I fuckin' hate you - But I love you just the same

Nem is értem, hogy miért reménykedtem abban, hogy netán végre megered a nyelve, vagy legalább valamivel több dologba avat be. Talán a múltunk miatt, amiatt, hogy egykoron egészen közelálltunk egymáshoz, amikor még élt a testvére és sok időt töltöttem az otthonunkban. Főleg nyáron, hiszen hagyomány volt, hogy pár hetet mindig is a másiknál töltöttünk a barátnőmmel, vagy csak a másik családjával mentünk a nyaralásra. De hirtelen mind ez csak álomnak tűnt, mintha soha nem is létezett volna, csak a képzeletemben.  
- Amióta esélyem sincs látni a teljes képet, mert senki semmit se mond? Mert ő legalább felel, még ha netán ő se mond el mindent, de nem a hátam mögött árusít ki, mint egy darab húst. – feleltem dühösen, ugyanakkor szomorúan is. Talán ha tudtam volna arról, ami készül, ha nem a hátam mögött dőlt volna el minden, akkor én se így reagáltam volna. Akkor nem egy idegen kezei közé futok, aki a legjobbkor volt a legjobb helyen. Igaza volt Vincentnek abban, hogy szinte semmit se tudtam róla, vagyis a szavai ezt sugallta, de ezt soha nem ismertem volna be hangosan. Nem akartam még inkább a kezére játszani és Jon is biztos lehetett abban, hogy lesz pár kérdésem hozzá. Nem tudtam elfeledni, amit a koráról mondott Vincent, de egyáltalán ő honnan tudta ezt?
- Kiváltság? Mégis mihez, hazugságokkal teli élethez, egy előre eldöntött házassághoz, vagy csak ahhoz ad még több jogot nektek, hogy helyettem is dönthessetek az életemről? Nem 6 éves vagyok, hanem 28 éves. Vannak álmaim, véleményem, de mintha ti erről tökéletes megfeledkeztetek volna. – kezemben összegyűrődtek a lapok, ahogyan ökölbe szorítottam a kezemet. Nem értettem, hogy miért nem képes megérteni Ő, vagy miért nem tud örülni annak, hogy nem kell kényszerből elvennie… Nem éreztem azt, hogy Ő tényleg ezt akarná, akkor meg? Miért nem jó így, hogy kettőnk helyet is én kimondtam a nemet és eltűntem? Mi az, ami ennyire nyomja a vállát? Meg ez miként is lehetne áldás? Talán akkor az lett volna, ha lett volna időm felkészülni és nem csak előtör belőlem az erő.
S ennyit arról, hogy könyvtárban nem illik hangoskodni. Most pont én voltam az, aki megszegte és ennek köszönhetően még több szempár kezdett el kíváncsian fürkészni minket.
- Nem hiszem, hogy helyesen döntött, mert sokkal jobb felnőtt fejjel szembesülni azzal, hogy mi vagy és milyen sorsot szántak neked. Mintha egészen eddig csak egy marionett bábu lettem volna… - húztam el a számat és még ha reménykedtem is abban, hogy netán jobb irányt vehet ez a beszélgetés tévedtem. Minden félresiklott, amikor a testvére került terítékre. Az, hogy ő is részese volt ennek, de képtelen voltam elhinni, hiába éreztem, hogy van igazság a velem szembenálló szavaiban. Egyszerűen nem ment, ő tényleg a barátom volt, és ha eleinte netán más is vezérelte, ő akkor se hazudott legalább, de legalább így már érthetőbbé válik az is, hogy miért is ugratott néha a bátyával. Főleg akkor, amikor netán véletlen rajta felejtettem a pillantásomat.
Düh mellé pedig megjelent a szomorúság, a törött szív érzése is, mintha hirtelen milliónyi tű szúródott volna a szívembe, hogy szép lassan okozzanak együttesen halálos és végzetes sérülést. Egy olyan sérülést, ami talán soha nem fog beforrni, de egy dolgot biztosan elértek, hogy mindent megkérdőjelezzek, de nem csak a családom kapcsán, hanem önmagamat is illetően. Már abban sem voltam biztos, hogy ki is vagyok valójában, vagy kivé lettem az események forgatagában.
- A mi fajtánknak? – néztem rá kérdőn, de nem reméltem választ tőle. Miért is felelne, ha eddig se avatott be semmibe se? Alig érezhetően jelent meg a tűz, ami megperzselte kicsit a szórólapokat, de nem tört elő ennél erősebben. Még időben elharaptam a szavakat, annyira erős meg nem voltam, hogy pusztító tüzet okozzak úgy, hogy nem ejtem ki hangosan a szavakat. Ennyire még nem lettem profi az elmúlt időben és nem is találtam még meg teljesen a bennem lakozó erő mértékét.
- Nem, nem tudom. Reméltem, hogy nem veszítettél el minden jót. – feleltem csendesen és szomorúan. Mielőtt pedig még mondhattam volna valamit már el is ment. Ott csengett a fülemben a szavai, de nem éreztem úgy, hogy bárki is győzött volna. Azt se értettem, hogy Jonathan egyáltalán miért is segít… Hallottam, hogy valaki hozzám szól, miután megérintett, de nem feleltem neki. Csak megráztam a fejemet, miközben a könnyeimmel küszködtem, majd mielőtt bárki is megállíthatott volna felkaptam a táskámat és a dzsekimet, a szórólapokat a kukába dobtam és eltűntem az épületből.  

Always, forever. Family above all.

Virágnyelv ide vagy oda, a saját szórakozásomról semmit sem tudott, ahogy nyilvánvalóan már én sem az övéről. Az, hogy hétvégente a két család összejön, nevetgélve és beszélgetve, jó ideje nem volt az életünk része. Ahogy a húgom se. Körülbelül akkor tudatosult bennem igazán, hogy mit kell tennem. Addig valahogy nem volt szükség rá, hogy saját magától más megvédje és addig az animágus hülyéskedés sem volt több, mint puszta időtöltés. Aztán jött a végzet meg a sors arcon csapása és nesze neked szabadság. Elvárások és kötelességek kerültek a helyére, mint valami középkori kosztümös filmben látott jelenet. A tökéletes pillanat, amit először én sem gondoltam véresen komolyan. Végül beláttam. Lehetne százszor rosszabb, ha csúnya, buta és mellé kiállhatatlan lenne. De nem volt az. Most sem, de a kiállhatatlanság útjára lépett, ahogy szép lassan ő is más utat választott és mellette én is.
Egyik szemöldököm a homlokom közepéig szalad és végül csak megrázom a fejem. Nem ismert és nem is ismerhetett mert úgy döntöttem, hogy a magam módján élek és intézem a dolgaim. Őt a legkevésbé sem nekem kellett volna beavatnom.
Ahogy a „Biztos a húgod nagyon büszke lenne rád” részhez ér, elkap a hányinger és ujjaim ökölbe zárulnak. -Mióta ítélkezel anélkül, hogy látnád a teljes képet? Miért van az, hogy szerinted mindenki hazudik, rajtad és a kiskedvenceden kívül?-képtelen vagyok máshogy reagálni, mert ha mást mondanék, már lerepült volna jó párkönyv a polcokról, ahogy belecsapódott volna az egyik polcba.
-Ez nem átok, hanem kiváltság!-emlékeztetem, hogy az anyja épp úgy örökölte ezt, mint ő, nem választotta, nem akarta és nem is lehetett ezt úgy kezelni, mint egy kényszert, de meg lehetett tanulni kezelni. Ahogy nekünk, animágusoknak is bele kellett volna törődni a sorásába. Persze álszent vagyok, ha azt ki merem jelenteni, hogy nekem az elfogadás olyan könnyen ment.
Mindent elárul a tekintete a fapofa vágáshoz viszont nagyon is jól értek már így nem esik nehezemre úgy tenni, mintha nem zavarna, amit látok. Olyan volt ez, mint egy macska.-egér játék. Az tuti, hogy a feltámadó szél és a ordítása felkelti pár ember figyelmét, hacsak valami boszi mágia nem véd meg minket a külvilágól. Ha nem, akkor sem érdekel, ebben a körben már nem érdekel a külvilág kínja.
-Mi? Leginkább az anyád meg tudott volna állítani. Ahogy eddig is próbálta kordában tartani azt, ami a tiéd. Mivel nem akarta, hogy úgy élj, ahogy ő vagy bárki más a családjában. És legkevésbé azt akarta, hogy egy hülye családi misztikum miatt egész életedben félj attól, ami vagy. De nem volt ereje elvenni az erőd. Túl sok. Neki. De nem hiszem, hogy sok a barátodnak.-mondom ki az utolsó szót olyan merő undorral, mintha legalább ettől a pillanattól függne az életem, mert ha nem mondom ezt ki, felrobban az agyam.
Pontosan emlékszem, amikor a húgom szembesült vele, hogy nem puszta véletlennek köszönhetően kellett Lay közelébe maradnia. Pontosan úgy reagált, ahogy most Lay. Majd lassan megértette, hogy a hazugság, ha úgy tetszik, még jó szolgálatot is tesz. Ahogy a szél kavarog, elgondolkodom a húgom reakcióján. Ő ahelyett, hogy vitába szállt volna, napokra egyszerűen eltűnt. Nem tudtuk, hogy Lay-nél vagy másnál húzta meg magát, esetleg a nagyszülők védő karjaiba futott, de megértette a dolgokat és végül beleegyezett a felvigyázó szerepkörbe. Aztán szerintem tudat alatt tudta végig, hogy mit tesz, de olyan szépen belesimult a szerepbe, hogy az a végén már nem csupán szerep volt, hanem a való igazság. Valahogy abban reménykedtem, hogy a házasság kérdése is működhet így valahogy. Megszoksz vagy megszöksz alapon. Veszek egy mély levegőt és próbálom visszafogni a gondolataim és elterelni azokat a húgomról.
-Ezért vagyok most én itt és nem ő. Mert ezt kell tenni. A mi fajtánknak ezt kell tennie.-ha azt gondolta, hogy egyszer se fordult még meg a fejemben, hogy mi lett volna ha… Mi lett volna ha én halok meg és ő túléli? Változott volna bármi? Más lenne most bármi? A családja biztos, hogy erre is kitalált volna egy jó megoldást.
-Nincs, de ezt te is tudod, nem igaz? Pont, mint az apád.-melyik volt az a pont, mikor a családja mellett kötöttem ki? Mondjuk az, amikor meghalt a húgom. Ahonnan nem volt kérdés többé, hogy ha nem találok kiutat, nekem végem. Kiutat azóta se találtam, de legalább nem kellett gondolkodnom. -Üzenem a drága barátodnak, hogy örülhet. Megnyert magának.-fordítok azzal hátat neki és mielőtt magunkra robbantaná, az egész könyvtárat, inkább távozok.

I fuckin' hate you - But I love you just the same

Ha nem is szabadulhattam, akkor legalább a körmeimet bőrébe vájtam, ahogyan fogta az egyik kezemet. Nem érdekelt, hogy túl mélyre hatolhatnak a körmeim. Nem számított már semmi se, csak az, hogy szabadulni akartam és ezzel elkerülni azt, hogy még több sebet ejthessen rajtam. A történtek óta össze voltam zavarodva, de míg talán reménykedtem, hogy szövetségesre bukkanhatnék a régi életem szereplői között, annál inkább rá kellett ébrednem, hogy egyedül Jon volt az, aki még képes volt valamennyire megérteni. – Tényleg minden szavamat ki kell forgatnod? – néztem rá kérdőn, miközben egyre inkább bőrébe mélyesztettem a karmaima, mindeközben pedig le se vettem a pillantásomat róla.
A feleletén csöppet se nőiesen felhorkantam, de nem feleltem semmit se. Nem érdekelt se az egója, se a véleménye ilyen téren. Menjen bárba, aztán vigyen haza valami csitrit, aztán meg megint csináljon úgy, mintha semmi se történt volna. Azt hitte az elmúlt évek alatt vak voltam? Egyszerűen csak nem fért a fejembe, hogy miként lett belőle ilyen ember vagy mire volt ez jó. Én is szerettem szórakozni, bulikba járni, de attól még nem váltam azzá, aki egyik ágyból a másikba sétált volna, vagy csak bárkit beengedett volna a saját ágyába. Még akkor se, ha olykor kicsúszott a talaj a lábam alól és egy-egy szaftos címlapon köszönt vissza az eldurvult bulit követően.
- Milyen kedves vagy és remélem ezt csak viccnek szántad. A szüleim mondhatni kiárusítottak a tudtomon kívül és egy olyan férfihoz kellene elméletben hozzámennem, aki semmibe se avat be. - egyre inkább kezdett elönteni a düh. A kezem is alig láthatóan megremegett az idegességtől. – Egyébként meg mire vártatok eddig? Időt adtak arra, hogy kiszórakozhasd magad?  - fújtattam egy sort, de mielőtt felelhetett volna újra megszólaltam. - Ha virágnyelven nem volt érthető, vagy a tetteim nem voltak beszédesek, akkor elmondom másképpen. Mindannyian bekaphatjátok és szálljatok végre le rólam! Se rád, se rájuk nem vagyok kíváncsi! – fogaim egymásnak koccantak, ajkamat összepréseltem, ahogyan próbáltam a bennem dúló érzéseket visszafogni, mielőtt még rossz vége lesz. Nagyon rossz. Nem kellene nyilvános helyen megmutatkoznia az erőmnek. Ez volt az első dolog, amit a tudtomra adott Jonathan és teljesen érthető volt a miértje is.
- Nem, nem jobb. – csendült szomorúan a hangom. Mintha nem csak a húga halt volna meg, hanem ő is. Mintha az az ember, akit egykoron ismertem az csak egy homályos emlékkép lett volna. Most viszont aki előttem állt. Fogalmam sem volt arról, hogy ki is volt ő már valójában.
- Nem hiszem el, hogy még mindig inkább őket véded. Biztosan a húgod nagyon büszke lenne rád, amiért feladtad az álmaidat és a vágyaidat, hogy belépj te is egy hazugságokkal teli mesterkélésbe. – undorral ejtettem ki a szavakat és nem érdekelt, hogy a húgát hánytorgattam fel, mert egy dologra még képes voltam, hogy ne mutassam ki mennyire fáj a hiánya, mennyire fáj, hogy többé nincs mellettem. Nincs az a személy, aki megértett volna akkor is, ha mások képtelenek rá. – Pont hogy elárult, nem pedig megvédett. Ha annyira meg akarta volna akadályozni a dolgokat, akkor megkérhetett volna egy erősebb boszorkányt is rá, de nem tette. Talán ő se akarta annyira azt, hogy elveszítsem, amit tőle örököltem. – nem tudtam mi volt az igazság, de én egyre inkább ezt gondoltam. Inkább hagyott kételyek között és abban, hogy talán nem fog előtörni az erőm, de ebben ő se lehetett biztos. Annak viszont örültem, hogy végre távolabb állt tőlem Vincent.
Farkasszemet nézek vele, még ha nehéz is. Rohadtul nehéz visszafojtanom a könnyeimet, vagy nem elszaladni, vagy úgy tenni, mintha senki se figyelne minket, pedig érezem az egyre több fürkésző szempárt. Ez pedig rohadtul nem volt jó, hiszen ki tudja, hogy mi is fog történni. A szavai késként fúródtak a szívembe, mintha csak el akart volna pusztítani minden jót az életemben, mintha csak az utolsó szalmaszálat nevetve vette volna el tőlem. – Hazudsz! – ordítottam el magam, mire olyan szél támadt, mintha csak a semmiből húzat támadt volna. Pedig biztosan senki se nyitott ablakot. Efelől kétségem se volt. A kezem egyre inkább remegni kezdett és éreztem, ahogyan a forróság elönt, éreztem, hogy hamarosan újra meg fog történni. – Ő sose árult volna el! Soha nem fordított volna hátat nekem, mint te tetted! – a méreg egyre inkább szétáradt bennem, miközben a gondolataimban újra azok a sorok jelentek meg… alig észrevehetően kezdett megjelenni a tűz, a szél meg? Fogalmam sem volt, mert soha nem történt még ilyen korábban. – Hogy vagy képes bemocskolni a húgod emlékét? Hogy lehetsz ennyire aljas, Vincent? Egyáltalán van még benned bármi jó? – hátráltam egy lépést, miközben ajkaimat egyre inkább próbáltam összepréselni, de elmém egyre erősebbnek tűnt, mert a tűz utat akarna törni magának és ennek köszönhetően egy-két szó kezdett kibukni ajkaim között is. Gyenge voltam és pusztítani akartam. Elégetni mindent magam körül…mindent, ami egykoron fontos volt számomra...

Always, forever. Family above all.

Elhitte, amit el kellett hinnie. Sokáig. Aztán minden megváltozott és a lavina lassan az egész családunk elsodorta. A húgom nélkül elveszett minden lehetőség és egyenes út, amit ő olyan szépen, lassan kirakott maga előtt és így részben köztünk is. Hiányát minden este, éjszaka éreztem, ahogy álszent boldogsággal éltem napról napra. Ahogy elhitettem mindenkivel, hogy jól vagyok, pedig nem voltam. Hogy mindenki úgy elhitte, hogy nem érdekel, ami történt és nem hatott rám sehogy, mintha ez lett volna a normális. Holott aznap elvesztettem magamat is valami csapdába. A húgom semmibe révedő, üres tekintete és arca tudatomba égett és ha lehunytam a szemem, magam előtt láttam újra. És e helyett a gyógyszerek, porok és a pia volt az, ami altató lehetett.
-Jaj, ne haragudj, el is felejtettem, hogy meg kell válogatnom a szavaim. Hiszem Lay-el senki sem beszélhet úgy, ahogy szeretne.-„kérek elnézést”, amit senki se venne komolyan, mint bocsánatkérést. Nincs miért elnézést kérnem. Egyszerűen teljesen mindegy, hogy mit mondok, Jon és a dumája meglágyította és a régi élete ellen fordította, mintha ez lenne a normális és a múlt csak a múlt lenne, ami tényleg semmit nem számít. Ahol és amiben csak a sérelmek, a hazugságok vannak. Semmi igaz emlék. És a keserű tény, hogy igazából a múltja tényleg inkább volt egy rakás hazugságon alapuló kotyvaszt, mint a valóság.
-Na, hát látod, ettől nem tartok. Akinek számít, annak biztosan.-szúrok vissza, ha már elkezdte ezt a játékot. Egy dolgot sosem ismertem be magamnak és neki sem. A közönyös viselkedés egy dolog volt, de közömbösnek érezni a jelenlétét egészen más. Pláne most, hogy olyan közel áll hozzám, hogy szinte érzem mellkasomnak feszülni övét.
Felmegy bennem a pumpa. Lassan, de biztosan, szinte forrni kezd az agyvizem. Ha egyszer az apja tesz egy szívességet és beavatja a lányát a családja életébe, az sokat segítene rajtam, rajtunk. Megértene jó pár dolgot. Rájönne jó pár dologra és nem én lennék a szemében az utolsó szemét.
-Na látod, ehhez neked rohadtul nincs közöd. Ahogy eddig sem volt. Most meg már elvileg nem érdekel a családod… szóval esetleg máskor egy más időpontban.-húzódik szám széle mosolyra, amolyan önelégült vigyorként, hogy ez most az én ütésem volt és talált. Noha ez csak arra volt jó, hogy a nyilvánvaló dühöm és sértettségem, amit az ő ütése okozott, némiképp palástolja. A tény, hogy az apja jó ideje ugráltat zavart. De inkább engem, mint az apám. Ezen a véleményen voltam. Egy ideig. A mostani véleményem inkább hagyjuk.
-Át. Most jobb?-rövid, tömör, velős válasz. Ennyire futja a jelen helyzetben, mivel a figyelő szemeket nem igazán tudom kizárni, ahogy a szappanopera szerű jelenetet kezdik figyelni a körülöttünk lévők.
-Hát akkor meg elég szarul csinálja. A jelek szerint megtaláltalak és elég könnyen ment.-az, hogy engem szándékosan vagy különösebb szándék nélkül engedett hozzá közel, nem tudtam, de ha csak lefelejtett a listáról, nagyon rosszul tette.
-Mi? Leginkább az anyád meg tudott volna állítani. Ahogy eddig is próbálta kórdában tartani azt, ami a tiéd. Mivel nem akarta, hogy úgy élj, ahogy ő vagy bárki más a családjában. És legkevésbé azt akarta, hogy egy hülye családi misztikum miatt egész életedben félj attól, ami vagy. De nem volt ereje elvenni az erőd. Túl sok. Neki. De nem hiszem, hogy sok a barátodnak.-mondom ki az utolsó szót olyan merő undorral, mintha legalább ettől a pillanattól függne az életem, mert ha nem mondom ezt ki, felrobban az agyam.
-Cseppet sem zavar?-szisszenek fel, ökölbe szorulnak ujjaim. - Számolj csak vissza hány éve élünk ebben a hazugságban? A húgom szerinted nem tudta mit várnak el tőlünk? Talán ő puszta véletlenből járt egy osztályba veled és figyelte minden lépésed? Szerinted nem zavart? De, rohadtul. És ne sértődj meg, de nem vagyok hajlandó meghalni azért, mert Lay kisasszony a két szép szemével a kelleténél korábban vont kérdőre.-szűröm fogaim között a levegőt és így a szavakat, míg szemem megvillan, akár egy macskáé az éjszaka, ha az autó fényével találja szemben magát. A húgom említése teszi ezt vagy a düh, nem tudom magam sem eldönteni.
-Mi van, nincs tévéje?-nézek a jobb oldalunkon ácsorgó, szinte száját tátva bámuló fószerra, aki ettől a mondattól zavarodottan megrázza a fejét. Vagy hallott valamit, amit nem akar elhinni vagy egyszerűen soha életében nem látott még könyvtárban veszekedő… kiket is? Barátokat? Aligha nevezném ezt a helyzetet barátinak. Bár azt legalább már tudtam, hogy az ereje némiképp biztonságban van nála.

I fuckin' hate you - But I love you just the same

Egyik álmomról már ideiglenesen le kellett mondanom, még egyről nem akartam. Szerettem ezt a helyet, ezért is volt képes megnyugtatni az átmeneti munkám is. Mindig is szerettem könyvek között lenni, de ehelyett jelenleg mindent éreztem  csak békességet nem. A lelkemben vihartombolt és legszívesebben rázúdítottam volna az egészet. Mindent, amiért ő életben maradt a legjobb barátnőm pedig nem. Éreztem, hogy neki is fájt, de a düh örökké bennem tombolt, hogy magamra hagyott a veszteség fájdalmával. Ő lett volna az egyetlen egykoron, akivel talán beszélhetem volna róla, mert őt talán érdekelte volna, vagy csak együtt emlékezhettünk volna valakire, de mindent elkövetett azért, hogy a lehető legtávolabb kerüljünk egymástól. Most meg? Nem is értem, hogy miként hihette azt a két család, hogy egy házasság jó ötlet lehet. Idegenek voltunk már és nem többek, hiszen elviseltük egymást a családiprogramokon, de ennél több? A falak túlzottan is álltak a baleset óta.
Rohadtul nem tetszett, hogy miként húzott be az egyik sorba, hogy minél kevesebben láthassanak. Igaz, egyelőre ha nem is szabadulhattam, attól még kiáltani egyelőre tudtam. S nem volt kizárt, hogy használnám ellene, ha még sok ideig úgy dönt, hogy nem húz el a búsba és nem enged el. Sok mindenre vágytam, de rá nem. Pontosan olyan hazugnak és álszentnek láttam, mint a családomat.
Szavainak köszönhetően alig észrevehetően megrándult a szám széle, de egészen hamar rendeződtek a vonásaim. Nem akartam, hogy lássa rajtam fogalmam sem volt erről. – Legalább ő tudja, hogy miként kell beszélni a másikkal. Őt még megtanították az illemre. – negédesen csendült a hangom, a szám pedig gúnyos mosolyra húzódott. Az biztos, hogy ezért még Jonathan is kapni fog, amiért ezt az aprócska dolgot elfelejtette közölni velem. – Mi zavar? Az, hogy még ennyi idősebben is vonzóbb, mint te valaha leszel? – néztem rá kérdőn és pontosan úgy, mintha komolyan is gondolnám. Az biztos, hogy egyszerre éreztem igaznak és hamisnak az állításomat. Főleg utóbbit annak köszönhetően, hogy pontosan tudtam régebben milyen volt és milyen könnyű lett volna szeretni, de most? Magam sem tudom. Régóta tudom, hogy a külső nem minden…
- Akkor miért vagy az? Miért csinálsz úgy, mint egy palotapincsi, aki a jutalomfalatért hajt? Miért nem tudsz a rohadt életben a saját lábadra állni és úgy élni, ahogyan te akarsz? – csattantam fel, mert ez dühített a legjobban ebben az egész helyzetben, hogy még mindig apámnak tett szívességet. Miért csinálja? Ő talán tényleg ezt akarná? Vagy csak még több dolog lappang a háttérben, amiről fogalmam sincs? – Komolyan ennyire várod a buksi simít, vagy a fülvakargatást tőle? Felnőtt ember vagy! – – a szemeim szinte szikrákat szórtak. Nem értettem őt. Nagyon nem. Engem is másabb pályára szántak, de kitartottam és végül egyszer talán tényleg orvos lesz belőlem. Már lassan célba érek vele.
- Mi van? – hirtelen csak ennyit bírtam kinyögni és nagyokat pislogtam. – Te megőrültél és összetévesztesz az egyik ágybetéteddel. –  soha nem beszéltem így a nőkről, most viszont egyre inkább elveszítettem a fejemet. Kezdett elegem lenni a sértegetéseiből. – Ha azt hinném, akkor esélyesen otthon sírnék és nyávognék, de ehelyett inkább a saját lábamra állok és a saját szabályaim szerint akarok élni. Ez számodra tényleg ezt jelentené? Mennyit fizet neked, hogy a palotapincsije legyél? Netán belőled is legközelebb már politikus lesz, ez az ára, hogy ugrasz, ha füttyent? –  álltam a pillantását, még ha minden kiejtett szó olyan volt, mintha a bennem lakozó sötétség és méreg nyerne egyre nagyobb területet magának. Mintha csak egyre inkább meghalna a szívem egy darabja, amiben a családomat őriztem és szerettem. De leginkább attól féltem, ha továbbra is az idegeimen fog táncolni, akkor akaratlanul is el fog szabadulni az erőm és bármennyire is szívesen okoztam volna neki fájdalmat, féltem, hogy legközelebb ő lesz az, akit megégetek, nem pedig valami tárgy vagy épület.
- Vonzó? – elnevettem magam és megráztam a fejemet is. – Komolyan, átmosták az agyadat? Ez valami fura szekta, amibe téged is belevontak? – néztem rá megdöbbenve és kicsit lefagyva. Hova tűnt az, akit ismertem. Hova tűntek az álmok és vágyak? Újra megkérhetné a kezemet, de akkor ismét nemet mondanék. – Talán azért, mert én kértem erre? –  ha kellett álltam a pillantását, mert volt igazság a szavaimban. Nem akartam látni a családomat, azokat nem, akik ennyi éven át hazudtak. Mi lett volna akkor, ha még rosszabb helyzetben mutatkozik meg az erőm? Ha ártatlanoknak ártottam volna, csak azért, mert ők nem beszéltek róla?  – Ha akar valamit, akkor jöjjön el ő, de nem fogok se veled, se vele menni! Mind hazudtatok. Mi lett volna akkor, ha a kórházban tör felszínre az erőm? Mi lett volna akkor, ha ártatlanoknak ártok? –  ajkam megremegett és a hangom is megbicsaklott, mert gondolni se akartam rá. Soha nem akartam ártatlanoknak ártani. Nem voltam angyal, de ennyire gonosz se. – Mind szörnyetegek vagytok és a legszörnyűbb az egészben, hogy szemmel láthatóan téged ez cseppet se zavar. – szomorúan ingattam meg a fejemet és már majdnem kimondtam, hogy vajon a testvére ehhez mit szólna? De még időben sikerült a nyelvemre harapnom.

Always, forever. Family above all.

Kiélvezem és visszaélek a helyzetemmel, ahogy mellkasomhoz simul. A közelsége éppen hidegen is hagyhatna, ha vak, süket vagy csak szimplán hülye lennék, de egyik sincs így. Hát kihasználom a lehetőségeim. Mert ehhez mindig is értettem. A húgom kedvenc élcelődése jut eszembe, ahogy szívja a vérem a házasság témájával és a ténnyel: játszhatom a leszarom macsót, ha osztoznia kell valakivel, akit képes vagyok magamhoz közel engedni, az Lay lehet. Csak ő. Hiszen ő a lelki társam. A sorsom. Mert ezt ő elhitte, lehet, hogy nekem is el kellett volna lassan. Vagy nem… Egyszerűen nem akarok hülye családi hagyományokban és mesebeszédekben hinni és azok szerint élni. Az élet nem lehet ennyi.
Nem eresztem, csak távolabb húzom a tömegből. Félre, két polc közé, ahol a takarás legalább annyira biztosított, hogy kíváncsi tekintetek számát leredukálhassam minimálisra. Játszhattam volna tovább az elvárt játékot, de meguntam. Anyám közönyös és rideg viselkedése és a húgom halálának évfordulóján kitört családi vitának hála a legkevésbé sem volt kedvem a kis játékot a háta mögött folytatni. Inkább elé állni és szembesíteni a tényekkel: csak hiszi, hogy elmenekülhet a családja elől.
-Nem az? Na ne mond, hogy százévesnek lenni teljesen normális.-nem akartam volna örökké élni, az biztos, hogy húztam volna, amíg lehet. De az örökké túl hosszú idő. -Bár bocs, a nagyfaterom is sokáig élt, de rajta legalább fogott az idő.-és most nem arra gondolok, hogy pelenkát kellett a végén hordania és pépes kaját ennie…. De legalább ráncos volt, az a tipikus öregúr, aki felett eljárt az idő, elfogadta ezt és várta a véget vagy az új kezdetet. Mindez csak nézőpont kérdése.
-Azt hiszel, amit akarsz, nem különösebben érdekel. Attól még az apádnak vinnem kell az infót. Bármennyire utálok a kifutófiúja lenni, de ez van.-fintorodom el. Ha eddig el is hitte, hogy az apja a világom közepe, akinek minden döntésére örömmel ugrok, tényleg félreismert. De míg a hugom kedves feladatot kapott az enyém volt a piszkos munka. Besúgni, ahogy apám is tette, az örökségét tovább vittem, akaratlanul. Az élet kegyetlen, szokták volt mondani.
-Te komolyan azt hiszed igaz, hogy a világ közepe vagy? Nem nekem kell kompenzálnom, hanem neked. Mert azt hiszed, így normális lehetsz.-nézek körbe fintorogva, bár önmagában a könyvtárral semmi bajom nem volt. Az én családom a normális valójáról bárkivel vitatkozhatnék, feleslegesen, de egy próbát megért azért ez a kijelentés. Bár csak remélni tudom, hogy a könyvtár épületét egyikünkre sem akarja rágyújtani. Vagy legalább már annyi gyakorlata lett ennyi idő alatt, hogy minimálisan tudja kontrollálni a sorstól kapott ajándékát.
A szemébe hulló tincset önkéntelenül tűrném füle mögé, de kezeimnek inkább megálljt parancsolok, mielőtt a meggondolatlanságom egy képen törléssel jutalmazhatná. Elég volt egy megaláztatás tőle, a következőre nem adok neki esélyt.
-Bármennyire vonzó, hogy újra megkérjem a kezed, nem fogom megtenni, egy pillanatig se aggódj. De jó lenne, ha a szüleid hívására legalább válaszolnál. Vagy fel se tűnt, hogy rajtam kívül senki nem tudja merre vagy?-eresztem el a kezét.-Lehet, hogy te elhiszed, hogy ő jót akar neked, de azért én a helyedben megkérdezném miért rejti el az összes nyomát annak, hogy egyáltalán élesz-e vagy sem.-lépek egyet hátrébb. Ennek a vitának igazából értelme nem sok lesz, és tovább fűzni se sok értelme van. -Mit gondolsz, hogy meddig hagyjuk még, hogy kizárj minket? Az apád meddig fog még tétlenül ülni és figyelni? Szerinted?-hajtom oldalra a fejem.

I fuckin' hate you - But I love you just the same

A hetek múltak, én pedig egyre inkább úgy éreztem, hogy erre nem állok készen, de mégis vonzott valami ebben az új világban. Nem mondom, hogy minden egyes pillanatát élveztem, hiszen hiába imádtam a könyveket és tartottam nagybecsben őket, azért megesett, hogy azt vágtam ahhoz a személyhez, aki segíteni próbált a maga fura módján. Lehettem volna illedelmesebb, de valahogy néha igazán nehéz volt fékeznem a nyelvemet, vagy csak ne mutassak be neki és hagyjam magára. Az egyetemet is félbe kellett hagynom, nem mertem egészen mostanáig igazán emberek közé menni, de így se mertem visszamenni és befejezni a rezidens éveimet. Szerencsére sikerült megbeszélnem a vezetőséggel, hogy félévet csúszhassak. Mázli, ha az ember szülei befolyásosak és ismertebbek a városban. Tudtam, hogy csak ennek köszönhető, de míg nem bírtam uralni az erőmet, addig csak több bajt okoztam volna, mint jót. Így éreztem, és ha Jonathan nem is mondta ki sütött a pillantásából az, hogy legalább ebben egyetért velem.
A reggeli szóváltásnak köszönhetően késésben voltam, így sietve kapkodtam a lábaimat, hogy még az előadás megkezdése előtt megérkezzek. Mellkasom hevesen emelkedett, miközben igyekeztem visszanyerni a normál légzésemet, összeszedni a gondolataimat, hogy hasznos segítségék legyek, ha már megígértem. Sietve váltottam bent a többiekkel pár szót, arra meg nem is gondoltam, hogy netán valaki idáig követett volna. Egyébként is jobb, ha a szüleim elkerülnek, még a végén újra csak előcsalogatnák a bennem rejtőző zabolátlan tűzet, amit azon az estén is életre keltettem és azóta is párszor, ha éjszaka ura túlzottan is felhúzott. Mosolyogva segítettem az embereknek, hogy merre is találják az előadás, mellé pedig szórólapokat is a kezükbe nyomtam. Sorok között cikázva már jól kiismertem magam, csak arra nem számítottam, hogy a következő pillanatban valakinek egyenesen neki megyek.
Úgy simultam az illető mellkasának, mint a matrica általában a falra. Ha nem kapott volna el, akkor esélyesen lehet még fenékre is ültem volna a lendületnek köszönhetően, amivel részben visszapattantam róla. Már éppen elnézésre nyitottam volna a számat, amikor ismerős illatra lettem figyelmes. Fogalmam sem volt, hogy mit használ, de bárhonnan megismertem volna, ahogy a kocsi olajának az illatával vegyül. Régebben sokat figyeltem, ahogyan motorokat, autókat bütykölte. A húga soha nem értette, hogy miért nézem. Őszintén én se tudom a mai napig. A pillantása enyémbe fúródott, ahogyan felnéztem rá és automatikusan hátráltam volna, de nem eresztett, sőt, inkább magával vont. Ellen akartam állni, de egyszerűen nem ment. Túlzottan is erősen tartott.
- Nem kriptaszökevény! – morogtam dühösen a szavakat. Honnan jön ő ehhez, hogy ezt merje mondani. – Fogalmam sincs, hogy mire gondolsz. Tökéletesen tisztában van azzal, amit tesz és egy percig se próbált meg elzárni a világ elől. Az meg se fordult a fejedben, hogy én nem akarlak titeket látni? Egyébként meg semmi közöd hozzá! – tettem még hozzá dühösen, mire újra megpróbáltam kirántani a karomat a keze közül. Megforgatom a szemeimet. – Nem unod még a hazudozást? El is kéne hinnem, hogy tényleg örülsz nekem? Vagy csak szimplán elfogytak a felhajtható szoknyák tulajdonosai? – mint a kígyó úgy sziszegtem a szavakat. A testvére halála nem csak őt változtatta meg, hanem engem is. Mintha kisebb méreg költözött volna a szívembe azzal, hogy elvesztettem őt, mintha egy darabka jóság szakadt volna ki belőlem és a sötétség kapott helyet helyette. – Miért kéne röhögnöd? Azért, mert túl sok az értelmes ember hozzád képest ezen a helyen és így kompenzálnád a dolgot? – billentettem oldalra a fejemet és kíváncsian fürkésztem őt. – Engedj el Vincent! Inkább örülj annak, hogy nem kell igába hajtanod a fejed az akarod ellenére se. Nem fogok hozzád menni, így ha ezért jöttél, akkor el is tűnhetsz. – s idegességemben még a mellkasát is megböködtem a szabad kezemmel, vagyis amennyire a szórólapokkal teli kezemet annak lehet nevezni.

Always, forever. Family above all.

Valahogy a könyvtárak nem voltak a kedvenceim. Persze a gimnazista évemből ez-az eszembe jutott, noha azoknak vajmi kevés köze lehetett a könyvekhez és az olvasáshoz. A biológiai folyamatok tanulásához annál inkább. Elnyomom a csikket a lépcső alján, ahogy a kora tavaszi, kellemes időben elidőzik tekintetem a meglehetősen modern épületen. Az emberek többségében egy könyvtár úgy él, mint valami ókori építmény modern kori mása. Ez viszont kívülről modern volt, már amennyire a 19. századi stílust annak lehetett nevezni, s ezzel a város látképébe lassan bele is simult.
A lépcsőn komótosan felbattyogok, ha már eddig követtem nem sietem el a dolgokat. A lépcső tetején még körbe nézek, hátha látok valami szokatlant, de a város nyüzsgő most is, mint mindig. A levegőben érezni a mágia erejét, a jazz dallama a közeli sikátoros kis rész felől hangosan és mégis kellemes aláfestésként száll a levegőben. Tipikusnak nevezhető hétköznap délelőtt. Egy dolgot leszámítva. Ma nem maradok a háttérben és nem teszek úgy, mintha nem léteznék többé.
A könyvtár falain belül elvegyülök az összegyűlt könyvmolyok között, bár ezzel együtt ki is lógok közülük. Bárki megmondaná, hogy nem ide való vagyok, hogy nem különösebben szeretem az időm poros könyvek lapozgatásával elütni és még kevésbé érzek késztetést arra, hogy előadásokat hallgassak a… Miről is? Kezembe kapom a szórólapot, aminek sárga lapjáról szemen csapnak a fekete betűk. Az ókori művészetek és a jelenkor találkozása. Találó, roppant figyelemfelkeltő cím… Ja persze, valakinek biztos. Lassan elindulok a sorok között, lépteim megsürgetve úgy nyomulok előrébb, hogy Lay épp akkor botoljék belém, amikor újabb sor pásztázásába kezdhetne.
Mellkasomnak koppanó feje ismerős érzéssel tölt el, ujjaim automatikusan fonódnak felkarjára. Megvagy elveszett kis boszorkám! Épp csak annyira lépek háta, hogy szemébe nézhessek. Minden bizonnyal menekülni próbál majd. Nem túl feltűnően, de odébb húzom, ahol a kíváncsi szemek kevésbé látnak ránk.
-Azt hiszem a kriptaszökevény barátodról kijelenthető, hogy minden képessége hagy kivetnivalót maga után.-eszem ágában sincs elengedni. Karját szorosan, határozottan fogom és húzom be két sor közé, a kíváncsi szemek elől eltüntetve magunkat.-Jó látni Lay. Azt hiszem, most én röhöghetnék, nem igaz?-a mosolyom pont annyira őszinte, mint a mondat, amit viszont érezhető éllel hangomban könnyedén mondok ki. Újabb sor hazugság az eddigiek mellé. A sértett énem viszont dacos gyerekként toporzékol, várva a pillanatra, hogy kitörhessen. És valóban megmosolyogtató, ahogy értetlenül, csodálkozva mered rám. Hát, ha egy pillanatig is elhitte, hogy senki nem fogja megtalálni, komolyan hülyének nézi a családját és mindenkit, aki eddig körülötte volt. Vajon véletlenül nem derült fény eddig a kis titokra, miszerint boszorkány? Vagy esetleg az apja és az anyja okkal gondolta úgy, hogy minél később, a lányuknak annál jobb. És nekem is. Végül is…Ki az, aki a mai világban érdekházasságban akar tengődni.