Én pedig olyannak amilyen te vagy. - mondtam neki kedvesen és mosolyogva hallgattam őt. Nem is nagyon akartam változni már. Ha ennyi idő alatt nem tudtam változni, akkor nem most fogok tudni megváltozni. Egyszerűen ahhoz már késő van, ilyennek kell elfogadni, vagy szeretni, de az se érdekel, ha nem kedvelnek ilyennek. Mindenkinek van sötét oldala és nekem is van, de azt csak nagyon ritkán mutatom meg. Legalább nem unalmas az életed és van kin levezetni a feszültségedet. - mondtam neki nevetve, majd felálltam.- Lassan menni kellene, túl sok itt az ember. - mondtam sietve, mert már nekem is nehéz volt vissza fognom magamat, hiszen elég éhes voltam már. Vérre vágytam, de nem akartam senkit se bántani.
- Te is különc vagy valamiben, és én is... ezért is vagyunk jóban - szólaltam meg pici idő után. - Néha jó lenne csak kiabálni egyet, de... - nyeltem egy nagyobbat, majd folytattam. - ... néha elkap valami nagyobb erő, és nem állok meg egy apró kis megdorgálásnál... - fejeztem be ezt a mondatomat keserű szájízzel, de sajnos ezen nem tudok változtatni, hiába próbálkozom. - Felőlem... mehetünk - fel is pattantam gyorsan a padról, mint akit kergetnének, és már ott álltam Shanna előtt. - Felsegítselek netalán? - kérdésemet végigvigyorogtam.
Vajon akkor is ennyire jól kijönnék, ha tesóknak születtünk volna? - kérdeztem tőle mosolyogva, mert biztos voltam abban, hogy akár már rég kicsináltuk volna egymást. De nagyon hálás voltam a sornak, hogy megismertem és kaptam lány tesót, mert mindig is vágytam egyre, hiszen Soren soha se olyan volt, akivel mindent megtudtam volna beszélni. Mindig is voltak és mindig is lesznek titkaim előtte. Néha nem baj, hogy elragad a hév. - mondtam neki kedvesen és együtt érzően. - Néha ki kell engedni a gőzt, hidd el tudom. - mondtam neki mosolyogva, mert azért néha engem is elkapott a hév, de ez van. De persze ez nálam ritkán fordult elő, de olyankor jobb, ha mindenki elkerül messzire. Hangosan felnevettem a következő jeleneten.- Ennyire öregnek gondolsz barátosné ? - kérdeztem tőle nevetve, majd felpattantam gyorsan én mellette teremtem. - Megy ez a vén csontjaimnak még. - kacsintottam rá mosolyogva.-
Az aggodalmaskodó. Ez mindig beválik, mert az emberek szeretik, ha figyelnek rájuk, máskülönben miért hívnák fel magukra a figyelmet? És Katie-nek különben is remek érzéke van ahhoz, hogy kitalálja, kinek mi nyomja a szívét éppen. Szerelmi bánat, a létező legunalmasabb dolog a világon.Annyi év telt el, és mindig, mindig ez a legfőbb dolog, ami az emberek bánatát irányítja. Szerelembe esnek, jó esetben boldogok egy darabig, aztán mindenféleképp pofára esnek, és akkor meg sajnálhatják magukat. Amikor Katie azt mondta, orvos vagyok, és talán tudnék segíteni a baján, kis híján elröhögtem magamat. Még hogy orvos! De egészen jó dolog végüli Közelebb léptem, annyira közel, hogy alig maradt közöttünk távolság, és mintha bizalmaskodni akarnék, leguggoltam hozzá. - Hé, kislány! - kezdtem bele az elsőre talán unalmasnak induló kiselőadásomba. Hozzám képest amúgy is kislány, és furcsamód még csak csinosnak sem találom... inkább szánalmasnak. - Ne törődj a fiúkkal. Mind össze fogja törni a szívedet. - Szar tanács. Hát persze, de pontosan arra számítottam, hogy azt feleli, nem érdekli, meg orvos vagyok, akkor csináljak valamit, hogy ne fájjon ennyire. - Fáj, mi? -váltottam hangnemet, közelebb hajolva hozzá,tekintetemmel rabul ejtve az ő tekintetét. - Fáj, hogy az a fiú kidobott... hogy csak játszott veled, és te nyilvánvalóan komolyan vetted. De tudod mit, ez meg sem közelíti az igazi fájdalmat... Haldokoltál már? Nyilvánvalóan nem. Könyörögni is könyörögtél, talán neki, de nem az életedért. Az a fiú csak egy piti kis játékos az igazi játékosokhoz képest. Mit szólnál hát egy játékhoz? Csak futnod kell... két gyilkos elől! - húzódott gonosz vigyorra a szám, mire tisztán láttam a megrökönyödést a lány szemében. Na igen... szeretem az ilyeneket. - Nem hívhatsz segítséget. Csak magadra számíthatsz, és az ócska kis emberi erődre! INduljon a játék. Kapsz két perc egérutat. Fuss! - utasítottam, és mint az várható volt, teljesítette is a kérésemet. Úgysem menekülhet. A prédám lesz, az áldozatom, annak a kiirthatatlan, felemésztő vágynak a halottja, ami minden vámpír életét irányítja.
Tulajdonképpen most jövök rá, hogy Kol szintén mennyire nagyszerű színész. Erre van most szükségem, rá van most szükségem, pontosan. Kol Mikaelson kell Katienek. Jelen pillanatban még nem testileg, hanem lelkileg. Vele igazán ki tudok kapcsolni, és bumm. Tudja mi kell nekem, ismer, mindketten ismerjük egymást. Ezzel még a lányom elrablását is dalolva megbocsátom neki. "Ne törődj a fiúkkal. Mind össze fogja törni a szívedet." Halk, nevetésszerű hörgés hagyja el a számat ezekre a mondatára. Nem bírtam ki, de olyan halk volt, hogy nem úszott el semmi, maximum ő hallhatta meg. Igyekeztem visszavenni a komoly ábrázatomat és hevesen bólogattam mögötte, de belül tomboltam. Kicsi lány.. Ha tudnád, hogy ma nem az a férfi lesz az egyetlen, aki összetöri a szívedet, csak azzal a különbséggel, hogy mi nem jelképesen törjük össze azt. Való igaz. Mi vagyunk a játékosok Kollal, mi az emberek egész életét vesszük el, nem csak a nyomorult lelki világukat, és ez az igazi gonoszság, nem az, amikor megcsalod a barátnődet. Mikor Kol rátér a valódi dolgokra, ördögi vigyor kúszik a számra, miközben keresztbe teszem a kezemet. A lány arca egyik pillanatról a másikra sötétbe borul, érzem, hogy a szívdobogása felerősödik, mocorogni kezd, nem érti a dolgokat. Az egyik percben kedves, törődő emberek hirtelen félelmetes szörnyekké alakulnak. Hogy felfogja a helyzet magasságát, kivillantom a szemfogaimat, miközben a szemem alatt a fél arcom fekete erekbe borul. Halk nyögés hagyja el a száját, majd látom, hogy habozik. -Egy..kettő.. -számolni kezdek, mire ő hirtelen körülnézve pattan fel, és szájra tapasztott kézzel futni kezd. Nem kiabálhat, nem kérhet segítséget, Kol uralja az elméjét, nem engedi neki. Ránézek a társamra, majd egy gondolatra a nő után indulunk. Vámpírsebességgel pillanatok alatt elé teremtünk, ő pedig nem figyelve másra, csak a fejvesztett futásra, szinte belénk szalad. Könnyel áztatott arccal néz felénk, egy könnycsepp épp akkor gurul le a kipirosodott arcán, amikor összetalálkozik a tekintetünk. Mintha le akarnám törölni a könnyeit, az arcához nyúlok, ám símogatás helyett a bőrébe mélyesztve a körmeimet szántom fel az arcát, amiből kicsordul a vér. Lenyalom az ujjamat, hanyatt lökve az úton. -Nem menekülsz? Ilyen lazán megadod magad? -biggyesztem le az alsó ajkamat. -Vagy te is játsszani szeretnél? -vonom fel a szemöldököm. -Kötve hiszem, hogy kedvelnéd a játékunkat, kár, hogy nincs választási lehetőséged. Hozzánk képest még az Orosz Rulett is valóra vált álom, nem a te apró kis pasiproblémád. -ironikusan elfintorodom, miközben látom, hogy hátracsúszik és óvatosan felbotorkál a földről. -Csak csukd be a szemed, és számolj háromig, hátha az segít. -oldalra biccentett fejjel kezdtem el ismét közeledni felé. Éreztem, hogy a szemfogaimból nem tűnik el az az édes égető érzés.. Rég nem éreztem már ilyet, és egyszerűen imádom.. Mintha imádkozna, de inkább csak motyog, amikor felnéz ránk. -Nektek nincsenek szeretteitek, lelketek? -remegő hanggal bár, de végre kinyögi amit akar. Szomorú, megjátszott arckifejezést veszek fel. Sikerült kifogjunk egy ilyen hívőt. Kol miért nem igézte meg, hogy fogja be a száját? -Ugyan édesem. Két gyerekem van. Az egyik már valószínű meghalt, a másik pedig éppen otthon vár. Neki van egy ezer éves szerelme, éppen őt is otthon várják. De tudod.. A mi kapcsolatunk már olyan régi, hogy tudunk időt szakítani az ilyen kis szórakozásokra, mint te vagy. Egyéb kérdés, esetleg bugyuta kívánság, amit úgy sem teljesítünk? -vonom fel a szemöldököm türelmetlenül, egyre közelebb menve hozzá, hiába hátrál, én újra és újra közelebb vagyok.
Miután a lány kimondta, hogy konkrétan egy szellem elől bujkál, akkor már egy kicsit változott a hozzáállásom a dologhoz. Ha rögtön ezzel kezdi, akkor kiküszöbölhette volna az értetlenkedésemet. Mert elég furcsán hangzott először, hogy valakit el akar kerülni és ezért a forgalmas városban mászkál. De egy kísértetnél ez pont jó módszer, mert legalább kevésbé zavaróak tömegben, gondolom jobban meg lehet róluk felejtkezni, levegőnek lehet őket nézni. De ez csak az én feltételezett megoldásom, mert szerencsére nem vagyok médium, így nem tudom nekik milyen módszereik vannak és a többi. Bele is bolondultam volna már, ha a szellemeket is látnám. Bőven elég nekem az, hogy vámpír lettem. Ezt is utálom, mert nemcsak gyilkolásznom kell, de még a zenekart is ott kellett hagynom pont ezért. Már megfogadtam magamnak; ha valaha is rátalálok arra, aki ezt csinálta velem, akkor a helyszínen apró darabokra fogom széttépni. -Akkor inkább Moonlight bar, azt jobban bírom -mondtam ki, miközben a lányra emeltem a tekintetem. Mivel neki is mindegy volt, ezért nekem kellett döntenem. Mondjuk nem is bánom ezt annyira. A múltkori eset után egy kicsit elment a kedvem a Grilltől. Tényleg nem vagyok az a veszekedős típus, de sikerült összekapnom az egyik ott dolgozóval. Szóval azóta inkább ha lehet akkor máshova megyek. -Na, gyere -biccentettem oldalra a fejemet, jelezve, hogy akkor induljunk. Egyébként meg a Moonlight bar közelebb is volt, azt hiszem odáig csak két utcán kell végigsétálni. Nekem mindenképp hívogatóbbnak tűnt ott kikötni. Meg is indultam a hely felé, nyugodt tempóban. Annyira azért nem siettem haza. Nem állt szándékomban hamar lerázni Laylát. Ő azon kevés természetfeletti lény közé tartozik, akiket kifejezetten bírok. Ugyanis hiába vagyok már x éve vámpír, továbbra sem bővült köztük a baráti köröm. Egy-kettőt ismerek, akivel jól ki lehet jönni, aztán ennyi. A többiekkel meg elvből nem vagyok valami jóba, persze akadnak kivételek, mint Layla, de már félelemből sem kezdeményezek náluk. Egyébként gyerekként még nem is gondoltam volna, hogy ennyi féle természetfeletti van. Persze tudtam egy-kettőről, de például a tündérek létezéséről sokáig fogalmam sem volt.
- Hm, ez nagyon jó kérdés... - feleltem vissza, de magam sem tudtam, hogy mi lenne, ha mi ketten testvérek lennénk. - Ezt nem tudom, lehet, hogy igen... lehet, hogy nem - vontam vállat, miközben ezt kimondtam, mert ezt megjósolni nem lehetne. - Én túl sokszor engedem ki a gőzt... - mondtam neki gyorsan, majd folytattam. - Bár az elmúlt néhány hónapban eléggé visszafogott voltam - nem tudtam eldönteni, hogy büszkeség szól -e belőlem, de a végén mosolyogtam egyet. És természetesen a felsegítős projektemen csak nevettünk egy jót. - Idősebb vagy nálam, szóval... gondoltam, illemből megteszem érted ezt - nevettem fel a végén. - Akkor merre indulunk? Jobbra, balra, előre, esetleg hátrafelé? - kérdeztem tőle bizonytalanul, de mosolyogva.
Nem bánom, hogy ez örök rejtély marad. -mondtam neki mosolyogva, mert tényleg így gondoltam. Talán jobb is, hogy nem tudjuk erre a választ. A lényeg az, hogy most barátnők, tesók vagyunk és csakis ez számít. Jóval idősebb vagyok mint ő, de még így se szeretnék az ellenségei között lenni. A vörös démon nagyon is érti a dolgát ezen a téren, ezt jó párszor be is bizonyította már. - Talán ez annyira nem baj, hiszen legalább nyugodt leszel és nem árt neked az ideg. - mondtam neki kedvesen. - Ezt örömmel hallom. - mondtam neki egy büszke mosollyal az arcomon, majd a következő dolgon elnevettem magamat. - Mi lenne, ha az erdőbe mennénk? - kérdeztem tőle ártatlanul, de úgy gondoltam ott kevesebb az ember és kisebb veszélynek vannak kitéve. Egy pillanatig néztem Sofia-t és elgondolkoztam, hogy vajon képes lenne leállítani, ha esetleg minden húr szakadna?!
- Kellenek titkok az életben, és ez is olyan dolog - kacsintottam Shanna felé, majd mosolyogtam. - Igen, jelenleg nyugodt vagyok teljesen... - mondtam ki gyorsan, majd körülnéztem, és vigyorogni kezdtem magamban, hiszen csak úgy tömegével járkálnak itt az emberek a szemünk előtt, és mégis halálosan nyugodt vagyok. - Nézd meg, annyi ember van itt, de én még mindig itt álldogálok, és... nem keresek vadat, akit elkaphatnék - jelentettem ki mosolyogva. - Most csak sétáljunk picit itt. Mit gondolsz? - nem fogok senkire rátámadni, most nincs ahhoz kedvem, mielőtt még aggódni kezdene Shanna.
Túl sok ember volt itt, nem tudtam, hogy meddig fogom kibírni, hiszen már elég éhes voltam. Talán elég lesz egy apró sérülés és én már el is vesztem az önkontrollt. Régen nem ettem már friss emberi vért, talán pontosan ezért is féltem, hogy most nem bírnám ki. - Igen, vannak egy páran. - mondtam neki egy apró mosollyal az arcomon és elindultam lassan, de magabiztosan. Pedig legbelül féltem a bennem lakozó démontól. Fogalmam sem, hogy mire lehetek képes, mert már egy párszor láttam a bennem élő szörnyet és mindig megtudott lepni.- Rendben van, akkor sétáljunk itt. - mondtam neki mosolyogva, hiszen nem akartam elvenni a kedvét, mert tényleg senkit se bántott.- Büszke vagyok rád. - mondtam neki mosolyogva és meglöktem picikét. -
- Jó páran vannak... körbe-körbe - forogtam egyet, miközben ezt mondogattam, de végül aztán megálltam, és láttam, hogy ő sem szeretné, ha akár én, akár ő elkezdene itt vérengzeni... Így inkább továbbindultam, és kizártam mindent, főleg az embereket, mert nagyon nem volt ínyemre az, hogy bárkire is rátámadjak, bármennyire is ínycsiklandóan finom vérük van, nem szabad. - Nem lenne szép látvány, ha kijönne belőlünk valami kisördög - vigyorogtam egyet. - Tudod, én nem bánom, hogy nem vagyok ember... Nem tudnék már ember lenni semmiképp sem - sóhajtottam egy nagyot.
Igen, szinte tele van az egész utca. - mondtam neki mosolyogva és egy apró kuncogás kíséretében, hiszen az lenne a legjobb, ha most próbálnám elterelni a gondolataimat és talán könnyebben is fog menni, mint azt én hittem. - Szerintem az maga lenne a horror. - mondtam neki egy fejrázás kíséretében. -Neked tényleg egyáltalán nem hiányzik az, hogy ember legyél? - kérdeztem tőle csodálkozva, mert nekem igenis néha hiányzott az, hogy újra ember legyek. Nem biztos, hogy tudnék újra emberként élni, de még is hiányzik az emberlét.
Nem tudtam, hogy vámpírként mennyire érti meg a szellemes dolgot, de örültem annak, hogy nem kell magyarázkodnom, mert mos ahhoz egyáltalán nem volt kedvem. Egy kicsit végre csak ki akartam kapcsolódni és élvezni az életet. Persze ott volt a háttérben az is, hogy eléggé zűrös napjaim voltak, de kinek nincsenek és néha kell egy kis lazulás is. Rendben, akkor menjünk oda. - mondtam neki habozás nélkül és egy apró mosollyal néztem rá. Soha nem jártam még ott, de biztosan jó hely lehet. Egyedül a Grill-ben jártam a szórakozó helyek közül, de oda se túl gyakran mentem. Egyszerűen időm se volt mostanában magamra, de talán most majd minden megváltozik. Szép lassan elindultam mellette, de közben vagy őt vagy az embereket néztem. Nem tudtam, hogy mi történhetett vele ennyi idő alatt, de nem úgy tűnt, hogy bármiben is változott volna az utolsó találkozásunk óta.- S mi történt veled azóta, hogy utoljára találkoztunk, illetve szereztél azóta barátokat? - néztem rá érdeklődve. Tudtam, hogy nem éppen a legjobb kérdéseket szegezem neki, de valamivel meg akartam törni a csendet, ami azóta ránk telepedett, hogy elindultak erre a szórakozóhelyre.
►note: folyt. Moonlight bar? :40:Bocsi nem lett a legjobb reag. | ►zene:-
Kendra végül is elérte a célját, még ha úgy néz ki, hogy most nincs is együtt Sean-el. Nem vagyunk együtt, és talán akkor se leszünk együtt, hogy ha Sean visszakapja az emlékeit. De már túltettem magam ezen, nem is kéne azon gondolkoznom, hogy lehetséges lenne e, hogy újra együtt legyünk mintha semmi sem történt volna. Kendra örülhet, egy éven át ezen dolgozott, és most sikerült is neki! Igaza volt… tényleg úgy lett ahogy mondta, és eltávolított az útjából ha mondhatjuk úgy! Persze az más kérdés, hogy Sean emlékeit mégse tudta nyomtalanul eltűntetni. Lassan de biztosan én is rájöhetnék, hogy a kapcsolatunk valószínűleg nem fog kibírni minden akadályt. Túl sok volt a megpróbáltatás… mintha soha nem is akarta volna senki, hogy mi együtt legyünk. Ha az elmúlt egy évünk így telt, akkor mi lenne később? Soha nem lenne vége ennek. Soha nem telne el egy hónap se úgy, hogy valaki ne próbáljon valahogy szétszedni minket! Épp ezért nem is reménykedek a folytatásban, még ha szeretném is néha, hogy minden olyan legyen, mint hónapokkal ezelőtt, még ha ez lehetetlen is lenne most már! Ezek után már biztos nem lenne semmi a régi, még akkor, sem ha újra elölről kezdenénk mindent. Félnék, hogy mi lenne a következő ilyen „eset”. Mi lenne a következő? Megölnének, csak mert szeretem Sean-t? Elég furán hangzik, de én még ezt is el tudom képzelni mindezek után. Ne értse félre senki, nem féltem az életem, hisz mégis csak mindent megtennék Sean-ért, de mégis furcsa belegondolni, hogy mi jöhet még! Nem akartam én semmi rosszat azzal, hogy a kezébe nyomtam egyből a gyűrűmet, de reménykedtem, hogy ez majd segít neki emlékezni. Ez az ötlet nem jött össze. Utána pár másodperccel elvesztette az eszméletét ezzel csak még jobban rám ijesztve. Nem tudtam, hogy most mit történik, csak reménykedni tudtam, hogy magához fog térni. Csak most jöttem rá, hogy még mindig szeretem, és hiába ez a pár hónap, nem tudtam elfelejteni őt. Egy széles mosoly terült szét arcomon, amikor magához tért, és valamilyen szinten meg is könnyebbültem. Egy kis idő múlva fel is pattant, és engem is felhúzott magával a földről. – Már azt hittem sose fogsz újra visszajönni. – Mondtam ki egészen halkan. Annyira hiányzott… az hogy a közelembe legyen! Közelebb húztam magamhoz, és karjaim átölelték nyakát, sorosan közel tartva magamhoz őt. Tudom, hogy még nem egy dolgot meg kell beszélnünk, de ez most nem érdekelt. Csak egy kicsit legyen még a közelembe. Egy kicsit még el akarom felejteni azt, hogy még ha most emlékszik is, akkor sem biztos, hogy mi most együtt maradunk.
- A horror... semmiség lenne ehhez képest, azokon még vigyorogni is lehet - el is kezdtem én is vigyorogni, mert én ilyen vagyok, mindenen mosolygok, és kész. - De most nem vagyok olyan formában, hogy ilyet csináljak, szóval... semmi probléma - szúrtam még oda az előző mondatomhoz picit halkan. - Hihetetlen, de mégsem tudnék már ember lenni... Eleve az a sok szörnyűség után, amit elkövettem a négyszáz évem alatt, szörnyeteg maradnék örök életembe, és akár egy börtön falain belül csücsülnék életem végéig - feleltem kérdésére, kicsit hosszabban, meg leginkább elmélkedve, mert ugyebár az a sok kínzás és gyilkosság az emberi életben büntetésekkel jár, mégpedig nálam többszörös életfogytiglant szabnának ki. - De téged eltudnálak úgyis viselni, ha ember lennél... Talán - nevettem el magamat ezen, mert valójában egyikünk sem tudhatná, hogy mégis milyen lenne az egész dolog, és örökre rejtély marad.
Ezt örömmel hallom. - mondtam neki egy apró mosoly kíséretében, mert talán nem kellene benyögnöm azt, hogy én meg éppenséggel beszámíthatatlan vagyok. Én mindig is a jó kislány voltam, de most úgy érzem ez nem fog menni. Elég lesz egy kis vérszag és máris elszabadulhat a pokol, hiszen annyira régen ettem már. És így vámpírként úgy gondolod van időd helyre hozni ezeket a hibákat. - mondtam neki kedvesen, hiszen teljesen megértettem. Én eleve nem tettem sok rosszat, de mindig is úgy éreztem, hogy helyre kell hoznom az apróbb hibáimat. - Még a végén belőlem lenne a vacsorád. - mondtam neki nevetve, de alig, hogy kimondtam friss vér illata csapta meg az orromat. Igyekeztem uralkodni magamon, de nem ment, egyszerűen nem sikerült. Pár másodperccel később el is tűntem a közeli utcában és már a szám a férfi nyakára tapadt. Éreztem a vér mámorító érzését amint betölti teljesen a számat és még a külvilág is megszűnt. Egyszerűen mámorító volt minden.
Azt hittem az egyetlen dolog, ami fájhat ebben az egészben az a tudatlanság. Idegesített, hogy nem vagyok tisztában a dolgokkal. Az űr, ami bennem volt egyszerűen égetett. Minden egyes pillanatban hajtott afelé, hogy kiderítsem mi is történt úgy igazából. Most viszont, hogy tisztában vagyok a dolgokkal.. Bűntudat kezd terjedni a mellkasomban. Képes voltam elárulni azt a nőt, akit a világon mindennél jobban szeretek. Nem tudtam erről, de éreztem valahol legbelül, hogy valami nem stimmel.. Nem hiszem el, hogy képes voltam megcsalni a menyasszonyom. Még akkor is, ha a tudtomon kívül történt ez az egész. Hibáztam. Ezen nem tudok változtatni. Csak megpróbálhatom helyre hozni. Már, ha egyáltalán van értelme rendbe hozni.. Mert az egész kapcsolatunk nem szólt másról, mint a túlélésről.. Arról, hogy átvészeljük az akadályokat, amiket elénk helyeztek. Talán mindkettőnk érdeke lenne, ha befejeznénk. Kendra nem bánthatná.. Én pedig anélkül törhetném rá az ajtót, hogy lenne veszítenivalóm.. Miután visszanyertem az emlékezetemet szinte rögtön talpra pattantam és magamhoz vontam.. Álmaim nőjét tartom a karjaim között, de el kell őt engednem. Esélyt kell adnom neki a békés boldogságra. Ahol nincsenek összeesküvések, ahol senki nem akarja elválasztani attól a férfitól, akit szeret. Én ezt nem adhatom meg neki bármennyire is szeretném. Kendra csak akkor nem fog veszélyt jelenteni rá, ha megölöm. Én pedig pontosan ezt fogom tenni. Nem érdekel a múltunk egyértelműen átlépett egy határt, amit már épp ésszel nem lehet megmagyarázni. Megőrült. Képes volt elvetetni az emlékeimet csak azért, hogy magának tudhasson.. Mekkora pofára esés lehetett a számára, hogy még így az emlékeim nélkül sem vágyom rá annyira.. Aurora ide vagy oda. nekem rá már nincs szükségem. – Aurora.. Beszélnünk kell.. Ez az egész.. Nem mehet így tovább. Nem bírom elviselni, hogy folyamatos veszélynek teszlek ki.. Kendra képes volt elvenni az emlékeimet.. Mindent, ami veled kapcsolatos.. Mindent, ami számított az életemben. Nem akarom megtudni, hogy mire lenne még képes.. Nem szeretném, ha bajod esne ezért megteszem azt, amit Kendra annyira akar. Félreállok. – Fájt, hogy ezt kellett mondanom, de nem akartam hiú ábrándokat ébreszteni benne, mert ezt mi nem folytathatjuk. Nem akarok én lenni az, aki miatt elveszítené az életét. Azért váltódott ki az átka, mert az én barátnőm. Az élete fenekestül felfordult, mióta együtt vagyunk. Sokkal jobb lesz neki nélkülem. Én meg, ha addig élek is, de meg fogom ölni Kendra-t. Nem valami bölcs döntés lenne vele együtt halni, hiszen akkor a túlvilágon is zargathatna és egy örökkévalóságon keresztül kellene őt elviselnem, de hajlandó vagyok meghozni ezt az áldozatot a szerelmem érdekében. Mindenre képes vagyok annak érdekében, hogy ő biztonságban legyen. Még a szerelmemről is lemondok.. Ha ez kell ahhoz, hogy ő rendben legyen.. Hát megteszem. Érte örömmel áldoznám fel az egész életemet..
Szerettem ezt a fajta szórakozást. A lány menekült, de a mi gyorsaságunk elől még a leggyorsabb embernek sincs menekülése. ÉS nincs kegyelem, ahogy Katie is a tudatára vetette, ez még az orosz rulettnél is rosszabb. Tulajdonképpen... még nem akartam megölni a lányt. Nem volt ugyan érdekes, hiszen annak idején nála milliószor kívánatosabb lányokat is megkaphattam, és nála százszor jobb és erősebb prédákkal is eljátszhattam, de az elmémet elborító, sűrű, vad érzéketlenség szenvedtetést követelt. Azonnal. És ő az enyém, még véletlenül sem a barátnőmé, aki ma este már így is túl sokat csemegézett. Nem törődve tehát az ő sóvárgó, éhes tekintetével, egy erős rántással magam felé rántottam a minden porcikájában reszkető lányt. Közelebbről megnézve magamnak, nem volt olyan rossz. Csak hát a sírás, az elrondította... - A szerelmed is egy ilyen aljas gyilkos, mint te? Vagy ha nem, nem fog meggyűlölni ezért? - köpte felém a szavakat, annak reményében, hogy ezzel talán majd szíven talál. Hát, nem jött össze, ahhoz először szív kéne... És most nincs bennem semmi érzelem, semmi jó... azt hiszem, tudom, miért szerettem mindig is a vadászatokat. Mert akkor nem éreztem a szerelmet sem. - Amiről ő nem tud, az nem fáj neki... csak neked - kacsintottam rá, majd kezem a karjára siklott. Puha bőr, alatta tisztán érezni a vér lüktetését. Olyan erősen kalapált a riadt szíve, mint aki pontosan tudja, hogy ma éjjel kell egy életnyi pumpálást kierőltetnie magából. Egy erős rántással kicsavartam ezt a puha, lüktető végtagot, amely hangos reccsenéssel adta meg magát pokolli erőmnek. A lány halkan felsikoltott, de segítség nem jöhetett, mert senki nem hallotta... - Még mindig úgy gondolod, hogy a szerelem a legfájóbb dolog a világon? - hajoltam közel hozzá bizalmaskodva.
- Ezeket... nem igazán lehet helyrehozni már, de próbálok olyat tenni, amivel enyhítem az egészet - két sóhaj között mondtam ezt neki, de valamit láttam rajta, valamit, amit nem értettem. - Te... finom kis vacsora lennél, gyertyafény mellett... - nevetés nélkül nem bírtam ki ezt, de láthatta rajtam, hogy viccelek vele. - Egyébként inkább a jobb kezem lehetnél, ha én egy királynő lennék. Az én partnerem, akit bármilyen áron megvédenék, és akit senki sem bánthatna - fordítottam őszintére a beszélgetést. - Jól vagy egyébként? Olyan furcsának tűnsz, úgy nézel ki, mint én... amikor épp nem jó dologra készülök - kérdeztem tőle, bár kész vagyok arra, hogy megállítsam őt, és az embereket megigézni.
Kellett egy kis levegő. Nadia és Katherine vitája lassan kezd az agyamra menni. Muszáj volt otthagynom őket egy kis időre. Egyszerűen nem az én világom a csajok harca. Úgy gondolom jobb kimaradni az ilyesmiből, főleg, hogy nem foglalhatok állást egyikük mellett sem. Mindketten a rokonaim, hogy is foglalhatnék állást bármelyikük mellett. Unalmasan baktattam és szeltem a teret, amikor vér illata csapta meg az orromat. - Kol Mikaelson -mondom szárazon és megállok vele szemben. A nő vérének szagától gyorsan megéhezik a vámpír. - Rég láttuk egymást. -mondom zsebre tett kézzel. Egy kényelmes melegítő volt rajtam baseball sapkával. Kol Mikaelson. Utoljára az esküvőmön láttam. Előtte pedig a partin mielőtt meghalt. Érdekes, hogy Selena legjobb barátja és alig ismerem. Bár a neve így is sokat elárul róla.
Már nem sokáig tudok várni, érzem. A testem minden egyes porcikáján eluralkodik az ölni akarás, jobban, mint bármikor. Lassan szívom magamba a vérének az illatát, ami a nyakán ejtett sebből szivárog, majd lassan rászárad az egyre sápadtabb bőrére. Most Kol szívére próbál hatni, fölöslegesebb, mint, ha engem nyösztetne. Csak egy halk kacajt eresztek, majd Kol felé fordulok, közelebb lépve hozzá simítok végig a vállán. -Azt hiszem már eleget játszottunk. Meg kéne már mutatni azt, ami fizikailag is fáj... -suttogom éppen annyira hangosan, hogy a földön fekvő lány pár hangfoszlányt elcsípjen belőle. Nem is habozott tovább. A kezét megragadva szinte kettétörte azt egy könnyed mozdulattal. Csak a reccsenés hallatszott, majd a nő a földön hanyatt vágódva sikított az égnek, hátha valaki megmenti. De sajnos senki sem sietett a segítségére. Könnyektől áztatott arccal, nyögdécselve ott vergődött a hideg földön, talán már a halálért imádkozva. Az arcom újra elváltozik, a fogaim előbukkannak, úgy lépek közelebb én is hozzá, letérdelve a szinte élettelen teste mellé. Úgy fest a lélek már kihalt belőle. Csak a biológia élteti, ő már meghalt, és ezzel tisztában is van. -Mondanám, hogy sajnálom, de tudod, nem szokásom hazudni. Rossz időben sírtál rossz helyen drágám. Most már az életedért is felesleges könnyeket oltanod. Idd a szavaimat, mert valószínű ezek az utolsók, amiket a rövid kis érdektelen életedben hallani fogsz. -ördögien vigyorgok az arcába, miközben közelebb hajolok a nyakához, és beleharapok kiszakítva a bőréből egy darabot. A vér ömleni kezd, a lány még mindig nem halt meg. Nem is az volt a célom. Csupán a fájdalom, amibe majd belehal. A vérét kezdem inni, miközben felém kapálózik, így kénytelen vagyok a másik kezét is eltörni. Szét akarom szedni, vágyom rá. -Állj fel. -utasítom neki, persze moccanni sem tud. Felrántom a földről egy kisebb fának szorítva. -Na és neked van családod? Ha olyan kíváncsi voltál a miénkre, most mi kérdezünk. Tudod, szép dolog egyszerre egy egész családot lemészárolni.. -fantáziálok el, mélyen a szemébe nézve. Nem akarja mondani, de muszáj neki, hiszen megigéztem. -Kistestvér? Milyen édes.. Talán ő is így sikít, mint te? -vonom fel a szemöldökömet, mire erőtlenül újra kapálózni kezd. Nem tudom kifejezni, mit látok az arcán. Egyszerűen annyi érzelem siklik át rajta, hogy az valami hihetetlen.. Mindig is próbáltam egy szóval megfejteni azt, amit ilyenkor a prédáink gondolhatnak, de könnyen letettem róla, mert a végén már nem érdekelt. Ismét beleharapok a nyakába, a mellkasánál fogva a fához szorítva, mikor ismerős hang üti meg a fülemet. Elszakadok a nőtől, de nem engedem, hogy lerogyjon a földre, úgy tartom a kezemben, akár egy rongybabát. Immáron a hanghoz ismerős arc is tárul. -Nocsak-nocsak.. Nash Petrova.. -hangom tele van iróniával, miközben az elváltozott arcommal vigyorgok feléjük.. -Óóó édeseim, két legyet egy csapásra? Ennyire nem vagyok mohó.. -fordulok Kol felé gonosz mosollyal az arcomon, miközben elengedem a még lélegző nőt, és körbenyalom a számat. Közelebb lépek feléjük keresztbe tett kézzel. Kíváncsi vagyok Kol reakciójára, hiszen ő már mindent tud..
Figyelmesen hallgattam Katie-t, na és persze a gunyoros hangvételét, amit a lányhoz intézett, aki már alig élt... Ezt szerettem benne igazán, a könyörület teljes hiányát, a játék és a vér iránti olthatatlan vágyat, ami ugyanúgy munkálkodott bennem is... Ilyenkor azért elgondolkodtam, van-e közöttünk valamiféle rokoni kapcsolat, de a Petrovákra általában vigyáztam a Tatia iránti tiszteletemből, szóval kötve hiszem. Aztán váratlanul új látogatónk érkezett... ugyan alig kétszer, ha találkoztunk, könnyűszerrel megismertem ezt a hangot. A francba... ha ő itt van, oda a játék. Katie-hez suhantam, félrelöktem őt, majd én kaptam el a tartásunk nélkül összeeső áldozatunkat. - Vége a játéknak, édesem - vigyorogtam rá gonoszul, majd egy laza mozdulattal kitörtem a nyakát, majd elengedtem. Élettelen teste rongybabaként terült el a földön, én pedig, mint aki jól végezte a dolgát, visszafordultam a Petrovákhoz. Nash legutóbb egy hülye kis nyápic volt, nem hiányzik még, hogy esetleg meg akarja menteni a kiscsajt. - A Petrovák szégyene... - biccentettem az irányába egy gunyoros mosoly kíséretében. Tudom, hogy ő változtatta emberré Katie-t, annak reményében, hogy az majd megváltozik. De a rosszakból aligha lesz jó, inkább a jókból lesz rossz, ez a világ úgymond rendje. - Úgy hiszem, volna miről beszámolnod -folytattam tovább. Nem tudom, hogy alakult köztük a dolog Selenával, de nem hiszem, hogy túlságosan jól, és annyi biztos, hogy Katie emberré változtatásával sem lopta bele magát a szívembe.
Én finom vacsora? - néztem rá mosolyogva és majdnem el is nevettem magamat ezen az egészen. - Honnét veszed ezt? - néztem rá kíváncsian. Közben folytattam a sétát. - Hmmm ez jól hangzik, de nem biztos, hogy jól járnának mások is velem, hiszen azért én is elég szeszélyes tudok lenni. De jól hangzik, hogy megvédenéd az én kis csinos hátsómat. - mondtam neki nevetve, de egyre jobban éreztem valaki vérének a szaga. Egyszerűen nem értettem, hogy mi van velem és hogy lehetek ennyire éhes.- Persze, jól vagyok. - mondtam egy legyintés keretében, de alig hogy kimondtam már el is tűntem a mellettünk lévő kis utcában és az ajkaim egy szerencsétlen kezére tapadtak. Ő tőle jött a vér illata és szükségem volt rá. Egyszerűen mámorító volt a vér illata, pedig én nem vagyok ilyen, de most nem bírtam uralkodni magamon.
- Fogalmam sincs... csak tipp - nevettem egyet, mert nem tudom, milyen lenne, lehet nem bántanám őt sosem, de az is lehet, hogy azonnal megtámadnám őt... De erre azt hiszem, nem fogjuk megtudni választ sosem. Nem is baj. - Ó, hát, tudod... mindent megtennék érted, mert kellene egyébként is valaki, aki néha észhez térít meg aki beszélget velem - kacsintottam egyet a lányra. Hirtelen eltűnt Shanna, mégpedig az éhség eluralkodott felette... Én rögtön ott termettem, de nem tudtam, mit tegyek, de azonnal elböktem azt a finom kis vacsit tőle. - Na, erről beszéltem az előbb - motyogtam magamban. Az emberhez odaléptem, megnéztem, él -e még... De még lélegzik, csak eszméletlen szerencsétlen.
Én nagyon rágós lennék. - mondtam neki még mindig viccelve és utalva arra, hogy csontos és vézna vagyok. Nem hiszem, hogy jó eledel lenne belőlem, persze a vérem megint más tészta volt, de jó volt kicsit elviccelni a dolgot. - Én lehetnék az udvari-bohócod -mondtam neki kicsit gúnyosan.- vagy a tanácsadód. - tettem hozzá mosolyogva. Nem értettem, hogy mi ütött belém, hiszen soha se szoktam emberekből enni. Most viszont nem bírtam megállni, a friss vér szaga csábított és az íze is remek volt. Éreztem, amint Sofia arrébb lök, majd az áldozatomhoz lép. Nem tudtam, hogy él-e még a szerencsétlen vagy nem, de most nem is érdekelt. Nem értettem, hogy volt bátorsága megzavarni Sofia-nak és hirtelen haragomba neki mentem. Elkaptam a nyakánál fogva és a falnak nyomta. Olyan voltam, mintha kifordultam volna önmagamból és a vér iránt eddig elnyomott érzelmeim most törnének felszínre.- Éppen ettem.- mondtam sziszegve és véres arccal, miközben még mindig a torkánál fogva a falnak nyomtam.
Kezdőlap
| ►zene:-
