- Neked nincs miről beszámolnom. -nevettem fel. - De mit szólna a szíved hölgye, ha elmesélném neki, hogy éjnek évadján embereket tépsz szét. -mondtam önelégülten. Szerettem odaszúrni másoknak, főleg az általam olyan eltitkolhatatlanul utált Mikaelsonoknak. - Katie... Látom megint a régi önmagad vagy. Elismerésem. Pedig olyan jól állt neked az emberség. -mondtam sajnálkozva. Kíváncsi vagyok, hogy mennyit szenvedhetett emberként. - És a fattyad? -vontam kérdőre. - Ételt gyűjtesz a kicsinek? -vigyorogtam kissé groteszk poénomon. - Úgy látom ti sosem fogtok megváltozni. -sóhajtottam fel.
Nagyon furcsa az egész, sosem láttam őt még így, pedig régóta ismerem már... Rátámad valakire, aztán rám is. Ez csupán az éhség miatt volt, tudom, de ennek vége kell, hogy legyen. - Engedj el most, ez nem te vagy - próbáltam szabadulni markaiból, nem tudtam. Ez jelenleg nem ő, nem Shanna. - Most azonnal engedj el - szóltam rá.
Egyáltalán nem tudtam, hogy mit miért teszek. Néha tényleg tudtam kegyetlen lenni, de ez még engem is váratlanul ért. Soha se gondoltam volna, hogy egyszer elfogom veszíteni az önkontrollt. Én voltam a szelíd és emberi Shanna, aki mindig jól cselekszik, de most minden voltam, csak önmagam nem. Vagy mi van, akkor ha ez vagyok én és nem az akit mindenki megszokott. Sofia szavai nem nagyon hatottak meg, egyszerűen nem bírtam magammal. Vért akartam, mert éhes voltam. Megfogtam, majd arrébb hajítottam őt, de egyből ott teremtem és újból az ujjaim a nyaka köré fontam. - Lehet ez az igazi énem és miért tenném? Miattad elszökött a kajám. - mondtam neki vicsorogva, majd kicsit jobban kezdem szorítani őt.
Teljesen kifordult magából Shanna... Ilyet még nem láttam, csak néha, amikor én tevékenykedtem ilyesmit. Biztos vagyok abban, hogy ez nem ő. Érzem, hogy ez csak váratlanul kitörő érzelmi hullám tőle, és le fog nyugodni perceken belül. Tudom, milyen az, ha valakin eluralkodik az éhség, és ezt hamar le kell állítani. Ki kell jutnom a karmaiból, mielőtt még az utolsó szusszanásomig fojtogatna. - Ez nem az igazi Shanna, uralkodj magadon - nos, nekem nem kéne szentbeszédet tartanom, hiszen sokkal rosszabb vagyok nála, viszont valahogy el kell érnem, hogy nyugodjon le. - Nyugodj meg... Csukd be szemed, és vegyél nagy levegőt, és engedj el - próbáltam valamit mondani neki, és érzem, ahogyan gyengül a fojtogatása, és reménykedem, hogy többet nem teszi ezt.
Fogalmam sem volt, hogy mi ütött belém. Soha se bántottam senkit se, csak ha valaki megérdemelte. Amúgy szelíd és jó vámpír voltam, amit sokan furcsának tartottak. Nem tudtam, hogy mit miért tettem ebben a pillanatban, egyszerűen ösztönösen cselekedtem és nem bírtam leállítani magamat Olyan énemet mutattam meg, amit még Sofia valószínűleg nem is látott még soha se. Igaza volt, ez nem én vagyok és ami a legrosszabb, hogy nem csak egy védtelen embert bántottam, hanem a barátnőmet is. Szép lassan engedtem a szorításból, majd elkezdtem hátrálni. - Sajnálom.- nyögtem ki nagy nehezen, de meg se vártam a válaszát. Nem bírtam tovább itt lenni, mert még a végén tényleg valakit megölnék. Majd hirtelen eltűntem, minden szó nélkül.
Nash annyira nevetséges. Esküszöm. Legszívesebben figyelmen kívül hagynám, viszont, mint tudjuk, közel sem az a típus vagyok, mint ahogyan ő sem. Bármilyen idős is, nem fél Koltól, ahogyan játszik. Rosszul teszi, még talán én sem szívesen idegelném fel ilyenekkel, nemhogy ő.. Nem mintha érdekelne. Egyel több vagy kevesebb ilyen elcseszett Petrova fattyú a világra már nem számít. Emily is megszületett, bár ő legalább nem hoz a nevünkre szégyent. Tudom a jövőjét, ami lehet káros hatással lehet a jelenre, de bármit teszek, a jövő szerint semmit nem ronthatok el. Ezért is gondolkoztat el a sors befolyásolhatósága. Mindenesetre arra a következtetésre jutottam, hogy Nash egy alvilági gyerek, felnőtt alakban, és semmi több. Miközben hallgatom a nevetséges beszólásait, elvigyorodom a saját gondolatomon. Tulajdonképpen jobban belegondolva, szerintem tökéletesen így van. Újra megszólal, én pedig elfintorodom. Közel állok ahhoz, hogy kitörjem a nyakát, de inkább megőrzöm a nyugodtságom, nem vesztem el az eszem, higgadt maradok, de azért teljes nyugalommal, őszintén szólok neki vissza, gúnyos, szarkasztikus mosollyal az arcomon. -Kicsi Nash.. -lépek hozzá közelebb és közelebb. -Hiányoztál. -billentem oldalra a fejem, iróniával telt hanggal. -Miért beszélsz így Emilyről? -fonom keresztbe a karomat újra közelebb lépve felé. Nem félek tőle, ugyan.. Az a teóriám, hogy úgy sem bántana, már rég felbomlott, de tulajdonképpen nem tud bántani. -Akár a tiéd is lehetne. -vigyorodom el. -Különben te sem változtál semmit. Sajnos. -mérem végig cinikusan, miközben újra lenyalom a maradék vért a számról. -Selena drágám hogy van? Él még? -biggyesztem le az alsó ajkamat, felvont szemöldökkel. -Amilyen jól állt nekem az emberség, ő ugyanolyan jól mutatna szürkén, valahol a föld alatt... -merengek el, megforgatva a szemeimet.
Ez egyre nevetségesebb, mint ahogyan ez a kis vakarék is, ahogyan azt hiszi, képes célt lőni az ostoba beszólogatásaival. Mit szólna szívem hölgye? Semmit. Nyilván nem örülne neki, de tudja, hogy az énemnek ezen részét nem fogom feladni, csak visszafogom őmellette. - Freya tudja, hogy milyen vagyok, és így is szeret. A továbbiakban nincs miről beszélnünk - vontam vállat unott kifejezéssel az arcomon. Szánalmas kis kölyök... Nem is tudom, a férfi Petrovák mind annyira idegesítőek, hogy az már szinte fizikai fájdalmat okoz. - Az a kislány pedig csodálatos. Vérbeli Petrova, még emberként is, amit rád aligha lehetne elmondani - adtam vissza a korábban felém dobott labdát. Ha már ő beszólogat, akkor én is, minden szívfájdalom nélkül. Katie Selenára tett megszólalásán azonban magam is felszisszentem. Selena a barátom, és bár ő tényleg előbb látná halottan, nem tetszett a hangnem. - Selenát hagyjuk ki ebből, Katie - förmedtem rá.
Nem nagyon akartam elengedni, mikor Sean magához ölelt, mert olyan volt mintha ez olyan búcsú ölelés is lett volna. Ez volt az utolsó csepp a pohárban, és ez az a pillanat talán mikor külön válunk. Már csak azért sem rázna meg különösebben ez a dolog, mert erre azért már számítottam, nem ér hirtelen, ha bejelenti, hogy nem nekünk jobb lesz külön. Persze, fájni fog, de már mondhatni felkészültem erre... hónapokat töltöttem nélküle, elég időm volt arra, hogy akár a szakítás gondolatával is megbarátkozzak valamilyen szinten. Nem akartam persze, de nem erőszakolhattam rá, hogy maradjon velem, hátha most minden jobb lesz... sok fájdalmat okoztunk a másiknak, és ezért lehet, hogy sosem érne véget ez az egész. Mindig lesz valaki aki majd azon lesz, hogy szétválasszon minket, így hát nekem is engednem kell, ha menni akar. Én sem akadályozhatom meg, ha esetleg mással akar boldog lenni a későbbiekben. Mert lehet, hogy egyszer majd mással lesz boldog, és lehet, hogy előttük nem lesz annyi akadály, mint előttünk volt, az elmúlt egy évben. De mégis, hiába voltam felkészülve, mégis fájt, mikor végleg tényleg kimondta, hogy vége van, és ő félre áll az útból. Nem akartam sírni, mégis, szemeim könnyektől lettek homályosak. Nem tudtam, hogy mit mondjak... vagyis de! Tudtam hogy bele kell egyeznem ebbe a döntésébe, mégis nehezemre esett kimondani. - Igazad van. Talán jobb lesz így mindkettőnknek... Idő kérdése volt, hogy mennyi ideig bírjuk ezt. - Nyeltem egy nagyot, ezzel is visszafojtva a könnyeimet, még véletlenül se hagyva, hogy sírás legyen a vége. Nem akartam, hogy így legyen vége, hisz szeretem, de mind a ketten tudtuk, hogy végül ez lesz a vége. Kendra-nak sikerült elérni a célját, még ha ez végül elég sok idejébe került, mert azért több mint egy évig bírtuk... de ennél tovább már nem tudtuk húzni. Talán már az elején is tudtuk, hogy ez lesz a vége, csak nem akartuk bevallani, én és ő is próbált küzdeni a kapcsolatunkért több kevesebb sikerrel. Közelebb léptem hozzá újra, és vállára csúsztatva egyik kezemet, közelebb hajoltam hozzá, és ajkaimat összeérintettem az övéivel, és óvatosan megcsókoltam. Nem gondoltam, hogy elfog lökni magától, de mégis megvolt ennek a lehetősége, én viszont még megakartam csókolni utoljára. Kis idő múlva elváltam ajkaitól, és lassan elkezdtem távolodni tőle, hogy szemeibe nézhessek. - Remélem később újra boldog leszel! - Mondtam, miközben elkezdtem fürkészni szemeit. Jobbat nem tudtam volna mondani, mert szerettem volna, ha tényleg boldog lesz egyszer nélkülem, még ha ez most még elképzelhetetlennek is tűnik.
Önmagamnak is ártottam azzal, hogy itt és most kimondtam azt, amit kellett. Mind a ketten tudtuk, hogy a kapcsolatunk nem vezet sehová. Főleg, mivel hónapokra eltűntem úgy, hogy nem is emlékeztem semmire. Tulajdonképpen ez felkészítette arra, ami most következni fog. Nem akartam elengedni. Őrületesen szerelmes vagyok ebbe a nőbe, de nem tudom elviselni, hogy még több fájdalmat okozzak neki. Egyszerűen képtelen vagyok erre. Nem megy ez az egész. Lesz egy kis dolgom Kendra-val, de ezt csak akkor ejthetem meg, ha már teljesen kitisztult fejjel vagyok képes beszélni vele, mert másképpen az egész kudarcra van ítélve. Jelenleg akkora dühöt érzek iránta, ami talán még az Aurora iránt érzett szerelmemnél is nagyobb. Legszívesebben darabokra tépném és elintézném, hogy soha többet ne lehessen lehetősége arra, hogy valaki más beleszeressen vagy bármi.. Pontosan ezt érdemelné. Viszont én nem vagyok Ő. Nekem még mindig van szívem annak ellenére, hogy ennyit játszadozik vele.. Mert az én szívem Aurora-é. Nem tudom ez, mikor fog megváltozni, de muszáj lesz magam mögött hagynom. Láttam, ahogy a szemeibe könnyek szöknek és a mellkasom összeszorult, mintha alig kapnék levegőt. Tudtam, hogy nem lesz könnyű ez az egész, de tényleg nem akartam megbántani. Gyengéden megcirógattam az arcát és legszívesebbe örökre a karjaimba zártam volna és egy pillanatra sem eresztettem volna el, de ez nem így működik.. Sajnos nem. Itt és most le kell zárnunk mindent. Nem gondoltam, hogy ezt pont egy utca kellős közepén fogjuk megtenni, ahol tulajdonképpen a kapcsolatunk kezdődött. Új voltam a városban és ő segített nekem. Közel hajolt hozzám és ajka az enyémet érintette. Kezem automatikusan a derekára siklott és finoman viszonoztam édes csókját. Olyan puhák voltak az ajkai, hogy az már túl tökéletes. Homlokomat az övének támasztottam és szavai úgy martak, mint valami méreg. Az egyetlen személy, akivel boldog lehetnék az itt van a karjaim között, de egyszerűen nem akar összejönni köztünk a dolog. – Szeretlek, Aurora Charlotte Smith. Mindig szeretni foglak. – Suttogtam ajkaira, majd ahelyett, hogy mindkettőnket tovább kínoztam volna egyszerűen elhúzódtam tőle és hátat fordítva hagytam magára. Égetett belülről ez az egész és jelen pillanatban úgy éreztem, hogy elevenen felfal, de tudtam.. Idővel enyhülni fog ez az érzés. Utoljára akkor éreztem magam ennyire pocsékul, mikor a családomat holtan találtam.. Hát.. A szituáció hasonló. Épp most veszítettem el mindenemet.. Mert ő volt az én mindenem.
A rémisztő külsőm, a néha morbid humorom mellett ez a lány még mindig itt van, nem lett elege belőlem, kész csoda. Őszintén, a legtöbb nő fejvesztve rohanna máshova, csak el tőlem, elvégre 196 centi vagyok, és mit ne mondjak, enyhén izmos is. Na de istenem, vadász vagyok, mégsem lehetek fogpiszkáló alakú, hogy ölnék meg ellenkező esetben egy vámpírt, vagy boszorkányt, vagy úgy szimplán bármit. Mondjuk ezt is az egóm diktálja, hogy „ne vegyek fegyvert a kezembe, pusztakézzel sokkal nagyobb móka a gyilkolás.” Akárhogy is szeretném tagadni, még mindig örömömet tudom lelni abban, ha elteszek láb alól egy-két rossz személyiséget. A szolgáltatóm pipa rám, mivel már sokadik ilyen volt, hogy a pénzt elvettem, megbízást azonban nem teljesítettem. Ez van, ha valaki előre fizet. Bár le is szögeztem neki, hogy előre kell fizetnie, különben nincs üzlet. Mostantól úgy érzem mostmár csak utána fogok kapni jutalmat, és arra is gyanakszom, hogy kevesebb lesz ez az összeg. Talán el kéne tennem láb alól őt is, ha már ennyi pénze van, meggazdagodhatnék belőle… Na persze, mert a pénz minden… Pont leszarom a pénzt, ezt is egyedül azért csinálom, mert gyilkos mellett nem akarok tolvaj is lenni. Bár amennyi pénzt fizetett eddig, jó néhányszáz dollárt félreraktam, és egy olyan egy-másfél éve a saját kis villámat is sikerült megépíttetnem. Viszont a fegyverek átpakolása enyhén rizikós feladat volt, ki tudja mikor jön egy rendőr, és kezd el kérdezősködni például a kardokról: „Jaa, én csak… ezzel szeletelem a kolbászt.” A külsőmön sokat nem tudok változtatni, egyedül annyit tudtam csinálni, hogy megváltam a hosszú hajamtól, és máris jobb a „visszajelzés.” Nem sokkal, de így nem tűnök valami nomád harcosnak… Legalábbis próbálok nem úgy tűnni, de mindenki maga dönti el, hogy ítél meg engem. Mióta találkoztam a Dahliával, azóta viszont egy megbízást sem vállalok el, ami időt tudok vele töltök, a társaságomat meg úgy tűnik nem igazán unja. Legalább tudja valakinek a vérét szívnia. Néha a magas labdákat le szoktam csapni, és egy elmés visszaszólással elintézem a poénjait, de általában még erre is van valamije, amire már nem tudok mit felelni. Lenyűgöz, ennyi elég is talán. Meg mint valami mágnes, úgy vonz magához. Nem sok más embernél éreztem ilyet, talán életem alatt 2-n voltak ilyenek… Egyiket ott hagytam, másik meg engem hagyott el. Sajnálom-e? Talán a másodikat, mikor az a lány hagyott el. Az viszont kegyetlen dolog volt az ő részéről is, de mit érdekel mostanság. A múlton nem kéne rágódnom nagyon, ami történt, megtörtént. Mai nap programjaként kitaláltam, hogy sétáljunk egyet, és beszélgessünk, vagy valami hasonló. Nem volt kedvem kimenni az erdőbe, messze volt ahhoz, bár a sétát sem terveztem rövidre. Nyúltam volna a keze után, hogy megfogjam, de inkább zsebre dugtam a jobbosomat. Nem nagyon akarom elsietni ezt az egészet, legyen akármi is. Habár, látszódott rajtam, hogy mit akartam csinálni, de ez nem tűnt fel nekem még akkor… - Nem tudok túl sokat rólad. Szóval mesélj magadról. Akármit. - Villantottam egy lágy mosolyt felé, és figyeltem.
Sosem tudtam kézzel foghatóan kifejezni az érzéseimet. Gyakorta még szavakkal sem tudtam. Maradt bennem egy mély heg, a szüleim hiánya, a szülői szeretet hiánya, melyet úgy tűnik, senki nem tud begyógyítani. Senki nem képes arra, hogy akár megpróbálja betölteni az űrt, amit a hiányuk okoz. Mindezzel ellentétben itt van James. Nem is értem, hogy miért vonzódom hozzá. Hiszen minden környékemen élő azt jósolta, hogy a jövendőbelim egy magas, jóképű, hétköznapi fiatalember lesz. Nos, ő magas is és jóképű is, de nem hétköznapi. Izmai hatalmasak, szinte az egyik válla képes lenne kitakarni egyedül engem. És ami még furcsább volt, hogy mindezek ellenére úgy játszott szívem billentyűim mosolyágval, lágy szavaival, mint ördög a templomi orgonán. Nem voltam képes nem figyelni rá, annak ellenére, hogy bármikor a zsebemben volt egy frappáns visszaszólás, egy poén, mely talán oltja zavaromat, ha olyan helyzetbe kerülnék. S azt hiszem, hogy Jamest nem zavarta annyira ez az egész. Miért is zavarná? A legtöbb férfi imádja, ha a nők humorizálnak. Oké, nem az erőltetett poénokra gondolok, attól magam is rosszul vagyok. De én nem erőlködöm. Ez belőlem jön. Talán volt értelme két srác mellett felnőni. - Ezt én is elmondhatnám rólad. - kacsintottam rád. - Úgy igazából leginkább bérgyilkosnak néznélek. Tipikusan az az alkat vagy. - vigyorodtam el szélesen, miközben félrebillentettem a fejemet, és megálltam, hogy elgondolkodjak, kérdésére milyen választ tudnék adni, ami tökéletesen fedné a valóságot. - Egy bisztróban dolgozom hétvégente. Ez adja az egyetlen anyagi támogatásomat. - válaszoltam ekkor már kissé komolyabban, miközben elmosolyodtam. - Tőlem távoláll a nehéz súlyok emelgetése, én alapvetően edződöm minden telihold folyamán. - sóhajtottam, és tudtam, hogy tudja, miről beszélek.
Egész életemben öltem sorra a különböző fajokból származó lényeket, néhányon megkönyörültem, mert valami szorult belém is ilyen téren. De hogy az egyik célpontom felé ilyenfajta vonzalmat érzek, az még új. Éreztem én vonzalmat sok nő felé már, de ilyet mint ami most van, nem. Nem értem, miért… Talán azért mert vérfarkas, csakúgy mint én? Vagy mert szimplán gyönyörű lány? Esetleg mert vicces? Magam sem tudom. Legtöbb lánynál ezen három tulajdonság közül maximum kettő jelentkezik, de általában egy. Ő benne viszont mindet megleltem. Keresve sem találhattam volna jobbat, ezért hála illeti a munkáltatómat. Ha ő nincs, nagy valószínűséggel vagy elkerültem volna őt, vagy pedig nem tudnám úgy kontrollálni magamat, hogy eldöntsem ki érdemli meg a büntetést és ki nem. Ez esetben meg valószínűleg a föld alatt lenne… De nem, nem akarok ilyenekre gondolni. Bérgyilkos alkat vagyok? Nos, talán azért is, mert ha úgy vesszük, tényleg az vagyok. Igazából nem is mond hülyeséget, elvégre ha kivesszük belőle a fajbéli megkülönböztetést, akkor tényleg pénzért gyilkolok. Egy nagy sóhajjal szólaltam meg. - Nem is tudod mennyire közel jársz hozzá… - Mondtam szinte motyogva, majd pedig megfordultam, amint megállt, és visszasétáltam hozzá. Nem okozott meglepetést, hogy egy bisztróban dolgozik, elvégre ott találtam rá először is. - Elmondok magamról én is néhány dolgot, feltéve ha nem utálsz meg érte. - Mosolyogtam rá, éreztem, hogy nem utálna meg egy ilyen miatt. Végül csak erőt vettem magamon, megfogtam a kezét, és sétálva továbbindultunk, nem sokkal később pedig a mondókámba is belekezdtem. - Szóval… Engem gyerekkoromban még vadásznak neveltek. Szerintem nem kell magyaráznom mik azok, de ha mégis akkor ők lényegében vadásszák a vámpírokat, vérfarkasokat, satöbbi. Tehát az voltam én is, és mondhatjuk elég kegyetlen, brutális személyiség voltam. Egyik vámpírnak a szívét, másiknak a fejét téptem le, mondhatom, ártatlanokét is. 2. világháború óta viszont megválogatom, hogy kikkel végzek, csak akik megérdemlik. És hiszed vagy sem, te is egy célpont voltál a „főnököm” szemében… De ahelyett, hogy végeztem volna veled megismertelek, megváltoztam, és beléd estem….- Most ezt komolyan kimondtam, vagy csak gondoltam?? Remélem utóbbi, mert másik esetben nem kellett volna ilyen korán mondanom ilyet… Főleg, hogy az ő érzéseivel sem vagyok tisztában. De ha gondoltam volna, akkor ajkaim sem mozogtak volna… - Vagyis… ömm…. - Nagyon ügyes vagy Jamie, ezzel talán egy életre eltaszítottad magadtól, gratulálni tudok csak… Hogy lehettem ilyen hülye, hogy kimondtam hangosan? Mindegy is… ami történt, megtörtént… Ha gondol egyet, és itt hagy, akkor hadd tegye, nem állíthatom meg benne. Én pedig visszatérek a munkához, hogy embereket ölök… Elvégre nem lehet mindennek Happy Endje, pláne nem számomra, aki számtalan ártatlant ölt meg….
Figyelmesen hallgattam őt. Lehet, hogy fiúk között nevelkedtem, de mégis volt bennem egy olyan ritka tulajdonság, mely egyenesen megkövetelte azt, hogy ne szakítsam félbe mások beszédét. A szavak, melyek elhangoztak, amúgy is arra ösztökéltek, hogy elgondolkozzak rajtuk. Nem hazudott, amiért máris a nyakába tudtam volna ugrani. Különös tulajdonságaim közé tartozik, hogy meg tudom állapítani, ha valaki a szemembe hazudik. Ő nem tette. Mióta csak beszél és beszél.. azóta egy ferdítés sem hagyta el a száját. Istenem, hát vannak még férfiak, akik képesek néha komolyságot magukra erőltetni, és pont egy ilyenbe botlottam? Azt hiszem, James megtestesíti azt, amiről mindig is álmodtam. Komoly, ha kell. Humoros, ha kel... és azt hiszem, hogy megértő is. De eddig szerencsére még nem volt szerencséje ahhoz, hogy a vállán kelljen kisírnom magam. Az nem lett volna egy ilyen fiatal kapcsolat legjobb momentuma. Még egy kicsit.. ismerkednünk kell, és utána talán el fogja viselni, ha beállítok kiborulva, és igényelni fogom hogy sírhassak a vállán. - Én is célpont voltam.. vagy vagyok.. - ismételtem meg eleinte ezeket a szavakat, hiszen ez nem éppen volt ok arra, hogy nyugodtan tudjam álomra hajtani a fejemet. Végül is.. célpont! Vagyis valaki vadászik rám. A fejemet akarja, ha ilyen szépen akarom mondani. Hát nem... nevetséges? Középkori módszerek! Ha nem látnám az őszinteséget eme férfi szemeiben, rávágnám a kocsiajtót. Legalább. - Megnyugvás, hogy ha hátrafordulok, nem áll mögöttem egy hústorony, kezében egy atombombával, amit a képembe akar dobni.. - forgattam meg a szemem, de hamarosan megértettem a legutóbbi szavak jelentését. Belém esett.. - Óh... - bukott ki belőlem csak ennyi. Belém esett.. nem egy gödörbe, hanem belém.. bár lehet, hogy vagyok olyan mély mint egy gödör. És nem lehet elég mélyre ásni. - Ne, nem kell mentegetőznöd! - tettem aztán hozzá, és felemeltem a kezem, ezzel folytván belé a szavakat, de egy halvány mosoly már ugrált a szám szélében. Nem vagyok hétköznapi, az tény. És talán szavakkal kellett volna reagálnom arra, amit ő is megtett.. de sosem voltam a szavak embere. Én egy ösztönös, makacs vérfarkas voltam... HÁt vettem a bátorságot, és miközben megálltunk a sétával, közelebb húzódván hozzá, gyengéd csókot leheltem ajkaira. Nem voltam követelőző, engedtem, hogy bármikor félbeszakítsa mindezt, de ha igazak a szavai... reméltem, hogy erre nem fog sor kerülni.
Nem értem, hogy miért mondtam a végén azt, amit. Akármennyire is, nincs jobb szó rá, egy gyilkos vagyok, az őszinteség az én asztalom. Néha pedig túlságosan is. Nem akartam ezt kimondani, még nem, úgy érzem, hogy ezzel az információ tömkeleggel sikerült lerohannom őt. Nem akartam, de őt úgy tűnik nem is az utolsó mondatom, inkább az érdekelte, hogy ő is az egyik célpontom volt. Akármennyire is az volt a feladatom, hogy megöljem, egyre inkább elkezdtem vonzódni hozzá, és lehet elhamarkodottnak tűnik, de megtennék érte bármit. Azt meg nem fogom hagyni, hogy valaki is bántsa, nem számít, hogy alakul ez az egész. Ha nem érez irántam semmit, akkor legyen, nem érez irántam semmit, de nem akadályozhat meg benne, hogy megvédjem őt. Vagyis… megakadályozhat, de remélhetőleg nem fog. Elvégre most mondtam meg, hogy kvázi meg akarja ölni valaki. De a pofáját nem meri előtolni, mással végezteti el a piszkos munkát. Nem is érzem magam sosem bűnösnek ha valakit megölök pénz miatt, elvégre nem én ölöm meg őket. A munkáltatóm… Vagy munkáltatóim. Én csak az eszköz vagyok amit felhasználnak. Örülök, hogy célpontként jelölték ki nekem, különben nem találkozok, és nem töltök el vele felejthetetlen időket. Nem mintha annyira extrém dolgokat csinálnánk, mint mondjuk egy bungee jumpingozás, de akkor is, az hogy itt van a közelemben, velem, ez teszi felejthetetlenné az egészet. Ennyi ideig sikerült tehát magamban tartanom ezt a kis vallomást. De nem is baj, legalább tudja. Innentől kezdve minden rajta múlik. Nem tudhatom milyen érzéseket táplál irántam, ezt csakis ő tudhatja. Amennyire előbb azt hittem, hogy nem vette figyelembe az utolsó mondatomat, most annál inkább estem pofára. Nem tudtam pontosan mire vélni azt, hogy elcsitított, de ahogy ő kérte, csendben is maradtam. Megfejthetetlen nő, nem tagadom. Csendben menetelünk, mire egyszer csak megállított engem, és közelebb húzódván adott nekem egy csókot. Enyhe meglepődés látszódhatott az arcomon, nem tagadom, de ezek szerint ő a tettek embere, mintsem a szavaké. Kisebb habozás után viszonoztam a csókot, lehunytam a szemeimet, és a derekánál körbefonva a karomat magamhoz húztam. Ez a röpkének induló csók elég hosszasra sikerült, mi tagadás. - Ezt miért kaptam? - Egy lágy mosolyt villantva kérdeztem tőle.
Ironikus. Az állatok egyszerű lények - tartjuk így a köztudatban. Ha éhesek, vadászatra kerekednek, fajtársukat tapossák el, két pofazacskóra gyűjtögetnek, ha gyűlölnek, ölnek, ha szeretnek, kimutatják. Nem kerítenek nagy feneket a dolgoknak. Egyszerű lények, egyszerű szokásokkal. Mint a pofon. Azt sem érdemes túlmagyarázni. Mi ebben az ironikus? Hogy mikor bőrüket hasította fel egy aljnövényzetből kiálló fabot, mikor idegen állat állkapcsa hagyta nyomát rajtuk, mikor mi sújtottunk le rájuk egy jól irányzott csapással, fájt nekik, nyüszítettek, elvonultak, nyugalomra vágytak, bizalmatlanok voltak, magányosak és sebüket nyalogatták. Mind. Az ironikus az, hogy mi, emberszerű lények, ugyanazokat a szokásokat vesszük fel, amiket egy "egyszerű", általunk felállított ranglistán lefokozott lény mutat felénk. Ezt tettem én is hosszú-hosszú hónapokon át. Ennek a gondolatmaszlagnak sokszori átrágásának ellenére is bárgyú pillantásomat rögtön elszörnyülködésem váltotta, mikor egy feszes kis tacskó vizeletmintáját hagyva cipőmön fejezte ki birtoklási vágyát. Én szerencsém. A taxis lepcses fajta volt, többször is érdeklődését fejezte ki a furcsa szag iránt, de nem bizonyultam lelkes társnak a beszélgetésben - néhány okét, egy-kettő bólogatást illemből megejtettem. Fene szólna hozzá ammóniaszagú, újonnan, vaskos összegért vásárolt magassarkúban. Kukán tűrtem az utat és a szakadatlan fecsegést, a látványt kerestem az ablaküvegen át. A táblát, Mystic Falls városát. Intenzív fékcsikorgás rántott előre, a citromsárga autó legyökerezett, így borultam a kedvét szegett sofőröm ágyékára, aki minden jelből adódóan a pontosság és a precizitás híve volt. Egy centivel nem haladtuk meg a város tábláját, ő már úgy érezte, sok volt ez a néma utasból, latin vére sarkallta folytonos eszmecserére, ami az én passzivitásom miatt nem következett be. Ezen észjárás alapján: rossz utas nem utas, a cél itt volt, a fizetés kijár, az én szűröm pedig jól ki lett rakva. Okos nőnek tűnt, nem egy bugyuta plasztiknak, igazán megérthette volna, hogy Mystic Falls nagysága kenterbe veri hírét, aminek méretéről szintúgy nem volt panasz. De kirakott. Pénzt nyújtottam át, majd röstelkedve figyeltem, ahogy a távolodó autó lassan és egyenletesen pöfékeli a gázt ki magából, míg behatárolt látóköröm nyomát vesztette, mint én a lehetőségemet a mihamarabbi hazatéréshez. Haza. Hazának nevezem, holott több gyász okozója, mint bármely más város, ahová betettem a lábam. De ide húzott a szívem, ezért ide jöttem. Nem tudom tovább rágni a csontot. Ide tartozok, Mystic Fallsba. Reccs. Ennyi, egy reccsbe kerül, egy félrelépésbe, és a magassarkú, amiért leárazva is vérző szívvel hagytam az üzletbe kis összekuporgatott pénzemet, gondolt egyet és megvált sarkától. Szerencsétlen barom - gondoltam, aztán morcosan táboroztam le a szimpatikus és ruhaanyagot nem kímélő útpadkára, fejemet tenyerembe temetve, felkaromat oldalirányba emeltem, mutatóujjam pedig a stopposokat szívlelők kedvére hajlott az ég felé. Én aztán nem fogok sétálni, annyi szent.
Fura volt itt lenni, hiszen nem ismertem egyáltalán ezt a várost. Már magam sem tudom, hogy mi miatt jöttem ide, mi vonzott ide. Talán a sors akarta így, magam sem tudom, hiszen nem volt annyira felkapott város, mint például New York, Los Angeles és a hasonló nagyvárosok, de mégis idevetődtem és olyan dolog történt amire egyáltalán nem számítottam. Megtudtam, hogy a testvére él. Él és virul, s nem éppen angyali teremtés. Olyan dolgot csinált, amit nem tudom, hogy valaha képes leszek-e elfelejteni, de abban biztos voltam, hogy szeretni fogom őt, hiszen mégis csak a testvérem. De hirtelen ez túl sok volt és őgy éreztem, hogy nem fogok tudni ezzel megbirkózni. Nem vagyok én olyan erős, hogy ezzel szembe nézzek, hiszen a saját démonaimmal nem tudok szembe nézni, akkor ezzel a dologgal hogyan tudnék? Egy egyszerű vámpír vagyok, nem pedig egy gyilkos, domináns egyed. Talán soha se leszek az és emiatt talán selejt vagyok, de az is lehet, hogy most először az életemben azt szeretném, hogy legyen valaki mellettem. Egy barátra lenne szükségem, de nekem soha se volt olyanom és valószínűleg nem is lesz, mivel szívesebben töltöm az időm nagy részét könyvtárak zugaiban, mint valami bulin. Gyorsan pakoltam össze a cuccaimat, hiszen el akartam futni, itt akartam hagyni mindent. Úgy éreztem, hogy nem vagyok képes szembe nézni ezzel. Most először életemben gyáva voltam és a megfutamodás mellett döntöttem. Hívtam egy taxit is és sebesen elhagytam a várost. A fejemet az ablaknak támasztottam és néztem az egyre távolodó házakat, illetve fákat. Olyan fura érzés kerített hatalmába, amikor megláttam, hogy elhagytuk Mystic Fallst. Egy darabig hagytam még, hogy menjünk valahova, csak el innen, de végül megállt parancsoltam és kértem, hogy forduljunk vissza. Még se hagyhatom el a bátyámat, főleg most nem, hiszen végre visszakaptam őt. Harcolnom kell a családunkért, s ekkor tudtam, hogy mindent meg fogok tenni azért, hogy sikerüljön újra egy családnak lennünk. Ahogyan mentünk visszafelé megpillantottam egy lányt, amint az útpadkán áll. Nem sokkal később megálltunk és lassan kiszálltam a kocsiból és elindultam felé. Jól vagy? Kell esetleg segítség vagy egy fuvar? - kérdeztem tőle kedvesen és kicsit aggódva, hiszen ha Mystic Fallsba megy, akkor csatlakozhat hozzám. Elég nagy a taxi kettőnknek is és nem tűnt olyannak, mint aki sorozatgyilkos lenne.
a hozzászólás Clarissanak készült, 372 szót tartalmaz, és írás közben a - című számot hallgattam. Lesz még jobb is
Annak ellenére, hogy igen felpaprikázott kedvemben melegítettem a fertályhossznyi betondarabot, még órákig el tudtam volna ücsörögni a gondolataimmal. Sokan voltak, én pedig kapható a félretett témák kiolvasztására - unalomelűzőnek vagy éppen szembesítésre. Eddig, hónapokig előlük menekültem. Folyton zajt kívántam, hangzavart, dübörgést, zörejt. Így kerülhetett sor arra, hogy - szégyen vagy nem szégyen - most kezdtem beijedni. Hirtelen már nem tűnt olyan jó ötletnek visszatérni, kezem remegése és egészségtelenül havas árnyalata is erről árulkodott, terelőnek számba vettem inkább az összes lehetőséget, az összes helyet, ahol most szívesebben lennék. Messze barangoltam, de volt időm két "húzz el, seggfej" odaszólás között, amit a pajkos átutazok újból és újból kiprovokáltak egy-egy "villants cicit; szeretnéd, hogy elvigyelek... a csúcsig; lenyeled?; na, mi lesz ribanc; szép egy luvnya vagy,kisanyám, elvigyelek?" megjegyzéssel. Távollétemnek köszönhetően elszoktam már a szociális kapcsolattartástól, először nem is tudtam, hogy lereagálni a hallottakat, de a sokadik után csont nélkül osztogattam néhány csípősebb, vulgárisabb véleményt az ilyen suhancoknak, hamar belejöttem, aztán szinte már élveztem is. Újabb fékhang ütötte meg fülemet, szemrevételezés nélkül böktem ki egyhangú, monoton, ritmusos hangsúlyban: "Nem, nem árulom magam, megtennéd, hogy arrébb hordod magad, mielőtt orrba talállak csapni ? Igazán lekötelezel." Ezúttal nem értem el a kívánt hatást, az ajtó kicsapódott, a tekintetemet pedig néhány csinos cipő vonta magára. Köpni-nyelni nem tudtam, mikor megláttam, hogy a csinos cipők csinos lány talpát tartották, aki mint védőangyal, szárnyait rám hajtja. Izé, segítséget kínál. - Már imádlak - köptem meggondolatlanul, és cserfes szám elém kaptam csontos praclimat. - Öhm. Üdv - rebegtem zavartan, és olyan személy lévén, aki gyakorta viseltetik dolgok iránt, mint egy elmeháborodott, most őrült vigyor kúszott arcomra. Hatalmas lelkesedésemet nem is akartam palástolni. - Egy fuvar. Egy fuvar jól jönne - szóltam szórakozottan, és mint aki zavartsággal küzdene, simítottam egy hajtincset fültövem takarásába. Buzgón feltornáztam magam emberi magaslatba. Léptem egyet. Cipőproblémák. Nemtörődöm módon lekaptam lábaimról, és egy hanyag mozdulattal összetalálkoztattam a szemetessel. Veszünk másikat. - Rávizelt egy kutya és letörtem a sarkát - magyaráztam szemlesütve, és szinte kínosan, oldalra húzott szájtartással nyújtottam kezet. - Clarissa. Clarissa Morgan.
Úgy éreztem, hogy lassan szétrobban a fejem, így jobb, ha egy pillanatra elfejtek mindent. Egyszerűen meg kellene tanulnom a mának élni, de nem megy. Próbáltam már sokszor, de mindig agyalok, főleg ha nincs mit csinálnom és ráadásul most hirtelen sok mindent történt velem. Egyszerűen csak az elmúlt napok történései jártak a fejemben, amikor megpillantottam a lányt. Nem haboztam, hogy segítsek neki és reméltem, hogy a fejem a helyén fog maradni, mivel biztos vagyok abban, hogy sokan örültnek néznek amiatt, hogy egy vadidegen akarok segíteni, de én már csak ilyen vagyok. Tudom jól, hogy egyszer ez lesz a vesztem, de én akkor is hiszek abban, hogy minden emberben és lényben rejlik jóság. Tudom, hogy furán hangzik és sokszor megbántottak már, vertek át, vagy éppenséggel kihasználtak, de még ezek ellenére is így gondolom. Lassú léptekkel indultam el a lány felé, majd a szavai hallatára egy apró nevetés hagyta el az ajkaimat.- Ne aggódj, nem vagy az esetem. - mondtam neki még mindig nevetve, majd mit sem törődve azzal, hogy nem néz rám odasétáltam hozzá. Vigyázz, meg ne bánd ezt a kijelentésedet. - mondtam neki mosolyogva és közben végig mértem. Nem tévedtem tényleg nem tűnt olyannak, aki éppen arra készül, hogy megöl. Persze a csinos külső mögött is sok gonoszság tud lappangani, de előbb-utóbb úgyis kiderülne és akkor nem biztos, hogy sokáig élne. Eddig is meg tudtam magamat védeni, de most valami miatt szimpatikus volt ez a lány és hirtelen újra érezni kezdtem azt, hogy jó lenne az, ha egyszer végre lenne egy barátom, akire bármikor számíthatok. De amilyen gyorsan jött ez a kósza gondolat, olyan gyorsan kergettem el és továbbra is őt figyeltem. Mystic Fallsba jó lesz? - kérdeztem tőle kedvesen, majd elindultam a taxi irányába,de szavai hallatára megálltam és újra rápillantottam. Egy darabig gondolkoztam, majd pedig újra közelebb léptem hozzá. - Szerintem egy-két csinos cipőt itt is tudunk neked keríteni. Valószínűleg ugyanakkora a lábméretünk és egy cipő nem oszt, nem szoroz. - mondtam neki még mindig mosolyogva, majd újra elindultam a taxi felé. - Akkor azt hiszem ez nem a te napod és részvétem, de lehet a sors akar megakadályozni az utadban, erre még nem gondoltál? - kérdeztem tőle kíváncsian és közben bevártam őt. Én beszélek pont a sorsról, aki nem olyan régen elhagyta ezt a várost, de most mégis visszatért? Pár óra telt csak el, de újra itt voltam.
a hozzászólás Clarissanak készült, 391 szót tartalmaz, és írás közben a - című számot hallgattam. Lesz még jobb is
- Kevesek száját hagyta el ez idáig - szólt az éles válasz, összefont karjaimból sértődöttség olvasható ki, de szó se róla, arcomon vigyor játszott. Hihetetlen egy csaj. Már több emberséget mutatott, mint amennyivel én cakundpakk találkoztam. Holott erős, nehéz szaga árulkodott milétéről, ennek ellenére annyi jóságot sugárzott tekintete, hogy kétség sem fért hozzá, nincs ártó szándéka. Ami pozitív, azt hiszem. Különös, de pozitív. Felé nyújtott kézfejem nem került viszonzásra, úgy szint bemutatkozásom, így kicsit késlekedve, de annyiszor kínosabban is, magam mellé húztam karomat, majd medencecsontom előtt összekulcsoltam kézfejeimet. Ha nem, hát nem. - Mystic Falls - kocogtattam meg a várostáblát, majd egy félmosolynyi szünetet tartva még egyszer végigmértem a lányt. Érdekes teremtés. Finom báj, mézes illat lengi körbe, arca angyali, igazi tünemény. Kicsit félszegen esnek előre vállai, érezhető, hogy csekély súlyú magabiztosságból merítette bátorságát és szorgalmát. Értékeltem. - A cipőért ne fájjon a fejed - legyintettem. - Így visszagondolva, nem volt egy jó vásárlás. Nem érte meg az árát. Hasonló sarkakat pedig rejt a bőröndöm - simítottam végig a szöveten, majd a kocsi farához billegtem, és jóllakásig tömtem a csomagtartót holmijaimmal. - A sorsom én vagyok - nyilatkoztam határozottan, és kelleténél erősebben vágtam rá a tartó fedelét. Upsz. - A cipőt én választottam be, hidd el, a sorsnak sem jutott ilyen jó ízlés. Olyan pedig nincs, ami eltéríthetne - kacsintottam játékosan, majd bevetettem magam a taxi hátsó ülésére. Grimasszal konstatáltam, hogy férfi a sofőr, akinek ez szemlátomást nem tetszett, de úgy voltam vele, hogyha már a lehetőség megadatott, élek is vele, és nem hagyom, hogy fennhéjázva, négy keréken hajtson el előttem pöfékelve - abba a példába már belekóstoltam.
a hozzászólás Daisynek készült, xyz szót tartalmaz, és írás közben a - című számot hallgattam. Bőven jó vagy nekem :3
Nem akartam mohó lenni, nem akartam annak tűnni... csak át akartam adni magam egy érzésnek, mely magával ragadott, s azt hiszem, hogy ha nem állnék két lábbal a földön (vagy nem járnék két lábbal a földön?), már régen magával ragadott volna. Mikor először csókolóztam valakivel, csak egy suhanc fiút találtam ilyen célra, aki néha betért abba a bizonyos bistro-ba, és mindig mosolyogva célozgatott arra, milyen csinos vagyok. Ergo hogy szívesen dugná le a nyelvét a torkomon. ÉS vajon mi mindent akart még dugdosni... lényegtelen! Az a múlt. Ez a csók sokkal jobbnak bizonyult. És bebizonyítottam, hogy én inkább cselekszem, mintsem beszélek. - Öhm... nem is tudom. - jöttem aztán zavarba, majd eltúrtam egy tincset a fülem mögé, és megköszörültem a torkomat. - Nem gyakran kell beszélnem az érzéseimről... tudod, egy olyan közegben nőttem fel, ahol inkább fiúnak nevelték az embert. Sosem volt barbie-házam, nem kaptam babákat, szép ruhákat, gyakran kaptam levetett ingeket, melyeket kedvemre alakíthattam. Szóval nem tudtam kinek beszélni, nem tudtam kiönteni a szívem... és ez megmaradt. Nem vagyok képes beszélni az érzéseimről. Inkább kimutatom őket. - kuncogtam fel. - És ennél kézenfekvőbb lehetőség most nemigen adódott. - tettem még hozzá, majd oldalra billent a fejem. Alsó ajkamba harapva lassan odanyúltam kezéhez, és megfogtam azt. - Van kedved eljönni hozzám? Az utóbbi időben egy lakást bérelek a hotelban, mert... szóval, összevesztem a srácokkal, és... ilyenkor jobb nem a szemük elé keveredni. - legyintettem fintorogva, de minden szó, melyet kimondtam ,komoly volt. A kérésem is. Nem akarok egyedül "hazamenni". - De csak akkor gyere, ha nem akarsz kinyírni egy fogpiszkálóval. - fűztem még hozzá egy apró kis sóhajjal, hangomban a cinizmus nyomaival.
Mondjuk ezt nem csodálom, de én szeretek kivétel lenni. - mondtam neki mosolyogva és egy aprót még a lányra is kacsintottam. Nem tűntem túl idősnek, de a külső nem minden. Régóta éltem már és megtanultam a legkisebb jelekből is olvasni, de azért én se voltam az a személy, aki egyből meg tudja mondani azt, hogy most ki egy örült, elmebeteg személy, hiszen ezek a személyek általában a legkedvesebbek, hogy a közeledbe férkőzhessenek. Utána pedig a poklok poklát adják neked, szóval igenis óvatos vagyok. Legyen szó bármiről vagy bárkiről. Akkor a hintó előállt kedves? - néztem rá érdeklődve, hiszen most döbbentem rá arra, hogy nem is tudom a nevét, meg mintha az előbb még a kezét is nyújtotta volna nekm, de az is lehet csak képzelődtem. Reménykedtem abban, hogy csak képzelődtem, mert nem akartam megsérteni, de eléggé szétszórt voltam most, így nem csoda, ha egy ilyen dolog elkerüli a figyelmemet. Lassan lehet a saját fejemet is el fogom hagyni, sose lehet tudni. - Daisy Aisha Roughley vagyok, de csak nyugodtan hívj Daisy-nek vagy Aisha-nak, amelyik neked szimpatikusabb. - mondtam neki egy ártatlan mosollyal az arcomon, hiszen eléggé furán éreztem magamat ebben a helyzetben. Soha se voltam az a személy, aki könnyen barátkozik, vagy könnyen elegyedik beszélgetésbe idegenekkel, de volt valami ebben a lányban, ami szimpatikussá tette számomra és reménykedtem abban, hogy a megérzéseim nem hagynak cserben. Elmosolyodtam azon amit mondott és egyre szimpatikusabb lett. Nem olyannak tűnt, aki bármitől is megijedne, vagy bármi is a kedvét szeghetné. - Akkor a bőröndöd is szerencsés, hogy ehhez hasonló szépségeket rejthet. - mondtam neki egy apró féloldalas mosoly kíséretében, majd szép lassan visszaértem a taxihoz. Ez tetszik. - dőltem neki a kocsinak és továbbra is őt figyeltem.- Tetszik benned ez a dolog, hogy nem adod fel, illetve az is, hogy a sorsod te vagy. Ezzel teljes mértékben egyetértek, hogy a sorsunkat mi alakítjuk és amennyire az élet ki tud nevetni minket, annyira kacagva tudunk neki visszavágni. -mondtam neki komolyan arccal, majd pedig ezek után eltűntem a taxiban és vártam, hogy ő is beszálljon és folytathassuk az utunkat.
a hozzászólás Clarissanak készült, 343 szót tartalmaz, és írás közben a - című számot hallgattam. Ennek örülök
Mikor reggel felkeltem még nem gondoltam volna, hogy ilyen napom lesz. Egyszerű „mókaként” indult az egész, mondtam neki, hogy menjünk el sétálni, beszélgessünk közben, ha megéhezünk meg kapjunk be valamit. Végül pedig ügyesen sikerült elkotyognom, hogy belé estem. Az a néhány másodperc míg csak csendben sétáltunk kínzásként ért fel nekem. Nem tudtam mi járt a fejében, mit fog csinálni, hogyan fogja lereagálni az egészet. Elvégre egy monológban mondtam el, hogy meg akartam ölni, és hogy belé szerettem. Nos, ez még tőlem is eléggé kínos volt. Egy örökkévalóságnak ért fel az a néhány lépés, mire végül pedig félrevont és megcsókolt. A megkönnyebbülés egy hatalmas hullámként sújtott le rám, és egyben az öröm. Na persze egy adag meglepettséggel is fűszerezve. Elmosolyodtam a zavarán. Tapintható volt már, mondhatjuk úgy is. Nem néztem volna ki belőle, hogy zavarba tud jönni, főleg emiatt a „cselekedet a beszéd helyett” dolog miatt. Nem tudom milyen lehetett a gyerekkora, de örülök, hogy így alakult minden, különben talán nem is találkoztunk volna, és nem éreznék így valaki iránt sosem. Még mindig sorban ölném a vámpírokat, és a többi egyéb fajba tartozó lényt. - Ez még változhat. Hidd el. Nekem megnyílhatsz, én meghallgatlak. - Mondtam neki mosolyogva. Amint megfogtam a kezemet, a másikkal elkezdtem az övét simogatni, végül pedig azt is zsebre dugtam. - Persze, szívesen hazakísérlek. Annál több ideig lehetek veled, melletted. - Mondtam neki egy apró mosollyal, majd pedig egy újabb csókot adtam neki. A kezeink eltávolodtak, és újra a dereka köré fontam a karjaimat, miközben szenvedélyesen csókoltam őt. Amint vége lett, újra megfogtam a kezét. - Most már mehetünk. Mutasd az utat. - Mondtam neki egy apró mosollyal.
- Daisy - ízlelgettem keresztnevét. Volt benne valami, valami pikánsság, ami igazán szorosan simult a személyiségéhez, sőt, ami pluszt adott neki. Érdekelt és vonzott. Többet akartam tudni erről a leányzóról, a veséjéig akarok látni. - Én lennék szerencsés, ha már nem a bőröndöm őrizné őket. Tudod, hazavágyom... - sóhajtottam elmélázva. Furcsa egy dolog ez a honvágy és még sosem kísértett ennyire. Lemondóan legyintettem egyet, hogy elhessegessem ezeket a rút gondolatokat, majd bevágódtam az ülésre. - Nem egészen így gondoltam - húztam el a számat. - A sors egy dög. Nem mi irányítjuk, mi csak nézzük, ahogy mocsokba rántja a kezünket, de ezúttal átveszem a stafétát. Vagy valami hasonló - ajkam mosolyba rándult, én pedig fészkelődve kerestem a kényelmes pozíciót. Világszemléletemről tartok kiselőadást, holott nem is lát a sztori mögé. Aucs. Mielőtt teljesen leírom magam nála, jobb lesz témát váltani. - Szóval.. Mystic Falls. Most jársz itt először? - kíváncsiskodtam félszegen, ujjaim pedig akaratlanul is malmozásba kezdtek. Szocializálódás, vagy mit fene. Ezzel párhuzamosan megkapaszkodva az ülésbe, hajoltam előre, majd megadtam a koordinátákat a sofőrnek - nagyjából. Az utcanévre is alig emlékeztem, nem még a házszámra. Régen volt, bizony. De a szituáció kényesebb helyzetet szült, a sofőr jelenléte kritikus állapotba sodort, akadt félelmem, hogy elveszítem a kontrollt. Kézfejem ökölbe szorult, légszomj lett úrrá rajtam, szemem tikkelt, fel-felakadt szemhéjam. Igyekeztem leplezni rohamomat, és minden erőmmel a lányra koncentráltam. Nem hittem volna, de ebben a sofőr nyújtott segítséget. A rádió recsegése tompa búgásba csapott, majd dörrent egyet, és lassú dallam tört előre. A sofőr gátlásai megcsappantak, önfeledten dalolászni kezdett. Daisy-hez hajoltam. - Eddig is ezt csinálta? - artikuláltam erőltetetten, majd elszörnyedve vetettem még egy pillantást volán mögé. Ha úgy vezet, ahogy énekel, akkor gázban vagyunk.
a hozzászólás Clarissanak készült, 343 szót tartalmaz, és írás közben a - című számot hallgattam. Ennek örülök
Te pedig? - nézte rám kíváncsian, hiszen ő már tudta az én nevemet, de biztos voltam abban, hogy neki is különleges neve lehet, mint amilyen ő. Soha se szoktam így megállni az útmentén, vagyis csak nagyon ritkán, de most mégis azt éreztem, hogy segítenem kell neki, de magam sem tudom, hogy miért. A sors akarta, hogy így történjen és én pedig megadtam neki ezt. Ismerős érzés, de néha nehéz megtalálni azt a helyet, amit az otthonunknak nevezhetünk. - mondtam neki egy apró mosoly kíséretében, majd pedig eltűntem a kocsiban. Türelmesen vártam és közben megbeszéltem a dolgokat a taxissal. Meg is igézhetném a végén, hogy ne kelljen fizetnem, de van pénzem, nem is kevés, így fölösleges lenne kihasználnom őt és mondhatni semmit se ártott nekem. A sors soha se volt kegyes senkihez se. - néztem a lányra és egy apró gondolkodás után folytattam. - A sors kacagva nevet ki mindenkit, de csakis akkor, ha hagyod neki, hogy megtörjön és úgy rángasson, mintha egy marionett bábú lennél. - mondtam neki komolyan, hiszen elég régóta élek ahhoz, hogy kicsit belelássak az élet rejtelmeibe. De persze nem érthet mindenki egyet velem és örültem annak, hogy ő se akarja hagyni azt, hogy élet csak úgy rángassa őt, hiszen néha kezünkbe kell venni az életünket. Nem jó, ha mindig csak sodródunk. Nem, igazából körülbelül fél órája hagytam el a várost és úgy terveztem nem térek soha többé vissza ide, de látod most még is itt vagyok. Még el se értem a következő városig, de már visszajöttem. - mondtam neki egy apró mosollyal az arcomon, majd pedig kinéztem az ablakon.- Az élet tele van meglepetésekkel. - kicsit halkabban tettem ezt már hozzá, de közben még mindig kifelé bámultam. Veled mi a helyzet? - miközben ezt kérdeztem újra rápillantottam és kíváncsiság lappangott a tekintetemben. Meg akartam ismerni őt és többet megtudni róla. Nem a legjobb sofőr, de legalább beteszi a lábát igézés nélkül Mystic Fallsba, s nekem ez számít. - mondtam neki nevetve, majd pedig amikor elkezdett énekelni, akkor egy kisebb kuncogás is elhagyta az ajkaimat. - Igen, néha rátört ez a dolog, hogy énekelnie kell, de annyira nem zavart. Túlzottan elmerültem a gondolataimban. - mondtam a lánynak mosolyogva, majd kicsit közelebb csúsztam hozzá. - Ne félj, épségben fogsz kiszállni innét. - mondtam neki kedvesen, majd pedig újra visszaszusszantam a korábbi helyemre és figyeltem ahogyan házak sokasága mellett elhaladtunk.
a hozzászólás Clarissanak készült, 343 szót tartalmaz, és írás közben a - című számot hallgattam.
Pupilláim felvették a csészealj formáját visszakérdezésének hallatán. Az előbbi bemutatkozásom elkerülte a fültanú figyelmét, lemaradt róla, így kénytelen volt célzással kiszednie a számból, ami így egyből engem sározott, hiszen nem nézhetett különbnek, mint egy pofátlanul bunkó idegennek, aki a nevét sem tudja kinyögni. Remek. Hát... Eltekintek a sértődéstől, inkább átlendülök rajta. A "bolhából elefántot" korszakomat le szeretném zárni. - Clarissa Morgan - biccentettem, és ábrázatom szelíd vidámságot öltött. Be voltam sózva, na. - Sosem tartottam még életemben egy helyet sem otthonnak. De ez a város - bólogattam, elképedve a saját felismerésemre - különleges. A sorsról kezdett beszélni meg beszélni és végül beszélni. Nem voltam biztos abban, hogy osztom a véleményét, töretlen hitét abban, hogy a sors mindenkivel csúnyán elbán, de ezúttal nem nyitottam számat vitára, némán, csupa érdeklődéssel tekintetemben figyeltem ajka mozgását. Érdekes dolgokról beszélt, el is indított bennem egy gondolatfonalat, amiből kizökkenteni nem máskor, csak akkor tudott, mikor az igézés szó ütötte meg fülemet, a rémület egyből ki is ült arcomra. Bátor vagyok a magam módján, de ritkán hajlok arra, hogy vámpírságomról emberek társaságában témázzak. Ez azért bizarr, nem? Szám elé csúszott ujjam, hogy bizalmasságra és óvatosságra intsem. Önkéntelenül, önakarat nélkül jött a mozdulat, szinte úgy kellett elkapnom kézfejemet, amivel a következő pillanatban a sofőr ülésének háttámlájára mutogattam. Vele mi lesz? Nem szeretek felelőtlenül, szórakozásból igézgetni embereket, ha nem muszáj, de úgy tűnt, hogy a kormány mögött vigadó semmit sem érzékel a hátsó ülésen történtekről. Mázli. Visszatérve az előtte mondottakra - hiszen fúrta oldalamat a kíváncsiság - kérdésekkel bombáztam. - Elmentél? Miért? És miért jössz vissza? Hogy jött az ötlet? Ugye, nem kényszerből? Lehet, hogy finom kisasszonynak tűnök, de szétrúgom bárki fertályát szemrebbenés nélkül, ha szükséges.
a hozzászólás Clarissanak készült, 343 szót tartalmaz, és írás közben a - című számot hallgattam. Ennek örülök
Kezdőlap
|| ►zene:-
| szószám: 377 | 
