Az ígérem szó hallatán csak elmosolyodtam. Reméltem, hogy ezennel állja a szavát, nem tűnik el csak úgy, mert szükségem volt valakire, aki ismert. Aki igazán ismert. Aki tudta, hogy ki vagyok, hogy mire vagyok képes, aki nem akart pórázon fogni. Bár soha nem éreztettem vele, hogy többet jelent holmi rokonnál, és sokszor éreztem vele szemben empátiát, mert sokkal inkább rá ütöttem a családomban, mint bárki másra. -Remélem is.-pillantok vadóc szemeibe, és nem értem, hogy lehet, hogy még ennyi idő után is képes ennyire üde és gondtalannak tűnő megjelenéssel ücsörögni itt, vagy bárhol máshol. Mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne, hogy ilyen életet élhet, élhetünk. Tökéletesen élt az emlékemben az a rengeteg lehordás, amit az anyám sózott az ő és az én fejemre, amiért a falu szabályait nem tartottuk be. De a falu szabályai címszó alatt futó intelmek inkább voltak anyám szabályai. Csak mindig mi voltuk azok, akiket megtalált vele. -Elég határozott elképzelése volt arról, hogy engem a szerinte jó oldalnak nevezett részen tartson. Bár soha nem értettem, miért ártott a lelkének, hogy szórakoztunk egy kicsit.-vonok vállat mosolyogva, bár ez a mondatot nem anyám leszólásának szántam, amit valószínű ő is érzett, mert mindig is tiszteltem a tudása és az eltökéltsége miatt. Annak az eredménye vagyok én is. Mármint ami vagyok. -Hát ő tett róla, hogy a legnagyobb kalamajkán túlessek.-célzok végül arra, amivé egyik éjszakáról a másikra sikerült változtatnia, és megforgatom az ujjamon lévő napgyűrűt, amit ő készített nekem, s ami igencsak idejétmúlt külsejű volt a rajtam lévő ruhákhoz képest. Még csak az antik darabok közé sem szívesen soroltam volna be. Gondoltam, ha már ez a könyv van előttem, és a családfán kutatom, s ha már ő is csak így megjelent -megint-, akkor rákérdezek erre arra, hátha tud valami kézzel foghatóbb válasszal szolgálni, mint a könyv. De a válasz nem juttatott sokkal közelebb. A legidősebb nővérem anyám szinte tökéletes másolata volt, nem is értettem, hogy mi és hogyan vetett életének véget. A rossz társaságról pedig egyenesen fogalmam sem volt. -Csak a nevét, meg a külső leírását.-rázom meg fejem, jelezve, hogy semmi érdemleges nincs ebben a könyvben a szépséges borítását kivéve.-Öten voltuk testvérek, de miután anyám meghalt még annyit se tudtunk a másikról, mint annak előtte. Csak tudni szerettem volna, hogy igazak e a pletykák róla. De a jelek szerint igen.-mutatok rá a tényre, hogy legidősebb nővérem kereshetem, már teljesen feleslegesen. -Mindig is én voltam a fekete bárány, aki kísérleti nyúl lett, aki mindig valami galibát okozott, vagy fájdalmat olyannak, akit szeretett. Arlene pedig olyan megfontolt és körültekintő volt, mint anyám. Nem is értem, mit kereshetett itt, ami a vesztét okozhatta.-vonom fel szemöldökeim, arcomra értetlen grimaszt húzva. -Hogy találtál meg? Egyáltalán hol jártál az elmúlt évtizedekben?-érdeklődöm, terelve a témát, hisz az még jobban érdekelt, hogy ő mit keres itt, mint az, ami a családom többi részét illette. Ő maradt nekem, és nem hiszem, hogy véletlenül bukkant volna fel. Bár nála ebben sem lehetek biztos.
Ezek a szép kis emlékek... Annyira imádnivalóak még mindig, bármennyire is régiek már, de sosem felejtődnek el. A szórakozás pedig jó, mert erre is való a boszi élet egyes szakasza, a másik pedig a komolyságé, a harmadik pedig a sötétségé. - Ami jó, az mindig jó marad - mondtam neki arra, amit ő is szemléltetett. - Egy kis kikapcsolódás sosem árt senkinek - mosolyogtam csak, mert olyan nekem, mintha a lányom lenne, bár ezt sose mondtam ki. A nővéréről próbált többet megtudni, de ebben az egyben én sem tudtam sokatmondó lenni. Sőt, egyenesen szűkös volt a válaszom. Pár apróságot nyomoztam ki, de valahogy elég is volt... - Amennyire én tudom, és amit ki tudtam deríteni, az ez volt róla - sóhajtozni kezdtem. - Arlene tényleg olyan volt, mint édesanyád. Nem igazán ismertem őt - vállat vonva beszéltem róla, egy kissé talán rideg hangon. - Őszintén? Nem tudom, miért jött ide... - ezzel úgy lezártam ezt. Felnevettem azon, amit mondott a fekete bárányról. Épp ez volt velem is anno. Mindig engem vettek elő, amikor valami történt. - Nekem is mindig az a szerep jutott, én voltam minden baj okozója, én voltam az, akit leszidtak - ravasz mosolyomat mutattam, mert pont ezért szerettem Freya-t legjobban. Sok hasonlóság fedezhető fel bennünk. A következő kérdése viszont elkerülhetetlen volt, az már holtbiztos. El is vártam tőle, meg egyébiránt is fontos tényező az, hogy miért bukkantam fel itt. Most. - Egy icipici fortéllyal - vallottam be neki, meg valahogy ismerem az észjárását, és tudtam, hogy egyszer majd úgyis elkezd szaglászni egy-két dolog után. - Igazából volt egy sejtésem, hogy elérsz ide valami úton-módon - közöltem vele ezt. - Hogy hol jártam? Mindenfelé - nem céltalanul, csak bejártam egy-két helyet, és volt az az affér Leo-val is, amit nem szeretnék hangoztatni, mert gyűlölettel teli emlék. - Veled, édesem, mi történt? Azon kívül, hogy nyomozgatásba kezdtél - vigyori lett az arcom.
Valahogy a nagy családom örömeit soha nem élvezhettem. Én voltam a fekete bárány, akit nem lehetett kezelni, aki mindig bonyodalmakat okozott. A nővérem ezzel szemben a mintagyerek volt. A többi testvérem pedig ki nem állhatott, amiért szófogadatlan voltam, és miattam kerültek büntetésbe. Ahogy felnőttünk, úgy távolodtunk el egymástól, s anyám kis kedvence lettem, amiért sikeres kísérleti alanynak bizonyultam. -Őt senki sem ismerte igazán.-húzom egyik szélét a szájamnak magasabbra, de az egészben az a vicces, hogy még csak azt se éreztem, hogy sajnálnám a hiányát. Csak érdekelt, mi lehetett ebben a helyben olyan érdekes, hogy rossz társaságba sodródott. Elmosolyodva nyugtáztam, hogy a hasonlóságok köztünk olyan szembeötlőek, hogy az már nem csak egy egyszerű nagynéni és gyerek viszony volt, inkább mintha anya-lánya lett volna. -Nem is értem, miért anyám az anyám, és miért nem te. Vele aligha hasonlítok valamire. Még a szeme is barna, ahogy az egész családnak, csak nekünk nem. Kész vicc ez a sors dolog, vagy végzet vagy mi.-nevetem el magam vállat vonva. Mindig is azt szerettem benne, hogy bár el-el tűnt, mikor megjelent, olyan energialöketet adott, mintha csak egy családnyi boszorkány ereje szállt volna meg. A kérdésem talán várható volt, és valahogy a sejtelmes válaszon sem lepődtem meg. Jellemző. Kitér az őszinteség elől, akárcsak én. -Hát, mivel tőled semmim nincs, amivel kereshetnélek, és mindig tudod a módját, hogy megtalálj, nem hiszem, hogy tudnék meglepetéseket okozni neked.-reagálok arra, amit ő fortélynak és sejtésnek hívott. Már-már ijesztő volt, ahogy tudatta velem, hogy még igenis él. Más levelet küldött volna, ő csak megjelent, arcán egy mosollyal, majd ugyan ilyen mód távozott is mellőlem, amikor már ráunt, vagy inkább rám unt. A kérdésére igyekeztem őszinte, de hozzá hasonlóan nem túl nyílt választ összeszedni magamban. -Csaposként érdekes emberekkel találkoztam, igyekeztem nem a múltban élni és azt hiszem ez sikerült is. Legalábbis részben és kisebb nagyobb változtatásokkal az életemben. Köszönhetően anyámnak bele kellett tanulnom, hogyan boldoguljak azzal, ami lettem miatta.-válaszolok sejtelmesen, mosollyal arcomon, és csak remélem, hogy nem kezd el faggatni megint arról, hogy miért is változtattam nevet. Nem terveztem beavatni, ez az én titkom volt, bár biztos voltam benne, hogy találna rá módot, hogy kiszedje belőlem. -Egy dolog után nyomozok igazán, de anyám vagy úgy rejtette el a könyvében, hogy nem találom, vagy le se jegyezte soha. Talán abban segítségemre lehetnél.-célzok újra sejtelmesen egy bizonyos varázsigére, amit azt hiszem ketten talán véghez tudnánk vinni, ha megtalálnám az arra vágyó alanyt. Hisz mind a ketten vámpírok és boszorkányok vagyunk, s vannak még így egy páran, csak nem lehet az annyira bonyolult, mint hiszem. Vagy mégis?
- Én örülök, hogy az én szemeimet örökölted - vágtam rá gyorsan és huncut mosolyogva. - Meg még néhány tulajdonságot is - továbbra sem fakult meg a mosoly az arcomon. Olyan vagyok, mint egy villám. Hol itt, hol ott csapok le. Mindig teszek róla, hogy jó kedvem legyen, és mások se búsuljanak. Mellettem képtelenség unatkozni, hogy picit egoista legyek. - Tudod... Ezt neked szántam - előszedtem az óriási táskámból egy fából faragott kis dobozkát, ami már elég rossz állapotban volt, az idő ezt nem kíméli. - Nyisd ki - nyugtalankodtam, mert reméltem, hogy tetszeni fog neki a gyűrű, ami az én tulajdonom évszázadok óta, de úgy érzem, őt megilleti ez. - Nem egy nagy nagy dolog, egy apróság - tekintetem a lányra szegeződött mindvégig. - Az elfogadás a legnehezebb, de ha azon túlesel, már beletörődsz - röviden ennyit mondtam az unokahúgomnak, akit mindenkinél jobban féltettem mindig. - Ismersz már engem, jól tudod, hogy még faggatnálak téged erről, de kivételesen nem teszem - vigyorogni kezdtem, hisz' szeretem hallani, ahogyan beszél, és kíváncsi vagyok rá. Igazi Sanford lány, mert forr benne a nyomozás iránti vágy, és egyéb dolgok is. Nos, igen, le sem tagadhatná ezt. - Természetesen, segítek, ha tudok. Miről lenne szó? - kérdeztem meg előbb. - Az anyád nagyon pedáns és precíz volt ezekben, de rafináltságát ki tudtam elemezni egy idő után, de mindig megtudott lepni engem is, és nem mindig sikerült felkutatnom azt, amit szerettem volna - meséltem el neki. - Mindig azt mondta, ne nézd, hanem lásd - ez volt az örök mottója, azaz ha ezt valaki megfejtette, akkor rájöhetett a rejtekhelyre.
Egy kisebb nevetés tört elő belőlem, amit torok köszörülve folytattam vissza. -Nekem a megtiszteltetés.-húzódik széles mosoly arcomra, és emlékeztetem magam, hogy mellette nem igazán fogok sírni. Őszintén örültem neki, hogy megjelent, ahogy annak is mindig örültem, hogy a sok hasonlóság ami összeköt minket, az teszi, hogy képtelen vagyok rá haragudni. Előhúzta a kis dobozt, amit először csak szemeimmel tudtam csodálni. A szép faragás a tetején... mintha láttam volna már ezt. De nem kérdezősködtem, kinyitottam a dobozt, és ahogy elém tárult az apró tárgy, amit rejtett, és szinte tátva maradt a szám. A ragyogó zöld kő, és a foglalat aprólékos kidolgozása mesébe illő szépségű volt. -Apróság? De, hisz ez meseszép.veszem kezembe és húzom fel bal kezem középső ujjára, míg jobb kezemen anyám gyűrűjét hagyom. -Vigyázni fogok rá, köszönöm.-szorítom mellkasomhoz kezem, miután kigyönyörködtem magam és megöleltem. Igaza volt, de nekem ez nem ment olyan könnyen, mint ahogy hangzott. Mindig is túlcsordultak bennem az érzelmek, amiket bár könnyen rejtettem el, belül mindig emésztettem magam miattuk. Elmesélem a lényeget, bár az messzemenően elkerülte a valóságot. -Amiért most hálás is vagyok.-mosolyodom el kissé szomorkásabban, majd ahogy a témát terelem, szinte ugyan oda jutok ki. Mert mindezt egy személy köti össze. Előhúzom táskámból anyám igés könyvét, ami amolyan Sanford grimoire volt. A vaskos, bőr kötéses könyv elején ott díszelgett a régi időkben címerként vagyis boszorkány családunk jeleként funkcionáló rajz. A merített papírok szinte szakadásig olvasottak voltak, ezért amíg nem tudtunk, hogy pontosan mit keressünk, csak a másik könyv tetejére tettem, ujjaim pedig borítóján nyugtattam. Igaza volt, anyám amit nem akarta, hogy lássunk, mindig tökéletesen el tudott rejteni. -Már mindent próbáltam. Egyszerű kereséstől kezdve azt, ami az oldal széli jegyzeteket fedi fel, ami minden lapról megbizonyosodik, hogy csak egy lap e, de semmi. Az utolsó lap azonban üres.-nyitom ki az említett helyen, majd folytatom, immár a konkrét igézetre térve, de előtte muszáj egy mély levegőt vennem. -Meg kell ígérned, hogy nem kapod fel a vizet.-kérem, aztán folytatom.-Átváltoztattam egy boszorkányt. Átváltoztattam Killiant, de... nem kapta vissza az erejét. Előle menekülök.-teszem kezeim szemem elé, mert nem igazán akarom látni a reakcióját. Ezt anyám egyenesen karóval a szívemben jutalmazta volna meg. így viszont értelmet nyer a névváltoztatásom is, és lényegében a fél életem történetét elmondtam neki egy mondatban.
- Több, mint ötszáz éven át az enyém volt, most pedig a tiéd lesz, mert úgy érzem, téged illet meg - mosolyogtam ismételten, és az ölelése is jól esett. Amikor mondta, hogy hálás, amiért nem nyaggatom őt, szintén elfogadott volt, mert hát, neki is lehetnek titkai a privát szférájában, mert nekem is van egy hordónyival. Elővette azt a szörnyű rossz állapotban lévő könyvet, amiből már aligha látni valamit is. Az eszünkbe bevésődtek az ott található varázslatok, igék, és miegymás. - Az utolsó lap lehet a rejtély megoldásának egyik része, mert nem hiszem, hogy ennyire megkönnyítené másoknak a dolgát - nem, sosem volt ilyen egyszerű az egész, egész misztikumot kellett bejárnia annak, aki próbálta kifejteni ezt. Láttam, ahogyan levegőt vesz, és izgul. Egyfajta rettegés volt az arcán attól, amit mondani akar nekem majd a következő percben. - Én nem az anyád vagyok, ő már pattogna itt, de... - kicsit hevesen szóltam, de lehiggadtam. - ... még sincs de - fejeztem be a mondatomat, és másba kezdtem bele. - Killian? Az a Killian...? - ismételtem meg önmagam többször is. - Az lehetetlen, működnie kellett volna, ha mindent betartasz - válaszoltam most már úgy, mint máskor. - De miért tetted? - nyúltam a kezeihez, mellyel szemeit takarta előlem, és elhúztam onnan őket, majd az egyik kezemet az ajkához érintettem, hogy szemkontaktust vegye fel velem. Normálisan kérdezem tőle ezt, csak érdeklődtem.
A gyönyörű gyűrű láttán mosolyom még szélesebb lett arcomon, ami már eddig is levakarhatatlanul ült rajta. Fogalmam sem volt, hogy miért gondolta, amit gondolt, nem éreztem úgy, hogy tartozna nekem bármivel is. Ennek ellenére nagyon örültem, hogy nekem adta a gyűrűt. A titkaim rám tartoztak, de tudtam, hogy a vége az lesz, ami. Tudtam, hogy segítséget kell tőle kérnem, és bár nem volt az anyám, gondolhattam volna, hogy őrültségnek fogja tartani, amit tettem. Én is annak tartottam. A könyv hiába az üres lap rejtélye, sok érdekességet azon kívül nem rejtett. Hacsak annyira okos nem volt az anyám, hogy minden oldalon elrejtett olyan dolgokat, amiket én még nem fedeztem fel. A bőrborítás alatt a lapok szinte ropogtak, ahogy megmozdítottam. -Anyám tudta, hogyan rejtse el azt, amit nem akarja, hogy megtaláljak.-vonok vállat, mert tudtuk jól mindketten, hogy furfangból neki valahogy mindig is több jutott, és az eszén túl járni nekünk szinte lehetetlen volt. Majd felfedtem végül, hogy mi nyomja szívem, és bár nem számítottam különösebb leszólásra vagy üvöltözésre, azért egy kisebb fejmosásra valahogy mégis gyanakodtam. Érzem, ahogy arcomra kiül a félelem, ami nem tőle irányult, inkább attól, amit mondani fog esetlegesen: nincs megoldás. Egész jól reagált, ami kifejezetten megnyugtatott. -Igen, Az a Killian.-válaszolok, majd arcom tenyereim közé borítom, ezzel elfedve azt a rengeteg érzelmet, ami egyszerre ült ki arcomra. Már nem tudtam volna neki hazudni, eddig se próbáltam igazán ferdíteni azon, amit mondtam, mindig inkább a részletesség elkerülésére törekedtem. Az nem akkora bűn. Vagy mégis? -Én... Betartottam mindent.-hiába veszi el kezem szemeim elől, s ösztökél arra, hogy ránézzek, először lesütöm szemem, majd valamivel nyugodtabb arccal folytatom, noha hangom még mindig bizonytalanul meg-meg remegő. -Mert szerettem. Mert voltam annyira naiv és gondoltam, ha nálad, nálam és még oly sok boszorkánynál sikerült, nála is fog. Soha nem akartam, hogy olyan legyen, mint amilyen én. Halogattam a dolgot, de megtörtem.-csuklik el hangom a kelleténél jobban, pedig így is szinte suttogva beszéltem.-Évekig voltam még utána mellette. De szenvedni látni... hogy próbál nekem hazudni, és azt mondja minden alkalommal, hogy jól van... Egyszerűen nem ment. Elfutottam életem legnagyobb hibáját elkövetve, most pedig attól tartok, ha megtalál, már soha nem fog úgy rám nézni, mint annak előtte tette.-nézek végül szemébe, és bár ritkán ejtettem könnycseppet, éreztem, hogy szememből arcomra csordul a sós kis cseppecske, és végig gurulva azon a földön landol. Felesleges lett volna tagadnom: még most is szerettem, távolról ugyan, de még most is fontos volt. De elvesztettem, és bár bíztam a megoldás lehetőségében, mindig is kételkedtem benne, hogy ennyi idő után egyáltalán még vissza lehet e adni valakinek eme képességét.
Elhittem neki minden szavát, mert nem volt oka hazudni nekem erről. Főleg, hogy ő is szerette volna velem megvitatni, hátha én okosabb leszek, vagy együtt kiötlünk valamit. Azaz megpróbáljuk. - Ez nem gyengeség, és nem is erősség. Ezt nevezik igaz szívnek - nem voltam sosem oda a nyáladzó romantikáért, mert én inkább szabadelvű voltam, nem voltam hagyományőrző ezekben, sőt, függetlenség volt az én erősségem. - Nem szokott ebben hiba felmerülni... - mondtam neki, de bizonyára volt valami ott, ami miatt nem sikerült. - Csak ti ketten voltatok ott? Azaz, megbizonyosodtatok erről? Megeshetett az is, hogy valaki valahol máshol ugyanezt követte el. Valaki összeköthette magát egy varázslattal Killiannal, és a varázslatok taszították egymást, és egyikőtök sem járhatott sikerrel - találgatni tudtam jelenleg csak, és próbáltam visszaemlékezni, hogy volt -e már hasonló, ami megesett velem például. - Réges-régen... idejét se tudom, de volt hasonló esetem, és akkor is az édesanyád meg a könyvei segítettek - szóltam még közbe. Kisebb gondolkodás s némi összeszedettség után eszembe jutott valami. Elkaptam tőle a könyvet, kinyitottam az üres lapnál, majd pedig asztal középére biggyesztettem. A lap sarkait behajtottam, és végigsimítottam a kezemet rajta. Mormogtam a családnevünket, hátha láthatunk valamit... - Ez is az egyik módszere volt a anyádnak, hogy ezzel védette le a fontos dolgot, de úgy tűnik, ez sem hatásos - vontam vállaimat, mert nem tudtam mást már. - Bár, ez a hely nem is annyira varázslatokhoz való hely. Nincs meg benne az a rejtélyes kifinomultság - kijelentettem magabiztosan.
Nem azzal volt a bajom, hogy segítséget kellett kérnem. Inkább az volt a bajom, hogy gyengének éreztem magam, védtelennek, noha ő volt az utolsó akiről azt gondoltam, valaha ártana nekem. Elmeséltem az egészet, vagyis darabos foszlányokat, de a lényeg így is benne volt. Egyszerre éreztem magam felelősnek és naivnak, s felelőtlennek, amiért minden bizonnyal nem figyeltem rendesen. De helyre akartam hozni a hibáim, amiket elkövettem, mert ez az én felelősségem volt. Csakis az enyém. -Akkor az igaz szívem miatt kell igazán menekülnöm a múltam elől.-mormogom felhangon, inkább magamnak szánva, magam ostorozva tovább. Fogalmam sincs, hogy mit rontottam el, de minden arra utalt, hogy én rontottam el. Azon elgondolkodtam, amit mondott, s emlékeimből táplálkozva próbáltam rájönni, hogy bármelyik felvetett ötlet részt vehetett e abban, amit történt. De nem emlékeztem rá, hogy ilyesmi történt volna. -Akkor már anyám nem élt. Nem emlékszem, hogy éreztem volna más erejét. Mindent úgy csináltam, ahogy anyám csinálta mellettem.-hunyorogva néztem ki az ablakon, majd vissza a nagynénémre.-Létezik olyan, hogy egy szellem belepiszkálhat a levesembe? Mármint, mi van, ha anyám intézkedett valamit...-vonom meg vállam, soha nem lehet tudni alapon. Kiszámíthatatlan és furfangos anyám biztos kitalált erre valamit. Kitalálhatott, mert tudta, hogy szerettem Őt. -Utálom érte, amiért mindig talányokban beszélt meg írt...-mondom ismét morcos hangon, de szívemből. Ezt az egyet róhattam fel neki, a tény mellé, hogy ön szántamon kívül tett azzá, akivé lettem. Figyeltem, ahogy behajtja az így is viseletes lap széleit, majd a nevünket mormogva simít végig rajta, de semmi. Az ég adta egy virágon semmi nem történik. Remek, nem jutottunk sokkal előrébb, és egyre kevesebb ötletem volt. -Van egy hely... A ház, ahol most lakom. Ott vannak gyertyák, füstölők meg egy-két csecsebecse anyámtól. És a függönyt behúzva, még a Nap se sütne be.-ajánlom fel egy lehetőségnek, de tekintetem az üres lapra szegezem. Csak nem megoldhatatlan ez az egész. Fogalmam sem volt, hogy mit kezdhetnénk ezzel, mert ha ő nem ismerte a saját testvérének a fortélyait, én hogyan is várhatnám el, hogy ismerjem őket.
- A szíved legalább a helyén van - nyugtáztam egy apró mosollyal a mondatomat, és szerintem ez így van jól. Aztán beszélni kezdett arról, amit én is felhoztam, és nagyon érdekeset mondott. Könnyen megeshet, hogy igaza lehet. És ezt még tagadni sem tagadtam. - Létezhet. Sőt, ez nagyon is lehetséges - gyorsan motyogtam. - Anyádról el tudom képzelni ezt, azt is, hogy akár ő tett egy bűbájt, ami az életeden végigkísér, de akár még valaki a múltból tette ezt, aki nem az anyád - szemeimet forgattam meg. Volt pár ismerős, aki szintúgy belepiszkálhatott ebbe, és így több ember is gyanúsítható ezzel. Idővel rájövünk, ki és mi van a háttérben, de az még várat magára, egyelőre. Próbálkoztam egy régi trükkel, amit tudom, hogy egyik kedvence volt a testvéremnek, de nagyon úgy tűnik, ezt most benéztem. Ennyire könnyű munkát sosem adna. - Tehetünk egy próbát ott, de nincs garancia semmire sem - teljesen komoly arccal mondtam ezt. - ... de ugyebár a remény hal meg utoljára - haloványan mosolyogni kezdtem. - Azt hiszem, akkor induljunk is - rögvest felálltam székből, és vártam, hogy menjünk.
Az ötlet, hogy mi az, ami keresztbe tehetett az eleve rossz ötletnek gondolt átváltoztatásnak, a nagynéném szerint is lehetséges volt. Anyám kiszámíthatatlan és makacs volt, akaratos, ha a saját ügyeit nézzük. Engem pedig saját ügyeként kezelt. Mielőtt meghalt, nem voltam már számára más, mint egy jól sikerült kísérlet két faj keresztezésére. Az érzés nem volt túl kellemes, de nem tudtam túllépni ezen, hisz soha nem éreztem, hogy "csak egy kísérlet" lennék. Lélegeztem, éreztem, bár utóbbit egy időben háttérbe szorítottam, de a puszta lényegen nem sokat változtatott ez sem. -Az utolsó hónapjaiban még én is megijedtem tőle, hogy mikre képes. És én még azt hittem, hogy megszabadultam tőle.-forgatom meg szemeim rosszallóan, és aligha hiszem, hogy változtatna a puszta tényen bármit is, ha véletlenül most is itt hallgatózna, mint szellem. Ha valamit el akar érni, tudom, hogy eléri, bármi árat is fizessen érte. De személy szerint és önző mód, jobbnak látom, ha ott marad ahol van. -Azt megtanultam már az életben, hogy semmire sincs biztosíték, hogy működne. De egy próbát minden megér.-sóhajtok, és példáját követve felállok. A könyvet, ami a családomé volt a táskámba süllyesztettem, a másikat visszatoltam a többi poros és ósdi könyv közé, majd intettem a mosolygós könyvtárosnak és Athena-val az oldalamon a kocsim felé indultam. Ideje megtudnia azt is, hogy a lánya, egy rend és tisztaságmániás, kissé öntörvényű, de a maga nemében kedves őrülttel költözött össze. És még ki tudja, hogy kit fúj abba a házba a szél...
Könyvtár. Ó, a régi könyvek poros, dohos szaga. A friss pergamen illata. A felszálló porszemek játéka a levegőben. Az izgalmas tollvonások és kerek, sokat mondó betűk birodalma amik puha és kemény fedél alatt is meghúzzák magukat az eső elől. Viharban tényleg hasznosabb a kemény tető a fejünk felett. Ó, a sok görbe, egyenes, dundi és vékony forma. Valami amely szemet gyönyörködtető. Egy hely, ahol nem válogatsz a kínálatból, mert minden egyes apró részlete megragad és magával visz egy másik világba. Ó, Szerelmem! Múzsám! Lelki békére leltem! Sokat utaztam azért, hogy eme híres-neves városkába érhessek. El kell ismernie minden természetfeletti lénynek, hogy bár vannak nagyobb városok, sok dolog van, ami itt köt össze minket. Egy nagy és fontos kapocs. Persze, léteznek nagyobb és érdekesebb könyvtárak is, amik sokkal kielégítőbbek lehetnek az ember, khm... akarom mondani animágus kíváncsiságának számára. Olyan dolgokat megtudhatunk a nagyok és ősök - nem a vámpír eredetiekre gondolva itt - kezei által írott, gyakran holt nyelvű könyvekből, amik elengedhetetlenek lennének a mindennapi életünkhöz. Ha! Ismernénk ezeket. Persze, amiről nem tudunk azt elkotyogni és hiányolni nem fogjuk. De, én most gyarapítani fogom a tudásomat még pedig ezen az apró és poros helyen. Ha már nincs több időm elutazni egy nagyobb, híresebb természetfeletti könyvtárba. Már ha, létezik egyáltalán ilyen és nem csak egy mese. Egyszer minden mese volt és legenda, mondhatnám, de azért van ami az is marad. A mai különleges alkalomra - kinek mi számít annak - normális külsővel jelentem meg a város könyvtárában. Olyannyira, hogy megborotválkoztam. Sima arcom láttán kiáltottam egyet. A szállás adó öreg néni szívrohamának örömére. Megijedtem saját magamtól. Miért? Mert rögtön letagadhattam tíz évet az életemből. Mármint külsőre. Ezt nevezem igazi varázslatnak. Látjátok, Gyerekek? Már nem nézek ki harmincasnak, csak egy 22 éves fiatal egyetemistának. Micsoda változás! Pláne, amiért elmúltam már száz éves is. Fiatalosabb külsőmet elegánsan normális öltözékkel egészítettem ki. Ezzel tökéletesítve a szívtipró, okos, jó tanuló, kedves srác megjelenésemet. Micsoda kombináció! Elegáns, mégis egyszerű nadrágomhoz egy szintén elegáns cipőt vettem fel. Ami azt illeti nem buliba vagy bálba megyek, így mindenből az olcsóbbik, ám mégis jól mutató darabot igazítottam magamra. Övem irodistához illően egyszerű, mégis mutatós. Fehér ingemet betűrtem, hogy a mellénnyel jobban nézzek ki. Még nyakkendőt is kötöttem a nyakam köré. Sminket vagy más egyéb kiegészítőt, mint nyakláncot vagy fülbevalót nem adtam magamra. Nem illet volna ehhez a látszathoz, ami be kell valljam nagyon jól összehoztam. Csak egy apróságot adtam még neki, egy karórát. De ez volt a maximum és a minimum is egyben. Megigazítottam a hajamat, még egy kis férfias illat és már mehettem is a könyvtárba. De, kinek akartam én most tetszeni? Ja igen, magamnak! Ha nincs más, mindig felelj meg önmagadnak! Azt hiszem ez egy elég fontos dolog. Különösen akkor ha egyedül vagy. Az összhatást még a felhőkarcolóra emlékeztető 190 centi feletti magasságom sem tehette tönkre. Vannak nagy növésű em... lények. Ez a szó. Mindig ott van, pedig rám és a magam fajtákra igazán nem mondható el, hogy az volna. Mégis, annyira belekotnyeleskedett a szókincsünkbe, mint én eme lány privát szférájába. Igen, igen. Épp a könyvespolcok között voltam és nézegettem a gerincekre írt címeket - ezeknek a papírkupacoknak legalább van, nem úgy mint más lényeknek - amikor levettem egy a polcról. A véletlenszerűen levett könyvet oldalra tartottam kinyújtott karommal, így kilógva a sorok közül a folyosóra. Épp a korábban említett lány orra elé tartva fedőlappal. Még ha nem is néztem meg mit veszek le a polcról, tudtam, ez az amit keres. Vagy legalábbis valami hasonlót kereshetett. Boszorkányság. Ha-ha. - Ezt keresed? - szólaltam meg a polc mögül. Oda sem nézve, elő sem bújva a kezébe nyomtam a kemény fedeles, idő rágta barátot. Utána behúztam karomat és egy másik könyvet levéve a polcról kinyitottam valahol a közepén és lassan lapozgatni, nézegetni kezdtem.
Ez a város számomra eléggé fura volt és szokatlan. Egyáltalán nem ismertem ki magamat és annyira idegennek éreztem az egész helyet, hogy csak na. Haza akartam menni, vissza Londonba, de ez nem volt lehetséges. Egyszerűen csak nem tehettem meg azt, amit szerettem volna. Kerestem valakit, de nem találtam meg. Egyszerűen olyan volt, mintha az élet elnyelte volna őt. Nem értettem, hogy miként lehetséges ez. Mondjuk az is igaz, hogy sokáig a létezéséről se tudtam, de még az apám se tudott róla, így nem csoda ez az egész. Egyszer már beszéltem vele és akkor jól kijöttünk, de erről a szüleink nem tudnak. Majd egyszer csak hirtelen eltűnt és nem értettem, hogy miért. Jobb, ha hamarosan előkerül, mert egyre jobban kezdek éhes lenni és nem akarok megint hullákat hagyni magam mögött. Elég volt Olaszországban ezt megtennem. Még a mai napig nem tudtam magamnak megbocsájtani azt, amit tettem. Egy kisebb sóhaj keretében magamra kaptam a kabátomat, felkaptam a táskámat és sietve hagytam el a szállodai szobámat. Nem akartam tovább ottmaradni, abban a dohos zugban. Ki kell találnom valamit, amivel el tudom terelni a gondolataimat, mert ha ez nem fog menni, akkor elhet hamarosan be fogok dilizni. Egyetlen mentő övem volt, amint még a nap utolsó sugarait élveztem az utcán, hiszen hamarosan be fog köszönteni a tél. Egyetlen mentsváram pedig a könyvtár volt. Úgy hallottam, hogy sok érdekes könyvet lehet ott találni. Talán még az én kórságomról is tudok valamit találni és még több dolgot meg tudok saját magamról, arról ami vagyok. Egyszerűen segítségre van szükségem és néha egy-egy könyv lehet a legjobb megoldás. Meg amúgy is szeretek olvasni, így biztosan remek lesz. Lassan léptem be a könyvtárba, mert ahhoz képest, hogy nem volt hatalmas a város ez a könyvtár az volt. Gyönyörű volt. Egyszerűen teljesen magával ragadott. Kitöltöttem a szükséges papírok, aminek köszönhetően hamarosan megkaptam a kártyámat is és most már semmi se tartott vissza attól, hogy belevessem eme rengeteg könyv felfedezésébe. Alig, hogy beléptem az egyik sorba végig húztam az ujjaimat a könyveken s beszippantottam az illatukat. Sok olyan könyv volt, aminek a címét se ismertem, de érdekesnek tűntek, de most egy bizonyos könyvet akartam megtalálni, vagyis pontosabban mondva egy bizonyos témájú könyvet kerestem. Még egy picit meg is pördültem a sorok között mosolyogva, mert végre úgy éreztem, hogy otthon vagyok és végre valami nem annyira idegen eme ismeretlen országban, illetve ebben az ismeretlen városban. D hirtelen pár lépés után egy könyvet nyújtott valaki elém, majd meg is szólalt. Óvatosan kezdtem el közeledni, hiszen nem igen bíztam már senkiben se, meg amúgy is sokkal óvatosabb lettem. Elvettem a könyvet és szemügyre vettem. A témája majdnem jó volt, de még nem az igazi. Ez vámpírokkal foglalkozott, de nekem olyan kellett, ami a dámpírokról szól, mert tudni szerettem volna mindent erről a fajról. Nem, de azért köszönöm. - mondtam neki barátságosan, majd tovább indultam, de hirtelen megálltam és egy kósza tincset a fülem mögé tűrtem, a kezem pedig a táskám pántjára siklott és újra visszasétáltam az ismeretlen férfihoz. - Esetleg olyan könyvel nem találkozott még, ami a dámpírokról szól? Hallottam róluk egy-két dolgot és gondoltam inkább még utána is olvasok. - mondtam neki ártatlanul és türelmesen vártam a válaszát. - Ohh, bocsánat még be se mutatkoztam. Magdalena vagyok, de szólíts csak Mag-nak. - tettem hozzá sietve és kicsit talán még zavarban is voltam, mert nem szoktam csak úgy idegenekkel beszélgetni, azóta az eset óta már nem.
Nem olvastam. Igazából nem is érdekelt, hogy milyen könyvet tartok a kezemben. Még a címét se tudtam. Csak kinyitottam valahol a közepénél, és úgy tettem, mintha olvasnék. Mintha tényleg tudnám mi ez. Valójában szó sem volt erről. Csak, értek a jó megjelenéshez és az annál is jobb első benyomásokhoz. Akkor is, ha néha nem jön össze a dolog. Fiatalos külsőmmel még nagyobb szívtiprónak érzem magamat. Annak ellenére, hogy első ránézésre nem keltettem fel a hölgy figyelmét. Csak vissza tolatott! Ej, Drágaságom. Szavaira felpillantottam a könyvből, fejemet pedig enyhén oldalra fordítottam. Azt a hatást keltve, hogy valami érdekeset olvastam, amikor félbeszakított. Végig mértem barna szemeimmel és elégedetten állapítottam, hogy csinos. Így több eséllyel indul a "kinek segítek és kinek nem" skálán. Egy határozott és egyszerű mozdulattal csuktam össze a könyvet. Halk puffanással megadta magát nekem, majd visszatettem a helyére. - Dhámpírok? Érdekes választás. Látom, szereti a különlegeset. - léptem közelebb. Magam előtt ujjbegyeimet összeérintettem és kedves, figyelmes arccal kerestem a tekintetét - Én magam is így vagyok vele. - tettem hozzá, és küldtem felé egy apró, kedves mosolyt. - Azt hiszem láttam valami ilyesmit egy kicsivel arrébb. Megmutatom. - mondtam egy komolyabb hatásszünet után. Sarkon fordultam és elindultam. Amíg az imént említett helyet kerestem, a hölgy elárulta a becses nevét is. Nem valami gyakori név, de már találkoztam vele korábban is. Magdalena. Sok féleképpen lehet becézni. Azt hiszem a régi boszorkányismerősömről fogom elnevezni. Remélem kedvére való lesz, a Lena név is. A Mag-ről valaki más jut eszembe. Valaki, akit kevésbé kedveltem. Gondolataim egy mosollyal zártam le. Ezt persze nem láthatta, hiszen épp mögöttem sétál a fiatal, de nem is baj. Minél kevesebbet kérdez, annál jobb. Azt hiszem. Lássuk csak. Dhámpírok, dhámpírok, dhámpírok... Érdekes témába vágott bele. Egy faj, amiről én magam is keveset tudok. Tényleges információkat alig. Sokkal inkább a saját fantáziám adta lehetőségekkel tudok előállni. Az pedig nem feltétlenül lenne a Kisasszony hasznára. Ha már ilyen kellemes társaságom akadt, lehet én is komolyabban bele vetem magam a témába. Mi baj lehet az ismereteink terjesztéséből? Ráadásul, ez nem egy személy, hanem egy faj. Természetfeletti faj. Sosem lehet eleget tudni róluk. Ez a véleményem, erről. - Itt is vagyunk. - mondtam miután majdnem az egész könyvtáron végig sétáltunk és befordultunk két polcsor közé. Végig vittem tekintetemet néhány könyvön és máris lekaptam a polcról négy vaskosabb példányt. Magdalena kezébe nyomtam, majd keresni kezdtem még párat. Akadt több is. Én magam öt vékonyabb-vastagabb kötettel álltam elő és az egyik üres, nyolc személyes asztalhoz vittem a könyveket. Puffanásuk a fa asztalon megtörte a könyvtár harmonikus csendjét. Ez több volt annál, mint amikor becsukunk egy ezer oldalas lexikont. Levettem a kupac tetején lévő bőr kötésű, naplóra hasonlító, alig százötven oldalas apróságot és böngészni kezdtem a sorok között. - Egyébként, Chase vagyok. - mutatkoztam be én is, fel sem pillantva a könyvből.
Csendesen szemügyre vettem az idegent és próbáltam megállapítani, hogy vajon mi is járhat a fejében. De pár pillanat után inkább feladtam, mert úgy éreztem, hogy addig jó nekem is és neki is amíg nem tudom, hogy éppen mire gondol. Minden nő megnézi a pasikat, ahogyan a férfiak is felmérik a terepet, de én inkább nem akartam tudni azt, hogy mit is gondol eme felmérés után. Csendesen vártam ott a válaszára miközben néha újra és újra körbe pillantottam eme hatalmas nagy könyvtárban. Igen, igazán szeretem a különlegességeket és ennek igazán örülök. - mondtam neki egy barátságos mosoly kíséretében. Tényleg nem voltam az a tipikus lány, aki a hétköznapi dolgokat szereti, de ez talán a véremben volt. Türelmesen vártam arra, hogy mondjon számomra valami hasznos információt arról, hogy itt tényleg vannak ilyen könyvek, mert legfőképpen ez érdekelt. Nem akartam a vámpírokról, boszorkányokról és a többi lényről most semmi újat megtudni. Azt szerettem volna megtudni, hogy én pontosan mivé változtam és miként tudom féken tartani a bennem lakozó sötétséget. Köszönöm, igazán kedves, hogy meg is mutatja nekem. A legtöbben talán még szóba se álltak volna velem. Egyszerűen csak morcosan néztek volna rám, amiért megzavartam őket.. - mondtam neki még mindig kedvesen miközben mellette lépdeltem és egy-egy lépés után a cipőm hangosan kopogott a földön. Közben pedig próbáltam felfogni azt, hogy milyen könyvek mellett haladtunk el, mert lehet még egyszer hasznosak lesznek. Nem szólaltam meg, mert nem akartam az agyára se, mert még talán ő maga is tud egy-két dolgot nekem mondani ezekről. Megálltam vele szemben és figyeltem miközben a könyvek között kutatott. Hamarosan pedig egy-két könyv a kezemben landolt. Lassan elindultam egy közelben lévő üres asztal felé, hiszen azért volt eme könyveknek súlya. Amikor pedig elárulta nevét, akkor mosolyogva pillantottam hátra. Örülök, hogy találkoztunk. - mondtam neki barátságosan, majd kissé hangos puffanással tettem le a könyveket az asztalra. Lassan leültem és egy apró tincset a fülem mögé tűrtem. - Esetleg te is tudsz valamit róluk? - kérdeztem tőle kíváncsian miközben elvette a kupac tetejéről azt a napló szerű könyvet. Úgy gondoltam, hogy az hasznosabb lesz bármelyiknél is. Muszáj lesz valamit találnom, mert ha ez így megy tovább, akkor még jó pár hullát fogok hagyni magam után. Most is éreztem a vér utáni vágyat, de még tartottam magamat. Azt is mondhatnám, hogy próbáltam megóvni magamtól eme dolgot és eddig egész jól ment egy bizonyos pontig. Lassan végül felpillantottam a naplóból. - Remélem nem zavartalak meg semmiben se, mert nem szeretnélek feltartani se, ha te is kutatsz esetleg valami után. - mondtam neki sietve egy mosollyal az arcomon, mert hirtelen ki is ment a fejemből, hogy ő is nézett éppen valamit, amikor találkoztam vele.
Érdekes lány, érdekes téma. Nem tudom, hogy a témával vagy önnön magával sikerült felkeltenie az érdeklődésemet, de van egy arany szabály: aki érdekel engem, annak segítek. Ha ő maga nem is volna figyelem felkeltő, a dhámpírok már azok. Egy faj, amely egyetlen példányával sem találkoztam korábban. Hallottam róluk néhány suttogást, egy-egy szellőként szálló szót a levegőben. Ám, ezek közül egyik sem tűnt komolynak. Sokkal inkább lekötött a tény, hogy a vámpíroknak nem lehet gyermeke. És tessék! A legenda, miszerint az emberektől igen... érdekes. Persze, a történelem során sok hasonló esettel találkozhat az ember, avagy a természetfeletti. A halandók mindig is vágytak ezeknek a lényeknek a románcára. Az egyik legfelkapottabb téma a világukban. Mindig is úgy gondoltam, hogy ezek a lények csak a fantázia szülöttei lehetnek. Soha, semmi nem utalt arra, hogy mégis élnek. Csak mesék. Lássuk be, azok nagy többsége nem a valóságot adja vissza. Noha, a téma önmagában is érdekes a lányra sem panaszkodhatok. Mindig is a fekete haj és a kék szem kombináció volt az ideálom, de ezek a barna tincsek és szemek! Bájos arca és finom puhatolózása... na, de ne kalandozzunk el. Koncentráljunk a feladatra! - Azt hiszem találtam valamit. - mondom fel sem pillantva a kezemben tartott könyvből - A dhámpírok egy vámpír férfi és egy halandó nő nászából fogannak meg. Külsőre olyanok, mint a teljesen normális és hétköznapi emberek, akárcsak a vámpírok. Utóbb említett felmenőiktől öröklik a vér iránti vágyat, melyre ugyanúgy szükségük van az életben maradáshoz, mint tisztavérű fajtársaiknak. A dhámpír gyermekek hétköznapi csecsemőként nőnek fel. - olvasom fel azt a kis részt, amit találtam róluk. Igazából ez valami elmebeteg tudós naplószerűsége lehet, mert bár én magam fogalmaztam át a leírtakat, ő sokkal kacifántosabban és betegebben írta le ezeket. - Borzalmasan visszataszító és undorító, amiket ez az ember leírt. Szerencsére kilehet venni a lényeget beteg elméjének firkája között. - adtam hangot véleményemnek a napló fogalmazásáról és külsejéről, de hamar elhallgattam és tovább kerestem. Lapogattam, de nem találtam semmi értelmeset a többi írása között. Volt szó valamiféle kiteljesedésről is, de ekkora minden bizonnyal annyira megőrült, hogy képtelen volt épp kéz-láb szavakat és betűket kanyarítani a naplójába. Végül beláttam, hogy ebből több nem derül ki és az asztal másik végébe dobtam a könyvet egy laza csuklómozdulattal. Nagyot sóhajtva támaszkodtam rá mindkét kezemmel a fa bútorra. - Nem zavartál meg semmiben sem. A te kutatómunkád egyébként is érdekesebb, mint az, amit én kerestem. A dhámpírok nehéz témakör. Ha feltételezzük, hogy léteznek ilyen lények... ritkák, mint a fehér holló. Néhány gyermeteg mesén és fantáziáláson kívül nem hallottam mást róluk. Mintha valaki csak kitalálta volna őket, mert vágyott egy kis vámpír légyottra. - magyaráztam diplomatikus hangon. Ahogy a fiatal nő arcát fürkésztem... valahogy arra sarkallt ennél több kell. Jobban bele kellene vájnunk magunkat a témába. Különösen ezekbe a könyvekbe. Így hát, kezembe vettem egy másikat és azt is átnyálaztam. Semmi. Semmi használható nem volt benne. Egy újabb laza csuklómozdulattal eldobtam a fejem mellett és meg sem néztem hová esik. Egy sóhajjal adtam hangot a kudarcnak. Lássuk, mit rejt a harmadik könyv. - Vámpír fanatikus vagy... vagy valamilyen másik okból érdekel a téma? Átlagos fiatalnak tűnő berögződés is lehet. A fiatalok mindig kitalálnak valamit, és az valahogy vagy az örök fiatalság melynek során boszorkányokat zaklatnak, vagy épp a halhatatlan és "világszép" vámpírokat kergetik. A fiatal éa csinos lányok csak a veszélyes emberekre buknak? - érdeklődtem, miközben barna szemeimet a könyv sorain vonatoztattam végig. Nem akarom megbántani, csak jobban megismerni. Még ha az utolsó kérdésem elég drámaira is sikerült.
Fura dolog az élet, hiszen akiktől eddig szinte mindenre választ kaptam, most azokat az embereket kerülöm, vagyis a szüleimet. Az elrablásom óta kétszer beszéltem velük telefonon. Először akkor, amikor előkerültem, majd utána pedig indulás előtt. Biztos voltam abban, hogy sejtik nem fogok hazamenni, hanem más terveim vannak, de ennek ellenére nem próbáltak lebeszélni róla. Talán sejtik, hogy történhetett valami és emiatt döntöttem így. Először is félek attól, hogy a barátaimat bántanám amiatt, ami vagyok, hiszen nincs túl sok önuralmam. Másodszor meg ott van a tény is, hogy úgy éreztem ezzel a dologgal nekem kell megbirkóznom. Ezzel egyedül kell szembenéznem, vagy esetleg még Sean segítségével, de őt meg olyan, mintha a föld nyelte volna el. Sehol se találtam eddig. A gondolataimból a szavai ébresztenek fel. Próbálom nem kimutatni, hogy ezt már tudtam, hiszen gyerekkoromtól kezdve tudtam azt, hogy mi vagyok és rajtam kellett volna múlnia annak, hogy kiváltom a dolgot, de mások döntöttek helyettem. Egy kisebb mosoly jelenik meg az arcomon a reakciójának köszönhetően. Tudod néha a legzavartabb elméjű ember mondja a legnagyobb igazságokat, csak az emberek képtelenek felismerni az igazságot és a valóságot. - mondom neki barátságosan, majd egy pillanatra oldalra pillantok, mert félek kicsit attól, hogy esetleg lebuktatom magamat előtte. Lehet segít nekem ebben a kutatásban, de még mindig nem tudom, hogy barát vagy ellenség, mert a puszta kíváncsiság is vezérelheti őt. Szóval, akkor egy ember nő és egy vámpír férfi gyermeke, aki úgy nevelkedik, mint ha csak sima ember lenne, de miként válik azzá, ami valójában? - kérdezem tőle kíváncsian, mert eddig amiket mondott stimmeltek. Viszont még mindig reménykedtem abban is, hogy ezt a dolgot vissza is lehet fordítani. - Esetleg arról nem ír ott, hogy miként lehet ezt az átkot visszafordítani? - kérdeztem a könyvem mögül kikukucskálva kissé túl izgatottam. Majd észbe kapva sietve hozzá teszem.- Csak szeretnék tisztában lenni mindennel, legalábbis azokkal a dolgokkal, amit eme könyvek író gondoltak ezekről a különleges lényekről. - mondtam neki egy kisebb vállrándítás kíséretében és próbáltam olyannak tűnni, mint akinek nem az élete múlik ezen a dolgon. Az életem talán már nem fog, vagy talán még kicsit igen, hiszen a vadászok előszeretettel fognak most már rám is vadászni, így jobb lenne minél hamarabb megtanulni ezt az egészet. De az is lehet, hogy csak eltérnek a vámpíroktól és a boszorkányoktól. Egyszerűen az is lehet, hogy nem akarnak feltűnést kelteni. Ők nem vágynak hatalomra, hanem csak szeretnének olyanok maradni, mint amilyenek az átváltozásuk előtt voltak. - mondom neki kicsit elgondolkozva, hiszen dámfíroknak eddig is kellett létezniük és mégis szinte sehol semmit se lehet találni róluk. Bárcsak olyan sok forrás lenne, mint amennyi a vámpírokról van. Akkor máris sokkal előrébb lennék és minden sokkal egyszerűbb lenne, talán már túl egyszerű. Hamarosan újra visszafordulok a könyvhöz és azt kezdem el lapozgatni valami hasznos információ után kutatva, végül a szavain egy kicsit elgondolkodom, mert nem szeretek hazudni se, de az igazat meg nem merem elmondani neki. Figyelem őt, majd egy kisebb sóhaj hagyja el az ajkaimat. Olyannak gondolsz, aki fanatikus és megszállott? Aki esetleg úgy rajong a vámpírokért, mint a legtöbb tinédzser? - kérdeztem tőle kíváncsian, majd kicsit megráztam nemlegesen a fejemet. - Egyik se vagyok. Egyszerűen csak találtam egy régi forrást az egyetemem könyvtárában és emiatt még kíváncsibb lettem. Szeretek tájékozódni és szélesíteni a látókörömet, mert mi van akkor, ha nem csak mi vagyunk, hanem ennek a sok történetnek van valóság alapja is? - miközben beszéltem végig őt néztem. Részben igazat mondtam, mert tényleg találtam Londonban is a dámfírokról említést, de ennyi dolgot nem, mint amit most összeszedett nekem Chase.
Fogtam a könyvet és ezt is félre hajítottam egy laza csuklómozdulattal. A következőt vettem a kezembe. Már a harmadik sornál rájöttem, hogy valami ócska regény lehet így azt is elhajítottam. Nem szokásom ezt tenni, de van egy olyan érzésem, hogy eléggé rendetlenül viselkedem. Pont én! Pedig szeretem a rendet és a könyvtárak bölcsességét és azt, amit jelentenek és sugároznak. A lényegüket. Az innen számolva harmadik, de valójában kitudja már hányadik könyv volt az, ami végül segített egy kis csipet információval. Valahol a tizenhetedik oldalon járhattam már, amikor a kíváncsi társaságom megszólalt. Abbahagytam az olvasást és a reményét, hogy felolvashatom azt, amit találtam. Helyette felpillantottam az ifjú nőre és miközben arcát, tekintetét kerestem odafigyeltem a szavaira. Érdekes egy személy, társaság meg kell hagyni. - Azt hiszem a választ a kérdésedre épp most találtam meg. - feleltem és felolvastam azt, amit találtam - A kiteljesedés nagyobb mennyiségű vér fogyasztásakor következik be. Akkor, és ott megpecsételődik a sorsuk és olyanokká válnak, mint az egyszerű vámpírok. Megkapják természetfeletti tulajdonságaikat. Az emberfeletti erőt, a kifinomult érzékeket, és éhséget a vérre. Továbbá, érzékennyé válnak a verbénára is. - mondtam hangosan és érthetően. Igen, mondjuk ezek elég egyértelmű dolgok. Kicsit tovább böngészve találtam még mást is, így azt is felolvastam a könyvből - A dhámpír dönti el, mikor és hogyan akar szert tenni azokra a képességekre, amelyeket eme faj képviselőjeként birtokolhat. Az is előfordulhat, hogy soha sem "váltja ki" azt, amelyet a atyjától kapott. Van választásuk, s szabadon dönthetnek, hogy akarják-e ezt az életmódot. Amíg nem történik meg a kiteljesedés, addig úgy öregednek, mint a halandó emberek. - hagytam abba az olvasást és felpillantottam érdeklődő társaságomra, hogy nem unja-e ezeket az általános információkat. Bár, hogy őszinte legyek ezek számomra mind-mind új ismeretek. Eddig ennyit se tudtam róluk. Mindig csak találgathattam. A kis szünet elég volt arra, hogy konkrét dolgot kérdezzen meg a Kisasszony. Ez a kérdés elborzasztott. Miféle kérdés ez? Hogy jut ilyesmi az eszébe? Mintha valamiféle erőszakos módon vámpírrá vált egyén lenne, aki gyűlölné magát. Micsoda szégyen. Bár, kétlem, hogy ez lenne a helyzet. Nem hiszem, hogy vámpír lenne. Mert akkor tudna néhány dolgot erről a fajról. Talán. Ebben a kérdésben elég bizonytalan vagyok. - Ez... merész kérdés volt. - jegyeztem meg, mire válaszul védekezett. Nem erőltettem a dolgot. Megosztottam a véleményemet vele. Elvégre fő a bizalom. És, nem akarom, hogy hiú reményeket tápláljon... habár... - Az vámpírság visszafordíthatatlan. Az egyetlen gyógymód az örök élet feladására a halál. Nem természetes lények. Épp ilyenek a vérfarkasok és valószínűleg a dhámpírok is. Hogy őszinte legyek, nincs olyan természetfeletti lény, akinek a képességei visszafordíthatók. Mondjuk a boszorkányok más kérdés, de... Persze, ehhez mind feltételeznünk kell, hogy ezek a lények léteznek. - küldtem egy barátságos mosolyt a nő felé miután bedobtam a vízbe egy mentő övet. Utána visszapillantottam a könyvbe és tovább keresgéltem információk után. Nem sokkal később Lena - mert ugye ezt a becenevet adtam neki - újra megszólalt. Rápillantva reagáltam a szavaira. Továbbra is ügyelve a kedves, lágy és barátságos hangvételre. Nem vagyok és nem is akarok az ellensége lenni ennek a bájos lánynak. - Ez nem ilyen egyszerű. Már maga a faj is elég bonyolult. Ha léteznek is, valószínűleg a legtöbben nem is tudják micsodák valójában és meghalnak a kiteljesedés előtt. Nem hinném, hogy olyan sok van belőlük a világban. Már amennyiben léteznek. - visszafordultam a könyvhöz a következő beszédtéma előtt - Csak érdeklődtem, Magdalena. Nem közöltem tényként, hanem kíváncsian megkérdeztem. De most, hogy ezt elmondtam már értem. - mosolyodtam el - Szeretnéd, ha léteznének ezek a lények? Örülnék egy olyan őrült világnak? Részese lennél? - érdeklődtem sejtelmesen és titokzatosan, mintha tudnék valamit vagy ismerném az utat Alice Csodaországába. Talán... így is van.
Nem szerettem soha se másokat esetleg becsapni, de jelenleg ez tűnt a legjobb megoldásnak, ha mindent tudni szeretnék. Úgy kell tennem, mintha semmit se tudnék erről a fajról, pedig az alapokat én is tudtam, de többre van szükségem. Meg akarok szabadulni ettől az egésztől. Nem akarok szörnyeteg lenni, de minél több dolgot tudok meg, annál inkább kezdem úgy érezni, hogy ez esélytelen. Mosolyogva pillantok a társaságomra és lassan végig húzom az ujjamat a régi naplón, amit talált. Ismerős érzések kerítenek hatalmába ahogyan olvasom a naplót, de semmit se találtam még arról, amire szükségem lenne és ennek köszönhetően egy apró sóhaj hagyja el az ajkamat. Végül újra kíváncsian pillantok rá és lassan bólintok amikor beszélni kezd, hogy figyelek és értem amit mond. Szóval mondhatjuk azt, hogy ez egy fajta betegség amit soha többé nem lehet visszafordítani, ha egyszer valaki kiváltja ezt a dolgot. - mondom egy kisebb megadással és kissé talán túl vadul kezdem el lapozni a kezemben lévő naplót, de abban se találok semmi hasznosat, ennek köszönhetően pedig újra pár pillanat erejéig elveszítettem az uralmat az érzéseim felett és hangos csattanással landol az asztalon a tárgy. Idegesen a hajamba túrok, majd bocsánat kérően nézek Chase miközben próbálok újra lehiggadni. Maga esetleg találkozott már valamilyen fajta különleges lénnyel? - kérdezem tőle kíváncsian, hiszen ahogyan elkezdte mondani a véleményét olyannak tűnt, mint aki pontosan tudja, hogy miről beszél. Lassan hátra dőltem a székben és minden egyes figyelmemet most már ráfordítottam. Nem érdekeltek a könyvek, hanem ő érdekelt és az amit gondol, illetve tud. - Értem én, hogy elméleti síkon beszélt róla, de az elején annyira magabiztosnak tűnt, mint aki tud a eme lények létezéséről. - mondom neki habozás nélkül és még kicsit talán a szemöldökömet is felvonom miközben figyelem őt. Egy aprót az ajkamba harapok és elgondolkozom azon amit mond. Nem értem, hogy nekem a szüleim miért mondták el a kezdetektől fogva azt, hogy mi vagyok. Olyan, mintha mindig is tudták volna azt, hogy egyszer azzá fogok válni, aminek születtem akár szeretném, akár nem. Ember szerettem volna, átlagos lányként szerettem volna élni, de elvették tőlem és mostanában semmi másra nem tudok gondolni, mint a vér csábító illatára. Főleg akkor, amikor jó pár napig egy cseppnyit se juttattam a szervezetemben. Mi van akkor, ha már elve ilyen mértékben örült a világ és maga, illetve én is részesei vagyunk? - kérdeztem tőle egy ártatlan mosoly kíséretében, hiszen érzem rajta, hogy nem egyszerű ember, de nem tudnám megmondani, hogy micsoda ő és ha esetleg elárulnám magamról azt, hogy minek is születtem, akkor ártana e nekem. - Chase, te hiszel bennünk? Hiszel abban, hogy a világ lehet másabb és ezekben a könyveknek van valóságalapjuk? - kicsit közelebb hajolok hozzá és kíváncsi tekintettel fürkészem őt. Tudni akarom, hogy ő hisz e benne, ha igen, akkor talán mesélhetek arról, hogy a dámfírok nagyon is léteznek és nem csak mese. Az tény, hogy ritkák vagyunk, de attól még mi is itt vagyunk és néha szörnyetegekké válunk anélkül, hogy akarnánk azok lenni. Szeretnék beszélni, de nem tudom kiben bízhatok. Azt hiszem most először életembe úgy érzem, hogy én vagyok Alice, csak én nem Csodaországban vesztem el, hanem eme káoszos világban.
Sejtelmes titokzatossággal érdeklődtem miközben tekintetemet mindvégig a fiatal nőn tartottam. Kíváncsi voltam a véleményére, a reakciójára és mindenre amit ebben a pillanatban meglehetett ragadni. Láttam az érdeklődést, amit szavaim felé mutatott és valahogy volt valami azokban a szemekben. Rejtélyes kíváncsiság és titokzatosság. Olyan dolgok, amik igazán felkeltik az érdeklődésemet. Tudom milyen egy tragikus élettörténet és általában nem vonz más emberek és lények magán élete, de a mese különleges, akkor a szereplője is az. Ugyanez fordítva is igaz. Mert fordított esetben, számomra, az eseménytelen történet is magával ragadó tud lenni a maga egyszerűségével. - Nem nevezném betegségnek. Minden fajnak megvan a saját különlegessége. Az előnye és a hátránya is. Értékelni kell a saját adottságait és azzal együtt kell tudni élni. Hozd ki a legjobbat önmagamból és abból ami vagy. Utóbbi mondatom nem csak akkor igaz, ha valaki nem emberi lény. - mondom kissé 'bölcs ember szava' stílusban. Nekem ez a véleményem, amit ha szükséges, tovább tudok boncolgatni és elemezni. Magdalena következő kérdése egy picit meglepett. Nem voltam felkészülve erre, ám apró döbbenetemet - amit akár a kérdés butaságnak való ítélése is kiválthatott volna belőlem - hamar eltűnt és egy széles, barátságos és szerény mosoly vette át a helyét. - Az ember a legkülönlegesebb lény a földön. - feleltem szelíden és őszintén. Valóban így gondoltam. A természetfelettiek sosem voltak vonzóak. Hamar kiismerhetőek és egyformák, nagy részben. Ellenben az emberekkel. Ők változatosak és mindig megtudják lepni az... ember. Noha az előbb kitértem a válasz elől egy kis ügyességgel és valódi őszinteséggel, a kérdést csak nem hagyta annyiban a bájos Kisasszony. Ugyanolyan szelíden és lágyan válaszoltam erre a kérdésre is, mint az előzőre. Ám, mosolyom már nem volt olyan széles. Inkább illedelmesség vette át a barátságosság helyét, megtartva a szelíd külsőt és hangot. Bár, én magam sosem voltam egy vad természetű lény. Finom érzéseim vannak. - Egyszerűen tájékozott vagyok. Megtanultam olvasni a sorok között, és mivel érdekel a természetfelettiek világa, elég sok dolognak utánanéztem ebben a témakörben. Egy adott dolog szakértőjének lenni nem egyenlő azzal, hogy létezik is az a bizonyos dolog, Lena. - tértem el jobban a témától az utolsó mondatommal. Tudományosabb hozzáállásom némi titokzatosságra és annál több ravaszságra való feltételezésre ad okot. De, a szerény és szelíd külsőm ezzel nagy cáfolatban áll. Hozzátenném azt is, hogy most először mondtam ki hangosan a Kisasszony általam választott becenevét. Remélem nem hoztam kényelmetlen helyzetbe ezzel. Habár, amilyen határozott előbb a számára fontosabb témán fog lovagolni, és csak utána azon, milyen jogon szólítom őt másként a megbeszéltnél. Újabb gondolat, újabb felvetés. Mindig is szerettem beszélgetni. Különösen akkor ha érdekes volt a téma. Vagy, különleges. Akárcsak a jelen helyzetben is. Ezért is örültem annyira, hogy találkoztam Magdalena-val és belemerültünk ebbe az egészbe. Még ha így veszélyeztetem a kilétemet is. Mondjuk, nekem már mit számít? Hangulatomat is befolyásolja, ezt aláírom. Mégpedig ilyen kellemesen. Mosolyom újra kiszélesedik, és hangom, illetve megjelenésem továbbra is azt az egyszerűséget és szelídséget sugározza, mint eddig. - A világ mindig őrült volt. Állandóan rohan, és a felszín alatt megannyi fertőt rejt magában. Nem kellenek természetfeletti lények ahhoz, hogy erről megbizonyosodjunk és rájöjjünk, nélkülük is van elég gond és baj. Mind részesei vagyunk ennek az ördögi körnek. A vasláncnak és lakatnak. A kérdés csak az, hogy ha ők léteznek, jobb vagy rossz lesz a világ tőlük? - nem tudom eldönteni, hogy most tényleg gondolkozom vagy csak filozofálok és játszom a nagy bölcsembert. Egy valamiben mégis biztos vagyok. Hiába éltem több, mint száz évet, nem vagyok bölcs. - Jaj, ezekről a dolgokról annyit lehetne még beszélni. - sóhajtok fel megadóan - Lena, mindennek van valóságalapja. A fantázia pedig egy képlékeny dolog, ami mindenkiben ott van és egyszerre valóság és álom. Nincs olyan dolog, aminek ne lenne valamilyen valóság alapja. Még ha az a bizonyos dolog valójában nem is létezik, csak egy papíron vagy az elménkben. Összetett és zavaros az, ami a fejünkben van. Úgy hívják: agy. - mutatok egyik mutatóujjammal a fejemre. Ha eddig nem zavartam össze, akkor most biztosan. Bár tudom, hogy kissé őrült, de mégis józan elmém helyesen és ügyesen beszél, valahogy mégsem tudom biztosan hol van ennek az egésznek az eleje és a farka. Remélem nem ijesztem meg a lányt. Nem örülnék neki. Különc vagyok, tudom. Talán ezért is vagyok magányos.
Érdekes volt hallani egy más fajta véleményt is erről az egészről, de vajon tudja milyen érzés lehet az, hogy vágyik a vérre? Mintha semmi más nem létezne a véren kívül és ha megérzem, akkor minden megszűnik és mondhatni állatias ösztönök veszik át az uralmat. Számomra ez az egész olyan volt, mint egy betegség, amiből nincs kiút. Lehet kissé durva hasonlat, de számomra olyan volt, mint a rák. A lelkem szép lassan meghal és még talán még a személyiségem is. Fogalmam nincs arról, hogy egyszer képes leszek e igazán uralni ezt az énemet vagy esetleg örökre elveszek a pokol mardosó tűzében. Csendesen hallgatom őt, de közben egy pillanatra nem veszem le róla a tekintetemet. Szeretném megfejteni és azt is, hogy mi lappang minden egyes kimondott szava mögött. Biztos vagyok abban, hogy nem mondott el mindent és minél tovább hallgatom őt, annál inkább kezdem úgy érezni, hogy ő se ember és pontosan tudja azt, hogy miről beszél. Mintha már találkozott volna minden féle lénnyel, de van egy olyan érzéseim, hogy ő se sima halandó. Szerintem nem egy-egy faj érdekes, hanem sokkal inkább minden egyes személy, hiszen mindenki másabb és mindenki egyedi, mind külsőleg és mind belsőleg. – mondom neki könnyedén és egy pillanatra még magam is meglepődök azon, hogy mennyire könnyű vele beszélgetni. Régóta nem volt normális társaságom már, meg amúgy se nagyon akartam senkivel se beszélgetni. A beszélgetés részben ahhoz járul hozzá, hogy az ember megismerje valamennyire a beszélgető partnerét, de én jelenleg mindenkiben csak a potenciális veszélyt láttam, a vadászt, de benne valahogy még se. Ő másabb volt és egyre inkább kezdte felkelteni az érdeklődésemet. De másképpen látni ezeket a lényeket, mint ahogyan le vannak írva a könyvekben eléggé azt sugallja, hogy maga vagy hisz bennünk vagy többet tud, mint amit elmond. – mondom neki azonnal, minden gondolkodás nélkül. Lehet tévedek, bár eléggé jól kiismerem az embereket. Mondhatjuk ez is egy újabb mellékhatása az új életemnek. Nem kellene talán ennyire negatívan látnom az új énemet, mert elég sok mindent megtanultam a fogságom alatt, de még akkor se igazán tudom szeretni azt, hogy félig meddig vérszívóvá változtam. Egyszerűen csak egy szörnyeteg vagyok. Kicsit előrébb hajolok és becsukom a naplót, amit nem régen olvastam. Úgy érzem, hogy most már nem a könyveket fogjuk bújni, hanem sokkal inkább tényekről beszélünk, amint mind a ketten pontosan tudunk, de még is próbálunk úgy tenni, mintha az egész csak egy feltételezés lenne. Vajon ő is fél felfedni magát? Fél attól, hogy esetleg veszélyben lenne? Ha így van akkor azt hiszem téved. Amíg nem tör az életemre és amíg nem derül ki, hogy ő valójában egy vadász, amire megint kicsi esélyt látok, akkor addig biztonságban lesz. Meg a vére se igazán csábít, mint ahogyan az emberek vére szokott. Szerintem egyik se lesz. Lehet, hogy vannak őrült vámpírok, farkasok és boszorkányok, de ugyanakkor köztük is vannak jók, ahogyan az embereknél is vannak őrült, rossz emberek és jók. Inkább pontosan talán ez a kettőség teszi egyensúlyba a világot és ennek köszönhetően lesz még érdekesebb és színesebb a világ. – mondom neki egy kisebb vállrándítás keretében és úgy, mintha éppen csak az időjárásról beszélnénk, de közben azon gondolkozom, amit mond, majd magamat se értve hirtelen újra ránézek, összefonom a karomat magam előtt és olyat teszek, ami még talán engem is meglep. Damfír vagyok és ezt szerintem te is sejtetted, Chase. – mondom neki még mindig komolyan és nem eresztem el őt a tekintetemmel. – Azt is pontosan érzem, hogy te se vagy sima, egyszerű ember, de nem tudnám megmondani, hogy mi vagy . Soha nem akartam ennek a világnak a részese lenni, de mások döntöttek helyettem és most meg minél többet szeretnék tudni. Úgy érzem, hogy te sok mindent tudsz és talán segíthetnél nekem beilleszkedni. – vallom be neki őszintén és amikor végére érek a dolgoknak, akkor döbbenek csak rá arra, hogy mit is mondtam és tettem. Felfedtem előtte magamat, de talán ez még inkább érdekesebbé teszi az egész dolgot.
Mondom a magamét. Filozofálok, vagy csak játszom a bölcs embert, már magam sem tudom. A téma érdekes, a hangulatom barátságos, érdeklődő és szelíd. A társaságom tökéletes. A környezet megfelelő. A könyvtárba jöttem kutatni. Újabb és újabb információt szerezni arról, ami érkezésem pillanatában foglalkoztatott. De, most hogy itt vagyok már nem érdekel az a bizonyos valami. Őszintén szólva, már nem is emlékszem rá miért jöttem. Figyelmem teljes mértékben leköti a furcsa mód megismert és leszólított Magdalena, kinek érdeklődési köre felettébb szórakoztató s érdekes. Ezért is szentelem neki szabadidőmet. Kutattam több könyv között is. Egészen addig, míg ki nem lyukadtunk a filozófiai beszélgetésnél. Ez csupán apró foszlánya az igazi filozófusok nagy munkájának, így inkább egy másik jelzővel illetném. Eszmecsere. Kissé őrült személyem nem rémíti meg társalgó partneremet, ami kiváltképp kedvemre van. Mi több! Szavaitól felcsillannak szemeim. A személyek egyéniségéről alkotott szavaira csak ennyit felelek. Noha, véleménye igen tetszetős számomra. - Tetszik ahogy gondolkozol. - mutattam rá mutatóujjammal, ami az imént még a halántékomra fókuszálva erősítette meg szavaimat. Leengedve kezemet figyeltem tovább a fiatal nőt. Fürkésztem barna szemeimmel és egyre inkább meggyőződésemmé vált, hogy megkedveltem. Következő szavaitól először egy döbbent 'ó'-t formálok ajkaimmal, majd barátságosan elmosolyodom. A vád kivédése végett, és kicsit sem hazudva ezzel, szavaimmal megpróbálom elterelni a gyanút. - Én inkább úgy fogalmaznék, hogy harmadik szemmel nézem a világot. Igyekszem minden irányból megismerni a dolgokat és nem hiszek el mindent előre. Másképp ítélem meg a dolgokat. - mondom barátságosan és könnyedén. Hangom kedves, mosolyom nem különben. Nem tudom szándékosan akarja-e kicsikarni belőlem az igazságot, vagy csak tapogatózik, de minden esetre igyekszem nyitva tartani a szememet. Mindazok ellenére, mennyire megkedveltem rövid ismeretségünk alkalmával. Vád, gyanú, tapogatózás vagy csak üres szavak... nem vagyok biztos benne ezek közül hová is tért ki beszélgetésünk, de nem hátrálok ki belőle. Miért is tenném? Titkolnom kellene ki s mi vagyok? Néhány ostoba ember, vagy természetfeletti előtt biztosan. De, szerény személyem mégis csak legendás! Valamelyest. Így kilétem rejtettsége nem maradhat fent sokáig. Kérdés, ő vajon megérett-e az igazságra? Hallgatom értekezését a természetfelettiek létezésének következményeit illetően, és úgy hiszem, van benne valami. Bár az emberek igen rosszak tudnak lenni, gyakran egy-egy nem emberi lény az, ki hatást gyakorol rá. De ők lehetnek az ok is a jóra. Minden esetre, a létezésüket tagadni nem lehet. Ahogy azt sem, a világ nem sokat változna ha nem lennének. Barna íriszeim a velem szemben lévő, az asztal túloldalán ülő nőn állapodnak meg. Változatlanul figyelem a reakcióit, a mozdulatait és azok segítségével próbálok olyan következtetéseket levonni, melyek segítségemre lehetnek. Akár a következő szavaimban, akár a cselekedeteimben. A mozdulatokhoz lassan újabb hangok társulnak. Hangok, melyek szavakká, majd mondatokká állnak össze. Egyszerűen közli a tényt. Valamit, amit még ha sejthettem is, sosem lehettem benne biztos. Ő most mégis kijelentette azt, amit mások, a helytől függetlenül, nem tennének meg. Óvatlan lépés ez, mely pontosan visszaadja fiatalságát és ostobaságokra hajlamosságát. A mondattól, akárcsak más ember tenné, hangosan felnevetek. Jó ízűen nevetek. Nem tennék ilyet, de a hely adta varázs ezt diktálja. Komolyan, Lena! Ilyen körülmények között akár azt is mondhattad volna, hogy sárkány vagy! Ha ember lennék nem hinnék szavaidnak, de erről az érzésemről nem kell tudnod. Gondolj csak bele, milyen nevetségesen hatott most ez a mondat, Kedvesem. De, nem hibáztatlak. Mindenki szokott hibázni. Megpróbálok komolyságot erőltetni magamra, miután jóízűen nevettem egyet. A könyvtártól eltérő csendesség tökéletes ellentétének erejével. Mélyet sóhajtok, és úgy emelem tekintetem a még mindig komolyan engem figyelő nőre. Arcából leszűröm, valóban úgy gondolta a történeteket, ahogy nem reagáltam rá. Most mit tehetnék? Meg kell őriznem a jó híremet, és a tudást mindig is ki kellett érdemelni. Magdalena töretlenül folytatja amit elkezdett. Komolyan néz a szemembe és közli a továbbiakat. Szavai között sikerül visszaszereznem a komolyságomat és viszonozva mélyre ható tekintetét, meghallgatom szavait. Komoly arcom barátságossá és megértővé változik. Lágyan pillantok le rá. Ez ugyan nem elég ahhoz, hogy kijelentsem miféle különlegesség vagyok, de arra igen, hajlandó legyek az általam már annyira megkedvelt ifjú nőnek segíteni. Mindketten különlegesek vagyunk a magunk fajában, és a természetfelettiek sorában. De, ő vajon van-e elég különleges és elég őrült a tömegből való kiemelkedéshez? - Nem tudom miféle játékot űzöl velem, Magdalena. De! - kezdek bele halkan és lágyan. Végén felemelve mutatóujjam, ne merjen közbe vágni. Emberként viselkedem továbbra is. Mert a mivoltunk felfedése egyetlen játszmában sem számít jó döntésnek - Minden birtokomban lévő tudásomat bevetem, hogy kielégítsem tudásszomjadat. Nagy szerencséd, hogy a természetfeletti egyik megszállott kutatójával akadt dolgod. Hogy másként szerezhetnéd meg a tudást, amit az ezeknek a lényeknek életüket szentelt emberek megszereztek? - helyet foglalok és fenn tartva emberi álcám, segítő kezet nyújtva fordulok a nő felé. Noha simára borotvált arcom jóval fiatalabbnak mutat, valódi koromnál, látszik mennyire komolyan beszélek. Ne lehet kizökkenteni a szerepemből. Még ha okot is találnék rá...
Sok dolgot hallottam már erről a városról, a múltjáról és a jelenéről is, de egyik se keltette fel annyira az érdeklődésemet, mint ez az idegen. Lehet, ha erről a városról kérdeztem volna, akkor nem így gondolnám, de helyette egy egészen érdekes téma került elő. Örültem annak, hogy nem éppen egy szűk látókörű emberrel találkoztam össze. Eleinte nem gondoltam volna, hogy ennyire érdekelni fog az, amit mond, de mindig jobb pozitívan csalódni, mint fordítva. Persze, nekem sokkal könnyebb jó irányba csalódni, hiszen eleinte senkiben se bízok. Mindenkivel szemben gyanakvó vagyok, de ez talán nem is akkora baj. Jobb óvatosnak lenni, mint utána akkora slamasztikába kerülni, amiből nincs kiút. Egy apró mosoly jelenik meg az arcomon a szavainkat köszönhetően, de inkább erre nem mondok semmit se. Örültem annak, hogy még nem fordult sarkon és annak is, hogy pont vele akadtam össze, hiszen nála kellemesebb társaságot ilyen téren szerintem nehezen találtam volna. Főleg, olyat nem aki ilyen szakértője lett volna ezeknek a dolgoknak. Ez érdekesen hangzik. - mondom egy kissé elgondolkozva, mert néha tényleg jobb más szemmel nézni a világot, mert olyankor az ember sokkal több mindent észrevesz. Olyankor képesek vagyunk a legapróbb mozdulatokból is olvasni, ahogyan a pillantásokból. -Akkor te olyan vagy, aki szereti saját maga felderíteni a dolgokat, illetve utána járni a halott információknak. Biztosan érdekes lehet, de abban is biztos vagyok, hogy nem lehet mindig könnyű. Hiszen néha talán olyan dolgokat is el kell fogadni, vagy legalábbis megérteni, ami talán sok ember számára emészthetetlen lenne. - mondom neki könnyedén eme szavakat is és közben azon gondolkozok, amit mondott. Talán nekem is többször kellene ezt gyakorolnom, akkor könnyebben menne minden. Akkor esélyem is lehetne arra, hogy eleinte ne mindig mindenkiben a veszélyt és a gyilkost lássam. A szavak szinte egymást követik, mondatot formálnak miközben egy-egy gondolat menetemet, esetleg tény megállapításomat adják át a másik félnek. Amikor elneveti magát, akkor kissé urán pillantok rá, de arcom hamarosan újra ugyanolyan érzések ülnek ki, mint pár perccel korábban. Figyelem őt és mikor kisebb szünetet tartok, akkor elgondolkozom azon, hogy mi volt a célja ezzel. Talán ostobának tart, hogy nyílt lapokkal játszom, vagy legalábbis valami olyasmit tettem. De sokszor egy nevetés is többet elárul, mint azt szeretnénk. Lehet, hogy nem hisz nekem, de az is lehet, hogy csak ezzel akarja leplezni azt, hogy rájöttem valamire. Azt hiszem jobb lesz, ha nyitva tartom a szememet, mert talán Chase sokkal több mindennel szolgálhat, mint én azt a beszélgetés elején hittem. Felvonom a szemöldökömet, amikor megszólalt és picit előre is dőlök. Már éppen mondanék valamit, de inkább szót fogadok és csöndben maradok. Kicsit hátra dőlök, összefonom a karomat magam előtt lezseren, de a tekintetemmel nem engedem el őt. Hallgatom őt úgy, mint egy jó diák tenné az iskolában. Kész csoda, hogy még senki nem szólt ránk amiatt, hogy beszélgetünk. Persze Chase nevetésén leszámítva, egészen halkan zajlott ez a fura beszélgetés közöttünk, de akkor is egy könyvtárban voltunk. Amikor pedig befejezi a mondandóját, akkor egy pillanatra elgondolkozom, hiszen pontosan azt kínálja fel, amire vágyom, amire szükségem van ahhoz, hogy el tudjak igazodni ebben a káoszban, de mégis valami azt súgja, hogy jobb óvatosnak lenni. És mi ebben a csalafintaság? Nehezen tudom elhinni, hogy csak egy ilyen tudást minden ellenszolgáltatás nélkül megoszd velem. - mondom határozottan, majd egy pillanatra meg is rázom a fejemet. Kicsit közelebb hajolok hozzá, de még mielőtt bármit mondani tudna újra megszólalok.- Egy dolgot megtanultam, hogy az információ az egyik legnagyobb kincs ebben a világban, így érthető a feltételezésem, hogy biztosan nem "ingyen" tennéd meg. Illetve honnét tudom azt, hogy mindent megosztasz velem és nem versz át? - kérdezem tőle kíváncsian és közben minden egyes mozdulatát fürkészem. Nem akarok csapdába esni, hiszen annyira könnyen megtaláltuk a hangot és annyira könnyen felajánlotta a segítséget, hogy egy pillanatra újra gyanú ébred bennem.
Könyvtárak….annyit jártam már könyvtárakba, hogy teljesen megutáltam őket. Míg tanultam addig muszáj volt, szerintem volt olyan, hogy napokat is töltöttem el itt, és szinte észre sem vettem, de ez kifizetődött, hiszen kitűnőként végeztem, egyenes út vezetett ide. Most már meg van mindenem, amire gyerekként vágytam. Pénz, kocsik, hatalmas ház…. minden megvan, de sajnos soha nem voltam az a fajta ember, aki beérné kevéssel. Nem, én az a fajta vagyok, aki folyton célokat tűz ki maga elé, akinek soha semmi nem elég, akinek mindenre szüksége van, amit csak meglehet szerezni. Nekem most Mystic Falls kell. Ezért vagyok itt. Többet kell tudnom erről az isten verte városról. De a könyvek nagyjából ugyanazt írják, és kezd már elegem lenni a sok babonás semmiből, én soha nem voltam vallásos ember, ellenben a szüleimmel. Náluk nagyobb hívők szerintem nincsenek is. Emlékszem, hogy mennyire így neveltek minket is, de nem sikerült, se én, se a testvéreim nem követtük őket ezen az úton, és hiába akar apám még mindig beleszólni az életünkbe, nem megy neki. Vagyis…nem, az enyémbe nem akar, már kitagadott párszor, furcsamód pedig ez nem elszomorított, hanem inkább megörvendetett engem. Soha sem szívleltem az apámat. Egy arrogáns, öntelt, hatalommániás, agresszív, kigyógyult piás. Nem hinném, hogy ő neki kéne alárendelni az életemet. És mindezt azért kaptam tőle, mert eljöttem, mert nem voltam soha sem az a gyerek, akire vágyott. Mindegy, soha nem is akartam olyan lenni, mint ő, hiába próbált meg a saját képére formálni. Én nem akartam egy istenháta mögötti porfészekben megrohadni, én alkotni akartam, valami nagyot elérni, és sikerült, itt vagyok, és apám azért utál, mert azt látja bennem, ami ő soha nem lehetett. Mégis milyen apa az, aki megfosztaná a gyerekét az álmaitól, csak mert irigy azokra? Szerintem az ilyen apa rossz, és az én apám is az volt. Persze, ő csak azt mondja, hogy kemény volt, de… nem. Nem csak az volt. - Francba. – dőlök hátra mérgesen a székben, miközben a számítógép monitorjával szemezek. Hát persze, hogy jelszót kér. Pedig nem akarok semmi államtitkot sem meglesni, én csak egy-két…nos mondjuk úgy, hogy a nyilvánosság elől rejtett dokumentumra vagyok kíváncsi, de amilyen az én szerencsém, ezek a tökkelütöttek ebben a városban ismerik a számítógépet. Én viszont annyira nem ismerem őket, hogy csak úgy feltörjek egy kódot. Ügyvéd vagyok nem pedig informatikus, aki szabad idejében hackerkedik.
Könyvek…őrület, hogy én egy könyvtárba betettem a lábam, de megígértem a havernak, hogy elhozom azt a lexikont ami annyira kellett neki. Hadovált valami könyv-fóbiáról, de nem vagyok olyan hülye, hogy ezt be is vegyem. Nagyjából akkora sületlenség, mint amit nemrég olvastam a neten, hogy van olyan fóbia, amikor egy ember attól fél, hogy egy kacsa nézi. Mi van? Őszintén szólva nekem is volt egy ilyen fóbiám: utáltam a kamut. De persze a haver kérése minden esetben szent és sérthetetlen. Nem szerettem ezt a szagot, arra emlékeztetett ami már elmúlt, és a múltban sosem szerettem eltemetkezni, az sosem tesz jót, úgyhogy egy darabig csak tébláboltam, és úgy tettem mint aki rohadtul tudja mit keres, pedig az igazság az volt, hogy egy cetlin volt felírva a címe de ha agyon vernek sem vagyok képes kisilabizálni a csávó macskakaparását. Ehhez egy komplett fordító program kellett volna tokkal meg vonóval. Mikor a kis vörös szemüveges csaj már negyedszer szúrt ki magának kezdtem nagyon zavarban lenni. Na többek között ezért nem járok könyvtárba. Itt aztán hemzsegnek az olyan csajok akiknek nem csak a könyveik porosodnak, csak tudnám mi a fenét akar tőlem? Illetve nem, nem akarom tudni, úgyhogy gyorsan irányt váltok és bemenekülök az egyik polc mögé. Végigpillantok a könyvek vaskos gerincén, és megállapítom, hogy a tudományos fantasztikus részlegen kötöttem ki. Pazar kilátások. Na a helyzet az, hogy valahogyan vissza kellene keverednem a történelmi témájú, főleg a francia történelem témakörbe tartozó cuccosok felé. Hogy képes itt bárki eligazodni? Számomra kész káosz volt. Betűrendben volt minden ez eddig stimm, de mi alapján betűrendben? Megvakartam a fejem, és lekanyarítottam a vállamról a farmerkabátot, majd megkötöttem a derekamon. Az élénksárga blúz egy kicsit feltűnő volt azt hiszem, de a fene sem figyelte, csak találomra kikaptam a szekrényből ami a kezem ügyébe esett, magamra rángattam az egyik még tiszta farmeremet ( a hétvégén mosnom is kell a francba, keríteni kell egy mosodát, mert ebben a pici lakásban nem fért el egy tisztességes gép, a pincébe meg le nem teszem a lábam) és már robogtam is a könyvtárba. Persze ez nekem kábé olyan volt, mint csupasz bokával bemerészkedni a viperafészekbe, de a cimborám ezért jönni fog egy szívességgel és én szerettem ha nekem tartoznak, mert akkor van mit behajtani. Forgattam a fejem mint a szélkakas és a táblák alapján igyekeztem eligazodni. Én hozzászoktam a logikus elgondoláshoz a szokásos programozó észjárás: IF-THEN. De itt aztán minden volt csak az előbb említett kapcsolat nem, számomra egy idő után már szédítő össze-visszaságban következtek a dolgok. Ezért szeretek én mindennek a jó kis masinámon utánajárni, és nem efféle idejétmúlt molyrágta helyeken kutatgatni régi könyvek között. Én az új kor gyermeke voltam, számomra egy papírlap is virtuális post-it volt. Mikor aztán kikeveredtem a polcok közül és megfordultam egy csomó berregő és igen munkálkodó könyvtári számítógéppel találtam szemben magam, a legtöbbnél ültek. Wáó, azannya, azért már ide is betette a lábát a XXI. század, éljen a cyber forradalom, meg az összes okosságos vívmánya. Nézegettem az emberkéket akik a gépek mögött ültek és némelyik megmosolyogtató lassúsággal pötyögött rajta. Ha arra gondoltam én mit műveltem ha egy ilyen elé kerültem…anya azt mondta szerinte biztosan valami furcsa tápszert vehetett a boltban egykor, hogy így megfertőztek ezzel a „számítósizével” ahogyan ő nevezte. Persze szerintem ehhez inkább annak volt köze, hogy ötödikben úgy belezúgtam a mustársárga hajú szeplős Cody-ba, hogy még arra is hajlandó voltam, hogy bejárjak délutánonként több órára az infós különórákra. Aztán egy idő után Cody eltűnt, én meg egyszerűen a rabja lettem a programoknak és mindennek amit ezzel össze lehetett bűvészkedni. Webprogiból mindig vacakul álltam, de minden ami kódolt és minden amit emberek terveznek, na azok érdekeltek igazán, így vetettem bele magam a témába. Most ahogyan az asztalok mellett elhaladok és vigyorgok mint a vadalma a legtöbb emberke kínlódásán megakad a szemem egy idősebb muksón, aki valahogyan nem illik az egyetemisták vagy éppen lediplomázott alakok közé. Mondjuk úgy alaposan kilóg közülük. Ahogyan mellé érek és a szemem sarkából a monitorára sasolok úgy elvigyorodom, hogy ha akarnám sem tudnám leplezni a derültségemet. Ugye nem egy szimpla login fogott ki a tagon? De bizony! Úgy ül ott hátradőlve és a homlokát ráncolva, mintha a Federal Bank központi széfjének számkombinációját kérné tőle a rendszer. Nem mintha azt nem lehetne feltörni, de több benne a rizikó mint a haszon, a francnak se hiányzik,.hogy a „Men In Black” (értsd FBI) eljöjjön érte és pár napra csevegőre vigyék. Lelassítom a lépteimet és némiképp visszafogom a veszett nagy vigyorgásomat, hogy ne gondolja a férfi, hogy így első nekifutásból kiröhögöm – pedig de!- és próbálok a lehető legudvariasabban közeledni felé – udvarias, értsd még köszönni is képes vagyok és nem egyből nyitok azzal, hogy odahajolva a billentyűzethez bepötyögöm neki a kért logint és pass-t – - Hahó-helló!- tyű, de kedvesen cseng a hangom, nahallod, már nem röhögök, legfeljebb csak belülre, és tényleg sikerült felvennem a jólnevelt és segítőkész kislány álcáját. Megy ez neked Meri, haladás! – Ha jól látom problémái akadtak a belépéssel. Na ja, a könyvtárosok azt hiszik mindenki zseni, és alapból be tud lépni a hálózatba.- most tehetnék megjegyzéseket arra, hogy a külsejéből ítélve ő még egy jó kis Comodore-on játszhatott punch emberkével, ami amúgy nem is volt akkor rossz játék, de inkább nem teszem, tényleg segíteni akarok neki. – Tudja a legtöbb helyen default belépő adatok vannak, hogy ne okozzon problémát a hozzáférés, és meg vannak róla győződve, hogy ez mindenkinek egyszerű és könnyen megjegyezhető. Megengedi?- pofátlanul hajoltam a billentyűzet fölé, és ha csak nem tiltakozik, márpedig remélem nem fog ha használni akarja a gépet. Még egy kedves mosolyt is megeresztek felé biztatásnak, hogy ne ijedjen meg nem harapok. Kezemmel a kiengedett hajamat összefogom és a férfival ellentétes oldalra rendezem, majd gépelni kezdek és közben magyarázok rendületlen. – A nyilvános helyeken a belépő név, vagyis a login szinte minden esetben az „user” ez azért van, hogy minden olyan felülethez hozzáférjen amely ez alatt a felhasználó név alatt engedélyezve van. Aztán jön a password, ami 7-8 számjegyű és 0-val kezdődik, és értelemszerűen 6-7 a vége.- jelen esetben 8 számjegyű. A végén leütöm az entert és megjelenik a könyvtár rémesen randa barna színű háttere, meg a logója. Atyaég ezt milyen borzasztóan idegesítő! Tudnék valakit aki szebbet csinálna, persze nem ingyen, na mindegy is. Újra a férfira pillantok, majd mosolyogva mutatom meg neki a bűnronda hátteret, és azt, hogy most már hozzáfér a géphez, bármit is szeretett volna csinálni vele. – Bocs, amúgy Merinda vagyok. Ha segítség kell csak nyugodtan szólj, még itt fogok szerintem téblábolni amíg rá nem bukkanok arra amit keresek.- és hogy mikor lesz ez? Hát ha végre sikerül a cimborám macskakaparását kibetűzni. Addig csak találgatni tudok.
Kezdőlap
• 
• 
