Az a baj, hogy életemben nem használtam még szerintem olyan számítógépet, ami nyilvános lett volna. A munkám megköveteli azt, hogy mindent saját számítógépen tegyek, ez itt most egy kivételes eset, de nem igazán értem, hogy ha amúgy is nyilvános ez a számítógép, akkor miért kell kóddal és felhasználó névvel levédeni. Ez csak nekem ennyire idegesítő? Persze, megpróbálhatnék segítséget is kérni, de azt én utálok, sőt, soha nem is szoktam, nem igazán illik hozzám, magam oldom meg a dolgaimat, maximum olyan mérges leszek, hogy földhöz vágom a számítógépet, és majd veszek valami jobbat ennek a könyvtárnak. Ne mondja senki, hogy nem foglalkozom a jövendőbeli városommal. - Hello. – köszönök rá kissé meglepetten a lányra, mert nem igazán értem, hogy miért jött ide, és hát… mondjuk úgy, hogy kissé fura ez a megszólítás, azaz inkább köszönés, én ennél hivatalosabbakhoz vagyok szokva. Viszont az tényleg nem egyértelmű, hogy mit akar, aligha azzal fogja folytatni, hogy ő a lányom, akivel soha nem találkoztam, mert kissé idősnek tűnik ahhoz, hogy a lányom legyen. Szerencsére. De arra még véletlenül sem gondolok elsőre, hogy esetleg segíteni akarna, ismerem az embereket, a legtöbbjük önző, és szeretik mások szerencsétlenségét nézni, így töltve magukat fel önbizalommal. Gyerekes, de az ember ilyen. - Igen, fogjuk rá. – bólintok egyet a szavaira. Na igen, nem fogom azt mondani, hogy tudom hogy kell ide belépni,mert nem, nem tudom, és innen kifelé jövet szólni is fogok a könyvtárosnak, hogy nem kell levédenie egy olyan számítógépet, amit amúgy bárki használat, ha akar. – Nem igazán használok nyilvános számítógépeket. – azaz soha nem használom őket, lassúak és utálom azt, ha bárki láthatja, hogy mit csinálok, így hát általában az irodai, vagy az otthoni gépemet használom, vagy a laptopomat, ha beülök valahova enni, de akkor általában sarokba ülök, nekem… kell ez, a legtöbb emberrel bizalmatlan vagyok, és ez nem véletlen vagy így. - És így van? – kérdezek rá. Na igen, ha egyszerűek, ha nem, ez nem változtat azon, hogy én soha nem használok nyilvános gépeket, és még csak véletlen sem raktak ki ide valami papírt, hogy tudja az ember mégis hogy lépjen be ebbe az istenverte számítógépbe! – Úgy tűnik igen. – mormolom magamban, de nem rosszindulatúan, de elég fura ez nekem, ritkán kapok segítséget, főleg fiataloktól, ők általában nem igazán mutatnak érdeklődést az idősebb generáció felé, bár ez soha nem volt baj, imádom zöldfölű kezdőkkel feltörölni a tárgyalótermek padlóját, szóval amíg a fiatalság oktalan és ne tiszteli az idősebbeket elégé, addig minden rendben van. - Ügyes. Talán informatikus? – nem abból, ahogy kitalálta az amúgy pofon egyszerű kódot, ami nekem nem jutott eszembe, hanem amiatt, ahogy beszélt róla, nekem ez jött le, de persze lehet tévedek, viszont a megérzéseim általában mindig bejönnek,é s soha nem fordult még elő, hogy ne bíztam volna bennük. - Ha már felajánlottad… mennyire értesz a gépekhez? Egészen pontosan arra vagyok kíváncsi,hogy… mennyi idődbe telne feltörni valaki email címét? – onnan már nekem is megy, csak vissza kell keresgélnem a levelek között, szerencsémre a mostani városi vezetőség elégé…nos, tény és dokumentum mániás, mindent rögzítenek, ez pedig felesleges, de… ez esetben szerencsés lehet.
Végre sikerült valami áttörést elérni. Természetesen nem mondhatom el senkinek sem, hogy a nővérem ügyében is nyomozok, mert egyből a vezetőség fülébe jutna az, én pedig csúnyán megütném a bokámat, már pedig az nem lenne most valami jó. Fiatal vagyok, ennek ellenére már igen sokat másztam a ranglétrán, és nem most kívánok mélyrepülésbe kezdeni. De aki nem kockáztat, az nem is nyerhet, igaz? Nem hiszem el, hogy egyszerű állattámadás lett volna az, ami a nővéremmel történt. Nem tudom megmagyarázni, hogy miért, de… egyszerűen csak megérzés. Ennyire sok állattámadás nem történhet ebben a városban. Ha a kollégák képtelen rájönni, hogy mi történt, majd rájövök én. Ezt teszem most is. Épp egy hasonló állattámadás túlélőjénél voltam, aki ugyan nem emlékszik semmire sem, de elmondta azt, hogy kitalált rá. Épp ehhez a nőhöz tartok most is. Nem mondanám, hogy lerí rólam a munkám. Öltönyben vagyok, mint mindig, de nem hinném, hogy egyből lejön valakinek az, hogy rendőr vagyok, ha rám néz. Nem mondom, hogy ez előny, de azt se, hogy hátrány. Nem mintha rejtegetni akarnám a foglalkozásomat, egyszerűen csak nem szeretném, ha visszajutna a kollégák fülébe az, hogy valaki egy lezáratlan ügyben folytat privát nyomozást, mert ha ránéznek az ügyre, és látják az áldozat nevét, akkor még egy csimpánz is képes összekötni azt velem. Nem tudom, hogy mennyi esélye van annak, hogy itt találom a hölgyet, akihez jöttem, mert ugyan ide irányítottak azzal, hogy a legtöbb idejét a könyvtárban tölti, de nem feltétlen jelenti ez azt, hogy most is itt van. Mindenesetre köszönök a könyvtárosnak mikor belépek és elindulok a polcok között figyelve arra, hogy mikor pillantom meg a szóban forgó nőt, feltéve, ha itt van. Kis híján sikerül tovább mennem, de szerencsére időben torpanok meg, és mosolyogva nyugtázom, hogy itt van, és nem kell tovább keresgélnem. Barátságos mosolyt varázsolok az arcomra miközben közelebb lépdelek hozzá. – Ön Miss Raynor, igaz? Elnézést, hogy zavarom. Daelon nyomozó vagyok… - felmutatom az igazolványomat, hogy láthassa igazat mondok, majd ha látom már rajta, hogy megnézte és ismét magaménak tudhatom a tekintetét, el is rakom. - … lenne önhöz pár kérdésem egy lezáratlan üggyel kapcsolatban. Esetleg tudna rám időt szakítani, kérem? – nekem akár itt is jó, mindössze csak szeretnék pár kérdésemre választ kapni, és remélem, hogy ő tud nekem ezekkel a válaszokkal szolgálni, mert túl sok zsákutcába jutottam már, hogy most ez is az legyen.
A felvételi.. Talán ostobaság, hogy már most nekiálltam tanulni, főleg, hogy még semmit sem vehetek készpénznek, de senkinek sem árt, ha felfrissíti kicsit a tudását, ugye? Egyelőre nagyon pozitívan állok a célomhoz, bár néha úgy érzem, hogy nem fog összejönni, ha azok ketten - az anyám és a bátyám - összefognak ellenem. Ugyan felnőtt vagyok, de eléggé beszabályoz az, ahogy ők élnek, és amit tőlem is elvárnak. Vagyis inkább az, amit az utóbbi személy elvár. Ő mindent jónak lát, amiből én kimaradok, beleértve az egyetemi éveket is. Persze, mellette nem volt ott egy bébicsősz, nem loholt a sarkában és nem érezte azt, hogy minden pillanatban figyelik. Nagyon jól tudom, hogy Norman arról is tud, hogy mostanában egyre többet járok a könyvtárba. Ezt nem teheti szóvá nekem, de valószínűleg ez az egyetlen. Meg az, ha Sammel lógok. Micsoda egy kétszínű ... Engem bezzeg kihagy abból, amit ő művel, mondván, hogy nem az én ügyem. Pedig igenis az. Rám is tartozik, és amíg ő belekotnyeleskedik az én életembe és nem hagyja, hogy végre felnőttként kezdhessek neki, addig tőlem se várja el, hogy nem okozok neki néha némi meglepetést... És tessék.. A biokémia megint nem volt képes arra, hogy lekösse a figyelmemet, elmerengtem azon, ami a leginkább bosszant mostanság. De vajon mennyi esélye van annak, hogy a felvételit beadhatom a tudtuk nélkül?! Izgalmas lesz, az egyszer biztos. Mintha csak tilosban járnék... Hát persze, minta hogy szinte mindig. De végül rájövök, hogy ha már a gondolataim ennyire elkalandoztak és nem tudom visszatéríteni őket az ismétlés felé, akkor már ennyi volt az önkéntes száműzetésem és a könyveimet elpakolom, a könyvtáriakkal pedig elkezdek lavírozni a sorok között. Szépen sorban megtalálom mindegyiknek a helyét is, másoknak talán ijesztő, milyen otthonosan mozgok itt, engem viszont felvidít. Páran talán meg is mosolyognak, ezért nem veszem magamra, hogy egy fickó is ezt teszi, csak akkor fordítok rá figyelmet, mikor a nevemen szólít. - Emma.. Csak Emma.. - vágom rá automatikusan és visszamosolygok rá, aztán pakolnám tovább a könyveket vissza a polcra és gondolatban már a végén járok, mégpedig ott, hogy milyen könnyed olvasmányt vigyek haza estére... Pontosabban járnék, mert az elmémbe villanó könyvcímek közé odakeveredik egy nem várt mondat is, ami meglehetősen éberré tesz. Daelon.. nyomozó? Azt mondta, igaz? Azt hát, naná... Még az igazolványát is az orrom alá tolja, nincs is sok időm megnézni... Meg különben is.. Honnan a fészkes fenéből tudnám, hogyha hamisítvány? - Hozzám? Csináltam valamit? - nézek rá zavartan. Értetlenül állok az egész helyzet előtt, de persze nem mondok nemet. Egyszerűen csak, kicsit hirtelen ér, hogy egy nyomozó - nem is akárki - engem keres. Név szerint. Engem. Az arcvonásaimat próbálom rendezni, de örülnék neki, ha nagyobb sikerrel menne. - Kérdése? - visszhangzom őt, mintha nem tudnám pontosan, hogy mit is jelent ez.. Mindenesetre örülök, hogy nem egy tipikus rendőr fickó, egyenruhában. A következő órában már mindenki arról beszélne a városban, hogy le fognak tartóztatni... - Persze - rázom meg a fejem végül. Gyanús lenne, ha nemet mondanék, mikor még azt sem tudom, miről van szó. Talán csak valamelyik hangoskodó szomszéd miatt indult eljárás.. Igen.. Biztosan. A könyvekkel együtt megindulok a félreeső asztal felé, ahol a többi cuccomat is hagytam, majd csinos halomban az asztalra pakolom. Gondolom, követ. A ruhámat lesimítom, és mielőtt helyet foglalnék, azért körbepillantok a teremben. Nem szeretik, ha zaj van, de majd halkan leszünk.. - Miben segíthetek, nyomozó? - kérdezem halkan, immár ültömben és várom, hogy beigazolódjon a sejtésem, miszerint a bajos szomszédság mindennek a találkozásnak az oka.
Soha nem voltak kitűnő tanuló, ami azt illeti a jegyeim inkább voltak közepesek. Nem azért, mert nem tanultam, hanem azért, mert nem volt bennem több, valahogy képtelen voltam az iskolapadban úgy teljesíteni, ahogy az elvárható lett volna, így könyvtárba is igen ritkán jöttem el. Persze, végül csak sikerült valahogy kiharcolnom a helyemet az akadémián, és egy percre sem bántam még meg, hogy ezt az utat választottam. Mindig is rendőr akartam lenni, és most sem változott a véleményem, hogy már az vagyok. Minden munka nehéz kissé, ha az ember nem szereti, de én szeretem ezt csinálni, jóval könnyebb így felkelni reggelente és szolgálatba állni. - Értem, elnézést érte, Emma. – mosolygok rá, immár úgy hívva ahogy azt kérte. Igaza van, jól gondolja, nem tudhatná sehonnan sem azt, hogy hamisítvány vagy sem, amit megmutatok neki, de… a szabályzat előírja, hogy bizonyítsam előtte a hatáskörömet, így hát ezt muszáj megtennem. Szerencséjére azonban nem szélhámos vagyok. – Nem, legjobb tudomásom szerint nem csinált semmi olyat, ami törvénybeütköző lenne. Nincsen bajban. – rázom meg a fejemet. Még ha van is valami olyan dolga, amiről nem kéne, hogy tudomást szerezzen a rendőrség, én nem azért vagyok itt. De azért kétlem, hogy lenne ilyen, nem annak az embernek tűnik, aki a törvény ellen áskálódna. – Csak néhány, egy lezáratlan üggyel kapcsolatban. Reméltem, hogy segíteni tudna nekem. – sokat jelentene nekem, persze ez aligha meggyőző érv, illetve nem is szívesen mondom ki, mert minél kevesebben tudnak arról, hogy személyesen érintett vagyok egy általam indított magánnyomozásban, annál jobb. Nem szeretnék bajba kerülni és mást sem kívánok bajba juttatni. – Köszönöm. – megkönnyebbülten mosolyodom el, mikor válaszol. Nem kötelezhetem őt arra, hogy beszéljen, tehát egyáltalán nem lenne muszáj, hogy mondjon nekem bármit is. Sokan vissza is utasítják ezt, nem szeretnek rendőrökkel beszélni, amit meglehet ugyan érteni, de nem tud a rendőrség úgy működni, ha a polgárok nem segítik a munkáját. - Az ön barátnője, Rosie, nemrégiben egy állattámadás áldozata volt, azonban nem emlékszik részletekre. Azt mondta viszont, hogy ön volt az, aki megmentette. – szüneteltetem a mondanivalómat, csakhogy lássam ahogy rábólint a dologra. Igen kellemetlen lenne, ha kiderülne, hogy Rosie csak leakart pattintani engem, ezért elküldött az első emberhez, aki eszébe jutott. – Elmondaná kérem, hogy mit látott? Bármi fontos lehet, a legapróbb részlet is. – remélhetőleg látott valamit, akármit. Nekem még az is jó, ha a fák fajtáját felsorolja, csak… ideje, hogy valamilyen konkrétumot tudjak meg. Akármilyet.
Egy kissé talán nem a helyzethez illően viselkedem, de az első döbbeneten úrrá kell lennem. Semmi kétség, hogy csak és kizárólag azért kérdezek vissza minden egyes mondatára, mint valami idióta. Sok minden eszembe jut, ami miatt kérdéseket tehetne fel nekem, de egyik sem olyan jellegű, hogy a rendőrségre tartozzon. Nem szoktam tilosban járni, én nem.. Én néha kiszököm otthonról, de csak azért, mert ha tehetnék, akkor hét lakat alatt őriznének engem, legalább fél méter vastag páncél mögött, amin még a gyémánt fúrófej se hatol át, nem hogy vámpír, vagy bármiféle mágia. Senki.. A családom egy kissé talán betegesen félt. Kissé. De csak akkor mosolygok vissza rá, mikor megerősíti az én elméletemet, miszerint az égvilágon semmi rosszat sem tettem. Egy kicsit megnyugszik hánykódó lelkem is. De további kérdések ott motoszkálnak még a fejemben, hogy ha én nem tettem semmit, akkor miért akar velem beszélni? Nem vagyok olyan népszerű, mint a helyi pletykafészkek, a legtöbb eseményből kimaradok, vagy egyszerűen lemaradok róla. Egyáltalán nem vagyok sem közkedvelt, sem olyan mindenlébenkanál, aki bármiféle információt tudna neki nyújtani, de ha más nem, hát a kíváncsiságom hajt. - Bármiben szívesen segítek, amiben tudok.. - jegyzem meg halkan. Eszemben sincs úgy tenni, mint akinek rejtegetnivalója van, na meg nem akarom hátráltatni a nyomozást sem, bármiről is legyen szó. Nem áll érdekemben. Vagy legalábbis egészen addig nem állt, míg szóba nem került a barátnőm. Innentől kezdve pedig már minden világos előttem. Tudtam, hogy nem maradhat minden annyiban, hogy lesz valaki, akinek előbb vagy utóbb feltűnik a véletlen egybeesés, és majd szaglászni kezd. Csak arra nem számítottam, hogy ez ilyen hamar bekövetkezik. Én... Erre nem készültem fel. Lelkileg sem, nemhogy még erről társalogjak. Annyira jó színésznő azért nem vagyok, hogy a mesterkedésemmel megvezessek egy rendőrnyomozót. - Igen.. Volt neki egy szerencsétlen találkozása egy vadállattal.. Csúnya sebei voltak, de az túlzás, hogy megmentettem, én csak... Rátaláltam. A többi az orvosok érdeme.. - próbálom hárítani még az elismerést is. Ha már ilyen szituációba kerültem, amit nem tudok egyszerűen letagadni, az is valami, ha megpróbálom elodázni a dolgot. - Nem tudom, mire kíváncsi pontosan... Tudja, nem sok mindenre emlékszem.. Én csak. Nagyon megijedtem, mikor megláttam őt. Véres volt, meg piszkos és eszméletlen. Nem is nagyon figyeltem másra.. - emlékszem vissza az estére, ami azóta már számtalanszor megismétlődött, csak én nem jártam sikerrel az esetek többségében. Azt szándékosan nem teszem hozzá, hogy nem csak rémült voltam, hanem mérhetetlenül dühös is, amiért Norman el akart szakítani engem a legjobb barátnőmtől. Tudja, milyen fontos nekem, mennyit jelent az, hogy nem csak a családom fogadott be és tekint a sajátjának. Mégis.. És mégis őt védem. A bátyám nem rossz, csak rossz módszerrel próbálja levezetni a feszültséget. Viszont nem kell ide a rendőrség, én majd.. Kezelem a helyzetet. - De Rosie ügyét lezárták.. - nézek rá végül értetlenül, mikor rájövök, hogy igazából nem is volt ügy, amit ki kellett volna vizsgálni. A közbenjárásom ugyan nem úgy sikerült, ahogy szerettem volna, mert csak az előzményeket tudtam elfeledtetni vele, önmagamat már nem. Így marad a mese, hogy az ösvénytől nem messze találtam rá..
- Köszönöm, ez igazán sokat segít. – mosolygok rá. Az a nagy baj az emberekkel, hogy hajlamosak elhallgatni az igazságot, így nem csak mások, de még a tanúk szavahihetőségét is be kell, hogy bizonyítsuk, ami lassítja az eljárást, és esélyt ad a tettesek számára, hogy meglépjenek és felkészüljenek az ellen a hajtóvadászat ellen, amit indítunk ellenük. Nem egyszer esett már meg, hogy nekem is a tanúk igazságát volt muszáj bizonyítanom, mintsem az érdemi dolgokkal foglalkozni. De persze ez aligha fog változni, az emberek nem szeretik a rendőröket, ezt valahol meglehet érteni, azonban a felbukkanásunk nem mindig vonja maga utána azt, hogy egy bűneset miatt kérdezünk. - Ő azt mondta, hogy csak maga miatt nem jött vissza … az állat, ami megtámadta őt. Nincs valami ötlete, hogy mégis mi lehetet az állat, ami megtámadta? – sok mindenről hallottam már, de az egyik nagyobb sületlenség, mint a másik,nekem pedig ideje lenne, hogy valami tényszerűt adjanak a kezembe. – Találkoztak volna? Vagy esetleg véletlen botlott bele a barátnőjébe? – az aktába a legtöbb dolog le van írva, de szeretném hallani a saját fülemmel. Nem igazán szoktam első pillantásra mindent elhinni egy papírnak, jobb az ilyen dolgokat feleleveníteni, és addig ütni a vasat, míg az forró. Így jutunk előre. - Ezt megértem, teljesen érthető a dolog, mindenki megijedt volna a helyében. – én is, mindenki, nem mindennap találunk úgy rá egy számunkra kedves emberre, hogy rátámad egy vadállat, ami könnyen lehet, hogy meg is ölhette volna, ha nem vagyunk ott. De azt, hogy ez vadállat lenne… nem akarja bevenni a gyomrom. – Tehát nem látta, hogy mi támadott a barátjára? Nem vette üldözőbe önöket, vagy nem támadott újra? – a legtöbb vadállatot ellehet ijeszteni, ha az ember érti a módját, de egy olyan állat, ami ezt teszi az emberrel, az nem igazán ijed meg. Épp ezért nem is akarom elhinni, hogy ez állat lenne. - Igen, lezárták, azonban történt a múltban már egy hasonló eset, és utána kell járnom mindennek, hogy teljes képet kapjak és jó munkát végezhessek. Felteszem megérti. Ha megtenné, hogy megnézi ezt… - veszem elő az öltöny belső zsebéből az aktát, amit felé nyújtok. A nővérem aktája, benne van minden és… láttam Rose aktáját. Ugyanaz támadta meg őt, mint a nővéremet, ebben biztos vagyok. – Szeretném, ha nem történne több ilyen, és még inkább szeretném, ha segítene nekem. – lehet, hogy nem tud közvetlen, de ha van valami olyan információja ami fontos lehet, akkor azt tudnom kell, hogy végezhessem a munkám.
Vendég
A poszt írója ♛Vendég
Elküldésének ideje ♛Szomb. Május 23, 2015 12:56 am
Igyekszem úrrá lenni a felismerésen, hogy ez az alak a bátyám után szaglászik. Tudok ezekről a dolgokról, persze, hogy tudok. Mindenről tudok, ami azt illeti, és tényleg ott voltam a helyszínen. Az viszont, ami akkor ott történt, mindenki számára tabu. Én nem beszélek, Rosie pedig nem emlékszik. Okkal. Nem egyszerű dolog stresszhelyzetben megbűvölni valakit, hogy felejtse el a látottakat és mindent, ami vele történt. Ezért is sikerült egy kissé félre és keveredtem bele én. Magamat nem tudtam elfeledtetni vele, viszont elértem, hogy a bátyámra ne emlékezzen, meg arra se, hogy együtt töltötték az éjszakát, de ennyi tellett tőlem. - Fogalmam sincs.. - hazudom könnyedén. - De jó nagy lehetett, azt mondták az orvosok a karmolások méretéből, hogy kisebb medvefajta. Amit furcsállok, mert erre nem honos egyik faj sem.. - magyarázom a jól betanult szöveget. Túl közel van és engem túlzottan meglepett, hogy kérdéseket tesz fel ezzel kapcsolatban, ráadásul nem is a helyi rendőrségtől jött, szóval még sokkal jobban oda kell figyelnem, nehogy a kelleténél több figyelmet szenteljen a dolognak. - A barátnőmmel? Ja, nem volt megbeszélve előre, de mindenki tudja, hogy amikor csak tehetem, elcsatangolok. Szeretem az erdőt, van ott egy csendes kis ösvény, ami igazán csodás.. - próbálom elterelni a figyelmét azzal, hogy lényegtelen dolgokról csacsogok neki, persze azért nem túl feltűnően, de érdemi információval nem nagyon szolgálok. - Nem messze onnan találtam meg. Nem láttam, mi támadott rá, addigra elment.. Én nem igazán mértem fel a terepet, csak az érdekelt, hogy Rosie-val mi van. Tudja, hogy van ez ilyenkor.. Azt hiszem az adrenalin miatt kicsit óvatlan voltam. Meg sem fordult a fejemben, hogy az a valami ott lehet még.. - adom elő magam és reménykedem abban, hogy nem sejt semmit abból, hogy egy mesét mondok most el neki. Azt hiszem, jó nagy bajba kerülnék, ha kiderülne, hogy hátráltatom a nyomozást és hamis vallomást tettem Rosie ügyében is. - Ouhh.. Hasonló eset? Én erről nem hallottam. A rendőrök sem mondták.. - értetlenkedem látványosan, pedig nem vagyok én meglepett, csak úgy teszek. Ha tudná, hogy tulajdonképpen hány ilyen eset történt már itt, akkor különleges különítménnyel karöltve szedné darabjaira a várost. Legalábbis ezt tippelem az elhivatottságát látva. Az elém tolt aktát szemügyre véve elnehezedik a szívem. Sosem szembesítettek még tényszerűen azzal, amit Norman művel. Sosem láttam még képet az áldozatról, aki hullafehéren, összemarcangolva fekszik. Egy pillanatra szorosan lehunyom a szemeimet, mert ez az első eset, hogy hullát látok. Ha nem is testközelből, de fényképről. Mikor kinyitom a szemeimet, már nem is az aktát nézem, hanem újra a férfire vetek egy pillantást és állom a tekintetét. - Igen, én is szeretném, hogy ilyen ne történjen többé.. - reagálok szavaira most őszintén. Én magam is azon vagyok, hogy ezt elérjem, de nem épp olyan eszközökkel, amikkel ő. De már ennyi is elég ahhoz, hogy tudjam, ő nem hiszi el azt, hogy állattámadás van a háttérben, másra is gyanakszik, csak még ő sem tudja, hogy mivel áll szemben. És ha rajtam múlik, akkor bizony ez így is marad. Közel kell tartanom magamhoz, hogy tudjam merre és hogyan halad a nyomozás. Nem érhet még egyszer meglepetés, olyan kaliberű legalábbis nem, mint a megjelenése. A bátyám nem lepleződhet le. - Hogyan tudnék segíteni? Elvihetem esetleg oda, ahol történt mindez, de másban.. - tanácstalanul várom a válaszát. Benne vagyok a dolgok sűrűjében.
- Igen, nekem is ezt mondták, ugyanakkor én nem tartom valószínűnek azt, hogy egy eltévedt medve lenne a városunkban, és a vadászoknál is körbekérdeztem, nem találtak semmi medvére utaló nyomot. Tehát…valami másnak kellett lennie. Vagy valaki másnak. – teszek egy apró, de szembetűnő megjegyzést. Akármilyen lehetetlennek is tűnik, de én nem vetem el azt, hogy ember tette ezt. - Esetleg egyszer megmutathatná. Kíváncsi lennék rá. – mosolygok rá. Persze, nem parancs ez, nem is parancsolhatok neki, kötelezhetném arra, hogy mutassa meg , de… sokkal egyszerűbb úgy, ha szánt szándékból mutatja meg nekem azt a bizonyos kis ösvényt, amit annyira szeret. – Fura. Egy ilyen…valami, megtámad egy embert, kis híján megöli, de megijed attól, hogy valaki más jön? Az lenne a logikus, hogy egy ilyen állat önre is rátámad, nem? Félre ne értsen, örülök, hogy biztonságban van, de… több a kérdés, mint a válasz, attól félek. – és ő sem segít nekem ezeket egyelőre eloszlatni, aminek az indítatását még nem tudom hova rakni. - Sok mindent nem mondanak, szerintük a nyomozást segíti a titkolózás. De a rendőr a polgár nélkül nem ér semmit. – szükségünk van a segítségre, bármennyire is utálja ezt néhány ember bevallani. Az pedig, hogy meglepi a többi hasonló eset… nem igazán tudom elhinni. - Akkor a céljaink azt hiszem itt összeérnek. A város polgárai megérdemlik, hogy ne kelljen attól félniük ki a következő áldozat, mikor kilépnek az utcára. – mert ez nem fog csak úgy abbamaradni, ilyenkor kezdenek el csak igazán szaporodni az ilyen esetek, akkor pedig tényleg gond van, és már késő orvosolni. - Az igen hasznos lenne, köszönöm! – mosolygok rá. A tett helyszínén ugyan már voltam, de mégis mi baj lehet abból, hogy kicsit alaposabban megnézem magamnak a helyet? Könnyen lehet, hogy elsiklottam valami felett, úgyhogy mindenképpen hasznos az, ha visszamegyek oda, talán találok valamit, amivel új ajtókon kopogtathatok majd, legalábbis remélem. – Ha esetleg eszébe jutna…bármi, kérem mondja el, már ezzel is rengeteget segít. Szeretnék ennek az egésznek pontot tenni a végére, és remélem számíthatok a segítségére. – remélem, de hát mi mást is mondhatna, mint igent, igaz? Nem hinném hogy csak úgy a szemembe mondaná,hogy ne is számítsak rá.
Határozottan imádok vámpír lenni. Mindig is az alkohol volt a mindenem, de most még amiatt sem kell aggódnom, hogy esetleg túlságosan sokat fogyasztok, mert a határaim valahol a csillagok között vannak. Most mégis kicsit sikerült az agyamba szállnia a piának és bármennyire is próbál Ezio kemény maradni látom azért, hogy rá is hatással volt az a sok maszlag, amit magunkba öntöttünk a Grillben. De végre valahára nem azért ittam le magam a sárga földig, mert egyszerűen elcseszett egy életem van, hanem most végre azért, mert boldog vagyok. Teszek az apámra, teszek a kamuzós anyámra. Az egész családom egy elcseszett, szerencsétlen bagázs és őszintén egyikből sem kérek egy fikarcnyit sem. Tartsák meg magukat önmaguknak. Ez aztán az értelmes gondolat, de foghatom a piára. Meg hát amúgy is, ki a fene hallgatózik? Hahóóóó. Hát itt aztán nincsen senki. Csak én. Jaj, de jó! A könyvespolcok között sétálgatok, de szinte folyamatosan kapaszkodom egybe, hogy orra ne bukjak. Érzem magamon az elégedetlen tekintetteket, de különösebben nem zavar engem. Most baj, hogy jól érzem magam, miközben a könyvgyűjteményt vizsgálom? Ez nem mindenkinek jöhet alapból, vannak akik egy icipici ösztönzésre szorulnak ezen a téren. - Tudtad, hogy a félmillió papirusztekercset őrző egyiptomi Alexandria könyvtár volt az ókor leghíresebb könyvtára? Kár, hogy a gyűjteménye megsemmisült még időszámításunk előtt negyvenháromban egy tűzvészben. - Az alkohol határozottan jó hatással van rám. Olyan tudást kaparok elő az elmém mélyéről, amiről még nem is tudtam, hogy létezik. Nagyon szépen elbújt, de nem tudom kivel játszott bújócskát. Lehet, hogy még velem évekkel ezelőtt és az alkohol kimosta a búvóhelyéről. - A rómaiaknál pedig már a negyedik században megjelentek a közkönyvtárak. Kapásból huszonnyolc a városban. Nem tudom ki olvasott ennyit. - Felkuncogok, majd megtámaszkodom az egyik polcnál és magamhoz húzom Ezio-t, hogy megízlelhessem az ajkait röpke, de szenvedélyes csók erejéig.
Igyekszem figyelni minden egyes szóra, ami csak elhagyja a száját, hátha valami következtetést tudok levonni arra vonatkozóan, hogy milyen sejtései vannak. Először amiatt lepődök meg, hogy teljesen úgy beszél, mintha csak a helyi rendőrség oszlopos tagja lenne, másodsorban pedig nem kerüli el a figyelmemet az sem, hogy úgy véli, akár ember is lehet a tettes... - Úgy... Gondolja, hogy ember tette, nyomozó? - nézek rá úgy, mintha még nem láttam volna fehér embert. Tulajdonképpen az ilyen esetek nem ritkák, sok a tébolyodott ember, aki szabadon kószál, de itt nem történt ezelőtt ilyen eset. És ha rajtam múlik több nem is fog. Egyelőre még a módszereim sikerességét meg lehet kérdőjelezni, de amíg nem hoz összefüggésbe több eltűnést ezzel az üggyel, addig alaptalan a félelmem. A bátyámig sosem jutna el, ha pedig közel kerülne hozzá, megoldanám.. Találékony vagyok, még akkor is, ha a törvény emberét kell átvágni. - Nem igazán ismerem a vadállatok szokásait.. - rántok vállat végül. Nem azért, mert nem érdekel, hanem mert ha tovább boncolgatjuk a témát, hogy miért nem támadt meg engem is, akkor csak újabb kérdőjelekbe ütközik és még elszántabban fog kutatni. Már a jelenléte is egész sok rosszat sejtet... Az lenne a biztos, ha valamivel alá tudnám támasztani, hogy miért nem támadt rám a vadállat, de nem hiszem, hogy elfogadná azt válasznak, hogy a bátyám inkább törné le tőből mindkét karját, minthogy szándékosan ártson nekem. Minél kevesebbet tud, annál kevésbé fáj a fejem utána.. Ennyi az egész. Pedig igazán határozottnak tűnik, és céltudatos, tettre kész.. Fogalmam sincs, meddig tudom feltartóztatni, a nyomozást a lehető legóvatosabban hátráltatni és úgy befolyásolni, hogy neki se legyen baja és a bátyám ügyei is a homályban maradjanak. Nem annyira egyszerű.. - Nagyon örülök, hogy végre tesz is érte valaki, hogy ne kelljen félnie senkinek és nem csak kampányolnak érte... - mosolyodom el én is. El kell érnem, hogy megbízzon bennem és ezt úgy tudom megtenni, ha minél őszintébbnek és segítőkészebbnek látszom a szemében. - Igen.. Nos.. Az ösvény.. Ha gondolja, akár most is megmutathatom.. - ajánlom a lehetőséget azonnal, hogy elvezetem oda. - Úgyis szünetet akartam tartani, mielőtt besokallok a biokémiától.. Szóval, ha van most ideje... - hagyom nyitva a mondatot, aztán becsukom a könyveket, amik eddig nyitva feküdtek mellettem az asztalon. - Csak akkor előbb rendet kell tennem magam után... - mutatok a könyvek hadára, ami arra vár, hogy visszategyem a helyére a különböző polcokon. De egyelőre még arra várok, hogy mit mond. Ráérek utána is visszalavírozni a sorok közé.
- Miért, maga szerint nem lehetséges? Egy vadállat nem menekül csak úgy el, ha egyszer már megkóstolta az embert. Azóta pedig nem kaptunk jelentéseket róla, hogy történt volna hasonló eset, tehát… feltételezésként megállja a helyét az, hogy ember tette és nem egy vadállat. – én ebben biztos vagyok, de nem azért, mert megvannak a tények és a bizonyítékok a kezemben, hanem mert ezt súgja a megérzésem, úgy érzem, hogy itt több van a felszín alatt, én pedig nem csak kapargatni akarom azt, hanem fel is fedni, hogy mi történhetett valójában. Ebben vagy segít, vagy nem, de ettől még megteszek minden tőlem telhetőt. - Nos, én sem, de abban biztos vagyok, hogy egy ilyen vadállat nem menekül csak úgy el egy ember láttán, ha már egy másikra úgyis rátámadt. – és jó eséllyel meg is ölte volna, de ezt nem teszem hozzá, felesleges, és szerintem ő is tisztában van azzal, hogy ez történhetett volna másként. És szerintem másként is kellett volna lennie. - Ezért vagyunk, hogy segítsünk. – rántom meg a vállamat egy halovány mosollyal az arcomon. Az ember hajalmos arra, hogy belefeledkezik a bajába, hagyja, hogy az rá ülepedjen és a végén majd nem fog tudni belőle kimászni. Olyankor pedig mi elvégezzük a dolgunkat, ami…vagy így, vagy úgy végződik. - Ha van ideje, akkor megköszönném, ha azt rám szánná. – bólintok mosolyogva a szavaira, és örülök annak, hogy ebbe ilyen gyorsan belement, mert nem akartam erőltetni azt, hogy esetleg kérjem az idegenvezetést. Voltam már ott persze, de más ha olyan is van ott, aki ott volt mikor történt az esett is. – Várjon, segítek, csak mondja, hogy hova vigyem. – ajánlkozom fel, ahogy felállok a székből és a könyvhalmazhoz lépek, majd már emelem is, és viszem arra, amerre mutatja. – Remélem nem gond, ha az én autómmal megyünk. Tudja, gyorsabb, van szirénám. – mosolygok rá. Na meg persze nagyobb biztonságban is érzem magam egy szolgálati autóban, mint egy civilben. Nem mintha paranoiás lennék, de a biztonságra adni kell, én pedig minden helyzetben látom a veszélyfaktort, muszáj, különben nem tartanék most itt. Az elővigyázatosság soha nem árt, én pedig a lépéseimet előre megszoktam fontolni.
Nem is tudom, megint kinek az ötlete volt az, hogy menjünk el piálni. Na vajon? Pontosan! Nem mintha amúgy annyira ellenkeztem volna. Nem láttam még Dorothea-t úgy részegen, hogy ne a szomorúság miatt lett volna az. Most úgy tűnik, hogy semmi baja. Sőt, egyszerűen csak vigyorog, szinte egész nap. Nem igazán szoktunk vitázni, ha mégis, akkor pedig egyszerűen csak pontot teszünk a végére, egy kis ideig nem szólunk egymáshoz, aztán pedig minden a legnagyobb rendben. Az est már leszállt, szinte minden nem-szórakozóhely kezdett bezárni, ilyen volt a könyvtár is, ahová Dorothea elrángatott. Épp zártak volna befele, mikor ő berontott, és elkezdett valamit hablatyolni. Komolyan mondom, ez a csaj több okosságot mond részegen, mint amúgy józanon. Követem persze be a könyvtárba, kicsit érzem én is a piát, de még mindig jobban bírom, mint Dorothea. Legalábbis a járásból ez derül ki. Ő kicsit dülöngél ide-oda, én (majdnem) teljesen egyenesen járok. A biztonsági őrök jönnek mögöttünk, én pedig egyszerűen megfordulok, vámpír képességeimnek köszönhetően megigézem őket, aztán pedig a kulcsot a kezembe nyomják. A pótkulcsot persze. Azért még egy igét is rájuk mondok, hogy ne jöjjenek vissza 25 perc múlva zaklatni minket. Hanem majd akkor jöjjenek, ha feloldom. El is mennek hát, én pedig tovább hallgatom Dorothea okosságait. Elmosolyodom, mikor magához húz, a csókját viszonzom, aztán pedig megszólalok. - Hát nem tudom… Lehet nem mindenki olvasásra használta a könyvtárat. - Mondom neki mosolyogva. Mivel én ilyen dolgokban nem vagyok otthon, mint amiket ő mond, ezért magam részéről váltok témát. - Elgondolkoztál már azon, hogy a gyémántgyűrű, valamint a nő, aki a kezén viseli, egy és ugyanazon anyagból áll? Érdekes belegondolni, hogy a szén mennyire nélkülözhetetlen… - Valószínűleg őt sem hatja meg annyira az, amit én mondok, úgy, amennyire engem sem izgatnak annyira a könyvtárak.
Őszintén nem tudom, hogy miért vagy éppenséggel hogyan jutott eszembe a könyvtárba jönni. A számat elhagyó információkat meg aztán tényleg nem tudom, hogy honnan szedtem össze, vagy egyáltalán volt-e valami igazságalapja az egésznek. Annyira furcsa volt. Nem tudtam hova tenni az egészet, de nem is érdekelt. Annyi könyv van itt, hogy egy élet alatt sem tudnám őket kiolvasni. Van egyáltalán olyan ember, aki elolvasta ezeket vagy egyszerűen csak porfogónak vannak itt? Úgy értem mindig csak több könyv lesz.. Írnak újakat. Még feldolgozásokat is. A múltkor azt hiszem a Rómeó és Júliát modernizálták vagy mi. Az a legszörnyűbb, hogy szerintem egy harminc év múlva az lesz a természetes formája és nem is fognak emlékezni arra, hogy milyen volt eredetileg. Bár kicsit érthetetlen mai felfogással a szövege, úgyhogy nem hibáztatok senkit, aki harminc év múlva inkább a modernebb változatot részesíti előnyben. Odafigyelek arra, amit mondd, de igazából az agyam nem fogja fel, vagy egyszerűen csak nem akarja felfogni. - Fogalmam nincs, hogy miről beszéltél, de valahogy ettől csak sokkal vonzóbbá váltál a szememben. - Újra az ajkaira tapadok és végigsimítok a mellkasán, majd pedig elhúzódom tőle egy vigyorral a képemen, majd végighúzom a kezemet könyvek tömkelegén. - Végül is miért is jöttünk ide? - Nem tudom, hogy mit akartam itt, vagy mit akartunk itt. Minden annyira zavaros. Lehet, hogy több pia kell ahhoz, hogy kiüssem magam, de közel sem jelenti azt, hogy gyengébb hatással lenne a gondolataimra. Szó szoros értelmében megfagyasztja az agytekervényeimet és körülbelül két másodpercig képes vagyok gondolkodni utána pedig azt is elfelejtem, hogy hol a fenében vagyok.
- Mit is keresünk mi itt? – teszem fel úgy körülbelül századjára a kérdést, ahogy hátradőlök a székben, a lábaimat pedig az asztalra teszem fel. Persze, a többi asztalunknál ülő ezt nem díjazza, de nem mernek szólni. Jobban is teszik. Bár talán kissé hiányolom azt,hogy mondjanak valamit, ami indokul szolgálhatna, hogy kitéphessem a gégéjüket. Csak pár pillanatig kalandozok el, szinte megelevenül előttem a látvány, ahogy a vérükben fekszenek ezek az okos tojások. – Tudod, attól, hogy halálra untatsz, utána még megfogok valakit ölni. – na ez már láthatóan jobban zavarja őket, de mikor rám pillantanak én csak egy barátságos mosollyal elintézem az egészet. Talán pont őket fogom. - Tudod mikor olvastam utoljára könyvet? A függetlenségi nyilatkozat előtt. Nem tudom, hogy miként vagy vele, de én jobb szerettem és szeretem megélni a történelmet. A könyvek hazudnak. – az utolsó mondatomat már inkább csak a hallótávolságon belül olvasó és tanuló diákoknak szánom, akiknek az arcán mostanra teljesen egyértelműen látszik, hogy nem tudják mi tévők legyenek. Rengeteg dolog történt máshogy, mint azt mondják és leírják a könyvekben az emberek. Bár érthető, egyikük sem volt ott, hogy tudja a teljes igazságot. Aki viszont ott volt, például szerény személyem, azt meg a legkevésbé sem érdekli mit írnak a könyvekbe. - Komolyan, mit vársz? Hogy majd a könyvek megvilágosítanak? – nem tudom, hogy mi ez a hatalmas késztetés nála, hogy megváltoztasson, de biztos nem a könyvtárban fog rám találni, akármit is keres ilyen bőszen. Közben a mellényem zsebéből előkerül a cigaretta, amire rá is gyújtok, természetesen újabb ledöbbent pillanatok kísérik minden egyes tettemet. Nem értem ezeket, hogy képesek egész nap itt ülni és olvasgatni. Néha visszasírom még azokat az időket, mikor az ember nem tudott olvasni és írni. – Nincs itt valami hamutál? – elsősorban a tanuló diákokra néztem, akik kissé zavartan vonogatták a vállaikat, de mivel semmi érdemit nem tudtak mondani, csak felhördültem. Mit keresek én itt?
Darius egyre jobban kezd idegesíteni, olyan, mint egy gyerek, a fiam Thomas szokta ezt csinálni, ezerszer is felteszi ugyanazt a kérdést pedig tudja, hogy nem fog rá választ kapni. És ha azt nézzük a fiam még csak 4 éves, Darius meg...na igen, sok. Jobban is átgondolhattam volna ezt az egészet még mielőtt Őt is magammal hurcolom. -Hacsak nem az unalom öl meg téged előbb, na tedd magad hasznossá és hozd ide azt a könyvet. - Mutatok egy kék, bőrkötéses darabra a szemben lévő polcon. Kissé murisan nézhetünk ki itt Darius-szal. Két kemény, motoros szerkós nagydarab fickó egy kis helyi könyvtárban. Ha most nem lenne fontos amit keresek hát én is mulatnék egy jót a helyzeten, de nem tűr halasztást a tennivalóm. -Egy percig sem állítom, hogy a könyvek nem hazudnak, de most talán többet tudnak, mint én. Mellesleg ilyen öreg vagy? - Célzok vissza a függetlenségi nyilatkozatra csak heccelődés céljából majd ismét minden figyelmem a könyvre fordítom ami a kezembe került. Tudom nagyon jól, hogy a könyvek tündért csinálnak a manóból is, szinte a fele sem igaz. A történelmet meg kell élni nem pedig utólag kutatni, csak az tudhatja pontosan a részleteket aki akkor ott is volt. -Kivételesen nem te vagy most a középpontban Darius. Egy nő után kutatok a múltamból. - Egy nagyon különleges nő után. Ám Darius folyamatosan eltereli a figyelmem, néha már úgy érzem, hogy 3 gyereknek vagyok a pót apja, azok közül is a legrosszabb Darius. -Hamuzz bele az egyik kölyök tenyerébe. - Ajánlom fel, mint lehetőséget. Erre a kijelentésre már kissé riadt arcokkal állnak fel a kölkök és sietősen távoznak. -Na, legalább letudok ülni. - Foglalok helyet vagy egy tucat könyvvel. Melisandre, ez a név azóta kísért, hogy ismét láttam. Na persze mindig ott volt a gondolataim között, de úgy véltem halott, most pedig életben van, és tudnom kell, hogy pontosan mi történt, talán vannak feljegyezve dolgok. Na nem azért mert Melinek nem hinnék vagy ilyesmi,d e szeretek pontosan megtudni mindent. -Emlékszel Melisandre-ra? - Teszem fel úgy a kérdést, hogy közben szemeim a sorokat olvassák.
- Jól van, igenis apuci! – morgolódom, de különösképp mosolyogva, és persze nem különösebben sietem el azt, hogy felálljak, hát még, hogy odavigyem neki azt a könyvet. Mi vagyok én, a futárja? Persze, ennyire nem veszem magamra a dolgot, de.. szörnyű, hogy csak apának kell hinnie magát egy embernek, hogy olyan legyen, mint valami rabszolgahajcsár. – Hogy nem akart még téged egyik gyereked sem megölni? – kérdezem, ahogy felé nyújtom a könyvet. Ha nekem ilyen apám lett volna…bár, most,hogy jobban belegondolok, hasonló apám volt. Elég szigorú, magának való és folyton dühös volt a világra. De kemény volt, igazi harcos típus, csak hát… korán vesztette el a fejét. Szó szerint. - Túlságosan jóban lettél az olvasással mióta késői vacsora helyett inkább késői meséket tartasz a kölykeidnek. – nem mondom, hogy megértem, mert nem, még csak támogatni sem támogatom, mert úgy tartom, hogy azért vagyunk vámpírok, hogy már ne kelljen többé embernek lennünk. A gyerekek, a család, pedig emberi dolog. – Négy évszázadja nagyjából, de ki számolja? – rántom meg a vállam nevetve. A mellettünk üllő emberek persze megint csak megfagyva ülnek ott, és jó eséllyel azon gondolkodnak, hogy miért nem egy elmegyógyintézetben vagyunk. Nos, azért nem, mert minket, legalábbis engem jobb az embertől távol tartani. Philip meg fura mióta apának hiszi magát. - Pedig már kezdtem élvezni a helyzetet. – csóválom meg a fejemet, de persze süt a szavaimból a cinizmus. – Mondd, hogy nem a gyerekeid anyját keresed. – már azt sem értem, hogy miért nem néz utána valami nyilvántartásban. Általában azok vannak könyvekben akik nagy dolgokat tettek, ez a nő a múltjából talán valami hercegnő lett volna? - Gratulálok, most megijesztetted a fiatalságot. Pedig most az egyszer tényleg tanulhattak volna. – nem a könyvek fogják őket megtanítani arra, hogy miként éljenek. Az a hibák és tapasztalatok munkája,a könyvek csak arra jók, hogy… igazából szerintem semmire sem jók az égvilágon. Vagyis de. Tüzelni velük jól lehet. - Ez a nő valaki, akit megöltél, vagy valaki akit felcsináltál? – nem tudom, hogy kiről beszél, egy név még nem sok mindent mond nekem, és a memóriám kissé… kihagy, de nagyon remélem, hogy megölte, szívesebben ások sírt, mint pesztrálok gyereket.
-Jó fiú, büszke vagyok rád. - Nézek fel a könyvemből vigyorogva. Legalább már helyre raktuk baráti viszonyunk úgy 60%-át. A könyvet tovább olvasva hallgatom a diákok susmogását. Elvigyorodom ahogy meghallom az "ezek tuti őrültek" meg a "hallgass már, még meghallják és akkor baj lesz", de persze a kedvencem az összes közül ez: "Ezek tutkó, hogy szervkereskedők, hallottam róluk a múltkor a hírekben, ilyen nagy motoros állatok és elviszik a gyanútlan járókelőket." Alig tudom visszatartani a belőlem kikívánkozó nevetést, remélem Darius is hallgatja ezeket a sületlen bolondokat, megéri. -Talán mert még az egyik csak 2 éves a másik meg 4 és a vajazókést sem tudják normálisan megfogni. - Vetem oda félvállról. A fiaim most még haszontalan kis élősködők, de majd később, ez változni fog, ha rajtam múlik biztos, hogy így lesz. -Én legalább tudok olvasni, amivel te nem igazán büszkélkedhetsz, de egyezzünk meg, én leszek az ész te meg hozod a kaját, na? - Mondom röhögve. A kis társaság akik még bent mertek maradni olyan falfehér arccal néznek minket. Hát igen elég morbidan hangzanak a szavaink, ohh, ha tudnák, hogy ez mind igaz, szerintem itt lehetne azonnal újjá éleszteni őket. -Jól van, örülhetsz, hogy még nem őszülsz és hullanak ki a fogaid Mikulás. - Vigyorgok. A következő könyvet a legnagyobb egyszerűséggel hajítom félre a földre mert semmi haszna nincs, amit keresek az nincs benne. -A kölykök anyja halott. - Mondom kissé mogorván. Jó, talán nem voltam belé szerelmes sem semmi ilyen hülyeség, de tiszteltem azt a nőt azért amit megtett, a kölykök is ezért vannak nálam, mert megkért, hogy vigyázzak rájuk helyette, semmi másért. -Ezek? Ezek már születésük előtt sült bolondok voltak, ha bármiből is tanulnának elmennék Jézusnak. - Mondom elhajítva a következő könyvet is. Nem igaz, hogy egyikben sincs benne ami nekem kell. -Ma nagyon elemedben vagy Darius, nem, egyik sem. Ez a nő az egyetlen volt az életemben akit valamelyest szerettem vagy valami olyasmi. Már millió meg egy éve meghalt, de valamelyik nap újra találkoztam vele, életben van és még mindig boszorkány. - Mondom. Nem hiszem el, hogy Darius nem emlékszik rá. Szelektív a memóriája meg néha az esze is.
- Elmondhatatlan öröm, hogy büszkévé tettelek. – húzom egy színpadias mosolyra a számat, ahogy ledobom magam a székre, ahonnét az előbb fel kellett állnom amiatt a hülye könyv miatt. – Kicsit halkabban srácok. – pillantok a pusmogók felé egy elégedett mosollyal. Mindig is imádtam azt, ha féltek tőlem az emberek. Van, akinek drog kell, hogy életképesnek érezze magát, én beérem azzal is, ha látom az emberek félelmét, a tőlem való rettegésüket. Épp ez a legjobb a vadászatokban. Nem a vérről szól ez. Egyszerűen csak látni akarom a szemükben a félelmet, látni akarom, ahogy feladják, megtörnek. Na meg persze… kicsit istennek is érzem magam, hogy dönthetek élet-halál kérdésről. - Szóval megtanultál pelenkázni. Csodás. – mit ne mondjak, nincs annál lehangolóbb, mint egy vámpír, aki pelenkát cserél. – Nem gondolkodtál még el azon, hogy mi lesz, ha a drága fiaid vadászok lesznek és egy karóval akarják majd kidekorálni a mellkasodat? – mert lássuk be, egy vámpír nem való családapának, nem tudom, hogy ez miként felejtődött el az ő esetében. A vámpír gyilkos, egy gyilkos pedig jobb esetben nem különösebben nevezhető apának, de úgy szülőnek sem igazán, nemtől függetlenül. - Tudok olvasni. Nagyjából. – soha nem bajlódtam azzal, hogy megtanuljak, nem tűnt fontosnak. Valamennyire tudok és az… tökéletes is. nem véletlen nem olvasok novellákat és nagy regényeket. Amúgy sem érdekelnek. - Neked viszont már vannak őszhajszálaid. Gondolom bánod, hogy nem előbb haltál meg. – rántom meg a vállam. Én erőm teljében haltam meg, mondhatni az életem csúcsán, férfiként, harcosként, de… ez mind nem számít, ha meghalsz. Az egyetlen dolog ami számít ilyenkor, hogy a halálod után felkelsz-e, vagy sem. Én felkeltem. - Akkor bébiszittert keresel? – nem tudom, a halál valahogy nem nagyon tud megérinteni, teljesen mindegy, hogy nő, gyerek, vagy épp valami halálos beteg hal meg. Sok embert öltem meg, azt hiszem egyetlen halál már nem igen tud megbotránkoztatni, még ha egy anya is halt meg. - Látom kiment a divatból, hogy azokat vissza is rakd a helyükre. – bökök a fejemmel az újabb könyv felé, amit csak úgy félrehajít. Alig várom,hogy valaki idejöjjön és szóljon, hogy hagyja abba ezt. Lehetne ő az első, akit megölök ma. - Áh, tudom, a drágalátos kis szerelmed… - húzom el a számat, de aztán csak előredőlök és kérdőn nézek rá. – Csakhogy tisztázzuk. Találkozol egy nővel, akit különösképpen szerettél ágyba vinni, nem láttad évszázadokon át, azt hitted meghalt, te pedig ahelyett, hogy megkérdeznéd hol lakik, inkább a könyvtárat bújod, hátha ráakadsz a lakcímére? – mert ebben az esetben van egy rossz hírem a számára. Nincs a helyzet magaslatán.
Azt mondják, hogy a tudás hatalom. Nincs igazuk, van olyan helyzet, mikor a tudás csak teher és semmi több. A túl sok tudás pedig egyenesen romboló hatású, méghozzá a kapcsolatokat veszi célba. Itt vagyok például én. Annyi minden van, amivel megkönnyíthetném a saját életemet, de mindegyik lehetőség elborzaszt, tudván, hogy ha a bátyámnak bármi kára származik belőle, akkor magamnak is ártok. Mégsem ennyire egyszerű. A dolognak olyan összetett és megfoghatatlan részei vannak, amelyeknek a gyökere a lelkemben burjánzik, és egyszerűen alkalmatlanná tesz arra, hogy a magam javát bármikor a másiké elé helyezzem, főleg akkor, ha a saját véremről van szó. Talán ezért is vagyok olyan biztos abban, hogy mindent meg lehet javítani, ami elromlik. A kerti grillt, a vízvezetéket, de még a bátyám lelkét fertőző mételyre is van gyógymód. Egyszerűen nem vagyok hajlandó elfogadni azt megoldásnak, hogy hagyjam járni az útját. Az meg végképp ki van zárva, hogy átadjam őt a hatóságnak. Csak és kizárólag ezért megy jól a hazugság is. A félrevezetést nem is lehetne máshol kezdeni, és csak remélem, hogy elég hihetőnek és kellően tudatlannak tűnök az ügyben. - Nem tartom valószínűnek, hogy egy ember ilyesmire vetemedne a városunkban.. – nyelek nagyot. Mi aztán tényleg szépen körüljárjuk a témát, de felüdülés, hogy most tényleg valóst állítok. Ember nem tesz ilyet, sokkal hamarabb elborzad attól, hogy mire vetemedik, minthogy megtenné. Norman sem emberként bánt másokat. A farkas műveli ezt vele.. Legalábbis szeretném azt hinni, hogy a gonosz oldala tényleg alakváltás után tetőzik. Bár saját az megcáfolja az elméletemet, hogy engem sosem bánt, pedig néhányszor már sikerült rábukkannom farkas alakban is. Én mindig a kivételt képezem. De azért ezt nem szándékozom az orrára kötni, még úgy sem, hogy teljesen elterelem a témát. Pont ezért is veszem úgy, mintha a hitetlenkedését meg se hallanám. Sejt valamit, én pedig nem vagyok annyira profi, hogy teljesen elültessem a gyanúját, inkább a jótékony homályban hagyom, hadd tapogatózzon. Remélhetőleg rossz irányba. Ha mégsem… Azzal ráérek akkor foglalkozni. - Semmiség… - válaszolom rutinosan. Bár tény, hogy barátok terén nem vagyok túlságosan eleresztve, szóval az időm megoszlik a tanulás, a bátyám hajkurászása és az otthonlét között. Mindezt legtöbbször magány teszi egyhangúvá, már-már tényleg a megszokás az úr. Szóval időt szánni rá nem nagy fáradtság, annak tekintetében pedig, hogy így jó esélyem van arra is, hogy hamis nyomra bukkan, egyértelművé válik, hogy meg kell ragadnom a lehetőséget. - Oh.. Köszönöm.. – nézek rá kissé talán meglepetten, mikor felkapja a könyveket és várja tőlem az instrukciókat, hogy merre vigye. Egészen udvarias, nekem pedig kezd bűntudatom támadni, amiért félrevezetem, de még el tudom nyomni. Muszáj. - Persze, rendben.. – válaszolok automatikusan, míg szépen sorban redukálom a cipelt könyvek számát. Egyesével pakolom vissza a polcra és az utolsó végeztél a táskámat a vállamra kanyarítva intek a könyvtárosnak. – Csak ha lehet, akkor diszkréten.. Sziréna nélkül. A városban futótűzként terjednek a hírek és nem örülnék neki, ha az jutna az anyám fülébe, hogy letartóztattak… - sóhajtok nagyot. Ismerve őt valószínűleg nem hinne a pletykáknak, hisz tudja rólam, milyen vagyok, de ha engem kezdenének ki miatta, azzal meggyűlne a baja.. Pontosan annyira, amennyire én sem viselem jól, ha a középpontba keveredek. Az autót persze bárki felismerné, nem lehet figyelmen kívül hagyni, és talán néhányan meg is néznek, főként olyanok, akik csak látásból ismernek, de egy szavukat sem hallom. Talán jobb is. Viszont tény, hogy sokkal nagyobb biztonságban érzem magam, amint magamra csukom a rendőrautó ajtaját. Furcsa dolog ez, mintha megvédene attól, hogy pletykák kereszttüzébe kerüljek, holott ez pontosan fordítva van. - Csak hajtson a külvárosig, még a híd előtt lesz egy földút jobbra…. Vagyis.. Öhm. Bocsánat, nyilván tudja, merre történt a támadás.. – hallgatok el zavartan. Teljesen úgy éreztem magam egy percre, mintha én lennék az idegenvezető, későn jövök csak rá, hogy ez csupán részben igaz.
-Hát még nekem mekkora öröm, hogy van okom büszkének lenni rád. - Viszonozom a vigyort. Nos legalább már nem tartunk ott, hogy egymás nyakának ugorjunk. Persze nem vagyok hülye, Darius nem felejt és egyszer már átvertem, másodjára nem fogom megúszni a dolgot. A pusmogók Darius hangjára szinte egyszerre csendesednek el, ha a félelemnek lenne szaga, itt már nem lehetne megmaradni. Ezek a kölykök úgy rettegnek, hogy végül már megmoccanni se igazán mernek, dicséretes, most semmi kedvem nem volna egy vagánykodó fenegyerekhez aki bátorságpróbaként minket akarna kiebrudalni a könyvtárból. Darius lehet élvezné a helyzetet, és lehet más helyzetben én is odáig lennék pár kölyök megleckéztetésében, de ez most nem az a pillanat és nem a megfelelő hely az eféle mókához. -Úgy nézek ki, mint aki tud vagy akar pelenkázni? - Nézek rá felhúzott szemöldökkel, szinte már értetlenül. Ezt a kellemetlen dolgot elvégzik azok akiket megigéztem erre. A nap 24 órájában vigyáznak a kölykökre, megtesznek bármit nekik, elvégeznek minden házimunkát a gyerekek után. Én csupán annyit ígértem meg, hogy felnevelem őket, az ezzel járó feladatokat már nem. -Ha ez lesz valószínűleg megérdemeltem, de még nem járunk ott, ezzel még ráérünk foglalkozni később is. - Darius igazi vész madár, régen is az volt, de mostanság még inkább az. Én nem gondolom azt, hogy a fiaim vadászokká válnának, de ha mégis, ne adj isten azok lesznek, hát jó, a sorsukat maguk válasszák, maximum alakítok rajta kissé a magam javára. -Tőled már az is valami barátom. - Én régen, még emberként fontosnak tartottam az olvasást és az írást, és ez most már olyan tudás amit elfelejteni képtelenség, ugyan már sem az írás, sem az olvasás nem fontos, de amit egyszer megtanultál azt elfelejteni nem tudod. -Nos, ha választhattam volna, gondolom nem a vénember stílus lett volna a választott, de mivel ez nem annak a kérdése, így hát vagyok az, aki. De még így is ezerszer jobban nézek ki, mint te haver. - Vigyorgok. Na persze ez még viccnek is rossz. Még emberként sem voltam a nők mindene és szupermodell meg pláne, így vámpírként is maradtam az, aki voltam. -Nem, még mindig nem talált, de próbálkozz tovább. - A kölykök anyja halott, ezen már túlléptem akkor mikor meghalt. Az, hogy a kölykök maradtak, mint kolonc a nyakamon, hát ez van, ebből hasznot is lehet húzni, nem? -Már a 20-as években kiment a divatból és azóta se jött vissza. - Feleslegesnek tartom összeszedni a könyveket, majd felszedi az, aki itt dolgozik, tessék csak a pénzéért megdolgozni. Én csupán egy olvasni vágyó emberke vagyok, se több, se kevesebb. -Darius, ki mondta, hogy konkrétan Őt keresem? Mellesleg már nálam van, nem a lakcíme kell, hanem kíváncsi vagyok a halálára, hátha van valamelyik könyvben valami feljegyezve, Melisandre nem igazán szeret erről beszélni ami érthető is, de ettől még én szeretek tisztán látni. - Csak sóhajtok egyet, megszoktam már, hogy Darius nem tart épelméjűnek, de olykor már kezd túlzásokba esni a bölcsességével.
-Mintha nem adtam volna már így is épp elég okot rá… - csóválom meg a fejemet egy nagyot sóhajtva, de aztán végül csak elvigyorodom. Büszkeségre? Arra ugyan nem, de sok mindent tettem, ami… igazán kivívhatta volna már az elismerését vagy épp a tiszteletét. Bár azokból kiindulva, hogy csak úgy eltűnt… kitudja. - Kitudja mikor lesz rá szükséged… és ha már úgy döntöttél hogy játszani fogod az apát... – amit még mindig nem értem, hogy miért csinál. De nem fogok rákérdezni. Nehogy azt higgye érdekel. Ha ez a nagy álma… olyannak tettetni magát amilyen soha nem lesz,akkor csak tessék. Élvezze ki. Nem tart sokáig majd. - Komolyan, hol hagytad a töködet? – pillantok rá érdeklődően, mert nem fér a fejembe az, hogy mégis miként vállalhata ezt mind önként. Komolyan ennyire nem lát a szemétől? Egy vámpír nem való apának. Ha már itt tartunk, akkor még csak pótapának sem. Minél előbb kiveri a fejéből a dolgot annál jobb. – Következőleg majd veszel egy házat a kertvárosban? – már csak az kéne. Mi lesz így belőle? Szembeköpi mindazt, amik vagyunk. Ő egy gyilkos. Egy szörnyeteg. Nem pedig valami apajelölt a kertvárosban. Nem ilyennek kéne lennie. Ő nem ilyen. Hiába próbálja másnak mutatni magát… attól még ilyen marad. - Csak azok olvasnak, akik nem képesek maguktól lépni. – mások véleményét és tetteit olvasgatják ahelyett, hogy csinálnának valamit. A tudás hatalom szokták mondani, de ez nem teljesen van így. A tudás nagy mértékben rossz. Néha sokkal többet segítünk magunknak, ha nem akarunk mindent tudni. Úgy a meglepetés sem marad majd el. - Ne szomorkodj. Tagadhatatlan, hogy van egy…sajátos kisugárzásod…azokra akik nem látnak. – vigyorgok rá. Csak viccelek persze. De a lényeg a lényeg: a halál megszépít. Ha tudnák ezt az emberek… nem az a sok hülye krém kell nekik, csakis a halál. Ingyen van ráadásul. Egy kis vér pedig cserébe igazán nem nagy dolog, nem? - Mondd, hogy nem viszel hetente virágokat a sírjára. – mert az már tényleg több lenne, mint…igazából már így is többet tett, mint ami elnézhető lenne. A fenébe is, ő egy vámpír, nem pedig valami szappanopera főszereplője. A virágnak amúgy sincsen semmi értleme. Elhervad, meghal, minek adják akkor egy halottnak? - Mégis miért érdekel, hogy miként halt meg? Mit számít? – nem értem, hogy mi baja van. Él a csaj, ráadásul ott van a lakásán, szerintem a csajjal kéne akkor foglalkoznia nem pedig ezekkel a könyvekkel. Mégis mit számít, hogy meghalt? A lényeg, hogy megint él, nem igaz? – Talán felakasztották. Vagy elégették. Esetleg lelőtték. Ezer és ezer féleképpen halhatott meg. – a lényeg, hogy a halálban is életre lelt, nemde? Akárcsak Philip, vagy én. Ez az egyetlen, ami számít.
-Adtál-adtál, de ezzel most bizonyítottál. - Vigyorgok. Az évtizedek alatt, jobban mondva már vagy egy évszázada bőven tett olyan dolgokat amitől még az állam is leesett olykor. Ha nem volnék meggondolatlan és botor akkor félhetnék is tőle, kész őrült, de mindig is szerettem a tűzzel játszani így hát egy percig sem tartok tőle, sőt, egyenrangúként kezelem magam, hogy ez tetszik-e neki vagy sem egy cseppet sem érdekel. -Kösz, de egy biztos, ez nem lesz a napi rutinjaim része. - Vonom meg a vállam. A kölykök kaptak otthont, van aki gondoskodik róluk, ennyi, nekem nem sok vizet zavarnak, de babusgatni nem fogom őket. Amúgy iránt sem tartózkodom New York-ban, itt vagyok Mystic Falls-ban és próbálom szemmel tartani Darius-t, hogy nagyobb marhaságot ne csináljon...helyette megteszem én, merthogy vámpírt könyvtárban ideje óta senki nem látott az biztos. -A tököm általában a helyén van, ha épp nem használom, most pedig ha kérhetem ezt a témát zárjuk. - Már hetek óta itt vagyok és még mindig, minden nap a fejemre olvassa, hogy egy szerencsétlen hülye vagyok, meglehet, de ettől még kiváló gyilkológép és örülnék ha nem bosszantana fel minden pillanatban, ha lehet. -Nem, következőleg egy parcellát veszek és oda duglak, ha nem hagyod abba, próbálnék gondolkodni ami neked nehezedre esik barátom. - Igen, kicsit kibillentem a nyugodt egyensúlyomból. Ideig-óráig még csak-csak elvagyok az ugratásaival, de hamar kijövök a béketűrésemből. Arra vágyik Darius, hogy legyek az aki voltam, nos az vagyok csak most már tudok hideg fejjel gondolkodni, nem úgy mint Ő. Ha akarok akkor gyilkolok, ha akarom akkor nőket erőszakolok meg anélkül, hogy érezném a bűntudat súlyát, vagy az, aki, ha nem tetszik neki majd lenyeli a békát. -Mint ahogy az emberek is olvasnak, ahogy az voltam Én is, mostanra már magam is értem, hogy ennek nem sok értelme van, ha valaki képes mást is megtenni, ha képes olyat cselekedni amit mások csak olvasni képesek, akkor értelmetlen. - A műveltség nem a vámpírok reszortja, ezzel tisztában vagyok és nem is gyakran szórakozom regények olvasásával, még megártana. -Ohh igen, rád is tapadnak a nők akik süketek, mert amint kinyitod a szád lőttek az esti szórakozásnak. - Persze egyikünk sem gondolja komolyan..talán egy kicsit csupán. Darius csináljon bármit a nők akkor is tapadnak rá, mondjuk nekem sincs okom panaszra, de tény, hogy azért kettőnk közt akadnak különbségek. -Nem Darius, de majd a te sírodra viszek, becsszó! - Forgatom a szemem. Igen, sejtem, hogy még vagy 10 évig hallgathatom a monológját, hogy hol cseszem el a vámpírságom. Szerintem pedig mindenki azt tesz az életével amit akar, ám néha úgy érzem Darius megakarja tenni ezt helyettem, mintha az én életem az Övé volna és folyton neki kellene ezen alakítania...nevetséges. -Tudnia akarom és kész, elég sok galibát okozott a halála és szeretném ezt most tudni, de ezekben a szar könyvekben semmi nincs. - Hajítom el az utolsó kötetet is a francba és állok fel akkora hévvel, hogy a szék is a földön csattan. -Menjünk még mielőtt kicsit ideges leszek és itt az összes szerencsétlen vérben fog úszni. - Nem fogtam vissza a hangom, had hallják, nem érdekel.
-Képzelem. – horkanok fel. Azért ne higgye, hogy ez mindig így lesz. Nem fogok vele könyvtárakban ücsörögni minden egyes nap, hogy ő valami múltbéli csaját kereshesse. Ha a csaja valóban a városban van, egyszerűen csak felfeshetné egy épület falára, hogy : keress meg! Nem hinném, hogy megvakult volna az évszázadok alatt. - Soha ne mondd, hogy soha. Nézz szembe a tényekkel. Apát játszol miközben embereket zsigerelsz ki. Igazi családbarát életmód. – remélem kihallja a hangomban a kendőzetlen rosszallást. Gyerekek? Minek?Nem gondolt még bele abba, hogy azokat is túl fogja élni? Vagy majd gondol egyet és őket is vámpírrá teszi? Valahogy nem nézem már ezt ki belőle. - Zárd csak le. Tőlem majd akkor várd ezt, ha nem játszol papás-mamást. – rántom meg a vállam. Nem, nem fogom megemészteni ezt. Minek gyerek? Elvesz egy csomó időt egy ember életéből is, ráadásul Philip az örökkévalóságból képes ezekre időt pazarolni? Mit csinál egy gyerek egész nap? Eszik meg szarik, szerencsésebb esetben ebben a sorrendben. - Tudod, gondolj csak bele! Hány dolog végződött eddig úgy, ahogy azt elgondoltad? – ugye, hogy egy sem. Nem érdemes tervezni, mert úgyis más lesz minden. Ez olyan, mintha írnál egy szar forgatókönyvet, amit újra meg újra visszadobnak, csakhogy nem fogsz tudni írni normális befejezést neki. - Akkor miért vagyunk itt? – kérdem széttárt karokkal. A vámpír egy gyilkos…gépezet. A tökéletes vadász, a tökéletes vadállat. Egy vadállat pedig gyilkol. Azt csinál, amit akar, és nem egy rohadt könyvtárban keres válaszokat több száz éves kérdésekre. Ha tudom, hogy mit akar inkább elviszem tenyérjóshoz. Legalább vacsoráztunk volna. - Csak ha csalódást okoznak. – rántom meg a vállam. Nem ölök meg olyat, akivel előző nap még csendháborítást követtem el. Kivéve, ha borzalmasan rossz volt, de… a nők kicsit engem a svédasztalra emlékeztetnek. Válogathatok, és van szemem kiszúrni az olyat, akivel ténylegesen lehet egy jó éjszakám. Aki megdolgozik az életéért, azt én békénhagyom. - Sír? Egy rohadt szentélyt akarok. – már a gondolat is mosolyt csal az arcomra. Bár nem tervezek meghalni, úgy vagyok vele, hogy eleget éltem, kiérdemeltem az örökkévalóságot. Tettem egy-két…talán kissé erkölcstelen dolgot, de mind teszünk dolgokat az életben maradásért. Az embernek ott van a steak, amin növesztheti a seggét, nekem meg a vér. - Mire számítottál? Hogy találsz majd egy mesét arról, ahogy élve elégették? – bár erősen kétlem, hogy így halt volna meg, de a lényeg ugyanaz. Ezek csak könyvek. A csaja pedig nem hinném, hogy sok port kavart volna itt, akkor lenne egy fasza kis emléktábla, hogy itt véreztették ki. - Az első mondatod, amivel egyetértek. – mondom mosolyogva, ahogy felállok a székemből és elindulok utána a kijárat irányába. Végre kiszabadulunk innen. Egy börtön ehhez képest leányálom. Nincs bajom a rácsokkal, na de könyvekkel körbe bástyázva… rémálom.
Volt egy időszak... nem is olyan távol az életemben... amikor nem voltam annak a híve egyáltalán, hogy kimozduljak a lakásomból. A hűtő már majdnem teljesen üres volt, a bevásárlóközpont viszont egyáltalán nem volt vonzó számomra. Néha kiruccantam egy-egy bárba, hogy megigyam az adagom... de nem akartam tömeget magam körül. Az ok egyszerű volt. Soha nem voltam az a típus, aki csak úgy rohangált a városban, levegőzött. Majdnem hatvan évet töltöttem egy koporsóban. Azóta pedig nem szoktam hozzá ahhoz, hogy ide-oda császkáljak. Ez az utóbbi időben némileg változott. Leginkább szerencsémre. El akartam felejteni, ami a kétségbeesés legalsó pereméjre juttatott. Hiszen új korszak kezdődött az életemben, köszönhetően valakinek. Nem tudtam emlékezni már arra, hogy mi történt... bár talán nem is akartam. Elég volt azt megemészteni, hogy majdnem mindenki szó nélkül eltűnt valaki az életemből, én pedig egyedül itt maradtam, mint egy selejt. És már kezdtem azt érezni, hogy mindenért én vagyok a felelős és a családom. Amiért a testvérem elvégezte azt a varázslatot köztem és Gabriel között... és persze Nevil is részesült benne. Nem értettem... nem tudtam elfogadni. Egészen pár nappal ezelőttig. Azóta olyan, mintha hónapok teltek volna el, és a folt már kezd halványodni. Már nem emlékszem olyan élesen saját katasztrófámra. Már egyszerűen... nem érdekel. Az utóbbi időben valamelyest változtatni akartam más dolgokon is. Tudtam, hogy szükségem lesz Elodie-ra. Arra, hogy visszatérjen. Nem akartam mindent kiölni a múltamból, és ha őt visszakapnám, mintha az elveszített életemből nyernék vissza egy részt. Pont azt kaptam vissza, akinek én magam okoztam a halálát. Nem tudom, hogy ezt csak úgy meg lehet-e bocsájtani, de talán... talán egyáltalán nem haragszik... és remélem, hogy ez nem fog változni. Egy halk sóhajjal túrtam bele a hajamba, miközben megálltam az egyik pad mellett, és letettem pár könyvet oda. Nem volt szokásom ide járni, de most kivételt tettem. Talán Elodie feltámasztásának gondolata adott magából egy kis vidámságot, talán más miatt lettem lelkes, de most tele voltam energiával. Viszont utáltam egyedül lenni, mert így túl sok időm volt gondolkodni a múlton. Azon, ami történt. Miért pont nekem kellett egyedül maradnom... - Sun? - bukott ki belőlem, mikor egy, a közelben lézengő barna hajtömeget pillantottam meg. A neve úgy ugrott elő, mintha egyfolytában a nyelvemen lenne, majd nagyot nyeltem. Emlékeztem rá. Mondhatni, felejthetetlen élmény az életemben. Azt azóta sem döntöttem el, hogy jó emléklek kötnek-e hozzá, tekintve, hogy ha lehetőségem adódna rá, talán a torkának ugranék. Barátomként tekintettem rá... aztán valami félresiklott.
Már előre megmondta, hogy nem lesz egyszerű eset. Találkoztam már ilyesmivel, nem lepett meg egy efféle kijelentés, főleg nem egy nőtől. A szememben nem létezett nemi diszkriminálás, mert hittem abban, hogy a problémák nem abból indultak ki, hogy melyikünk férfi és melyikünk nő. Ez pedig annyit jelentett, hogy a probléma megoldását sem ez fogja majd meghozni. A nők azonban tagadhatatlanul szerették megbonyolítani a dolgokat, még nehezebbé tenni azt, ami már alapból nem a lista végén kullogott ilyen téren, és a pácienseim között nem egy akadt már, aki azt hitte, hogy egy egész világ gondját cipeli a hátán hobbiként, és nem hajlandó elengedni azt. Én rávettem, hogy megtegye, és ugyan másfél évembe telt, de azóta gondos családanya lett, boldogan él, és már nem keres kifogásokat az alól, hogy ki kelljen mennie az utcára és meg kelljen mutatnia magát, a családját, azt, hogy ki ő úgy általánosságban. Ez egy hatalmas probléma szokott lenni, de a hölgy, aki felhívott, még minimális információt sem közölt arról, mivel is kell majd kezelnem. A nevét árulta el és a korát. Malia. Nem elemeztem soha senkit a neve alapján, csupán megítéltem, hogy ha már fele annyira különleges lesz eme név viselője mint maga a név, akkor nem utalmas másfél óra előtt állok. Külön kérése volt, hogy ne egy steril, kevésbé otthonos téren találkozzunk, így az erre a célra berendezett irodámat ki kellett húznom a listáról. Nem is bántam, jólesett kimozdulni onnét, és nem akartam berendezkedni a városban, de az unalom egy olyan dolog, amit egy hozzám hasonló soha nem akar elkezdeni gyakorolni. Az unalom azoknak való, akik kényelmes életet élve nem tudják elütni az időt. Nekem szerencsére mindig akadt valami a noteszban. A könyvtár jó helyszínnek tűnt, így oda vetettem ki a találkozó helyszínét. Az időponthoz mérten igyekeztem időben megérkezni, mindig is korán voltam ott, ahol kellett, de meglepett, hogy belépve már láttam ott valakit. Már ült, így gondoltam, hogy nem most érkezett már. - Miss Tang? - kérdeztem mellé sétálva, ekkor már teljesen hétköznapi arccal vizslatva. - Remélem, nem várakoztattam meg túlzottan!
Kezdőlap
☇ 
redit
|| 
|| --- || 
|| 
|| --- || 
|| 
