- Elfogadlak, csak ido kell. Kerlek erts meg engem. - mondom halkan, mikozben Christ neztem. Nem tudom, hogy mit tudnek neki mit mondani... - Megprobalhatjuk ujra, de ido kell. Ezt tarsd kerlek tiszteletben.- mondom es kicsit kozelebb leptem hozza es szemeibe neztem.
Lexi próbált nyugtatni, habár én közel sem éreztem magamat jól. Olyan elveszettnek, és faragatlannak érzem magamat, aki nem képes arra, hogy ne öljön, és szeressen feltételek nélkül. Elfáradtam az életben, habár nem volt túl sok dolgom. Szörnyű, és megalázó belegondolnom abba, hogy a szüleimet én magam öltem meg hidegvérrel, és Lexit életben hagytam, aminek nagyon örülök, és áldom a fejemet érte. - Lexi, én szeretlek téged! - Hangom rideg, s könyörgő volt, de cseppet sem halk, vagy szégyenlős. Szinte beleőrülök abba, hogy tudom, már nem úgy szeret, mint régen. A döntését elfogadom, habár nem bírom ki, ha eltilt magától. - Nem bírnám ki nélküled.- Szemem csillogott már a könnyektől, hiszen ennyi év után... elviselhetetlen volt a távollét, habár láttam őt, de még sem olyan volt, mint amire vágytam volna.
Halvanyan elmosolyodok szavain, mikozben ot nezem. Meg egy lepest teszek fele es megfogom a kezet. Latom, hogy szemei konnyesek... - Mindent megoldunk, rendben? - mondom mosolyogva es szabad kezevel vegig simitok arcan. Radobbentem, hogy meg mindig szeretem ot. Ugyanannyira fontos szamomra, mint anno sok evvel ezelott. - Megszokom, hogy vampir vagy es ennyi. - mondom hozza oda hajolva es szajon puszilom ot. Vagyom csokjaira, de azt akarom, hogy annyi ev utan o csokoljon meg eloszor...
Lexi szavai szívdobbantóan jólesett. A könnyek még mindig nem távoztak szememből, de aztán eszembe jutott az, hogy a világ legszarabb érzése mikor elmondanád hogy szereted de félsz a választól... Nos, most is így vagyok vele. Bár mondtam neki, de még is, kitudja, hogy egy nőnél hogyan kavarognak azok a csúf gondolatok. Bár nem hiszem, hogy Lexi valaha is látni akarja a képem, főleg hogy most megjelentem csodák módjára. És sajnos a boldogság egyetlen akadálya a valóság. Tudom, hogy Lexivel nem leszünk úgy, mint régen, mert érzem. Szeretni akarom őt, de tudom hogy így nem fog menni. DE! Viszont könnyedén vámpírrá változtathatom. ha már megtettem, úgy sem fogja bánni, mert már addigra úgy is mindegy. De tudom, hogy nem lehetek önző hogy magamnak akarjam, így sajnos nincs hozzá túl sok kedvem megtenni anélkül, hogy fel ne hozzam a témát. Láttam Lexi szemein, hogy ajkaimat tekintgeti, de nem fogom megcsókolni, mert akkor biztosan én lennék a mumus, mint mindig. Nők..nők... - Nem kéne tanulni a töridolgozatra? - kérdeztem végül mosolyogva, s már éreztem szemeimnél hogy elszivárogtak a könnyek. Nem szeretnék drámázni, de attól függetlenül az élet megy tovább. Tudom, hogy most egy érzéketlen dögnek fog hívni, de nem fogok eltúlozni mindent, csak akkor, ha bebizonyosodik, hogy tényleg képes együtt élni azzal, hogy a barátja egy nagy, csúnya vámpír.
Őszintén szólva más reagálást vártam tőle... Nem arra, hogy huh most csókolózzunk szenvedélyesen és történjen meg az első éjszaka, de... De mondjuk nekem most nem az jött volna ki a számon, hogy tanulnom kéne a töri dolgozatra. Bármit is gondolok, de igaza van. Holnap történelem témazárót írok, és szinte semennyit sem tudok belőle. Az évszámokat nagyjából bemagoltam, de a hozzá kapcsolódó események eléggé homályosak számomra. Kicsit még nézem őt, majd leülök az asztalhoz ahol a füzetem és a ceruzám pihen. - Segítesz? - teszem fel a kérdést Chrisnek, egy halvány mosoly kíséretében. Egyedül nem tudok megbirkózni a kérdésekkel, ő pedig viszonylag elég sokat tud a történelemről, hisz megélt egy-két dolgot, fontos eseményt.
Lexi cselekedetein elmosolyodtam, hiszen felkészítettem magamat arra, hogy jön a kiosztás, hogy mekkora egy szemét alak vagyok. De végül nem így lett, aminek kimondottan tudok örülni. Kedvem azonban azonnal elsuhant, már nem volt kedvem viccelődni. Valamiért most a kedvem megváltozott teljesen, de természetes, hogy Lexinek segítek, hiszen a szerelem nem csak abból áll, hanem abból is, hogy segítünk egymásnak, ami a legfontosabb. Egy apró sóhajt vettem, aztán körülnéztem megszokásból, nem is tudom, hogy miért. A könyvtárban nem voltak sokan, talán ha két ember volt a könyvespolcok közt eltévedve. Leültem én is az asztalhoz, Lexi elé, majd felkönyököltem egyik kezemmel, s öklömmel tartottam meg hideg arcomat. Eleinte Lexi füzetére néztem, hogy milyen szépen ír. Irigylésre méltó, hogy ő ember. Most ebben a pillanatban elgondolkoztam azon, hogy nem akarom elvenni az emberségét. E gondolatok közepette csak őt néztem, elgondolkozva azon, hogy mekkora egy önző, tuskó alak vagyok. Még is, mi jogon gondoltam azt, hogy miattam átváltoztatom Lexit? Elment az eszem? Elmélyültem gondolataimban, s a kép is összeolvadt a szememben. Amolyan üresjárat volt a fejemben, de még is... most már én is kezdem érteni, hogy Lexi miért gyűlöl. Megráztam a fejemet alig láthatóan, s lehunytam a szememet. Arcom szomorú, meggyötört volt. Nem voltam túl jól, de segítek neki természetesen. Kinyitom újból szememet, s ajkaim szétnyílnak, hogy beszéljek Lexihez. - Természetes, hogy segítek. Olvastam pár történelemkönyvet, de ez a század eléggé eltévedett, mint múltban. - Rázom meg a fejemet mérgesen, mert hihetetlen, hogy mennyi hülyeséget találtak ki ezek a tudatlan emberek. Nem tudják, valójában mi történt. - Viszont, szeretném ha a könyv szerint tanulnánk, mert a tanároknak akkora az egójuk, hogy nem fogadják el a diák véleményét, és nem szeretném ha rossz jegyet kapnál. Ha esetleg felhúznám magamat, az azért van, mert a huszonegyedik század olyan hülye mint a föld.- Ráztam hármat a fejemen, miközben számat húztam fintorogva. - Mi a tanulnivaló? - teszem össze két tenyeremet, hátha tudok segíteni valamiben.
Nézem ahogy leül elém, majd elé tolok pár könyvet, magam elé pedig a füzetet veszem. - Nem haragszom. Gondolom mások voltak a dolgok, a te idődben. - mondom egy halvány mosollyal majd elkezdtem a füzetemben lapozgatni. Van egy csomó évszám a könyv elején található papírra felírva amit megkéne holnapra tanulnom. - Hülye dolog lenne, ha megkérnélek, hogy igézd meg a tanáromat, hogy adjon egy ötöst a dogámra? - mondom nevetve, hisz viccnek szántam.
Lexi szavain elmosolyodtam, és igen, valóban más világ volt akkoriban. Nem is kicsit volt másabb világ. A történelem amit a mai emberek ismernek, mind tömény mese, de persze, ezt kell elfogadni. Az emberek szeretnek hazudozni egymásnak, és sajnos ilyen dolgokkal hülyítik az ember agyát. De azért azt díjazom, hogy vannak olyan régi vámpírok akik beállnak tanárnak, így a diákoknak úgy taníthatja a múltat, mint ahogyan azt ő látta. Kevés ilyen van, mert egy vámpír nem tanár akar lenni. Ha nem haltam volna meg tizenhét évesen, simán beállnék tanárnak! De persze ilyen arccal kiröhögnének, szinte lepacsizhatnék a diákokkal. Szörnyű belegondolni, hogy kétszer éltem meg szinte az életemet. Azaz, már kétszer haltam volna meg körülbelül. Az örök élet kínzás, de Lexi értelmet ad mindenre, hogy annyira nem is borzalom minden. Megráztam a fejemet mosolyogva, amikor viccből megkért, hogy igézzem meg a tanárát. - Nem fogom, hiszen akkor te magad is tudod, hogy úgy nem érsz el semmit.- Válaszoltam vissza örülve, hiszen nem szabadna megtennem, mert Lexi eredménye rosszabb lesz, amikor dolgozni megy. Én nem lehetek mindig a nyakán, hogy akikhez emberekhez megy megigézzem őket, hogy fogadják el, stb... - Viszont, ha már tanulásnál vagyunk...- Emeltem fel fejemet, s szinte éreztem, hogy a fejem felett egy villanykörte jelent meg. Persze, ez csak annyit jelentett, hogy támadt egy ötletem. - Mi lenne, ha én is iskolába járnék? Idejét nem tudom, hogy mikor tanultam utoljára. Akkor viszont úgy igézem meg a tanárokat ahogyan neked jó. - Nevetek fel, de viszont az ötletemet teljesen komolyan mondtam, hiszen hogy Lexihez közelebb kerüljek, így bármit megtudnék tenni, hogy mellette legyek. - Lehetnél a padtársam. Aztán remélem tanulni fogsz, mert nem akarok egyest kapni. - Kacsintottam még mindig boldogan. Persze, nem fogok róla lesni, maximum ez fordítva lesz. Örülök, hogy Lexit sikerült megfűznöm úgy, hogy ne vesszünk össze elsőre.
Elnevetem én is magamat ezen az igézős dolgon. Természetesen nem gondoltam komolyan, hogy tegye meg. Magamnak kell megtanulnom a minimum 10 évszámot és eseményt ami kötelező a holnapi jó jegyem érdekében. Felkapom fejemet mondatain. - Tényleg...? Én... Örülnék ha veled járhatnék suliba. - mondom mosolyogva. Örülök, hogy újra velem van, szeretem őt, és eltudom fogadni annak amilyen. Csak előttem ne csinálja a vámpíros dolgait.
Megint csak jó nagy marha vagyok, mert annyi ember közé kerülni... hát, egy ripper vámpírnak nem éppen a legegészségesebb. De sebaj! Megoldok én mindent. Örültem, amikor Lexi nagy boldogsággal fogadta mit mondtam. Bár nem tudom mennyire ajánlatos ez nekem, de legalább újraélem a fiatalkoromat. Nem mintha még mindig olyan vén lennék, legalábbis külsőleg még nem igazán. De korban... nem éppen egy mai gyerek. - Szívesen járnék veled egy suliban. Melyik gimiben is vagy? Csak nem a Whitmoreon? - kérdeztem. Habár egy jó ideje követem Lexit, de eddig még valahogy nem tűnt fel az iskola, ahová járt. Na meg engem nem az iskola érdekelt, hanem Lexi. ha tudná, hogy közben mennyi bajtól óvtam meg... viszont bánom, hogy csak most jutott eszembe odaállni elé, és beköszönni neki hogy megjöttem. Az a nyamvadt logika soha nem akkor jön amikor kéne. - A beiratkozásba majd segítenél? Talán bevesznek.- Rántom meg vállamat, aztán szemeimet dörzsölgettem. Kissé álmos voltam. Körülbelül egy hete nem aludtam. Még az a szerencse, hogy egy vámpírnak sokkal jobb az idege, mint egy embernek. Ha még ember lennék, akkor szerintem egy hét alvás nélkül már úgy néznék ki, mint valami Csernobilből szökött mutáns, vagy valami ahhoz hasonló lény. Lexi füzetére pillantottam újra, aztán csak ráztam a fejemet az évszámok láttán. Egy csomó minden nem úgy volt, de nem szólok semmit, mert a végén összekeverem szegény lányt a tanulásban. A dolgozatát jól kell megírnia, tehát azt kell neki megoldani, amit a könyvben olvasott. Talán jobb is, hogy így vannak leírva, hiszen legalább nem tudnak az emberek a javáról, miket műveltek egy-két idegbeteg. Emlékszem, hogy hatalmas nagy divat volt a boszorkánykodás, akiket persze szívfájdalom nélkül öltek meg. Ez azonban igaz, mit az emberek írnak, de nem mindegy, hogy azok a boszorkányok magukat védték mindig. De hát jól van... még az a szerencse, hogy ebben a században nincs ilyen. Azaz van, csak rosszabb helyzetben. A boszorkányokat nem ölik meg már, hanem kihasználják egyes vámpírok, akárcsak én tettem még anno az egyikkel. Megöltem, miután megalkotta nekem a napgyűrűt. Voltam én is egy szemét, de az már mondhatni a múlté.
- Persze, hogy segítek. - mondom mosolyogva. Már kicsit elegem volt a tanulásból, de holnap TZ amire nem tudok semmit, és ez így nagyon nem jó... - Amúgy nem, a Whitemorre akarok majd menni, csak halasztottam egy évet. Mystic Fallsban van egy gimi, oda járok. - mondom megfogalmazva a mondatomat. Fejemet lehajtom kezemre az asztalra és felsóhajtok, holnap karót fogok írni...
Hát, tévedtem az iskolával kapcsolatban. Őszintén szólva örülök hogy nem a Whitmorera jár, mert ott eléggé sok szokott lenni a kalamajka. hallottam pár dolgot, hogy mik történnek ott. - Jobb is, azt hiszem.- válaszolom röviden, s a mosoly pillanat alatt elfutott arcomról. Végignéztem, ahogyan Lexi lehajtja fejét a padra, s csokoládébarna, göndör, hosszú haja ráomlik az asztalra. Talán aggódik a jegye miatt. De nem kell, hiszen itt vagyok hogy segítsek. Nem nehéz megtanulni, csak egy kis akaraterő kell. Persze, valahol nekem sem lenne kedvem tanulni. Kinek van kedve hozzá? Én még régebben, mikor még ember voltam, külön lett hozzám egy tanár kijelölve, aki taníttatott. Színötös voltam, mert egész jó tanárom volt. Kár, hogy azt is megöltem. - Nos, akkor segíthetek? Látom, hogy nincs túl sok kedved, de... ha gondolod holnap elhalaszthatnád az iskolát. Másnap pedig bekísérlek, aztán megigézem a tanárod. Mit szólsz hozzá? - teszem fel a kérdést, habár nagyon nem jót teszek, de nem baj. Lexinek kiakarok venni egy szabadidőt, amikor elmehetnénk ketten valahová. Hétvége még később lesz, én addig nem fogom kibírni. Nem mutatok most jelenleg jó példát, de ha ez kell hogy lássam... jöhet akármi, de látni fogom! - Elmehetnénk egy kedvesebb helyre, és ott tanulhatnánk. Mondjuk... lenne az a park? - kérdezem, hiszen a tanuláshoz nagyon lehengerlő a könyvtár. Unalmas, és lehangoló. Nem is csoda, hogy nincs kedve tanulni. Ha nekem itt kéne bemagolnom a száz oldalas anyagot, szerintem biztos tíz perc után kettyós lennék.
- Tényleg megtennéd..? - mondom mikor ránézek. Kivételesen nagyon örülnék annak, ha megigézné a tanáromat. A félévi jegyem múlik rajta, és holnapra sajnos ebből semmit sem fogok tudni megtanulni. Túl sok ez az évszám nekem egy napra. - A park az jó lesz. - mondom neki halványan mosolyogva.
Pislogok párat Lexire, amikor látom örülni annak, hogy kiveszek neki egy kis "szabit". Meg majd a tanárát is megigézem, hogy Lexi ott volt az órákon. De ha nem normális vele a tanár, akkor az nem fog sokáig élni ha rajtam múlik. - Persze, hogy megtenném. Miért is ne? Érted bármit.- Tettem hozzá csöndesen, aztán alóla kihúzva a vastag könyvet csukom össze, hogy ne is gondoljon most a tanulásra. égebben tanultam pár taktikát, hogyan lehetne hatékonyabban tanulni. Ha megunnám a tanulást, akkor félreteszem félórára, aztán ha megjönne a kedvem, akkor újból előveszem. - A tanulás az úgy hatékonyabb, hogyha egy kicsit félreteszed. Hiába olvasod újból újra és újra, ha nem marad meg semmi sem a fejedben. Kis időt adj magadnak pihenni, aztán vedd elő újból, és akkor tanuljad. Ez olyan, mintha valakire erőlteted, hogy egye meg a spenótot. Megetetheted vele, de akkor sem fogja szeretni.- Mondtam rá egy példát, ami tökéletes arra, hogy megértse a tanulás lényegeit. Hiába olvassa újra, vagy tanulja újra, ha nem marad meg semmi. - Holnap hozd magaddal akkor a történelemkönyvet, meg azt, amiből írni fogtok.- Mondom segítőkészen, mint valami újdonsült tanár. Nem, csak segíteni akarok neki, hogy könnyebben menjen neki. Hiszen ő még megteheti azt, hogy ember módjára tanuljon, és elhiggye a hülyeségeket amiket leírnak, de sajnos én ezt már nem tehetem meg, és irigylem is miatta.
Felnevetek hasonlatán. Ez nagyon ide illik, a mai napig utálom a spenótot. Pedig a szüleim mindig próbálták megszerettetni velem, de nem tehetek arról, hogy egyszerűen ki nem állhatom azt a kaját. Felálltam és elkezdtem összepakolni, majd Chrisre pakolni. - Kezdjünk mindent tisztalappal, oké? Fáj bevallani, de még mindig szeretlek, és érzem, hogy hozzád tartozom. - mondom neki a szemeibe nézve, majd becsukom a füzetemet. Lassan viszont mennem kellett... - Most mennem kell, de akkor holnap a parkban találkozunk. Szia. - mondtam majd arcon pusziltam és elmentem.
A JÁTÉKTÉR SZABAD! //köszi a játékot, akkor a kezdőt írd a parkba <3
Nem mondhatnám, hogy nem tetszik de nagyon ez a város, sőt... Mystic Falls teljes mértékben olyan, amit nekem találtak ki. No igen, persze leszámítva azt a nem kevés, ellenben sok vérfarkast és vadászt, akiknek cseppet sem lettem a kedvence. Különösképpen egyik említett sem foglakoztatott. Kellő távolság köztünk, a lehető legkevesebb kontaktus és már kiválóan meg is vagyunk egymás mellett. A kisvárosi feeling gyakran juttat eszembe olyan emlékeket, amiktől legszívesebben megszabadulnék, a fél karom szó nélkül odaadnám érte. Lehunytam a szemem és minden erőmmel próbáltam elhessegetni a több mint 140 éve történt borzalmakat, melyeket, ha nem élek át, talán ma nem ülnék itt. Hirtelen átgondolva nem is tudtam vajon végül jól jártam-e. Ismét kinyitottam a szemem és a tekintetemet az előttem nyitva lévő, hatalmas könyvre szegeztem, és próbáltam némi koncentrációt magamba erőltetni. Sosem voltak a gyengéim a gyógynövények, mégis folyton úgy éreztem, hogy az öröklét is kevés lenne ahhoz, hogy mindent megtudjak mindükről. Az összes egy egész pici csoda, amit a természet ennek a romlott világnak ajándékba ad, anélkül, hogy az kiérdemelte volna. Én pedig nem csak ezt az ajándékot kaptam, mindinkább azt, hogy újra érezhetem magamban a mágiát, annak ellenére, hogy az emberek vére az, aminek a rabjává lettem. Képtelen lennék szavakkal leírni azt, milyen érzés, mikor rájössz mi lett belőled, de az még annál is sokkal szörnyűbb volt, mikor felfogtam, hogy többé nem nevezhetem magam boszorkánynak. Az az üresség, amit akkor éreztem... Élettelennek, hasztalannak, védtelennek és esetlennek látod magad és elhiszed, hogy mindenki
más is ezt hiszi rólad. Nekem mégsem ez volt megírva... Azóta, hogy újra "élek" és visszakaptam önmagam, jóval nagyobbra becsülöm mindazt az erőt, amit örököltem, mint később kiderült, mindkét ágról. Bár ember nem lehetek ismét, próbáltam a vámpírlétből kihozni a legtöbbet, amit csak lehetett. Na jó, ez sem egy jó kifejezés, hiszen nekem is voltak már eltévedéseim, amiket aztán semmi esetre sem szerettem volna, ha kiderül... Így hát Mystic Falls vámpírjainak és boszorkányainak egyikeként még véletlen sem szerettem volna kimaradni semmiből. Minden új és gyümölcsöző ismeretségnek örültem és igyekeztem kicsit, és szigorúan nem "minden lében kanál módon" tapogatózni - nem, inkább nyomozni az eddig a városban történt furcsaság után. Abból pedig volt bőven... Kis hal voltam én a város lakóit illetően. Ennélfogva is szeretnék erősebb és tapasztaltabb lenni boszorkányként. Tekintélyt szerettem volna szerezni boszorkány körökben, ha már az őseim között is népes számmal felmutathatok párat. Ez volt az oka annak, hogy pont most, itt ültem. Sosem szerettem a könyvtárak erőltetett csendjét. Pláne, hogy vámpír füllel ez nem is volt annyira csendes. Azokat az óvatos lépteket is egészen jól éreztem, amivel a legközelebbi polc mögött álló valaki közelített felém. Egy ideje meg sem mozdul, azonban a tekintete már jó ideje a tarkómba fúródna, ha nem fedné azt teljesen a hosszú hajam. Most komolyan legyen olyan kínos a helyzet, hogy én fordulok meg és pislogok rá? Valószínűleg csak egy újabb csodáló lesz, aki szerint különleges és szép vagyok. Mélyet sóhajtottam, majd becsuktam a vaskos könyvet, majd félre toltam és kinyitottam egy másikat, tudomást sem véve a nyilvánvalóan engem kémlelő szempárról, olvasgatni kezdtem, hiszen annak ellenére, hogy gyakorlatilag örökké élek, azért mégsem szerettem volna fecsérelni egyetlen percet sem.
P ár napja már itt tengődtem a városban, de még mindig nem sikerült igazán gyümölcsöző kapcsolatokra szert tennem. Talán most az egyszer tényleg végig kellene játszanom az ártatlan lány szerepét, és csak a végén kiteríteni a lapjaimat, mert hamar véget fog érni a karrierem ezen a helyen is. Azon gondolkodtam, hogy hova is kellene mennem, ha már fényes nappal van, és a vámpírok nem igazán akarnak nyilvánosan mutatkozni. A vásárlás gondolatát elvetettem már az első pillanatban, mert nem éppen volt valami nagy a választék boltok területén. Programokban nem volt hiány, de a piknikezést valahogyan most kihagytam volna. Egy piros kötős felsőben, meg egy koptatott farmerben hagytam el az átmeneti otthonomat, és indultam el a könyvtár felé. Az elme pallérozása éppen annyira fontos, mint a fizikai gyakorlatok végzése. A testemet hetente több alkalommal is edzettem, de szerettem olvasni is. A könyvek teljesen más világba kalauzoltak el, és akkor végre kikapcsolhattam egy kicsit. Most úgyse fogok egy vámpírba se botlani, így ez maradt a legjobb lehetőség. Átkeltem az úttesten és a hatalmas bejáraton belépve azonnal megcsapott a hűvös levegő, és a polcon heverő könyvek régies illata. Jó nagyot szippantottam belőle, és a könyvtáros felé fordultam. - Elnézést nem tudja, merre találom a regényeket? – érdeklődtem kedvesen, de a hölgy nem akart túl segítőkész lenni. - Negyedik sor jobbra. – hangzott az unott válasz, mire elmotyogtam egy köszönömöt, és határozott mozdulatokkal a megfelelő irányba indultam. Mihez is lenne kedvem…angol, vagy francia íróhoz? Ezen morfondíroztam, és meg is találtam a rengeteg izgalmas, és kalandos könyvet. A mutatóujjamat húztam végig a felső polcon könyveinek gerincén. Hirtelen megakadt a tekintetem egy ismerős címen, és mosolyogva emeltem le a polcról. Az elején nyitottam ki és olvastam bele az ajánlásba. - Elfújta a szél.. – álmodozva sóhajtottam fel, és dőltem neki háttal az ellenkező polcnak, hogy elmerülhessek az amerikai polgárháború szívszorító, szerelmi történetében. Scarlett O’hara karakterével mindig azonosulni tudtam, és mint minden lány, én is vágyakoztam Rhett Butler rosszfiús karaktere után. Sóhajtva nyálaztam be az ujjamat és lapoztam egyet, amikor észrevettem egy lányt a közeli asztaloknál. Vaskos könyvkupac feküdt előtte, de ő nem igazán volt jelen lélekben, maximum testben. A könyvet a hónom alácsaptam, és elindultam felé. Senki nem szólította meg, de nekem felkeltette a kíváncsiságomat. - Szia..remélem szabad ez a hely. – ültem le vele szemben, és a könyvet az asztalra fektettem le. A tetején dobolgattam, és érdeklődve nézegettem, hogy ő éppen milyen könyvekbe merült bele. - Gyógynövények…érdekes. – elhúztam egyet előle, és elolvastam a tartalmát. Különleges gyógynövények listáját tartalmazta a latin neveikkel. - Aloysia triphylla (verbena Grasse). Nagyon népszerű növény erre, és ha jól tudom, akkor évekkel ezelőtt rengeteg termett errefelé, de manapság már igazi kincsnek számít, ha az ember talál egyet. Blanche a nevem. – nyújtottam mosolyogva a kezemet, és amikor a tekintetünk találkozott a furcsa, de mégis ismerős érzés fogott el. Nem ember, hanem valami más. Vámpírnak se mondtam volna száz százalékig, de abban biztos voltam, hogy nem ember. Vajon egyáltalán még élnek normális emberek ebben a városban?
Nem volt hiány Mystic falls-ban szégyenlős emberekből. Általában a vámpíroknak van nagy szájuk. Ez a faj hordozza magában azt a fajta arroganciát, ami a hallhatatlansággal kétség kívül együtt jár. Az átváltozás velejárója. Szenvedés, felismerés, kín, érzelemkavalkád, vérszomj és a legyőzhetetlenség érzése. Röviden, tömören, talán kicsit túl egyszerűen is. Ennél ugyanis sokkal bonyolultabb a történet, és minden egyes vámpírnak megvan a sajátja. Nekem is, a sarki zöldséges leányzónak is, és a vendégoktatónak a gimiben, mert ők sem éppen emberek. Mondjuk, ebből kifolyólag többet is kihozhatnának a dologból, de ők tudják. Itt vagyok én. Tudom, hogy nem fogok egy ehhez hasonló könyvtár portásaként megöregedni. Életeket menthetek és vehetek el, a természet olyan dolgaiba avatkozhatok be, amiről a legtöbbeknek még csak fogalmuk sincs, na meg persze ott az éneklés. Imádom és ez is egy azok közül, amikre születtem, szóval igazi rágalom lenne azt mondani az életemre, hogy céltalan. Mindenesetre az emberek itt is normálisak. Tudatlanok és beavatottak egyaránt, de mégiscsak emberek.
Rövid életüket ugyan képesek eszméletlenül elpuskázni még annak hajnalán, mégis legkevésbé ők vannak útban, ők akarnak feltűnni. Nekem most mégis egy emberi nőszemélyre összpontosult a figyelmem. Rémlik még a polcok közül rám szegeződő szempár? Nos igen, immáron társult hozzá már egy középmagas termet, szép sötét hajzuhatag és egy így elsőre kissé túl kedves mosoly. Teljesen elég volt ahhoz, hogy kizökkentsen gondolataimból. A költői kérdésnek szánt érdeklődésre esélyem sem volt reagálni, így inkább csak kissé megütközve bámultam rá és a naiv kedvességre. - Ahm, persze, igazából teljesen szabad - tértem magamhoz kínosan lassan. Sosem volt ellenemre új kapcsolatokat kialakítani, és ez nem csak Mystic Falls-ra vonatkozott. Szóval, miért ne? - Egész ügyes! Ami azt illeti, valóban - feleltem kissé még mindig zavartan - ugyanis erre nem őshonos, csupán a dél- amerikai betelepítés révén találhatunk belőle erre. - válaszoltam, hogy ugyan azért mégse én tűnjek amatőrnek kettőnk közül. Elvégre mégis csak egy emberről van szó, mágiát pedig nem éreztem felőle. Valahol sajnáltam, kevés olyan boszorkánnyal találkoztam a városban, akik nem lennének az átlagosnál jobban zárkózottak. Szükségem lenne egyre, aki... de ez most nem számít, van még időm bőven... - Adriana. - mosolyogtam rá, majd én is felé nyújtottam a kezem. - Nagyon örülök a találkozásnak, Blanche. - mondtam, elsőre megjegyezve a különleges nevet.
Azt hittem egy kezdő fitoterapeutához van szerencsém, de ekkora naivitás még bennem sem lehet, hiszen egy természetfeletti város kellős közepén ütöttem tanyát. Úgy tűnt a velem szemben ülő lány határozottan értett a gyógynövényekhez, így csak hümmögve hallgattam az érdekes hozzáfűznivalóját a verbénához. A kis agytekervényeim máris számtalan elméletet gyártottak arról, hogy ki is lehet ez a lány, és mit akarhat éppen itt. Nem tudtam volna megmondani, hogy miért éreztem, hogy nem ember, de egyszerűen biztos voltam benne, és általában az én megérzéseim nem csaltak. - Adriana. Igazán szép név. – fogtam vele kezet, és alaposan végigmértem. Élénk világoskék szemek, barna haj, bár némiképpen egy-egy világosabb szőkés tincs is vegyült bele. Őszinte és barátságos tekintet, de ha sokáig figyelte az ember, akkor elkezdett tőle borsózni a háta. - Nem éppen egy kezdő gyógynövényszakértőhöz van szerencsém, ha nem tévedek. – egy kedves mosollyal ajándékoztam meg, miközben elengedtem a kezét és visszadőltem a szék háttámlájának. Boszorkány. Igen, erre kellett volna gondolnom elsőre. Miért érdekelne valakit egy gyógynövényes könyv éppen egy szép, napsütötte délelőtti napon, amikor akár kint is lehetne a szabadban. - Mi járatban a könyvtárban? – szegeztem neki a kérdést, mert eléggé hajtott a kíváncsiság, bár azért próbáltam visszafogottan kezelni a helyzetet. A vadászösztöneimre kellett hagyatkoznom minden téren, mert más előnyöm nem maradt egy természetfeletti lénnyel szemben. Mérd fel a terepet, és szerezz be annyi információt, amennyit csak tudsz! Ez volt az első szabály a vadászok körében. Minden, apró adat óriási jelentőséggel bírhat, csak jól kell szelektálni az információk sokasága között. A tenyerem alá húztam a könyvet, amit szerettem volna kivenni és az ujjaim önálló életre kelve egy egyedi ritmusra dobolgattak. Az elméletemet már felállítottam Adriana-val kapcsolatban, mégis akadt benne egy kis bökkenő. Annyira sápadt, és áttetsző a bőre, mint a legtöbb vérszívónak. A könyvtárba való bezárkózás pedig kiváló magyarázat lenne arra, hogy egy vámpír. De lehetséges az, hogy egyszerre vámpír és boszorkány is legyen? Ilyesmiről eddig még nem hallottam, de semmilyen eshetőséget nem szerettem volna kizárni. - Bocsánat, ha sokat kérdezek, de lenne még egy kérdésem, ha már ennyire ügyesen megválaszoltad az előzőt. – próbára szerettem volna tenni, ezért a másik nem túl népszerű gyógynövényre kérdeztem rá. - Mit tudsz a farkas ölő fűről? – hajoltam egy kicsit előre és összekulcsoltam az ujjaimat a könyv borítójának a tetején. Mielőtt azonban jobban elmerülhettünk volna a témában, és az ismerkedésben a kedves könyvtáros néni fáradt az asztalunkhoz. - Kedveskéim ebédidő van, így szeretném bezárni a könyvtárat. Délután visszajöhetnek. – egy bólintással jeleztem, hogy értettük a kérést. Ideje lelépni. - Köszönjük. – mondtam mindkettőnk nevében és Adriana felé fordultam újra. - Nem lenne kedved egy ebédhez? – ajánlottam fel egy meghívást neki.
Az egyetlen közös bennem és a családom nagy részében a vezetéknevünk volt. Bár kiskoromban még nem volt akkora dolog a névadás, mint mostanság, még csak anyakönyvvezető és az ehhez hasonló intézetek sem működtek. Mostanság, akárcsak régebben is, anyám vezetéknevét használom. Megmondom őszintén, apám vezetéknevét nem sűrűn használta és nem is igazán emlékszem már rá. A könyvtárba belépve a helységben tartózkodó, pakolászó nőre néztem, aki megkérdezte, hogy adhat e valami segítséget merre induljak. -Pár napja jártam a boszorkánytemetőben. Érdekelnének legendák vagy olyan feljegyzések, amiknek köze lehet ezekhez a nőkhöz.-mosolygok rá, mire a könyvtár egy eldugott, hátsó része felé mutat, és azt adja utolsó tanácsként, hogy vigyem el a rongyot letörölni azokat a könyveket, mert elég porosak. Bólintok, elveszem a rongyot és elindulok hátra felé. Leülök az asztalhoz, magam elé teszem azt a három könyvet, ami a temetőről szól, és az egyik tartalomjegyzékében megtalálok egy olyan fejezetet, mely az itt nyugvók felsorolásával foglalkozik, még akkor is, ha a zárójelben ott van, hogy hiányos adatok. -Exquiro Sanford.-suttogom halkan, keresve valami bizonyítékot arra, hogy öt testvérem egyike itt lett e eltemetve. Tudtam, hogy ide költözött, de emlékem nem volt tőle, amivel megkereshetném maradványait, s így sírját is. A könyv gyors lapozása orromba fújja a port és akarva akaratlan eltüsszentem magam az irritáló érzéstől, ami jócskán hangosabbra sikerül, mint terveztem. A könyv egy oldalon megáll, ahol a név szerepel. A sírokról készített képek között ugyan nem tudom eldönteni, hogy melyik lenne övé, de az oldalon ott szerepel a neve. "Arlene Sanford. Halál oka ismeretlen, középmagas termetű barna hajú kék szemű nő, családfája ismeretlen, testvéreiről és hozzátartozóiról nincs információ." Egy emlék villan be, ahogy a tisztáson játszunk. Legnagyobb nővérem épp pillangókat varázsol a levegőbe a körülötte lévő levelekből és azokat táncoltatja. Emlékszem a mosolyára, hogy milyen erővel bírt még akkor is, amikor csak egy kezdő volt. De a családomból mára már senki nem maradt. Leszámítva a nagynéném, de napját sem tudom, mikor láttam az örökifjú nőt.
A meseszép Szicília, a napfényes Kalifornia, és a borongós Britannia után ideje lenne újból meglátogatnom a kedves kis unokahúgomat, akit nem szabadna ennyire hanyagolnom. Valahogy szorosabbra kéne kötnöm vele a kapcsolatomat, mert a felbukkanásaim alatt nem volt erre lehetőségem. Vagyis volt, csak nem használtam ki. Ezúttal nagyobb lendülettel fogom ebbe belevetni magam. Ebben a városban semmi sem változott. Minden ugyanúgy van, még egy padot sem tettek arrébb, vagy semmi újdonság nincs itt. Pedig a változás jó dolog tud lenni. Sok évet töltöttem el úgy, hogy csatangoltam mindenfelé a világban. Arra azonban sosem gondoltam, hogy meg kellene állapodni és letelepedni. Azt soha. Magányos farkas vagyok. Nos, ez vicces, mert nem vagyok farkas... Az utam a könyvtár felé vitt, ugyanis a belső hang azt sugallja, hogy ott találom Freya-t. Még mindig Freya nekem, pedig jól tudom, hogy már más a keresztneve a drágának. Útközben belegabalyodtam egy egyénbe, aki egy sima ember volt. Még a vérét sem kívántam meg, nem volt szimpatikus, így inkább továbbindulok, és belépek a könyvtárba, ahol csak körbenéztem először. Ritka sok személy műveli magát itt, vagy csak annak tünteti fel. Gyönyörű hajzuhatagot pillantok meg, és már csak is jó kedvem lehet. Rég láttam már őt, bár nem fogja őt ez olyan meglepetésként érni, hogy megjelenek most. Újra. - Fre... - már megint elfelejtettem, hogy nem ez a neve, majd gyorsan kijavítva magamat, köszöntöttem neki. - Mia, édesem! Meglepetés - öleltem át őt nagyon hirtelen, mert annyira örültem.
Valami azt súgta, hogy a családomnak sok köze volt ehhez a városhoz és nekem fogalmam sem volt, miért érezhetem ezt. A nagynéném ott és akkor bukkant fel, amikor akart, soha semmi nem kötötte, míg engem legalább elfoglalt ez az. Illetve valaki, de ez már más kérdés. Különben is annak már vége. azt hiszem. Legalábbis ezt kellene éreznem. A könyvtár jellegzetes illata úgy járta át tüdőm, mintha füstölőt égettek volna a közelemben. A könyvet lapozgatva az az érzésem támadt, mintha valaki figyelne. Körbepillantottam ugyan, de senkit nem láttam, egészen röpke pár perccel későbbig, amikor a gondolataimban forgó személy megjelent, és magához ölelt. Mosolyt erőltettem arcomra, mikor végre kaptam levegőt. Nem lepődtem meg, hogy nem Mia-ként szólított meg először. Megszokhattam ezt az évek alatt. Mindig is az a kislány voltam, akinek Freya nevet adtak, s a szemében néha úgy éreztem, hogy nem is nőttem fel igazán. -Igazad van. Bár nálad ez már megszokott.-meg se erőltetem magam azzal, hogy felálljak, inkább hátra dőlök és a velem szemben lévő székre mutatok, hogy foglaljon csak helyet nyugodtan.-A modern kor találmánya, hogy létezik a telefon. Egyébként meg nem értem, hogy vagy képes mindig csak úgy eltűnni, majd újra felbukkanni. Már csak te maradtál a családomból.-vágok morcos képet, hangom halék, amit leginkább a helyszínnek köszönhetek. Mégis ki az, aki üvöltözik egy könyvtárban. Az ölemben lévő poros könyvet becsukva teljes figyelmem neki szentelem, és úgy gondolom, ha eljön az ideje, rákérdezek arra, hogy mit keresett itt a nővérem majdnem háromszáz éve. A könyvet az asztalra helyezem, majd lesöpröm lábam, mert a szürke kosz szinte tapadt hozzám. A boszorkányság témaköre olyan dolog volt, amit mellette nem lehetett komolyan venni, amit bántam is és nem is. Kiskoromban szerettem vele gyakorolni, mert míg anyám örökösen a bájitalok készítése felé és az auraolvasás világa felé próbált terelgetni, addig Athena jó nagynénihez híven az ellenkezőjét tette és azt mutatta meg nekem, ami éppen eszébe jutott. Ezért hálás voltam neki.
Szeretem az ilyen belépőket, a meglepetéseket, amik már nem is teljesen azok, mert már annyiszor tettem ezt, hogy nincs meg az a bizonyos hatása. Kalandos életem volt, mert őrülten imádom felfedezni a világot. Aligha van olyan hely, ahol ne jártam volna még a hatszáz év alatt. Leültem a szembe lévő helyre, és csak az unokahúgomra fókuszáltam. S elmondta nekem, hogy létezik az a telekommunikációs eszköz, amit telefonnak hívnak. Kuncogtam egyet, majd pedig hátradőltem én is a székben. - Nekem is van, csak valahogy elfelejtem használni - próbáltam viccelődni, bár nem most van itt az ideje ennek sem, a rossz időzítés az én kedvencem. - Nem vagyok egy otthonülős, meg mindent ki kell használni, mindent látni kell - szólt belőlem a világutazó énem. A mondata utolsó részétől egyszerűen megrázkódtam. Igaza van, én vagyok már csak neki, és nekem is csak ő van. - Melletted kellett volna állnom, de nem tettem, pedig ígéretet tettem, hogy mindig számíthatsz rám, de egy önző dög vagyok... - fakadtam ki kissé. - Mia, sajnálom ezt, de szeretnék több időt tölteni veled, mint gyermekkorodban - a szám mosolyra húzódott. Sok mindenre én tanítottam őt, a pici és a nagyobb varázslatokra is, mert a testvérem más dolgokra oktatta. Én pedig nem bírtam ki, hogy ne vegyem a szárnyaim alá. - Emlékszel arra, amikor elvittelek téged a tóhoz, és együtt gyakoroltunk naphosszat? Anyád pedig mindig visítozott velem, hogy mit képzelek? - idéztem fel a múlt legszebb pillanatait, és közben mosolyogtam. Közben a szemeimmel állandóan a könyvet figyeltem, mert ismerős volt számomra, csak nem tudom miért...
Bármennyire is utáltam, hogy hol eltűnt, hol felbukkant az életemben, a személyiségét és a tényt, hogy csak ő maradt nekem a családomból, egyáltalán nem tudtam megvetni. Hazudtam volna, ha szemrehányó megjegyzésem mögül nem sértődött gyermeki énem szólalt meg, de úgy éreztem, részben igazam van. Hiányzott amit kaptam tőle fiatalként, és valahogy mégsem tudtam neki igazán felróni a hibáit, amiket anyám folyton emlegetett. Inkább ütöttem rá, mint anyámra. -Igazad van, sok újat mutathat neked a világ.-forgatom meg szemeim, hisz idősebb volt mint én, és nem igen hittem, hogy pont ő lett volna az, aki lemaradt a divatban vagy ne járt volna a felkapott és puccos helyekre. Szeme pedig mindig az a dolog volt, amit irigyeltem tőle mindennél jobban. Azon, amit mondott, elmosolyodtam, s őszintén reméltem, hogy ez nem csak egy újabb ígéret, hanem be is tartandó fogadalom féle. -Nem vagy önző, szimplán ilyen a természeted, ezt ne sajnáld.-reagálok őszintén hirtelen felindulásúnak vélt őszinteség áradatára, mert bár tény, hogy elhanyagoltuk egymást, önzőnek nem neveztem volna azért, mert nem fogadott gyámjába, amikor anyám eltávozott. -Akkor is szükségem volt rád és most is. Mindennél jobban.-nézek tündöklő tekintetébe, amiben némiképp visszaköszön anyám. Kiskoromban többször volt ő anyám helyett anyám. Ő nem rejtegette előlem a hatalmat, amit birtokolhatok, amit uralhatok, hanem felnyitotta a szemem és a nem mereven ragaszkodott a hasznos címszó alatt futó igézetekhez. -Hogy is felejthetném el.-húzódik arcomra csillogó mosoly, s az emlék szinte lejátszódik újra szemem előtt.-És amikor véletlenül rádöntöttem a fát az útra? Mindenki a favágókat okolta meg az időjárást. Azt az incidenst a főzetek összekeverésével már ne is említsük.-legyintek, mert mellette csupa zűrös dologban vehettem részt, ami kiskoromban érdekessé tette a boszorkány létet. Ahogy a könyvre tévedt tekintete, úgy gondoltam, nem húzom tovább az időt, és nyílt lapokkal játszom. -Pár napja voltam a boszorkánytemetőben, és gondoltam utána nézek ennek-annak. Te tudtál róla, hogy Arlene itt van eltemetve?-érdeklődöm afelől, ha már annyira a család a téma, tudja e, mi oka lehet, hogy a nővérem itt nyugszik.
Öröm volt őt látni, igaz, állandóan ki-bejártam az életében, ezért nem vágtam volna hanyatt magam attól sem, ha rosszul reagál, vagy olyan zárkózottabbá válik velem szemben. Nem tette. Így pedig még jobb érzés a vele töltött idő. - Nem tűnök el szó nélkül többet, és ígérem, mostantól itt leszek neked - határozottan jelentettem ki neki, majd pedig elmosolyodtam. Belevittem a lányt a boszorkányság komolyabb, néhol elvetemültebb varázslataiba. Úgy gondoltam, ha ezt nem adhatom át senkinek, akkor örökké dühös lennék magamra. És amúgy is nem hátrány az, ha valaki többet tud. Nemcsak az alapokat. - Ó, ne is mondd... Akkor az anyád nagyon lecseszett engem, hogy rossz hatással vagyok rád - huncutul vigyorogtam, mert mindig én voltam az, akit lekiabáltak. - Újra megtenném. Ugyanígy tanítanálak titokban téged minden kis dologra, és belevinnélek mindenféle kalamajkába, csak hogy ezzel is őrületbe kergessem az édesanyád - felnevettem, mert ugyanígy bánnék ezzel a szépséggel, és szerintem ezt ő sem bánná. Észrevette, hogy figyeltem a könyvet, és szinte azonnal kapott is az alkalmon, hogy kérdezzen tőlem valami érdekeset. A nővéréről, aki itt nyugszik, ennek a kisvárosnak a temetőjében. - Ez is volt az egyik oka annak, hogy visszatértem - nyeltem egyet, majd folytatásra bírtam magam. - Elég rossz társaságba keveredett Arlene, és idejött azután, az itt töltött éveiről semmit nem tudok - vontam meg vállamat. - Aztán viszont évekkel ezelőtt jártam én is a temetőbe, ahol rábukkantam a nevére. Hogy mi történt vele? Gőzöm sincs - nyíltan mondtam ki ezt. - Találtál valamit? - kérdeztem rá, mert a könyvben leírt dolgok nagyon régiek már.
Kezdőlap
