Elhagyva a birtokot mondhatni végigcsörtetek a fél városon. Hogy hova megyek? Fogalmam sincs! Nem mindegy?! Szét akarok zúzni valamit, megtépni valakit! Összetörni pár dolgot, pár csontot. Vagy csak egyedül maradni, senkit nem látni legalább holnapig. Dühös vagyok magamra. Nagyon. Pedig annyira igyekeztem óvatos lenni. Soha még ennyire. Hogy ne égessem meg magam. És mégis sikerült. Gondolhattam volna, hogy Tyler sem különb a többitől! De nem, én bedőltem neki. Méghogy szakítottak! Hát persze. Megállok egy pillanatra, és belecsapok a legközelebbi falba. Aztán veszek pár mély levegőt, hogy lenyugodjak. De ez sem jobb, mert a dühöm alatt ott a keserűség. Akkor már inkább dühöngjek, mint hogy azt érezzem. Tényleg szét tudnék tépni valakit, de nem akarok senkit bántani, így bemenekülök az első épületbe, ami nyitva áll bárki előtt. Talán egy kávézó, vagy inkább kocsma jobb lenne. De azok forgalmasabbak. A könyvtár tökéletes. Bár mi tagadás, meglep, hogy még nyitva van.
Végig megyek egy-két soron, aztán a legeldugottabb sarokban lecsúszok a fal mellett, és a tenyerembe temetem az arcom. Ám ez csak egy röpke pillanatig tart. Mert ekkor megérzem azt a szagot, amit most nagyon nem akartam. Felkapom a fejem.
- Christopher - szűröm a fogaim között, amikor meg is pillantom az ismerős illat forrását, és azonnal talpra ugrok.

A könyvvel a kezemben indultam meg, hogy egy szekrénysor "szakadékánál" megálljak. Szétnéztem, először balra, majd jobbra. Ez a tipikus horrorfilm-aspektus. De tegyük hozzá, hogy most nem engem akarnak megölni. Aki itt ölhet ma este, az ÉN leszek! Dühösen és indulatosan még örömmel is fogom megtenni és ne higgye bárki, hogy viccelek, mert az ebben az idegállapotban nálam cseppet sem kedvez.
Újra a levegőbe szagoltam, és már sebes léptekkel indultam meg arra. Megpillantottam azt a lányt az utcáról, és ettől már vigyorogni támadt kedvem. Akkor sem volt túl barátságos, de majd most hatok rá. Innen már nem szökik meg csak úgy.
- No lám...! Kit látnak szemeim... - sóhajtottam fel, végigmérve őt, ahogyan felpattant, eléggé tüzes tekintettel. - Most ne próbálkozz semmivel. Félő, hogy kitépem a szívedet, és megeszem vacsorára. - fordítottam hátat neki. Jó tesztpróba, hogy át akar szúrni-e valamivel.

- Hogy én ne próbálkozzak?! Roppant vicces vagy - erőltetett nevetést hallatok, és egyszerre hátrálnék óvatosan, valamint ugornék a torkának indulatosan. Ám az előbbit nem tehetem, hisz mögöttem a fal van. Támadni pedig azért nem lenne túl okos dolog, hiába vagyok így felpaprikázva. Ő mégis csak vámpír, én pedig jelenleg nem tudnék átváltozni.
- Nekem úgy rémlik, a minap is te voltál inkább kötekedős kedvedben - forgatom a szemeimet. - És ami azt illeti, a mostani indításod is nagyon bájos. - Egy újabb gúnyos mosoly, tekintetemet pedig dacosan fúrom az övébe. Ki akarja tépni a szívem?! Bánom is én, tegye csak, de az is biztos, hogy nem fogom megkönnyíteni a dolgát. Talán erősebb nálam, de nem vagyok teljesen védtelen, és ha kell, kikaparom a szemét!

Gondoltam, hogy ezúttal sem lesz egy probléma mentes eset. És lám, a sejtésem beigazolódott. Otromba nőszemély, a vérfarkasok réme. Vagy azért otromba, mert vérfarkas, annyi féle magyarázat létezne, de engem annyira nem érdekel, mi hergelte fel ennyire. Tüzes a vére, annyi szent. Ez a lényeg benne, nemde?
- Nem édesmindegy neked, hogy én hogyan viselkedem? - néztem rá bambán. - Te sem éppen a szelídségedről vagy híres. Most sem. - tettem hozzá, közelebb lépve hozzá, már bennem a vadász ösztönnel, és arcom izmai feszültek. Erin felbosszantott ma, egy vérfarkason tomboljam ki magam? Talán nem lenne helyénvaló. Visszaütnek. De talán az kellene nekem most. Egy jobb egyenes, aztán meg egy bal.
- Nem éri meg együttérzőnek lennünk, ez az élettapasztalatom. Minek? Egy idióta nő jön, és szétbarmolja az egész retkes életedet! Elszívja az utolsó csepp levegődet is, hogy mindenhol érezhesd az ő illatát, még véletlenül se szabadulj tőle! Márpedig én most szabadulni akarok annak a cédának még a gondolatától is! - mondtam sziszegve, és megragadtam a két karját érzéketlenül. Könyörgöm... üss már meg. - de ezt csak magamban fűztem hozzá.

- Vagy úgy! A nők a hibásak. Mindig, kivétel nélkül - mondom maró gúnnyal egyenesen a szemébe nézve. - Még véletlenül sem lehettek ti, hah? Undorító, számító férgek vagytok - vágom a képébe a szavakat aztán felcsattanva. - Bármit mondhattok, minden csak hazugság, eszköz ahhoz, hogy hülyét csináljatok belőlem... belőlünk - javítom ki gyorsan magam, aztán idegesen felnevetek. Csak szerintem vicces ez a szituáció? Egymáson akarjuk levezetni a mások által okozott sérelmeinket. Mert hogy neki is valami hasonló baja lehet, az már egészen egyértelmű. De ő kezdte az általánosítást, és valóban mind ilyenek. Hazug dögök, akik akkor fordítanak hátat, amikor legkevésbé várnád, és még akkor is képesek úgy kezelni, mintha mi lennénk a hibásak mindenért. Elsőre mégsem akarom Christopheren levezetni a bennem összegyűlt feszültséget. Nem őrültem meg, tudom, hogy vagy százszor erősebb, kikaparhatom a szemét, de igazából az is begyógyul, és esélyem sincs ellene. Amikor azonban megragadja a két karomat, végleg elszakad bennem valami. A dühtől és indulattól sárgán villannak a szemeim, és mivel a kezem nem szabad, ezért a lábammal célzom be, és betérdelem a gyomrát.
- Teljesen megőrültél?! A minap legalább még volt benned egy csipetnyi udvariasság. Nyilván elhagytad valahol azóta - fújok rá megvetően, és ki is használom a pillanatnyi előnyömet arra, hogy kiszabadítsam az egyik karomat, aztán egyet be is húzok neki gyorsan. Remélem, legalább eltörtem az orrát.

Kedvem támadt nevetni, úgy igazán gunyorosan, ahogyan még játszotta a sértődöttet. Akinek nem inge, hát az nem veszi magára. Az meg, hogy a többit védi... mi van, ez is ösztön? Látszik, hogy évszázadok alatt sem kerültem közel a vérfarkasokhoz. És lám, meg sem bántam, mert ez a nő már kezdetektől fogva kicsinálja minden idegsejtemet a vérhőmérsékletével. De most valljam be, hogy valahol mélyen bennem elképesztő módon tetszett ez a bátorság, ami ebben a nőben elveszett? Hagyjuk inkább, még eltűnik a rólam felvázolt kép.
A gyomromba térdeléskor viszont már NEM ezt gondoltam, és összeszorított szemekkel görnyedtem előre, nem fogva tovább szorosan. - Ó, te... kedves, aranyos lány... - módosítottam az eredeti szövegen sziszegve, a gyomromon tartott kezemmel, de ekkor jött a következő pofon, ez sem esett túlzottan jól, de az orrom legalább nem deformálódhat el.
- Te se változtál semmit. Most még bátrabb vagy, mint a múltkor. - masszíroztam az államat felvont szemöldökkel, és egy buja mosoly jelent meg ajkaimon. Feszültséglevezetés? Már tudom is! Bár valószínűleg minden józan eszemet elvesztettem, hogy ennél a nőnél próbálok düllőre jutni, vagy valahoVÁ bejutni. - Sőt, ez a bátorság és szájalás.. már-már izgatóvá tesz egy magamfajta szemében. - hajoltam még közelebb hozzá. A dühöm nem illant el, még mindig ott tombolt bennem. És azt hiszem, hogy kitörésre készen áll, ha valami nem úgy történik, ahogy én akarom.

Oh, igen! Élvezem a látványt, ahogy összegörnyed az ütés-rugásaim alatt. Így okoskodjon csak, meg szorongassa a karomat! Nem vagyok egy védtelen kislány, jobb ha az eszébe vési egyszer és mindenkorra.
- Tudok ennél még kedvesebb is lenni - jelentem dacosan, már-már fenyegetően. Persze a kedvest most pont annyira gondolom komolyan, mint ő. - Legalább most már tudod, nem a legjobb személyt választottad arra, hogy levezesd a bajodat - teszem még húzzá egy kis gúnnyal, ami valahogy soha nem maradhat el, ha hozzá beszélek.
- Izgatóvá tesz...? Mit akarsz ezzel? - villannak figyelmeztetően a szemeim. Csak azt próbálja meg, tuti nem állok jót magamért. Lehet, hogy nem is olyan rossz pasi, van benne valami vonzó, de akkor is csak egy nagyképű vámpír.

- Én mindig a legjobb embert, ez esetben vérfarkast választom. Ne aggódj, benned is látom, hogy hasznos leszel számomra. Vagy most, vagy később... de már segített, hogy némi indulatot kiordítottam magamból. - vontam egyet a vállamon, még mindig nem hátrálva tőle. Nem Erin volt, ez tény. Pedig én a feleségemre vágytam, már közel ezer évre. Viszont míg Őt megkapom, bármilyen áron, miután megkapja a magáét tőlem, hát kijár nekem a szórakozás.
- Nézzünk oda... egy erényeit óvó vérfarkas lány... talán mégsem leszünk jóban ? - húztam végig mutatóujjamat az oldalán, és elbűvölően mosolyogtam tovább. Most nem voltam arrogáns segg. Csak egy férfi. Aki nőre vágyott.

Hasznos leszek a számára? Ezzel meg vajon mi a francot akar?! Utálom az ilyen ködös utalásokat. És csak álmodozhat arról, hogy bármit megteszek neki. Egyébként sem vagyok egy kezesbárány, fogadni mernék, hogy hibridnek sem lennék egy mintapéldány, ha egyszer netalán megtörténne a baj. A Christopherhez hasonló nagyképű vámpírok meg pláne ne reménykedjenek abban, hogy bármiben is a kedvükben járnék.
- Jóban lenni? - vonom fel a szemöldökömet. - Neked úgy tűnt, hogy abba az irányba haladunk? - vágok kétkedő képet, majd követem tekintetemmel az ujját, ami végigsimít az oldalamon. Komolyan? Értetlenül pillantok vissza az arcába. Tényleg bekattant volna? Az előbb még ki akarta tépni a szívem, meg őrült módjára ordibált velem, arról nem is beszélve, hogy megragadta a két csuklómat. Most meg bepróbálkozna? Ha a mosolya nem váltott volna kedvesebbre, már ellöktem volna magamtól. De most kíváncsivá tett.
- Milyen játékot űzöl te velem? - teszem fel a kérdést tekintetemben még mindig némi daccal, de már nem vagyok annyira harcias, mint korábban. Inkább kicsit zavarodott.

Addig haladtam előre, míg az Ő háta neki nem ütközött a könyvespolcnak és egy halk sóhajjal túrtam a hajamba fél kezemmel, míg másikkal akadályt képeztem neki, ha úgy döntene, hogy elszalad. A karomtól nem fog tudni.
- Nem játszom. Vagy talán mégis? Jó kérdés, látod, erre én sem tudom a választ. Attól függ, honnan nézzük. - dörzsöltem meg ravasz tekintettel az államat, közelebb vonva őt magamhoz, vagy talán én mentem még közelebb hozzá? Ez se kizárt...
- Mindig megkapom, amit akarok. De ezúttal úgy döntöttem, rád bízom a választás lehetőségét, szép hölgy. - vigyorodtam el. Egy kis ész, és tudja, hogy mire gondolok. Miféle választásra. Egy magamfajta férfi mégis milyen fajta választást bízhat rá? Nem sakkozni akarok vele!

Teljesen sarokba szorít, szó szerint. Mögöttem a fal, mellettem a polc, minden más irányban meg Ő van. Se jobra, se balra, semerre nincs menekvésem. Az indulataim helyét lassan átveszi a rémület. A szívem a torkomban dobog, és félek, hogy ez a riadalom kiül a szemeimbe is, ahogy felpillantok rá. Megtanultam, hogy a legnagyobb veszélyben sem adhatom a megadás jeleit, bátornak kell látszanom, és ha az ellenség elhiszi, végül talán én is, hogy nincs minden veszve a számomra. Most mégis nehéz visszalopni az előbbi tüzet a tekintetembe. Aztán valahogy mégis csak sikerül.
- És mi van, ha nemmel felelek? - kérdezem meg dacosan oldalra billentve, és felszegve a fejem. Aztán lopva végigmérem. Nagy őrültség lenne mégis belemenni? Oké, vámpír, de ennek ellenére - vagy talán éppen ezért - van valami őrülten vonzó benne. Bár az is lehet, hogy csak az összezavarodott fejem tréfál meg, és teszi ennyire kívánatossá azt a veszélyt, amit Christopher jelent. Amúgy meg kinek tartogatom magam? Tylernek? Annak a hazugnak, aki az első adandó alkalommal rohant Carolinet csókolgatni, miközben azt mondta nekem, hogy már vége köztük? Mit áltatom magam? Sosem volt szerencsém a férfiakkal.

A szemei még mindig dacoltak velem, de felfoghatta, hogy velem szemben most kevés esélye van, ami az erőviszonyokat illeti. Nem képes legyőzni engem, ha nekem jönne, de kétlem, hogy ezt tervezné. Ha mégis, félre kell tennem a vonzalmamat, és eltörni mindkét kezét, és lábát. Nem áll távol tőlem az efféle morbidság.
- Mondhatsz nemet. - emeltem fel a kezemet, hogy egy centire hajolva arcától, végigcikázzak mutatóujjammal az alsó ajkán. Lassan és érzékien. - De nem ajánlom. Fogalmad sincs, mit vesztenél... - suttogtam halkan, csak az ajkát figyelve, már-már lázas extázisban, ahogyan elképzeltem, mire lenne képes a teste, ha nekem adná egyetlen éjszakára.

Felnézek a szemeibe, kutatva benne bármi után, ami megmagyarázza a hirtelen hangulatváltozását. De tényleg nem látok benne mást, csak vágyat. Próbálok érzelemmentesnek, hidegnek maradni, és nem elcsábulni, nem sóhajtani, nem megremegni, amikor végigsimít az ajkaimon. Egyáltalán nem könnyű.
- Amiről nem tudok, az nem fáj, ugye? - erőltetek magamra egy gúnyos mosolyt. De még mindig nem mozdulok, szemem sem rebben, csak meredek rá, és várom, hogy mit akar tenni. Ajkaim végül mégis kicsit elnyílnak, látva hogy Chris rendületlenül figyeli őket. Szeretném ellökni, tovább dacolni, soha meg nem adni magam, de a mai este érzelmi viharai után nem vagyok teljesen ura magamnak, és bár máskor már régen felpofoztam volna ezt a szemtelen vámpírt, most egyszerűen képtelen vagyok igazi ellenállást tanusítani. Ez azonban nem jelenti azt, hogy fél perc múlva nem térhetnék észhez.

Elvigyorodtam azon a pár szón, amelyek elhagyták a száját. De még mennyire, hogy így van... viszont ez fájna neki. Nem is engedem, hogy kihagyja. Nekem szükségem van most a feszültségem levezetésére. És úgy ítéltem, ő sincs ezzel másképpen. Főleg most. A hangszínén az imént érezhettem, hogy az ő háza táján sincs minden rendben. A legjobbkor futottam belé.
Nem késlekedtem már tovább: felemeltem a kezemet, egy másodperc töredéke alatt túrtam a hajába, hogy így rántsam ajkaimra, és nyelvem azonnal utat talált szájába, hogy szenvedélyes hévvel őrítsem meg saját magamat és őt is. Kívántam egy vérfarkast! Micsoda bolondozás!