Olyan gyorsasággal növekszik bennem a düh, mint amikor egy nagyon erős lóerővel rendelkező autó másodpercek alatt ugrik kétszáz fölé. Abban a pillanatban jobb tenyeremet az asztalon pihentettem, szép lassan pedig markomba gyűröm a terítő azon részét olyan erősen, hogy egyszerűen beleremeg a karom. Nem azzal bőszített fel, hogy épp ő sem kedveli a fajom, valahogy nem érdekel. Nem kell megosztanom vele, de a boszorkányokért sem vagyok oda; mindegyik egytől egyig egy fazékba dobált béka, akik alatt forralják az edényt, míg azok benne vannak. De valahogy a vámpírok és a vérfarkasok olyanok számomra, mint egykor az árja fajnak a zsidóság. Hanem azzal, hogy az ő kis hülye titkát a sírba viszem majd. Habár van pillanat, amikor vágyom a halált, de egyre inkább erősödik bennem az érzés, miszerint túléljem magam és egy örökkévalóságig megkeserítsem az életét. Attól, hogy szabadon dönget még mindig az ellenségével áll szemben. Az már csak tetőzi a dolgot, hogy ő maga szeretne nevelésre tanítani abban az esetben, ha tovább folytatom. Mi van, öregfiú? Nem tetszik az igazság? Nekem sem tetszene, de nem fogok neked hazudni. És azt sem fogom neki hagyni, hogy egy ujjal is úgy nyúljon hozzám, ahogy nem kellene. Ne akarja, hogy szétrázzam a házát és a semmivé tegyem egyenlővé. Vagy ha kell, a tűző napon fogom kiiktatni azt a rohadt gyűrűt az ujján. Úgy látszik, kezdi elfelejteni, hogy nem emberrel, hanem boszorkánnyal van dolga.  Nemrég történt, hogy egymást próbáltuk megölni és én sikeresen megbuheráltam a gyűrűjét; még van bőven annyi erőm, hogy egy életre szóló kárt okozzak neki. Tényleg nem látta még, hogy igazán mire is vagyok képes.
Úgy éreztem, hogy hatalmas nagy nehézség nehezedik rá a mellkasomra és egyre inkább megfulladok alatta. A terítőt kezdem finoman elengedni, ettől függetlenül nem vagyok nyugodtabb, sőt. Iszonyatosan erős forróság önt el, ami által teljesen vörösleni kezd a bőröm felülete. Nem éreztem jól magamat. Egy pillanatra megfordult bennem a gondolat, hogy elegendő pénzt hoztam magammal, amim megmaradt, abból tudnék itt a városon kívül bérelni egy szerény kis lakást. Másfél hónapra pedig bőven marad annyim, hogy enni tudjak. Nem vagyok köteles mellette maradni. Legszívesebben most kiszedtem volna a fülbevalókat aztán egyenesen hozzávágtam volna. Ezért is inkább elvontam tőle szikrázó tekintetemet, egyszerűen képtelen voltam ránézni. Hányingerem volt tőle és nem akartam mindenki előtt botrányt rendezni.  Nem azért, mert tartanék tőle, hanem miatta. Annyi azért van bennem, hogy nem égetem le mindenki előtt. Sem pedig magamat.
Olyan gyorsan kezd el kalapálni bennem a szívem, mint egy meglőtt madáré. Én is felállok a széktől, viszont először a karom nem úgy mozdul, mint aki el akarja fogadni a kérést, hanem aki épp most akar leadni neki egy hatalmas nagy pofont. Először az is volt a szándékom, de szerencsére nem homályosított el annyira a gyűlölet és az utálat, hogy valóban meg is tegyem. Nem tehetem meg. Nem miatta, hanem magam miatt. Képtelen vagyok őt bántani, még ha szavakkal meg is teszem. Pedig valójában mélyen azt akartam, hogy visszahozzam azt a valakit, akit szeretett. De ő ezzel a lehetőséggel nem élt. Sokkal több mindent megtennék érte, mint ő értem. Annyira ostoba, hülye picsa vagyok...
Tenyerem végül nem az arcán csattant, hanem finoman a kezére csusszant, aztán magamhoz húztam őt, hogy arcomat a mellkasába temethessem. Annyira hozzásimultam, mintha a testemnek a folytatódása volna.
- Miért csináljuk ezt? – Kérdezem halkan, miközben érzem, hogy könnyek keletkeznek a szemeimben, de nem csordul ki egy könnycsepp sem. Nem fog engem soha a büdös életbe sem sírni látni. - Sajnálom. - Húzódom el tőle, aztán magam elé meredek összetörten. - Menjünk inkább haza. - Tolom vissza a széket magam után, aztán újra hozzásimulok. Borzalmasan melegem volt, de ahogy hozzábújtam egyszeriben kezdek apránként lehűlni. Szédülni kezdtem. Nem éreztem jól magamat annyira ahhoz, hogy tovább itt legyek.
 

Harley + Elias

Nos, ráébredek a pillanatra, miszerint eddig tartott az, hogy félretegyük az alkut, a halált, és mindazt, ami végett mi most itt ülünk az asztalnál. Valljuk be, más témát nem igazán tudunk a magunk kis körébe találni; mindkettőnk inkább ragaszkodva titkolja a valóságot magáról és azt hiszem, hogy annyira nincs okom panaszra. Elvégre mégis többet tudok én ő róla, mintsem ő én rólam. Nagyjából nagyon körvonalasan elmesélt magáról amit kell, ellenben én... én csak annyit, amennyi a jelenben történik. Egyébként is felesleges mindazt taglalnom, hogy miket kellett megélnem. Annyi biztos, hogy sohasem voltam boldog.
Mégis a szavain elmosolyodom, de nyilván visszafogottan, hisz ő előtte még igazán vigyorogni sem lehet mert különben a fejemet veszi érte.
- Szerintem azt az énemet nem akarod megismerni. Tartanék attól, hogy abban az esetben még inkább helyretennélek. - Felelem nyersen. Habár eléggé változó, hogy ittasan éppen milyen vagyok. Abban viszont teljesen biztos vagyok, hogy egyáltalán nem fognám vissza magamat és akkor bizony Elias szembesülne mindarról amit gondolok róla. Volt alkalmam megosztani vele, de az csak a töredéke volt annak, amit elmondtam. Tudtam volna még taglalni, hogy mi a bajom vele vagy épp mit gondolok róla. Ha viszont nagyon feszíti a húrt, akkor nem is kell ahhoz becsípett állapotba kerülnöm, hogy ténylegesen kiosszam. Mondtam már neki, hogy nem félek tőle még akkor sem, ha sejtem, hogy mit művelt az előző nőkkel. Nyilvánvalóan olyan kurvákat választott maga mellé akik a saját árnyékuktól is megijedtek, de én más vagyok, mint a többi. Nem ember vagyok, hanem egy nagyon erős ágakkal rendelkező boszorkány. Ugyan nem éltem évszázadokat, de épp elég erőm és tudásom van ahhoz, hogy lekörözzem néhány száz meg száz éves boszorkányokat; Tudom, hisz volt alkalmam Lilith anyját is felülmúlni. Bemutattam előtte a hét csodát, aminek az lett az ára, hogy egyszerűen nem hagyta, hogy másoknak is bizonyítsak. Mert tudta, hogy a tanács főbb székéről lemondhat és a helyére én kerülnék. Aztán utána megpályázhattam volna Lilith helyét. A terveim mind jól alakultak volna, ha nem lettem volna egyedül a sok szürke kisegér között.
Látom a szemeiben megcsillanni a nemtetszést, a pár másodperces haragot ami kiülepszik arcainak a vonásaira. Ó, öreg fiú... nem is értem, hogy miért idegeskedsz annyit tucatnyi felesleges dolgon. Akármennyire is akarok én nyerő helyzetbe kerülni, nos, nem hagyja magát lenyomni. Egészen pedig én sem harcolok ellene, máskülönben ráfáznék.
- Annyira azért nem ment el az eszem, hogy vámpír akarjak lenni. Előbb lennék egy bűzölgő, undorító, veszett, korcs vérfarkas ha lehetne. - Elnevetem magam kínból, aztán egészen hamar váltok komoly hangnemre. - Rühellem a vérfarkasokat, ha tehetném, egytől egyig megnyúznám őket és nagyon szép lábtörlőket csinálnék  a bundájukból, de a vámpírok.. - Forgattam a szemeimet. Tudom, hogy ez neki nem fog tetszeni, de nem érdekel. A vámpírokat legszívesebben egytől egyig elégettetném és a hamvaik lennének a macskámnak az alomja.  - Nem is fejteném ki a véleményemet. Ha választanom kéne, akkor inkább megdöglök, de soha nem választanám a vérszívó életet. Szóval aggodalomra semmi ok, miszerint foglalkoznod kellene akkor velem. Ez a veszély nem fenyeget. - Már-már düh képződik bennem ami az első pillanattól kezdve már belém égett és ezt talán még kioltani sem lehet belőlem. - Ha az akarnék lenni se kérném a segítségedet. Sőt, már régen vámpírként járnék-kelnék, de nem. Rengeteg magadfajtát öltem már meg és csak egy csettintésembe került. Nem okozott volna gondot. - Csakhogy nehogy azt higgye, hogy teljes mértékben rá vagyok szorulva. Nem tagadom, hogy nem kicsit felbőszített a szavaival, hogy annyira kényes, hogy még csak megjátszani sem tudja, hogy legalább kicsit segítene. Nem tudom, hogy mit vártam tőle; én naiv, buta lány. Túlbecsültem őt a végére. Viszont most sem mondtam hamis tényeket, valóban megoldhatnám akár most egymagam, hogy egy magafajta semmirekellő lény legyek ami csak arra képes, hogy ide-oda cikázzon meg égjen a napon mint valami forró kerámialapon hagyott rongy. Ne röhögtessen... több vagyok annál, hogy vámpír legyek. Annyira azért nem eladó a lelkem.
Viszont nem tervem, hogy újra olyan helyzet alakuljon ki közöttünk mint amilyen már volt, így hát azonnal igyekeztem más téma felé terelgetni, amivel próbáltam némi kedvességet is gyakorolni. Nem szeretném őt megbántani vagy ehhez hasonló, de vannak dolgok amik nekem sem esnek jól. És azt hiszem, hogy én még mindig jobban tisztelem őt, mintsem ő engem. Márpedig a fordított helyzet elegánsabb lenne, de nyilván nem fogok újra naiv lenni vele kapcsolatban.
- Jézus Mária... - Sóhajtok. - A végén nem az átkomba fogok belehalni majd, hanem az unalomba. - Forgatom a szemeimet, miközben a hajamat babrálom feszülten. - Pedig szívesen készítettem volna neked bármit. Akkor viszont ezek szerint a takarítást is elfelejthetem. - Mint akiben legalább három világ dőlt volna össze. Lehet, hogy nagy a szám és egyebek, de ettől függetlenül ott van bennem az a dolgos nő aki ellátja a környezetét és nem hagyatkozik más szolgálatára. De nyilván, más munkáját nem vehetem el. Mi a fenét fogok én csinálni azon kívül, hogy naponta többször szétteszem a lábaimat? Lesz időm ezen gondolkozni. - Elias, ebben a két napban szinte hívővé tettél. Többet fohászkodom már a kelleténél. - Jegyzem meg finom hangon, egyáltalán nem sértően vagy bántóan. De tény, hogy nem sokáig vagyok képes palástolni a valós jellememet. Hát, ez újra megmutatkozott.
- Bírd ki, Édes. - Piszkáltam tovább a hajamat, miközben szabad tenyeremmel végigsimítok azon a combomon, amit a ruha szabadon hagy. - Csak kímélj meg az autódtól. Az eddigiek alapján inkább a nagyobb terek megfelelőek a számunkra, szóval hazáig bírd ki.- Cukkolom őt kéjes hangon, miközben tovább cirógattam a combomat amit ő is félig-meddig láthat. Igazából magamnak is mondhatnám, hogy bírjam ki, ugyanis elmondhatatlanul kívánom őt főleg az óta, amióta felbosszantott.
Szerencsémre én már befejeztem az evészetet; a felszeletelt sült alma ami köretként szolgált, szinte teljesen megettem, ellenben a hússal. Elegendő mennyiségű falatokat ettem belőle, de nekem ennyi elég volt. Egyébként is most van más, amit jobban akarok mindennél.

 

Harley + Elias

Jó döntésnek könyveli el a rendelésemet, habár én rá pár másodpercre máris szinte elzöldül az arcom. Nem vagyok finnyás, de az utóbbi időben képtelen vagyok arra, hogy normálisan egyek. Mostanában a húst is rettenetesen kerülöm. Ennek egyszerű, ámde mégis beteges oka van. Laura Howe, vagyis Lilith anyja aki nem mellesleg egy vén banya - érdekes mód még az enyémnél is betegebb elméje van -, néhány hónapja nagyon különös keretek között kínzott meg a kovenből egy boszorkányt. Jelen voltam pontosan úgy, ahogy a többi három tanácstag és Laura is. Kikötöztette a boszorkányt és egyéb eszközökkel megkínozta. Azt mondta, hogy úgy bőg, mint egy állat, ezért úgy is fog bánni vele. Ezért a kikötözött boszorkány fejére egy bikának a fejét húzta. Közben arról mesélt, hogy az apja kiskorában nagyon sok görög mitológiát mesélt neki, de neki még is a Minótaurosz tetszett a legjobban. És szinte büszke volt magára; azt mondta, hogy most végre neki is van egy saját embertestű bikája. Borzalmas látvány volt. Ez persze már régebben történt, de az óta szinte teljesen átálltam a vegetáriánus étrendre. Most viszont igyekeztem eltekinteni ettől az életre szóló traumától. Na meg persze nem olyan fejet vágni a kajára, mint egy macska, aki épp most fog kiköpni egy nagy adag szőrcsomót.
- Ahhoz egy kicsit több kell, hogy becsípjek. - Mélyen beszívom a levegőt a tüdőm járataiba, aztán kifújom azt. Kellően hozzá vagyok szokva annyira az alkoholhoz, hogy ez a kevéske mennyiség még csak kicsit sem fog ártani. Tisztában vagyok azzal, hogy mennyit bírok el és nyilván van annyi önbecsülésem, hogy nem viszem túlzásba a jelen pillanatban.  Most valahogy egyébként sincs hangulatom ahhoz, hogy ilyesmihez fajuljak. A pezsgőt ő akarta, a Calvados pedig illik az általam választott ételhez. Meg egyébként sem valószínű, hogy az utolsó falatig megeszem.
Egy kicsit csalódottan hallom a szavait, miszerint neki fontosabb a cég és nem szándékozik velem tölteni még azt az egyetlen egy délelőttöt sem. Ha tudná, hogy ezért most mélyen mennyire vérig vagyok sértve... pedig egy kicsit bíztam benne, hogy hatással leszek rá, hát, ez most nem jött össze.
- Hm. - Hümmögtem egyet duzzogva, aztán melleim előtt összefontam a karjaimat miközben hátradőltem a széken. Nem néztem rá, mindössze csak hallgattam mindazt amit mondott. Közben pedig egészen hamar ki is hozták a kívánt ételt is. Egy pillanatra Elias tányérjára néztem, és hirtelen felelevenednek bennem azok a napok amiket Baltimore-ban töltöttem. Nem lehetett mást kapni, csak kiló számra kagylókat és halat... a végén már a templom falat is szívesebben elrágtam volna, mintsem tovább tömjem magam tengeri állatokkal. Nyilván nem azért, mert hatalmas nagy állatvédő luvnya lennék, hanem mert irtózom mindentől ami a tengerhez fűződik. Az utolsó dolog amit ott ettem, az bébirák ollók voltak és nem is kell mondanom, hogy azzal a lendülettel ki kellett rohannom a mosdóba. A gyomrom sem tartotta jó ötletnek.
- Ruha nélkül? Nos, valóban. Kárpótolnod kell azért, amiért akkor délelőtt nem foglalkozol velem. - Szurkálódtam egy sort, habár egyáltalán nincs benne az a kézzelfogható aljas gúny; sokkal inkább lazábbra vettem a figurát. Annyira nem is bánom, ha magamra hagy délelőtt, mert legalább van egy kis időm körbenéznem ebben a betondzsungelben. Már, ha egyáltalán lesz hozzá gyomrom. Így is minden pillanatban szíven döf a tudat, hogy nem New Orleans-ban vagyok. De most a pillanatnyi túlélés sokkal fontosabb.
Ő már régen hozzálátott az ételnek, egészen jóízűen ette aminek indokolatlanul örültem. Én mindössze csak elgondolkoztam a szavain, és csak a fejemet ráztam ellenkezően.
- Nem, nem, nem... - Ráztam a fejemet, miközben félretekintettem elgondolkozva. - Én nem akarok kopasz lenni, megvénülni. - Pótcselekvésként a kézfejemet kezdem el kapargatni. - ... Gyógyszerért könyörögni.- Elmerengek egy pillanatra. - Nem... Szégyenletes életet éltem de stílusosan tettem. És így is fogok meghalni. - Ránézek végre, miközben feszülten kezdem el az egyik tincsemet mutatóujjam köré tekergetni. - Az is lehetne egy alternatíva, ha megitatsz a véreddel és megölsz. De azt én nem felejtem el, hogy az alkunk mindössze annyi időre szól, amíg meg nem erősödöm. De inkább csak gyengülök szépen lassan. Nincs két hónapom hátra. - Hátradöntöm gyengén a fejemet, miközben íriszeimet is lehunyom pihentetve. - Vámpírként mondhatni megerősödnék, nem fenyegetne a koven által rám tett átok. Viszont nem tudnám magamat kontrollálni és egyébként sem lenne utána se hova mennem. Alig húznám pár napig a vadászok miatt. Ez egy lehetetlen labirintus a számomra, az a helyzet. - Dobom le tenyereimet a combjaimra, aztán végre a kezeimbe veszem az evőeszközöket és óvatosan én is nekilátok az evészetnek. Nem nagyon akartam erről beszélni, épp elég, ha nekem nincs étvágyam.
- Ha gondolod, holnap időben felkelek és csinálhatok neked reggelit. Sőt, akár még ebédet is. Amíg a palotában éltem, nagyon sokszor főztem a boszorkányokra. - Dobtam fel a témát tématerelés gyanánt. De egyébként kedvességből is.
 

Harley + Elias

Amióta valóságosan leüvöltöttem a fejét a helyéről, igazán másabb irányt vett a viselkedése, érdekes módon egészen pozitív irányba. Ezzel engem nagyon zavarodottá tesz, már-már idegesítővé válik, hogy igazán nem tudom eldönteni, hogy milyen is ő. Érdekel egyáltalán?
Elmosolyodva nézek az ölemben lévő szalvétára, ahogy elismerően bólogatok. Nos, valóságosan csoda, hogy élve megúsztuk az eddigi két napot de kár is volna tagadni, hogy egyikőnk sem állt közel ahhoz, hogy kitörje a másik nyakát.
- Nos, akkor ez esetben megdicsérhetjük magunkat. - Bólintok, aztán egyszerűen felelevenednek előttem a képek, amikor kíméletlenül öltem meg azokat a férfiakat akiket az ágyamba csalogattam. Az a fajta fekete özvegy voltam aki nem akart semmiféle pozitív érzelmet táplálni irántuk, így hát elvágtam a torkukat. Voltam már nőkkel is, de őket egyáltalán nem bántottam és nem azért, mert éppen őket többre tartottam volna, pont ellenkezőleg. Nem tagadom meg a saját nemem nyújtotta élvezeteket, de úgy még sohasem vetemedtem odáig, hogy ne drogoztam volna be magamat vagy ittam volna le magamat a sárga földig előtte. Tiszta elmével képtelen voltam arra, hogy nőkkel bújjak egy ágyba. Pedig sokszor volt már ilyen is. Nem csoda talán. Sokáig küszködtem kokainfüggőséggel ami a kovenben egyáltalán nem volt ritka. Mindenki szívta az anyagot, hogy a mágiahasználat eredményesebb legyen. Én viszont elég keményen rászoktam. A mai napig is elszívok egy-egy csíkot, habár most körülbelül egy hét kihagyásom volt. A hatása alatt nagyon sok mindenre képes voltam, így például arra is, hogy inkább lányokkal élvezzem tovább az estéket. Őket csak azért nem öltem meg, mert hozzájuk sohasem tudtam volna kötődni; néha elkap a hányinger, ha visszagondolok rájuk. Szóval, mellettem nem volt olyan, aki több napig bírta volna. Nem tudom, hogy a kettőnk közül melyikőnké a jobbik arány.
Meglep a tény, miszerint azt hiszi, hogy szex közben jól érzem magam. Kicsit eltéved ez esetben, ugyanis már igazán régen éreztem jól magamat úgy igazán. A szex nem tesz boldoggá, inkább csak eltompít. Addig sem kell a halálra gondolnom vagy bármi más marcangoló tényre ami körbeövezi az egész lényemet; ezért is igénylem annyiszor, és ezért is fogom annyiszor követelni. Nem tesz boldoggá, korántsem. De annyit elér, hogy közben nem kell szenvednem.
Nem is válaszoltam tehát erre. A mosoly is lefagyott az arcomról, nem mintha az eddigi mosolyaim bármiféle őszinteséget tartalmaztak volna. Az, hogy kíváncsi a további elégedett lényeimre, nos... a jelenlegi helyzetekben ilyesmi nem igazán van és nem is volt. Egyébként régebbi álmom, hogy  a színészeti pályát válasszam - amit a koven miatt nem tűzhettem ki-, nyilván nem véletlen, ugyanis van hozzá tehetségem. A boldogságot is úgy eltudom játszani, hogy talán még a valós öröm is elhamisodik mellette. Ennek fejében újra visszatér arcomra az élet, lágy mosolyra húzva vörös ajkaimat. Nem tartozom a boldog nők soraik közé, ettől függetlenül nem akarom elrontani az estét.
Egyszerű kis kérdést tettem fel neki amelyet látszólag csevegés gyanánt tettem fel neki, pedig lett volna némi szándékom. Mivel valahogy válaszra sem méltat, ezért inkább nem is firtatom tovább. A szándékom pedig nyilvánvalónak tűnhet; hamarosan visszahozok két boszorkányt az élők közé. Így is, úgy is meghalok, ezért sem tartok a feltámasztás mágiájától. Egy harmadik miért ne fért volna bele? Nem tudom, hogy miért akarok Elias-nak örömöt okozni. Ezzel mindössze neki szerettem volna jót, hogy visszakaphassa azt amit talán egykor szeretett. Nekem ilyesmire sohasem lesz alkalmam.
A kérdésére viszont nem tudtam felelni azonnal, ugyanis épp megjelenik az asztalunk mellett a pincér aki a rendelésünket szeretné felvenni. Mivel én eddig nagyon rá sem hederítettem az étlapra, hamar magamhoz vettem, hogy mire rám kerülne a sor valamit tudjak mondani. A leépülésem óta az evészet sem megy olyan egyszerűen. Nemcsak a hajhullással küzdök hanem komoly hasi görcsökkel és hányinger érzettel is. Tudom milyen, ismerem. Három hét múlva a saját szöveteimet fogom majd kihányni. Láttam már boszorkányt ettől szenvedni, tudom, mert amíg a tanácsban voltam hajtottam végre ilyen átkot a koven azon tagjain akik hibát követtek el. Az volt a cél, hogy annyira szenvedjenek, hogy könyörögjenek a halálért. A legtöbbjük öngyilkos lett.
A pincér felém fordult, amikorra már szerencsére sikerült valamit választanom.
- Mézes sertésszűz almával. Egy kis Calvados-szal megbolondítva.- Tettem hozzá, aztán bólintva el is viharzik a szakácsnak leadni a rendelést.
Aztán elmosolyodom újra, habár egészen kínból. Hátradőlök a széken, aztán a díszes, csillogó plafont kezdem el bámulni teljesen céltalanul; annyira beleolvadok a gondolataimba, hogy a valós világ homályossá válik a szemeimnek.
- A holnapok eléggé kérdésesek számomra mostanában. - Pár másodperces szünet után újra visszapillantok rá, aztán végül is folytatom tovább - Semmi különöset nem szeretnék egyelőre a holnapi napon. Körbenézek a városban és pihenek. A holnapi nap egy olyan lesz, ahol élvezem a tényt, miszerint a kovenem távol van. New Orleans-ban a menekülésem után sem volt tőlük nyugtom. -  A fő tervem tulajdonképpen annyi, hogy elhozzak magamnak egy macskát. Ki tudja, talán még Elias-t is meglepem egy döggel. De egyelőre ezt nem dobom fel, még mielőtt határozottan megtiltaná.
- Biztos, hogy nem akarod a délelőttöt is velem tölteni? - nézek rá sejtelmesen, nagyon is pajkos tekintettel miközben az alsó ajkamba is beleharapok. Tisztában vagyok azzal, hogy délelőtt valamit csinálnia kell, hisz ő mondta, hogy akkor nem lesz otthon. De ki tudja, hátha ráveszem, hogy maradjon velem. Nem annyira szeretek egyedül lenni. Inkább már Elias társaságát is elviselném.
- Ahogy látom, ez sem a legalkalmasabb az ismerkedésre. - Forgatom meg a szemeimet, ugyanis magáról eddig sem igazán akart beszélni. Ha még is kitértem rá személyesebben, legutoljára is meg lettem cibálva érte.

 

Harley + Elias

Utoljára akkor voltam ennyire szótlan, amikor a repülőn utaztunk Seattle felé. Habár ott az egész utat végigaludtam, de nem azonnal szenderültem álomba akkor. Az utazás elején még jócskán fent voltam, de csak kifele bámultam az ablakon, épp úgy, ahogy most is. Olyan voltam, mint egy csodálkozó gyerek aki most szemlél meg életében valami egészen újat, valami egészen ismeretlent a számára. Idegennek éreztem most jelenleg mindent. A csend is jól esett, de leginkább az nyugtatott meg, hogy nem vagyok egyedül. S bár nehezen tudjuk egymás jelenlétét kibírni ha nagyon megindul a hév mindkettőnkben, de most kivételesen jól éreztem magamat a társaságában. Nem éreztem benne azt a gyűlöletet amivel tulajdonképpen ok nélkül büntetett eddig. Tény, hogy okoztam neki az elején kisebb-nagyobb károkat, de úgy érzem, hogy már most megfizettem a tettemet. Nem éreztem igazságosnak azt, hogy úgy érjen hozzám. Tudom magamról, hogy jobb, ha néha lakatot teszek a számra de valójában nem vezérelt semmilyen rossz szándék akkor. Még sohasem gyakoroltam azt, hogy hogyan tegyek valaki kedvére, ezért is jutott eszembe az, hogy igyon belőlem. De elutasította. Rosszat akarnék én neki? Messze nem. Igazán én sem tudom, hogy mit akarok tőle. Nem érdekel a pénze. Nem akarok neki ártani és nem akarom tönkretenni. Reménytelenül várnék utolsó vigaszra? Nem tudom, hogy mit akarok. Egyelőre még magamban sem tudom rendszerezni az eseményeket.
Semleges hangulattal mantráztam, miközben pislákoló íriszekkel figyeltem az utat. Nem éreztem magamat szomorúnak, azonban boldognak sem. Mint egy kavics darab, nulla érzelmekkel. Lelkem gyenge fele vigaszt keresne nála, míg a másik fele inkább elpöckölné mintsem bármit is várna tőle. Az elutasítás mindig szíven döfött, így hát hagytam, hogy tátongó űr legyen közöttünk az autóban. Továbbra sem szóltam egy szót sem, csak elvesztem a város gyönyörűségében. Habár, egészen sohasem fogom annyira megkedvelni, mint New Orleans-t. Az otthonomat sohasem felejtem el.
Pillanat alatt eszmélek fel, amikor leállítja az autó motorját és kihúzza a kulcsot a helyéről. Kinyújtózkodva figyelek rá néhány csámcsogással letudva, aztán kíváncsian forgatom utána a fejemet, amint kipattan és kinyitja az ajtót mellőlem. Megszállta valami, vagy mi? Kezdek érte aggódni.
Elkeseredem kicsit, hogy el kell búcsúznom kicsit az autó melegétől ami vegyült Elias parfümjétől. Akár egész nap képes lettem volna az illatot szimatolni, de végül azonnal képen vág az éjszakai hideg levegője. Épp olyan érzés, amikor baromi fáradtan kell kikelni a takaró alól hajnali órákban, és egyszerűen majd' megfagy az ember az álmosságtól. A szomorúságom viszont azonnal tovaszáll, amint hosszabb idő után meghallom Elias hangját, ami nem mellesleg egészen lágynak hatott. akármennyire is kőből van a szívem, de most tényleg nem volt bennem az érzés, hogy felképeljem azért amiért szívemezik megint. Inkább csak szelíd mosollyal jutalmazom őt ezért, és direkt úgy teszem ki az egyik lábamat, hogy az teljesen takaratlan legyen a ruha bevágása miatt. Szeretem őt provokálni és egyáltalán nem bánom meg, ha a provokálásomtól néhányszor majd az ágyban kötünk ki. Vagy ahol épp éri.
- Olyan hűvös van. - állapítom meg amint teljesen kiszállok az autóból. Kisváratva pedig be is csukom magam után az ajtót aztán Elias átfűzi a karját az enyémen amit örömmel hagyok neki. Most valamiért úgy éreztem magamat mint egy hercegnő a hercegével, pedig aztán messze állunk az e féle dolgoktól.
Mégis az sokkol le igazán amint beléptünk, hogy a főpincérnek tűnő pasas úgy hajol meg Elias előtt, mintha csak egy emírt köszöntene így. Óvatosan Eliasra figyelek furcsa tekintettel; sejtettem, hogy elismerik őt, de hogy ennyire... ki tudja, még a végén kiderül, hogy még valamilyen királyi vérvonallal is rendelkezik. Ha viszont tudnák, hogy néha mekkora tahó tud lenni, kétlem, hogy ennyire tisztelnék őt. Egy pillanatra eszembe jutott az is, hogy épp azért ennyire normális velem, mert emberek között vagyunk és bizony nem tenne jót a hírnevének, ha kiderülne, hogy milyen is valójában. Igyekeztem viszont ezt a gondolatot hamar elfelejteni, ugyanis nagyon nem hiányzik, hogy végig morcosan nézzek rá. Lehet, hogy teljesen alaptalanok a gondolatbéli megállapításaim. Lehet, hogy kicsit képes arra, hogy megemberelje magát. Muszáj, mert ha kell, mindenki előtt feszkózom miatta.
Hagyom, hogy a széket magam alá segítse aztán nyugodt pillantással figyelem, amint ő maga is helyet foglal az asztal másik végében, pontosan velem szemben. Azonnal a kezébe kap két lapot, amiből az egyiket azonnal visszapasszolja. A rendelését viszont visszaismételni sem tudnám. Gyönyörű a terem, egyszerűen lenyűgöző. Kissé eltörpülve éreztem magamat a sok szép nő mellett, mert hát mások is voltak itt. Kissé kislányos zavarba jöttem Elias végett is. Nem tudom megfogalmazni igazán, hogy milyen az, amit most érzek, de viszonylag bosszantó. Örültem, hogy itt lehetek vele.
Szavait hallva egyszerűen az ölemben lévő szalvétát kezdem el birizgálni, gyűrögetni. Aztán mély levegőt veszek magamhoz, hogy aztán az elhasználódott oxigént kifújjam magamból finoman.
- Megérdemlem? - Kérdezek vissza képletesen, nem várva erre választ. - Egy kicsit nehéz eltekinteni attól ami vár rám és amiben most vagyok. Ettől függetlenül ezek a dolgok egyáltalán nem szegik jelenleg a kedvemet. - Jelenleg. - Megvallom, ezzel inkább elérted, hogy kicsit jobban érezzem magamat. - Nyilván nem a helyre utaltam, hanem arra, hogy végre emberszámba vett és úgy viselkedett velem, mint egy igazi férfi és nem úgy, mint egy tapló, ahogy azelőtt. Nem várom el, hogy tocsogjon a nyáltól - Isten ments! -, hanem igazán nem tesz most jót a haldokló lelkemnek és testemnek az, ha ok nélkül cibál meg. Ha még leribancoz, azt még elviselem, de azontúl másabb jellegű dolgokat már nehezen tudok lenyelni.
- ... Tekintsem ezt az egészet egy randinak? - Megvonkodtam párszor szépen ívelt szemöldökeimet gyermeki rosszasággal, egyáltalán nem komolyan gondolva a kérdésemet. - Nyugi, csak piszkállak. - Tettem hozzá azonnal, mielőtt még vulkánba váltana át és kitörne, mint valami méregzsák.
- Ne haragudj meg rám, ha esetleg nagyon személyeskednék. De nem hiányzik neked az a férfi, vagy éppen az a valaki, akit régen szerettél? - Kérdezem meg tőle csevegés gyanánt, egyáltalán nem vaktában.