-Az anyám megölése nem elég ok? A rengeteg feleslegesen kiontott vér, nem ok? Nem vagyok szent, ahogy te sem. De ha ezt érdemeljük, akkor el kell viselnünk, majd a következő lehetőséget megragadva tovább lépni.-ez úgy hangzott, mintha magamat is arra biztatnám, lépjek végre előrébb, ne a múltamban toporogjak. A lehetőség megragadása részben az volt, hogy a szívem, mely ismét doboghatott, értelemszerűen most ne csak a világnak dobogjon, de neki is, ahogy régen. Csupán vissza kellet találnom ahhoz az énemhez, aki feltétel nélkül képes volt gondoskodni valakiről, de ez az énem soha nem is létezett igazán. egy dologban biztos voltam, hogy sem őt, sem a nővérem nem vagyok hajlandó és nem is lennék képes újra faképnél hagyni. Új életet kellett építenem, aminek ők voltak a tartópillérjei elsősorban. Mosolyom széles lesz, mintha mindig is természetes módon ült volna arcomon, mintha el sem tűnt volna onnan soha. De persze megváltoztam én is, és le kellett küzdenem pár emléket, amik elérték, hogy csak a kellemes és jó emlékekre tudjak koncentrálni. Ezen segített az is, hogy ilyen könnyedén képes voltam legyűrni mindent, amin most nem kellett volna gondolkodnom. És tudtam, hogy a bizonyos dolgok, amik szóban forognak, mély nyomot hagytak bennem. Gerincemen végigfut egy bizsergéshullám, és mosolyogva rázom meg a fejem. Az, hogy én mit akartam egy dolog volt. Kicsit megrémisztett hogy vágyni kezdtem arra, amire régen is, ahogy az is rémisztő volt, hogy most úgy éreztem, meg is kaphatom azt a valamit. Azt a valamit, amit érzelemnek hívtak, és még ha nehezen is, de be kellett látnom, hogy holmi kalandnál mindig is több volt, amit viszont nem ismertem volna el soha. De ő sem tette. Viszont tekintetemből süt, hogy most nem vívódok azon, hogy kimutassam az érzést, ami testem átjárja. -Tudod, már-már kételkedem benne, hogy én voltam az, aki bármit is az emlékeid közé véshetett. De ha ez így van, az sok mindent elárul arról, hogy velem szemben ki vagy. És az, hogy megtörlek e... Szerintem felesleges lenne eleve ellenkezned.-mosolyomban megbújik némi ördögi sejtelmesség, ahogy hangomban is, de arcomon gyengédség és szelídség elegyedik, s ül ki rám. Eszem ágában sem volt bántani, ahogy régen sem tettem vele. Legalábbis nem úgy, ahogy más bánthatta. Az, hogy más helyzetekben hogy viselkedtem vele, egészen más lapra tartozik. Bármennyire szeretnék csendesen sétálni mellette, élvezni, hogy a közelemben van, ahogy kezem a kezébe simul, mintha mindig is oda tartozott volna, a pillanat varázsa megszakad. Csodálkozva hallgatom, a rengeteg kérdés pedig egyre gyorsabban fogalmazódik meg bennem, ahogy egyre több információt tudok meg. Majd mikor előtörnek belőlem, a válaszra úgy kezdek el figyelni, hogy minden mást teljesen kizárjak. És bármennyire ésszerű volt, amit mondott, és csak arról tanúskodott, hogy jó ember, testem szinte remegni kezdett, ahogy könnyeim is kis híján megcsillantak szememben, de egy nagy nyeléssel visszaküldtem őket a helyükre, mielőtt ismét megtörtnek tűnök. Hogy miért? Mert egy részem mindig vágyott rá, hogy anya lehessen, és magam sem tudom, hogy csalódást vagy örömöt érzek inkább, hogy neki ez már megadatott, a gondoskodó szülő lét. -Sajnálom.-ez nem az első gondolatom, kérdésem, de nem tudom, mit mondhatnék hirtelen. Elfordulok tőle egy pillanatra, körbenézek a kissé kihalt város utcáján, és veszek pár mély levegőt, hogy meg tudjak végre fogalmazni egy olyan mondatot, ami kifejezi azt, amit érzek vagy gondolok.-Te vagy az apjuk, más nem számít, csak az, hogy biztonságban vannak. És rajtad kívül ezt senki nem tudná megadni nekik.-nézek vissza Philip-re, és ismét mellé lépek, kezeim mellkasára fektetem.-Nem érdekel, hogy mi volt köztetek, vagy mi nem, az már a múlt. Mindig is vágytam családra, gyerekekre. És rád.-mosolyom óvatossá válik, de szemem ismét elárul, és benne tükröződik az őszinteségem, amivel felé képes vagyok szolgálni. Mert ahogy beszélt arról, ami történt, hogy röviden, de megtudtam, mi történt, hogy kerültek hozzá, rádöbbentett, hogy amit mindig is láttam fény, ami benne élt, valóban ott pislákolt.
-Magamat tartom annak aminek, de te se nem gyilkos se nem valami átokfajzat vagy, szent ugyan nem, de ne gondolj magadra valami förmedvényként Meli. - Az valahogy elég rosszul érint, ha így vélekedik magáról. Persze Én sem vagyok egy díszpinty. Mondhatnám, hogy ne éljen a múltban és csak a jelenre koncentráljon, de az csak felesleges szenteskedés volna, hiszen Én is mindig visszatekintek a múltba. Az a pap ne prédikáljon vizet, aki bort iszik, nem? Most, hogy végre itt vagyunk újra, egymással szemben, nyílt lapokkal, ideje nem a múlton keseregni, nem azon gondolkodni, hogy mi lett volna, ha..Én nem azt akarom, hogy ami volt kettőnk közt az csak egy emlék legyen. Azt szeretném - érdekes megfogalmazás, szeretni.. - hogy tisztázzunk mindent és valami újat hozzunk létre. Érzem rajta, hogy a félelem lassan átcsap valami kellemesebbe, Ő sem akar ennek az egésznek nemet inteni. Hát akkor miért tennénk? Lágyan simítok végig ismét az arcán, megállni nem tudom ezt a cselekedetet. És, ha Ő sem húzódik hátra akkor lassan az ajkaira siklanak ujjaim, hogy azon is lágyan kicsit hívogatóan, már-már erotikus töltettel végig simítsanak. Ohh, nem tagadom, hogy vágyom Melisandre-ra, mert ez fatális nagy hazugság volna, de amilyen törékeny, sérülékeny fizikailag és lelkileg is nem fogom kihasználni, de valamelyest olyan érzésem van, hogy ez azért nem volna teljesen ellenére. -Nem is biztos, hogy ellenkeznék Úrnőm. - Kacsintok és egy kacér vigyort eresztek meg felé. Mosolya sokat sejtet, de igyekszem nem ezen a hullámhosszon megmaradni, mert annak a következményei nem éppen a nagy egymásra találás élményei lennének hanem egy ismételt, múltas, fülledt este, mert aligha tudnám megállni, hogy ne ott végezzük. A nagy idilli, kéz a kézben sétálásnak azonban véget vet a vallomásom és persze a magyarázatom minderre. Nem igazán akarom titkolni előtte a kölyköket. A titkok ideje már régen lejárt. A történetet eléggé leegyszerűsítem és csak a lényeget mesélem el belőle, azt meg se említem, hogy az egész ott kezdődött, hogy eljátszottam Darius előtt, hogy megöltek. Csak a kölykökről meg az anyjukról mesélek. A nő halála bevallom kicsit megrendített, nem sokra becsülöm az emberi fajt, buták egytől egyig, de ez a nő valamiért kivívta a tiszteletet, a nagy küzdeni vágyása, a kitartása és az önfeláldozása, ezek mind olyan erények amiket csak úgy megszerezni nem lehet, ezekre születni kell. A két életképtelen porontya miatt halt meg, az egész életét értük élte. Eleinte persze nem voltak többek a kölykök, mint koloncok,d e bevallom, azóta azért van, hogy úgy tekintek rájuk, mint, hát..hagyjuk inkább, a lényeg, hogy nem kis vakarcsok már a szemeimben. -Igen, biztonságban vannak, ez a fontos, de hogy az apjuk lennék? Nem tudom. - Ezen úgy elgondolkodni nem volt időm. Az biztos, hogy a védelmezőjük vagyok, de hogy az apjuk? Egy vámpír nem lehet apa, vagyis ez nem normális. -Vállalnád a vállalhatatlant és még két gyereket is? - Néztem rá szerelemmel, igen, azzal, meglepő mi? Végül arcát lágyan simítva lehajoltam ajkaihoz és megcsókoltam gyengéden, nem követelőzően, finoman. -Ha gondolod már ma este megismerkedhetsz velük,d e előre szólok, Thomas egy igen bújós ördög, levakarhatatlan, ah egyszer hagyod, hogy rád csimpaszkodjon. - Vigyorgok. Ritkán vagyok velük, de akkor aztán nem lehet őket pár centire is arrébb rakni, eszméletlen kölykök, mint valami macska, úgy viselkednek. Elindulunk és egy órával később már ott is vagyunk. Belépek a házba. -Fiúk, hoztam egy vendéget. - Kiabálom el magam, az egyik szobából gyerek zsivaj csendül fel majd apró lábak topogása és a két pizsamás ördög már a lábamat ölelve vihog. Hát lehet tőlük frászt kapni? lehet..
Mekkora modortalanság már, hát el se hiszem. Bár be kell ismerjem, imponál a beteg állat jelző. Pontosan olyan, még a hangsúlya is, mint én vagyok. Beteg. És állat. Éppen ezért csak vigyorogni tudok, de azt olyan szélesen, mint a tejbetök, az utána lévő kijelentés viszont visszahozza kemény maszkomat. Én? semmirekellő? Na ez már azért nem így van. - Azért nálam is van egy határ, öcsi. Nyomom meg az utolsó szót, mintha ezzel hipp-hopp, le is csillapítanám kedves testvéremet, aki egyre inkább a morcos, inkább dühös és agresszív testvérem. Tökéletes. - Ha nem moderálod magad, a végén olyan leszel, mint én. Sakk, matt, plusz, kész. Úgyis tudom, hogy pont ezt akarja elkerülni, szóval ha másképp nem, így legalább bevihetek pár mellékest, mielőtt nekem jönne. Legalábbis nagyon, nagyon remélem. - Amúgy meg az emberek irtják egymást nélkülem is, szóval még én teszek szívességet, hogy néhány terrorista nem éri meg a következő karácsonyt. Na meg persze arról is, hogy sok, esetleg ártatlan... Fúúújj, ilyen szó nincs. Szóval "ártatlan" ember sem, de hát az már nem az én gondom. A kedvem egyre szórakozottabbá válik, szeretem a játékot. De hát ez most nem az. Vagyis nem úgy, szóval ideje lenne már végre választania. Ha csatlakozik, csatlakozik, ha nem, nekem úgyis jó, de... - Én megyek a legközelebbi bárba. Velem tartasz vagy sem? Kezd dühíteni a kis szerencsétlen. Mintha én lennék a Mikulás, akit még sosem látott. Mindenki változik. Én is. Miért nehéz ezt elfogadni, vagyis legalább felfogni? Az már egy másik dolog, hogy lehet, hogy igaza van... Keresztbe is fonom a kezeim, úgy várok még pár másodpercet, addig talán észhez tér, ha meg nem reagál, akkor még integetni is kezdek, esetleg egy tockossal is jutalmazom, de hát az esélyt meg kell adni. Mindenkinek. Gyerünk már, öcsi, élj vele!
Boszorkány •• a mágia hatalom, a hatalomért pedig nagy árat kell fizetni
Hetek teltek el és a napjaim végre nyugalommal voltak telítődve, nem félelemmel, kétségbeeséssel és szégyennel. Itt senki sem ismert, nem tudták, mit tettem, nem kellett magyarázkodnom és elviselnem azokat a lesújtó pillantásokat, amelyekkel anyám és a többi rokon jutalmazott, akiknek tudtára jutott, hogy megöltem a nevelőapámat. Nem akartam, őszintén megmondhatom, hogy azon a napon nem úgy keltem fel, hogy márpedig én gyilkolni fogok… baleset volt és amint tájékozódtam róla a vérfarkas-génekkel megáldott vagy inkább átkozott személyek körében meglehetősen magam a balesetek elkövetésének ilyesfajta rátája. Amikor megtudtam, hogy bármikor kiváltódhat az átok, amely több fokot is fordíthatott az életemen igyekeztem még jobban viselkedni, mint addig: kerültem minden olyan helyet és szituációt, ahol esetleg balul sülhetett volna el valami, lemondtam a korombeliek által egyébként imádott vad bulikról, felelőtlen tettekről, nem gondoltam volna, hogy a négy fal között fogok a kezeim közé kapni egy szobrot és anyám férjének fejéhez vágni. Mégis ez történt és nem terveztem ezek után az országban sem maradni… én voltam a hibás, de nem voltam hajlandó kitenni magam a lehetőségnek, miszerint bármelyik utcában összefuthatok valamelyik ismerősömmel, akik a hogylétemről kérdezgetnek és vigyorogva bámulnak az arcomba. Inkább eljöttem, jó messzire, az óceán túlsó felére. A testvéreim után. Patrick-kel már összefutottam és a lehető legnagyobb megkönnyebbülést éltem át, amikor rájöttem, hogy már nem viseltet irántam úgy, mint régen. A szívem ripityára tört volna össze, ha az ő szemeiben is megvetést kellett volna látnom, hiszen mindig hozzá álltam a legközelebb és elképzelni sem tudtam mit tettem volna, ha ebben az időszakban ő is hátat fordít nekem. Senkim nem maradt, csupán a két bátyám, akikkel mostanában nem volt zökkenőmentes a kapcsolatom, de bátorkodtam felkeresni mindkettőjüket… Armand életem nagyobb hányadában távolságtartóbb volt velem, mint az egy testvértől elvárható lett volna, ám ő eredendően ilyen személyiséggel rendelkezett, el sem tudtam róla képzelni, hogy valakinek a nyakába ugorva örül. Ezért is tartottam kissé a találkozástól. Patrick megadta a telefonszámát, ahhoz nem volt elég kurázsim, hogy megcsörgessem, csupán üzenetet hagytam neki azzal, hogy hol várom és beszélni szeretnék vele. Rajta állt, hogy elkezdhetnénk-e rendezni a viszonyunkat, én örültem volna annak, ha visszakaphattam volna mindkét bátyámat. Legalább ennyi sikerélmény ért volna. Az ujjaimat tördelve, a körmeimet piszkálva vártam őt, tizedmásodpercenként kémlelve, vajon mikor fog felbukkanni. Az összes lehetséges irányba forgattam a fejem, mígnem megpillantottam és felpattantam a padról, ahol eddig ültem. Kísérteties, mennyire hasonlítottak egymásra Patrick-el… azt hiszem irigyeltem őket, amiért ikrek voltak. Nem mintha ők ketten annyira örültek volna ennek a ténynek. - Armand. – Ejtettem ki a nevét, ahogyan hallótávolságon belülre került. – Jó újra látni. – Aprót sóhajtottam, halvány mosoly ült ki az arcomra. – Régen találkoztunk. – Vontam le a következtetést. Évekkel ezelőtt láttam utoljára, hosszú, hosszú időszak volt és szinte semmit sem tudtam róla.
Csak egy kicsiny lány. Talán túlzás lett volna azt állítani, hogy soha nem jelentett semmit, hiszen egyazon fedél adott otthont nekünk, ugyanaz a kéz dolgozott értünk, és adott vacsorát lefekvés előtt. Jelentett valamit. Csak nem annyit, amennyit egy normális embernek jelentene az egyetlen húga. Patrick is sötét színfoltja az életemnek, és nem véletlenül kerültem el a találkozást az egész családdal évek óta. Nem tettek hozzá semmit az életemhez, szabadon akartam rendelkezni a lépésekkel, amik kijátszhatóak ezen az egyáltalán nem csak fekete és fehér sakktáblán, és ezt nem sikerült volna nyélbe ütnöm, ha megakadtam volna otthon. Egyáltalán mit jelent ez a szó? Az én otthonom már az a csodálatos kúria, amely a város határán húzódott fel évtizedekkel ezelőtt, berendezése tele van drágábbnál drágább bútorokkal és festményekkel. A feleségemnek maradéktannul remek az ízlése, még idejében befejezte az átrendezést, mielőtt úgy döntött, hogy ő sem bírja tovább elviselni azt az elvet, amit követtem. Valószínűleg betette nála a kaput, mikor látta, hogyan végeztem egy fiatal férfival, csupán a saját szórakozásom kedvéért. Ez pedig egyenesen döbbenetes, hiszen ismertem a nejemet. Éppen olyan pszichopata lénnyel volt megáldva, mint én, s ami a különbség kettőnk között, hogy bennem vannak érzések. Sosem leszek teljes értékű kizártja a társadalomnak, benne élek, beilleszkedtem, míg ő erre teljes egészében képtelen volt. Ezért is vettem feleségül, kettőnk kapcsolata olyan viharos volt, olyan szendvedélyes, amelyre példa aligha akad irodalomkönyvekben. De mindennek már vége szakadt. Meg kellett tanulnom kezelni egy új szituációt. Volt időm felkészülni, hiszen időben értesített arról, hogy látni akar. Ó, Harper. Tanulhattál volna a múltbéli leckékből, és várhattad volna, hogy én keresselek. Távolságtartóan álltam meg a pad mellett, ahonnan az imént felpattant, és arcának különböző szegleteit méricskéltem, ezzel próbálva beazonosítani, mely vonásai is tükrözik azt, hogy már nem egy kis fiatal fruska állt előttem. - Harper. - ejtettem ki a nevét lágy hangon, de sosem hallott engem máshogyan beszélni a múltban sem. Talán egyszer lehetett fültanúja egy hangos szóváltásnak köztem és Patrick között, amiből az lett, hogy otthagytam őket. Azóta sem volt túl sok kapcsolatom Patrickkal, azon kívül, hogy tisztában voltam a ténnyel, még életben van. - Az örömödet mindenképpen megpróbálom viszonozni, kedvesem. -Az erőltetett mosoly túl felismerhető volt az arcomon, majd egyik kezemet a zsebembe mélyesztve fürkésztem tovább szemeit. - Van különlegesebb oka a találkozásunknak, vagy csak úgy döntöttél, meglepsz?
Armand nem az a fajta volt, aki engedett a feltétel nélküli öröm csábításának, legalábbis velem szemben nem. Meg tudtam volna számolni a két kezemen, hogy mióta éltem mikor adódott alkalom arra, hogy tényleg, szinte tapinthatóan éreztem volna az irántam irányuló szeretetét. Patrick-el mindig jobban kijöttem, örültem volna, ha én születhettem volna az ikertestvérének, hiszen mi inkább hasonlítottunk, mint… Armand akárkire. Én mégsem voltam képes visszafogni magam, hiába volt ő hidegebb, tartózkodóbb, attól függetlenül, hogy a felém intézett szavai nem ezt bizonyították. Meg kellett találni a megfelelő hangot hozzá és akkor viszonylag kellemesen lehetett csevegni vele, de… miért ítélkeznék felette? Ilyen volt és kész. A bátyám, akire ebben az új városban, helyzetben, idegen környezetben éppen annyira szükségem volt, mint a másik testvéremre. - Azért jöttem ide, hogy mindenkit meglepjek. – Féligazság, azért voltam itt, mert hirtelen nem jutott más hely az eszembe, amikor magamra húztam a csizmámat és úgy döntöttem, nem maradok tovább otthon. Nekem volt a legkevesebb okom felháborodni a költözésem miatt, én okoztam magamnak a bajt és ha nem tettem volna azt, amit, nem keltem volna minden egyes reggel arra, hogy a levegő megfagy körülöttem, akármerre lépek és utálkozó tekintetek kereszttüzében lépdelek anyám és a féltestvérem jóvoltából. A lelki terror rosszabb volt annál, mintha szembeköptek volna. Persze Armand távolságtartása sem tartozott a kedvenc látnivalóim közé. - Nemrég a városba költöztem, otthagytam anyánkat. – Nyeltem egyet. – Patrick-kel már találkoztam és úgy gondoltam udvariatlanság lenne előled eltitkolni, hogy bármikor összefuthatunk. Elvégre ez a fránya udvariasság legalább belénk lett nevelve, nem? – Tettem fel egy költőinek is nevezhető kérdést felvont szemöldökkel. Utáltam az angol merevséget és szabályrendszert, amiben éltünk és nekem tovább kellett időznöm benne, mint a testvéreimnek. Ha másért nem, már ezért megérte összecsomagolni és arra a földrészre jönni, ahol elvileg a világegyetem összes terve, ötlete megvalósítható és senki sem foglalkozik azzal, ki vagy. - Hiányoztatok. – Vallottam be ismét megkeresve Armand pillantását. – Hogy vagy? Nem tudok rólad semmit egy jó ideje. Sőt, senki sem. – Húztam el kissé a számat. Fogalmam sem volt, hogy fog reagálni a szándékomra, miszerint szívesen beszélgetnék vele… őt ismerve nem úgy, ahogy azt egy normális családtag tenné.
- Ez elég sokat megmagyaráz. Bár kérdéses, hogy mégis milyen isteni csoda kellett ahhoz, hogy ilyen hosszú idő után a fivérem és én ismét egy városban éljük a napjainkat. - Sosem rejtettem véka alá, milyen érzések is fűznek az ikertestvéremhez. Az nem volt elég, hogy ugyanazon arccal éltük a mindennapokat, minden egyéb finomságot megkaptunk ezáltal, míg gyerekek voltunk. Folyamatában egymáshoz hasonlítgattak bennünket, egy idő után már nem volt kérdéses, hogy miért is nem hasonlítunk egymásra jobban. A rengeteg beszéd arról hogy mi a közös pont kettőnkben, kimerítette azokat a bizonyos tartalékokat, nem volt már erőm azzal foglalkozni, hogy meglássam fivéremben azt a jót, amit csak testvér tud látni. Habár kettőnk esetében igencsak vitathatnánk, hogy melyikünk a jobb. A lépéseink meghatároztak bennünket, és míg ő lett az, aki tartotta a kapcsolatot a húgunkkal, én pedig messzire elkerültem mindkettőt, addig én egyedi, önálló életet alakítottam ki önmagamnak és annak a családnak, amit egyszer majd meg fogok tudni teremteni magam mellé. Soha nem arra vágyódtam, mint amire egy normál ember kivetné a hálóját. Nekem mindig más kellett. Nézzünk csak rá a feleségemre; választhattam volna egy normális, odaadó szépséget, aki keveset beszél, de ízletesen főz. Ehelyett olyat vittem a házamba, aki problémás, lázadó, szenvedélyes és az erkölcs legkisebb mértékét sem produkálja. Ez a saját magam bizonyítványa. Alig érzékelhetően, a magam elegáns módján vontam egyet a vállamon, látszólag nem sokat törődve azzal az információval, hogy a városba költözött, de lett volna miért aggódnom emiatt. Az isten szerelmére, ez hiányzott még. Ugyan látszólag nem törődtem a családi kapcsolatokkal, de így kénytelen leszek figyelni az egy szem húgomra is. Ez olyan, mintha még mindig otthon lennénk. Nem mutattam feléjük túlzott érdekeltséget, de ha valaki rátámadt volna, értelemszerűen az életem árán is védelmem alá veszem. Ez ilyen egyszerű, családi hóbort volt, tanúbizonyosságot téve arról, hogy nem voltam pszichopata, vannak érzéseim. Valószínűleg ezért voltam annyira félelmetes. A pszichopata legalább nem érez semmit. Én éreztem, és ezzel együtt követtem el olyan bűnöket, amelyeket nem bocsájt meg nekem épeszű ember. - Hát. - túrtam hátrafelé a hajamat, majd én is felvettem vele a szemkontaktust, és egy féloldalas mosolyra húzódott a szám. - Nem vagyok az a fajta, aki világgá kürtöl mindent. És míg a drága testvérünk előszeretettel pakolja ki a portréit, ezzel árulva el lelke legféltettebb titkait, én inkább csak magamnak festek. - Őszinte felelet volt, sosem értettem Patrick túlzott érzelmességét a festményei iránt. Vagy inkább az iránt, hogy azt akarja, minél többen lássák a műveit. - Ezen túl, a feleségem után jöttem a városba. - Lehetséges, hogy ezt az információt ők nem tudták rólam. Nem küldtem nekik esküvői meghívót.
Szívesen mondtam volna, hogy Armand semmit sem változott, de nem ismertem annyira, hogy bátorkodjak ilyen kijelentéseket tenni. Szívesebben szeparálta el magát tőlünk, minthogy bármikor velünk lett volna és az sem segített, hogy ugyanúgy nézett ki, mint Patrick, hiszen éppen emiatt különböztek egymástól. Szerettem őt is. A testvérem volt és örültem volna annak, ha közelebb enged magához és ez a társalgás is átlépi a formalitások szintjét, ám ahhoz előbb az kellett volna, hogy mélyebb, igazibb legyen a kapcsolatunk… erre nem sok esélyt láttam, minden alkalommal elszomorított a tény, hogy a másik bátyám valamilyen okból kifolyólag nem volt odáig a családunkért. Persze megértettem… eléggé elfuserált egy közösség voltunk tekintve, hogy négyen voltunk testvérek három apától, emiatt sokszor forgattam a szememet. Lefogadom, hogy Armand a legkisebb húga létezéséről nem is tudott. Talán még Patrick sem. - Neked fogalmad sem volt arról, hogy Patrick is itt van? – Miért vagyok meglepve. Költőivé vált a kérdésem rájőve, hogy Armand nem arról volt híres, hogy foglalkozzon velünk, sóhajtottam egyet, ezzel leginkább magamba szívva egyfajta erőt, ami elősegítette, hogy a továbbiakban is reményt tápláljak az irányába. Nem fogom feladni, ha már ide jöttem, akkor magam mellé fogom állítani az ikerbátyáimat. Szükségem volt rájuk, kellettek a támaszok az életembe, nélkülük… elveszett voltam. - Azért nekünk néha elárulhatnál néhány információt. Nem lenne muszáj idegeneknek lennünk, akik még ünnepekkor sem találkoznak, mert az egyikőjüket nem érdekli a másik. – Mély levegő vettem. Miért is törtem magam? A hétköznapokban világéletemben pozitív személyiség voltam, aki képes volt félretenni a problémáit egy mosoly és beszélgetés erejéig egy ismeretlennel, de ha a család jött szóba, elszomorodtam. Miért nem lehetünk normálisak? - A feleséged? – Ledöbbentem, ez rángatott ki a gondolataimból. Elvett valakit és erről eszében sem volt értesíteni senkit? Komolyan csodáltam ezért a leszakadásra való törekvéséért, amit véghez is vitt és nem foglalkozott senkivel, aki szerintem nem érdemelte meg vagy akivel csak nem akart szóba állni. Én is szívesen lettem volna ilyen, de a személyiségem nem engedte… talán majd most, amikor leginkább hozzá sem szólnék senkihez vagy ha igen azt mondanám nekik, hogy hallgassanak el és menjenek a közelemből. – Megnősültél? Mikor? – Kérdeztem őszintén érdeklődve. Mennyi dolog lehet, amiről nem tudok.
Az esküvő a kezdeti nehézségek ellenére tökéletesen lezajlott és nem mondhatnám azt, hogy ezt annyira másoknak köszönhetik. Ha én nem vagyok, akkor még a virágokat is csak úgy odahányják. Mert miután megkaptam az igazi virágokat jóformán magamnak kellett elhelyeznem őket, mert annyira vakok dolgoznak nekem néha, mintha nem lenne semmi esztétikai érzékük. A legtöbbjük pedig pontosan arra vágyik, hogy egykoron ugyanazt a munkát végezhessék, amit jómagam, de ilyen hozzáállással nem igazán fogják az ilyesmit elérni. Plusz tőlem csak tanulhatnak, mert nagyon jól végzem a munkámat és bármennyire képesek felidegesíteni élvezem is. Mivel az esküvő lezajlott itt az ideje annak, hogy hazamenjek. Elküldhettem volna az asszisztensem kávéért, de attól félek az alapján, ahogy az elmúlt időszakban viselkedtem vele még a végén beleköpne ezért jobbnak láttam, ha inkább én végzem el ezt a nemes feladatot. Amúgy sem vagyok olyan, aki elvárja, hogy mindent megtegyenek neki. Egyszerűen csak azt akarom, hogy a munkájukat végezzék. Lassan pedig ott tartok, hogy Damien-t is felbérelem, de őt arra a célra, hogy befogja a száját és meg se említse a múltam sötét árnyát. Nem akarok róla tudni. Így is frusztráltabb lettem a tudattól, hogy egy városban tartózkodunk. Ezért is akarok a lehető leghamarabb eltűnni innen. Elég nagy a város kettőnknek, de véletlenek történhetnek, és könnyedén találkozhatunk, ha esetleg úgy hozza a sors. Ezért sem bámészkodtam különösebben sehol sem, csak haladtam előre, mintha semmi nem számítana. Vagyis egy valami számított. A kávém. Ezután pedig már csak annyit kell tennem, hogy visszamegyek a hotelba felkapom a cuccaimat és mehetek is el innen. Semmi másra nem vágyom csak, hogy olyan nyugodtan folytassam az életemet, ahogyan azt már jó pár évtizede teszem.
Találkoztam útközben egy régi ismerősömmel, akinek segítettem. Remekül elbeszélgettünk, hajtottuk a csajokat. De ma valahogy nem tudtam nagyon oda figyelni. Miután találkoztam Sierával, szőke fürtjei felébresztették bennem a vágyat, és a hiányt. Vágytam rá, hogy megint együtt lehessek szeretett jegyesemmel, de még is tudom, hogy az lehetetlen. Megöltem és ezen nem tudok változtatni semmilyen formában. Világ életemben marni fog a bűntudat, amit tettem. Senkit így nem szeretem. Sétálok az utcán, gondolataim már nem a szeretett nőn, hanem egy jó nagy hamburger körül forognak. Finom gyors kaja kéne ide, meg is álltam az első KFCnél. Régen nem voltak ilyenek, hogy csak megállok, veszek magamnak valamit és kész, mondjuk kocsma volt, de ott sör volt a legkellendőbb. És persze a szajhák, régen jó fiú voltam, és szerelmes.. Most pedig megtörtem, senki nem tudja, nem is látja, hogy mit érzek, hiszen nem engedek a halál óta közel magamhoz senkit. Volt egy lány, de megbántam, hogy kezdtem szeretni. Féltem, hogy megölném így elhagytam. Isten tudja mi lehet vele. Akkor volt, hogy talán valakit beengedtem az életembe, persze nem nyíltam meg, hiszen neki se árultam a titkom, hogy született vámpír vagyok, vagy mi az isten, egy szörny vagyok, de én nem így fogom ezt már fel, hanem úgy, hogy örökké a buli és a nők marad nekem. Séta közben jobbra fordítottam a fejem, és megpillantottam Gent. Gent?!! Nem! Lehetetlen! Át siettem a túloldalra, ahol ő éppen a kávéjába merült. Mit mondjak, hogyan szólítsam meg. Szia? Miért ész nem.. és, ha csak egy reinkarnáció? Vagy megörültem a vér hiányától? Vámpír sebesével elé kerültem, és persze összeütköztem vele. Ahogy ismertem a kávé a fejemen landol. -Gen? – Mosolyom reménykedő, és fájdalmas volt. Szép munka Dayton, ez nem haladás, csak hátralépés. Most mi legyen? Felébredek ebből az álomból? Még mindig Harrisonnál vagyok, és az ő tacskója nyalogatja majd a pofám, hogy kelljek fel? Vártam…
Mivel tényleg nem szeretnék a szükségesnél tovább maradni a városban fél kézzel elkezdek egy rövid üzenetet pötyögni az asszisztensemből, amiből megérheti azt, hogy amint visszaérek indulunk is, szóval álljon minden készen. Nem azért jöttem a városba, hogy Dayton-nal összefussak. Soha nem akarom őt többé látni. Túlságosan elgyengítene az, hogy újra láthatom. Azt hiszem mindkettőnknek jobb így. Habár azzal a tudattal kell együtt élnie, hogy meghaltam, de nekem meg azzal a tudattal kell tovább élnem az életem, hogy a férfi, akinek kitártam a szívemet meg akart ölni. A legrosszabb, hogy nem is éreztem mi rejlik benne. Mert, ha tudtam volna sokkal egyszerűbb lett volna az egész. Számítottam volna rá. De így.. Váratlanul ért az egész. Ahogy felbukkan előttem, mint valami emlegetett szamár megfagy ereimben a vér és kis híján kettőnkre borítom a kávét, annak köszönhetően, hogy összeütköztünk, de mivel túlságosan sajnáltam a felsőmet könnyedén kiküszöböltem ezt az apró problémát ezzel megóvva az egyik kedvenc felsőmet. Meg kell nyugodnom, mert hosszútávon a hevesen verdeső szívem árulkodó jel lehet. Most jelen pillanatban, mindössze a váratlan összeütközés táplálja, ami még egy darabig érthető, de jobb lesz elcsitítani, mintha semmit nem jelentene a velem szemben álló férfi. – Elnézést, de szerintem összekever valakivel. A nevem Pruedence. Mellesleg van ennél fontosabb dolgom is, szóval.. – Minden további nélkül próbálok meg elsétálni mellette, ha nem állít meg. Komolyan mondom, hogy egy hajszál választ el engem attól, hogy felképeljem és kérdőre vonjam, hogyan volt képes arra, hogy megöljön. Miért nem volt képes uralkodni a benne lakozó sötétségen? Én magam sem voltam mindig tisztában, hogy mi is lakozik bennem, mégis képes voltam uralkodni a démonaim felett és soha nem estem át a ló túloldalára. Őt pedig az irántam érzett szerelme sem volt képes visszatartani. De az is lehet, hogy az a bizonyos szerelem, amiben én olyan vakon hittem, mindössze csak az elmémben létezett és egyedül én éreztem úgy, hogy majd kiugrik a szívem a helyéről, mikor meglátom. Fontos volt a számomra. Az, hogy beleszerettem az egész életemben elkövetett hibák legnagyobbja. Mert gyenge lettem. Rosszabbul is végződhetett volna, akkor pedig nem lennék most életben.
Szerencsére a kávé épségben maradt, hála a szépségemnek, illetve már nem az enyém. Vajon van valakije? Úristen, azt se tudom még, hogy igaz-e, hogy megtörténik ez-e velem most? Szíve dobbanásai azt jelzik igen is él, de hogy lehet?
Megöltem, emlékszem. Így lettem az, aki vagyok. De akkor ő most micsoda? Vámpír lenne tán, vagy egy vámpírboszorkány? Létezik ilyen? Kavarogtak bennem a kérdések, de a legnagyobb kérdést fel se merem még tenni.. Megbocsájt-e nekem valaha?
Le fagytam, akkor tényleg a reinkarnációját látom, vagy mi lett, egy pillanatig hagytam, hogy elsétáljon mellettem, haja meglibbent és akkor pillantottam meg egy ismerős anya jegyet.
- Várj!- Suttogom, majd ismét melé lépek. - Ismerlek szerelmem. - préselem ki szavakat olyan kegyetlenül mardosnak.
Szemeim elött ködfátyol lebegett, hiszen nem fogtam fel a történést, öreg szívem, amirégen az ő nevére vert ismét ugyan azt az ütemet játszotta. - Geneviev Abélard - Suttogom, majd folytatom... -Je t'aime encore, ne pas me laisser ici.- Mondtam megkopott francia tudásommal, hogy "még mindig szeretlek, ne hagy itt engem" Fájt az igazság, hogy próbál engem eltünteni, fájt, hogy kiakar törölni, mert a szemében láttam, amit láttam ő az én egyetlenem, akit nem akartam bántani. Nem tudtam, mi van bennem, ennek születtem..
Miután sajnálatos módon megtörtént az elkerülhetetlen a lehető leghamarabb akartam elhagyni a helyszínt, mert tényleg nem volt kedvem ehhez az egészhez. Főleg, hogy pontosan tudom, hogy milyen hatással van a közelsége rám. Régebben az egész lényem részese volt és minden döntésemben ő volt az első tényező, amit figyelembe vettem most mégis a lehető legtávolabb akartam tőle lenni. Egyszerűen nem akartam őt látni. A kettőnk dolga nem úgy végződött, ahogyan szerettük volna, és úgy érzem az egész hazugságokra épült. Én mindig őszinte voltam vele, de ő velem szemben olyan titkot rejtegetett, ami nem elfogadható. Reméltem, hogy könnyen lezárhatom a dolgot, mintha nem én lennék az, aki vagyok. Ennek az egésznek soha nem kellett volna megtörténnie. Hiba volt. Jobb lett volna, ha a kávémba köpnek és tisztában vagyok vele, mintsem egy találkozó vele. – Ne merj a szerelmednek nevezni. – Keserű szájízt okoz a kegyetlen hazugsága. Ami kettőnk között volt az már egyértelműen a múlté. Nem számít, hogy mit érez a szívem. Az életem, a közös életünk akkor megszakadt, amikor úgy gondolta, hogy a vérem sokkal nagyobb biztonságban lenne a saját gyomrában, mintsem az ereimben. – Nem kérek a hazugságaidból. – Bármennyire is szerettem Franciaországot, a kultúrát és a csodálatos művészetet, ami beragyogta az utcáit, elvágtam magam az országtól azután, hogy már nem emlékeztetett másra, mint egy kegyetlen, keserű emlékre. – Semmi közünk egymáshoz. Ez pedig így van már évtizedek óta, ha nem haragszol nagyon szívesen élvezném tovább az életem, aminek nem vagy a részese. De pont emiatt is olyan jó. – Bántani akarom. El akarom taszítani magamtól. Azt akarom, hogy meggyűlöljön, mert így kiutat találhatok abból a bajból, amibe a szívem akar belevezetni.
Régen nem vert így a szívem. Egyszerűen érezni akartam őt megint, a ködfátyol, ami elhomályosította elmémet, az még mindig ott lebegett szemeim elött. Olyan gyönyörű, semmit nem változott, csupán be illeszkedett a társadalomba, amit én is tettem. Ajkai most is hívogatnak engem. - Nem hazugság. - Folytatom rendes nyelven, és nem a szerelem nyelvén. Megrázom a fejem, és le se veszem a szemem róla. Testem elkezd remegni az idegességtől, és tőle, hiszen megrészegít engem.
Ebben a pillanatban senki más nem érdekel, semmilyen más nő nem kell csak ő, de neki nem kellek. - Soha nem hazudtam neked, és nem is teszem ezt most se.- Sütöm le zöld szemeimet.
Szavai úgy marnak lelkembe, ahogyan azt csak egy bántott nő tud marni egy szerelmes férfiba. Nem hiszem el, hogy iyleneket mond, nem hiszek a fülemnek, nem és kész nekem ez sok. Megragadnám, és megránám, hogy Geneviev te vagy az én életem, a mindenem ne tedd ezt velem. Erről bezséltek hát nekem, hogy a vámpír lét ezt is felerősíti. HOgy fájhat, valami ennyire pokolian? Meghallom szíve verését, és mosolyra húzom a szám. - Lehet, hogy te a száddal azt mondod, hogy menj, de a szívet azt üti maradj.. - Préselem ki lassan a szavakat, amik kis megnyugvást jelentenek nekem. Fájt az igazság, hogy próbál engem eltünteni, fájt, hogy kiakar törölni, mert a szemében láttam, amit láttam ő az én egyetlenem, akit nem akartam bántani. Nem tudtam, mi van bennem, ennek születtem..
Egyszer már magam mögött hagytam és be kell vallanom egyszerűbb volt úgy, hogy azt hitte meghaltam. Nem számított rám, nem keresett, de most már esélyem sincs arra, hogy ne tegye tönkre a lelki békémet. A puszta híre annak, hogy közelebb van hozzám, mint gondolnám annyira lesújtott engem, hogy nem bírtam megállni a lábaimon. Mégis a külvilág számára egy pillanatra sem engedtem volna a kemény tartásomból. – Ugyan kérlek.. Ha szerettél volna, akkor nem próbálsz meg megölni. – Nem érdekelnek az ócska magyarázatok. Baleset volt. Ezt én magam is tudom, mégis becsapottnak éreztem magam, mert segíthettem volna a helyzeten. Megelőzhettük volna, ha tudom, hogy mivel is nézek szembe. Hogy ki is a férfi, akit szeretek. – De, hogy jobbat mondjak.. Ha igazán szerettél volna, akkor nem sétáltál volna el olyan könnyedén. Akkor pedig nem lennék ilyen veled, mert még mindig tisztában lennél azzal, hogy életben vagyok. – Egyfajta csodának köszönhető az egész, hogy még életben vagyok. Mert, ha rajta múlik, akkor biztos vagyok benne, hogy nem élvezhetném az élet örömeit. Nem akarok még egyszer ilyen helyzetbe kerülni. Lehet, hogy most már tudom, hogy mire számíthatok, hogy mivel is kellene szembenéznem, de még mindig úgy érzem, hogy jobb őt elkerülni és a bonyodalmakat, amit az életembe hozott. – A legkevésbé sem számít, hogy mit mond a szívem, ha az eszem kezében van az irányítás, nem gondolod? – Sosem engedném át magam annak a gyengeségnek, ami akkor lengte körül a lényem, amikor vele voltam. – Mellesleg vőlegényem van. Továbbléptem. Talán neked is meg kellene próbálnod. – Hirtelen ötlettől vezérelve ömlenek belőlem a szavak. Azt hiszem, ha másra nem is, de erre a szerepre tökéletesen megfelel majd Damien. Nem szeretek kihasználni másokat ilyen kegyetlen módon, de ha nincs más mód, kénytelen vagyok.
Hogy mondthat ilyet? Hogy képzelheti, hogy önszántamból akartam volna megölni? Ilyennek születtem, bennem volt a vér. Csak ráztam a fejem, hang nem jött ki ajkaim szoritásából. Szemeiben a gyűlölett és a megnem értettség tükröződött, de nem akartam ezt tenni vele, hiszen szerelmes voltam vagyok, és leszek is.
- Apám vámpír volt, ilyennek nemzettek...- Fejeztem ki magam régiesen majd folytattam, kicsit nagyobb hangon. - Nem tudtam mit tettem elsétáltam, mert megöltelek, láttam, de csak trük volt.. - Nem voltak szavak
igaza van, elsétáltam, nem vártam meg, de mit tettem volna? Azt hittem hallott és, ha meglát valaki nem mentett volna meg senki, főleg, hogy egy nemes lány. A nevelő apám mentett meg és símított el mindent. - Nem érdekel mit mond a bolond esze, SZERETLEK! - Mondtam fájóan. Megragadtam a kezét, és úgy tünt nem is akarja elvenni, de mikor meghallottam a "völegény" szót, elengedtem azt.
- Hazugság..- mormogom magam elé, már szinte nem is neki mondom. Most megölném magam, kitépném a szívem, és kutyák elé vetném, az se fájna ennyire, mint most ezek a méregbe mártott szavak.
Az egész beszélgetést igyekeztem magam mögött hagyni. Fájdalmas volt a közelében lennem, mert csak eszembe juttatta, hogy mennyire szerettem. Nem láttam benne a nyilvánvalót, mert elvakított a szerelem. Nem engedem, hogy ez még egyszer megtörténjen mégis, minden egyes perccel nehezebbé válik, hogy távol maradjak tőle. De pontosan ezért kell megpróbálnom ellökni magamtól. Úgy, hogy ő ne akarjon már a közelemben lenni. Mert félek, hogy a gyengeség, ami a közelében olyan könnyedén elragad, hamarosan újra úrrá lesz rajtam. – Ha rajtad múlik tényleg meg is halok. Mert önmagaddal törődtél, hogy mi lesz később.. Ha igazán szeretsz valakit, nem tudsz önző lenni. – Egyszerűen megszűnik létezni a saját akarat. Már csak a másik boldogsága számít igazán. Nem a sajátod. – Soha nem hazudtam neked, Dayton. Mégis miért pont most kezdeném el? – Olyan volt, mintha újra életre keltek volna a porcikáim, amikor megérintett. Mintha meghaltam volna akkor ténylegesen, amikor ott hagyott és most sikerült életre keltenie engem. De ezzel együtt utat adott a gyengeségemnek, amiért nehezebb volt folytatnom a hazugságomat. – A neve Damien. A nyárra terveztük az esküvőt. Úgyhogy kérlek, ne állj a boldogságom útjába. – Bármennyire is égetik a bensőmet a szavaim nem engedhetem, hogy egy pillanatra is meglássa ezt. El kell hinnie. Mert akkor talán képes lesz elsétálni mellőlem és hagyni, hogy tovább éljem az életem. Nélküle.
Az agyam nem itt járt, én pedig majdnem meghaltam a fájdalomban, amikor újra és újra lejátszotta az agyam, hogy mit is mondott. Azok az ajkak préselték ezeket a szavakat ki, amiket csókoltam, amik olyan szépséggel, és áhitattal suttogták, hogy szeretlek.
- Nem hiszek neked. - Csóválom a fejem. Hiába a szavak, az agyam elutasítja. Gyűlöletes dolog ez a felerősödött érzelem, amúgy is szenvednék, de így csak verködök. Bőgnék, mint egy gyermek, de nem teszem megmaradok férfi. - A nevét se akarom hallani, nem érdekel. - Csválom ismét a fejem. Talán már nem is irányítom a testem, mert nem tudom mi van velem, csak megtörténik.
Rá pillantok bele igéző tekintetébe és olyan közel megyek, hogy érezzem leheletét. Halkan suttogom, - Ha nem szeretsz, akkor ez már nem számít. - Mondom, majd ajkamat övére érintem és megcsokolom. Nem tudom, hogy elök e vagy marasztal, vagy pofont kapok, vagy csak mérges szemeket. De ez eldönti, hogy igaz e amit mond, hogy már nem engem, hanem mást szeret.
Annyira szeretem őt, hogy arra nincsenek szavak, de nem akarom magam mellett tudni. A szerelem számomra nem volt több, mint gyengeség. Egyfajta vakságot okozott. Nem láttam tőle a nyilvánvalót. Egy szörnyeteg lakozik a férfiban, akit szeretek. De az is lehet, hogy mindig is láttam, egyszerűen csak nem akartam elfogadni, hogy a tűzzel játszom, mert elvakított az iránta érzett szerelmem. – Mi okot adok neked arra, hogy kételkedj a szavaimban? – Lehet, hogy szívem vad dobogása nem éppen arról tanúskodik, hogy annyira semleges lenne a számomra, de igyekszem kordában tartani és szépen megnyugtatni magam, hogy mindez hamarosan újra a múlté lesz. Visszatérhetek az életemhez, amit nagyon is én irányítok. Az önmagam által teremtett szabadságomhoz. – Már nem újdonság, hogy nem érdekelnek a velem kapcsolatos dolgok. – Megforgatom a szemeimet, mintha tényleg igaz lenne. Mert tudom, hogy számítok neki. Hogy érdekli minden egyes porcikám, de távolságtartónak kell lennem. Hogy végre eszébe véshesse, ami kettőnk között van az egyikünk számára sem előnyös. Szinte egy pillanat alatt olyan közel áll hozzám, hogy a testünk szinte érintkezik. Érzem azt a perzselő érzést, amit olyan réges-régen volt lehetőségem megtapasztalni, mikor együtt voltunk. Aztán ajkai, mint a forró láva égetik ajkaimat és egy apró másodpercre elveszem ebben az érzésben, de végül ellököm magamtól és egy hatalmas pofonnal jutalmazom. – Mégis mi a fenét képzelsz? Nem egy tárgy vagyok, amit kedved szerint használhatsz!
Okot az adott, hogy a szeme mást mondott, a szíve jobban vert, de ajkai mást mondtak, mint az igazság. Tudtam, hogy ez így van és reméeltem felébredek ebből a lidérces állomból.
- Hazugság- Mondom ismét, fájnak a szavai. Nem igaz, hogy nem érdekel. Különben itt könyörögnék? Csókja marta ajkam, úgy hogy el se akartam engedni őt. Vissza édézte az édes éjjeleket.
Régen minden máshogy volt, régen az volt, hogy csak ő és én és a nagy világ, ha tudom, hogy apám vámpír és én ilyen gnekkel foganok, akkoor távol tartottam volna magamat, de nem ... a szívem erősebb volt, és tudatlanság állapotában voltam.
- Hát tényleg nem én kellek. - Suttogom, és kezdem be látni fájdalmas befejezését a olgoknak. De egy kérdés még marja a tudatom. - Hogy maradtál életben? Mi lettél?? - kérdezem, miközben a fofon fájdalmát érzem arcomon. Nem emberi és nem boszorkány pofon ez.
Mindegy egyes perc kínzás volt, amit vele töltöttem. A csókja pedig csak még inkább emlékeztetett arra, hogy mennyire szerettem, amikor hozzám ért, vagy egyszerűen csak némán pihentünk egymás karjaiban. Bevallom, hogy hiányzik ez az érzés. Az őszinte boldogság érzése, de nem fogom engedni, hogy még egyszer gyengévé tegyen. Hogy miatta úgy érezzem, mintha semmire nem lennék képes. – Végre, hogy rájöttél. A makacsságod látom nem sikerült kinőnöd. Én azonban már megváltoztam. Nem az vagyok, akit egykoron ismertél. Remélem, ezt tiszteletben tartod. – Akkor is megvolt a sötét oldalam, amely szeretet játszadozni a fekete mágiával. De mostanra már megtanultam önmagamat is értékelni és nem engedni, hogy bárki is az utamba álljon, vagy a földbe tiporhasson a hozzáállásával. – Tudod.. Volt, aki még hitt bennem. Aki az utolsó percig is küzdött azért, hogy életben maradhassak. Te is ott lehettél volna. Megpróbálhattad volna, de túlságosan el voltál foglalva a saját félelmeddel. Pedig akkor talán.. Minden másképp lenne. – Ami legjobban fájt tőle az, hogy otthagyott engem, mintha semmit nem jelentettem volna a számára. Meg sem próbált megmenteni. Veszett ügynek tekintet, amikor ha már csak gyengén is, de még mindig vert a szívem, mikor ott hagyott. – Erősebb lettem, mert megtapasztalhattam egy új oldalamat is, ami finoman szólva is ellenséges a tiéddel.
Mint egy kisgyerek igyekeztem tagadásban élni. IGyekztem minden nap a szemébe nézni a halálba. Mindig azt akartam, hogy ő velem legyen, hogy soha ne engedjen el, mint egy kisgyermek életben tartottam őt, hogy tudja, hogy szeretem. Mindig vágytam erre a pillanatra, hogy újra szeressem, de ő mos nem szeret. Pedig titkon kértem az isten, ha létezik is, hogy adja őt nekem vissza.
- Lehet, de .. - Fejezem be a mondatot, ninc sis semmien de itt, vége van. Persze megint olyan választ kaptam amiből semmit nem tudtam meg, ez megint egy olyan reagció, ami szemre hányás.
Minden mondatában elmondja, hogy én így úgy amúgy, de érzéseiről ezen a haragon kivül nem beszél csak hazugságokat.
- Ezt hogy érted? - Kérdezem, valahogy már tényleg nem értem, most maradt boszorkány vagy nem? Vagy hogy lett az ami lett.?
Akárhányszor csak ránézek látva az arcán a rengeteg fájdalmat az én lelkem is teljesen darabokra szakad. Szinte átérzem a fájdalmát és gyűlölöm azt, hogy ennyire közel érzem magamhoz, hogy ennyi mindent jelent a számomra. Mert egy így nem helyes. Nagyon nem kellene így lennie, mégis olyan könnyedén lett az életem részese és olvadt egybe a lelkemmel, hogy azt már szinte semmi sem képes szét szakítani. Gyűlölni akarom őt, de nem megy. Próbálom ellökni magamtól, de minden egyes perc, amit vele töltök el egyre inkább azt érezteti velem, hogy meg akarom őt ölelni, hogy azt akarom, hogy a karjait körém fonja és soha többé el ne engedjen. De nem engedhetem. Ezen már régen túltettem magam. Nem eshetek vissza ugyanebbe a gödörbe. - Nem, mintha különösebben rád tartozna, de félig vérfarkas vagyok és félig boszorkány. Így valahogy mindkettő sokkal pozitívabbnak érződik. - Nincs szükség arra, hogy átváltozzak, mégis ha akarok, akkor könnyedén át tudok változni, amikor csak akarok. Semmi nem állít meg benne. Ahogyan most is darabokra tudnám őt tépni, de az igazság az, ha ártanék neki, ha ennél is jobban bántanám azt már én magam sem élném túl. Egyszerűen nem lennék képes utána a tükörbe nézni.
Kezdőlap
||
|| szószám || 
• 
|| 
•