A mostani világ sokkal érdekesebb volt, mint hittem. Hosszú éveket töltöttem el a másvilágon és elképzelni sem mertem, hogy egyszer újra az utcákat fogom járni. Voltak pillanatok, amikor azért voltam dühös a testvéremre, mert ugyan önhibáján kívül, de megfosztott az életemtől, aztán abban reménykedtem, hogy talál egy kiutat, csakhogy rájöttem, a halállal nem érdemes játszani és nem érné meg a próbálkozás, hiszen Eva-nak baja eshetne. Fájt a szívem a férfi után, akit szerettem és akinek a neve, arca, szava minden egyes nap a fejemben keringett, képtelen voltam elengedni Will emlékét. Ő vajon még életben van? Vagy bajba keveredett, amiből nem tudott kimászni? Talán egyszer újra láthatom őt, ha a világban kóborol valahol... csalfa remények és hatalmas "ha" kezdetű mondatok voltak ezek, amelyekkel nem volt célszerű foglalkozni, hiszen csak saját magamnak okoztam velük kellemetlen perceket. Arról sem volt fogalmam, hogyan kezdjem el a mostani életemet, miként ragadjam meg a megkapott új esélyt... leginkább az agasztott, milyen árat kell majd fizetnie a nővéremnek azért, mert a természet rendjével szórakozott. És persze nekem is be fogják nyújtani a számlát, ebben biztos voltam. Viszont a friss levegőt olyan jólesően szívtam be, mintha ezek lettek volna az első lélegzetvételeim. Szigorúan véve azok is voltak, a város még felfedezésre várt általam és a lehető legnyugodtabb időpontot választottam a kimozdulásra. Az emberek már nem siettek sehova, hiszem beesteledett, de az épületek ablakain keresztül fény szűrődött ki, tehát nem volt túl késő. Pár napja döntöttem úgy, hogy minden este teszek egy rövid sétát. Fokozatosan akartam magamat hozzászokni a városhoz, mivel Eva nem adott konkrét választ arra, meddig akar itt maradni és pontosan mit csinál Mystic Falls-ban. Csupán arra hívta fel a figyelmem, hogy vigyázzak magamra. Éppen hazafelé tartottam, amikor az egyik utcába befordulva rossz érzés kapott el. Mintha követnének, de mély levegőt véve kezdtem meggyőzni magam, hogy biztosan csak szokatlanok még az itteni zajok és maga az, hogy egyáltalán emberi környezetben tartózkodhatok. Aztán hallottam valamit.. igen, teljesen biztos, hogy hallottam. - Van ott valaki?- Kérdeztem összerezzenve, hátra fordulva.
Mára már bezártam a boltot, mert túl sok minden lett esedékes délutánra. Megejtettem az éves általános kivizsgálást, amihez azóta ragaszkodtam, hogy az édesanyám meghalt és miután apám is elment jobbnak láttam minden fellelhető betegségnek elejét venni, mivel sokáig hajlamos voltam megfeledkezni az egészségemről és magától értetődőnek vettem, hogy élek, lélegzem, nincs semmi bajom. Aztán rájöttem, hogy ez nem feltétlenül van így. Anyámat a legalattomosabb gyilkos kór vitte el, míg az apámnak a szívével támadtak gondok attól függetlenül, hogy egyikőjüknél sem volt előjele annak, mi fog történni. Talán csak apámnál. Túlságosan szerette ahhoz anyát, hogy hosszútávon nélküle éljen és a mindennapjait egyedül töltse el, mindössze az emlékével. Szerencsére az életet is volt lehetőségem ünnepelni, hiszen a terveim szerint éppen holnap indultam volna Atlantába az egyik középiskolai barátnőm esküvőjére, akinek én leszek a tanúja. A suli első napjától jóban voltunk, együtt mentünk főiskolára és napi szinten tartottuk a kapcsolatot, természetes volt, hogy mivel megkért, ott leszek mellette az élete nagy napján. Csak a megfelelő ruhát kellett megtalálnom, aminek a keresését szokásomhoz híven az utolsó utáni pillanatra hagytam és eltöltöttem vele jó néhány órát. Végül is semmi más dolgom nem volt, csupán a válogatás vége felé fáradtabb voltam, mintha egész nap árkot ástam volna. Hazafelé indultam, kezemben az elmaradhatatlan délutáni tejeskávémmel és a táskában pihenő választott ruhával, amikor egy röpke pillanatra azt hittem, a szemeim szórakoznak velem. Olyasvalakit láttam velem szemben, felém sétálni, akiről nem hittem volna, hogy itt fogunk összefutni, hiszen nem volt emlékem arról, hogy tőlem eltekintve bármi összeköttetése lett volna Mystic Falls-al. A kezdeti meglepődés után akkor sem tudtak volna mosolytalanok maradni az ajkaim, ha az ujjaimmal húzom lefelé őket. - Alistair! - Szólítottam meg látva, hogy ő is észrevett. Nem akartam csak úgy elsétálni mellett, főleg, hogy egyikőnk sem változott annyit, hogy ne ismerjük meg a másikat. Az ő arca is attól, hogy érettebb lett, ugyanolyan volt, mint régen. - Először azt hittem, hogy képzelődöm, de... - Megcsóváltam a fejem. - Régen láttalak. - Néztem végül a szemeibe, ami előidézte bennem azt a rengeteg szép emléket, ami hozzá kötött. Napestig sorolhattam volna őket és még akkor sem értem volna a végére.
Nem igazán tudtam mihez kezdeni magammal. Még nem készültem fel teljesen arra, hogy Emery szemei elé kerüljek... talán tartottam attól, hogy nem tudok majd mit mondani. Az egy dolog volt, hogy ő nem emlékezett rám, de én igen. És mióta történt az az ominózus jelenet a műtőben, egyre inkább azt éreztem, hogy ha csak két másodperc erejéig is, de muszáj látnom őt. Hogy... lássam, épségben van. Még él. Attól féltem, hogy amikor ismét elém kerül, esetleg egy arany karika is ott fog díszelegni az ujján, amely jelezné, hogy az anyja sikerrel járt. Ez volt a célja. Ezért akart kitörölni az életéből, és végül meg is tette. Kíméletlen volt. Furcsa belegondolni, hogy egy ilyen nőnek voltak anyai érzései. Ha számított volna neki bármi is, beletörődött volna, hogy a lányával együtt akarjuk leélni az életünket. Hogy... ha máshogy nem, elszökve boldogok leszünk akkor is, ha nincs meg mindenünk. Az utosló pillanatban hiúsult meg az egész. Akkor rosszul esett. Dühös voltam, mert azt hittem, hogy meggondolta magát. Csak később derült ki, hogy nem így volt. Hogy... valójában az anyja babrálta meg az agyát. Az utcán sétáltam, az ég esőre állt, mégsem zavartattam magam. Meg akartam ismerni ezt a várost. Valójában jártam már egyszer ezen az utcán. Évekkel ezelőtt, még az egyetemi évek alatt. Miután Emeryről azt hittem, hogy nem akar engem, és nem jött el a repülőtérre, új életet kezdtem. Tiszta lapot. Húsz éves voltam, két évet kellett behoznom az egyetemen. Nem volt könnyed menet, ráadásul nem az orvosin kellett volna azzal kísérleteznem, hogy mennyire vagyok jó zombi. És akkor ismertem meg őt. A lányt, aki most ott állt, nagyjából öt méterre tőlem. Nem vett észre rögtön, így volt lehetőségem végigmérni. Nem változott sokat. Szinte semmit. A kislányos bájait igazi érett nő bájaira cserélte. Talán pontosan ilyennek képzeltem el őt már akkor is. "Ha majd egyszer nagyok leszünk". Már akkor sem voltunk gyerekek. Én mégis úgy törtem össze a szívét, ahogyan mások tehetséggel sem lennének képesek. Csak kisétáltam... mikor megtudtam, hogy Emery-vel mi történt. Talán igaz, ő volt az élő példa arra, hogy két szerelem között is van különbség. Mert szerettem. Visszarántott abból a mélyből, amelybe temettem magam a tankönyvek, esettanulmányok és az összetört szívem súlya alatt. Elmosolyodtam, mikor felém fordult. Ekkor már látott, én pedig kirángattam magam a gondolatokból. - Helló, Jamie - léptem közelebb hozzá lassan, kabátom zsebeibe dugva el mindkét kezemet, majd a járdára tévedt a pillantásom. - Nem számítottam arra, hogy találkozunk, de... azt hiszem, örülök, hogy látlak. - Kissé ingatag volt a mosolyom, de nem is tudtam egészen pontosan, hogy mit vártam. Pofont? Még talán az is belefért volna. Végetért, mert... miattam. Ezen nem volt mit szépíteni.
Bosszant. Idegesít. De a leginkább az, hogy így érzek. Miért frusztrál ennyire, hogy nem tudom, hol van? Miért akarom előkeríteni a föld alól is? Örülnöm kellene, hogy végre megszabadultam tőle. Egy kolonccal kevesebb. Mégis. Meg akarom találni. Nem léphet meg csak így se szó, se beszéd! Előlem nem! Ez nem így működik! Ha én zavarom el és úgy tűnik el, az más. De így… Nem, velem ilyet nem lehet! És ezt meg is mutatom neki! Bárhová ment és bármiért, meglelem a nyomát! New Yorkból Mystic Fallsig vitt az indulat és egyre jobban érzem, jó nyomon járok. Nem érdekel mennyi időbe kerül, akkor is előkerítem. Gabriella Ross, előkerítelek, mindenre esküszöm, bujkálj bárhol! És nem teszed zsebre, amit kapsz, azt garantálom! Dühös vagyok, szinte tajtékzom az elmúlt időben. Ennek pedig még véresebb és gyakoribb gyilkosságok az eredményei. Nem mintha számítana. Mystic Falls. Biztos vagyok benne, hogy itt lesz Gabriella. Tudom, mert ismerem. Bár ez az eltűnés nem fér a fejembe… De előtte még szükségem van arra, hogy kiengedjem a fáradt gőzt. Vér és halálsikolyok. Erre vágyom. Épp egy így éjszaka elég elhagyatott, kétes környéknek tűnő utcán vágok át a belvárosban. Nem túl forgalmas, de éppen ezért lehet jó. Hátha erre téved valami ártatlan leányka vagy munkából, esetleg egy titkos légyottról hazafelé siető fiatal nő, aki élete utolsó baklövését követi el azzal, hogy errefelé vágná le az utat. Bízom benne, hogy rövidesen rám mosolyog a szerencse ilyen formában.
Nem kellene ebben a városban lennem, hiszen már nem csak az intézetből szöktem ki, de még másik városba is átmentem. Nem ismerem ezt a vidéket és balszerencsémre még az utolsó buszt is lekéstem, ami visszavihetett volna New Orleansba. Későre járt már, s ilyenkor a legtöbb ember már otthon van, vagy éppen ott, ahol lakik, de nem a városban. Főleg nem a fiatalok, hiszen ők ilyenkor már szórakozni szoktak. Óvatosan pillantottam körbe a parkban, amikor is fura nevetésre lettem figyelmes. Sietve kaptam fel a fejemet, majd pedig fel is áll, s elindultam, hogy magam mögött hagyjam a parkot, de persze többen is megjelentek. Fiatalok voltak, a mezük alapján talán a helyi focicsapat tagjai, akik úgy viselkedtek, mint a hiénák. Hátrálni próbáltam, de mögöttem már csak a pad volt. Sietve löktem meg az egyiket, hiszen szemmel láthatóan ittasak voltak, mire a másik elkapott, térden rúgtam, a kezemet felsértette, de én pedig rohanni kezdtem. Nem én akarok az újabb címlapon lenni azzal, hogy esetleg megtámadtak egy védtelen nőt. Futottam, amennyire bírtam és még az se érdekelt, hogy a körmével vagy valamivel kicsit felsértette a bőrt az alkaromon. Sietve fordultam be az egyik utcába, ahol telibe neki mentem egy férfinak. – Bocsánat! – szólaltam meg, majd ijedten pillantottam a hátam mögé, de szerencsére leráztam őket és még nem is sejtettem, hogy esetleg most sodortam magam esetleg még nagyobb bajba. Visszapillantottam a srácra, majd pedig sietve kaptam el a kezemet, hiszen még mindig fogtam őt. Vélhetően az ütközéskor kapaszkodtam meg benne. – Remélem, nem lett túl nagy bajod. – szólaltam meg zavaromban. Bár tény, hogy nem vagyok túl nagydarab, így akkora kárt se tudok tenni. – Mármint az ütközés miatt. – tettem hozzá zavaromban, majd egy mosolyt villantottam rá.
•• Words: 278 •• Music: Crush •• Note: Remélem jó lesz. ••
"Cause with your hand in my hand and a pocket full of soul I can tell you there's no place we couldn't go"
Elmondhatatlanul idegesít, hogy Gabriella csakúgy meglépett előlem. Mégis hogy képzeli? Persze, régóta mondogatom, hogy csak kolonc a nyakamon, de ez így akkor sem járja! Előkerítem, legyen bárhol és nem teszi zsebre, amit kap, azt garantálom. Abban viszont már biztos vagyok, hogy itt Mystic Fallsban abszolút jó nyomon járok. Viszont ha már idejöttem, miért is ne vezessem le a feszültséget is egy kicsit ezen a környéken, ahol ráadásul érezhetően hemzseg a természetfölötti? Jobban, mint a város bármely másik részén. Miért is ne élném akkor ki egy kicsit magam? Ha egy boszorkánnyal kevesebb lesz ezután a világon, már megérte. Vagy csak ha kiszórakozhatom magam egy csinos kis halandóval. És hirtelen úgyis tűnik, rám mosolyog a szerencse. Már azelőtt érzékelem a közeledő fiatal lányt, mielőtt megpillantanám. Hallom a heves szívverését, a kapkodó lélegzetvételét, a sietős lépteit. Fél. Menekül valamitől. Vagy valakitől. A haladási irányából már tudom, nem kell tennem semmit sem. Egyszerűen csak megállok és várok. Nem is számítom el magam. Néhány másodperc és már a karjaim között is találom. Szó szerint. Ahogy nekem rohan, igazából meg sem tántorodok, nagyobb erővel rendelkezem, mint egy halandó és egyébként is igencsak apró termetű a leányzó. Ő azonban kis híján elesik, de belém kapaszkodik, a terveimnek megfelelően, így igen közel kerülhetek hozzá. Ahogy azonban riadt, nagy zöld szemeivel felnéz rám, attól mintha villámcsapás érne. Olyan régi emléket idéz fel, aminek már a létezéséről is megfeledkeztem. Mintha nem is velem történt volna. Majdnem másfél évszázada. Volt egy lány, akinek komolyan udvaroltam. Egyetlen egy, egész eddigi életemben. Középosztálybeli kalmár család lánya volt. Tőlem két évvel fiatalabb. Tizenöt volt, mikor a városunka költöztek. Szerény, halk szavú, de gyönyörű mosolyú kis hölgy. Meg akartam kérni a kezét nem sokkal azelőtt, hogy vámpírrá váltam és más életformát választottam. Sokkal véresebbet. De azok a szemek... Megszólalásig hasonlít. Talán csak a véletlen, talán valami leszármazottja. Az a fiatal nő egy halandó volt, épp úgy, mint ő is. Sokáig figyelemmel kísértem a sorsát, noha magamban tajtékzottam, mikor kiházasították, még ha tudtam is, hogy soha nem lehet az enyém. Mindig is plátói maradt a vonzalmam egy lopott, óvatos csókot leszámítva még halandó koromból. Mégsem vitt rá a lélek, hogy bántsam. Őt nem. Megöltem az apámat, az anyámat, megannyi ártatlan halandó nőt és boszorkányokat is halomra, de őt nem bírtam. Nagyon kicsi és törékeny lány volt, de boldognak tűnt, jól bánt vele a férje. Húsz éves volt, amikor meghalt. Egészséges lánygyermeket szült, de a szervezetét túlzottan megviselte a szülés, nem élte túl. Innentől elfordultam tőlük, nem követtem tovább a családja sorsát. Eltemettem magamban ezt az emléket mélyen minden érzelmemmel együtt. Amit ez a tekintet most felkavart. Akár a leszármazottja, akár csak véletlen, eléggé sokkol a dolog. Ő azonban ebből semmit sem vehet észre, csak faarccal nézek rá. Azonban nem sokáig. Azelőtt hallom az őt követő banda közeledését, mielőtt valószínűleg ő tudatára ébredne. - Ha megbocsátasz - mondom neki, látszólag figyelmen kívül hagyva, amit mond és odaállok elé, hogy a rövidesen megérkező bandát megakadályozzam abban, hogy hozzá férkőzhessenek. Hogy mikor lettem én ilyen hős lovag? A fene se tudja. Nem mintha egy csapat suhanc, akik egyszerű halandók, nagy kihívást jelentenének nekem. Az már sokkal inkább, hogy élve megússzák ezt a találkozást. Nem lesz könnyű visszafognom magam, az már biztos.
Lassan talán el kellene fogadnom, hogy vonzom a bajt és a kétes alakokat is, hiszen nem ez lenne az első eset, hogy egy férfi megtámad. New Orleansban is megtörtént és akkor egy lány védett meg, vagy mi is volt ő pontosan. Állítása szerint vámpír, ami részben hihető is, míg másrészt még mindig alig tudtam elhinni. Egyszerűen úgy éreztem, hogy az életem egyre inkább a fejetetejére áll. Pedig én sose voltam olyan, aki ezen sírt volna vagy hisztizett volna, ahogyan most se állt szándékomban, de már jó pár hónappal ezelőtt elindultam a lejtőn, amikor egy gyilkosságot a nyakamba varrtak és elküldtek egy javítóintézetbe, pedig semmi keresnivalóm nem volt ott. Természetesen ezt mi fű alatt tette mind a két család. Kíváncsi lennék, hogy milyen mese terjeng otthon rólam, de talán sose fogom megtudni, mert amint elhagyhatom azt a helyet véglegesen tuti, hogy megpattanok. Azt nem tudom, hogy merre fogok menni vagy mihez fogok kezdeni, de a családomból nem kérek, köszönöm. Viszont mielőtt túlzottan végig gondolhatnám ezeket a dolgokat, azelőtt természetesen újra megjelenik pár férfi, bárinkább nevezném őket fiúknak, vagy minek, hiszen vélhetően egyetemista korúak lehettek. Lehet, hogy számukra vicces volt, ahogyan talán ha a kezük közé kerülnék, akkor az se derülne ki sose, ők se mennének dutyiba, ha olyat tesznek, mert ezt is eltusolnák, vagy megkapnám azt, hogy én tehetek róla, mert „Túl kihívóan öltözködöm”. Pedig most semmi kihívó nem volt a ruházatomban, mert inkább elvegyülni akartam és eltűnni az emberek között, mintsem felhívni magamra a figyelmet. De persze, ha ez nem lenne elegendő, akkor még a sikátorban, amiben láttam a menekülési útvonalamat bele is ütközök egy másik fiatal egyedbe. Legalábbis kinézetre az. Mintha tényleg minden nő kezdené betartani azt, hogy bizonyos idő után nem mennek az utcára vagy csak a város ezen részére. Nem ismertem egyáltalán ezt a várost, így nem tudtam azt se, hogy mit érdemes elkerülni. Sietve kérek elnézést, ahogyan kifejtem az aggodalmamat is, miközben a léptek egyre közelebb érnek, ahogyan a nevetés is. Sietve pillantok fel rá, majd hátam mögé, mire megszólal, s kissé érthetetlenül pislogok rá. Erre azért nem számítottam. Főleg, hogy ők kigyúrtabbak és többen is vannak. Mi ütött belé? Hallom a gúnyos nevetéseket, ahogyan én is még inkább megijedek, mert fogalmam sem volt arról, hogy ő se egyszerű ember. S egy pillanatra megfordul az is a fejemben, hogy inkább tovább kellene szaladnom, hogy mentsem a bőrömet. Egy-két lépést teszek is, de utána hátra pillantok az ismeretlenre, s nem bírok elfutni. Sietve lépek közelebb hozzá, majd elkapom a kezét. Nem érdekel az se, hogy mennyire váratlanul érinti őt, majd megpróbálom magammal húzni. – Kérlek, ne…. – szólalok meg kérlelően, s ha van lehetőségem rá, akkor megkeresem őt az íriszeimmel is. Nem akarom, hogy baja essen, s ha belemegy, akkor sietve rohanok tovább, míg végül lehagyjuk őket. Neki dőlök az egyik falnak és zihálva veszem a levegőt. – Köszönöm, hogy megvédtél volna. – szólalok meg kissé akadozva a korábbi futásnak köszönhetően. Ha pedig esélyem se lett volna elráncigálni onnan őt, akkor inkább csak elbújtam az egyik kuka mögé és úgy vártam azt, hogy vége legyen a harcnak, miközben abban reménykedtem, hogy nem lesz semmi komolyabb baja. Nem akarom, hogy még valakinek baja essen miattam.
"Cause with your hand in my hand and a pocket full of soul I can tell you there's no place we couldn't go"
Ha van város, amelyik egyáltalán nem biztonságos egy halandó nő számára éjszaka, az Mystic Falls. Túl sok itt a természetfeletti, ami ellen ők teljesen védtelenek. Persze én bíztam benne, hogy akad olyan botor közöttük, aki mégis az utcára téved, méghozzá egyedül, nem is sejtve, mekkora veszélyek leselkednek rá. Többek között az én személyemben is. Nem is tévedtem. Arra viszont a legkevésbé sem számítottam, amit, akit a sors elébem vetett. Az alacsony, sötét hajú lányban, aki támadói elől menekülve szó szerint a karjaimba rohan, nincsen igazából semmi különleges. És mégis. Létezik, hogy száz év távlatából két ember ennyire hasonlítson? Mintha ikrek lennének. A sors iróniája. Nemigen mozgatott meg érzelmileg soha senki. Ellát inkább megszoktam, hogy ott van mellettem, ezért tartok igényt a társaságára most is és ezért jöttem utána idáig New Yorkból. De az a lány más volt. Még halandó koromban képes voltam érzelmekre valamelyest. Ezeket kavarják fel azok a nagy, élénken csillogó szemek. De nincs időm sokáig elveszni az emlékekben, hiszen már hallom is a támadói közeledő lépteit. Nem tudnám megmagyarázni miért, de elönt a harag. Ennek ellenére fojtott, színtelen hangon szólalok meg és tolom őt arrébb gyengéden, hogy közé és a hamarosan megérkező támadói közé állhassak. Azonban még mielőtt ideérnének, újra magamon érzem az aprócska, finom kis kezeket, ezért visszafordulok felé. Kérlelve, könyörgőn néz rám. De nem én lennék, ha ez az én szívem most meglágyítaná. Dühös vagyok és ez vért kíván. De persze nem az övét. - Hagyd ezt most rám. Elintézem – mondom határozottan, miközben mélyen a szemébe nézve lefejtem magamról a kezeit. Nem durván, de úgy, hogy ne legyen képes visszatartani. Szerencsére, talán attól, ahogy megijed, mikor meghallja a közeledő srácok hangját, végül feladja és elbújik egy közeli kuka mögé. Hallom így is heves szívverését. Még mindig fél. Pedig őt már ezek az alakok nem bánthatják. Soha többé. Nem telik sok időbe és ott állnak előttem. Nyegle, legfeljebb húszas éveik elején járó fiúk inkább semmint férfiak. Fenyegetőznek, kiabálnak velem, hogy húzzak az útjukból, ez az ő felségterületük, az ő zsákmányuk. Én azonban csak állok ott rezzenéstelen arccal és nem mozdulok. - Figyeljetek, nem mondom el kétszer. Ha most elkotródtok és békén hagyjátok a lányt, senkinek sem esik bántódása – a figyelmeztetésem komoly, de csak röhögnek rajta. Ránézésre sincs rossz fizikumom, de nyilván ők ostobán azt hiszik, túlerőben vannak csak azért, mert többen jönnek ellenem. Ostoba halandók! Nem tudják, kivel packáznak. De mire rájönnek az ostobaságukra, már késő lesz. Lendül felém az első ököl, de még le sem csap, én már mozdulok. Idejük sincs feleszmélni, én még a halandók szemének is gyors vagyok, nemhogy védekezhessenek. Legfeljebb a törő csontokat érezhetik. Törött lábak, bordák, karok, orr, egy betört fej… és még vissza is fogtam magam. Káromkodva, de láthatóan már fele annyira sem magabiztosan, sőt kifejezetten rettegve, hüledezve néznek rám, ahogy nagy jajgatások közepette szedik össze magukat és amennyire sérüléseik engedik, sietve távoznak abba az irányba, ahonnan jöttek. Ezt volt a legtöbb, amit tenni tudtam. Jobb, ha ez a lány nem gyilkost lát bennem. De meg kell hagyni, nagyon vissza kellett fognom magam. Most is legszívesebben utánuk mennék és addig ütném őket, amíg mozognak. Ezt érdemelné ez a söpredék. Nem is telne nagy erőfeszítésbe tőlem. Az nagyobb önuralmat kíván, hogy ne tegyem és csak álljak itt, kifejezéstelen arccal nézve csak utánuk.
Nem vágytam semmilyen hős hercegre és semmi hasonlóra, hiszen az ilyen személyek csak a könyvek lapjain lappanganak. Pluszban mégis miként hihetnék ilyen badarságokban, amikor a saját családom, a szüleim árultak el. Olyan gyilkossággal vádolnak, amihez semmi közöm sincs és meg se hallgattak. Csak rám néztek és azt mondták, hogy te követted el, mintha hirtelen az „ártatlanságvédelme” már nem illetne meg mindenkit. Elhiszem, hogy a hatalom és a pénz fontos sokak számára, de sose gondoltam volna azt, hogy a családnál is fontosabb lehet egyesek számára. Lehet, hogy nem vagyok olyan tökéletes, mint a testvéreim, de mindegy is, hiszen hamarosan vagy nekem lesz komolyabb bajom, hála egy-két fiatalnak, akik szintén azt hiszik, hogy bármit megtehetnek. Vagy pedig pont annak a személynek, akibe véletlenül belefutottam. Nem akarom, hogy baja essen miattam, ezért is próbálom rávenni arra, hogy inkább fussunk tovább, vagy másszunk át az egyik kerítésen, falon, mintsem verekedni kezdjen. De amilyen könnyen a kezemmel megérintettem őt, ő annyira könnyedén rázza le magáról. - De ők többen vannak, nem kellene ezt csinálnod… - kezdek bele, de végül elharapom a mondandóm többi részét, hiszen eléggé határozottnak tűnik. Sietve kezdek el hátrálni, miközben az ijedtség egyre inkább úrrá lesz rajtam és a lábaim majdnem tovább is visznek, mintha nem miattam akarná valaki agyonveretni magát. Nem is értem, hogy miért akar kiállni miattam, vagyis azért, hogy ne bántsanak azok az alakok, hiszen nem is ismer és semmit se jelentek neki. Számára csak egy idegen vagyok, de végül nem bírok elfutni, inkább csak elbújok az egyik nagyobb kukáskonténer mögé. A lábaimat felhúzom, s átölelem, miközben a fejemet a térdemre hajtom, és úgy várom azt, hogy mi is lesz ennek a vége. Remegek-e? Még szép, hiszen mi lesz akkor, ha elbukik? Vajon beérik azzal, hogy őt bántották? Vagy mi lesz akkor, ha annyi ütést kap, hogy belehal? Nem, az nem lehet! Képtelenség, egyszerűen nem lehet semmi baja. Miért nem rángattam el inkább erővel? Annyira csak nem lehetne nehéz, vagy igen? Miközben hasonló gondolatok cikáztak a fejemben hallottam azt, amit mond, ahogyan az engem üldözök kinevetik, ahogyan azt is tisztán hallottam, ahogyan egymásnak esnek. Talán csontok törnek, idővel pedig fájdalmas kiáltásokat lehet hallani, mire kicsit összerezdülök, s egy pillanatra még a füleimet is befogom. Mégis miként keveredhettem ilyen fajta bajba? Én csak kiszöktem az intézetből és ennyi, szabad akartam lenni és nem ott lenni ártatlanul, miközben faggatni próbálnak. Erre máris bajban voltam, amikor hallom a távolodó lépteket, akkor még kicsit habozok, majd óvatosan pillantok ki, majd amikor meglátom, hogy talpon van, akkor sietve pattanok fel és rohanok oda hozzá. Amikor viszont meglátom a véres ruháját, akkor megijedek. - Jól vagy? Ugye, ez nem a ti… - de nem bírom befejezni, helyette, ha hagyja vagy elég gyors vagyok, akkor a kezem pontosan odatéved, ahol a felsőjén vér borítja őt, de hamar rá kell ébrednem, hogy szerencsére nem az ő vére. Majd sietve pillantok hátra, amerre vélhetően távoztak azok, akik követtek eddig. – Köszönöm, hogy megvédtél! – pillantok fel rá végül hálásan, de még mindig kicsit aggódva, hiszen arcán is jó pár véres rész található. Nagyon remélem, hogy semmi komolyabb baja nem lett, mert akkor nem tudom, hogy mit fogok csinálni. Nem vagyok én se képzett ápoló nő. – Esetleg elmehetnénk valahova, ahol rendbe tudod hozni magad és esetleg látjuk azt is, hogy nem esett-e komolyabb bajod. – dobom fel ötletnek, hiszen egy sötét sikátorban álldogálni nem éppen túl bizalomgerjesztő.
CAUSE WITH YOUR HAND IN MY HAND AND A POCKET FULL OF SOUL I CAN TELL YOU THERE'S NO PLACE WE COULDN'T GO
Sosem voltam az a hősalkat. Sőt, nagyon is távol álltam tőle. Előbb voltam a rossz fiú, mint a megmentő. Hiszen nőket ölök, puszta szórakozásból, méghozzá általában igencsak brutálisan. Olykor meg is erőszakolom őket. Szóval minden vagyok, csak éppen a hős királyfi nem. Eredeti terveim szerint az éppen errefelé menekülő halandó lányt is jól megkínozni majd kivégezni terveztem. A nagy barna szemek azonban végleg felülírják az elhatározásomat. Olyat teszek, amit már régen nem. Önzetlenül valaki segítségére sietek. Magam sem tudnám megmondani, miért. Alighanem a kísérteties hasonlóság teszi. Könnyedén hárítom, mikor menekülésre buzdít és hagyom, hogy elbújjon, mire az üldözői odaérnek. Vörös köd ül az agyamon, így mikor verekedésre kerül a sor, alig sikerül annyira visszafognom magam, hogy egyik halandó kis féreggel se végezzek. Talán még maradandó károsodást sem szenvedett egyik sem. Talán. De nem különösebben aludnék rosszul akkor sem, ha nem így lenne. Nem is érdemlik meg az életet. Örüljenek, hogy ennyivel megúszták. A lány csak azután jön elő, hogy hallja a távozó lépteket. Aggódva szól hozzám és megtapogatja a mellkasomat ott, ahová valamelyik mocsok vére fröccsent. Kicsit ledermedek az érintéstől. Kellemes a bőre melege hozzám egészen közel. Mégsem ébreszt bennem afféle gyilkos-kéjes gondolatokat, mint általában a hozzá hasonló szép, fiatal nők szoktak. Furcsa. Azonban rövidesen a szavai jelentését is felfogom. Basszus! Az egy dolog, hogy nem öltem meg senkit a szeme láttára, de vajon mivel tudom számára indokolni, hogy még egy kis horzsolás sincs rajtam anélkül, hogy felfedném, mi is vagyok? Nem lenne szerencsés, ha ezt felfedezné. Azonban azt sem akarom, hogy mindezek után csakúgy útjára engedjem. Gondolok hát egy merészet. - Semmi szükség rá, köszönöm, teljesen jól vagyok. Ugye veled is minden rendben? - aggódva nézek végig rajta. Miután megbizonyosodom, hogy nincs baja (amit egyébként eddig is tudtam), úgy teszek, mint aki el akarna indulni, ekkor azonban felszisszenek és megrogyasztom a lábamat, mintha fájdalom hasítana bele. Mindig is jó színész voltam, nem okoz különösebb gondot megjátszani egy lábsérülést. A falnak támaszkodom és a lábamat húzva próbálok elindulni. - Itt szálltam meg egy közeli motelban. Nem lesz semmi gond, hazajutok. Egyébként sem komoly - ha érdeklődne a hogylétem felől, arra válaszolok, ha nem, csak mintegy szabadkozásként mondom. Bízom benne, hogy kellően lelkiismeretes és nem fog egyedül hagyni és elkísér. Nem épp tiszta módszer, de nem akarom, hogy máris véget érjen a kis ismertségünk. Én pedig mindig is csak piszkos trükkökkel értem célt. Más módszert nem igazán ismerek.
Sose szerettem az erőszakot, ahogyan azt se, ha valaki az erejét fitogtatja, amikor pedig régebben olvastam bűnözőkről, akkor mindig is határozottan azt vallottam, hogy nem lenne szabad hagyni őket szabadon járni és kelni. A hősökben meg már régóta nem hittem, hiszen miként tehetném meg, amikor a legnagyobb hősöm könnyedén árult el? Még mindig alig tudtam elhinni, hogy egy édesapa erre képes, ahogyan anyumból se néztem volna ki. A testvérem pedig meg se próbált megvédeni, ahogyan azóta se keresett. Nem vártam el azt, hogy hirtelen kiálljon harcolni értem egy idegen, hiszen nem olyan világban élünk, ahol ilyen önzetlen tettekkel megáldott emberekbe botlanánk és bármennyire is gyáva dolog a futás, mert sokszor igazán hasznos. Most is az volt a szerencsém, hogy futásban egész jó volt. Aggódva pillantottam rá, ahogyan kicsit meg is érintettem, mintha csak attól félnék, hogy a felsőjét tarkító vér az ő vére. Amikor pedig kapcsoltam, hogy őt fogdosom, akkor sietve rántottam el a kezemet, hiszen nem akartam, hogy félreértse. Nem volt semmi rossz szándékom vele. Amúgy se voltam olyan, aki a családja árulása után bárkit könnyedén közel tudna engedni. Sokkal inkább legtöbb esetben megpróbáltam minél inkább távol tartani magamtól mindenkit. - Persze… - szólaltam meg alig hallhatóan, hiszen tényleg nem volt semmi bajom, maximum csak frászt kaptam az egész miatt. Sose gondoltam volna azt, hogy ilyen helyzetbe fogok kerülni. Nem tudom, hogy mit kellene mondanom, vagy tennem, de arra azért nem számítottam, hogy egyszer csak elindul és elsétálna úgy, mintha semmi se történt volna. Ahogyan azt se teljesen értettem, hogy miként nem sérült meg, miként sikerült ilyen jól megúsznia, de mire végig gondolhattam volna ezt többször, addigra egyszer csak felkiáltott és a lába eléggé beadta a kulcsot. Egy pillanatra lefagytam és görcsbe szorult a gyomrom, hiszen miattam lett baja, de a szavai könnyedén kirángattak a gondolataimból, mire sietve léptem oda hozzá és a karomat köré fontam, hogy nyugodtan támaszkodjon rám. - Segítek hazajutni, azt hiszem így is minden miattam van, így ez a legkevesebb, amit tehetek. – pillantottam rá egy barátságos mosoly keretében, majd ha mehettünk, akkor lassan elindultam vele együtt. – Nem ismerem a várost, így ha nem gond, akkor mond, hogy mikor merre kell menni. Te régóta élsz itt? – kérdeztem meg kíváncsian, hiszen én igazából szökevény voltam itt, vagy minek is lehetne nevezni azt, hogy kiszöktem az intézetből, s lekéstem az utolsó járatot is, így itt ragadtam.
Egy erőszakos, szadista vámpír vagyok, aki szórakozásból nőket gyilkol. Így élek már hosszú-hosszú ideje. Nem voltam persze mindig ilyen, de az már-már a múlt homályába veszik. Halandóként nem volt olyan szép életem, amin megérné nosztalgiáznom. Az apám nem volt a hűség szobra, valahogy mégsem sikerült sem előttem, sem utánam összehoznia egy gyereket sem. Kudarcként élhette meg, hogy neki, a nagy warlocknak ez az egy szem fia sem örökölte a varázserejét, csak egy egyszerű halandó lett. Meggyőződésem, hogy sosem szeretett. Mágiához való hajlam híján értéktelen voltam neki, még ha a vére is voltam. Éreztette velem, hogy nem tart semmire, állandóan megalázott. Hogy rendszeresen vert engem és az anyámat is, már csak hab volt a tortán. Meg is lett az eredménye, hiszen másvilágra küldtem. Bár ha úgy nézzük, még apa és anyagyilkos is vagyok. Nem épp egy jó embert jellemző dolgok, úgy hiszem. Most viszont mégis, gyakorlatilag önzetlenül siettem ennek a lánynak a segítségére. És mindezt miért? Konkrétan egy szép szempárért. De ez a szempár olyan hatással volt rám, hogy igencsak vissza kellett fognom magamat, hogy ne tegyek maradandó kárt egyik támadójában sem. Viszont az összecsapás végén jöttem rá, mikor odaszaladt hozzám és aggódva tapogatni kezdett (ami a legkevésbé sem volt amúgy ellenemre), hogy gyanús lehet, hogy még egy aprócska karcolás sincs rajtam. Nincs az a halandó, legyen bármilyen erős és jó a közelharcban, aki ennyi ellenfél ellenében legalább egy horzsolást ne szerezne. Arról pedig szó sem lehet, hogy felfedjem előtte magam. Itt Mystic Fallsban sok halandó is tud a természetfelettiről, de távolról sem mindegyik. Egyébként sem akarom, hogy tartson tőlem azért, ami vagyok. Még ha erre minden oka meg is lehetne. Nincs hát más lehetőségem, színészkednem kell. Úgy teszek, mintha el akarnék indulni, de ekkor felkiáltok, megrogyasztom a lábamat és a falnak támaszkodom, mintha elég komoly sérülést szenvedett volna a lábam és nem tudnék rendesen járni. Természetesen, ahogy számítottam, egyből ott terem mellettem, hogy támaszkodjak rá és felajánlja, hogy segít hazajutnom. - Köszönöm, igazán kedves vagy, de ne érezd úgy, hogy a te hibád. Azok a rohadékok tehetnek róla - arcom elkomorul egy kicsit, mikor ezt kimondom. Kivételesen ez nem is megjátszás. Tényleg dühös voltam és vagyok rájuk. Rosszabbat is érdemeltek volna, mint amit kaptak tőlem. Az viszont jól esik, hogy hozzám simul, hogy támogathasson. Kicsit sajnálom, hogy egy ekkora lányra kell támaszkodnom, ahogy elindulunk, ezzel nehézségeket okozva neki, de nincs más választásom, ha nem akarom, hogy észrevegye, hogy az egész csak színjáték a részemről. - Rendben, majd mondom, merre. Igazság szerint én is csak néhány hete érkeztem, nem vagyok idevalósi. New Yorkból jöttem. Te honnan való vagy? - nem akarom megjátszani magam. Kivételesen nem akarom másnak kiadni magam, mint aki vagyok azért, hogy közelebb férkőzzek hozzá. Legalábbis amennyire a lehetőségek engedik, amivel még nem sokkolom, abból azt szeretném, ha azt látná, aki vagyok. Fura. Általában nem szoktam őszinte válaszokat adni magamról senkinek. Most azonban azt szeretném, ha megismerne. Amennyire lehet. És én is ismerni akarom őt. Annyi idő után valaki őszintén érdekelne? El sem hiszem...
Már régóta nem tudtam hinni a tündérmesékben, ezért is volt nehéz elhinnem azt, hogy tényleg csak úgy megmentett. Nem értettem, hogy miért, de az volt a legkevesebb, hogy nem hagyom magára. Ki tudja, hogy ilyen sérülései lettek, vagy lehetnek még. Talán kórházba kellene menni, de amilyen picike vagyok, meg nem is vagyok súlyban se nagy darab kényszerrel akkor se tudnám elvinni, ha én azt akarnám. Az aggodalom könnyedén jelenik meg az íriszeimben, miközben azt nézem, hogy nem esett-e baja valahol. Még akkor se érdekel, ha közben meg kell érintenem őt. Pasiból van és a legtöbb férfi sose vallja be azt, ha megsérült, vagy fáj valahol, így érthető, hogy csak úgy elkezdem „tapizni”, pedig nem is ismerem őt, meg amúgy se volt szokásom csak úgy letapizni valakit. Nem olyannak neveltek, meg amúgy is. Talán ha már sokat ittam, akkor lehet, de amúgy én talán pont a mai fiatalok kivételét erősítettem, s erősítem is. - Lehet, de ha nem ütközöm beléd, akkor most nem lenne bajod, vagy másik sikátort választok… - de inkább nem fejezem be, hiszen ki tudja, hogy akkor mi történt volna. Az is lehet, hogy éppen eszméletlenül feküdnék, de ami a legrosszabb, hogy akár akkor lehet meg is erőszakoltak volna… Eme gondolatba pedig bele is borzongok. Nem akarok erre gondolni, azért pedig hálás vagyok a sorsnak, hogy szinte nem lett semmi baja, vagyis csak a lába, de talán az nem súlyos. Nagyon remélem, mert ha nem így van, akkor lehet, hogy még inkább pánikolni fogok, hogy miattam esett baja és mit kéne tenni. A segítségemet pedig könnyedén ajánlom fel. Még az se érdekel, hogy nem éppen olyan pehelykönnyű, mint én, de ez a legkevesebb, amit tehetek érte. Szorosan „ölelem” át, hiszen egyik kezemmel átkarolom, hogy könnyebb legyen a menetelés. Talán, ha nem ilyen helyzetben keveredem ennyire közel hozzá, akkor jobban érdekelnének azon jól eső érzések is, amik egy pillanatra megjelentek elmémben,d de a bűntudat hamar tőr utat megint magának. - New York szép hely, akkor remekül elrontottam a kiruccanásodat, vagy bármi miatt is vagy itt. Sajnálom még egyszer, de köszönöm, hogy megvédtél és nem engedted, hogy bajom essen. – szólaltam meg egy aggodalmas pillantás keretében, a végére pedig hálás mosoly ült ki arcomra. Talán még meg is öleltem volna, ha nem éppen sántán sétálgatunk. Majd egy aprót sóhajtottam. – Ha azt mondanám, hogy sehonnan, akkor úgyse hinnéd el, igaz? – mondtam egyre halkabban, majd egy kusza tincset kiigazítottam az arcomból. – Washingtonban éltem sokáig, majd New Orleansba lettem száműzve, mert a családom olyan tett miatt fordított hátat nekem, amit el se követtem. Végül ma kiszöktem az intézetből és eljöttem ide New Orleansból, de végül lekéstem a buszt és így keveredtem bajba, mert egy ismeretlen városban ragadtam és szállásom sincs, meg azt se tudom merre kéne mennem... – hadartam el kicsit gyorsan. – Remélem nem untatlak, ha aggódom, vagy izgulok, akkor igazán sokat tudok beszélni, de nyugodtan szólj rám! – és egy mosoly jelent meg az arcomon, ahogyan egyre közelebb értünk vélhetően az úti célhoz. – Nagyon fáj a lábad? Nem kellene orvost keresni? – kérdeztem meg óvatosan, mert tudom, hogy vannak olyanok, akik ki nem állhatják az orvosokat. Igazából én mostanság mindenkit elutasítottam, kivéve őt. Jó érzés volt vele lenni, ahogyan beszélgetni is. – Ez lenne az? – pillantottam fel kérdőn az épületre, mert fogalmam sem volt arról, hogy a megfelelő helyhez érkeztünk-e meg, ha igen, akkor továbbra is segítettem neki a sétálásban.
CAUSE WITH YOUR HAND IN MY HAND AND A POCKET FULL OF SOUL I CAN TELL YOU THERE'S NO PLACE WE COULDN'T GO
Nem szoktam önzetlenül segíteni senkinek. Sosem tettem. Vagy legalábbis már olyan régen, hogy nem is emlékszem rá. Az nem újdonság, hogy a hős megmentő képében tetszelgek, legalábbis ideig-óráig, mivel ezt általában csak azért teszem, hogy becserkésszem a prédámat. Megmentem a védtelen nőt azért, hogy utána valami sokkal rosszabb várjon rá a személyemben. Ez azonban most valahogy más. Hiába is akarnám bemesélni magamnak az ellenkezőjét. Ezt a lányt nem tudnám bántani. Pedig a világon semmi nincs benne, ami ezt indokolná. Kicsi és védtelen. Mégis, talán pont ezért megvédeni akarom és nem bántani. Furcsa ez nekem. Nem helyes. Nem is lenne szabad. Mégsem akarom, hogy elmenjen, ezért a színjátszáshoz folyamodom. Úgyis gyanús lenne egy halandónak, hogy egy aprócska karcolás nem sok, annyi sincs rajtam egy ilyen verekedés után. Meg kell hagyni, nincs ellenemre, hogy a felsőtestemen érzem végigfutni aprócska kezeit, de jobbnak látom minél hamarabb a lábamra terelni a figyelmét, majd elindulni. Egyrészt, mert más helyzetben ezt jobban élvezném és túlzottan azt juttatja eszembe, amit nem lenne szerencsés, ha észrevenne. Másrészt még a végén abszolút tudatosul benne, hogy semmi bajom sincs. - Jobb, ha ezen nem is gondolkozol. Így legalább megadhattam azoknak a mocskoknak azt, amit érdemelnek - tekintetem elhomályosul egy pillanatra a dühtől, de igyekszem uralkodni magamon. Nem akarom elijeszteni, amit a feltörő gyilkos ösztönök szinte garantálnának. Talán jobb is, hogy elvonja a figyelmét az erőlködés, hiszen kénytelen vagyok teljes testsúllyal ránehezedni, ahogy elindulunk. Ő engem támogatva, noha erre valójában a legkevésbé sem lenne szükségem. Teljes sebességgel úgy el tudnék tűnni a szeme elől, hogy fel sem fogná. De a lényeg épp az, hogy ezt nem akarom. És nem kényszerrel akarom magammal vinni bárhová. Még ha ebben is van ugyan némi trükközés... - Akinek itt bocsánatot kellene kérnie, az nem te vagy... - tényleg ideje lenne visszafognom magam. Miért vagyok ennyire dühös azokra a nyikhajokra? Mindennapos dolog, amit csináltak. Egy fiatalokból álló banda, akik rátámadtak az éjszakai sikátorban egy egyedül közlekedő lányra. Ezer meg ezer ilyen történet van mindenhol a világon. Engem ez az egy most mégis feldühít. De annyira, hogy legszívesebben halálra kínoznám őket. Lassú és fájdalmas halált szánnék nekik. De jobb ettől elszakadnom, még a végén tényleg megijesztem. Szerencse, hogy sötét van és nem is az arcomat nézi, így talán nem veszi észre a tekintetemben bujkáló gyilkos indulatokat. Jobb is, hogy másról kezdünk beszélni. Illetve az a más az én válaszom után maga ez a lány. És ez sokkal-sokkal érdekesebb amúgy is. - Ugyan, dehogy untatsz - arcomra mosoly ül ki, ami tényleg őszinte. Ha nem is látja menet közben az arcom, ezt a hangomból biztosan érzi. A harag, a düh ismerős érzések, az, ami összeszorítja a szívem, ahogy hallgatom az életéről elcsepegtetett információkat viszont merőben új. Mikor éreztem én ilyet utoljára? Együttérzés? Szomorúság? Mi a fene? Tényleg elszomorít, hogy a családjára ennyire nem számíthat ez a lány. Bármi is történt. Ha valaki, én tudom, milyen, ha nem szeretik az embert a szülei. Az enyémek engem sosem szerettek. Anyámról ugyan hittem egy ideig, de rá kellett jönnöm, hogy csak önáltatás az egész. Egyedül van ő is, akárcsak én. Ami persze valahol jó is lehet nekem, hiszen nem kerülte el a figyelmemet az információ, hogy nincs hol éjszakáznia. Egyelőre azonban csak elraktározom magamban, korai lenne még erre bármit reagálni, úgy érzem. - Nem, köszönöm, most inkább visszamennék a szállásomra. Ha nagyon veszélyes a helyzet és nem javulna, legfeljebb holnap elmegyek orvoshoz - Persze, még az hiányozna! Egy orvos kapásból meglátná, hogy egészséges vagyok, mint a makk, azt az egy apróságot leszámítva persze, hogy nincs szívverésem, se vérkeringésem és hasonlók. Nem, azt már nem. Egyébként sem lenne hasznos a terveim szempontjából. - Igen, ez lesz az. Elég nagy szívás, hogy az emeleten vettem ki szobát, lift meg persze nincs - szabadkozó hangon szólalok meg, mintha viccet akarnék csinálni a nyomorúságomból. De persze nem véletlen. Ilyen "sántán" csak nem fogja hagyni, hogy egyedül másszak fel a lépcsőn. És nekem pont ez a lényeg. Nem akarom, hogy elváljanak útjaink. Az egyszerűen nem lehet. Még nem. Így biztosan nem.
Egy pillanatig haboztam és már éppen mondani akartam valamit, de inkább csak hallgattam, mert úgy éreztem, hogy felesleges lenne ezt tovább boncolgatni. Én kicsit szarul éreztem magam amiatt, hogy neki kellett miattam szenvedni, mert pont belé botlottam, viszont részben ez volt a szerencsém, hiszen a mai világban ritka az, amikor egy férfi a nő védelmére kell, vagyis inkább egyre ritkább sajnos. Talán pont ezért szerettem néha elmerülni a könyvek világába. Ott se volt mindig minden boldog, de azért legtöbb esetben azért ráfizettek azok, akik megérdemelték és még a fantáziáját is az embernek megmozgatta. Végül pedig szavak helyett inkább csak egy mosollyal köszöntem meg neki azt, hogy megvédett és nem hagyta azt, hogy bajom essen. - Szerinted nem, de szerintem igen. Néha úgy érzem, hogy amihez hozzáérek, az előbb vagy utóbb elromlik. – persze átvitt értelemben értettem, hiszen ő nem romolhat el, mert nem gép, de megsérült és az részben olyan. Ha én nem bukkanok fel, akkor nem rontom el a kiruccanását se, ahogyan nem is kell sántikálnia és ki tudja milyen fájdalmat átélni. Ennek köszönhetően pedig még inkább szarabbul éreztem magam. Az pedig egyértelmű volt, hogy ezek után nem fogom magára hagyni. Ő is segített nekem és én is fogok neki, meg amúgy is egész jó társaság volt eddig, így okom nem lett panaszra. - De gondolom nem pont ilyen történetre vágytál még emellé a kaland mellé. – pillantottam rá óvatosan, miközben segítettem neki eljutni a szállásáig. Másrészt meg fura volt, hogy csakúgy beavattam egy idegent. Nem volt szokásom, de most mégis megtörtént. Mintha csak valami fura gátat ő csak könnyedén átugrott volna, hiszen mindig mindenkit távoltartottam magamtól, de őt… Valami fura oknál fogva túl könnyedén jöttek a szavak és olyan dolgokba avattam be, amikbe csakúgy egy idegent nem szokás. – És te? Csak kiruccantál vagy te is szökevény vagy? – kérdeztem meg játékosan, hiszen nagyon is érdekelt dolog, hogy pontosan miért is ruccant át. A szökevény dolgot meg nem gondoltam komolyan, hiszen én se voltam totálisan annak nevezhető, de lehet az intézetben fel se fog tűnni az, hogy nem vagyok meg, vagy igen? Azt hiszem ráérek ezen gondolkozni akkor is, ha már újra ott vagyok, addig kár idegeskedni. - Rendben van, ahogy gondolod, de azért próbáld meg nem túlzottan megerőltetni. Elbírlak! – mondtam neki sietve, hiszen lehet, hogy nem vagyok éppen nagytermet, de attól még egészen jól elbírom. Maximum utána leszek totál hulla, de amíg nem érünk el a szállásig, addig tuti mennie kell. Nem hagyhatom cserben, a dokisat meg nem akartam erőltetni se, mert én is utáltam őket és kerülöm is amennyire lehetséges. Lehet, hogy ő is ilyen. Azt pedig reméltem, hogy reggelre jobban lesz és semmi komolyabb sérülést nem szerzett miattam. - Hmmm, úgyis régen lépcsőztem már. – kuncogtam el magam, majd sietve nyitottam ki az ajtót és előre engedtem őt, majd amikor átjutottam én is a bejáratom, akkor ismét a karomat köré fontam, hogy rám tudjon támaszkodni, majd el is indultam a lépcső felé. – Hanyadik emelet? – kérdeztem meg kíváncsian, majd úgy mentem, hogy tudjon részben a korlátba is kapaszkodni, mert azt hiszem, hogy túlzottan is hittem abban, hogy Erő Benő vagyok, de valójában nem és egyre inkább éreztem azt, hogy kicsit fáradok. Amikor pedig elértem a megfelelő emeletre, akkor jöhetett a szoba szám és ha az is megvolt, akkor elindultam arra, amerre a folyosó mutatta, majd pedig kinyitottam az ajtót, ha adott kulcsot, vagy azt meghagytam neki és utána az ágyhoz kísértem őt. Majd pedig sietve rohantam vissza becsukni azt. - Tuti jól vagy? Nem kell valami? – kérdeztem meg aggódva, mikor visszasétáltam hozzá és közben a szobát fürkésztem, hogy milyen hely is az és mi található benne, amivel esetleg el lehetne látni a sebét.
Sosem gondoltam volna, hogy egy halandó fog teljesen lefegyverezni. Mert ez a helyzet. Ha akarnék, se lennék képes megölni. Nem azért, mert tehetne ellene bármit, azon kívül, hogy rám néz azokkal a nagy, barna szemeivel, de ez épp elég is ahhoz, hogy kész legyek teljesen. Gyilkolni akartam. Szenvedést okozni, majd elvenni egy életet. Akár egy védtelen nőét, mint amilyen ő is. Mégis elég volt ránézem és elszállt belőlem minden gyilkos indulat. Nem is tudom, éreztem-e valaha ilyet. Mióta vámpír vagyok, biztosan nem. Biztos csak a hasonlóság teszi. Akár a véletlen műve, akár tényleg leszármazottja annak a nőnek, akit anno szerettem. Vagy legalábbis valami olyasmi. Vonzódtam hozzá, maradjunk annyiban. Olyan mély érzelmekről azért nem beszélhetünk. Kamaszos rajongásnak mondanám inkább. De tény, hogy azt hittem, a halálával megszűnt bennem minden emberi érzés, több ilyen nem lesz. Most viszont mégis valahol mélyen megmozdult bennem valami. Őrültség, hiszen biztos, hogy elfordulna tőlem, ha tudná, mi vagyok valójában. De mindig is ösztönlény voltam, ezért nemcsak, hogy a védelmére keltem, ahelyett, hogy eltűnnék a szeme előtt, eljátszom, hogy én is csak egy sebezhető halandó vagyok, mint ő és a segítségére szorulok, hogy eljuthassak a szállásomig. Ahogy vártam, el is hiszi a dolgot. Egy természetfelettiről valószínűleg mit sem sejtő halandótól ez várható is volt. - Ez biztosan nem igaz. Ne is mondj ilyet! - tényleg elszomorít, hogy így áll hozzá a dolgokhoz. Mi történhetett ennek a bájos lánynak az életében, hogy ennyire alábecsüli önmagát? Pedig ha tudná, hogy gyakorlatilag lefegyverezett egy százhatvan éves vámpírt, akinek megszámlálhatatlanul sok ember és boszorkány élete szárad a lelkén... Illetve száradna, ha lenne lelkem. Bár az, hogy valaki képes érzelmeket kiváltani belőlem, mégiscsak utalhat arra, hogy még én magam sem ismerem teljesen a saját lelkivilágomat. Jó lenne áltatni magam azzal, hogy ez csak szexuális vágy, de nem. A hasonlóság. A nosztalgia. Annak kell lennie. Mindenesetre hozom, amihez legjobban értek, játszom. Bár ezt most, meglepő módon egy kicsit rosszabb szájízzel teszem, mint általában. De sok választási lehetőségem úgysincs. - A családját nem választhatja meg az ember. Nem lehet mindig minden rózsaszín. Csak megköszönni tudom az őszinteséged és a bizalmad - bátorítóan mosolygok le rá, akár rám néz, akár nem. És tényleg így is gondolom. Kicsit közhelyes, amit mondok, de jobb nem jutott hirtelen eszembe. Ami egyébként furcsa, mert alapjáraton jól bánok a szavakkal. Mit tesz velem ez a lány? Nem boszorkány és mégis megigéz. Akárhogy is, fontos koncentrálnom arra is, hogy hitelesen alakítsam a sérültet, míg elérünk a szállásomig. Megjegyzésemre kuncogva válaszol, ami valóságos zene füleimnek. Nagyon édes a hang. De elég ebből! Koncentrálnom kell az alakításomra! - Második - válaszolom a kérdésére és megindulok mellette. Itt még jobban rá kell támaszkodnom és közben még úgyis tenni, mint aki nagyon erőlködik. Nem rövid idő, de csak eljutunk, ahova kell. Célirányosan vezetem a szoba felé és mikor odaérünk, átadom neki a kulcsot, hogy kinyithassa az ajtót és oda is bevezethessen. Leülök az ágyra és fájó szívvel engedem el a lányt, hogy becsukja mögöttünk. - Nos, a fürdőszobában, a tükrös szekrényben van fájdalomcsillapító. Ide tudnád hozni? Meg esetleg egy pohár víz is jól esne... - bocsánatkérőn nézek rá, hogy itt utasítgatom, de én ugye elvileg nem tudok járni. Remélem, hogy elmegy azért, amit kértem, mivel így van néhány másodpercem egyedül. Olyasmit kell ugyanis tennem, amit talán soha nem csináltam. Nem kenyerem az öncsonkítás, sosem volt. Bőven elég volt, ha megsebesültem egy boszorkány elleni küzdelemben, nemhogy még az öngyógyító képességeimet tesztelgessem. De ha azt akarom, hogy maradjon és hiteles legyek, most meg kell tennem. Egy-két sebet marni a felsőtestemre nem olyan bonyolult, de a lábamnak már kicsit jobban neki kell feszülnöm. Egy csonttörés még vámpírként sem kellemes, hiába gyógyul gyorsabban. Mert most ez a tervem. Igencsak össze kell szorítanom a fogamat, hogy ne adjak ki közben hangot, de hála emberfeletti erőmnek, egy gyors mozdulat és kész is. Persze arra odafigyeltem, hogy az a lábam legyen, amelyikkel eddig is sántikáltam. Reggelre kutya bajom sem lesz, de azért ez most nem volt kellemes. De legalább gyors voltam. Mire összeszedi, amit kértem, már ugyanúgy ülök az ágyon, ahogy hagyott, nem láthat semmit. Csak a sebeket, ha majd szemrevételezi. De azoknak amúgy is reális ott lenniük. Ráadásul így most már tényleg gondoskodásra szorulok, ezt majd láthatja ő is. Ma éjszaka még legalábbis mindenképpen. Szóval nem kellemes eltörni a saját lábamat, de ha ez kell ahhoz, hogy itt maradjon még egy darabig, szívesen megteszem. Bár magam sem tudom,mit is várok ettől az egész helyzettől. Logikátlan az egész. De vajon muszáj is lenne mindig minden tettemben a rációt keresni?
Csak egy aprót sóhajtottam, de nem feleltem semmit se már. Egyszerűen tényleg így éreztem, hogy amihez hozzáérek, vagy aki a közelembe kerül, azt valami baj fogja érni előbb vagy utóbb, vagy éppen elromlik. Attól függ, hogy tárgyról, vagy személyről beszélünk, ahogyan az se segített túl sokat, hogy még mindig túl nagy volt a káosz Rose-val való találkozásnak köszönhetően. Természetesen bűntudatom is volt amiatt, hogy miattam sérült meg. Nem akartam azt, hogy baja legyen, nem értettem, hogy miért akart hősködni, vagy legalábbis lenne tippem, de inkább sietve hessegettem el. Talán szégyen a futás, de nem minden esetben véleményem szerint. Néha jobb elfutni, mint esetleg meghalni, vagy kiszolgáltatottnak lenni. Azt se értettem, hogy miként lehet ennyire kedves velem. Egyszerűen annyira szokatlan volt számomra, hogy egy pillanatra még az is átfutott a fejemben, hogy talán én vertem be a fejemet valahogyan és az egész csak a képzeletem szüleménye. Azok után, hogy a saját családom támadott hátba nem annyira meglepő szerintem az, hogy hasonló gondolataim voltak, illetve hogy nem túlzottan bíztam senkiben se, hiszen ha egyszer valaki elárul minket, akkor egyszerűen valami megrepedt odabent és többé a bizalom kulcsát túlzottan képesek vagyunk elrejteni. Ez alól pedig én se voltam kivétel. - Nem is vágyok arra, hogy minden rózsaszín legyen, de szerintem arra senki se vágyik, hogy pont azok árulják el, akikben leginkább megbízik. A bizalom eleve törékeny dolog és sokan csodálkoznak azon, hogy milyen bizalmatlanná lett a világ. Szerintem annyira nem meglepő, hiszen sokan csak saját magukkal foglalkoznak, miközben könnyedén döfnek hátba mindenkit. – eredt meg a nyelvem, miközben meg nem érkeztünk a szállásig. Ez volt a baj, hogy vagy nagyon csendes tudtam lenni, vagy akkor is elmondtam a véleményemet, a gondolataimat, amikor senki se kérdezte. Talán túlzottan a két véglett belőlem azok az események után, amik odahaza történtek, és ami miatt egy idegen vidékre lettem száműzve. – Mármint ne vedd magadra, nem gondolom azt, hogy te is olyan lennél, mint a többség. – pillantottam rá sietve, hiszen nem akartam semmivel se megbélyegezni. Főleg nem azok után, hogy megmentett azoktól az alakoktól, meg nem is ismertem annyira, hogy már véleményt tudjak formálni róla, viszont eddig egészen kedvesnek és barátságosnak tartottam őt. A mosolyát pedig kisebb habozás után, de viszonoztam is, amikor a pillantásunk találkozott. - Akkor hegyre fel… - kuncogtam el magam, de ezzel csak a zavaromat akartam leplezni, mert fogalmam sem volt arról, hogy miként fogom bírni felcipelni félig-meddig a másodikra, de muszáj lesz kitartanom. Eddig is már egészen kifáradtam, de sok választásom nincs, mert képtelen lennék magára hagyni. Sietve nyitom ki az ajtót és segítek neki eljutni az ágyig, majd pedig pillanatok alatt termek ismét az ajtónál, hogy becsukjam magunk mögött. - Persze, azonnal hozom – pillantok körbe sietve a helységben, majd ismét rá nézek, míg végül sietve indulok el a fürdőbe. Könnyedén nyitom ki a szekrényt, hogy megkeressem a fájdalomcsillapítót, majd pedig az üvegpohárba engedek hideg vizet is. Már éppen indulnék vissza hozzá, amikor megtorpanok, a poharat egy pillanatra lerakom és inkább kiveszem az egész elsősegély dobozt, mert ki tudja, lehet a felsője alatt mégis csak lappang valami seb, amit eddig nem vettünk észre. – Pillanat és jövök! - Jöhet a pohár is, majd pedig, mint a forgószél úgy lépek ki a fürdőből is, hogy egyenesen felé induljak. Nem is sejtem azt, hogy esetleg magának ártott és nem valós sebeket fogok rajta találni. - Itt is vagyok! – mosolyodom el, majd sietve adom a kezébe a poharat és ha engedi, akkor adok a kezébe két szem fájdalomcsillapítót is. Biztos, ami biztos, hiszen fogalmam sincs arról, hogy mekkora fájdalmai lehetnek. Ha van hely, akkor leülök az ágyszélére, ha nincs, akkor ha találok egy széket, akkor azt viszem oda az ágyhoz. - Esetleg megnézhetem, hogy nincs e máshol sebed? – kérdezem meg óvatosan, majd ha igen a válasz és kell segítség, akkor segítek levenni a felsőjét is, hogy megnézzem a sebeket rajta, vagy éppen a karján, hiszen ki tudja, hogy hol sérült meg. Amint megtalálom a sebeit, akkor óvatosan megérintem ott. Bár magam sem sejtem, hogy a kicsit átfagyott kezem vagy a bőrérzékenysége lehet rosszabb. – Bocsi… - majd kissé ügyetlenül, de végül találok fertőtlenítőt, meg vattát is, így sietve kezdtem el megtisztítani a sebet. – Nagyon fájnak? – pillantok fel rá óvatosan, hiszen még mindig eléggé szarul érzem magam amiatt, hogy miattam sérült meg.
Tényleg nem tudom, mi a fene üthetett belém. Nem arról van szó, sokszor megjátszom magam, hogy behálózhassam az áldozataimat, ez azonban most valami más. Egészen más. Ezt a lányt nem akarom megölni. Sőt. Épp, hogy meg akarom óvni. Vagy annál is többet. Hiszen miért is játszom a sebesültet itt még mindig, mikor kutyabajom? Pláne, hogy nem is akarok tőle semmit. Mert nem akarok. Mit is akarhatnék, ha megdönteni majd meggyilkolni nem? Magam sem értem, de játszom tovább. Nem akarom, hogy itt hagyjon. Csak ennyit tudok. Még nem. - Nem tudom, ki árulhatott el téged, de hidd el, a világ azért még nem feltétlenül velejéig romlott - na most körbe kellene röhögnöm magam. Ha Ella még élne és ezt hallaná, biztos, hogy ezt is tenné. Vagy mondjuk az a minden lében kanál újságíró, Suzanne Bishop is. Meg úgy bárki, aki kicsit is ismer. Talán nincs a Földön olyan, akinek ez hamisabban hangzana a szájából, mint az enyémből. Bár ő nem tudhatja, hogy egy elvetemült szadista gyilkos vámpírral hozta össze a sors. Ha így lenne, már biztos, hogy fejvesztve menekülne előlem, amerre lát. Ezért is értelmetlen ez az egész. Egy magamfajta mit is várhatna egy ilyen kis halandó lánytól? Mégsem tudom abbahagyni a színjátékot és hagyom, hogy a szállásomig kísérjen, sőt még a szobámig is feltámogattatom vele magamat. Látom, hogy igencsak megszenved vele, végül is egy elég kis termetű, vékonyka halandó lányról beszélünk, de tudom, nem segíthetek neki, hiszen azzal magamat buktatnám le. Hosszadalmas és láthatóan igencsak elfárad benne, de végül is sikerül elérnünk a szobáig, ahol az ágyig eltámogat, majd elenged. Elküldöm a fürdőszobába vízért és fájdalomcsillapítóért, na nem azért, mert tényleg akkora szükségem lenne rá, hanem mert kell egy pár másodperc egyedül, hogy elvégezhessem, ami szükséges ahhoz, hogy még mindig magam mellett tartsam. Sosem gondoltam, hogy ilyesmire fogok vetemedni, most mégis megteszem. Sebeket marok a saját felsőtestemre és még a lábamat is eltöröm. Ebből nem csinálok rendszert, az tuti, másokat kínozni, másoknak fájdalmat okozni jóval nagyobb buli, mint ez. Most az egyszer azonban megteszem. Sikerrel is járok, mire visszaér, már ugyanúgy ülök ott az ágyon, mint mielőtt ott hagyott, semmit sem vehet észre a kis akciómból. - Köszönöm - hálásan mosolygok rá, miközben elveszem tőle a poharat és a pirulákat. Vámpírként úgy sincsenek rám hatással az ilyesmi szerek, nyugodt szívvel teszem, nem oszt, nem szoroz a dolog. Noha érzek már némi minimális fájdalmat hála a saját magam által felmart sebeknek, de ez számomra elenyésző. Különben is a nagy részének néhány óra múlva már nyoma sem lesz. - Persze. Köszönöm, hogy törődsz velem. Jól esik, hogy itt vagy - talán, ha nem lennék olyan állapotban, mint amilyenben ő feltételezi, túlzás is lenne egy ilyen kijelentés, így azonban úgy hiszem, bőven belefér egy ilyen kis bók. Odanyúlok és elkezdem lehúzni a felsőmet. Kicsit felszisszenek közben, hogy hiteles legyen, de megoldom a műveletet egyedül. Egyébként még örülök is neki, hogy így alakul, hiszen így ismét érezhetem aprócska kezeit, ezúttal immár a csupasz bőrömön. Amúgy sincs miért szégyenkeznem, azt hiszem, kellően izmos a felsőtestem, még ha nem is vagyok egy testépítő alkat, a női szemnek nem lehet rossz látvány. Persze nem elcsábítani akarom. Vagy igen? Már magam sem vagyok benne biztos. - Nem vészes. Csak pár karcolás - mondom, ahogy az egy "erős férfitól" elvárható, miközben a sebeket nézegeti. Bár az én esetemben ez még nem is hazugság. Neki ezt azonban nem kell, nem is szabad tudnia.
Szavai kicsit meglepnek és ez könnyedén le is olvasható az arcomról, de aztán elég hamar rendezem a vonásaimat. Én is szerettem volna ebben hinni, de nem túl sok jó dolgot láttam mostanában a világban, így érthető, hogy nem is hittem benne. Régebben szerettem hinni az emberek jóságában, de mostanra valahogy ez is kezdett kikopni belőlem. - Lehet, hogy igazad van, de sokszor ártatlan báránynak mutatják magukat a legnagyobb és legveszélyesebb ördögök. Vagy te nem így gondolod? – pusztán csak a véleményemet fejtettem ki. Fogalmam sem volt arról, hogy nála is hasonló helyzet áll fent. Tény, hogy ő eddig kedves volt velem. Sőt, még meg is mentett, amiért igazán hálás vagyok. Szerintem ő többet tett értem az elmúlt percekben, mint bárki más mostanában, így tényleg nem lehet okom a panaszra. És talán tényleg hinnem kellene abban, hogy létezik még jóság ebben a világban. Még akkor is, ha túlzottan nehéz észrevenni. Hamarosan pedig már a szobájában is vagyunk, ahol sietve segítek eljutni neki az ágyig, mielőtt még esetleg tényleg elfáradnék teljesen és leejteném. Már csak tényleg az kellene, hogy még inkább összetörje magát. Amikor pedig a fürdőben vagyok, akkor pár perc erejéig próbálom kicsit összeszedni magam, hiszen eléggé kifáradtam. Nem is értem, hogy miként nem működött itt a lift. Komolyan, ez mégis csak egy hotel. Itt mindig jónak kellene lennie, nem? Ahh, mindegy is, hiszen nem tökölök azért túl sokat bent se, mert aggódom érte, így sietve megyek vissza hozzá, amint összeszedtem minden szükséges dolgot. - Ez a legkevesebb, amit tehetek azok után, hogy megvédtél. Köszönöm még egyszer. – pillantottam rá egy szelíd és barátságos mosoly keretében, majd ha megitta az innivalót, akkor elvettem tőle a poharat. Újra töltöttem vízzel, majd leraktam az éjjeliszekrényre, hiszen lehet még szomjas lesz és akkor legalább kézközelben lesz neki is. Nem akarom, hogy elessen vagy valami, mert menni próbál. - Te köszönöd? – ráztam meg kicsit hitetlenkedve a fejemet és még egy apró hitetlenkedő nevetés is társult a szavaim mellé. – Miattam kerültél ilyen helyzetbe, ha én nem vagyok, akkor most nem lennének fájdalmaid, ahogyan karcolásaid se, vagy éppen zúzódásaid. – ha zavarban voltam, akkor képes voltam össze- visszabeszélni, ahogyan most se volt ez másképpen. Hamarosan pedig le is kerül róla a felsője, közben pedig egy aprót alsó ajkamba harapok és első zavaromba még oldalra is pillantok alig láthatóan, de aztán erőt veszek magamon és a pillantásommal a sebeit kezdem el fürkészni. Nem túl szépek, de szerencsére nem is annyira komoly, mint hinné az ember. Biztos vagyok abban, hogy könnyű dolga lehet nők terén, de aztán sietve űzök el minden hasonló képet. Nem is értem, hogy miként fordulhatott meg a fejemben, hiszen nem csak a kidolgozott teste miatt jelentek meg olyan képek a fejemben, amik nem illenek. A kedvessége, a pillantása is egészen babonázó volt, ahogyan a mosolyában is volt valami megfoghatatlan, de most ez nem is számít, vagyis nem szabad, hogy bármelyik „tényezőnek” is hagyjam, hogy elvegye az eszemet. - Ohh, persze. Minden férfi ezt mondja, mert ettől erősebbnek hiszitek magatokat – picinke kuncogás is járt a mondatom első feléhez. Hamarosan pedig egy kisebb vattapamacsot átitattam betadinevel. – Ez lehet egy picit csípni fog, de jobb a biztonság. – s ha engedte, akkor óvatosan lefertőtlenítettem a sebeit. Az se érdekelt, ha esetleg közben ficánkolt is. Nem voltam képzett ápoló, de ennyit még én is tudtam. Majd jöhetett a géz és a ragasztó és kész is volt. - Azt hiszem, hogy ezzel megvolnánk. Esetleg kérsz valamit inni vagy enni? – utaltam itt a rendelésre, miközben továbbra is az ágy szélén ültem én is. – Ha gondolod, akkor maradhatok estére is, így ha bármi nagyobb baj lenne, akkor tudok hívni akár orvost is… - tényleg emiatt akartam maradni. Nem szerettem volna, ha miattam lesz valami komolyabb baja, de hirtelen a helyzettel se tudtam mit kezdeni. Nem volt szokásom ilyen kalamajkába keveredni…
Magam sem tudom, mit akarok elérni ezzel az egésszel. Hiszen amit a tőlem igencsak hamis megnyugtatásra, vigasztalásra mond, az gyakorlatilag szóról szóra igaz rám. Őrült, szadista, velejéig romlott. Hányszor kaptam meg ezeket a jelzőket és magam sem vitatkoztam volna velük. Amit most érzek, az azonban valahogy nem illik a képbe. És értelmetlen is. Éppúgy, amit mondok neki erre. - A világban sok a gonoszság, ez tény. De szerintem hinned kellene abban, hogy létezik azért mellette jóság is. Még ha nem is egyszerű megtalálni. - Na jó, lassan már tényleg én is körberöhögöm magam, ha így folytatom. Ennél nagyobb hülyeséget, főleg én, már nem is mondhatok. Üres közhelyek, amik tőlem már-már sértőnek, gúnyosnak is számíthatnának, ha tudná, kivel is áll szemben. De fogalma sincs, épp ezért kísér fel a hotelszobámba, még ha ez láthatóan igencsak nagy nehézségeket okoz is neki, sőt még kérésemnek megfelelően ki is megy a fürdőszobába vízért és fájdalomcsillapítóért, én pedig nyugodtan kivitelezhetem mazochista akciómat, hogy mire visszaér, már tényleg legyenek is rajtam sebek, amiket szemrevételezhet és amivel elérhetem, hogy továbbra is a közelemben maradjon. Kifakadására ösztönösen fordulok szembe vele és mélyen a szemébe nézve ejtem ki a szavakat, már-már szuggerálva őt. - Figyelj, ezt most hagyd abba! Ne magadat okold mindenért! Nem a te hibád, hanem azoké a mocsadékoké, akik rád támadtak, érted? - hangom komolyan cseng és tényleg így is gondolom, amit mondok. Valamiért nem tudom elviselni a önvádat, amit érzek a hangjában. Mert ezt nem csak úgy mondja, ebben biztos vagyok. Tényleg magát hibáztatja. És ez nagyon nincs jól így. Azt sem akarom, hogy magának lelki fájdalmat okozzon, pláne, mikor semmi oka nincs rá. Meg akarom védeni őt. A fene sem tudja, miért. Természetesen leveszem a felsőmet, mikor arra kér, hogy letisztíthassa a sebeimet, amiket ő nem tudhatja, hogy frissen martam magamnak. Vámpírként érzékelem a felgyorsuló szívverését, ami egyértelműen jelzi számomra, hogy tetszik neki az elé táruló látvány, amit én elégedetten konstatálok magamban, de egyelőre nem teszek semmit. Őt nem akarom lerohanni, bár tényleg nem tudom, mit remélek ettől az egésztől. Hiszen mit is akarhatnék? Még is játszom tovább, hogy magam mellett tarthassam még. - Hé! - megjátszott durcás hangon, de nevetve nézek hátra a vállam fölött megjegyzésére a férfiakra tett mondatáról. Megjegyzem, nagyon aranyosan kuncog. Tényleg, nem is tudom, mikor nyűgözött le ennyire egy lány nevetése. Mi van velem? Biztos csak a hasonlóság, a nosztalgia teszi. Más nem lehet. Felszisszenek egy kicsit, mikor először hozzámér a fertőtlenítővel, csak hogy hitelesebb legyek, hiszen a fájdalom számomra elenyésző, de aztán "hősiesen tűröm" a procedúrát. - Nem, köszönöm, minden oké - mosolygok rá kedvesen a kérdésére. Nem kell más, csak ő. De ezt persze nem mondom ki. Meg milyen nyálasan is hangzik! Nem is gondolhatom komolyan még magam sem. - Nem tudom, elvárhatok-e tőled ilyesmit... Így is nagyon sokat tettél értem. Egyébként is... nem várnak rád? - Természetesen pontosan azt szeretném, amit felajánlott, de ha egyből lecsapnék rá, az túl feltűnő lenne. Ezzel a kérdéssel ráadásul célirányosan puhatolózom is. Talán megtudok valamit az életéről és leginkább, hogy van-e valakije. Bár miért is számít ez nekem bármit is?
Szavai ismételten megleptek, így nem is feleltem rá egyből. Tudom, hogy hinnem kellene a jóban, de sok olyan dolog történt velem, ami miatt sokszor képtelen vagyok a jót meglátni. Végül egy aprót bólintottam, mintha még ezzel is időt szeretnék nyerni. – Igen, azt hiszem igazad van. Elég csak arra gondolni, hogy te pontosan ott jelentél meg, ahol kellett. – hiszen ha ő nincs, akkor ki tudja, hogy mi történt volna. Ahogyan az se biztos, hogy még képes lennék levegőt venni. Sok borzalmas dolog történik a világban, de néha jók is csak tényleg valahogy nehezebben vesszük észre. Pedig az ő segítségnyújtása pontosan ilyen volt, jó dolog, még akkor is, ha eléggé rosszul éreztem magam amiatt, hogy miattam sérült meg ennyire. Amikor viszont a kisebb kifakadásomra fordul felém. Ha akarnám se tudnám elfordítani a fejemet, hogy ne nézzek farkasszemet vele. Nahh, az kissé ijesztő, mintha csak éppen most készülnék valamiféle fura dorgálásra. Egyszerűen nem értem, hogy miként képes ennyire fogságba ejteni egyetlen egy pillantásával. A szavaira kicsit összerezdülök, mintha csak most kaptak volna csínytevésen, pedig szó sincs erről. Inkább csak szégyellem azt, hogy ennyire kifakadtam előtte. A szavai meg részben jogosak, de attól még nem érzem jobban magam és még mindig részben magamat hibáztatom a dolog miatt. Ha nem szökök meg a nevelőintézetből és nem keveredek ide, akkor másképpen alakult volna mind a kettőnk estélye, de magam sem tudom, hogy akarnám-e azt, hogy másképpen alakuljon. Volt valami abban a szempárban, ami miatt nem akartam eltűnni, inkább elveszni a sok rejtélyben, ami lappanghat mögötte. Tuti, hogy bevertem valamikor én is a fejemet, hiszen ilyet még gondolnom se lenne szabad. – Rendben, bocsánat. – feleltem végül kicsit remegő hangon, mintha még mindig tartanék kicsit attól, hogy meg fog enni, ha olyat mondok, vagy inkább attól, hogy olyan csúszik ki az ajkaimon, aminek nem lenne szabad. Néha elegendő, ha csak a képzeletemben élnek a dolgok és nem lesznek valóságok. Nem sokkal később pedig már egy kényelmes hotelszobában vagyunk, amit kíváncsian veszek szemügyre és kicsit húzom is őt a szavaimmal. Nem olyannak tűnt, aki nem viselné el azt, ha valaki ugratja őt. A megnyilvánulására csak ártatlanul megrántom a vállaimat és mosollyal az arcomon pillantok vissza rá. Rövid időn belül pedig meg is lelem azt, amire szükségem van, hogy ellássam a sérüléseit. Nem vagyok orvos, de voltak/vannak testvéreim, így tudom miként kell ellátni egy-két sérülést. - Rendben van. – nem erőltettem se az ivást, se az evést. Ha nincs szüksége semmire se, akkor nincs. Inkább csak helyet foglalok, és onnan fürkészem őt, mintha meg akarnám fejteni, vagy magam sem tudom, hogy igazából mit akarok. Vagyis lenne egy-két ötletem, s az se igazán segít, hogy még mindig félmeztelenül van, de minden erőmmel azon vagyok, hogy a gondolataim ne csapongjanak túlzottan olyan irányba, ami nem illik. - Rám? Várni? – pislogtam párat meglepetten, majd megráztam a fejemet. – Régóta nem várnak rám. A családom eleve messze lakik innen, a nevelőintézetbe, amibe meg bedugtak szerintem azt se tudják, hogy nem értem vissza zárásra. – rántottam meg a vállaimat. – Így ettől nem kell tartanod, hogy majd egyszer csak valami dühös apaszerűség be akarná törni az ajtót. – tettem még hozzá kicsit csendesebben, majd ismét ráemeltem a pillantásomat. – És téged nem fognak keresni, esetleg hiányolni? – kérdeztem meg óvatosan, hiszen ki tudja. Lehet, hogy lenne jobb társasága is, mint én.
CAUSE WITH YOUR HAND IN MY HAND AND A POCKET FULL OF SOUL I CAN TELL YOU THERE'S NO PLACE WE COULDN'T GO
Ennél nagyobb sületlenségeket ha akarnék sem tudnék neki mondani. Nem is értem, honnan jöttek. Hiszen ez ellentmond mindennek, ami én vagyok. Nem mintha újdonság lenne számomra, hogy szerepet játszok. Hányszor, de hányszor megteszem, ha be akarok cserkészni valakit. Ezzel a lánnyal viszont semmi ilyesmi célom nincsen. Akkor mégis miért? Tényleg nem értem magamat. Ráadásul ez a szegény, gyanútlan lány láthatóan hisz nekem. Legszívesebben fölnevetnék kínomban, ahogy meghallom a szavait. Pont engem nevez jónak? Engem? Ha tudná, valójában kivel áll szemben és eredetileg milyen céllal avatkoztam közbe... Valójában rosszabb vagyok, mint a támadói együttvéve. Amiről persze neki sejtelme sem lehet. Ehelyett azonban csak rámosolygok. - Ugyan! Valószínűleg minden jóérzésű ember ezt tette volna a helyemben - a gond csak az, hogy én sem jóérzésű, sem ember nem vagyok. Mi a franc üthetett akkor mégis belém? Ez a lány nem boszorkány (szerencsére, hiszen az még jobban megbonyolítaná a helyzetet), mégis valósággal megigéz. Más magyarázat erre nem létezik. Magam sem értem ezt az egészet. Ha jót akarok neki, itt kellene hagynom. Menjen tőlem, minél messzebbre. Amíg még lehet. Nem, ártani nem tudnék neki, de egyéb ötleteim lennének vele... De elég ebből! Olyan bájos, ahogy látom, tényleg elszégyelli magát, mikor rápirítok az önmagát vádló szavai miatt. Kénytelen vagyok megszakítani a szemkontaktust vele és arra sarkallni, hogy folytassuk az utunkat, hisz csak egy hajszál választ el attól, hogy meg ne csókoljam. Ami csak elrontana mindent. De álljunk meg egy szóra, mi mindent? Végtére is én ettől a lánytól nem akarok, nem akarhatok semmit! Már az is túl sok, hogy hagyom, eltámogasson a hotelszobámban és leápolja a magamnak a látszat kedvéért okozott sérüléseimet. De legyen, ennyit adhatok a pillanatnyi szeszélyemnek. Ennyit és nem többet. Az éjszakát is itt tölthetné, de egy ujjal sem szabad hozzá érnem. Pláne nem keresnem később. Mindenféle elvemmel ellenkezik és hülyeség is lenne. - Ami azt illeti, csak nemrég érkeztem a városba. Keresek valakit, de ő nem tudja, hogy itt vagyok. Szóval nem, nem fogja senki telesírni a párnáját ma este, hogy nem tudja, hol vagyok - rámosolygok a gyenge kis poén után. Valahogy elszomorít, hogy nem vár rá senki. Megkérdezném, miért van nevelőintézetben, de nem hiszem, hogy túl kellemes téma lenne ez számára, amiről szívesen beszél. Egyébként is, ha már itt tartunk, ideje, hogy rátérjek a kérdésére, amit már jó ideje fel akarok tenni neki. - Figyelj, nem szeretnék tolakodónak tűnni, vagy ilyesmi és ne is értsd félre, kérlek, de ha úgysincs hová menned neked sem és nem várnak... Nem maradnál itt éjszakára? - a kérdés kimondása után nem tudok valamiért ránézni. Régen éreztem ilyesmit. Hogy nem én irányítok teljesen és megadom a másik döntési szabadságát... Mert persze, valószínűleg könnyedén tudnám befolyásolni mindenféle tisztességes és kevésbé tisztességes eszközökkel, hiszen csak egy halandó, mégsem akarom. A szabad akaratára akarok hagyatkozni. Bár érteném, mi a fene ütött belém...
Szavaira csak egy aprót bólintok, de nem felelek már semmit se, hiszen felesleges lenne. Nem sok jóérzésű ember szaladgál már szerintem a Földön. Legalábbis én egyre nehezebben vagyok képes meglátni bárkiben is a jót, mintha csak azzal, hogy a családom elárult engem az összes emberbe vetett hitemet is megölték volna. Bizalom mára már eléggé kényes dolog lett az életemben, egy olyan dolog, amivel sokszor nem is tudok mit kezdeni, mintha nem is létezne, most meg… Most meg egyszerűen bízok benne, pedig nem ismerem, de mégis megmentett és kedves. A szavai őszintének csendülnek, de vajon tényleg ennyire egyszerű lenne a képlet? Nem, nem hiszem, mert mindenki bonyolultabb ennél, de még se akarok arra gondolni, hogy netán ő is csak egy újabb szörny lenne a többi között, amelybe az elsők között ott szerepelt az apám is. Az, aki inkább a karrierjét mentette, mint elhiggye azt, hogy nem én tettem. Nem én öltem meg azt a férfit egykoron, akit szerettem, de már azóta sok idő eltelt. Tőrbe csaltak és áldozat voltam, de mégis én lettem a fekete bárány és a gyilkos a családban, pedig a legkisebb vértől is néha teljesen rosszul vagyok, vagy még olykor egy póknak se tudnék ártani, akkor mégis miként ölhettem volna meg bárkit? Egy apró sóhaj szökik ki ajkaim között, majd sietve rázom meg a fejemet alig láthatóan, hogy a gondolataimat messzire űzzem. Elmosolyodom azon, amit mond és egy kósza tincset a fülem mögé tűrök zavaromban, hiszen amióta betettem ide a lábamat, azóta legtöbb esetben egymást fürkésztük. Ez pedig egészen új volt számomra. – Sajnálom, de ha megtalálod, akkor gondolom örülni fog neked vagy végre megleled azt, amit kutatsz, nem? – pillantottam rá kérdőn, hiszen én azt se tudtam, hogy mihez kezdjek, ha fel kell a nap majd. Lehet, hogy nyomorúságos, de a családom kitagadott, elküldött a világvégére és itt meg nem szereztem barátokat, hiszen miért tettem volna? Nem akartam többé, hogy bárki hátba támadjon, hogy érezzem milyen az, amikor ismét magamra maradok. Ugyanakkor viszont hajtott belülről az, hogy megtaláljam azt a gyilkost, aki miatt ez történt, miközben részben talán hálás is voltam, mert a családom legalább kimutatta a foga fehérét és nem később estem pofára. Kérdése egyszerűen meglepett és hirtelen nem is tudtam, mit mondani. Látom azt, hogy nem néz rá, miközben és zavaromban az alsó ajkamba harapok és körbe pillantok a szobában is, hiszen csak egy ágy van a szobában. Talán majd a fotelben elalszom, az is jobb, mint az utcára visszamenni. Na, meg régóta nem beszélgettem ilyet jót se senkivel se. – Csak akkor, ha tényleg nem baj és nem csak sajnálatból kérdezed. – nem kellett senki szánakozása se. Bár még magamat is megleptem a válasszal, mivel nem volt szokásom idegen férfiak lakásába, szállására csak úgy betévedni. – És azt lehet tudni, hogy kit keresel vagy miért? Vagy inkább nem szeretnél róla beszélni? – kérdeztem meg tőle óvatosan, hiszen nem akartam pofátlan se lenni, hogy olyat kérdezek, amit inkább nem kellene. Végül óvatosan visszaültem az ágyszélére és onnan figyeltem őt.
Nem is értem, miért zavar a szomorúság, ami megjelenik ennek a lánynak az arcán. Mikor érdekeltek engem igazán valaha is mások érzései? Elvettem, amit akartam és a legkevésbé sem érdekelt, hogy ehhez hogyan viszonyultak. Illetve valamilyen szinte igen. Minél jobban szenvedtek, rettegtek a végén, én annál jobban élveztem a dolgot. Így van ez még most is. Ezt a lányt azonban még kicsit szomorúnak látni is lehangol. Biztosan a hasonlóság az oka. Az a lány is akkor volt a legszebb, ha nevetett, mosolygott. Vajon az ő leszármazottja lehet? Talán mindegy is. Úgysem lehet kideríteni. Ostoba dolog lenne még csak rákérdeznem is. Valószínűleg fogalma sincs róla, hogy az ük-üknagymamája (vagy ki tudja milyen egyéb távoli rokona) ki volt és hol élt. Meg egyáltalán, tuti elmebetegnek nézne egy ilyen kérdés után. Jobb ezt nem bolygatni. Amúgy sincs jelentősége. Ahogy igazából magát ezt a lányt is hagynom kellene. Ha már megölni úgysem akarom. Mert nem akarom. Hiába lennék képes rá. Érzem a felém áradó bizalmát, amit senki mással szemben soha nem féltem kihasználni, most mégsem teszem. Sőt, csak rosszul érzem magam tőle. Mert tudom, hogy olyasminek lát, ami távolról sem vagyok. Mégis, úgy alakítom a helyzetet, hogy hamarosan már a hotelszobámban vagyunk és nem, nem úgy, mint bármely korábbi hasonló esetben, nem a ruhát szaggatjuk le egymásról, hogy aztán az ereit szaggassam fel, hanem magamnak tépek sebeket, hogy legyen mit leápolnia. Mondjuk hazudnék, ha azt mondanám, hogy a ruhákat nem szívesen fejteném le róla, de valahogy annyira ártatlan, annyira tiszta teremtésnek tűnik, hogy nem érzem helyénvalónak meglépni ezt. Mintha máskor az ilyesmi annyira zavart volna... Sőt... de ő más. Nem tudom, miért, de a lelkét akarom megismerni. Pedig tudom, hogy értelmetlen. Ha megtudná, ki vagyok, már menekülne, ahogy tudna, ez egészen biztos. És okkal tenné. - Ebben nem vagyok olyan biztos. De attól még meg akarom találni - szárazon felnevetek arra, amit mond. Hogy Gabriella örülne nekem? Ha így is lenne, az biztos, hogy elég furán mutatná ki. Mondjuk azzal, hogy a torkomnak esik. Akár átvitt, akár szó szerinti értelemben. Vagy akár mindkettő egyszerre. Nem mintha én máshogy üdvözölném. Persze ahhoz előbb meg kellene találnom. És már itt elakadtam. Nem is értem. De per pillanat nem is annyira foglalkoztat ez az egész, még ha miatta jöttem is ide. Mert, a hülye fejemmel még tovább bonyolítom a dolgot, miután megtudva, hogy nevelőintézetben él és senki sem várja, megkérdezem tőle, nem töltené itt az éjszakát. Az lenne a legjobb mindkettőnknek, ha most felháborodna, visszautasítaná az ajánlatot és elviharzana innen. Úgy, hogy soha többet ne találjam meg. Hiszen a nevét sem tudom... Nem mintha ez bármiben is akadályozna, ha úgy akarom mondjuk... Viszont meglepő módon elfogadja az ajánlatomat. Tényleg nem hittem volna. Pedig nem szabadna neki. Meg sem lett volna szabad kérdeznem. De már nincs visszaút. És nem is akarom, hogy legyen, ha őszinte akarok lenni. - Sajnálatból? Ugyan, nézz már rám! Szerinted kettőnk közül jelenleg ki fest szánalomra méltóbban? - ismét ránevetek. Szeretném, ha visszanevetne. Nem tetszik az a szomorúság a szemében. Ahogy az sem, hogy érzem rajta, mennyire kevésre tartja saját magát. Egyszerűen fel akarom vidítani, magam sem értem, miért. - Egy ismerősömet... barátomat. Egy igen közeli barátot. Nagyon hirtelen tűnt el és nem jellemző rá, hogy csakúgy elutazzon, pláne ilyen messzire úgy, hogy nem is szól nekem előtte semmit. Nincsenek jó előérzeteim ezzel kapcsolatban. Ezért jöttem utána ide. Amennyire tudom, vannak itt ismerősei, ezért gondolom úgy, hogy ide jöhetett - megtehetném, hogy mint általában ilyen helyzetben, kitalálok magamnak egy személyiséget és a valóságtól merőben más sztorit kanyarítok, ami még teljesen hihető is lesz. Talán hihetőbb is, mint maga az igazság egy halandó számára jelen esetben. Neki valahogy mégis szeretnék igazat mondani. Azonban nem tudok. Mert mégis mit mondhatnék neki, kicsoda Gabriella? A társam? Azt csak félreértené, hiszen semmilyen romantikus kapcsolat sem fűzött egymáshoz minket soha. Hogy az ismertségünk elején megpróbáltam megerőszakolni, azt nem sorolnám ide. A szövetségesem, akivel közösen szoktunk halomra gyilkolni? Egy boszorkány, akit én változtattam át félig vámpírrá? Ha ezeket meghallaná, biztos, hogy sikítva menekülne tőlem. És milyen jól is tenné...
- Néha tévedünk, azt hisszük, hogy ismerjük a másikat, de közben meg nem. – rántom meg a vállaimat, hiszen ez volt az igazság. Én bíztam a családomban, de ki ne tenné? Aztán most meg elég megnézni, hogy hol vagyok. Egy ismeretlen helyen, egy ismeretlen sráccal, aki megmentette az életemet és talán tartanom kellene tőle, de még se tudok. Van valami felé húz, pedig nem is ismerem és pontosan tudom már, hogy a világ még se annyira és fekete-fehér. Az a nő, lány vagy nem is tudom minek kellene neveznem vámpír elárulta és megvédett attól is, hogy vámpír vacsora legyen belőlem. Érdekelt a világ, hogy milyen lehet, még akkor is, ha ijesztő lenne, de valahogy talán ebben a káoszban magyarázatot találhatnék arra is, hogy mi történt azzal, akinek a megölését rám kenték és amiért javítóintézetbe küldtek a világvégére. Nem követtem el semmit se, de még se hitt nekem senki se, még a tulajdon anyám se. Ennél jobban pedig talán semmi se lett volna képes megsebezni. Nem kellene itt maradnom, de mégis igennel felelek arra, amire nemmel kellene. Mintha direkt az ellenkezőjét tenném mindennek, ami helyes lenne, viszont lehet, hogy tényleg így van. Mintha nem érdekelne többé az, hogy mi helyes vagy éppen mi számít az életben, mert hirtelen úgy éreztem, hogy semmi se. Még akkor se, ha nyoma se lesz annak, hogy intézetben töltöttem el mennyi időt is, akkor is az életemben egy törés keletkezett és már én magam sem tudtam azt, hogy kinek hihetnék és mit el. Mintha folyamatosan részben attól rettegnék, hogy újra valaki átver, kihasznál, majd pedig eldob, mint egy jelentéktelen dolgot. Amikor meghallom a kérdését, akkor alig hallhatóan elnevetem magam és mosoly könnyedén kúszik az arcomra. – Hmm, te, de az is lehet, hogy ez csak valami trükk, nem? Ezzel akartál itt tartani, hogy előadtad a haldoklót? – kérdeztem meg játékosan és csöppet se komolyan, hiszen biztos voltam abban, hogy eléggé fájhatnak neki a sérülései. Nem is értettem, hogy miért tette, mivel lenne jobb dolga is. De ezt már nem állt szándékomban ismét felhozni, elég volt egyszer, akkor is kiderült, hogy mennyire nem értünk egyet, viszont annak ellenére is még mindig itt voltunk és egymás társaságát élveztük. - Ohhh, értem közeli barát? – kérdeztem vissza kicsit meglepetten, mert nem akartam én semmit se megzavar. Aztán, ha most állítana be az illető, akkor talán félreértené? Jesszusom, már csak az hiányzik, nem akartam én semmi ilyennek a részese lenne, talán mégis jobb lenne inkább az utcán bolyongani, aztán reggel az első busszal visszamenni, vagy csak egyszerűen világgá menni. Úgyse keresne senki se. – Remélem, hogy meg fogod őt találni és meg tudjátok beszélni a dolgokat. Lehet csak időre volt szüksége, ki tudja. – rántom meg alig láthatóan a vállaimat is, hiszen persze, hogy egyből arra tudok gondolni, hogy valójában barátnőre gondolt és nem is értem, hogy miért zavart kicsit ez a dolog. Talán azért, mert hosszú idő óta most találtam először valakit igazán szimpatikusnak és most először élveztem a társaságát. – Nos, talán jobb lenne ha mégse maradnék, nem akarom, hogy netán miattam magyarázkodni kelljen, ha véletlen ő találna rád… - nyeltem nagyot és zavaromban hol az ajtóra, hol pedig Noah-ra pillantottam, mert tényleg nem tudtam, hogy mi is lenne a helyes. Maradnék és mennél is, a belsővívódásom pedig valószínűleg eléggé könnyedén kiült az arcomra is.
Kezdőlap
|| 
•• 
••