egy baba… el is felejtette közölni velem, hogy időközben felnevelte a lányunkat. Dühös volt, amikor kiderült, hogy hosszú éveket hagytam ki a lányom életéből és régóta betölthettem volna az apuka-szerepet, ám idővel megnyugodtam, hiszen Raven-től megkaptam az esélyt a mindennapjai részévé válásra. Furcsa, most már el sem tudtam volna képzelni, hogy ez a szőkeség nem létezik. - Kezdem azt hinni, hogy Rezzo olyan, mint Columbo felesége. Mindig csak beszélsz róla, de még egyszer sem ajánlottad fel, hogy bemutatnád. – Összevontam a szemöldökeimet. Raven nagylány, vigyáz magára, nem én leszek a szűzőrsége oszlopos tagja, viszont nagyon kíváncsi voltam a férjére és reméltem, hogy egyszer végre ráveszi magát a bemutatására. Annyira sokat nem lehetnek külön, hogy ne jusson idő egy közös ebédre. - Érzem. – Bólintottam aztán a kérdésére. Egy pillanatra elgondolkodtam, vajon bevalljam-e, de semmi értelme nem lett volna titkolózni. Raven dhámpír és a lányom, joga van tudni, hogy én is ugyanolyan problémákkal küzdök, mint ő. – Azt nem tudom, hogy van-e valami a levegőben, viszont azt igen, hogy nekem is egyre nehezebb visszafognom magam. És Chantele-nek is. Senkinek nem jön be ez az időszak. – Elhúztam a számat és belekortyoltam a kávémba, miután én is leadtam a rendelésem. – Történt is valami vagy csak érzed, hogy legszívesebben feltépnéd az első veled szembejövőnek a nyakát?
- Ilyet nem fogsz látni azért ennél okosabb vagyok. Maximum olyasmit hogy "helyi pszichiáter keresi új gyakornokát" - nevetek fel én is, hiszen bármennyire is nehéz néha mégis próbálok megmaradni embernek és betartani az emberi törvényeket és azoknak megfelelően viselkedni, bár néha nem sikerül. Sajnos nem tudok letagadni azt, ami vagyok és bár jó az önkontrollom, de mégsem hibátlan és nem mindig a legerősebb. Van egy két hibám, amiket igyekszem leplezni és takargatni mert hát van mit. Mondjuk apám előtt nincs, hiszen ő pontosan átérzi hogy min megyek keresztül, de néha nem irigylem szegény férjemet. - A fenébe, pedig már majdnem elkezdtem reklamálni hogy hová lettek a virágaim és csokijaim - sóhajtok lemondóan ahogy lassan odaérünk az étteremhez, és bemegyünk. - Remek, mert a végén tényleg tényleg megennék valakit akit nem kéne. Egy két idegesítő gyakornokon példának okáért - mosolyodom el angyalian bájosan, ahogy rájátszok a szende szűz szerepre, és előre látom hogy apa a fejét fogja. Szokta néha, aikor ilyen szép cifrákat mondok, de aztán úgyis csak nevetünk rajta. Ennyi kijár nekünk is, főleg ha már rossz hangulatunk van. Nekem legalábbis, ingerlékeny és morgós vagyok úgy általánosságban. - Hát nem tudom, lehet az a titka hogy keveset látjuk egymást, és nem tudunk összeveszni - nevetek fel, ahogy helyet foglalok, és kezembe veszem az étlapot hogy rendeljek valamit. Belegondolva nem is igazán veszekedtünk mert Rezzo végtelenül türelmes de ugyanakkor vámpír is annak minden előnyével, és fergeteges szerető. - Azt meghiszem. Az én idegeimnek és vérmérsékletemnek az idióták nem tesznek jót, és most amúgy is rossz passzban vagyok. Valami van a levegőben és iszonyúan kell néha uralkodnom magamon - sóhajtok fel ahogy kérek egy kávét és aztán egy könnyed csirkesteaket is. Éhes vagyok. - Te is érzed? - kérdezem hiszen egy fajba tartozunk és éppen ezért lehet hogy átérezzük egymás szenvedését, és néha egymás agyára megyünk.
- Akkor ha „helyi pszichiáter hullaházba juttatta a gyakornokát” szalagcímet látok az újságban vagy a híradóban, nem fogok meglepődni. – Röviden felnevettem. Örültem annak, hogy Raven ilyen: magabiztos, ami a szívén, az a száján, egyáltalán nem szégyelli vagy próbálja elrejteni a véleményét és nem érdekli, hogy mások mit gondolnak. Ugyanakkor törődik azokkal, akiket szeret, helyén van az esze és az érzelmei is, úgyhogy a türelmetlensége és temperamentuma megbocsájtható neki. Az anyja jó munkát végzett a nevelésével, egyedül ezért nem tudok méltatlankodni, hiszen ki tudja, én lehet, hogy csak elrontottam volna őt. Egy felnőtt nő apjának lenni sokkal könnyebb, mint egy kislányénak, úgyhogy valószínűleg tényleg mindketten jól jártunk, hogy csak nemrég lettem része az életének. - Azért virágcsokrokat ne várj, nem hinném, hogy a másik oldal is ilyen jól éli meg a stratégiádat. – Voltak személyek, akikkel muszáj volt keményebben bánni, mert csak akkor teljesítettek jól vagy egyáltalán jöttek rá arra, hogy merre kellene indulniuk, tehát megértettem Raven problematikáját. Én is hasonlóképpen álltam hozzá a saját gyakornokaimhoz, bár arról inkább mélyen hallgattam, hogy a bevezető a dhámpírlétbe-kurzus oktatójaként példának okáért Chantele-el egyszerűen képtelen voltam durván bánni. Vannak emberek az életemben, akiknek csak és kizárólag jót szerettem volna adni, ha ez hiba, hát kövezzenek meg. - Kapsz húst, megígérem! – Nevettem fel. – Még a végén valakire ráugrasz, míg odaérünk az étterembe. – Kettőnk közül ez a lehetőség esélyesebben engem fenyegetett, tekintve, hogy mostanában nem voltam a régi, ami az önkontrollt illeti. Próbáltam figyelni a lányomra is ez ügyben és mintha rajta is észrevettem volna némi változást, de reménykedtem abban, hogy csupán a paranoid tendenciáim éleződtek ki a saját bajaim miatt és rávetítem a nehézségeimet Raven-re. Reméltem, hogy legalább ő jól van és nem apa-lánya programként kell majd elkönyvelnünk egy mindkettőnk számára nehéz időszakot. - Sokat vagytok egymástól távol és mégis működik a házasságotok… szép teljesítmény. Vagy éppen azért vagytok meg ilyen jól, mert keveset látjátok a másikat? – Az étterembe érve egy asztalhoz léptünk és miután kihúztam a lányomnak a széket, én is helyet foglaltam. Csodáltam őt, amiért elköteleződésre adta a fejét: ezt nem tőlem örökölte, képtelen lettem volna gyűrűt húzni valaki ujjára. Talán még sohasem szerettem annyira senkit, hogy foglalkoztasson a gondolat… annak viszont örültem, hogy Raven-nek megadatott ez a lehetőség. - Az élet itt másképpen zajlik, mint New York-ban, Miamiban vagy akár Portland-ben. – Kezdetnek egy kávét rendeltem, szükségem volt a koffeinre ahhoz, hogy ebéd után is képes legyek funkcionálni. – Lassabb, nincs annyi teendő és ez néha frusztrál. Talán még unatkozom is, ami nem tesz jót az idegeimnek és a vérmérsékletemnek. – Ez volt az egyik kifogásom, miért kezdett kicsúszni a lábam alól a talaj és vesztettem el a kontrollt, aminek gyakorlására eddig annyira büszke voltam.
- Még nem tudom. Lehet hogy szükségem lesz, vagy ha nem nekem akkor a gyakornokomnak mert kitekerem a nyakát. Bár akkor már úgyis mindegy, majd a hullaháznak telefonálok egyenesen - merengek el, és a megjegyzésére elmosolyodom. Fogalmam sincs mások mennyire türelmesek, azt tudom hogy én nem vagyok mindig annyira mint kelllene. - Nem tudom. Én speciel nem vagyok a türelem mintapéldánya, de azért panasz sem érkezett még rám betegtől, szóval valamit jól csinálhatok. Az inkompetens embereket nem tudom elviselni magam körül - szusszanok ahogy átnéz egy lapot ami a keze ügyében kerül. Tudom hogy nem engem ignorál, csak egyszerűen nem képes nem dolgozni ha a munka a keze ügyébe akad. Valahogy apámmal sosincs meg a kínos csönd aminek nagyon tudok örülni bár nem indult zökkenőmentesen a kapcsolatunk, mégis sikerült helyre zökkenni mert anyám is belefolyt hogy mi történik. Azt hiszem életemben akkor először üvöltöttem vele, hogy mégis mit képzel magáról, hogy nem adta meg nekem az apa lehetőségét az életemben. Azóta persze lehűltek az indulatok, de még mindig kicsit nehezményezem a helyzetet hogy nem volt normális gyerekkorom aminek résztvevője az apám. Most viszont kárpótol az élet úgy tűnik mert összeismerkedtem vele, és egészen barátok lettünk, és lett mellé egy fenomenális férjem is, Rezzo. - Pontosan ahogy mondod. Aki képest helytállni az jó eséllyel meg is marad a szakmában, volt már rá példa mondjuk. Persze vannak akik elmenekülnek mert nem bírják a nyomást. Nem tudom őket sajnálni, mert a betegek egy része se jobb és én igazából csak erre készítem fel őket - magyarázom rókamosollyal hogy miért is vagyok néha agresszívebb a kelleténél. Azt mégsem mondhatom hogy azért van mindez mert dhampir vagyok és éppen a rosszabbik korszakomat élem. Oldalba bököm az apámat ahogy kifelé haladunk. - Nehogy már még őt sajnáld! Én vagyok itt a szenvedő alany, és engem kell sajnálni amiért el kell viselnem. Bár szerintem hamarosan elmenekül mellőlem, szóval nem kell sokat kibírnom már - sóhajtok fel, ahogy elindulunk kifelé. - Jó, az jó lesz. Éhes vagyok, és szerintem egy fél marhát meg tudnék enni minimum. Mit fogsz enni? Nekem most valami hús kell, persze jöhet mellé köretnek zöld, de már hányingerem van a salátáktól.. - nyöszörgök panaszosan, ahogy haladunk mert szeretek haladni, és agybajt kapok attól is ha toporognom kell egy helyben mert nem tudok előrébb jutni. - Rezzo? Mindig máshol, megy amerre a munkája viszi, de szerencsére mindig hazaér hozzám. Valamelyik nap megyünk vacsizni is a héten a kedvenc éttermünkbe. Már le van foglalva - mosolyodom el. - Veled mi újság? Én már eleget panaszkodtam mára... - pillantok rá kék szemeimmel, amik néha gonoszul tudnak villogni. Pláne ha kibújik belőlem a kisördög is.
- Való igaz. Viszont a filmek nem mindig tükrözik a valóságot. Vagy csak szimplán kihagynak dolgokat, mint az ilyen lappangó időszakot – tárom szét kicsit a kezemet, hogy fogalmam sincsen igazából. Én már megszoktam, hogy nem mindig vagyok teletömve munkával, és ha valami ügy is kerül a kezem közé, nem biztos, hogy bármiben változatosabb lesz az előző ugyanolyannál. – Jelenleg rosszul, igen. Szeretem, amit csinálok, de ahogy mondtam, vannak ilyen időszakok, mikor egyszerűen nincsen semmi. Általában be vagyok táblázva, ezekben az esetekben ahogy jól tudod, éjt nappallá téve dolgozok, ha pedig nincs semmi, kiélvezem a nyugalmamat. Történtek egyébként ennél komolyabb dolgok, de semmi olyasmi, amit ne hallhattál volna eddig vagy tőlem, vagy a bíróságon – válaszolom neki kedvesen, véletlenül se higgye azt, hogy kioktatni akarom, vagy bármi ilyesmi. Eszem ágában sincs ilyet tenni, csak elmondom, ami valójában körbe lengi ezt a témát, hogy megérthesse. Ahogy a kis történetem kezdete előtt említettem, semmi olyan nem volt, amit ne láttam volna már korábban, és ezért meséltem el neki inkább a nagymamás történetet. - Ez igaz. Csak remélni tudom, hogy nem fog a viszonyotok emiatt újra rosszra fordulni. Hah… csak gondolj bele, mit kapna, ha még az is kiderülne, hogy én mi vagyok… - vagy ki tudja, lehet elmondta ezt is Wanda. Habár nagyon kétlem, hogy így tett volna. Szerintem tisztában van vele, hogy elég egy ilyen kaliberű hírrel lebombáznia az apját, és ha azt sikerül elfogadnia – márpedig muszáj lesz neki -, akkor jöhet a többi. Szépen lassan agadolva. - Nos, amiket elmondtál, hova szeretnél elutazni, és ahol én sem jártam még, de nagyon szívesen elmennék, főleg veled… - még kicsit elkezdek susmogni valamit, aminek semmi értelme nincs, és a kezemmel is rájátszok erre, mintha számolgatnék, majd gondolkodnék, mi-hol van. Nyilván csak rájátszok, hogy húzzam kicsit az agyát, mielőtt kinyögném, amire főként gondoltam. – Egyiptom? – kérdezek rá mosolyogva. Nehogy most derüljön ki, hogy félreértettem azokat a beszélgetéseket, mikor erről szó esett.
- Kicsit igen, a filmekben tudod mindig annyira izgalmas a nyomozók munkája, hogy ennél azért több minden történik velük. – persze, hogy részben csak húzni akarom őt és ezért mondom azt, amit. Bár tény, hogy kicsit izgalmasabb történetre számítottam, de hát nem mindig lehet az, hogy megkapjunk mindent, amire vágyunk. – Néha kicsit talán olyan érzésem van, mintha direkt kerülnék a nagyobb kalamajkákat és lennél óvatos. Rosszul gondolom? – pillantok rá kérdőn, hiszen tényleg érdekel. Tudom, hogy megfontoltabb, mint én, de nem hiszem el, hogy neki nem hiányzik kicsit az izgalom az életéből, hogy tényleg macskákat szeretne keresgélni, vagy éppen megmenteni, ahelyett hogy a rosszfiúkat kapná el. Tudom, én is tévedhetek, de lévén, hogy milyen pályára is készülök, azt hiszem érthető, hogy én tényleg szeretem az izgalmakat. Sokak számára a jog unalmas és száraz, mert tényleg az tud lenni, de egy-egy tárgyalás nagyon nem az. Egyik se ugyanolyan, mint a másik és jól kell tudni játszani, hogy a célunkat el is tudjuk érezni. - Nem tudom, azóta nem igazán beszélünk róla, mert szerintem nem tud szembe nézni vele. Ez nem olyan dolog, hogy feltaláltak valami új kütyüt, ez annál bonyolultabb és valamilyen szinten meg is értem őt. ÉN se biztos, hogy képes lennék kapásból elfogadni, de gondolom idővel úgyse lesz más választása. – rántom meg a vállaimat, hiszen mindennel szembe kell nézni egyszer. Legalábbis ő is erre nevelt és tényleg azon ritka farkasok közé tartozom én is, meg a barátnőm is, akik megtörték még annak idején gyerekfejjel is az átkot. Gondolom azóta már azt hitték meg is haltunk, de szerencsére nem. Lehet, nem mindig vagyunk felelősségteljes felnőttek, de attól még egészen jól talpon tudunk maradni. Amikor pedig az utazást említi, akkor kíváncsian pillantok rá. – Elutazni? Merre mennél? Hova szöktetnél meg? – mosolyodom el kérdőn, hiszen tényleg érdekel. Nem is rossz ötlet, még sose voltunk nyaralni, vagy úgy igazán sehol kettesben. Általában mindig otthon nála vagyunk, így szerintem teljesen jó lenne végre kicsit kimozdulni, hiszen mindenkinek kell egy kis pihenés is, nem?
Elmosolyodok arra, amit mond. Tudom nagyon jól, hogy képes lenne erre, hogy mindenféle szó nélkül felállna és elmenne innen. Az indok pedig eléggé többrétű lehet, ami egyben jelenthet jót és rosszat is. Jót, mert csak a véremet akarja szívni, ugyanakkor lehet rossz is, minthogy megharagudott rám, vagy egyszerűen csak valamiért büntetni akar. De igazából ez a „büntetni akar” is lehet kétértelmű. De ennyire ne menjünk bele, mert ez lehet eltartana még egy ideig. – Hah… Ez esetben érdekes egy látvány lehetek. Szakállas ötéves, randin egy nála tizenöt évvel idősebb szépséggel – mondom neki jókedvűen, még mindig mosolyogva. Néha áldás, néha átok, hogy ilyen élénk a fantáziám, mert ezt az előbb leírt jelenet is tökéletesen lejátszódott a fejemben, és mit ne mondjak, eléggé abszurd. Már kimondva is, nemhogy elképzelve. - Örült, persze, hogy örült. De mintha egy kis csalódottságot hallanék a hangodban. Valami extrémebb, izgalmasabb történetre számítottál, ráhibáztam? – nem faggatózóan kérdezem tőle, egyszerűen csak kíváncsian. Való igaz, eléggé lapos volt az elmúlt időszak a munkám tekintetében, ezt az egy esetet leszámítva, ami inkább nevetséges volt, semmint izgalmas. De hát megesik az ilyen, és igazából kellenek is az ilyen esetek. Persze, ha rámegy több hetem, esetleg hónapom valami apró baromságra, hogy közben más fontosabb ügyet csinálhatnék, akkor kicsit ki tudok akadni, de amit elmeséltem Wandának, az nem ilyen volt. - Értem. És mit gondolsz, meg fog birkózni vele? Nem egy könnyen emészthető dolog az ilyen, csak azért kérdezem – most, hogy ezt tudja az apja, az elég sok mindent megváltoztathat az életében. Rájött, hogy a világ jóval sokrétűbb, mint azt gondolta, pedig azért ő is megélt már jó pár évet. Viszont az is igaz, hogy embere válogatja, az ilyesmit miként tudja feldolgozni, elfogadni. Ha egyáltalán el tudja. Nem ismerem annyira még Galent, hisz Wanda sem mesélt róla sokat korábban, szóval nem teljesen tudom, milyen személyiségre. Nyilván azokat a dolgokat leszámítva, amiket már megtapasztalhattam. Csendben hallgatom amit mond, és közben lassan eszegetem a vacsorámat is. Mikor befejezi, lenyelem a falatot, majd leöblítem egy korty borral. – Nos… igazság szerint nincsenek túl nagy terveim. Munka gondolom. Meg azon is gondolkoztam, hogy elutazhatnánk valahova néhány napra, vagy egy hétre akár. Nyilván csak akkor, ha lesz rá időd, meg kedved hozzá – mondom el neki a „terveimet”, a végét egyaránt intézve felé kérdésként, illetve kijelentésként.
Amikor elkezd pufogni, meg megjátssza a durcázást, akkor csak lemondóan sóhajtom és kicsit még a szemeimet is megforgatom. Majd jöhet a kisebb fejcsóválás, ami tökéletesen kifejezi azt, hogy mennyire nem díjazzom eme tettét, a kérdésére meg csak széttárom a kezemet. - Ezt úgy mondod, mintha nem ismernél, hogy képes vagyok-e rá. – Képes lennék, ha tényleg meg akarnám tenni, vagy csak bosszantani akarnám őt, vagy megnézni, hogy akkor miként reagálna. Ismer, hogy nem kell sose félteni, még akkor se, ha tetteimnek van következménye. – Egyébként meg ne durcázz, mert ilyenkor olyan vagy, mint egy 5 éves kisgyerek. – teszem még hozzá egy angyali mosoly kíséretében, hiszen az őszinteség is hozzám tartozik. Csöppet se vonzó olyankor, na jó néha, de jelenleg nem volt az. Főleg, mivel pontosan tudtam azt, hogy csak színészkedik, ennyire azért már sikerült kiismernem őt. Amikor belekezd a történetbe, akkor csendesen hallgatom őt, néha egy aprót bólintok, meg kicsit falatozok is, hiszen nem szeretném, ha kiülne az étel. Meg ott volt az a tény is, hogy igazán éhes voltam már. Meg azt se felejtsük el, hogy az étek ínycsiklandozó volt, így vétek lett volna kárba veszni hagyni, vagy éppen azt, hogy veszítsen sokat a hőmérsékletéből. – Igazán rendes volt tőled, biztosan örült annak, amikor visszakaphatta a cicusát. – mosolyodom el barátságosan, de túlzottan nem firtatom tovább a témát, mert ha tényleg ez volt a legizgalmasabb, vagy a legszokatlanabb munkája az elmúlt időszakban, akkor lehet kicsit sajnálom őt. Nem értem, hogy miért nem megy vissza a rendőrséghez ténylegesen, de nem is az én dolgom, a véleményemet pedig pontosan úgy magamban tartom, hogy még az arcom rezdülése se árulhasson el semmit se. - Mert itt volt az ideje, hogy megtudja? Mégis csak az apám és nem akartam örökké titokban tartani. – felelek úgy, mint aki nem igazán érti a kérdést. Régebben gyerek voltam, fogalmam nem volt arról, hogy miként mondhattam volna el. Elég volt azzal megbirkózni, hogy az akaratom ellenére is megöltem véletlenül valakit és eltusolni azt a dolgot. Nem mintha most annyira idős lennék, de már azért jobban átlátom a dolgokat és eljött végre az a pillanat is, hogy végre felfedjem azt, hogy mi is lappang a külső alatt. - Jelentkeztem egy kurzusra, ha felvesznek, akkor egy része azzal fog eltelni, másikban lehet kicsit Mira-val bulizni fogunk, utazunk kicsit. Neked? – pillantok rá kérdőn, hiszen azt nem említem, hogy a maradék időmet úgyis vele tölteném és ez számomra egyértelmű, az meg csak remélni tudtam, hogy számára is az. Vagy pedig hamarosan egy újabb durcázás fog jönni.
- Persze, ezt jól tudom. Nincs is vele semmi bajom, ahogy azzal tisztában vagy. De azért úgy voltam vele, hogy próba cseresznye, ártani tényleg nem árthat kipróbálni ezt is – válaszolok neki kedvesen. Nem fog ez mindennapi dologgá válni, azt mind a ketten tudjuk. Én sem vagyok az a nagyon romantikus alkat, és tudom hogy nem leszünk az a pár soha sem, akikre ha valaki kívülről ránéz, akkor szinte mást sem fog látni, minthogy csöpögünk a nyáladzástól. Az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy nem szeretem, ha közönségünk van, és nem is szoktam túlzásokba esni az utcán. Rosszul vagyok azoktól a pároktól, akiket ha meglátok az utcán, nyalják-falják egymást, és tényleg lényegében már csak egy hajszál választja el őket attól, hogy helyben egymásnak essenek – érthető, milyen értelemben mondom ezt. Megvonom a vállamat, amolyan „fogalmam sincs” arckifejezéssel. Az igazat megvallva, nem is különösebben érdekelt, hogy miért volt itt vagy hova sietett. Nem az én dolgom, hisz nem vagyok sem rokona, sem valami nagyon jó barátja, mint amilyen mondjuk Wanda. - Tényleg képes lennél itt hagyni? Na szép dolog… szép, mondhatom… - püffögök még egy sort neki tettetett durcasággal, de jól tudja, hogy csak szórakozok vele. Nem hiszem, hogy csak úgy itt hagyna, minden zokszó nélkül. Az meg biztos, hogyha meg is történne, akkor valószínűleg már mennék is utána. De egyelőre ne is gondoljunk erre, ahhoz még túl jó hangulata van az estének. És remélhetőleg ez így is fog maradni. Mikor a bort választja, még rákérdezek, vörös vagy fehéret szeretne, és aztán egy bólintással jelzem, hogy értettem. A pincérhez fordulva közlöm vele is, aki pedig biztosít minket, hogy azonnal hozza. - Különleges? Nos… nem igazán mondhatom azt, hogy bármi eddig nem látottal kerültem szembe. A legjobb, mikor valami öreg nénike hívott fel, hogy eltűnt az ő Hailee-je, és hogy lehet elrabolták. Mondtam neki, hogy jöjjön hozzám és beszéljünk az irodámban. El is jött, aztán elkezdtünk beszélni a témáról. Feltettem a szokásos kérdéseket, hogy mikor látta utoljára, ki rabolhatta el – már ha elrabolták -, és így tovább. Negyed óra beszélgetés után egyre furábbá vált a beszélgetés. Mint kiderült, a mamika elvesztette a macskáját, aki a világot jelenti neki, mert ez a cicus volt az utolsó ajándék a lányától, aki baleset áldozata lett. Szomorú, de szép történet volt. Mivel nem volt más ügyem, ezért nagyon szívesen segítettem neki, és hamar meg is leltük a kis szőrmókot, én nekem meg nem volt szívem bármit is kérni érte. Ennyi lényegében – teszem szét a kezeimet, hogy nekem csak ilyesmik jutnak. Na jó, ez túlzás, mert nem egy komoly ügyem volt az elmúlt időben, de ez volt a legkevésbé megterhelőbb, és kétségkívül a legszórakoztatóbb. Időközben az idő is telt valamennyire – nem meséltem egyébként sem valami gyorsan, tehát nem hadartam végig -, így az ételünk is kisvártatva megérkezett. - Örülök, hogy ízlik, tényleg finom – helyeslően bólintok párat, mielőtt megszólalnék, mert épp a számban volt a falat, és nem akartam teli szájjal beszélni. Ezekről is tudnék mesélni, hogy milyen illetlen emberekkel találkoztam már hosszú éveim során… Kíváncsian figyelem, hogy mi mondandója van az apjával való kapcsolatáról, de közben azért nem hagyom abba az evést. Tudok én figyelni rá és közben étkezni, nem egy túlzottan nagy feladat. Csak legyintek, mikor nem jut eszébe a pontos szó, hogy hagyja, értem én. Egy pillanatra felszalad az egyik szemöldököm, mikor azt mondja, közölte vele, micsoda. – Miért mondtad el neki? – teszem fel a kérdést neki kíváncsian. Az ő dolga teljes mértékben, de ettől függetlenül még érdekel. Hangomban nincsen semmi rosszallás, vagy ilyesmi, tényleg egyszerűen csak kíváncsi vagyok. - És egyébként mik a terveid a nyárt illetőleg? – kérdezem tőle, miután az előző témán már sikerült túllendülnünk.
A hozzászólást Cole Gibson összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Pént. Okt. 20, 2017 8:08 pm-kor.
- Aww, nem így értettem, hogy túl puccos lenne, vagy bármi ilyen. Gyerekként is jártam már étteremben, inkább csak azt mondanám, hogy nem vagyok egy romantikus alkat, mint a nők többsége, de nem hiszem, hogy pont erről neked kéne beszélnem. – legyintek is egyet még a szavaim mellé, mert semmi bajom az étteremmel. Sőt, még tetszik is, egészen hangulatos. Bár én a virágot leszedném az asztalról, meg a gyertya se igazán kellene és akkor tényleg semmi kifogásom nem lenne, de ma inkább jól viselkedem, hiszen mégis csak randevúra hívott el, így hallgatok és úszom az árral, ahogyan pont az előbb említettem. Szavaira csak elmosolyodom, mert csak részben van igaza. Szeretek úszni az árral, de a romantika fura ingoványos talaját attól még legszívesebben elkerülném, de ez csak egy este, lehet még jó is lesz. Pontosan, inkább gondoljak erre és akkor nincs miért aggódni, csak nyugi. - Nos lehetséges, vagy csak valami pasi volt a dologban. – rántom meg a vállaimat, hiszen nem minden futókalandról számolunk be mi se, meg az is lehet, hogy a szülei itt szálltak meg, mert valamikor azt hiszem ideutaztak, hiszen nyáron se akar hazautazni. Helyette inkább itt maradna a környéken és együtt akár ki is v ennénk egy lakást, ha netán a koleszt bezárják mégis. Bár eddig van remény, hogy nyitva lesz nyáron is, szóval azt hiszem továbbra is jó kis ingázó leszek, meg még ott van a nyári kurzus is, amire jelentkeztem, de még senkinek se beszéltem róla, mégis miként kellene? „Édesem, tudom az elmúlt időben se láttuk igazán egymást, de az a helyzet, hogy a nyaram se lesz teljesen szabad, mert a suliban fogok szenvedni inkább.” Igazán, remek lenne, inkább várok ezzel is, úgyis van pár hetem várni erre. - Köszönöm és ne hívd így magad, mert a végén felállok, mert a véncsontok mellé nem valók ilyen zsengehajtások. – huncut mosolyt kap a szavaim mellé, majd szőke fürtjeimbe túrok és kicsit kisimítom az arcomból is. – Hmm, szerintem inkább bor. Az jobban fog menni a vacsorához is, nem? – tudom, én vagyok a nagy bulizós, de hát azok a bulik se arról voltak híreseket, hogy bort vagy pezsgőt ittunk volna. Annál azért erősebb italokkal szolgáltuk ki magunkat és adtuk meg az alaphangulatot. - És volt valami különleges ügy? – kíváncsiskodom tovább, mert nehezen tudom elhinni, hogy ennyire sablonos lenne az, amit csinál. Bár gondolom jogi problémája nem nagyon volt, mert már néha olyankor szokott engem is kérdezni, hogy jól gondolja-e. Mégis csak jobban benne vagyok ezekben a dolgokban hála a tanulmányaimnak és csöppet se bánom, hogy annyi éjszakán át kellett virrasztanom a hülye paragrafusok miatt, de legalább megvan az eredménye is. Megköszönöm a pincérnek is a kiszolgálást, hiszen egészen gyorsan érkezett és még kedves is. Amikor koccintunk, akkor elmosolyodom és én is csatlakozom ahhoz, hogy egészségünkre, majd pedig jöhet is a vacsora megízlelése egy-két korty után. – Neked is jó étvágyat. – Kicsit megfújom, majd óvatosan kóstolom meg, mert nem szeretném megégetni a számat se. – Ez igazán remek, már így pár falat után is. – tényleg igazán remek íze van, a fűszerezés is tökéletes. Sőt, még kicsit különleges is, de nem bánom. Mennyei és régóta nem ettem ilyen jót, hiszen sose szoktam az éttermi és az otthoni kajákat összehasonlítani, de éttermek közül szerintem most ezt viszi a pálmát. - Pár hónapja beszorultunk egy széfbe, vagy minek is hívják a bankoknál azt, trezornak. Ahh, nem tudom. – rántom meg a vállaimat is, mert most nem ez a lényeg. Arra is ügyelek, hogy teleszájal ne beszéljek, mert azt ki nem állhatom. – Elmondtam neki, hogy mi vagyok. Egyelőre őrültnek nem néz, de azért eléggé szkeptikus. A kapcsolatunk meg döcögős, de legalább ez a tény se rontott rajta, talán egy picit javult, de passz. Nem sokat láttam mostanában őt se, hiszen a tanulás és a tárgyalások eléggé lefoglaltak. – direkt nem ejtem ki azt, hogy farkas vagyok, de Cole enélkül is tudni fogja, hogy mire is gondoltam.
- Nos, én is csak valamivel jobban vagyok oda az ilyesmiért, és úgy gondoltam, hogy ártani nem árthat ez a kis kikapcsolódás. Ha nem jönne be végső soron, akkor pedig legalább tudjuk, hogy nem kellenek ide ezek a puccos dolgok – mondom neki mosolyogva. Sosem voltam különösebben az a hősszerelmes típus, vagy aki olyan fú de nagyon romantikus alkat, viszont tényleg nem hiszem, hogy ennek a kis újdonságnak, amit most kipróbálunk, lenne bármilyen hátulütője. Ha minden jól alakul, akkor meg ki tudja, lehet gyakrabban fogunk ilyeneket szervezni… na jó, ismerem már magunkat túlságosan is, hogy tudjam, ilyen nem lesz, de azért egyszer-kétszer lehet szervezhetnénk még ilyet. Majd eldől. Szavai hallatán mosolyra húzódnak ajkaim, és meg is szólalok. – Ez az én Wandám! – mondom neki jókedvűen. Örülök neki, nagyon is, hogy nem veti el az ötletet teljes mértékben, hanem inkább félreteszi a romantika címszót magában és csak megpróbálja élvezni az estét. Nem is kell hangoztatni, mert a lényeg ezen van, hogy jól érezzük magunkat, kikapcsolódjunk. Ezt miért ne koronázhatná meg egy enyhén elegáns, ámde – elvileg – nagyon finom vacsora? - Szerintem nem volt sokat itt ő sem, mert tényleg nagyon sietős volt a dolga. Lehet éppen átutazóban volt, és éppen csak beugrott egy boltba venni magának valami kaját vagy nem tudom - nem agyaltam rajta túl sokat és őnála sem kérdeztem rá, hogy hova ez a nagy sietés. Nem lettünk azóta sem valami nagy barátok, de legalább már elfogadott, és meri rám bízni Wandát, mert látta, hogy mennyire törődök vele. És szerintem a szöszin is ugyanúgy látja, hogy ha nem is olyan módon, mint az átlagos emberek szokták – legalábbis kimutatás szempontjából -, de ő is kötődik hozzám, és szeret is. Csak ez Wandának olyan dolog, ami még nagyon új neki, és érthetően nem is tud mit kezdeni teljesen a szituációval. Én pedig meghagyom neki, hogy a saját tempójában dolgozza fel és fogadja el. - Nem okoztál hát csalódást ennek az öreg csontnak. Gratulálok hozzá. Ezek szerint tényleg illendő egy kis ünneplés. Bor legyen, vagy pezsgő? - kérdezem tőle mosolyogva, ha pedig döntött, akkor még szólok a pincérnek, hogy kérünk két pohár bort avagy pezsgőt, Wanda választása szerint. Biztos vagyok benne, hogy rettentő jó és erős ügyvéd fog lenni a szakmájában, ha már most meg tud nyerni ilyen ügyeket. Nyilván lesznek nehézségei neki is, mert van egy-két olyan eset, aminél nagyon oda kell figyelni, de hamar bele fog azokba is jönni, ezt biztosra tudom venni. - Semmi extra különösebben. A szokásos hepaj. Néha a rendőrségen kérik, hogy besegítsek, néha pedig külön megbízásokat kapok. Mondhatjuk úgy, hogy a szokásos - vonok egyszerűen vállat. Tényleg nem igazán történt semmi olyasmi, ami említésre méltó lenne. Vagyis nyilván egy átlagembernek olyasmik lehetnek ezek, amin csak néz nagyokat, de nekem már mindennapinak számítanak. Viszont ezért fizetnek engem, illetve a munkámat is szeretem csinálni, így panaszkodásra okom sem lehet. A rendőrségen meg egyáltalán nem ritka, hogy egyszer-egyszer valami megakadásnál az én segítségem kérik, mivel a szakértelmem önmagáért beszél. Na de ez is bőven elég volt önfényezés tekintetében. Az ételünk pedig meg is érkezik nem sokára. Hűha… még a kiszolgálás is elég gyors. Nem csodálom, hogy miért ajánlották ennyien ezt a helyet – nyilván csak óvatosan, mert tudták, ha az ember nem figyel oda, el tud szállni árak tekintetében. Megköszönöm a pincérnek, aztán pedig odafordulok Wandához, és ha kértünk bort/pezsgőt, akkor még koccintok is előtte vele. - Jó étvágyat! - mondom neki őszinte mosollyal az arcomon, aztán pedig bele is kezdhetünk a vacsoránkba. - Nem beszéltünk már róla régóta – nyilván nem is a kedvenc témám – de apáddal hogy alakulnak a dolgaid? Tudom, hogy próbáltátok/próbáljátok rendezni a kapcsolatotokat, de telefonon keresztül nem igazán jött fel témaként - kérdezem tőle kíváncsian, de ha látom rajta, hogy a kérdés elég nehéz neki és csak rontanák a jelenlegi helyzeten – ergo nem tudnánk úgy beszélni róla, mint mondjuk bármi más átlagos témáról -, akkor pedig csírájában elfojtom a dolgokat, és jelzem neki, hogy hagyjuk inkább. Nem akarom semmivel sem elrontani az estét. Nem is tudom, minek hoztam fel ezt a témát. Valamilyen szinten azért mégiscsak érdekel, hogy mi van közte és az apja közt.
Csak felvontam nemes egyszerűséggel a szemöldökömet, amikor megszólalt, mert nem hiszem, hogy itt mindenki ízlésficamos lenne, de inkább nem feleltem rá semmit se, csak bólintottam egyet, hiszen majd eldől, hogy mennyire is sikerül levennie a lábamról ennek az éteremnek. Bár gondolom nem véletlen kapott annyi csillagot is, így biztosan nem lehet rossz. Meg talán az egyik újságban is olvastam már cikket róla, hogy mennyi ételkritikus is odáig volt értük, de lehet már keverem valami másikkal. Nem is annyira lényeges, hiszen lehet lesz olyan, amire azt mondom, hogy az otthoni jobb, de eléggé kicsi az esélyt látok rá. – Talán azért nem volt, mert nem vagyunk olyanok, mint egy átlagos pár? Mármint én se éppen a romantikáról vagyok híres és talán annyira nem is éreztem eddig hiányát neki. – rántom meg alig észrevehetően a vállaimat. Ismer már annyira, hogy tudja nem vagyok egy romantikus típus, ahogyan ő kicsit az, de talán még se annyira, mint sokszor a filmekben szoktak lenni. Kész szerencse, mert nekem azok sokszor már kicsit túlzásnak is tűnnek, de nem fogok elzárkózni ez az este elől, hiszen számára fontos és ezt tiszteletben tartom. – Hmm, egészen jól hangzik és kíváncsi vagyok, hogy miként is fog alakulni, de ismersz, hogy a romantika nem éppen az erősségem, de majd hagyom, hogy az események magukkal rántsanak. – teszem végül még hozzá, hiszen nem árulok zsákbamacskát. Én a kalandokról voltam híres, de aztán ő becsalt a hálójába és többé esélyem se volt szabadulni, de ennek ellenére is még a legtöbb tulajdonságom megmaradt és nem változtam meg. Az pedig, hogy ez baj volt-e, vagy nem… Szerintem mindenkinek magának kellene eldöntenie. - Valóban? Nem is tudtam, hogy átugrott Mystic Fallsba. – elmélkedtem kicsit hangosan, hiszen mostanában nem is sokat beszélgettem vele se, mert mind a ketten elfoglaltak voltunk. Eléggé sokat kellett készülnünk a hajrában, ahogyan én se mindig voltam ott, hiszen volt olyan, amikor egy-egy ügy miatt esetleg kicsit el kellett utazni is pár napra, amit én nem bántam, hiszen legalább még több mindent láthattam és még több tapasztalatot is szerezhettem. – Taroltunk és megnyertük az ügyet, de nem volt könnyű dolgunk, mert ugye Seattle-be kellett hozzá utaznunk. – nem rémlett, hogy neki szóltam-e arról, hogy pár napig nem is leszek a közelben, de már mindegy is. – Nem volt könnyű, hiszen ismeretlen volt teljesen a terep, de a bizonyítékok is magukért beszéltek, meg azért az előadásom is tartolt. – nem azért mondtam, mert öntelt lennék, hanem mert tényleg így volt. Magabiztos voltam és megakasztani se tudtak, mert hittem abban, amit mondtam, így minden esélyünk megvolt a győzelem és meg is lett. – És neked miként teltek a napjaid? Kaptál valami megbízást, vagy az őrsön kellett besegítened? – kérdeztem tőle kíváncsian, miközben vártunk arra, hogy a fogás megérkezzen, meg tényleg érdekelt, hogy mi van vele. Jó ideje nem is láttuk egymást, ahogyan sokat nem is tudtunk beszélni, mert mindig akadt valamelyikünknek valami dolga.
Most bánom és örülök csak neki igazán, hogy újra találkozunk, mikor meglátom ebben a ruhában. Ha valamit, azt aztán tényleg nagyon is jól tudja, hogy mi áll jól neki, és hogy mivel tudja levenni a férfit a lábáról. Örülök neki egyébként, hogy látszólag tényleg nem tett fel magára szinte semmi sminket – ha egyáltalán rakott valamit is, távolról nem láttam, közelebb érve hozzá pedig teljesen más gondolatok járták át a fejemet. - Nemsokára meglátod - válaszolom kérdésére, hogy miért is kellett így kicsípnünk magunkat. Nem szokásom olyan helyekre járni, ahová most őt akarom elvinni, talán pont az árak miatt, mert akármennyire is van félretett pénzem, ha sokat és sokszor étkeznék itt… mindegy is, mert ez a lehetőség nem igazán van életben. Van számos jobb dolog, amire elkölthetjük a pénzünket. Elnevetem magam a megszólalásán, és megrázom a fejemet. – Nem, nem vertem be. Csak nagyon jó téged újra látni – válaszolom neki még mindig mosolyogva, mielőtt végül hátradőlnék az ülésben és beindítanám a kocsit, hogy meglátogassuk azt a helyet. - Ki tudja, lehet mind ízlésficamosok. Majd az este után véleményezd az ételt, miután ténylegesen ettünk is belőle – viccelem el kicsit az egészet. De hát miért is ne tenném? Jó kedvemben vagyok. A szeretett nő, akivel nem találkoztunk jó ideje most újra itt ül előttem, és szinte le sem tudom venni a tekintetemet róla. De mikor megérkezik az étlap, azt elveszem, és én is elkezdem kutatni az ajánlatot. Nem jutok sokáig, Wanda újra megszólal. Lejjebb hajtom az étlapot, és úgy figyelek rá. Kérdőn nézek rá, aztán pedig leteszem magam elé az étlapot, és kicsit előrébb hajolok, az egyik kezéért nyúlva, amit ha nem húz el, akkor közelebb húzom magamhoz, és nyomok a kézfejére egy csókot. – Már hónapok óta együtt vagyunk, de egy rendes randevúnk eddig még egyszer sem volt. És úgy gondoltam, legalább egy kis kikapcsolódás most neked sem árthat, szóval… itt vagyunk. Hogy mit forgatok a fejemben? Egy kellemes estét, amit mind a ketten élvezünk. Hogy hangzik? – kérdezem tőle kedvesen, és mosolyogva, aztán elengedem végül a kezét. Ha pedig nincs más, akkor nem sokára újra visszatérhetünk az étlap bújásához, hogy a pincér kiérkezésekor majd rendelhessünk. Valamilyen paradicsomos tonhalas tésztát rendeltem, mégiscsak egy olasz étteremben vagyunk. Legalábbis gondolom, az „Italiano” elég sokat elmond. Szeretném, ha mind a ketten egyaránt jól tudnánk érezni magunkat, szóval nagyon remélem, hogy Wanda nem fog elkezdeni feszengeni… fogalmam sincs, hogy volt-e már randija korábban bárkivel is, viszont nem hiszem – azt meg végképp kizárom, hogy ilyen helyre hozták volna. Az elmúlt hónapokban nagyon is látható, mennyi mindenben változott meg, és pont ezért is reménykedek benne, hogy ez a mostani vacsora nincs ellenére. – A legutóbbi ügyed hogy sikerült, a tegnapi? Barátnőddel összefutottam az egyik boltban, mondott egy-két szót, hogy nagyon jó voltál, de sietnie kellett, szóval ennyit tudtam meg – kérdezem tőle kíváncsian. Tudom, mennyire maximalista ezen a téren Wanda, és ezt csodálom is benne. Beszélni akartam róla a tegnapiról már korábban is, csak nagyon bejött a tegnapi napom nekem, és nem akartam már késő este zaklatni. Aztán pedig jött az ötlet egyébként is, hogy egy vacsorát megszervezek kettőnknek, szóval ki tudtam várni ezt a kis időt.
Mostanában nem sokszor láttuk egymást és ez még így is lesz rövid ideig, hiszen eléggé nagy a hajtás most és nem akartam elcsúszni pont itt a végén. Már nem sok kell és meglesz a diplomám is, utána pedig nincs más hátra, mint sorra nyerni az ügyeket és még apámat is legyőzni. Igen, titkon ez volt a legnagyobb vágyam és nem is azért hajtottam most se, hogy őt lenyűgözzem vagy félnék attól, hogy milyen hegyi beszédet tartan amiatt, hogy ő mennyit áldozott erre az iskolára, és én meg nem tanultam, mert inkább pasiztam, hanem magam miatt. Én akartam ezt tanulni, ahogyan maximalista is voltam valamennyire ezzel kapcsolatban, mert én akartam lenni a legjobb és az évfolyamomban össze is jött. Ez pedig remek kezdett volt szerintem, ahogyan az is, hogy élesben is sikerült már megnyernem egy ügyet, hiszen besegíthettem a remek átlagom miatt és végül én nyertem meg, nem pedig a tanárnő, mert átadta stafétát a gondos kidolgozás miatt, amit találtam az üggyel kapcsolatban. Fogalmam sem volt arról, hogy mire készül Cole, de eleget tettem a kérésének és egy csinosabb fekete ruhát öltöttem magamra, ami kicsit kivágott volt hátul, és oldalt is, majd egy magassarkút is kerítettem a szekrényemből, a hajamat pedig egyszerűen kiengedve hagytam. Ritka volt az, amikor felfogtam. Türelmesen vártam rá a megbeszélt helyen és szerencsére nem is késet sokat. Igazából nem sok kedvem volt sehova se menni, hiszen rohadt fáradt voltam az éjszakákon át való tanulás miatt, de már csak egy vizsga és kész, végre újra szabad leszek pár hónapig. Azt pedig tudtam jók, hogy nyáron szeretnék elutazni, de az már más kérdés volt, hogy apa vagy netán Cole fogadná-e rosszabbul, magam sem tudom; eddig viszont fel se hoztam. Jobbnak láttam jelenleg a békességet, míg a vizsgáim végére nem érek. – Te is nekem. – mosolyodtam el és viszonoztam a csókját, amikor pedig ajkaink elváltak és odalépett a kocsihoz, hogy kinyissa előttem az ajtót, akkor pedig minden szemrebbenés nélkül végig mértem őt. – Hmm, mire készülsz, hogy ennyire kicsípted magad? – kérdezem meg játékosan, miközben odasétálok és beszállok a kocsiba. Amikor viszont beszállunk a kocsiba, akkor meglepetten pislogok párat. – Kezdjek aggódni, hogy beverted a fejedet, amíg távol voltam, édesem? – láthatta a hitetlenkedést is kiülni arcomra, mert oké szokott bókolni nekem, de ez merőben másabb volt, amit most művelt. Szokatlan, fura és talán kicsit ijesztő is számomra. Egészen rövid idő alatt megérkeztünk az étteremhez is, ami nem tűnt éppen olcsó helynek és egyre inkább nem értettem, hogy mi is folyik itt. Egy pillanatra még megfordult a fejemben az is, hogy meg akarja kérni a kezemet, de az eléggé meredek lenne és őszintén azt se tudtam, hogy mit is mondanék rá. Ebből kifolyólag pedig eléggé ciki is lehetne ebből a helyzetből, viszont inkább sietve űztem el ezt az abszurd gondolatot, miközben egyre beljebb sétáltunk és végül helyet foglaltunk az asztalunknál. – Nem hiszem, hogy mellé fogtál volna. Elég sokan vannak itt, így biztosan finom lehet az étel. – szólaltam meg kedvesen, majd megköszöntem az étlapot és elkezdtem bogarászni, hogy mit is rendeljek, de végül nem tudtam megállni. – MI folyik itt Cole? Mit csinálunk mi egy ilyen helyen? Vagy mi forgatsz a fejedben? – kérdeztem tőle kíváncsian, mert tényleg nem értettem, hogy mi ez az egész. Hiszen ha már a hely berendezése, az itt lévők nem lettek volna árulkodóak, akkor az étlapon lévő árak is könnyedén elárulták, hogy ez eléggé egy felsőkategóriás étterem.
Sajnálatos módon az elmúlt időszakban nem igazán tudtunk Wandával találkozni. Sok vizsgája volt, én pedig nem akartam a nyakán lógni pontosan emiatt. Néha-néha átjött hozzám aludni, és én is látogattam őt alkalomadtán, illetve beszélgettünk telefonon, interneten keresztül is. Szóval távolról sem szakadt meg a kapcsolatunk, csak most bejött az élet neki is. Viszont tudom, hogy már rendeződnek felé is a dolgok, ezért kitaláltam valamit, amit még ha belegondolok, több hónap együttlét után sem csináltunk. A vizsgái is sikeresek voltak szóval az ünneplés sem maradhat el. Napközben írtam neki egy üzenetet, hogy este nyolcra érte megyek a koliba, és hogy öltözzön fel szépen. Még egy kis bókot is odaszúrtam, hogy a sminket minimalizálja, mert ő anélkül igazán gyönyörű. Nem is hazudtam, számomra ő úgy tökéletes, ahogy van. Nincs is annál szívmelengetőbb látvány, mikor reggel a karjaim közt láthatom őt, kicsit (vagy nagyon) rendezetlen hajjal, és békésen pihengetve. Lehet, hogy mint valami ősasszony, úgy tud kinézni, ha este durván forgolódik, de nem baj. Ő az én ősasszonyom. Bár ha ezt elmondanám neki, lehet nézne csak nagyokat. Sőt, biztos. Nem emlegettük sokat ezt a szerelem vallásos dolgot, mert tudom milyen újkeletű ez neki. Éreztem rajta nem egyszer, hogy az utolsó pillanatban jött csak rá, mit akar mondani és másra korrigálta – de még néha így is kicsúszott. De egyáltalán nem sokszor, dehogy. Egykét alkalommal az elmúlt hónapokban csupán. Ha meg is történik, nem teszem szóvá. Tudom, hogy szeret, de mégis teljesen más kimondani ezt az egy szót teljes tudatában annak, hogy mit akarunk, mintha csak kicsúszna. Én ezért sem teszem meg, akármennyire is tisztában vagyok az érzéseimnek. A pillanat majd úgy is adni fogja magát.
Valami szép öltönyt magamra kaptam, és el is indultam a koli felé. Amint odaértem és Wanda nem volt lent, küldtem neki egy üzenetet, hogy megérkeztem – tűpontosan, ahogy szoktam. Azon nyomban, ahogy feltűnik a horizontomon, akartalanul elmosolyodok, és közelebb lépek hozzá. Köszönés gyanánt pedig nem szavakat használok, egyszerűen csak kezem az arcára siklik, és gyengéden, hosszasan megcsókolom őt. Vagy másfél-két hete, hogy utoljára láttuk találkoztunk, akkor is csak beugrottam ide hozzá. Szóval érett ez a csók már nagyon is. Elereszteni alig tudom őt, ahogy másik kezemmel derekába fogva húztam magamhoz mindeközben. – Hiányoztál gyönyörűségem – mondom neki alig pár pillanattal a csók befejezte után, őszintén, halkan, és kétségkívül szeretettel fűszerezve. Ezt követően ha indulhatunk, akkor már nyitom is ki neki az ajtót, megvárom míg beszáll, azután én is követem. Amint beültem, még megfogom a kezét, és ajkamhoz emelem, hogy adhassak rá egy csókot. – Nem tudom szavakkal kifejezni, mennyire jó téged újra látni, érezni a kezed melegét, látni a mosolyt az arcodon – mondom neki teljesen őszintén, aztán pedig elengedem a kezét és a sebváltóra térek át.
Néhány perc múlva meg is érkezünk a választott étteremhez, és amint leparkoltam, már indulhattunk is be. Ekkor újra a kezéért nyúlok, és úgy sétálunk. Beérve a foglalást elmondom, és már vezetnek is minket oda az asztalunkhoz. Helyet foglalunk, aztán pedig mosolyogva tekintek Wandára. – Egész pofás hely szerintem, remélem nem fogtam nagyon mellé – ez egy kérdés is egyben, amire remélhetőleg pozitív választ kapok. Az étlapokat szinte egyből meg is kapjuk, a pincér pedig halad tovább. Remélem, hogy Wanda sem bánja azért, hogy ide hoztam őt, azon belül is egy randira...
A találkozóra nem sokat készülődtem, hiszen még a beszélgető partneremet sem ismerem igazán. Így a lehető legnyugodtabb állapotban indultam neki, a megbeszélt időpontban nyílott ki az ajtón, amin beljebb léptem. Az étterem olaszos hangulata magával ragadott, kellemes, halk melódia zengte körbe a teret. A férfival szemben álltam meg, aki jöttömre felállt a székből és egy mosoly kíséretében üdvözölt, ami őszinteségről árulkodott. Helyet foglaltam a vele szemközti széken, illedelmes uriemberként ezt megvárta, utána ült vissza és azzal a lendülettel eltette a telefonját, jegyzetfüzetét. Míg leadtam a rendelést türelmesen várt, majd a pincér töltött a drága borból, végül kettesben hagyott minket. Sosem szerettem kerülgetni a forró kását, mivel ő hívott, így egyből a tárgyra tértem. Ellenben, ha nekem kellett volna valami biztos, hogy a manipulációhoz folyamodok, aminek segítségével mindig megszrezem azt, amit akarok. Arca elkomolyodott, előre dőlt a székben, éppen annyira, hogy velem ellentétben ne a támlának támaszkodjon. Egy apró mozdulattal jelezte, hogy elmondja mit akar, ezt a kis színjátékot követően beszélni kezdett. Ahogy anyám nevét kihangsúlyozta apró mosoly bujkált a szám sarkában, hát igen! Mégis mi másért keresne meg bárki is... - Sok pletyka kering a nagy és híres Katerina Petrova-ról - vágtam oda alig hallhatóan. Van egy titkom, amit mindenki tudni akar, - mindig tudtam, hogy az anyámnak nagyon nagy a híre - legalábbis egyenlőre így tűnik. Mit várok cserébe? Erre a kérdésre még jobban kiszélesedik a mosolyom, sok mindent tudnék kérni, de biztosra kell mennem. Egy féloldalas mosolyt követően szakértői pontossággal helyezi maga elé a poharat. Beleszagol, majd egy aprót kortyol és forgatja a szájában, végül a borospoharat vissza helyezi az asztalra. - Ez attól is függ, hogy mit tudna felajánlani? - kérdésére kérdéssel válaszoltam, tisztában vagyok, hogy illendőség nem ezt diktálja. Ennek ellenére az alku megköveteli, hogy feltérképezzem előbb a beszélgetőpartnerem és ezzel együtt a korlátait is. Ajkaimhoz emelem a poharat, egyet-kettőt kortyolok, majd leteszem az ízes nedűt egy elismerő bólintás mellett. - Igen, azt meg kell hagyni, hogy ért a borokhoz. De ezen kívül mit tud még? - teszem fel az újabb kérdést, miközben kezemet leveszem a támláról. Két könyökömet megtámasztom az asztal sarkánál, előre dőlök éppen annyira, hogy az ne legyen hivalkodó se illetlen.
Naida Petrova, és Joe Cole találkozója. A közeljövőben.
A hölgy érkezését már tűkön ülve várta jegyzetelés közben, ezért nagyon fülelt arra ki lép be az étterem részlegbe, és mit kérdezz az illetékestől. Önkéntelenül féloldalas mosoly jelent meg az arcán, amikor meghallotta Naida érkezését. Nem tudhatta biztosra, hogy a nő eljön, és nem kívánta elrejteni örömét, és a jelenlét okozta tiszteletet. Joe igyekezett megfelelően felkészülni a nő fogadására, de ő gyorsabban odaért, mint számította, és nem volt ideje elrakni az irományokat. - Jó napot! Joe Cole, ha nem tévedek - a kezeit a szék támláján pihentette, és várta Joe bemutatkozását. Aki felállt székéből, s elsőként egy mosollyal fogadta, utána egy bemutatkozóval: - Önnek is jó napot, ön lenne Naida Petrova, és, igen, szerény személyemet hívják Joe Cole-nak, kérem, foglaljon helyet, már nagyon vártam a találkozásunkra – vallotta be örülve a pillanatnak, s csak remélni tudta, hogy a beszélgető partnere nem kapcsolta ki az emberségét, mert ha megtette, akkor bizony nehéz dolga lesz, vagy semmi esélye megállapodásra jutni. A férfi csak akkor ül vissza a székébe, ha a hölgy helyet foglalt, utána eltette a telefont, és az irományait a belső zsebeibe. Megigazította zakóját, és türelmesen megvárta, s végignézte, ahogy a nő leadja rendelését, és ahogy a pincér kitölti az előkészített drága bórt, a kecses borospoharakba. Amint a pincér eltávolodott tőlük, Naida rátért a lényegre, ez sokat elárult róla, de mégsem eleget. - Minek köszönhetem a hívását? Mit szeretne megtudni tőlem? - teszi fel a kérdését, miközben hátra dőlt a székén, és egyik kezével a haját piszkálja. Arcáról mindössze hűvösséget, és érzelemmentességet lehetett észrevenni. Mindez, így elsőre patthelyzetnek tűnik, hisz Joe nem tudja, hogy most ki van e kapcsolva az érzelme vagy szimplán ilyen a nő természete, viszont egyelőre ő is felveszi a megszokott szerepét. Arca elkomolyodott, előre dőlt a székében, annyira, hogy a háta ne támassza annak háttámláját, bal kezével az álla jobb oldalát dörzsölte meg lassan a mutató ujjával miközben a középső ujja a nyaka oldalát érintette, a többi laza maradt. Utána visszafelé húzta az ujját, már nagyobb nyomóerővel, míg végül az mutató, és középső ujja egymás mellé kerülte a tenyerébe, csak a mutató ujja maradt a állának bal oldalán, majd az egy kifelé irányuló mozgással egy másodpercre mutatnak valamire. Mindez egy fajta „természetesen elmondom” vagy „magától értetődő” kifejezéshez tartozik, ami három és fél másodpercig tartott, utána válaszolt a hölgynek: - Úgy hallottam, hogy ebben a kisvárosban szállt meg egy ideje Katerina Petrova – hangsúlyozta az utolsó nevet, majd folytatta kevésbé nyomatékosan – hosszú ideje már, hogy nem találkoztam vele, és ezt szeretném bepótolni, de ahhoz tudnom kellene a tartózkodása helyét, vagy szimplán egy találkozónak is örülnék – vettette föl az ötletet miközben válaszolt is a kérdésére. - Viszont a kérdés az, ön mit várna cserébe? – kérdezte a végén egy balra irányuló féloldalas mosollyal az arcán. Utána megfogta a borospoharat, gyengéden az orra alá helyezte, hogy érezze annak illatát, ezt követve megkóstolta, és a fény felé emelte a poharat, utána lassú körkoros mozgásokkal megmozgatta a vörös színű nedűt, s visszahelyezte az asztalra. - Kiváló évjárat, nem gondolja? – tette fel a kérdést, kíváncsian várva a válaszokra.
A redőnyön beszűrődő kis fénysugarak ébresztettek, hála a npafénygyűrűnek élvezhettem a nap melegét. Frissen és üdén keltem ki az ágyamból, hiszen előző éjjel sikerült kirúgni a hámból. Tudtam, hogy jó nyomon járok, hiszen egy városban vagyok jó anyámmal és valamiért érzem, hogy nem megy innen sehova. Valami visszatartja, Elenával való új ismeretségemnek köszönhetően, még azt is jól tudom, hogy emberré változott. Még fogalmam sincs ez hogyan történt, hiszen ezt elfelejtette megosztani velem a fiatal Gilbert, de nem is számított. Katherine a városban van és végre szemtől szembe kerülhetek. A konyhába érve tölt magának a frissen lefőzött gőzölgő kávéból, valószínű a boszorkányom készítette nekem, mire halvány mosolyra húzódik a szám. A telefonommal babrálva döbbenek rá, hogy ma fontos megbeszélésem lesz. Egy héttel ezelőtt felhívott egy Joe Cole nevezetű férfi, aki Katherine felől érdeklődött, információcsere reményében megbeszélt velem egy kellemes ebédet a közeli étteremben. Míg egy órám van a találkáig, így rá érek. A zenelejátszót bekapcsolja, mire megszólal egy kellemes blues dallam, feltekeri a hangerőt és a fekete itallal a kezében gardróbja felé veszi az irányt. Öt perccel az időpont előtt a tükröm előtt állva ellenőrzöm a megjelenésemet. Le se tagadhatnám, hogy Katherine lánya vagyok... A megbeszélt időpontban nyitom ki az étterem ajtaját, a közelben lévő pincérnek mondok egy nevet, mire ő egyből a lefoglalt asztalhoz vezet. Egy a negyvenes évei elején járó férfi ül az asztalnál, éppen egy jegyzetfüzetbe írogat márkásnak tűnő tollal, miközben a mellette lévő okos telefonjára pillant néha. A cipője sarka kopog a padlón, ahogy közeledik az idegen felé. - Jó napot! Joe Cole, ha nem tévedek - a kezeimet a szék támláján pihentetem. Megvárom, míg a férfi bemutatkozik, majd leülök a vele szemben lévő székre. Gyorsan körbe pillantok még egyszer és nyugtázom magamban, hogy az étteremben rajtunk kívül nagyjából négy ember tartózkodik. Ezt követően át futom az étlapot, mire a pincér mellénk ér, már mondom is a rendelésem. - Téli minestrone-t és egy cézársalátát kérek, köszönöm - mondom a pincérnek, majd felé nyújtom az étlapot, aki már kitöltött nekünk egy-egy pohár vörösbort. Ahogy kettesben maradunk nem kerülgetem a forró kását, egyből a tárgyra térek. - Minek köszönhetem a hívását? Mit szeretne megtudni tőlem? - teszem fel a kérdéseimet, miközben hátra dőlök a székben és egyik kezemmel a hajamat piszkálom. Arcomról semmit se tud leolvasni, hűvös és érzelemmentes.
Naida Petrova, és Joe Cole találkozója. A közeljövőben. Reggel: 09:30 Helyszín: Mystic falls.
Joe Cole épp a fürdőben leellenőrizte a frizuráját, inge nyakát, és amint megfelelőnek találta őket, a tükörben saját magának küldött egy elégedett féloldalas mosolyt, és kilépett a helyiségből. Kilépve le-le söpörte zakójáról valami pórnak tűnő dolgot. Kisvártatva megérezte Josephin jelenlétét, épp reggelizett, Joe szép lassú léptekkel a háta mögé sétált, és lágyan megérintette a fiatal lány azon váll részét amit nem takart el barnás, helyenként aranyló szőke hajfürtjei. - Csatlakozhatok? Drága Josephine – kérdezte elégedett mosollyal az arcán, amit a lány nem láthatott. Egy kis hezitálás keretében megállt kezében a villa, lassan letette azt a tányérra, amiben tükörtojás volt, mustárral, kechuppal, és némi gabona lisztből készült kenyérféleség. - I-igen… - válaszolta bizonytalanul a lány. - Oh, köszönöm, reggel mindig annyira megéhezek – mesélte kicsit szomorkásan, de elégedett arccal, miközben a kezét maga után húzva, ahogy leült a lány mellé, az végigsimította a karját, majd pedig a csuklóján pihent meg a jobb keze ujjbegyei. Immáron mellette ült a reggeliző asztalnál, s a lány tudta mit kell tennie, még akkor is ha utálta azt tenni. Joe felé nyújtotta ki bal karját, a fejét jobbra fordította. A vámpír pedig egy hümmögés után a lány kinyújtott karjának az alkar részébe harapott bele, hogy megízlelhesse a vérét, nem sokat, de nem is keveset, az évek alatt már kitapasztalta mennyire van szüksége, és mennyivel nem árt. A reggeli elfogyasztása után gyengében abbahagyta a harapást, és a szívást, utána gyengéden az asztalra tette a lány korábban kinyújtott karját, mintha csak egy törékeny borospohár lenne. Megtörölte a száját a közelében található szalvétával, s azt félbehajtva visszatette korábbi helyére, és szabadkozni kezdett: - Elnézésedet kérem, nem zavartalak volna meg, ha nem lenne egy fontos találkozóm, és éhes gyomorral nem illik odamenni – magyarázta az egyetemistának, aki felállt az asztaltól, és igyekezett lekezelni a karján lévő sérülést. Josephine az emberek szemével egy csinos lánynak volt mondható, de Joe Cole számára minden ember bizonyos étek az asztalon, és amiért sietős volt a dolga, nem maradt a lány mellett. Felállt az asztal mellől, megigazította zakóját, és távozott a házból bármiféle búcsú nélkül. Amint becsukódott a vámpír mögött az ajtó, abban a pillanatban könnycseppek csöppentek le a konyha csempés talapzatára.
*
Joe délelőttre beszélte meg a találkozót, egy másik vámpírral, aki tudja, hol találhatná meg Katherinet, és ezt az információt bizonyos másik információ átadása fejében árulná el, ha jól megy majd a tárgyalás.
Santa Lucia Ristorante Italianot választotta, úgy gondolta megfelelő lesz a beszélgetésre. Reggelente kevesebben vannak, nyugodt, és nem is az a túlzásba vitt eleganciát követő étterem, mint amikhez szokott. Nem akarta kényelmetlen helyzetbe hozni a másik tárgyaló felet a túl nagy luxussal, ami másrészről hiánycikk Mystic Fallsban.
Joe előkészített mindent, két személyre foglaltatott asztalt, ő maga már kinézte magának mit fog rendelni, egy tál Téli minestronet, és egy tál csirkés tejszínes pennét, és CANTINE DI ORA Amarone della Valpolicella olasz vörösbort 1990 eset.
Korán beért az étterembe, és a lefoglalt asztal egyik székére leült, előkészítette jegyzetfüzetét, drága, teleszkópos tollát, és az érintőképernyős telefonját, átnézte pár külföldi üzletéről elküldött bevételi, és kiadási jelentéseket, azokat jegyezte le, majd pedig vizsgálta a világhálót pár termék után, s azok beszerzési árait, különböző helyeken. Ezzel töltötte az idejét, miközben várt Naida Petrova-ra. Nem volt kétség afelől, ha ő olyan sokat tud az ősi vámpírokról, és az úgynevezett hold, és nap átkáról, akkor tudja, milyen komoly súlya lehet egy Petrova-val való találkozás. Az étterem nem volt zsúfolt, sőt, rajta kívül talán négy ember volt az éttermi helyiségben.
Az étlapon található ételek "friss ebéd" listája: Olasz lencseleves, Tejszínes carbonara spagetti, Arancini, bolognai spagetti, Paradicsomleves, bazsalikomos mozzarella golyókkal, Baconbe tekert szűzérmék zöldborsó mártással, Téli minestrone, Bolognai lasagne, Csirkés-tejszínes penne, Bulgursaláta kefires öntettel, Virslis minipizzák, Az eredeti Cézársaláta, tonhalas tészta tejszínesen,Töltött krumplilepény.
Meg kell próbálnom elvonatkozatni attól, amit a vámpír sugalt, miszerint Vanessa bűbájt szőtt maga köré védekezésül, ezzel riaszt el mindenkit, vagy éppen bolondít magába. Nem hinném, hogy ilyen tudatos boszorkány, mindaz, amit képvisel, önmagából árad. Ez a bájos kedvesség, amivel mindenkit levesz a lábáról, legyenek akár a saját alkalmazottai, a vendégei, vagy a sötét szándékkal közeledő ügyvéd, aki én volnék. És mégis, muszáj hátrasorolnom a parancsot az üzleti ajánlattal kapcsolatban, holott tudom, hogy ha elodázom a dolgot, mindketten rosszul járunk. Felmerül ugyan bennem, hogy valahogy összefogjak ezzel a tündérrel, hogy a vámpír ellen törjünk. Viszont amíg egymásban sem bízhatunk, hogyan tudnánk összefogni? A nő nem ismer engem, és én sem tudhatom, hogy ha felfedem a titkomat, nem riasztja-e azonnal a boszorkány ismerőseit, és pillanatok alatt kifüstölnek innen.. És akkor még jól járok, ha meghagyja az életemet. Ennyi, most nem tudok a komolyabb dolgokkal foglalkozni, bármennyire is nyomaszt, most csak a csillogó szempárban veszek el, sajnálkozva nézem a bájosan vöröslő nózit, legszívesebben ágyba bújtatnám, hogy én magam szóljam fel a gőzölgő teát, leves, forró csokit, bármit, amit csak kíván. Bár mágiával esélyes, hogy meg tudná magát gyógyítani, mégis oly emberi, ahogyan tüsszög szegény, ahogyan érezni a hangján is, hogy mennyire küszködik az átokverte betegséggel. Mint ahogyan a múlt alkalommal.. amikor talpig lisztesen láttam. Korban pár év lehet köztünk, mégis, van benne valami kislányos báj, amelytől nem tudok szabadulni. Kérdés, hogy akarok-e. - Ahogy kívánja, nem akartam ilyen helyzetbe hozni. Nos.. ha nem lenne a megbízóm, akkor is visszahozott volna a lábam, bár ezt jó kérdés, hogy elhiszi-e. – Tényleg nem akarom, hogy úgy érezze, hogy csak köteleségből bókolok. Nehéz ez, hiszen régen kijöttem már a gyakorlatból, és nem is hiszek túlzottan a direkt udvarlásban, de muszáj olykor kimondanom, hogy mennyire tüneményesnek tartom. Alaposan vissza kéne fognom magamat, ami roppant nehéz, lévén nem szokásom ilyen érzelmek mezsgyéjén táncolni, most meg ott találom magamat az epicentrumban. - Akkor igazán szerencsém van, hogy mégis sikerült utólérnem. És igaza van Vanessa, amit az ember nem csinál meg maga... És.. akkor holnaptól én sem tudom elérni? Különben meg egész ügyes, hogy robotpilótát játszik.. Nos.. amiért itt vagyok.. Találkozhatunk.. valamikor? Mondjuk ha meggyógyult? – Elfogódott mosollyal válaszolok a kacajára, szegény igencsak romos állapotban vonszolja magát, és még így is kellemes, intellektuális társalkodó. Az is benne van, hogy leráz majd, de hát csak nem. Hiszen akkor ide sem ült volna hozzám. Tételezzük fel, hogy nem csak udvarias. Lassan végzek a finom ebéd belapátolásával, egyértelműen le tud kenyerezni a főztjével. Bár ő mivel nem? Lassan tényleg át kéne gondolnom, hogy nem viselkedhetek úgy, mint egy kamaszsrác, igenis korlátokat kellene állítanom magamban vele kapcsolatban.
Másra sem képes jelenleg az agyam, mint a nevét ismételgetni. Jonathan. Mintha arra törekedne, hogy egy életre bevésődjön ez a név a fejembe. Mivel jó lenne, ha más témát is pedzegetnék fejben, meg kéne értetnem a saját agyammal, hogy ez nem szükséges, hiszen már így is kitörölhetetlenül ott van elraktározva a neve az agytekervényeimben. Ám baromi boldog lennék, ha nem a nevét ízlelgetném gondolatban, hanem oda tudnék figyelni arra is, amit mond. Elég titokzatosan fogalmaz, ez nem sok jót sejtet. Örülök, hogy igyekszik kötetlen és üzletmentes beszélgetést folytatni, a bókjai pláne szíven találnak, de azért a "jogi lépések" megemlítésénél felkapom a fejem. Szerintem most olyan hangosan nyeltem, hogy még a konyhán is hallották. Nem kellemes ez az érzés, ami a hatalmába kerített. Már persze eltekintve attól az igenis meghitt hangulattól, ami Jonathan jelenléte miatt lengi körül az aurámat. Mert az bizony jóleső érzés. Elég. Nem viselkedhetek és gondolkodhatok úgy, mint egy tinédzser, aki az első randiján ücsörög. Egyrészt már nem vagyok tizenéves - még ha olykor olyan is a habitusom -, másrészt hiába bókol ez a szép ember itt velem szemben, ezzel minden bizonnyal csak az ittlétének valódi okát próbálja szebb köntösbe bújtatni. Az üzleti ügyet. Megöl a kíváncsiság, hogy miről lehet szó. Egy dolog biztos...az éttermet nem adom semmi pénzért. - Inkább ne is beszéljünk a múltkori...incidensről. Annyira kellemetlenül érzem magam miatta. Viszont annak örülök, hogy most ismét itt van. Még ha egy ügyfél miatt is toppant be az étterembe. - Azt hiszem, most egy kicsit túl egyenes voltam. Máskor sokkal burkoltabban szoktam fogalmazni, és most úgy érzem, ismét ezt a taktikát kellett volna bevetnem. Ennyi erővel azt is elmondhatnám neki, mennyire jóképűnek találom. Hiszen amióta csak ismerem, folyton égetem magam valamivel. Az őszinteség már igazán nem sokat nyom a latba, sőt! Szavain ismételten mosolygok. - Otthon maradni? Ugye csak viccel. Na jó, hogy őszinte legyek, ma nem terveztem bejönni, szabadnapos vagyok, de természetesen nélkülem itt látszólag megáll az élet. Márpedig ezután a nap után jó ideig ne számítson rám itt senki. Kikapcsolom a telefont, és elérhetetlen üzemmódba váltok pár napra. Legalább addig, amíg rendbe nem jövök. Látja most is, hogy milyen félholt fázisban próbálok életben maradni? - Egy halk kacaj hagyja el a számat, aztán ismét mellbe vág a tény, hogy őszinteségi rohamom van. Legalább volt annyi eszem, hogy halkabbra vegyem a hangerőt, amikor a felszívódásomat ecseteltem Jonathannak. Szerencsére nem hallották a kollégák, és megvalósítható maradhat a tervem. Az úriember csak nem árul el senkinek.
Sokkal egyszerűbb lenne, sőt látványosan, ha a nő elkapná a kezét, fintorogna, vagy csak megrázná a fejét, hogy még véletlenül se próbálkozzak semmivel. Ehhez képest bájos mosoly ül az arcán, ezért nehezemre esik még megszólalni is, hát még közölni, hogy miért is jöttem. Mégis megteszem, nem akarok ostoba, irányítható nőt csinálni belőle. Ha képes volt felépíteni ezt az éttermet a semmiből, és a mai napig is agilisen irányítja, akkor ennyit minimum megérdemel. Legalábbis ez volna a szándékom, aztán a nyelvem mégis mást mond, mintha el akarnám ódázni az egész konkfliktust, ami egyébként elkerülhetetlen. Ám ha a barnán kavargó sötét szempár mélyére tekintek, még a szám is kiszáradni látszik. Tudom, hogy boszorkány, a vámpír erről tájékoztatott, ezért elképzelhető, hogy Vanessa valami bűbájt szőtt maga köré, ezért érzem ilyen ellenállhatatlannak. De az ördögbe is, én magam is a mágiák művelője vagyok, nem kéne, hogy így hasson rám. Úgy érzem magamat, mintha valami tini lennék, holott a feleségem már évek óta halott, közel a negyedik x, én már nem számoltam ilyesmivel. Érzem, hogy csalódottság ül a csinos arcra, amikor közlöm a szándékaimat, talán ezért is próbálom amennyire lehet halasztani a lényeget, de sejtettem én, túlságosan lényegretörő. Végtére is üzletasszony, az a dolga, hogy mindenben célirányos legyen. - Vanessa.. Látja akkor máris nem vagyunkk ennyire hivatalosak. Jonathan. Nem szeretném csigázni. Maradjunk annyiban, hogy valakit képviselek egy bizonyos szándékkal kapcsolatban, de hátha meg tudom oldani, hogy lebeszéljem az illetőt a jogi lépésekről. Én.. tulajdonképpen magamtól is látni szerettem volna. Megköszönni a múltkori.. finomságot. Vicces volt. – Nagyon is esetlennek érzem magam, ahogyan ezt közlöm. Nem azért jöttem, hogy ráijesszek. Villámhárítónak érzem magamat a vámpír és a boszorkány között, mindkettőnek azt kéne mondanom, amit hallani akarnak, de.. ha már választanom kell, nyilván a nő mellé állnék, ám a férfinek tartozom azzal a mocskos szívességgel. A tisztesség azt kívánja, hogy tegyem a kötelességemet, ám ha átlép egy határt, ellene kell fordulnom. Vanessa számomra igazán tökéletes, nem számít, hogy meg van fázva, én lennék az, aki betakargatja, aki forró kakaóval itatja. Nem tudom, hogy ez mitől lett számomra ennyire komoly, holott ebben a korban nem igazán divat, hogy elsőre megtetszik valaki. - Oh, nem fontos, de ha.. az Ön receptje szerint készült, akkor még borjút láttam az étlapon, szívesen megkóstolnám hölgyem. Már előre tudom, hogy le fog nyűgözni. De mondja kedves, ha ilyen beteg, miért nincsen inkább otthon? Igaz, akkor nem láthattam volna.. – Nyelek egyet, nem akarom ismételten zavarba hozni a bókjaimmal. Lehet, hogy sarkon kéne fordulnom, távozni, soha többé nem látni őt, istenveledben gondolkozni. Arcomon átfut egy bizonytalan árnyék, úgy vélem, hogy már így is túlzottan kitárulkoztam. Vajon mindenkire ilyen hatással van? Nem nagyon tudok róla semmit, jó eséllyel áll mögötte egy erős férfi, akinek a nyomába sem érhetek.
Ahogy hozzáér a kezemhez, miközben minden bizonnyal a teával való bénázásomat próbálja kevésbé nyilvánvalóvá tenni az étteremben helyet foglalók számára, egész testemben megbizsergek. Nagyon rég éreztem ilyet utoljára...vagy várjunk? A memóriám olykor cserbenhagy. Azt kell mondanom, soha nem éreztem még ilyet. Nem tudom, hogy ez most boldoggá tesz-e vagy sokkal inkább megrémít. Úgy sejtem, az elkövetkező percekben valmelyik irányba dőlni fog a mérleg nyelve. Jonathan. Milyen férfias neve van. Férfias neve?? Mikor ütöttem be a fejem, hogy észre sem vettem? Mindenesetre kicsit össze kéne kapnom magam, mert tény, hogy ügyesen kiborítottam némi teát a bögréből, de azt nem nyálcsorgatással kellene pótolnom. Kicsit sem lennék úgy bizalomgerjesztő. Na nem mintha a félig-meddig haldokló benyomását keltő lázas és náthás külsőmmel csábító lennék bárkinek is. De azért ne rontsuk tovább a szánalmas összképet. Bár nem akartam, de érzem, ahogy szépen komótosan lemászik az arcomról a mosoly, miután közli, hogy hivatalos ügyben jött. Ez természetes. Mégis mi mást akarhatna tőlem? A csalódottság mellett az aggodalom is felüti a fejét a gondolataimban. Hiszen akkor mégis milyen ügyről lehet szó? Már készültem rákérdezni, amikor hirtelen folytatta a mondókáját, és ezúttal egy kedves bók is elhagyta a száját. Bevallom, nagyon jólesik a dicsérete. De ezek után már végképp nem tudok kiigazodni rajta. - Nagyon kedves, és szólítson csak Vanessának. Viszont kérem, ha fontos ügyben jött, ne csigázzon. Említette, hogy ügyvéd, és be kell ismernem, ez most valahogy nem nyugtat meg. Pedig szeretem az öltönyös férfiakat...vagyis...kér még valamit? Ígérem, nem én ugrok, hogy kihozzam, csak szólok egy pincérnek, hogy szolgálja ki. Bár ha Ön szerint minden jó, amihez hozzáérek, akkor megfoghatom...mármint az ételt vagy az italt, amit... - Jól van Vanessa, ez az, inkább idd tovább a teád. Bár jó lett volna 2-3 mondattal ezelőtt elkezdeni lenyomni a torkomon az édes és meleg löttyöt, de mit vártam? Lételemem a saját magam kínos helyzetbe hozása. Szerintem nálam profibban ember nem képes ilyen szintekre lemenően padlóba tiporni a saját méltóságát. Semmi baj, valamiért úgy tűnik, Jonathant semmivel nem lehetne elijeszteni. Elég kitartó. Csak valamiért attól tartok, nem is miattam ilyen állhatatos, hanem amiatt a hivatalos ügy miatt, amiért felkeresett. Igen, egy részem nem örülne neki, ha az érdeklődése pusztán csak szakmai lenne.
Kezdőlap
|| 
■ ■
