Érdekelt, hogy mi van vele. Érdekelt, hogy merre jár, kivel és miért. Ujjaim haptákba vágták magukat a gondolatra, görcsösen ragadtak ökölbe a csipkés és olcsó viaszterítő szárnya alatt a gondolatra, hogy talált magának valakit. Valaki mást, valaki jobbat, valakit, aki nem hagyná el, valakit, aki boldogabbá tehetné, mint én valaha. Nem értettem, hogy miért érzek így. Ne legyek balga! Persze, sokat jelentett nekem, de ... az már a múlt, évtizedek múltja, poros szelet a szép időkből, megcsócsált falat. És bár úgy gondolja, kertelek... Nem. A kérdés másíthatatlan és adott, csak szebb köntösbe bújtattam, mert a szerepben ő a hölgy, én pedig az úr, aki illemből sem ront azokra a lángoló fürtökre vádaskodó és intim kérdésekkel. A nemleges válaszra mosolyba rándult ajkam. Nem jelenti azt, hogy nem gyűrögeti valakivel a lepedőt, de kezdetnek elég. - Csak ezt, nem mást - szóltam kedvesen, visszafogottan, szófukaron. A pincér beérkezett a pezsgővel: gyorsabb tétel, mint az étel. Úgy tűnt, nem a legjobb napját éli. Egyik lábát rakta a másik elé, majd másikat az előbbihez, aztán már két láb taposta egymást gondatlanul és erősen, a pincér lendült, és felfogta a szemközti asztalt. A pezsgősüveg ripityára tört a lakcipők alatt, piciny darabkái csillagfüggönyként terítették be a laminált padlót. Az indulat megállt a torkomba, lábam fellökött, nekiveselkedtem, a következő pillanatban már a pincér nyakát markolásztam önfeledten. - Maga szerencsétlen barom!
Nos, örültem annak, hogy végre ő is megszólalt már, mert hát, ő isegyezzen bele abba, amit én mondtam. Nem tud ellenállni nekem ez a fickó. Jól tudom. S ez kölcsönös, csak szeretem játszani a ridegség asszonyát, aki semmit sem mutat magából. Nehogy már fenntartsam a remény utolsó szikráját is. És terel, és terel. Tudja jól, hogy átlátom az egész furfangosságát. - Férjet? Komolyan kérdezed? A válaszom annyi, hogy nem... - a szokásos kis huncut vigyoromat dobtam be. - ... úgy érzem, nem ezt szeretted volna kérdezni, vagy dumálni. Ugye, kedveském? - váltottam picit komolyabb pofira, mert bár kicsi az esélye annak, hogy elmondja, mert a férfiak csak terelgetik a dolgokat, és inkább másról csacsognak. Rosszabbak, mint mi nők...
A változnak az idők kezdetű veterán szövegére fel kellett, hogy nevessek, de nem tudtam szavakkal lereagálni, a pincér már asztalunknál szobrozott. Hagytam a hölgyet kibontakozni. - Nos, ... a ház ajánlata nekem is megfelelne. A bor pedig jó ötlet, édesem - kacsintottam Sofia felé, ajakgödrömben húzódó somolygással. - Hozza a legjobbat belőle! - adtam ki az ukászt, majd sandítva követtem végig tekintetettemmel a pingvinöltözött fiú útját. Sofia csilingelő hangja újra bevonzotta tekintetem, de most mosolyhervasztó szavakra találtam. Az előbb... Az előbb kényes témába akartam belekezdeni. Így ferdítve tereltem témát: - Mi újság veled? Sikerült már férjet találnod? - kacagtam jóízűen, szinte mesterkélten, majd a széktámlámnak dőltem.
- Ugyan! – mondom vigyorogva – tudhatnád már, hogy nekem annál sokkal de sokkal aljasabb szándékaim vannak, amik igen mocskosak. – adom a nő tudtára egyértelműen, hogy felraknám a falra ha ez nem rontaná el a barátságot ami kettőnk között épült ki az évek során. Leadja a rendelését, koccintunk és elégedetten mordulok fel. Igen, kiváló a bor, mint mindig. A nő kérdésére azonban csibészes mosolyra húzom ajkaimat. – Én? Mesterkedni bármiben is? – közelebb hajolok a nőhöz és eltűrök egy előretolakodó a tincset az arcából mellyel csupán teljesen véletlenül érintem meg dús ajkait. – Szépségem, csak abban mesterkedem, ami a te javadra fog válni. Mint mindig. – kacsintok és elégedetten dőlök hátra, ujjaim pedig az asztallapra simulnak. – Megtudtam ezt azt, ami épp kapóra fog neked jönni ebben az új pozícióban. – Nem halkítom le a hangomat, ez nem egy túlzsúfolt kocsma, nem egy olyan étterem ahová bárki betérhet. Nem, ez annál kifinomultabb hely. Itt, adnak a minőségre és a diszkrécióra. Nincs itt senki olyan, aki ne tartozna felsőbb körökbe. – Példának okáért az ujjaim köré fűztem egy újabb vérszívó kisasszonyt. Plusz a pártfogásomba vettem egy igen tehetséges boszorkát, akinek az apja a híres Curtis Straug, akiről tudjuk ugyebár, mi a legkedvesebb hobbija. – Eléggé kiterjesztettem a hálóimat az utóbbi időben. Óriási pók lettem és mindenütt vannak kismadaraim akik csiripelnek nekem. Persze, nekem is megvannak a magam védencei, mint például Abigail. Mondjuk úgy, hogy nehezen viselem ha gyermekeket bántanak és Annabeth Burell azon vámpírok közé tartozik, akik kegyetlenül mészárolnak gyermekeket is. Nem véletlen, hogy meg akarom büntetni. Hogy a magam módján teszem-e majd vagy Dolorest is beavatom-e még a jövő zenéje.
- Biztos vagyok abban, hogy a tervemmel kiszűrjük azt, hogy a városban kik vámpírok. Ha szükséges, egyenként fogom őket be nektek. Bár szívesebben látnám őket hamuként, szóval nem értem, miért ne végezhetnénk velük csak úgy.. – Szavaimat belém fojtották a vonal túlsó végén, majd egy öblös hang rám förmedt, s arról próbált kioktatni, hogy milyen jók is az augustine vámpírok. Ó igen, hát persze, hogy a kutatók és professzorok élvezik a kísérletezést, engem azonban nem igazán érdekelt ez a téma. Legszívesebben az összes vérszívót egy rakáson láttam volna, de sajnos nem végezhettünk efféle pusztítást. S valahol jobbnak látszott az, ha a vámpírok egymást kezdik el kiirtani, így legalább a mi kezünk tiszta maradhat. Ebben kivételesen igaza volt Constantineak. - Ne kiabálj, nem szeretek vitatkozni, pontosan tudod. Nem is vagyok olyan típus, akit könnyen befolyásolhatsz. Ne aggódj, én elvégzem az én dolgomat, ti készüljetek a sajátotokra. – Azzal kinyomtam a készüléket, majd kiszálltam az autóból – melyet mágiával bűvöltem meg , hogy természetfeletti lények ne hallhassák, mit beszélek – s elindultam az étterem felé. Dekoratív öltözék, magas sarkú és egy részes mélyzöld ruha, arany övvel átkötve a derekamnál. Már a távolból kiszúrtam Shane Hopkinst , akit akár még barátnak is nevezhetnék, tekintve régi ismeretségünket. Széles mosoly húzódott ajkaimra, közelebb érve két puszival köszöntöttem a férfit, majd helyet foglaltam a széken és kényelembe helyeztem magam az asztal mellett. - Ki ez a fess férfi, csak nem Mystic Falls egyik legjobbképű fickója? – Hamiskás mosollyal pillantottam a férfire, miközben kinyitottam az étlapot, s pillantásomat a sorok közé fúrtam. Kacsacomb, libamáj, hmm..kénytelen voltam újra felpillantani a férfire. - Shane, ha nem tudnám, hogy őszintén gondolod, azt hinném, smúzolsz nekem. – Felkacagtam, bár ki tudja, lehet hogy a férfinek máris kérése volt, s ki akarta használni újdonsült polgármester ismerősét. - Mondhatjuk, bár bevallom, eddig nem volt időm ünneplésre, szóval jól fog esni az a pohár cabernet.- - Bárányt, jól átsütve, meggyszósszal és grillezett burgonyával. – Mosolyogva adtam le rendelésemet, s egyúttal az étlaptól is megváltam. Szerettem ezt az éttermet, az egyik kedvenc helyem volt és Shanel már nem először vacsoráztunk ezen a helyen. - A győzelemre – Visszamosolyogtam a férfire, majd koccintás után belekortyoltam az italba. Kellemes ízét kiélveztem egyetlen kortyban. Míg az ételre várakoztunk, leraktam a poharamat, s egy szalvéta széleit kezdtem kiegyengetni ujjaimmal. - Mesélj Shane, mi a helyzet veled mostanában? Ritkán találkozunk és már jó ideje nem tudok arról, miben mesterkedsz. – Játékos mosolyt húztam ajkaimra, a válasz már csak tőle függött. Minden érdekelt, bármiről mesélhetett, szívesen hallgattam.
Dolores Bedingfield. Mystic Falls új polgármestere. Régi barát, régi szövetséges egy teljesen új köntösben és mondanom sem kell, hogy ez nekem mekkora előnyt is jelent, ugye? Arról nem is beszélve, hogy Dolores az egyetlen szőke, akit el bírok viselni magam körül és őt is csak azért, mert megvan az benne ami csak igen kevés nőben. Határozott, magabiztos és nem utolsó sorban igen csak eszes a kisasszony. – Hello, Szépségem! – csapom össze két tenyerem mikor végre meglátom és megemelkedem, hogy kihúzzam a nőnek a széket majd be is tolva foglalok helyet magam is. Épp csak leülünk, már mellettünk is terem a pincér. – Két pohár cabernet. – adom le egyelőre az igényünket a borra majd az étlapra egy pillantást sem vetve fúrom tekintetem a nőébe. – Gratulálok az előléptetéshez. Akkor ma ünneplünk, igaz? – kérdem vigyorogva. Nem titkolt vágyam látni a nőt, ahogy elveszti a kontrollt, jobban mondva az, hogy végre elengedje magát egy kicsit és aggodalmak és feszültség nélkül vigyem táncba őt. Persze ennél többet nem akarok tőle. Jobban szeretem az élettel teli, életet imádó és igazán megélő fajtákat, plusz valami tisztelt is szorult belém ezzel a nővel kapcsolatban… talán mert már évek óta ismerem és még egyszer sem könyörögte magát az ágyamba. Igen, ez elég nagy indok arra, hogy tiszteljem és mint mondtam… van esze a nőnek. Visszatér mellénk a pincér a borokkal én pedig rápillantok. – Őzgerincet, pafri módra. – Doloresre pillantok és megvárom még ő is leadja rendelését, aztán megemelem a poharat és koccintásra tartom a nőnek. – A győzelemre. – kacsintok és az öblös pohár az övének koccan, majd nagyot kortyolok belőle. Nekem nem árt meg.
Talán még azt is mondhattam volna rá, hogy kedves, de valamiért gombóc nőtt a torkomba az egója miatt, és képtelen voltam ellenszenv és irónia nélkül beszélni hozzá. Szinte irritált az élethez való hozzáállása, a szimpla viselkedése, mégis egyre inkább ráébresztett arra, hogy én is lehetnék ilyen, ha nem rosszabb, ha nem úgy élnék, ahogy, és az elvárásaim magam felé, nem kötnének szinte gúzsba. De nem így éltem, jobb szerettem a magam szabályait és az élethez fűződő viszonyom megtartva arra koncentráltam, hogy ne képeljem fel, csak úgy a hecc kedvéért, kiderítve, hogy mégis mi az a határ, ami után képes észrevenni magát. De valami azt súgta, hogy tudja ő, hogy kicsoda, és tökéletesen tisztában van azzal is, hogy mennyire önelégült és arrogáns. Szerintem még ezt élvezte is. -Szeretnéd, ha bámulnálak? Bár nem is értem, hogy milyen részletekről beszélsz.-forgatom meg szemeim, elmosolyodva, majd szemébe nézve. Ha ez a szíve vágya, ennyit megadhatok neki. Bár kevésbé értem, hogy miért örülne neki, ha épp én vagyok az, aki ennyire elutasító vele, mégis bámulja. Tiszta zavaros ez az egész. -Pontosan ezt. Furcsa, hogy így viszonyulsz ezekhez a dolgokhoz. Valahogy nem erre gondolnék, ha abból indulnék ki, amennyire ismerlek.-válaszolok őszintén, s pontosan azt mondom, amit gondolok. Nem hiszem, hogy meg kellene neki magyaráznom, miért gondolom azt, amit. Csak egyszerűen a kisugárzásának köszönheti, hogy így félre lehet ismerni. Erről pedig nem én tehetek, és nem engem kell hibáztatnia ilyesmiért. De ezzel legalább valamicskét nőtt a szememben, még ha nem is sokat, de egy fokkal kevésbé gondolom, hogy az egója és a nők a mindene. Noha nem szeretek hirtelen és előre ítélkezni mások felett. -Élvezd ki ezen ritka eseteket, mikor ilyen hangulatomban vagyok.-mosolygok rá negédesen, szinte olyan egoista hangon, amilyennek őt gondolhattam, hogy valójában az. Bár megszokott tőlem, hogy olyan vagyok, mint az időjárás, azt hiszem, épp ez a hangnem és viselkedés áll tőlem a legtávolabb. Ahogy az étel elénk kerül, falatozni kezdek és kiélvezem a ránk telepedő csöndet. Egy kis nyugalom. Fel-fel pillantva elgondolkodom azon, hogy minek is köszönhettem, hogy megismerhettem, de nem igazán emlékeztem, és nem is nagyon akartam rá emlékezni. -Köszönöm ezt a remek beszélgetést. A számlát akkor te állod. Legközelebb majd valahogy kárpótollak érte.-mosolyodom el kissé gonoszan, majd felállok, és mielőtt távoznék, megjutalmazom egy apró csókkal, aminek nyomán rúzsom az arcára kenődik. –Mindenki tele van meglepetésekkel, nem igaz?-hagyom ennyiben és tűnök el a helységből. Valami azt súgja, hogy ennek még közel sincs vége, és az élet még az utamba fogja sodorni, örömömre vagy bánatomra.
- Változnak az idők... és engem is kissé megbillentett ez - füllentésből jeles vagyok, dehogy változtam én, csak szeretek szerénykedni és félénk, visszahúzódó nőnek tűnni, csak ez egyáltalán nem megy nekem. Nem mindenki hiszi el, hogy az ártatlan bárány szerepét töltöm be. És a többségnek igaza van, ez nem igazán az én szerepem. - Dehogynem utállak... és nincs sőt! - vigyorogtam csak, és bármennyire is méregzsák voltam belül, mégiscsak örültem ennek a kéken fénylő szempárnak, ki szembe csücsült velem. Jött egy pincér, aki a rendelésünket szeretné felvenni, hogy aztán hosszabb várakozás után kihozza végül nekünk az ételt. - Valami ínycsiklandóan pikáns vacsorára vágyom... és te, édesem? - próbálkoztam emberként viselkedni, de a vigyoromat nem tudtam eltüntetni, hogy komollyá váljak. - És kérnék mellé még egy üveg bort is, a legjobb kínálatból... Ó, még mielőtt ezek a virágszálak elhervadnának itt, egy csöppnyi vizet is kérünk hozzá - ránéztem Christianra, hogy most már ő is nyögjön ki valamit a pincérnek, ne csak én dumáljak. S miután elment a pincérke, az asztalra tettem a kezeimet, és belenéztem a szemeibe, mert az előbb valamibe belekezdett, de megállította magát, mert jött a drágaság. - Mit szerettél volna az előbb mondani? - hátradőltem a székben, és vártam a válaszát.
Tekintetem jó párszor végigfutattam a szőke fürtjein. Ha egy kicsit normálisabban viselkednék mindenkivel egy olyan nőt is meg tudnék szerezni, mint ő maga is. Egyszer kipróbáltam, hogy milyen, ha magam mögött hagyom a falként felemelt egoizmusom. Csodák csodájára sikerült egy lányt magamba bolondítanom. Azóta is tisztán őrzöm Simone emlékét még, ha ő nem is emlékszik rám, mert elintéztem, hogy felejtsen el örökre. Jobb neki nélkülem. Én nem vagyok az a típus, aki képes komoly kapcsolatot létesíteni. Aylee erre a tanú. Többször fordultam meg az ágyában, vagy éppenséggel ő az enyémben, mint bárki máséban. Mégsem vagyok képes odaadni a szívemet és a lelkemet. Egyszerűen az nem én vagyok. Már nem. A feleségem árulása a mai napig kihat az érzelmeimre és ezért is maradok annál, hogy nem vagyok több egy egoista baromnál. Nem tudnám elviselni, ha még egyszer egy nő elárulna engem ezért egyszerűen én árulom el őket folyamatosan és fordítok nekik hátat, amikor kezdenék látni végre, hogy milyen is vagyok én. Nem szeretném, ha ezzel a gyenge oldalammal túlságosan sok nő találkozna. Ezért is van az, hogy lassan már én magam sem tudom, hogy mégis ki vagyok, mert egyszerűen annyira átélem ezt az egoista szerepet, hogy teljesen átalakulok egy ilyen emberré és a végén menthetetlen leszek, mert már nem csak megjátszani fogom, hogy az egyetlen szerelmem csak én magam vagyok, hanem így is lesz. – Akkor most ezt az utolsó kis mondatocskát meg sem hallottam. Örülök, hogy vonzónak találod a szemeimet. Talán jobb is, ha nem nézel sehova máshova. Bár így nem veszel észre olyan pontokat, amik szintén elég pozitív értékeléseket kaphatnának. – Az egom nélkül is tudom, hogy a testem sem utolsó. Vámpírként elég hülyén is néznék ki, ha 100 kiló lenne csak a sörhasam, szóval hálás lehetek annak, hogy ilyen problémám. Ha lenne is nem hagynám annyiban. Na, meg persze abban a korszakban, mikor születtem nem volt akkora szerencsém, hogy telezabálhassam magam minden áldott este. Az összes falatért, ami az asztalunkra került meg kellett küzdenem és a legrosszabb míg ezt tettem az öcsém elvette tőlem azt, ami a legfontosabb a számomra. A szerelmemet. Ez az egész nevetséges.. Észre sem vettem, hogy a feleségem és közöttem egy fal húzódik. Szánalmas vagyok. Ezt pedig meg is mutatom minden áldott nap a viselkedésemmel. – Mit? Azt, hogy nem vagyok oda azokért a nőkért, akik mielőtt még levegőt vennének már ledobják magukról a ruhájukat és széttárják a lábukat? Abban mi az élvezet? Főleg, hogy tudod, ha neked megtette még ezer más pasinak ugyanúgy megtette és.. Nem vagyok az a típus, aki szívesen van egy olyan nővel, aki mellette még több ezer másikkal. – Szeretem, ha egy nő érintetlen nem tehetek róla. Nem vagyok beteges megszállottja a szűz lányoknak, de jobban érzem magam, ha egy olyan nővel van dolgom, aki.. Nem is tudom ezt elmagyarázni. Sokkal visszafogottabb, mint az ilyen nőnek nevezett egyedek. Bár komolyan ki kellene találni valami fedőszót rájuk. Igaz van is, de valami sokkal visszafogottabbat. – Köszönöm a bókot, kedvesem. Igazán jól esik a lelkemnek. – Mondtam halovány mosollyal az arcomon. Az ételre pillantok, amit elém helyeztek, de valahogy nincs túl sok étvágyam az emberi ételhez azonban, ha már itt vagyok nem fogom némán az ételt lesni. – Jó étvágyat.
Egyszerűen nyugalom helyett kaptam egy férfiszerű valakit, aki idegesítően nagyképű és tipikusan az a fajta volt, aki mindennek ellenére vonzza a tekintetet azokkal a lehengerlő szemeivel. Lehet, hogy meg kellett volna próbálnom ellenállni neki, hisz pontosan én nem voltam az a típus, aki ilyesminek bedől, mégis kíváncsivá tett, vajon mennyit változott ő és mennyire fejlődött az immunitásom ellene. Nos, nem csalódtam, egyben biztos nem. Nagyképűsége ugyan olyan irigylésre méltó volt, amennyire nevetséges és amennyire idegesítő is. Egyszerűen vállat vonok, és rá hagyom. Nem vitatkozom, vele erről a témáról legalábbis. Magam egyenes és nyílt embernek tartottam, aki nem gondolkozik azon, amit mások gondolnak, csak a saját feje után hajlandó menni, a vitatkozás pedig ugyan lételemem lehetett, mellette inkább visszafogtam magam, a saját érdekeit nézve. Bármennyire tagadhattam volna, egyszerűen beismertem a puszta tényeket, illetve azt a puszta tényt, ami nyilvánvalóan megakaszt minden női tekintetet. -Tagadhatnám és mondhatnám, hogy meggondolatlan kijelentés volt, de igen. Határozottan, ez az egyetlen vonzó tulajdonságod.-kacsintok rá, megnyomva szándékosan az egyetlen szót, ezzel is érzékeltetve, hogy nagyon több dolgot nem fedeztem fel benne, ami annyira lenyűgöző lehetett volna. Kifejezetten elememben éreztem magam, ahogy ajkaimra mosoly kanyarul, felszabadultnak tűnhettem, de egy részem szabadulásra kényszeríthetett volna. Leküzdöttem és maradtam. Talán még meg is érte. Elgondolkodtató és kifejezetten igaz az, amit mond. Nem vitatkozhatok vele, és észreveszem, hogy a csökött, egoista és nagyképű látszat alatt azért rejtőznek még olyan gondolatok is, amik aztán igazán földhözragadt emberről tanúskodnak. Már, ha ezt földhözragadtságnak vehetjük. -Meglepő ezt hallani, pláne a te szádból. Bár ismerjük el, ezekből a nőknek nevezendő had ne mondjam, hogy mikből egyre több van, ezzel szemben az igazi nőkből egyre kevesebb. Ahogy az olyan férfiakból is, akik szeretnek küzdeni valamiért.-értek vele egyet nagy meglepetésemre, lehet, hogy az övére is. Nem lehetett ezzel nem egyet érteni, hisz nyilvánvaló volt, hogy a társadalom züllése nem azt eredményezte, hogy az emberek egyre magasabb erkölccsel, mindinkább egyre alacsonyabbal rendelkeztek, a vámpírok és a többi faj, pedig a hataloméhességben fuldokolva tett a kedvükre. Csakhogy ezek zömében halállal végződtek. Meglepő mód. -Dehogy. Éppen csak igyekszem kiélvezni, hogy a pénztárcám vastagsága megmarad.-legyintek nevetve, hiába is tagadnám, hogy szórakoztat, hisz nyilvánvalóvá válik, hogy így van. –Ne vedd a szívedre, amit mondok. Ennyire azért kiismerhettél már, hogy néha tudok idegesítően kétszínű lenni én is.-villantok felé őszinte mosolyt, hangom derűs és szinte csilingelő. –Ha jobban belegondolok, egész megdöbbentő, hogy valamicskét mégis sikerült változnod. Előnyödre ráadásul. Bár ez édes kevés, de haladás. Csak ne lennél ennyire idegesítően egoista, és még több előnyös tulajdonságot lehetne rólad mondani. Így viszont megőrzöm ezeket magamnak. Nehogy aztán túl nagyra duzzadjon a melled, amiért dicsérő szavakra lelhettél egy nőtől.-kacsintok rá mosolyogva. Levakarhatatlan típusa ellenére egészen élvezetessé lett ez az ebéd, pláne, mikor az étel végre tányéron megérkezett és belekóstolhattam a gasztronómia élményébe. -Jó étvágyat.-mondom kellemes meglepetéssel itatott hangon, ahogy az első falat finom íze szinte csiklandozni kezdi az ízlelőbimbóim.
Nem járok túl sokat étterembe. Ha őszinte akarok lenni azt sem tudom, hogy most mi vezérelt arra, hogy megtegyem ezt az apró lépést. Egyszer mindent ki kell próbálni, nem? Meg ettől még emberinek is tűnhetek, hogy ide betérek. Nem kívánok semmit az étlapról. Főleg, hogy csak éhessé tesznek azzal, ahogyan leírják egyes ételeket. Van, aki ezekből a kis kódolt nyelvezetekből az ég világon semmit nem ért és meglepődik, mikor elé rakják a tányérját ő pedig panaszkodni kezd, hogy nem ezt rendelte. Na, de ez jelen helyzetben teljesen mindegy. Az egész normális étkezéstől elment a kedvem, amikor megláttam egy ismerős szőke hajkoronát. Ő valószínűleg nem volt elragadtatva attól a ténytől, hogy újra láthat, de ez soha nem akadályozott meg abban, hogy odasétáljak valakihez. Most is egyszerűen ledobtam magam vele szemben. – Bármennyire is szeretek kiismerhetetlen lenni ennyire azért még nem vagyok az. – Nem mondanám, hogy könnyű kiismerni, mármint az első, amit mindenki el tud mondani rólam, hogy nagyon, de nagyon nagyra tartom magamat és a legviccesebb az egészben, hogy ez nem így van, de hagyom, hogy az emberek azt higgyék, hogy tökéletesnek hiszem magam, mert ha ez őket boldoggá teszi, akkor legyen. Hadd éljenek abban a tudatban, hogy ismernek, amikor igazából a közelében sincsenek a valóságnak. Csak azt látják, amit én akarom, hogy lássanak. Többnyire emberijesztő személyiségemet mutatom a külvilágnak, mert sokkal jobban járnak azok, akik kívül maradnak, ha viszont segítségre van szükségem vagy el akarok érni valamit tudok én kedves is lenni. Ezért is tett nekem egy szívességet egykoron egy másik szőkeség. De ez már a múlt és magam mögött kell hagynom. Határozottan így lesz a legjobb mindenkinek. Soha többet nem megyek a Whitmore közelébe. – Szóval úgy gondolod, hogy a nők számára vonzóak a szemeim? – Kérdeztem levakarhatatlan vigyorral az arcomon. Természetesen ez volt az egyetlen dolog, ami megmaradt bennem a történtekből. Szóval vonzónak tartja a szemeimet. Ha nem is ezt akarta így konkrétan kimondani és talán már meg is bánta a kijelentését ezzel kényeztette egy kicsit az egomat. – Nem kellene sokat küzdenem érte ebben igazad van, de sosem szerettem, ha valaki túlságosan könnyedén adja magát. Abban nincs semmi kihívás. Ezen felül meg, ha nekem könnyedén odadobja magát felmerül bennem a kérdés, hogy hány embernek dobta oda magát még előttem.. Szóval maradjunk annyiban, hogy jobban szeretem azokat a lányokat, akik tiszták és érintetlenek. – Nem vagyok szörnyeteg, aki minél több nő erényét akarja megkaparintani, de többnyire azoknak a lányoknak van tartásuk. Nem szeretem, ha valaki szinte rohan utánam, hogy kicsit melegedjek össze vele csak egy éjszaka ereéig. Az ilyeneket kapásból elkerülöm. Az a jó, ha egy nőnek van tartása és nem omlik rögtön a karjaimba. – Na, ez most fájt. Ennyire élvezhetetlennek találod a társaságom? – Kevés embert tudok mondani, aki számára szórakoztatónak tűnhetek. Nem sajnálom. Egyszerűen elfogadom ezt a tényt. Akinek nem tetszik feláll és távozik. Mert önmagam szórakoztatása még ez a kis negatív tényező ellenére is rendkívül sikeres.
Lehet, hogy nem volt a legkellemesebb társaság, de ha már a sors így hozta, igyekeztem a lehető legpozitívabban viselkedni, noha hangom kissé gúnyos volt és jó adag öniróniával átitatott. Mégsem érdekelt, amíg nem akar nekem keresztbe tenni, addig azt hiszem, le tudom neki a furcsa módszórakoztató, mégis megbotránkoztató viselkedését. Valami azt súgta, hogy jól jöhet ő még nekem, csak nem tudtam hol, hogyan és miért. Az ellenségeim listáját nem bővítettem volna, ő pedig a semlegesek közé tatozott, pláne, hogy a korom nekem kedvezett, a sajátja pedig őt hátráltatta velem szemben. -Nálad soha nem lehet tudni, hogy mi hogy tűnik.-jelentem ki, de hangom még mindig vidám, noha a vidámság nem őszinte és nem éppen neki szóló. Kiszámíthatatlannak tartottam, magam pedig annyira naivnak, hogy azt hittem, egyszerűen el fog tűnni. Viszont szeretem a kihívásokat, inkább lenyelem a stílusát és szórakozom vele egy kicsit, mintsem megfutamodjak a kihívás elől, amit ő maga jelentett. Hangosan felnevettem, ahogy kitért a jóképűség kérdésére, az egója, ahogy láttam nem sokat változott az elmúlt években. -Attól függ, hogy kinek mi az esete, bár el kell ismerni az egyetlen, ami vonzó lehet egy nőnek benned, az a szemed.-jegyzem meg kissé kacérkodva és rákacsintok, ezzel is jelezve, hogy bár komolyan gondoltam, amit mondok, ne vegye magára teljesen, nehogy még a végén leszakadjon a mennyezet, mert az önbecslése lejjebb zuhanna. Kétlem, hogy pont az én véleményemre adna, bár minden nő, aki minimum látta az utcán, biztos lehetett abban, hogy ha beszélgetés közben ilyen szemekkel fürkésznék az arcukat, előbb, s nem, utóbb de könnyen beadnák a derekukat. Megforgattam a szemem, ahogy a lány távozott, mintha annyira meghatna bárkit is, hogy egy ember visszautasítja, s mellesleg ez a bárki egy vámpír. -Ha nagyon akarnád, nem kellene erőlködnöd nála.-mutatok a szememre, célozva ezzel a vámpírlét egyik hasznos, de mégis könnyen túlzásokba esés okozó képességére. Na jó, a túlzásokba esés néha jó, ezt elismerem, d emeddig mehet el bárki is büntetlenül. Így is a pokolra jut a fajunk minden tagja, jobb valami kevésbé szörnyű részére tévedni, s kissé figyelni magunkra. Én sem vagyok egy szent, ahogy ő sem, bár nem is akartam másokat megnevelni vagy figyelmeztetni arra, hogy veszélyes, amit csinálnak. -Kérem a sorsot, hogy több ilyen szerencse ne sűrűn forduljon elő.-jegyzem meg újra kissé pimaszul, ha már egy súlycsoportba akarok vele kerülni a maga furcsa viselkedési formájával. –Bár ezzel a felajánlással legalább mutatsz némi illemet a nők felé. Ugyanakkor lelombozó, hogy ilyen egyszerűen bedőlsz nekem.-ha eddig komolyan gondolta, hogy meg akartam hívni, most szembesülnie kell vele, hogy kissé pofátlan mód kijátszottam a pénztárcáját, noha valami azt súgta, az egyszerűbb fizetési mód kézenfekvőbb lesz neki is.
- Ahogy ismerlek, eddig nem volt problémád a nyilvánossággal - vetettem oda foghegyről, pimaszul kacsingatva, ahogy én is elnyúltam a széktámlán, hátha a célzásra az ő szemére is múltködös hályog ül. Hát igen... unatkozásból nekünk sosem jutott. Arcomon az érzelmek lendületet fogtak, és ahogy bamba évődés árnyéka tovaszállt, szemembe fény szökött. - Nem utálsz - bólogattam, mosolyba fordulva, és való igaz, szám sarkában is elő-előbújt az a mély tónusú nevetőránc, amit csak az ő hangja tudott kikönyörögni. - Sőt. - Halmoztam annak a lehetőségét, hogy az eddig még jó ötletnek tűnt virág-meglepetésemet tűzfegyvernek nézze. - És mi ... - kezdtem volna bele kérdéskörömbe, mire a jól öltözött fiatalember, aki az imént oly kárörvendően szórakozott látván, hogy saját társaságomat kísérem, most monoton közönyösséggel termett mellettünk. Felvenné a rendelést.
Tudom, hogy nem vagyok a legjobb társaság. Ostoba lennék, ha nem lennék ezzel a ténnyel tisztában. A bunkó viselkedésem, már bőven a tűrő határon kívül van. Sokan már régen felálltak volna az asztaltól vagy szembe köptek volna, hogy takarodj mit képzelsz. Ezért is szeretem, hogy Sophie-ban egy nő lakozik és nem egy állat. Egy nőre nem illik ilyet mondani, de azért vannak olyanok, akikről ez elmondható. Mondjuk a véleményemet elég ritkán tartom magamban és ezért sincsen túlságosan sok rajongóm a világon, de ha őszinte akarok lenni nem is akarom, hogy kedveljenek. Tökéletesen elvagyok én magamban. A húgom számít a világon nekem és kész. A többi nő pedig.. Hát fogalmazzunk úgy, hogy egyáltalán nem érdekel. Nem hiába feledtettem el magam az egyikkel a másikkal pedig ugyanezen rágódom. Valószínűleg már a nevemre sem emlékszik, ami egyáltalán nem baj. Főleg, hogy pont ezt akartam elérni. Hagyja maga mögött az egészet. Tanultam az esetből, hogy az igézés nem mindig jön össze teljes mértékben. Ksenia emlékei is foszlányokban visszatértek. Legalábbis a viselkedéséből, a szívveréséből ezt tudtam leszűrni. – Úgy tűnik? – Kérdezem, miközben felvonom a szemöldökömet. Tényleg érdekelt, hogy mit gondol. Most próbálom a szokásos bunkósságomat egy kicsit félretolni. Kiderült, hogy olyankor nagyon is jó fej tudok lenni. Amikor egy kicsit búcsút intek annak a seggfejnek, aki alapjáraton vagyok. A vicc az, hogy van, akit emiatt nem lehet levakarni. Soha nem értettem a mazochista embereket. – Remélem sehogyan sem kívánsz eltenni láb alól. Ahhoz túlságosan jóképű vagyok nem gondolod? – Kérdeztem immár vigyorral az arcomon. Ez olyan dolog volt,a mit nem bírtam kihagyni. Az egoizmusomat nem szorítottam ki. A bunkósságom és ez… Még elszakítható. De van, ami a bunkósságommal együtt megy. Bár most nem tudom megmondani, hogy mi. Ezt inkább egy külső szemlélő tudná. Legalábbis azt hiszem. Nem igazán foglalkozom mások véleményével, ha ezt tenném, akkor valószínűleg nem olyan lennék amilyen. Töltöttem magamnak egy pohár bort, majd óvatosan megdöntöttem egy poharat és ízlelgetni kezdtem, majd legurítottam a torkomon. Igazán finom volt. Különleges utóíze csak még ízletesebbé tette. – Nem lehetek mindenkinek az esete. – Szomorúan nyugtáztam, hogy ezt a lányt nem érdekeltem. Az is lehet, hogy a saját neméhez vonzódik. Még azokat a lányokat is meg tudom bolondítani, akiknek elméletben nagyon is van valakijük. Szóval nem lehet szó másról csak arról, hogy ez a lány ugyanabban a csapatban játszik, amiben én. Bár ez talán még csak vonzóbbá teszi. A kihívás legfelsőbb foka. – Ó, nem várom el. Sőt inkább én hívlak meg téged, ha már ilyen szerencsésen egymásba futottunk. – Soha nem tudnám elviselni, ha egy nő fizetne nekem valamit. Ez egy olyan dolog, amiből nem engedek. Férfi vagyok az én kötelességem ez az egész. Még akkor is, ha az egészet el tudom intézni egy igézéssel. Nem is igazán vagyok már éhes. Inkább vérre vágyom. De az egyetlen női felszolgáló nem kíván a közelembe jönni. Akkor most kénytelen leszek beérni egy férfival. Ennek a gondolatára egy grimasz mászott az arcomra.
Erre a beszélgetésre nem különösebben vágytam, hisz a férfi, ha nevezhetjük annak, stílusa egyenesen a késszúrások voltak hátamba. Z a típus volt, akinek egyszerűen a puszta látványától elolvadnak a nők, de ha megismerik, előbb képelik fel, mintsem, hogy ágyba bújjanak vele. A tény pedig, hogy ez igaz volt, nem egyszer az én fejemben is éles képet rajzolt ki. Vagy engem csak szimplán az zavart volna, hogy bár idősebb vagyok nála, úgy vesz semmibe, mintha csak egy egyszerű ember lennék? Lehet… Minden esetre nem rajongtam a társaságáért, és elég rég láttam utoljára ahhoz, hogy ne akarjak vele újra találkozni. De már késő bánat. -Bahh…-forgatom meg szemeim, hisz igaza volt. Ennyire nem, de még jobban szörnyű társaság volt. Szörnyűbb, mint amire vágytam jelen pillanatban. Egy csendes ebédre, nyugalomra egy ilyen szép helyen. Nesze neked mind a kettő. Már csak a jó íz lehet jó pont ennek a helynek. Ahogy reagált, mosolyt csalt arcomra, ami végül halk kacajban ért véget. -Te most ugye csak ugratni próbálsz?-teszek fel válaszra nem méltatott kérdés felvidult hangon, ami inkább amolyan kínok miatt vidám hang volt nálam. A kín pedig jelen esetben éppen ő volt. Púp a hátamon a nyugalom adta lehetőségek közepedet. -Hát úgy nézek én ki, mint aki ilyen galád módon akar téged eltenni láb alól? Ugyan kérlek, ne legyél kicsinyes.-forgatom meg szemeim ismét, miközben a poharam megemelem és egy kisebb korty után, amivel megízleltem a tökéletes évjáratból való, cseppet sem olcsó bort, nagyobbat nyelek. Figyelem a kis színjátékot, amit lezavar röpke percek alatt, és magamban szánom a lányt, amiért legalább annyi esze volt, hogy minimum egy „ma este nem érek rá” mondatot ki tudott nyögni magából. Fejlődőképes emberiség, le a kalappal. -Nem hiszem, hogy a kislányok ne dőlnének be vagy dőlnének el neked. –teszek kissé szenvtelen megjegyzést, amikor végre landol előttem egy tál saláta, majd a pincér közli, hogy a főfogást hozza, amint elkészül. Mosolyogva bólintok, de a salátát távolabb tolom magamtól, és kissé undorodva pillantok rá. Elment az étvágyam és erről első sorban nem a kiszolgáló vagy a konyhában sürgölődő népség tehet. -Ne várd, hogy meghívjalak. Idős vagyok én ahhoz, hogy ilyen gesztusokkal forduljak egy magadfajta ficsúrhoz.-vázolom fel neki a helyzet állását és csak remélni tudom, hogy veszi az adást, amit próbálok felé közvetíteni. –Mégis érdekelne, hogy ahelyett, hogy mást boldogítanál lehengerlő stílusoddal, miért épp engem kóstolgatsz.-érdeklődöm, noha a fogalmazás kissé kétértelmű és pontatlan volt. Soha nem volt esélye kóstolgatni. Ezt az örömöt neki nem adtam meg.
Igazából nem sejtettem, ki lesz az, aki engem meghívott az étterembe. Csak egy sima rajongóra vártam, aki kitudakolta, ki vagyok, és aztán pofátlanul meghív vacsorázni. Én pedig sosem vagyok semmi elrontója, főleg nem az ilyené. Bár, nekem van elég pénzem, hogy bármikor beugorjak ilyen helyre, de most talán erre nem lesz szükség, hiszen ha hívnak, én megyek. Csak azért is. Mindig őrületesen jól nézek ki, ez nem is vitás. Meg túlnőtt bennem az önbizalom is, ez van. Ezt kell elfogadni... Christian Coulson. Tudhattam volna, hogy ő lesz az, ki rám talált ismét. Eljátszotta velem ezt már. Belép az életem küszöbén előjelek nélkül, azután pedig porfelhőt hagyva maga után... eltűnik. - Az a nagy szerencséd, hogy túl sokan vannak a teremben, és nem szeretném, ha mindenki ránk szegezné a szemeit - szeretnivaló hangon súgtam a fülébe. A vázát igaz maga előtt tartotta, de még ez sem állított volna meg engem egy kis csetepatétól, de most visszafogtam magam, és úrinősre vettem a figurát. - A bókodat pedig köszönöm - az illem az illem, és megköszöntem, majd leültem. - Utállak, ugye tudod? - utaltam arra, hogy még mindig dühös vagyok rá, amiért olyan angolosan lelépett tőlem.
Nem vagyok étterembe járó típus most mégis pontosan itt voltam. Egyáltalán nem bántam. Főleg, akkor nem, mikor megpillantottam egy ismerős arcot. Ezek a nők. Mindig találkozom eggyel a múltamból. Sophie-hoz természetesen nem fűzött sem testvéri viszony sem pedig egy kisebb kavarás sem. Még barátnak sem mondanám. Ő is egyike volt azoknak, akik nem rajongtak a stílusomért. Bár ki hibáztathatja emiatt? Én biztosan nem. Elég egy tuskó vagyok az emberek többségével és ez alól még ő sem volt kivétel. Még Eleanor sem, akit elméletileg szeretek. Vagyis azt hiszem, hogy szeretek. Mégis úgy fordítottam neki is hátat, mintha ez lenne a legtermészetesebb dolog. Aztán még ott van Ksenia. Vele is inkább lezártam a dolgot még mielőtt belebonyolódtunk volna. Kerülnöm kell őt, mert félek, hogy az igézésem nem sült el olyan jól, mint kellett volna. Immunis lenne rá vagy mi a fene? Kényelmesen helyezkedtem el Sophie előtt a székben és féloldalas mosollyal a képemen szólaltam meg. – Azért örülj már nekem egy kicsit. Ennyire nem vagyok szörnyű. – De. Az vagyok. Borzalmas társaság vagyok, ha az akarok lenni és, mikor vele találkoztam nem abban az állapotban voltam, hogy hú legyünk akkor most az örökkévalóságon keresztül barátok ismerd meg minden sötét titkomat, amiket nap, mint nap magamban hordozok. Nem én egyáltalán nem vágytam ilyesmire. Jó volt nekem az egész úgy, ahogy volt. Tettem magasról másokra és a kapcsolatokra. Az érzelmekkel nem foglalkoztam. Nem kapcsoltam ki őket, de túlságosan sok időt nem töltöttem az elemzésükkel. Vissza is kellene térnem abba az állapotba. Ehhez pedig pont tökéletes alany Sophie, aki úgy ismert meg engem. – Nem vagyok tagja az éttermek rajongói klubjának, de azért néha ellátogatok egybe, mert miért ne. Egy kis fényűzést megengedhetek magamnak. – Remélem hamarosan elsétál a közelben egy helyes pincérnő, akit már fel is írathatok a számlára. – Rendkívül megtisztelsz engem ezzel az ajánlattal, de remélem semmilyen mérget nem akarsz belecsempészni. – Rákacsintottam, majd hátradőltem és körbenéztem, majd mikor elsétált mellettem a pincér megkérdeztem tőle, hogy dolgozik-e ma legalább egy hölgyemény, megrázta a fejét én pedig keserűen elhúztam a számat. – Hát ez pech. – Jelentettem ki, majd beletúrtam a hajamba.
Kissé aggasztott, hogy a férjem még nem ért utol, de addig sem terveztem, hogy a lábam lógassam. A sorom talán még sose ment ennél jobban, és ebben a helyben láttam némi lehetőséget egy jobb jövőre, vagy arra, hogy hosszabb időt töltsünk el itt. Bár valahogy és valamiért inkább azt éreztem, hogy a múltam egy része itt is szembe fog jönni velem. Ezt egyre többször éreztem, és nem a pozitív gondolatok voltak az elsők, amik megfogalmazódtak bennem. Az ismerős idegen úgy suhant közelebb hozzám, s foglalt helyet, mintha legalább kértem volna. A pincér felém indult, próbálta követni újdonsült asztaltársaságom, mire csak biccentettem, hogy inkább ne masírozzon ide. -Micsoda nem várt és kellemetlen meglepetés.-mosolyodom el, hangomban tökéletesen visszaadva azt a fajta megvetést, amit irányába éreztem. Valamiért soha nem volt a barát fogalmon belül olyan helyen, amit említésre méltattam bárkinek is. Inkább mondanám ismerősnek. Egy fiatal, arrogáns tuskó, akivel egyszer sodort össze a sors, akkor előre megfogadtam, hogy a lehető legkevésbé akarok a közelében lenni. A pohár bor mellé társult egy másik, ami előtte landolt az asztalon, mire szúrós szemmel néztem a pincérre, aki értetlenül meredt rám. –Én azt hittem, hogy…-dadogott, mire legyintettem, hogy hagyja csak, már teljesen lényegtelen, hogy mit hitt. -Nem tudtam, hogy szereted az éttermeket. Azt hittem más típusú helyeket tisztelsz meg a jelenléteddel. Vagy inkább a helyek helyett embereket kellene mondanom?-vonom fel egyik szemöldököm, mintha csak az időjárásról beszélnék és nemtetszésem nyilvánítanám ki, hogy a Nap sugarai a szemembe sütnek. Nem ítéltem el senkit azért, hogy hogyan élt, bár a jómagam jó pár évével inkább éreztem azt, hogy régimódi vagyok, amiért nem tépek le és hagyok magam után fejeket nyomként. Számomra a vértasakok inkább áldások voltak, de jelen pillanatban egy pohár bor is istenien esett. -Ha már megtisztelsz a jelenléteddel, és a pincér is kissé gyorsan döntött, meghívlak egy pohár borra.-emelem meg a vörösborral megtöltött üvegpoharam, ha már így alakult, hozzuk ki belőle valami kellemes dolgot.
Az elmúlt napokban nem mondhatnám, hogy felém ágazott volna a szerencse. Vagyis inkább hetekben. Eleanor szeme láttára megöltem valakit. Szerencsére ő saját magát okolja, szóval egyáltalán nem kellene aggódnom a dolog miatt. Magam mögött hagytam és nem azért, mert erre kért, hanem én akartam. Nincs semmi kedvem belebonyolódni valami olyasmibe, aminek úgy sem lehet jó vége. Mégis mi értelme? Főleg így, hogy Warrick is életben van és ki tudja, hogy mégis mikor fog újra felbukkanni az életemben, hogy tönkre tegye azt. A lehető legkevesebb veszteni valóval kell újra szembe néznem vele, mert ha megadom neki a lehetőséget arra, hogy rátapintson egy gyenge pontomra, akkor máris a kezébe adtam a győzelmet. Ksenia-val sem terveztem találkozni, de így már ő is veszélyben van. Bár ő nem emlékszik semmire én tisztán emlékszem az együtt töltött napokra, amik tényleg fantasztikusak voltak. Csak valahogy mindig mielőtt komollyá válna a dolog én lelépek és hátat fordítok. Ott van még Aylee is. Vele jó pár évet tölthettem el anélkül, hogy bármi galiba történt volna. Legalábbis nem panaszkodott soha sem és még szerelmet sem vallott, ami határozottan egy jó dolog. Legalábbis úgy gondolom, hogy ez pontosan így jó. Nem akarom, hogy az a kapcsolatom valami miatt zátonyra fusson. Túlságosan is kedvelem Aylee-t ahhoz. Teljes mértében megért és tisztában van a múltammal még sem ítél el ez nekem pedig csak jót jelent. Nem tudom, hogy mi vett rá arra, hogy egy étteremben töltsem el az ebédidőmet. Talán desszertnek elrabolom az egyik felszolgálót. Nem is olyan rossz ötlet. Határozottan lépek be az étterem ajtaján és automatikusan végig futottam a benn helyett foglaló embereken. A tekintetem automatikus megakad egy szőke hajkoronán. A szépséges Sophie. Már jönnek is oda, hogy asztalhoz kísérjenek, de én egyszerűen csak rámutatok a szőkeség asztalára és meg sem várva, hogy eljusson az agyáig odasietek az asztalhoz és helyet foglalok vele szemben. – Sophie! Hát nem gondoltam volna, hogy egyszer pont itt találkozunk. – Üdvözöltem egy kedves mosollyal az arcomon. A régi barátokat mindig is így üdvözlöm. Ők már megérdemelnek egy kis figyelmet. Másoknak köszönni se köszöntem volna.
Egyre erősebben markoltam a hozott rózsákra, ahogy pörögtek a percek, a tüskék feszegették bőrömet, szórványosan kibukott néhány vércsepp a tenyeremen. Intettem a látszólag igen tétlen pincérnek, hogy ugyan már ne unatkozzon annyira, kerítsen nekem egy vázát, némi vízzel, ha lehet. Kelletlen morgással fejezte ki nem tetszését, de szakmája iránti elkötelezettségből, vagy a fizetés utáni sóvárgásból lebukott a pult alá, hogy a következő percben visszatérjen egy csorba kerámiadarabbal. Célnak megfelel - rántottam vállat, majd belemerítettem céklaszínű tenyeremet egy szalvétába- a szivárgó vörösség megadta magát, az apró-cseprő karcolások gyógyulásnak indultak-, hogy az alvadt vérpacákat ledörzsöljem. A művelet teljesen elvonta a figyelmemet, az ajtó nyikorgására sem zökkentem ki, egyedül a hozzám érkező tűsarkakra ocsúdtam fel. És akkor ott állt... Pont előttem a maga sziporkázó gyönyörűségében... a nő. A nő. Sofia... Elakadt a szavam, és ahogy pengevékony ajkai csodálkozva elváltak egymástól, szívem elfelejtett ütemre dobbanni. Ebben a falatnyi ruhában, ezzel a hatalmas hajkoronával, a vörös ajkakkal... Apám... Ő aztán tudja, mi az a jó belépő. - Sofia, csak nem megleptelek? - kacsintottam hamiskásan, visszanyerve öntudatomat. - Gyönyörű vagy! - bókoltam őszintére véve, majd:- Hoztam neked virágot! - Kaptam a kókadt rózsák után, és magam elé tartottam a vázát. Védekezési mechanizmus, ha jól sejtem, következő tette egy jól irányzott jobbos lenne. Megérdemelném. - Foglalj helyet -invitáltam egy kézlejtéssel, és kihúztam neki a széket, majd tétován vártam, hogy elfoglalja. Így kell ezt csinálni?
Egy cetlit találtam, ami felettébb fura már így is, hát még a szöveg rajta. Gyere az étterembe 7-re. Ez a mondat volt ráírva csak. Véletlenül elkeveredett valahol, és éppen hozzám jutott el ez a meghívás?! Vagy netán valóban nekem szól? Elgondolkodtató. Bár utálom az efféle rejtélyes üzeneteket, de mivel nem egy kietlen szigetre invitál a feladója, nagyon pici százalék arra, hogy egy ellenséggel találom magam szembe. No, meglátjuk hamarosan... Mielőtt még elkésnék, gyorsan elkészülődöm. S közben pedig egyre jobban érdekel ez a találkozó, amely oly' titokzatos. Titokzatos feladó, titokzatos üzenet. Rosszat kéne sejtenem tényleg, de nem riadok meg semmitől, mint egy kislány. Nem fogtam mégsem túl sietősre, mert felesleges az idegeskedés. Végül csak eljutottam az étteremig, ránéztem az órára. Még van három perc hátra egész pontosan. Addig is azzal töltöttem el az időt, hogy a cipő sarkammal kopogtattam a macskaköves utcarészt. Nagyon élveztem, de most már kíváncsiság furdal, kicsoda lesz ott bent. Betoppantam királynő módjára. Körbevizslattam a helyiséget, és ahogyan lassú léptekkel és mosolyogva igyekeztem emberként viselkedni, akkor jött egy rohadt nagy felismerés... - Te? - a kék szemeim rámeredtek Christian-ra. - Nem... nem számítottam rád - kezdtem motyogni, de közben azért méreggel tele voltam, mert végül is 1830-as évek óta egyáltalán nem láttam őt, viszont még most is vonzó, jóvágású.
Megköszörültem a torkom, és megforgattam tenyeremben a tövises szárakat, amik finoman karistolták bőröm, a kövér rózsafejek hanyag tartásban buktak a márványpadló felé. Csokrot kellett volna vennem, már látom. Az étterem, ahogy a pár napja megismert város is, felülmúlta elvárásaimat. A tág beltér, de alacsony mennyezet, a liliomfalak, a kosztümös hölgyemények, lakkcipős urak (remegő kezük ingerülten kapott a zsebük felé - nemdohányzó épület), a márványozott oszlopok, a meleg, színezett fényű lámpások az asztalok mellett mind kölcsönöztek egy hangulatot, amit egyrészről mesésnek, másrészről gyomorforgatónak találtam. Felhajtottam a zakó ujját, kvarcórámon lestem az időt. Hét óra lesz. A pincér somolyogva méregetett, mintha sejtette volna, sőt, tudta, felültettek. Téveszme. Az úgynevezett csali precízen lett eljuttatva a vendégemhez - eszes emberekkel dolgozom, aki bár nem tudhatja, hogy itt engem talál, biztosan furdalja annyira a kíváncsiság, hogy betér. Kényelmetlenül éreztem magam. Az ingemet átizzadtam, a nyakkendő szorított, a rózsák hervadtak a szomjúságtól, én pedig már húztam számat, mikor az óramutató rálépett a tizenkettesre. Felültetett volna?
Egyszer ide is ideje visszatérni. Túl sokszor, sokfelé jártam, szerettem vissza-vissza térni jellegzetes helyekre, és ez a város... Pont ez a város volt az, ami a jellegzetességi sorrendet nem az építészeti vagy egyéb kulturális lehetőségeivel érdemelte ki, inkább a történelmével és azzal a különféle faji összetétellel, ami egy nagyváros lakosságát nézve elenyészőnek tűnhet. Éhségem nem volt számottevő, de épp elég volt ahhoz, hogy emberi étel bevitelével csökkenteni tudjam a maró, kaparó érzést. A férjem későbbi érkezésére számítottam ugyan, de fogalmam sem volt, mikor fut be, a telefonom azért kézközelbe helyeztem és ahogy beléptem az étterem ajtaján, a pincér már előttem is termett. -Jó napot kisasszony.-mosolyodik el udvariasan, mire én is hasonlóan teszek. Bár nem vagyok kisasszony, az ő szemében nem sokkal tűnhetek idősebbnek, mint harminc. -Naposabb vagy árnyékosabb helyet óhajt?-érdeklődik, és az említett helyek felé mutat. -Naposabbat.-válaszolok, minek hatására elindul az egyik ablakos asztal felé, és kihúzva a széket a jó modornak megfelelően hagyja, hogy helyet foglaljak. Az étlapot kinyitva végigolvasom a kínálatot, de nem kívánok nagy ebédet fogyasztani, egyébként sem az a bajom, hogy a gyomrom korog. Korog, de csak átvitt értelemben. -Azt hiszem a ház ajánlatát kérném és egy pohárral valami hozzá illő borból.-adom le a rendelést és előhúzom a telefonom. Semmi jele nincs annak, hogy társaságom megérkezne, így kényelmesen hátradőlök és hagyom, hogy a levegőben terjengő frissen készült ételek illatának elegye átjárja a tüdőm. A pohár bor ugyan megérkezik, de megpillantok egy rég nem látott arcot, akiről nem gondoltam, hogy valaha újra látom majd, azt pedig még inkább megfontoltam, hogy társaságom pazaroljam rá. Nem önelégültségből mondom ezt, de nem tartottam egy súlycsoportúnak velem. Bár azt hihette volna az ember, hogy az idő mindenkinek előnyére válik, az övére nem hiszem, hogy vált volna. Békés ebédet vártam, a kérdés csak az, hogy meg is kapom e vagy sem.
Valamelyest ugyan megnyugtatott válasza de még mindig csillapíthatatlanul vert a szívem. – Köszönöm. – suttogtam csendesen és az öblös poharat az asztalra téve emelkedtem meg. – Azonnal jövök. – mondtam neki és a mosdó felé vettem az irányt. Gyors ám annál határozatlanabb léptekkel haladtam, miközben zavartam túrtam tincseimbe. Olyan volt ez az egész mint egy lázálom. Miért nem emlékeztem azokra az estékre? Vizet fröcskölve arcomra próbáltam meg lehűteni lázas testemet de nem sikerült. Pár percnél többet azonban nem töltöttem bent. Mikor kiléptem, hogy visszatérjek a helyemre, egy férfi ragadott karon. Tekintetét az enyémbe fúrta és beszélni kezdett. Mély, érces hangjától végigfutott a hátamon a hideg. – Visszamész az asztalhoz, megvacsorázol és megmondod Haydennek, hogy a színház helyett, jobban éreznéd magad, ha hozzá mennétek. Megmondod neki, hogy szükséged van rá. Megkéred, hogy töltse veled az éjszakát. Mesélsz neki a vágyaidról – letörölte a könnycseppet mi végigfolyt az arcomon amiért arra kényszerít, hogy megmérgezzem az egyetlen barátságomat – Mesélsz neki a titkos álmokról, az éjszakákról amikor álmatlanság helyett, a forrón lüktető testedhez érve róla fantáziálsz. S persze, elfelejted, hogy mi találkoztunk. Menj. – megcsókolt és eltűnt. Pár pillanatig megkövülten bámultam maga elé majd mintha semmi sem történt volna sétáltam vissza az asztalunkhoz. Közben megérkezett a rendelésünk is. – Á, remek! – csaptam össze a tenyeremet és villát ragadva mártottam meg a tésztát a szószban. Úgy tűnt mintha az előző tíz pánikrohama meg sem történt volna. Haydenre pillantottam és mosolyogva kaptam be egy újabb falatot. – S merre laksz? – kérdeztem kedélyesen – Körbevezethetnél az új otthonodban… tudod, a titkos helyekre is kíváncsi vagyok. – kacsintottam kacéran de azért még mindig a játékos határokon belül maradtam.
•• Words: 259 •• Music: - •• Note: Bocsi a késésért. Sok a meló :/ •• [You must be registered and logged in to see this link.]
Kezdőlap
