A hideg borzongatta végig a hátamat. Az, ahogyan nézett... az arca, a mozdulatai. A tekintete. Magam sem tudom, mitől rémültem meg ennyire. Hiszen ez egy könyvtár, nem pedig tömeggyilkosok lelőhelye, ahol minden bűnt elkövető személyt megtalálhatok. Bár... nem is tudom, ő minek nézett ki. Jobbnak láttam inkább nem ítélkezni. Megköszörültem a torkomat, és nyeltem egyet, miközben a könyvet, amit az előbb levettem a polcról, szorosan a mellkasomhoz szorítottam, és így néztem rá, de próbáltam minden érzelmet lerázni magamról. Egyszerűen nevetséges lenne, ha azok után, amit én már megtettem, csak úgy, egy jöttment akárki kifogna rajtam. Bár a boszorkányképességeim mostanában mintha megfakultak volna. De isten bizony, hogy én igyekszem. Méghozzá nagyon. Arról nem tehetek, hogy ezt senki nem látja... vagy hallja. Vagy nem tudom. Próbáltam inkább másfelé fordítani a tekintetemet. Hogy ne láthassa rajtam azt a fene nagy feszültséget, melyet az a rejtett (vagy nem is volt annyira rejtett) cinizmus költött fel bennem. - Nem akartam megzavarni - tettem hozzá még megremegő hangon. Miben zavartam meg? Jó kérdés. Nem is ezen van most a hangsúly. Hanem hogy megzavartam. Annál inkább rámhozta a frászt, mikor újabb mondatot fűzött hozzá a beszédéhez, és ezután megvillantotta fogait. Talán egy mosoly akart ez lenni, de hát én ettől csak még jobban frászba jöttem. - Remélem mondták már magának, hogy ijesztő, ahogyan viselkedik - jegyeztem meg szó nélkül, csak későn kapcsolva, hogy ezt talán magamnak kellett volna megtartanom.
Az illetlen illem rombolás, - mely most egy ütközésben bontakozott ki, - számomra két eltérő kérdést vetett fel. Egy, és az egyik alapvető kérdést: miért teszünk hangsúlyt a "megzavarás" szóban ha valójában nem is zavartuk meg az illetőt? Másodszor, miért olyan nyilvánvaló a köznépnek, hogy ha valaki elmélyül a gondolataiban azt máris hidegen kell hagyni? Orosz létemre, sosem voltam hozzászokva az emberek dicstelen figyelmetlenségének. Nálunk megszokott tulajdonság észrevenni a másik embert. Megdicsérni, olykor degradálni. Még ha nyomasztóan szürke egér is. Volt is egy frappáns megjegyzés ezzel kapcsolatban, miszerint: "Vedd észre az élet pozitív oldalát." Pozitív alatt érhetünk bármit. Jelenesteben nálam még a gyilkolást is. Milyen érzés kap el ha jól lakott gyomorral elégedett az ember? Boldogság. Nos, nálam se különb a helyzet. Csak jómagam még ragaszkodok az evolúciós vadászathoz, áldozatot módosítva a saját fajtársaim iránt. Most viszont, a boldogságom nem a gyomromból feltörő maró savtól tengett túl. Éppen ideális prédámra bukkantam. Kedvenc főételeim között, mindig is kiemelten szerepeltek a hiú 10-20 éveiben járó fiatalok. Ahogyan pillanatnyilag, is sikerült egyet kiszúrnom a korosodó, poshadt többség közül. - Felőlem bárki mondhatja, én mindig elismerő bóknak veszem. - tetéztem a már kihúzott vigyorommal félelmét egy másodikkal. Majd ismételten, eltévedtem gondolataim viharjában, miként azon bizonyos pillanaton fantáziáltam. Az már lényegesen fejtörő számomra, milyen módszerrel és hogyan is kéne hozzálátnom mindehhez. Egyenlőre félre kellett hogy tegyem, kívánkozó gyilkolási ösztöneimet. Még a végén tényleg csak ösztön-lény fejlődne ki belőlem. Aki folytonosan az alapvető ingereket elégítené ki saját magának. Az pedig, annyira snassz gondolat - így fejben -, hogy inkább tartózkodóm a hirtelen haláli jutalmazástól. - Ön viszont, túlságosan is idilli képet mutat a kislányos bájával. - vágtam vissza, természetemnél fogva sokkal szolidabb hangsúlyban, mint azt ő tette pár perc múltával. Nem volt erényem a hazugság, csak a kilátástalan zsákutcákban. Azt is, percnyi megtévesztés gyanánt. Vele viszont, nem volt kihívással teli feltételezésem. Játszi könnyedséggel rávehetem ha akarom, arra ami megfelelő a számízének. Még így, látomás szerűen ismét elképzelem, ahogyan felszakítom a szűziesen érintetlen testi vénáját, és méz édes szirupként megtelítem kívánkozó szájüregemet bíbor színű vérével. De még nem...még nem! Ideje lesz önmérsékletet vennem. Bármily szoros és heves képzelgések fognak el. És így jutottunk el egy újabb kérdéshez. Vajon lesz annyi önkontroll bennem, hogy mindezt szabályt szegően teljesítsem?
Vendég
A poszt írója ♛Vendég
Elküldésének ideje ♛Szomb. Szept. 14, 2013 10:09 pm
Bóknak veszi, bóknak veszi... engem nagyon nem érdekelt, hogy minek veszi... még a végén átmegyek valami csodálatos költőbe, ha ilyen rímpárokat teszek már össze a fejemben. Na jó, nem ennek van most itt az ideje. Leginkább annak, hogy... megpróbáljak épségben kijutni innen, mert ez a fickó minimum bérgyilkos, maximum tömeggyilkos, sorozatgyilkos, szociopata pszichopata. Jelenleg más nem jut eszembe. De elég ennyi a bókokból. Talán ezeknek már nem örülne annyira. Igaz, egyesek szándékosan keltenek ijedtséget a külsejükkel, mert biztos hú de nagyon jó vicc. Az ilyen lányokkal szemben, mint én... hát ez biztos. - Hm, örülök, hogy bájosnak tart - jelent meg valami furcsa arckifejezés a képemen, és próbáltam nem rögtön hozzávágni valami könyvet. Eléggé cinkes lenne a helyzet. Én meg túl komolytalan vagyok évtizedek múltán is az ilyen témákban. De mit csináljak, egyszerűen nem vagyok hozzászokva, hogy mindenhol csak bántani és bántani akarnak... idióta én. Elég már a bántásból. - Remélem, már nem akarjuk feltartani egymást, én csak egy... könyvért jöttem... - köszörültem meg a torkomat ismét, majd hirtelenszerűen levettem egyet a polcról, meg sem néztem, mi az.
Nem tudom, melyik volt hirtelen csábítóbb számomra? A gyámoltalan kislányos rémültsége, vagy a kecsesen kivillanó nyakának bevésődő, jellegzetes illata? Mindkét esetben, olyan állat módon belemartam volna, 3 órával használt szemfogaimat - megízlelve érintetlen vérének mámorát, - hogy az minden tragédiai színművet lealázna a földig. Azonban, bármennyire is idegesítő számomra, kénytelen vagyok kivárni a megfelelő pillanatot. Mi vámpírok már csak az elővigyázatosságra hajtunk. Mintha az elsődleges feladatunk, azaz a vérszívás mellette csak jelentéktelen cselekedet volna. Pedig ez mennyire fontos mozzanata nekünk, vér-szívóknak. Mint sz embernek a 3 alkalommal fogyasztott táplálék, amit mi még 4 hellyel kibővítünk az étkezési naptárban. Ha nem többel mint az átlag időpontokban. Ezek természetesen nem időrendben zajlanak. Csakis vágyaink beteljesülése előtt történnek az ilyenek. Úgy kedvre, ha nyersen akarjuk fogalmazni. Most viszont ideje újabb kihívásba ütköztetni a jelenlegi, számomra érdekes női jellemet. - Könyvtár alatt az ember, miért próbálja hangsúlyozni hogy a legjobb időtöltés, ha valójában nem az? - könnyed, ugyanakkor gátlástalan mozdulattal támasztottam fel karomat a polcnak, minden lehetséges észrevételt magamra irányítva. Noh meg, a menekülési utat elzárva előle. Ez egy rámenős, és a mai fiatalok szerint "dögös" viselkedést idézne elő. Hogy őszinte legyek, talán egy kissé, megpróbáltam szerethetőbb, illetve "szexibb" oldalamat sugározni felé, ami kétségtelenül ismét a félrevezetésemet szolgálta. Valamiért elakartam hitetni, hogy bennem lelkiismeretesen megbízhat. Egészen addig a pontig eljuttatva a gerjesztett bizalmat, míg egy egyszerű mozdulattal véget nem vetek fiatal életéveinek a kiéhezett, tűhegyes fogaimmal. Már-már izgalomba hoz, a lány elképzelt vérének íze. Túlságosan is megkívánta a helyzet, hogy ezt a prédámat érintetlenül magam mögött hagyjam. Annyira, hogy ezért nem félek több látszatot, - nevezzük rejtvényt - felállítani. Hogy is van az a mondás? Ha Mohamed nem megy a hegyhez, akkor a hegy megy Mohamedhez. Találó, nem?
Csak néztem őt, néztem és néztem... és a karjaim között szorongattam azt a könyvet, amit az előbb nemes egyszerűséggel levettem a polcról, hátha azzal simán kisétálhatok innen. De nem hittem volna, hogy az egész lénye... ennyire lebilincselő lesz. Olyan szar ez az egész... annyira kétségbe vagyok esve. Nem értem, hogy miért siklott ki az életem... miért kellett ilyesmiknek történnie a közelmúltban? Gabriel... nem értettem, hogy mi oka volt annak, ami történt. Én csak őt szerettem volna magam mellett tudni... és egyszerűen... nem tudtam, van-e kiút abból, ami történt. Hogy... látom-e még valaha őt... vagy mindörökké vége... - Öhm... - kezdtem bele ismét, és próbáltam másfelé terelni a gondolataimat. Be kellett vallanom, hogy... a sírás kezdett kerülgetni, ahogy eszembe jutott Gabe. És... ezért is próbáltam inkább nem gondolni rá ismét. - Talán modortalan voltam - tettem hozzá aztán, és próbáltam egy apró kis mosolyt magamra erőltetni, de nem tudom, mennyire sikerült egy fintornál többet produkálnom. - Nincs túl jó napom... hetem... évem - nyeltem nagyot.
A jelképes kis ürügye, valahogy nem nagyon érdekelt. Magamat ismerve, inkább az fokozta bennem a tett-vágyat hogy mielőbb hozzájussak élet-feltételének forrásához. Kísértően néztem végig tetőtől-talpig magamnak, noha a látvány nem nyújtott akkora elégedett jóllakottságot mint maga a táplálkozásom. Sőt, inkább csak idegesítette a természetemet, hogy nem teperhettem le itt helyben. Jött a szokványos jelentéktelen bájcsevej, amihez se időm se kellő kedvem nem volt, hogy még hitelesebben átadjam az érdeklődést iránta. Persze, valamelyest szúrta az oldalamat, hiszen nem volt mindegy, hogy milyen harapnivalót akasztok a fogaimra. A napokban, elég kicsinyes étkekkel értem be, mint sem a tömegben vadászva rávessem magam a potenciális kiszemeltjeimre. Ez van. Néha az idő akaratlanul is diétára fogja az éhes gyomrokat. - Nah és ezt a jövőben ki is fejtené számomra? - néztem rá, szemtelen kacérsággal megspékelten felráncolva szemöldökömet. Mi tagadás, talán ez az ismerkedősdi nem is olyan lehangoló mint azt elsőre hittem. - Mit ért nem túl jó alatt? Lankasztó szavakkal kezdett, ami már kellően felszínre hozta, azt az igazsággal teli kifejezésemet: "És még mennyi baj történhet most veled!". Hát...hogy kevésbé legyek szűkszavú a témában, a hazug, ámbár bizalmas arculatom lehetséges, hogy még édesebb vért ajándékoz. S ennek mélységes tudatában, lehet, az elhamarkodott bevetésem csak még slamposabb baklövést keresztezne. Ideje hát, újítanom. Századévek ide - vagy oda, a változatosság csak fellendíti egy középkorban ragadt vámpír mindennapjait. Mertem, ráerőltetni magam, hogy még nagyobb informálással megtudjam, ki és milyen áldozatomra bukkantam. S ha ehhez a tervhez, ilyen helytállóan szelíd mosolyt társítok, akkor örömmel vetek majd véget ennek a legnagyobb biztonság tudatában. Puszta formalitás. Ó...igen. Felemelő érzés lenne...csakúgy, előjelek nélkül a nyakához simulni, majd óvatos mohósággal áttépni a selymes, rugalmas bőrét. Az íz...a valódi mámorhoz jutató íz. Szinte már belülről öl a vágy...bírni, és bírni. Nincs kétségem, a türelem valóban rózsát terem!
Nem lett volna előnyös, ha itt szépen leülök, és elkezdek hisztizni, hogy mi is történt velem, mit is értek az alatt, amit mondtam... teljesen tanácstalan voltam, szinte kétségbeesett, hogy mit tegyek... vagy mit ne. Az első, amit nem tehetek, az az, hogy megyek az orrom után, mert azzal mindig ráfaragtam. És... ha most ismét megtenném, azt hiszem, hogy megint a saját síromat ásnám, mint annak idején Henry-vel tettem. Nevetséges, hogy most ismét a szerelem miatt készülök elföldelni magamat. Egy vérfarkas a testvérével, akiket hozzám kötöttek a csalátgatjaink... védelmezniük kell engem, és most mégis... el akarnak tűnni... én ezt nem tudom minek nevezzem, egyáltalán érdemes-e róla beszélni, vagy sem. Mert egyértelmű, hogy lassan már bezárhatnának egy diliházba is akár. - Nem hiszem, hogy érdekelné egy fiatal lány nem éppen furcsa problémája - billent oldalra a fejem, és láthatta rajtam, hogy igen... ha úgy nézzük, teljes mértékben ki vagyok borulva, és szívem szerint most mindenkit egérré vagy patkánnyá varázsolnék, hátha az kicsit eltereli a figyelemet. - Egyáltalán miért beszélget velem? Magára nézve... olyan, mintha lenne fontosabb dolga is... ön olyan... nem is tudom. Mintha valami hivatali ember lenne, vagy nem is tudom - köszörültem meg a torkomat zavartan. Talán ennyire még sosem céloztam távol a valóságtól. De még midnig rajtam volt az ijedtség. Kezdett bennem kibontakozni egy rossz sejtelem... miszerint akivel szembenállok, az egy vérszívó. És kétséget kizárólag vacsoraként akar magának... de ostoba vagyok! Már mindent beképzelek...
Nem is tudom, mikor volt itt az ideje annak, amikor én utoljára elhagytam a hotelszobám sötét takarását, és ismét napfény ütötte meg arcomat... ismét ragyogott a bőröm, mint mindig, amikor a napfényre ólálkodtam, és... tudtam, hogy most is két szemmel kell figyelnem, még mielőtt valaki nemes egyszerűséggel nekiugrik a torkomnak. Nehéz volt, nem mondom... mert mi a vámpírok ellen a legjobb módszer? Csak a verbénával tudok gazdálkodni, ékszert viselek, verbénát szedek... és Bonnie varázslata talán még érvényben van... de talán azóta kissé rosszabbul viselem az életemet... Megálltam, és nagyot nyelve néztem körbe, de csak szemforgatásra voltam képes. - Bíztam benne, hogy eltűntél a városból. - jegyeztem meg az egyik könyvespolc takarásából, mikor megpillantottam Veronica-t. Hogy ez a nő mindenhol ott van... kezdem azt hinni, hogy képzelődöm, vagy már az őrület határán táncolok, ami azonban bizonyos, hogy... az elmém is tudja, mi az, ami jelenleg fel tud zaklatni... és ha ő tényleg itt van, akkor az élet is tudja, mivel csesszen ki velem. Rám küldeni egy boszorkányt? Azt hiszem, hogy nagyon kell vigyáznom... nem tudom, mire lehetnek képesek.
Utálom a kétszínű embereket, mert nehéz eldönteni, hogy melyik felüket pofozzam fel először.
El sem tudom mondani, hogy mennyire haragszom még mindig a legjobb barátnőmre, amiért csak úgy felszívódott a múltkori beszélgetésünk után. Egyszerűen kiborít ez a nő, de szeretem. Szóval nem tudok mást tenni, mint figyelni rá, még akkor is ha ő nem tudja. Most is egy ilyen megfigyelésemhez gyűjtöttem anyagot a könyvtárban, amikor egy ismerős és kellemesnek éppen nem mondható hang ütötte meg a fülem. - No csak, no csak. Téged meg mi szél sodort erre tündérkém? – néztem rá gúnyosan, miközben becsuktam ez előttem heverő könyvet és felé fordítottam minden figyelmemet. - Tudod… Az a fene nagy helyzet, hogy kezdem megkedvelni ezt a helyet. Úgyhogy lehet, hogy tovább maradok, mint szeretnéd. – vigyorogtam rá gúnyosan. Imádok játszadozni Harmony-val. Ő tipikusan az a fajta leányzó, aki nem igazán veszi a lapot és mindenen fel tudja magát húzni. Ami valljuk be, engem igazán szórakoztat. Nem mintha nem találhatnék magamnak jobb szórakozást is, mint őt piszkálni, de most megteszi. Legalább lesz kin levezetnem a bennem felgyülemlett feszültséget.
Tekintetem előtt lassan megjelent a kép, mikor mi ketten utoljára találkoztunk a városon kívül. Nem szerettem iskolába járni... a középiskolás éveim valami rémálomszerűek voltak, és nem is mertem hinni, hogy élve túlélem... már csak azért sem, mert nem tudtam végigjárni, mert jött Eric, és elrabolt... nem is akart szabaddá engedni, míg végül Damon meg nem ölte őt. De ha a gimi... akkor Veronica. Utálom őt. Egyszerűen... tönkretette az életemet. - Kár, hogy utállak. Pont egy boszorkányra lenne szükségem. - grimaszoltam felé vicces fintorral, bár ez talán csak neki volt vicces, én egyáltalán nem annak szántam. Csak... forgott a gyomrom tőle. Forgott, mintha ezerszer mentem volna végig egy úton a hullámvasúttal. - Akarsz mondani valamit, vagy elhúzol? Nekem dolgom lenne még itt. - pislogtam rá szúrósan.
Végre itt, Mystic Fallsban, ahol szinte királyi életem van. Szabadjára ölhetek úgy, hogy azt észre sem veszik. A vértasakot nem fogadja be a szervezetem, mert képtelen vagyok lehúzni a torkomon, vagy csak egyszerűen tudom róla, hogy nem 100%-os. Az erdei diéta meg undorító, és fárasztó. Nem is csoda, főleg hogy ha apró mókusok után kell rohanni, mint valami pulikutya. Nekem ehhez nincs kapacitásom, na meg nem is ehhez vagyok szoktatva. Az elmúlt egy órában megöltem egy embert, tehát most jól vagyok lakva, már csak jöhet a délutáni szieszta, amikor nyugodtan elpihenhetek, felkészíthetem magamat a következő áldozatomra. Megint próbáltam emberien viselkedni, így elmentem a Mystic Fallsi könyvtárba körülnézni, mi is a választék embertéren. Habár, már kezdtem elhízni a sok gimis lánytól, fogyóznom kéne. A könyvtár ajtaján beléptem, s végül kis polcok gyülekeztek végre, most már nem azok a polcok mint régen, amikor a felét sem lehetett elérni. Nem voltak túl sokan, talán ha pár ember szemlélt pár könyvet. Jobboldalon a polcok voltak, a baloldalon pedig asztalok székekkel ellátva, akinek esetleg ott lenne kedve olvasni. Hát, én amikor megszülettem, az ezernyolcszázas években, én mindig csak olvastam, semmi mást sem csináltam. Hiányzik az az idő, nem tagadom. Lelkileg is ezernyolcban élek, de rá kell jönnöm, hogy ez a huszonegyedik század. A polcok közt bolyongtam, hátha találok valami érdekes könyvet, s végül elvonhatom a figyelmemet a felől, hogy öljek. De aztán, nekibotlottam valakinek.
Pár éve itt élek Mystic Fallsban. Főképp azért jöttem ide, hogy elfelejtsem Christ aki majdnem megölt, de még ezek ellenére is nagyon szerettem őt. Fontos személy aki nélkül élni sem bírnék, de felszívódott és évek óta nem hallottam róla semmit. Úgy hogy ide jöttem, mert új életet akarok kezdeni. Holnap töri dolgozatot írok, ezért úgy döntöttem, hogy eljövök a könyvtárba és kicsit elkezdtem kutakodni a könyvek között. Sétálgattam a könyves polcok között, néztem a könyvek gerincét, hogy mik vannak ráírva. Kezemben már 3 könyv van. Neki megyek valakinek, a könyvek pedig kiesnek a kezemből. Egyből leguggolok és elkezdtem összeszedni, közben pedig felnézek arra a személyre akibe botlottam. Mikor meglátom arcát elkerekedik a szemem....
Akibe belebotlottam, egyszerűen hinni sem bírtam a szemeimnek. Ajkaim kettéváltak egymástól alig láthatóan, s csak az jutott eszembe, hogy annyi hónap után is kutattam, és követtem őt, és most végre a szemem elé került úgy, hogy végül ő is lát engemet, én pedig őt úgy, hogy közben nem kell azon rágódnom, hogy vajon mikor kapom meg tőle az első pofonomat. Amikor kiesett a kezei közül a három könyv, hirtelen én is leguggoltam, és kajlán, de segítettem összeszedni neki a könyveket. - Szia. - Mosolyogtam rá, mint valami tökfej, közben nem is a könyvet nézve szedtem fel, hanem csak is Lexit bámultam, és le sem tudtam róla szedni a tekintetemet, mert képtelen voltam rá. Egyszerűen megbabonázott a jelenléte, és olyan volt, mintha minden újból ismétlődne. A szemeim ragyogtak az örömtől, és azt is elfelejtettem, hogy éppen ölni indultam volna, miután elolvastam volna pár könyvet. De nem, így nem fogok, hogy ha Lexi is itt van, hisz szeretném vele újrakezdeni úgy, hogy átváltoztatom őt, amiről természetesen nem fog tudni, legalábbis később fogom vele közölni a tényeket. A könyveket guggolva átnyújtottam neki, s lassan segítettem fel, gyengéden kezecskéit megérintve. Csupa libabőrös lettem abban a pillanatban, és éreztem az arcomon a melegséget, tehát elpirultam. - Micsoda véletlen...- nyeltem, habár ő nem tud róla, hogy én mindig is itt voltam mellette, csak ő nem látott, mert nem hagytam. Mindig szemmel tartottam, és védtem minden porszemcsétől szinte. Ő az életem, és ezt ő is tudja nagyon jól.
Átvettem tőle a könyveket, szívem pedig hevesebbek kezdett el dobogni. Annyi évig próbáltam őt elfelejteni, most pedig újra találkozom vele... Az már csak bónusz, hogy egy könyvtárban, hisz az első találkozásunk is egy könyvtárban történt meg. Felálltam mikor a könyvek a kezemben voltak, és volt szerelmemet nézem.... - Chris... - mondtam neki, mondhatni köszönés féleségként. Nem tudom neki többet mondani, hisz több évig nem tudtam róla semmit, és majdnem megölt. És miatta utáltam meg az összes vámpírt! De a lelkem mélyén, még szeretem őt... Csak ezt persze palástolni próbálom. - Ne haragudj, de holnapra sokat kell tanulnom. - mondom neki halkan, és elindulok a könyves polc vége felé. Az már csak rajta múlik, hogy itt tart-e, vagy enged elmenni.
Fájt, amikor végül hideg arccal ott hagyott, mintha nem is lepődött volna meg, hogy itt vagyok. Engem még is meglepett a jelenléte még annak ellenére is, hogy mindig szemmel tartottam őt. Amikor végül maga mögött hagyott, nagyon sóhajtottam reménytelenül. Tanulnia kell? Hátha tudok neki segíteni, hiszen nem mai gyerek vagyok. Ha töriről van szó, akkor csak garantálni tudom neki, hogy a dolgozata perfektül fog neki sikerülni, elvégre tudok párat mondani a történelemről. Szívesen segítek neki bármiben, hiszen ilyen téren nem csak úgy tekintek rá, mint szerelmemre, hanem úgy, mint barát, akinek segítenem kell. Körbenéztem a könyvtárban, hogy ne legyen mindenkinek feltűnő az, amit most csinálni fogok, habár a polcok pont eltakartak minket, így nem fogok senkire sem szívrohamot hozni. Lexi mielőtt leült volna az asztalokhoz, hirtelen előtte jelentem meg, köszönhetően amiatt hogy vámpír vagyok, aztán csak mosolyogtam rá, minden rozsszándékot félretéve. Sőt, nem is volt bennem rozsszándék, hanem inkább tömény szeretet, amit nem bírok elásni magamban. - Hadd segítsek. - Mondom végül segítőkészen, majd a hátam mögötti széket kihúztam, s rámutattam, hogy üljön le, és segítek neki akármiben.
Megijedek mikor elém suhan, pedig 2 évig együtt voltunk, de nem tudok mit tenni. A mai napig nem tudom megszokni a vámpírokat. A könyveket leteszem az asztalra, de leülni nem ülök le csak Chrisre nézek. Amikor rá pillantok, egy szörnyet látok aki pár évvel ezelőtt majdnem megölt. És ezt nem tudom neki megbocsájtani! - Nem kell a segítséged! - felelem neki határozottan mikor leülök és fellapozom az egyik könyvet és elkezdem kiírni belőle a dolgokat a füzetembe amit magammal hoztam. - Ne hidd azt, hogy újra kezdhetjük. Mert nem, úgy hogy ez meg se forduljon a fejedben! - mondom és felnézek rá ahogy mellettem áll. - Majdnem megöltél, amit nem fogok neked soha sem megbocsájtani! - mondom még neki, aztán újra a könyvben kezdtem el lapozgatni, mert keresek egy fontos évszámot.
Habár még csak most voltam táplálkozni nem rég, de megint csak éreztem, ahogyan az ínyem kezd megduzzadni, s fájóan, de szemfogaim ki akarnak bújni. Szemem alatt pedig halovány ereket érzek, persze megpróbálom magamat kontrolálni, hogy ne bántsam Lexit. Meg tudom állni, hiszen képes vagyok rá. - 1820. – Mondtam, miközben kiosztott a felől, hogy a múltkor majdnem megöltem őt. Igen, de nem tettem, hanem leállítottam magamat, és végül elváltak útjaink. Tudom, hogy ezt még vissza lehet csinálni, mert tudom, és érzem! Tudom, hogy szeret, mert nem tudja ezt takarni azzal a gyűlölködő, arrogáns álarcával! 1820-as évek elején a támogatták a dél-amerikai spanyol gyarmatok függetlenedési törekvéseit. Habár még ilyenkor nem születtem meg, de ez a bonyodalom elhúzódott egy jó ideig. - Tudom, hogy hibás vagyok, de kérlek, hadd tegyem ezt jóvá! – hangom rideg, és komoly, de megpróbálok semmi csetepatét rendezni a könyvtárban. A szemem elvörösödött, de jól tudom, hogy most már nem tudom bántani Lexit, mert képtelen vagyok megtenni, és nem is akarom! Abban a pillanatban képes voltam leállni, és most is lefogok. Habár az éhségemet úgy is elő tudja hozni, hogy ha egyre inkább csak feldühít. Azt akarom, hogy átváltoztassam, így nem kell tőlem már soha sem félnie. - Tudom, hogy el akarod érni azt, hogy utálj, de jól tudom, hogy belül, a szíved mélyén még szeretsz engem…. Kérlek…- ültem le elé, és a ceruzát kivéve ujjai közül, temettem tenyereimbe markjait, s a gyönyörű, káprázatos szemébe néztem, nem törődve azzal, hogy most az arcom milyen lehet. - Én szeretlek téged, Lexi. – Mondtam újból, s habár szemem kezdett könnyes lenni, de még mindig nem veszem le róla a tekintetemet.
Amikor ki mondja az évszámot, ránézek a papíromra és meglepődök. Pont azt az évszámot kerestem. De egyedül is megtudom csinálni, nem kell az ő segítsége! Nézem ahogy leül elém és kiveszi a ceruzát a kezemből, látom ahogy a szeme alatt látszanak az erek, és bármennyi ideje is élek vámpírok közt, de félek Christől. - Nem kell a segítséged! Elég volt abból pár évvel ezelőtt. És kétlem, hogy helyre tudod hozni a dolgokat. Jól megvoltam eddig nélküled is. Úgy hogy csak annyit kérek, hogy tűnj el. Nem vagyok rád kíváncsi! - mondom halkan, de még is határozottan. Kezemet kihúzom kezeiből majd vissza véve tőle a ceruzát elkezdem kiírni a dolgokat amiket 1820-ról találtam, eközben pedig próbálok nem a velem szemben ülő srácra figyelni, aki éppen a véremre szomjazik...
Azt hiszem, a mi kapcsolatunkban már nem látok sok esélyt, hogy mi még újra együtt leszünk, habár nem akarom feladni. A remény hal meg utoljára, szokták ezt mondani, de már a végén járok sajnos. Lexi az oltásaival kezdett dühíteni, habár nem akarom bántani, pedig újból kezd visszajönni az énem, amikor még meg akartam ölni. Habár az sem direkt volt, sajnos én sem tudok ellene mit tenni, mert még nem bírom magamat. - Mindenkinek van joga megmondani az akaratát, de te bántóan visszaélsz a lehetőséggel. – Háborodok fel, habár egyáltalán nincsen jó kedvem. A székről felállok, mert érzem, hogy az arcomat sűrű, taszító erek hálózzák be, s nem látok tisztán semmit, mert szemem színe is befeketedett. Elfordultam, hogy ne lásson úgy, mint amikor régen, mikor bántani akartam.
- Én szimplán csak kimutatom azt amit irántad érzek! - mondom neki fel sem nézve a füzetemből, és kiírom az évszámhoz kapcsolódó fontos eseményeket. Mikor leírtam a dolgokat, leteszem az asztalra a ceruzámat és felnézek Chrisre, aki immár már háttal állt nekem. Tudtam, hogy miért fordult el tőlem... Felálltam és oda mentem hozzá. Kezemmel óvatosan megérintem a szeme alatti részt ahol az erek látszódnak. - Anno le tudtál állni és nem bántottál, most is megtudod csinálni. Csak koncentrálj. - mondtam neki halkan a szemeibe nézni, majd arcon pusziltam, kezem még mindig az arcán van.
Lehunytam szememet, hogy csúfságomat visszahúzzam. Gyűlölök vámpír lenni, mindennél jobban gyűlölöm! Az emberségem elvész, s tudom, hogy többé innét nincsen visszaút, és soha nem is lesz! Elegem van már ebből az életmódból, hogy ez, ez a szörnyeteg nem hagy engem élni, és nem hagyja, hogy azt szeressek, akit akarok; Lexit. Elegem van már az egészből, hogy csak bolyongok mint a bolygóhollandi, de egyszerűen képtelen vagyok meglelni a boldogságomat, mert ezt magam, és más sem hagyja! - Még csak esélyt sem adsz nekem. - Nyitom ki a szememet, amikor édes ajkait éreztem arcomon, s ujjait. Szörnyű volt tudni, hogy az arcomon lévő megvastagodott erek nem múltak, még csak a szemem színe sem. Egy könyvtárban nem szabad így viselkednem, ezért sem szeretek itt lenni, de Lexiért... a világ végéig is elmennék! Kősziklák mögé záratnám magamat miatta, szinte bármit képes vagyok érte megtenni! De ez mind hiába. - Még is, miért mondod azt, hogy képes vagyok megállni, amikor már egyáltalán nem is szeretsz, hanem már kézzel fogható gyűlöletet érzel irántam? - Hunytam le újból szememet, szinte majdnem könnyeket ejtettem, de nem, csak az erek szaladtak széjjel arcomon, melyek nem múltak. Már nem akarom őt bántani, de nem tudom magamat irányítani sehogyan sem. Képtelen vagyok az önuralomra, és arra, hogy újra emberien viselkedjek. Hiányzik ez az érzés mindennél jobban. - Én mindig itt voltam melletted, Lexi. Amikor Mystic Fallsba jöttél, én is követtelek téged. Szerinted, miért vagyok itt? - Kérdeztem, miközben szemem mozgása még mindig nem változott, szemhéjam takarta szememet. Nem akarom, hogy újból szörnyetegnek lásson.
Sajnalom ot, nagyon sajnalom, hogy rosszul van. Segiteni akarok neki, es fogok is. - Tobb evig nem lattalak, nem tudtam rolad semmit. Szerinted hogy kellett volna reagalnom? - kerdezem mikozben vegig arcat nezek. Kicsit hatrebb lepek tole, majd korbe nezek. Senki nincs itt. Tokeletes. Kozelebb huztam magamhoz Christ. - Igyal belolem. Bizom benned, le fogsz tudni allni. - suttogom es oda tartom csuklomat szajahoz. Nem jo erzes a vampirharapas, de erte barmit!
Megértem az évek múlását, és azt is, hogy most már nem szeret úgy, ahogyan azt régen akartam. Most már felfogom, hogy nem olyan egyszerű, mint ahogyan azt eleinte elképzeltem. Még mennyi harcom lesz az elkövetkező örök életemben. És bár azt tudjuk, hogy egy vámpírnak az "örök", az nagyon hosszú idő. De aztán, hirtelen tágra nyíltak a szemeim, amikor Lexi arra akart kényszeríteni, hogy igyak belőle. - Azt már nem! - mordultam rá, aztán újból leültem a székre, ott hagyva őt hátam mögül, és a füzetére néztem, amiket még jegyzetelt. Hm, tömény történelem. Bár lenne nekem is történetem, de kezdem úgy érezni hogy teljesen elvesztem a nagyvilágban. A füzethez nyúltam, amely szép írással volt teleírva, néhol elejtve egy-egy firkát, aprócska rajzokat. Az erek már visszahúzódtak a szememről, ugyanis hatalmas nagy benyomást gyakorolt rajtam az, hogy meg kell állítanom azt a szörnyeteget, ami bennem lakozik, vagy én magam vagyok az? Nem tudom, és ezt nem is fogom megtudni, azt hiszem. - Történelem...? - lepődöm meg, s olvasásnak indultak a szemeim.- Milyen régen volt, amikor én is tanultam. több mint százötven éve.- mosolyodom el, hiszen már mikor volt, amikor iskolába jártam? Sőt, nem is volt iskola, hanem külön tanárok, akikhez el kellett menni, és talán ha hárman voltunk gyerekek,a kik gazdag szülőktől származtak. De aztán, tudom, hogy engem nem a történelem érdekel, hanem Lexi, aki végre itt van mellettem. A széken megfordulok, s ellentétes irányba kezdek el ülni, pontosan Lexi fele nézve. Arcom szomorú, és rideg, mert nem tudom Lexi érzéseit megérteni, sem megfejteni, hogy valójában még érez -e irántam valamit, vagy már tényleg minden megszűnt. - Miattad jöttem vissza. Kérlek... - nyeltem el a végét, s hangom akárcsak egy könyörgő kisgyermeké.- Kezdjük újra. - Szemem beleremeg, s végül lehunyom, aztán csak előre félek a választól. Tudom, hogy Lexinek időre van szüksége, de eleget kapott, hiszen eltelt közel két év.
Meglepodok, de meg is orulok valaszanak. Orulok hogy vegul is nem ivott belolem. Hisz nem kellemes erzes. Nezem ahogy leul a szekre es elkezdi olvasni mind azt amit a fuzetembe kiirtam a konyvbol. Sok dolgot talaltam, fogalmam sincs, hogy hogy fogom mindezt holnapra megtanulni... Oda megyek hozza kicsit kozelebb es nezem akkori szerelmemet. - Chris, en... Nem tudom, hogy tudnek e veled lenni. Nem lenne egyetlen olyan nap sem, hogy nem jutna eszembe az az este... - suttogom es hangom megremeg. Tekintetemben latszik hogy szeretem, de mast mondok. Ennek igy kell lennie...
Nem bírnám ki Lexi nélkül. Nem véletlenül jöttem utána, szinte mindig mellette voltam, nem volt olyan perc, amikor ne figyeltem volna őt. Esélyt sem adott, és jól tudom, hogy miért. Egy szörnyeteg vagyok, aki két énnel rendelkezik. Az egyik az, amelyik mindent megtenne, hogy visszakapja az emberségét, a másik pedig inkább tombol, és élvezi az öröklétet, és a gyilkolást. - Tudom, hogy nem fogadsz el engem sehogy sem, és megértelek. - Válaszolom végül ezt, aztán felállok a székről, s kihúzom magamat. Annyira dühös vagyok magamra, hogy minden másodpercben küzdök az utóbbi énem ellen. Lexi szemébe néztem, s mindennél jobban vágytam arra, hogy karjaimba zárjam, és szeressem őt. De nem tehetem, hiszen az ő szemében nem maradtam más, csak egy undorító, embertelen szörnyeteg. - Akkor legalább engedd, hogy segítselek. Lehet az akármi, ha már nem fogadsz el annak, aki régen voltam számodra. ha voltam...- nyeltem el a végét, s csendesen, magányosan hajtottam le a fejemet, nem foglalkozva azzal, hogy én már halott vagyok. Szörnyű, és fájdalmas belegondolni abba, hogy valójában nem élő vagyok, hanem egy halott, akinek nem szabad élni.
Kezdőlap
